Mátrabérc 2009
Prologus
Szerénység, Virág - mondta Bástya elvtárs - és ezt a figyelmeztetést mindenképpen érdemes megszivlelni. Mivel a szerénység összefügg képességeink ismeretével, ezért az utóbbi hónapokban elég sokat rágódtam azon, hogy érdemes-e nekivágni az idei Mátrabércnek. Négy éve teljesitettem utoljára a távot, s idõközben mindig találtam magyarázatot a sikertelenségre. Elõször az iszapvulkánszerû talajra fogtam kiállásomat, és csak némileg nyugtatott meg, amikor a Hanákon menetelõ József fiam és Márk unokám, valamint a Mátrabércet vállaló Anna és Péter barátaim azt mondták, hogy nagyon jól tettem, amikor Kékestetõn feladtam a túrát a behozhatatlannak látszó késés miatt. Azt akkor nem tudtam, hogy teljesitõnek fogják tekinteni mindazokat, akik egyáltalán végig tudtak menni a távon. A következõ évben könnyelmû voltam, nem vigyáztam az idõbeosztásra. Galyatetõn még vidáman együtt mulattunk Józsa Tamásnéval és Szabó Jánossal, ezután azonban kapdosni kellett. Józsáné, aki ifjú és erõs, rendben be is ért. Én éppen átcsúsztam a mátrakeresztesi kapun, nagyjából a Muzslára is feljutottam, ámde a hegy tetején belémállt a derékfájás és ezután csak vánszorogtam lefelé. Alaposan túlléptem a szintidõt, csak az vigasztalt, hogy bekerültem Kiss Gergõ "barna zónájába", ahol azok találhatók, akik szintidõn túl ugyan, de teljesitették a távot. Fõ a jelenlét! Tavaly, a harmadik évben, tüdõgyulladást kaptam, veszteg kellett maradnom. Molnár Tamás érdeklõdésére azt válaszoltam, hogy savanyú képpel nézek ki az ablakon és semmilyen távon nem fogok indulni.
Bevezetés
Eljött az idei év. Elfogadható idõvel mentem végig a Téli Mátrán, utána hasonlitgattam a két túra korábbi eredményeit. A Téry 50 számait is vizsgálgattam, tudva, hogy ahhoz feleakkora teljesitmény is elegendõ. Halvány remény birtokában elhatároztam, hogy a már évek óta szokásos módszerrel fogom felderiteni a helyzetet. Ez abban áll, hogy másfél héttel korábban - általában bakancsban, erõltetés nélkül - felmegyek Sirokról Kékestetõre, ott megállok, feljegyzem az idõt, majd felkeresem az üzletsoron a jól ismert büfét és forró teát iszom. Elbeszélgetünk az életrõl, majd lábamban a tea által létrehozott jó keringéssel kényelmesen levonulok a hidasi erdészházig, hogy megtekintsem hazánk egyik legkellemetlenebb lejtõjének állapotát. Most is ezt tettem, s eldöntöttem, hogy az idén is a görgeteg bal oldalán fogok lefelé bukdácsolni, mivel ott könnyebben találok fékezésre alkalmas fákat. A középsõ sávot meghagyom a futóknak, meg azoknak a rugalmas ifjaknak, akiknél az ebcsont még hamar összeforr. Tervemet teljesitettem és a negyedóra múlva érkezõ bükkszéki busszal, a Vörösmarty turistaháztól hazatértem. Idõm nem volt szenzációs, de mivel tudom, hogy eme elõedzés után, sportcipõben, általában félórával korábban felérek a Kékesre, azért gyenge optimizmussal tekintettem a jövõbe.
Intermezzo
A jobb áttekintés érdekében itt fogok néhány szót szólni az edzõtúra lefolyásáról és elõzményeirõl. Boldog ifjúkoromban (97-98 táján) nagyon romantikus módon jutottunk el Sirokra. Éjfélkor kimentünk a Keleti-pályaudvarra, (esetleg Kõbánya-felsõre, ha úgy kellett), megkerestük az egy- fél kettõ tájban induló postavonatot és azzal Kál-Kápolnáig mentünk. Ott különféle testhelyzetben eltöltöttünk egy bõ órát, majd beszálltunk a kis piros vonatba és iszonyú sebességgel (20 km/óra?) és egy kiadósabb verpeléti pihenõvel száguldottunk Sirok felé. Öt óra tájban oda is értünk, s akiket a sátorozók közül nem ébresztett fel a vonat dübörgése, azok a mi lármánktól egészen biztosan elhagyták nyugvóhelyüket.
Jelen, modern korban nincs többé piros vonat, a rendezõség által bérelt autóbuszokkal lehet utazni. Kétszer meg is tettem. A második alkalommal a rajtidõ után negyedórával tudtam csak indulni, ami miatt, mint lassújáratú gyalogos, majdnem kiestem Mátrakeresztesen. Talán öt perc maradt a zárásig. Gyorsan átkinlódtam magam a dróthálóval összefogott köveken, elszakitottam a nadrágomat, egy túratárs átsegitett a patakon és úgy szuszogtam felfelé. Ennek a kapdosásnak akkor az volt az oka, hogy a buszvezetõ - valószinüleg az autótérkép hatására - úgy itélte meg a helyzetet, hogy idõt nyer, ha Gyöngyös elõtt vagy után, az átfogót választva éri el Verpelét térségét. Ez, ugyebár, összevissza kanyargó, négyszámjegyû utakat jelent, gyakori sebességkorlátozásokkal, emelkedõkkel, falubeli igen erõs fordulókkal. Elõtte meg is kérdeztem a vezetõt, hogy az autópályán fog-e menni. Azt mondta, igen, csakhogy másra gondolt és az ember csak a körmét rághatta, hogy mikor érünk végre Sirokra. Ma már nem fordul elõ az a horror, amikor a vezetõ azt közölte, hogy nincs matricája és nem fog az autópályán menni. Akkor Péter barátom leleményessége hozott sikert azzal, hogy összekalapozta a matrica diját a többiektõl. Summa summarum: nem lenne rossz a 4:30-as pesti indulás és a vezetõk ösztönzése az M3-as használatára Kálig.
Vissza a jelenbe. A reggel hatos gyorssal mentem Kál-Kápolnáig, ahonnan nagyjából fél óra múlva indul autóbusz Sirok felé. Ennyi idõ alatt megihatunk egy kávét a megállóval szemben lévõ, játékteremnek mondott büfében. Ez a helyiség esõben igen hasznos, mivel magában a megállóban semmiféle fedél nem található. Nem tudom, kire tartozik ennek létrehozása, a MÁV-ra, a Volánra, avagy az önkormányzatra, tény, hogy nincs. A busz rendben megérkezett, voltunk vagy tizen és ez az átlag volt jellemzõ az út során. Bár nagyon szerettem a piros vonatot, pár éve alá is irtam egy ivet a Csóványos tetején, két utazás után, tárgyilagosan el kell ismernem, hogy jobb az autóbusz mind a gazdaságosságot, mind a települések megközelitését illetõen. Induláskor megkérdeztem a vezetõt, hogy letenne-e a siroki vasutállomásnál, ahol most már nincs megálló. Igennel válaszolt, s igy 9 óra elõtt a helyszinen voltam. Magányos kutyaugatás és magányos õr fogadott. Rendeztem soraimat és pár perc múlva nekivágtam az útnak. A talaj kifogástalan volt, az idõ szép. Ha ennek fele bejön, minden rendben lesz. Azért igyekeztem, hogy lássam miként haladok. Fujtatás nélkül feljutottam a Kalapos-hegy elejére, a Gazos-kõre és igy tovább. A Remete-tisztáson megsimogattam Ozsvárt Péter (29 éves volt) kopjafáját és gyors lépésekkel mentem a száraz úton a Jóidõ-nyak felé. A Szederjes-tetõ után, a Nagy-Zúgó-hegy alatt erdei munkások irtották a tarvágás utáni bokrokat-indákat. Jól sütött a Nap, az asszonyoknak azt mondtam, hogy ilyenkor hasznos egy csinos szalmakalap. Jók voltam hozzám, nem gorombitottak le. Utólag szégyellem magam. Az ember ne szellemeskedjen nehéz munkát végzõ emberekkel, pláne, ha csak egy jött-ment.
Az irtás felsõ végén lánc zárja a kaput, át kell mászni a létrán, majd felmenni a Jagus gerincére. Jobbra egy általam nem ismert rendeltetésû, deszkatemplomra emlékeztetõ épület áll, szemben pedig messzire nyilik kilátás észak felé. Megállok. Alattam a Csákány-kõ bányája világit. Ha jobban erõltetem a szememet, mintha fekete pontokat is látnék arra: embereket vagy autókat. Emlékhelyen járnak. Igen, valamikor ott törte a követ Ráczkövi Andor, harminc éven át fogorvosom. Mackós, szelid alakjából ki nem nézte volna az ember, hogy tizenegyszer küldték vissza követ törni, mert orvosi esküjéhez hiven, nem volt hajlandó munkára kiirni azokat, akik nem voltak rá képesek. Rabtársa, Tabódi István, mondta el Bandi halála után. Ott dolgozott matematikus kollégám, Alpár László, aki mint a Sorbonne diákja került a háborúban a verneti, hirhedt francia koncentrációs táborba, majd hazatérve, baloldali létére, hamarosan Recskre. Takács Guszti barátom, a jezsuitának indult matematikus, félszemét hagyta ott. Kõ verte ki. Faludyt, Michnayt mindenki ismeri. Ezek az emberek, akiknek ott kellett volna megdögleni (nem az én kifejezésem), nem gondolták, hogy munkahelyük egyszer majd látványtervezõk által esztétikusan kialakitott terület lesz, ahová emlékezni (amig lesz, aki emlékezik) és nézelõdni járnak az emberek.
A magányos túrázó gondolataiba mélyed. Bele is csaptam egy tövises bokorba, három helyen szivárgott a vér a kezembõl. Szedd össze magad, józanodtam ki, még legurulsz a meredek hegyoldalon. Figyeld az ösvényt, mert nem régen még tele volt kiálló gyökerekkel. Aztán lementem a Domoszlói-kapuba, onnan szintidõben az Oroszlánvárra és felhivtam József fiamat, hogy 10-12 perces idõmegtakaritással itt ülök egy kövön. A teljesitmény elfogadható volt, fõleg azért, mert utána jó erõben jutottam fel a nemszeretem Cserepes-tetõre. Az eddigiekbõl jósolni lehet a jövõre, fõleg akkor, ha kocogni is fogok az alkalmas részeken, amit eddig nem tettem meg. Abba is hagyom az edzõtúra leirását. Megállapitottam, hogy a Kékestetõig tartó szakaszt rövidebb idõ alatt jártam végig (igy is kell) és felérve, besétáltam a már emlitett büfébe. Lásd a bevezetést.
Nevezés
Eldöntöttem, hogy mindenképpen indulok a Mátrabércen. Hacsak nem lesz rettenetes idõjárás, beküzdöm magam legalább a barna zónába. Ennek megfelelõen elfáradtam a Tengerszem boltba és kértem egy jó magas sorszámú füzetet. Egyszer, túlbuzgóságból, az 1. sorszámura tettem szert, ki is kellett állnom túl nehéz bakancsom miatt (jó kifogás, de igaz). A 795. számot kaptam, ezt jónak tartottam, nem fognak túl hamar keresgélni, hogy hol is lehetek. Aztán múltak a napok és eljött az utolsó hét. Szerda este, munka után, leültem és elkezdtem a napi posta átnézését. A végére hagytam egy nagyobb alakú küldeményt, amiben - véleményem szerint - valami akadémiai meghivónak vagy más, társadalmi szervezet értesitésének kellett lennie. Kézbe véve vettem csak észre, hogy a feladó Molnár Tamás. A kinyitott boritékból egy sárga és egy zöldeskék füzet hullott ki: a Hanák Kolos illetve a Mátrabérc füzete. A kisérõ papirlapon két kusza sorban ez állt: "Remélem, hogy olyan jó idõ lesz, hogy a hanákos füzetet hiába küldtem".
Ezt nem vártam. Ezt nem tudtam ilyen hirtelen feldolgozni.
Mi van veled? - kérdezte a feleségem.
Mint macska az egérrel
Borbás Kata az utóbbi évtizedben nem hagy nevezési dijat fizetni. Nem tudom, mi inditotta erre a gondolatra, talán az, hogy a 65 éven felüli nyugdijasok ingyen utazhatnak. Nem beszéltünk még errõl, nekem eddig minden energiámat lekötötte, hogy megpróbáljak levegõvé válni. Sikertelenül. Ha a helyszinen neveztem, nem vette el a pénzt, ha tengerszemes füzetet lobogtattam, akkor a kasszából adta vissza. Pedig én, mint lelkes civil, boldogan támogatok minden NGO szervezést, hiszen csak az emberi szervezõdéseknek maradt meg még a varázsa ebben a barátságtalan világban. Bújkálok erre és arra, más asztalnál fizetek, mindig észrevesz. Szegény egér kilátástalan játéka ez az éber macskával. Ha a rajtnál kijátszom, egészen biztos, hogy elfog a célban. Tulajdonképpen, beletörõdtem már a sorsomba, hanem most Tamás elegáns, nagyvonalu húzása tõrbe csalta a macskát. Gyanútlanná vált, mert azt hitte, hogy a postán kapott füzettel fogok indulni, arra nem számitott, hogy elszántságom miatt a Tengerszemnél már elõre befizettem. A túrát tehát a 000795 számú nevezési lappal teljesitettem, amint az Kiss Gergõ minden részletre kiterjedõ kiváló táblázataiból ellenõrizhetõ. A 985. sorszámú Mátrabérc- és a 2482. sorszámú Hanák Kolos-füzet ilymódon, bianco, kedves emléktárgyaim közé, archivumomba került. Mindenesetre, a rajtnál és a célban mélyen hallgattam, annyira kerültem a témát, hogy - udvariatlanul - meg sem köszöntem az ajándékot, igyekeztem minimálisra összehúzni magamat, belül pedig nagyon boldog voltam, hogy egyszer felém fordult a szerencse. Miután ilyen szépen kiderült a turpisság, közlöm, hogy nem lehet szó semmiféle korrekcióról. Jól ismert szabály, hogy a pénztártól eltávozva, nincs helye a reklamációnak.
Útleirás
József fiam jóvoltából, aki vállalta a magam és hátizsákom szállitását, pompás életem volt. Reggel négykor indultunk Kelenföldrõl, a Rákóczi-úton felvettük Márk unokámat és igyekeztünk kelet felé. Hajnalban zápor nedvesitette a talajt, menet közben azonban fokozatosan csökkentek a felhõk, úgy, amint a meteorológia jósolta. A Nap izzó gömbként emelkedett a látóhatár fölé, most mintha jobban átéltem volna a hatalmas tûzgömb izzását. A Helios büfé, ahol az M3-on kávézni szoktam, még be volt zárva, hiszen nem benzinkút.Jobb is volt igy, mert 6:05-re értünk Sirokra. Kell a két óra, ha nem lohol az ember. A mezõny eleje már szembejött velünk, nyilván folyt a helyezkedés. Ledobáltam minden felesleges holmit, futóöltözetben, csupán egykilós övtáskával indultam. A táskában egy banán volt Oroszlánvárra és egy félliteres palack kiszáradás ellen. Ennek Kékesig elégnek kellett lenni. Vittem még mobiltelefont, szemüvegeket, itinert, nevezési füzetet, személyi papirokat, iróeszközöket. Regisztráció után búcsút vettem a sorompónál álló Kata-Tamás-párostól és szedni kezdtem a lábaimat a betonon. Kifogástalan az idõ: derült az ég, a reggeli hûvösséget a mozgástól hamarosan nem érezzünk, jó a talaj is.
6:16
Nincs sok mondanivalóm az elsõ kilométerekrõl, minden úgy volt, ahogy tiz nappal korábban. A Gazos-kõig 12 percet nyertem, utána is összekocogtam némi elõnyt. Nem kellett zihálni, elég erõt is éreztem magamban. A Szederjes-tetõre vivõ emelkedõn Corradi húzott el mellettem, dehát õ egészében véve legalább két órával jobb nálam. Jó utat kivánva elégedetten néztem az izzadt trikóját, a teljesitményt mindenkinek le kell adni. A Nagy-Zúgó alatti lapályt átkocogtam, majd jött a létra, a Jagus és ismét kocogás lefelé a Domoszlói-kapuba. Egy pohár viz jól esett a tartálykocsiból, s utána, türelmesen, fel az Oroszlánvárra. Ez az elsõ kvalifikációs pont, hogy elõkelõen fejezzem ki magam. Ottani állapotunkból már lehet bizonyos következtetésekre jutni. Megállapitottam, hogy a javasolt idõbeosztáshoz képest már 21 percre növeltem az elõnyömet, s ez felbátoritott arra, hogy korszerû távközlési eszközöm segitségével kapcsolatot létesitsek a serpákkal. Az eszköz erre azt közölte, hogy még egy utolsó próbát tehetek a PIN-kóddal. A próba - természetesen - nem sikerült, jöhetett volna a PUK1, ami azonban nincs a karomra tetoválva. A guta megütött volna, ha nem állok jól az idõvel. Megint nem tudtam használni ezt a bitang mobilt - csakúgy, mint tavaly Zemplénben - de ezúttal nem a térerõ (a próbabejáráson kitûnõen tudtam hazatelefonálni) volt a hibás, hanem saját magam, amikor nem kapcsoltam be a billentyûzárat.
8:26
Bosszúsan megettem a banánt egy korty ital kiséretében, s utána felvonultam a Cserepes-tetõ gerincére. Megállás nélkül megtörtént, jóllehet korábban elõfordult, hogy más társaimmal egyetemben félúton ölelgettünk egy-egy bükkfát. Jön a Cserepes-nyereg a szétszedett Romantikus-kunyhó deszkáival (igy hivtuk Ágival az erdõmunkások egykori házát), majd ismét araszolás a Nagy-Szár-hegyre. Sokszor látott, szép kilátás a markazi tó felé, de nincs megállás, ki kell használni a lejtõt. Kocogok, döcögök, jelen feladat a Markazi-kapu elérése. Nincs késés, már kerülöm is a Kis-Sas-kõt, alig állok meg a Disznó-kõ fölött és egyenletesen megyek fel a gerincre. Ott sem állok meg, hiszen annyiszor begyakoroltam már a felmenetelt a kékesi siházig. Valamikor itt, az utolsó emelkedõn, a fenyves szélén helyezkedtek el kameráikkal bizonyos operatõrök és látványos felvételeket készitettek az utolsó száz métereken vonszolódó menetrõl, a légiósok nem nagy örömére.
10:25
Itt a siház, benne a bélyegzõ és a gépleves minden mennyiségben. Több pohárral iszom, mert szeretem ezt az oldatot. Elõnyöm 34 perc, szükség lesz még rá. Két-három percig ülök, utána kilépek az ajtón és kémlelni kezdem, merre is vannak a serpák. Õk nem láthatók, nyilván nem hitték, hogy fél 11 elõtt fenn leszek. Mivel azonban a Mátrabércen minden perc számit, nem keresem õket, majd elõkerülnek valahol, és már indulok is a S jelzésen. Sombokor felé kellemesen lejt az út, ha nem ábrándozunk, hasznos perceket nyerhetünk itt. Majd jön a brutális lejtõ, nagymenõ futók és akrobaták terepe. Én azt kémlelem, hogy hol látszik egy szilárd kõ, amirõl, két-három elszánt ugrással, eljuthatok egy elkapható fatörzsig. Ha kell, hátrafelé mászva araszolok lefelé, mert igy kisebbet zuhan az ember. Veszélyes útszakasz, mondja az itiner, és van is veszély. Gnadig Péter, például, egy kificamodott karú túratársat támogatott le a Vörösmarty-házig nagyon rossz idõben. Feljegyzem ezt a tényt, akár tetszik Péternek akár nem, mert ki a fene jegyezze fel a sportszerûség tetteit, ha nem mi, akik magunk is megszenvedünk bizonyos szakaszokat. Miért ne legyünk büszkék ilyesmire, hiszen a fair play nem politikai hanem sportkategória.
Errõl ennyit és most, lemászva a nyomorból, próbáljunk ismét döcögni egy keveset, hogy visszanyerjünk valamit a tehetségtelenségünk miatt elpocsékolt idõbõl. A közepes lejtõn Podoski Károllyal váltogatjuk egymást. Mivel a Mátra-nyeregben ismét nem voltak láthatók a serpák, ezért nagy lélegzetvétellel megkezdtem a felmenetelt a Csór-hegyre. Miközben orrunk majdnem lelóg a földre, jó kis alkalom nyilik botanikai ismereteink alkalmazására, hiszen ilyentájt szokott virágozni a lila és fehér keltike, esetleg a kankalin. Jóságosan nézik lihegõ-araszoló embertársaik igyekezetét a sikeresen - szerintem idõ elõtt - tönkrement Kós Károly-kilátó betonmaradványai felé.
11:28
Felértem. Hat percet eladtam az elõnyömbõl, dehát megéri: egyben vagyok. Most sem állok meg, csak néhány kortyot iszom az óvatosan kezelt italból. Tudom, hogy a Rudolf-tanyai elágazásnál üditõ ital vár, ezért nem esem pánikba. A vizszintes gerincen igyekszem jól haladni, mert a rákövetkezõ lejtõ után kellemetlen, elég hosszú és - az erdõirtás miatt kopárrá vált - köves emelkedõ kezdõdik. Most valahogy rövidebbnek tûnt valamiért. Korábban családi tevékenység zajlott itt, egy kisfiú is mérte a teákat az embereknek. Lehet, hogy most is itt volt, csak figyelmetlen voltam? Az emberkinzásnak, mindenesetre, egy ideig vége. A gerincrõl - a tarvágás miatt - remek a kilátás keletre, valamint a Siroktól Kékesig tartó "hullámvasútra". Ezt követõen, szép egyenletesen emelkedik az út 1,8 km-en át. Két év után rá sem ismerek az egykori fiatal ültetvényre, a keritést sem látom sehol. Az út kanyarulataiból tájékozódom és nagyon örülök, hogy nem kell csúszkálni a jó sárga agyagon. Felérünk a galyatetõi parkolóba. A serpák autója helyett iszonyatos mennyiségû drága, csillogó motorkerékpárt látok. Valószinüleg tévedek, de nekem, lélektanilag, 100-150 motornak tünt a sorbaállitott gépek serege. Gazdáik szocializációjára nem térek ki, amatõr vagyok, nem képzett társadalomkutató. A motorosok szeretik a Mátrát, hogy a Mátra szereti-e a motorosokat, arra, napjainkig nincs határozott válasz. A motorosok viszont elfoglalták a Gertrúd-presszót, lacikonyhát rendeztek be, sütöttek-fõztek, társalogtak. Ha nem igy volt, akkor csak kimerültségem káprázata lehet a tévedés oka. Annyi biztos, hogy a pont felkerült a kilátó talpához, ahol egy csoport túratárs üldögélt kövön-földön. A pont odébb helyezése miatt - mondjuk - 2 perc eltérés lehet a javasolt idõbeosztáshoz képest, ez azonban nem okoz megrázkódtatást, mivel Galyatetõ nagyon jó hely a túra teljesitése szempontjából.
12:47
Péter-hegyese. Sivatagi vándornak képzelhetném magam, aki délibábot lát. Ennivalóm nincs, 2 dl folyadék van a flakonban és itt állok a galyatetõi büfék mellett úgy, hogy a pénztárcámat a hátizsákomban hagytam. Amint azonban felfelé másztam a kilátó felé vezetõ lépcsõn, angyal nézett rám a fenn ülõk közül: Gálfi Csaba. Családi dolgokról kezdtünk beszélgetni, de késõbb, a helyzetelemzés során bevallottam, hogy nincs ennivalóm és pénzem sincs, amibõl vegyek. Csabára ez akkora hatást gyakorolt, mint amit Lévay Bélánál tapasztalhatunk, ha természetgyógyász készitmény kerül szóba.
A pillanat törtrésze alatt, egy bûvész ügyességével, Pétervásárán készitett házi szendvicset rántott elõ, majd a másik pillanatban egy Bethlen Gábort ábrázoló barnás papirszeletet nyomott a kezembe. Nagyon megköszöntem, felújitottam magamat. Rugalmas lépésekkel kerültem meg a tv-erõsitõt, amikor is a Vasas-siházhoz vezetõ út torkolatánál megjelent a felmentõ csapat a fiam képében. A serpák filozófiája ugyanis nagyon egyszerû. Ha a megbizó kimerült és összeesett, akkor az ügy a seprükre és/vagy az egészségügyi buszra tartozik. Ha viszont él, akkor - úgy látszik - megszökött és igyekezni kell valahol, jóval elõbb, elállni az útját. Errõl volt szó. Csaba szendvicse után már csak kisebb korrekcióra volt szükség, egyébként sem szoktam sok szilárd táplálékot fogyasztani. ami abból is látható, hogy Siroktól élve feljutottam Galyatetõre egy banán hajtóerejével. Azt pedig tudtam, hogy Mátraszentlászlón korlátlan mennyiségû, jófajta tea vár. Enyhe kocogásra fogtam hát a dolgot, amit nem tudtam fokozni, mert a csillagvizsgáló utáni remek, hosszú lejtõ most kellemetlenül köves volt. Mindegy, jött a teaház, a másik serpa már töltötte a teát, tankoltam is a flakonba és félig futva-kanyarogva igyekeztem a Vörös-kõ kilátójába.
13:47
Vörös-kõ, elõny 29 perc. Innen már, rendes esetben, kézben van a túra. Ismerõs pontõrt köszöntök. Örülök minden régi arcnak, valamikor, több éven át, a galyatetõi Vasas-háznál, egy idõsebb házaspár bélyegzett. Számitani lehetett rájuk. Dehát változik az élet, fogadjuk el a tényeket. Igyekszem Mátraszentistván felé, oda ahol a sárga kereszt belefut az országos kékbe. Fiam ott áll, ellenõriz és megállapodunk a mátrakeresztesi találkozóban. A Kis-kõ oldalában és a Rebeka-kerten túl szinte szintben, jól lehet haladni és már ott is vagyunk a Szamárkõ alatt. Én azonban most megállok, mert mesélni szeretnék.
Kisebb eseménnyel kezdem. Ha a K-rõl fellépünk a K-háromszögre, akkor néhány lépést kell tenni a sziklákon addig, amig az ösvény derékszögben balra fordul. Mivel úgy láttam, hogy gyorsabb emberek jönnek mögöttem, beálltam a sarokba, hogy elmehessenek.
Ezután magam is indulni akartam, s abban a pillanatban álló, nyugalmi helyzetben fenékre estem. A talaj itt ugyanis borsószerû kövecskékbõl áll, amik a legkisebb mozdulatra kiszaladnak a lábunk alól. Most is éreztem a talaj bizonytalan voltát, azért óvatos voltam. Ámde nem ez a lényeg, hanem az, hogy amikor korábban, vérzõ kezemmel felemelkedtem, egy fiatalember, vadnyugati mesterlövészeket megszégyenitõ gyorsasággal ragtapaszt nyomott a kezembe. Szolidaritás.
Rögtön meg is toldom azzal az esettel, ami Zemplénben, a Cseréptói-elágazás után, a völgyben esett meg velem. Reggel négy körül járt az idõ, derengeni kezdett és az esõ is eleredt. Felvettem a hosszú esõköpenyemet és úgy mentem tovább. Egyszer csak úgy hasraestem, hogy kongott a bevert fejem. Csak az lehetett az ok, hogy ráléptem a köpeny elejére, s akkor menthetetlenül zuhanni kell. A lényeg: az elõbb emlitett gyorsasággal egy fiatalember ugrott mellém és egy köteg papirzsebkendõt nyújtott át a véres képem letörlésére, ami az esõ segitségével, nem túl hamar, de sikerült. Szolidaritás. Most pedig - e rövid kitérés után - visszamegyek a Szamárkõhöz.
Elég régen volt már, hogy a kõtõl Ágasvárra vivõ ösvényen szuszogva, végül is felértem a csúcsra és kényelmesen lelassitottam a lépéseimet. Ekkor egy kisleány szólalt meg mögöttem és megköszönte, hogy segitségemmel, elõszõr, megállás nélkül fel tudott jutni a tetõre. Ez a jelenet, egész életemre kitörölhetetlenül vésõdött be az emlékezetembe. Életünk hálátlan pillanataiban az ilyen apróságokra emlékezve szerezzük vissza jókedvünket. Úgy látszik, mintha a hála is a sporthoz tartozó tulajdonság lenne. A fiatal hölgybõl azóta anyuka lett, s nevét hiába keressük Kiss Gergõ csodálatos adatbankjában. Mivel igy megõriztem inkognitóját, jogot formálok arra, hogy közöljem: Oszkár tudja, de nem mondja. Mármint a jelenlegi nevét.
14:43
Ágasvár csúcsán, délután három elõtt ott lenni, jó dolog. Elõnyöm, hat perccel, 35 percre nõtt. Nem is vesztegettem az idõt, egy hetvenen felüli zerge könnyedségével megkezdtem az ereszkedést. Elég jól tudom kezelni ezt a részt. Bakugrásaim korábban annyira megnyerték Molnár Gábor tetszését, hogy megkérdezte, voltam-e cserkész valaha. Mondtam, hogy csak szerettem volna lenni, de apámnak nem volt rá pénze. Lehet, hogy van összefüggés a zerge-volt és a cserkészet között. Farkaskölykökrõl tudtam, más nem jutott eszembe. Idõt nem kimélve érkeztem a menedékházhoz s onnan azonnal átváltottam a P+-re. Élénken más száraz talajon lejutni a Csörgõ-patakhoz, mint jó sikos agyagon. Lenn, a vizszintes szekérúton, lehet igyekezni hasznos plusz idõ beszerzése céljából.
15:25
Mátrakeresztes. Az ágasvári óvatosság elvitt 3 percet, viszont életben maradtam. Jól állok, tehát élvezhetem egy kissé az életet. Húsz percig maradok, a serpák kezelésbe vesznek, eszem, iszom, nézegetem az utánam érkezõket. Indulni akarok, amikor eszembe jut, hogy még nem bélyegeztem. Huh, még csak az kellett volna, hogy igazolás nélkül menjek tovább! Odasietek az ellenõrökhöz és megkérem a bélyegzõ ifjú hölgyet, hogy irjon a papiromra húsz perccel kevesebbet. Ennek birtokában lépek a patakon átvezetõ pallóra és nadrágszakitás nélkül túl is vagyok a vizen. Nagyon jó ez az egyszerû deszka, mert nagy viz idején sem okoz gondot az átkelés. Olyan jó találmány, mint a kötél a Téli Mátrán. Már ott is vagyok a túloldalon és megkezdem a kissé kellemetlen kezdõ emelkedõ legyûrését. Pár száz méter után laposabbá válik a terep és elkezdõdik a Nyikom-nyeregbe kanyargó szakasz. Ezt a részt le kell tudni. A forrásnál már jobb kedvünk van, mert tudjuk, hogy a fenyõerdõbõl egy bal kiflivel hamarosan fenn leszünk a gerincen. Ezután már jöhet az "elsõ Muzsla", vagyis az Ólom-tetõ, amire 13 percen belül biztosan felérünk. Korábban gyakran láttam itt elgyötört arccal ülõ embereket, most alig tünt fel szenvedés jele. Szeretem megmérni az ilyen barátságtalan lejtõket, hogy ha nem vagyok lélektanilag jó hangulatban, akkor is tudjam, hogy fel fogok jutni. Nem kell gondolkodni, csak ütemesen rakni a lábbelit. Most elfelejtkeztem az idõmérésrõl, viszont a "második" (ha kényesek vagyunk, akkor a negyedik) Muzslát bemértem és a korábbi nyolc perces idõt 5 perc 4 másodpercre zsugoritottam.
17:07
Stabil elõnyöm 35 perc, csak növekedhet. Az ellenõrzõ ponton megint bocsánatot kellett kérnem a pontõrtõl, ugyanis idõnkint elfelejtem, hogy az idõt dátumbélyegzõvel üti rá a füzetre. Jó kedvem volt, mert negyed hat, itt fenn, mindig biztonságot jelent. Ezen az utolsó állomáson, ahonnan már csak lefelé visz az út, rendszerint, kisebb társaság gyûlik össze karbantartásra és társalgásra. Mondanom sem kell, hogy ismét Gálfi Csabát pillantottam meg az elsõk között, aki ugyan késõbb indult Galyatetõrõl, viszont nem sokat állhatott Mátrakeresztesen és elébem került. Villámgyorsan elõrántottam a Bethlen Gábort ábrázoló nyomtatványt és köszönettel átnyújtottam neki a felhasználásra nem került értékpapirt. Most is, mégegyszer megköszönöm a segitségét. A pénzügyi tranzakció tisztaságának hangsúlyozására felhivtam a jelenlévõk figyelmét, hogy nem paraszolvenciáról, horribile dictu, esetleg kenõpénzrõl van szó, hanem egy igen rövid lejáratú, kamatmentes személyi kölcsön törlesztésérõl.
Mirõl emlékezetes nekem a Muzsla? Van már tiz éve, majd megkeresem, hogy Ládi István utoljára rendezte meg a Mátra Maratont (115 km, 5800 m). Csernai István biztatására én is résztvettem rajta. Hogy Ládi lássa, hogy vannak, akik még emlékeznek, ezen a helyen is elismerésemet fejezem ki a kitûnõ rendezésért, a sok szimpatikus pontõr jó munkájáért. Dehát mirõl is van szó? A korábbi napok esõzései és az aznap reggel 5-tõl délután fél háromig tartó, majd egy kiadós záporral megfejelt csapadék erõs próbatétel elé vagy alá állitott minket. Hevér Gábor lehet tanu erre, mivel õ a hetven körüli távot teljesitette. A gonosz talaj miatt - túrabot hiján - egy faágat keritettem és azzal állitottam helyre idõnkint megbomlott egyensúlyomat. A tartós menetelés során jól kicsiszolódott a bot "fogantyúja", meg voltam vele elégedve. Késõre járt az idõ, amikor felértem a Muzslára, ezért elsõ kérdésem az volt, hogy jó estét, vagy jó reggelt kell-e köszönni. Jávor fõpontõr mély hangja azt mondta, hogy van még öt perc éjfélig. Jó, adminisztráljunk. Ettem valamit, aztán indulni akartam. Nyúlok a botom után, nincs sehol. Körbenézek a sötétben. Nincs sehol. Sötét gyanú ébredt bennem. Ti, gazemberek, eltüzeltétek a botomat - dühöngtem. Mély csend uralta a Muzslát. Búcsúzhattam egy jól bejáratott faágtól, dehát be kellett látnom, hogy egy éjszakát tölteni ott fenn, kissé cúgos, nem élvezetes tevékenység. Stuller György odaadottsága vigasztalt meg, aki fél kettõkor, zsiros kenyérrel és valami folyadékkal táplált a Diós-pataknál. Neki sem volt kellemes Szurdokpüspökibõl felcipelni a kannákat és a kenyeret azon a siralmas talajon. A helyzetre jellemzõ, hogy a Diós-pataktól a Havasig ötször estem el a mátrai nagy éjszakában. Csak az vigasztalt, hogy a rekordra törekvõ Dévényi Zoltán, János-várára felmenet, azt morogta, hogy nem megy, nem megy.
Utolsó lépések
Kénytelen voltam elmondani ezt a történetet, annyira kötõdik helyhez és emberekhez. Ha helyet foglaltam vele, akkor most visszaadom azt, tekintettel arra, hogy a Muzsláról lejövet minden gond nélkül lezajlott, jókedvû társakkal folytattunk üldözéses - nem kerékpár, hanem - gyaloglásversenyt. Kocogtam is valamennyit, hogy jobb legyen az idõ. Nem vittem azonban túlzásba az igyekvést. A Diós-patakból kimászva egy túratárs meg is jegyezte, hogy tán lassulok. Mondtam, csupán azért álltam meg, hogy beállitsam a stopperórámat, megmérjem az idõt a célig. A rohanásnak nem lenne már tétje. Mondanom sem kell, hogy elfelejtettem megnézni az órát a célban. Azt nem állhattam meg, hogy a községhez közeledve ne kezdjek kocogni, mert húz az enyhe lejtõ. Ha idõzavarba kerültem volna, vagy látványosan szerettem volna beérni, akkor jó iramban tudtam volna futni az iskoláig. Dehát szerénység, Virág, nem kell szint játszani, ha nincs rá szükség.
18:30
Szurdokpüspöki. A formaságok után körülnézek. Samu Piroska, Sváb László, Sztancsik György, Varró Lidia arcát látom (demokratikus, ábécé sorrendben). Utóbbi kettõ nagy halom kitûzõ mellett, nem voltak tétlenek. Pirivel utolsó találkozásunkról, Svábbal a Magyar Turista-beli cikkeirõl beszélünk. Kimenve Hevér Gábor tûnik fel, majd a szökõkúttá vált szódavizes palack köti le az érdeklõdésemet. Agyonra iszom magam. De lám, itt van a két fõrendezõ is. Sikerült? - érdeklõdik Kata. A kérdés feltevése már önmagában is sértés - jegyzi meg Tamás. Szerencsém volt és segitettek is - mondom én
tárgyilagosan és szûkszavúan. Szerénység, morgom befelé, bár Tamás szövege zene füleimnek. Aztán búcsúzunk, megkeresem a serpáimat és mehetünk haza.
Szép nap volt. Felnézek a Muzsla sötét tömbjére és azt gondolom: Nehéz a
Mátrabérctõl búcsút venni. Hallottatok már ilyesmit?
Epilogus
Köszönetemet kell kifejeznem mindazoknak, akiket illet. Módszeresen haladva, elõször a kifogástalan rendezést kell emlitenem, hiszen rendezés nélkül nincs túra. Ide tartoznak mindnyájan, "tetõtõl talpig", akik dolgoztak értünk. Céltalannak tartok bármilyen megkülönböztetést közöttük. Ezután jön a fiam és az unokám, akik levették, szó szerint a "nyakamból", a cipekedés terhét. Elsõ animátorként Nagy Zoltán emlitendõ (23x), aki minden évben, hetekkel elõtte érdeklõdik létem felõl. Ha tehetetlenkedem, akkor letol, mert õ "sokkal tapasztaltabb" nálam. Igaza van, a számokat tekintve. Idõrendben Tamás következik a "kiboritó" füzetekkel, majd a szombat reggel megjelenõ Kata. Nagyon inspirativ volt Surd izzadt háta, amely lendületet sugallt. Gálfi Csaba, egy féléven belül, másodszor rántott ki a slamasztikából (lásd Piros 85). Útközben, fõleg a második felében, vidáman "harmonikáztunk" néhány fogékony túratárssal. Beérkezésemet Bércesi Gábor MTI anyagba illõ elektromos célfotója örökitette meg. A célban idõzõ társaság tagjait már emlitettem. Kata kolléganõm hétfõn közölte, hogy regisztrálta teljesitésemet, A&P Vácdukáról, Szabó László Attila pedig Pécsrõl emailezett. Last, but not least, köszönöm Farkas Vali gratulációját, akivel tegnap futottam össze a Ferenciek-terén. A túrázó nem magányos ember.
|
