Túrabeszámolók


Vitézlő

mz/xTúra éve: 20092009.04.27 15:14:51
Vitézlõ 50
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 49,2 km / 883 m)

Már hónapokkal elõre kinéztük magunknak a Vitézlõt hétvégi programnak! Mindez két dolognak tulajdonítható: egyrészt soha nem túráztunk még a Cserehátban, ami talán egy kicsit méltatlanul alul értékelt része kis országunknak, másrészt a túra szervezõinek honlapja kifejezetten informatív volt, ami ugyancsak fokozta érdeklõdésünket a Vitézlõ iránt. Bár a honlap elsõ ránézésre nekem egy kicsit csicsás (de ezt nem bántó szándékkal mondom, mert az is lehet, hogy csak az én ízlésemmel van baj), akárhogy is, az vitathatatlan, hogy minden olyan információt (még a GPS-be tölthetõ útvonalat is) megtaláltam rajta már a túrát megelõzõen, amire szükségem volt, szóval akármilyen is a dizájn, a tartalom bizony átlagon felüli, sõt, egyenesen kitûnõ!

A szendrõi általános iskola aulájában már a rajt elsõ perceiben is nagy volt a nyüzsi, de a nevezési procedúra gyorsan és viszonylag zökkenõmentesen ment. Érdekesség, hogy a rajtlapra vonalkódot ragasztottak, s indításkor a vonalkód „lecsipogtatásával” jegyezték fel az idõt… Ez elsõre kicsit „high-tech” megoldásnak tûnt, mert azt hittem, hogy majd minden ellenõrzõpontnál a vonalkód által rögzítik az áthaladást, de azért ennyire még nem nagy a mûszaki fejlettség… :-)

Nem ragozom: a vonalkódra legközelebb csak a megérkezéskor volt szükség, ott megint azzal érkeztettek be… Nem tudom, hogy van-e ennek így olyan igazán sok értelme, de mindegy, ezt csak érdekességként megjegyeztem… De amúgy se szaladjunk egybõl annyira elõre...

A felkelõ nap hangulatos fényében kezdtük meg a túrát, a városból kivezetõ út a villanyoszlopokra szerelt hatalmas fehér táblákkal végig ki volt jelölve, bár a jelzések is jól követhetõek voltak, a táblázás egyike azon apró „gesztusoknak”, amik a Vitézlõt kicsit mássá teszik, mint a többi teljesítménytúrát. A lelkes szervezõk nem voltak híján az ilyen apró meglepetéseknek! Ahogy elhaladtunk a vasútállomás mellett, éppen bedöcögött egy vonat, s láttuk, hogy a túrára vonattal érkezõket középkori vitéznek öltözött diákok várták a vasúton, s elnavigálták õket a rajtig! Ez is egy apró, de nagyon kedves gesztus, az ilyenektõl érzi magát igazán vendégnek valahol az ember…

A vasútállomást magunk mögött hagyva hamar „elfogytak” a házak, a párás fûben szép komótosan araszoltunk felfelé. Gyönyörû volt a táj, szépen sütött a nap, friss volt a levegõ…hát mi kell még egy túrázónak ahhoz, hogy jól érezze magát???

Az erdõbe beérve más arcát mutatta a táj, de nagyon gyorsan elillantak az elsõ kilométerek, s máris az elsõ ellenõrzõponton találtuk magunkat, ahol egy kis zacskó Chio chip-szel vártak bennünket. Gyors pecsétbegyûjtés (nem tudom miért gondoltam, hogy majd az erdõ közepén 3G-s rendszer lesz kiépítve a vonalkódhoz…:-)) után indultunk tovább, egy rövid erdei szakasz után ismét meseszép panorámát nyújtó tisztásra értünk, majd hamarosan a Telekesi kápolnához.

A kápolnához aztán még visszatértünk „párszor”, mert az út innen csillagtúraszerûen folytatódott, ami alatt azt kell érteni, hogy elõször elmentünk a Csorbakõ vár romjaihoz, aztán ugyanazon az úton vissza a kápolnához, majd a Rudapithecus Hungaricus lelõhelyéhez és onnan is ugyanazon az úton ismét vissza a kápolnához… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az útvonalvezetés abszolút elnyerte a tetszésem, ráadásul az út sajnos végig aszfaltozott!

A várrom bõ egy kilométerre volt a kápolnától, ami nem sok, az õsember lelõhely meg bõ kettõre, ami megint nem sok, de azért összességében mégis mentünk vagy 6,5 kilométert az aszfalton, „egy helyben”…. Nem mondom, jó volt eljutni mindkét helyre, de ez az oda-vissza séta egyáltalán nem jó ötlet, fõleg úgy, hogy találkoztam olyannal, aki a kápolna második érintése nélkül is el tudott jutni a Csorbakõtõl a lelõhelyig, egy szakaszt átvágva, keresztbe…

A Csorbakõ várnál az ellenõrzõpont nem a tetõn, hanem az emelkedõ aljában volt, így sokan nem is másztak fel a várromhoz, hanem a pecsét begyûjtése után mentek tovább… Ha rajtam állt volna, én bizony a tetõre tettem volna az ellenõrzõpontot, de biztos van valami oka annak is, hogy miért nem oda került.

A Rudapithecus Hungaricus lelõhelyet és a bányatót én nagyon vártam, mert soha nem jártam még ott, de sajnos a lelõhely nagyon elhanyagolt állapotban van, az egykor a lelõhelyet védõ hatalmas tetõ mára egy rom. Nagy kár érte… A lelõhely a bányatóval (ami állítólag hazánk legmélyebb állóvize) egy nagyon szép turisztikai látnivaló lehetne… de mostani állapotában sajnos nem az!

Már 12 kilométer környékén jártunk, amikor harmadszor is a kápolnához értünk, s végre mehettünk tovább is! Már nagyon vártuk :-)

A következõ nevezetes pont az Ördög-gát volt, azonban addig még viszonylag hosszú út állt elõttünk - méghozzá milyen út! Nagyon változatos, nagyon szép és nagyon különleges vidéken jártunk, a Cserehát szinte minden arcát megmutatta nekünk, mire az Ördög-gáthoz értünk! A legemlékezetesebb persze maga az Ördög-gát illetve a közvetlenül elõtte és utána lévõ köves, nehéz szakasz volt, ahol néhol bizony „kõsivatagszerû” vidéken küzdöttünk a kilométerekkel. Nehéz, de nagyon szép rész volt ez!

A Telekesi völgy végéhez közeledve szép lassan elfogytak a sziklák, az út is egyre jobban járhatóvá vált, de a több kilométer hosszú köves talaj után szinte jól esett már a „pihentetõ” sima erdei földút… Ilyen utakon indultunk Perkupa irányába, elõször kicsit felfelé, aztán pár kilométer után kiértünk az erdõbõl és az Ifjúsági tábornál mûútra fordultunk, ezen kanyarogtunk be Perkupára. A faluban a tájházban volt az ellenõrzõpont, ismét a szervezõket dicséri, hogy a tájházba is be lehetett menni, s bár úgy láttam, hogy a többség inkább sietetett tovább, azért pár pillantás erejéig mindenki „bekukkantott” az épület belsejébe is.

Perkupáról kiérve átkeltünk a Bódva hídján, majd hamarosan elértük a túra legnagyobb emelkedõjét, amelynek végén a Martonyi pálos kolostorrom várt bennünket. Addig persze magunk mögött kellett hagynunk még jó pár kilométert, méghozzá szinte folyamatosan emelkedve. Tényleg amolyan „kellemes” emelkedés volt ez (ahogy az itinerben is fogalmaztak), viszont szép hosszú… :-)

A pálos kolostorrom egy kis ékszerdoboz az erdõ közepén, a megmaradt részek szépen felújítva és rendbe hozva. Nagyon hangulatos! Viszont itt csak bójás ellenõrzõpont volt, számot kellett felírni az ellenõrzõlapra a kolostor elõtt vagy 150 méterrel, úgyhogy a fák mögött megbúvó kolostorig itt sem ment el a többség, pedig nagyon is érdemes lett volna! 50 kilométerhez képest az a 150 méter… Én a szervezõk helyében a pontot közvetlenül a kolostor mellé tenném, aki itt jár, az igenis menjen már el odáig! Egyrészt mert megéri, másrészt ha maga nem képes felfogni, hogy itt van mit nézni, akkor „erõszakkal” kell elvinni odáig…

A kolostort magunk mögött hagyva sajnos megint aszfaltozott úton haladtunk tovább, szép út volt, több alkalommal gyönyörû kilátással, de mit tegyek, én az aszfaltozott utakat az erdõben nem annyira szeretem… Már nagyon hamar megláttuk a Rakacai víztározót, de hiába haladtunk, az valahogy csak nem igazán akart közeledni… :-) Szóval az út elég hosszú volt, körülbelül 5 kilométernyi gyaloglás után értük el a tavat, amelyet még félig meg is kellett kerülni ahhoz (ráadásul a tó mellett már a gépkocsiforgalom is nagy volt), hogy elérjük a a gáton lévõ ellenõrzõpontot. A gáton kellemesen hideg gyümölcslével kínáltak, ami -mi tagadás- a melegben nagyon-nagyon jól esett!

A víztározó után akadt egy kis galiba, az itiner leírása szerint követendõ piros négyzet jel nem szerepelt a térképemen, a leírás meg e ponton kicsit zavarosra, nem egyértelmûre sikerült… Többedmagunkkal tanakodtunk az üdülõ végében, hogy akkor most merre, aztán mire kitaláltuk, hogy „Akkor valszeg arra!”, éppen jöttek vissza páran arról az útról, amelyiken indulni szerettünk volna, jelezvén, hogy „Arra biztosan nem”…

Aztán végül egy gyors konzílium keretében végül rátaláltunk a Csehi puszta felé vezetõ útra, s onnan már ismét gyorsan fogytak a kilométerek. Szép és változatos út volt ez is, közben még egy ellenõrzõpont is volt, így hamar elértük Szendrõ határát, ahol viszont várt még ránk a Vár hegy!

Aki még soha nem járt erre, annak mondom, (mert aki járt itt, az úgyis tudja), hogy a Vár hegy -nevével ellentétben- nem egy gigantikus hegycsúcs, amelynek leküzdése emberfeletti erõfeszítéseket kíván, hanem mindössze egy kétszázegynéhány méter magas dombocska. De bevallom, hogy a Vitézlõ addigi 47 kilométerének megtétele után már ez az 50-60 méter szintemelkedés sem szerepelt az aranyhallal való találkozásra tartogatott aktuális kívánságlistámon…

Fent a hegyen az egykori Felsõ vár maradványai mellett volt az utolsó ellenõrzõpont (szerintem ugyanígy kellett volna elhelyezni az EP-t a Csorbakõnél és a kolostornál is), s hogy mennyire hatalmas „hegy” a Vár hegy, azt jól mutatja, hogy a hegy tetejérõl elindulva mindössze pár kanyar és –nem túlzás- pár száz méter után már Szendrõ utcáin kanyarogtunk, s maga a cél sem volt messzebb újabb pár száz méternél…

A célban meglepõ emberkavalkád fogadott, mint valami majálison, gondolom a kisebb távokat teljesítõ iskolások lepték el az iskolát, mert mindenütt fekvõ, pihenõ gyerekeket, embereket láttam. Az iskola aulájában éppen tombolát húztak, a már beérkezett résztvevõk között sorsoltak mindenféle tárgynyereményeket. Mi szép csendben átvettük a kitûzõnket és az oklevelünket, ettünk egy-egy szelet zsíros kenyeret, aztán hazafele vettük az irányt... A kitûzõ átadásakor szóltak, hogy egy óra múlva ismét tombolahúzás lesz, amin minden idõközben célba érkezõ túrázó nyerhet kisebb-nagyobb tárgynyereményeket, de miután még néhány óra vezetés várt ránk hazáig, könnyen megszületett az a döntés, hogy mi inkább beáldoztuk a lehetséges tárgynyereményeket...


Táj/útvonal/feeling (szerintem): 4,5
(végig nagyon szép volt a táj, de az az érzésem, hogy itt rossz útvonalat nem is lehetne találni…nekem ez a kápolnához való sokszoros visszatérés nem igazán tetszett, meg ez 20-25%-nyi aszfalt út is elég sok…)

Szervezés (szerintem): 4,5
(a vitathatatlanul hatalmas lelkesedés, amit ebbe a túrába fektettek, minden dicséretet megérdemel, a sok apró extra szintén, de néha az volt az érzésem, hogy a szervezõk már túl sok mindent akarnak nyújtani, talán a kevesebb néha több lett volna. Ami pici negatívum, hogy több EP-nél is úgy kellett kérni a harapni- vagy innivalót, a pontõrök maguktól nem kínálták…de ez tényleg csak apró észrevétel)

Itiner/útleírás (szerintem): 3,75
(az itiner szerintem nem méltó ehhez a túrához, ennél sokkal jobbat és szebbet érdemelne, a térkép gyakorlatilag illusztráció benne, másra használhatatlan. A leírás viszont egy-két kivételtõl eltekintve kifejezetten jó volt! Az itinerben a végig egyértelmûen lejtõs Kolostorrom-Rakaca szakaszra például jelentõs szintemelkedés szerepelt, amit ráadásul a végén még hozzá is adtak az összes szintemelkedéshez… Szóval itiner 3, leírás 4,5)

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 5
(nem voltam még olyan teljesítménytúrán, ahol ennyi mindennel készültek volna a szervezõk, felsorolhatatlan az a sok minden extra, amit a szervezõk kitaláltak)