Túrabeszámolók


BEAC Maxi / Turista Kékszalag

SpotTúra éve: 20052005.10.17 22:11:13

Beac Maxi 110

Az ilyen hosszú túrákra mindig komolyabban készülök, átgondolok mindent újra és újra, milyen cuccokat vigyek, mi az, ami nélkülözhetetlen, mi van akkor, ha mondjuk éjszaka lesérülök és nem tudok továbbmenni, mivel tehetem könnyebbé a hátizsákomat, van-e elég tartalék elemem, tartalék izzóm, milyen élelmet, energia italt vigyek és mennyit.
Minél többet gondolkodom ezeken a dolgokon, annál inkább reagál a szervezetem is erre a készülõdésre, például: hírtelen kanálszámra kezdem falni a kristálycukrot, vagy bármilyen édességet, nem tudatosan, csak úgy reflexbõl. A szervezet energiát kezd raktározni, felkészül a rendkívüli terhelésre.
Azután, az utolsó napon már nem nagyon lehet hozzám szólni, mert többnyire nem reagálok rá, meg sem hallom, már nem vagyok itt, hanem ott, ott a túrán. Ez egy igazi nagy kaland, ha rágondolok, elõfordul, hogy remegni kezdek az izgalomtól. Végül eljön a nap, és én ülök a vonaton és hallgatom a vonat kerekeinek surrogását, mennyire szerettem a zakatolást, az olyan igazán vonatos, de ma már többnyire csak surrog.
A 6:30-ast választom, mivel tavaly a 6:50-essel lekéstem a csatlakozást. Most minden rendben van.
Ácsorgunk Magyarkúton a startnál, üdvözlöm az ismerõsöket, megbeszéljük mi történt az utolsó találkozásunk óta. Érezhetõ a feszültség a levegõben, mindenki indulna már. Kiszedem a zsákomból a túrabotokat, kinyitom a megfelelõ méretre, és készenlétbe helyezem. Aztán néhány útbaigazítás után elhangzik a várva várt mondat, lehet indulni a 110-seknek is.
8:15-kor rajtolok néhány régi ismerõssel. Jó iramban kezdünk, vidáman ballagunk a széles erdei úton. A pataknál többen visszafordulnak és inkább a kék kereszt felé rövidítenek, könnyítenek az útvonalon.
A megáradt, sáros partú pataknál keressük az átjutási lehetõséget, végül azt látva, hogy mindenhol egyforma nehézségekbe ütközik az átkelés, úgy döntök megpróbálom egyszerûen átugrani, megkeresem a lehetõ legszilárdabb helyet és onnan rugaszkodok el, ahogy megérzem hogy a talpam kezd belesüllyedni a laza talajba, rögtön tovább ugrok a száraz részre, van akinek a cipõjét ellepi a sár.
Beszívom a tiszta, friss, erdei levegõt, a zöld növényzet és az avar illatát. Nyálkás, nedves úton kapaszkodunk felfelé a fák ágai között átszûrõdõ halvány fény kíséretében. A csapásra behajló ágakat kezünkkel, vállunkkal toljuk félre, botommal hessegetem a sûrû aljnövényzetet, tüskés bokrok ágait, csalánok csípõs leveleit. Napfényes erdei tisztásra érünk ki, az ösvényt széles út váltja fel. Lankás hegyoldal, gazos utak, tölgyfák, kényelmesen beszélgetve haladunk tova. Elágazás, elvétjük, jó tíz métert kerülünk, nem szakadunk bele.
Nagy-Kõ-hegytõl kellemes bérci séta, amikor el kezd lejteni, elbúcsúzok társaimtól, mivel tudom, hogy õk remek ütemben másznak hegyet, én viszont ezt azzal egyenlítem ki, hogy futok lefelé. Így aztán kocogóra váltok. Az erdei tisztásnál megcsodálom a távolban feltûnõ nógrádi vár romjait. Újból neki lendülök, meredek lejtõn ereszkedek, hol vadul, hol pedig szelídebben, a vasútig meg sem állok. Szeretem, ahogy a sínek keresztül futnak az erdõbe vágott keskeny tisztás közepén, egy pillanatra megállok a talpfákon, és gyönyörködök az elfutó sínpár látványában.
Tovább ballagva egy szénakazlakkal tûzdelt takaros kis mezõn taposom az út növényzetét, figyelem az erdõ szélén éppen eltûnõ kis csapatot. Odaérve, tágas sétány nyílik, talaja homok, nehéz rajta fogást találni. Felérve egy meredek szakasz tetejére, gyönyörû kilátás tárul elénk a nógrádi várral a háttérben. Új lendülettel haladok tovább, szembe teherautó érkezik, porol, nem veszek levegõt, amíg bírom.
Egy hídon keresztül érkezek Nógrád faluba, a csapokon turisták lógnak, ócskás gyûjti a vasat, fém hulladékot, egy rozzant, sajátgyártmányú járgányba, macska szalad, kutya vakkant, valahol rántott hús sül. A vár a falu fölé magasodik, impozánsan, kihívóan, téglából rakott gyárkémény csúfítja a látványt.
A forrásnál pecsételek, vizem van, most bezzeg nincs sorban állás. Kiérve a hatalmas mezõre, még egyszer megcsodálom, lefényképezem a várat, aztán végleg búcsút intek neki. Hosszú sorban baktatunk, ameddig a szem ellát. A pataknál kisebb tavat kerülgetünk, átvetett farönkön egyensúlyozok, elmozdul, megbillenek, ugrok, szerencsére száraz talajon érek földet. A tavalyi utat beszántották és új utat jártak ki, de nem jelent kerülõt, csak a fa került beljebb a jelzéssel, ez azonban probléma lehet azoknak, akik nem ismerik a terepet.
A mezõ peremén, jobbra fordulva a szinte járhatatlan ösvény, most kellemes, szélesre taposott út, hangulatát fokozza, hogy helyenként olyan sûrûn borulnak a fák ágai a fejünk fölé, hogy alig engednek be fényt, és az erõs gombaillattól szinte elbódulok. Néhány biciklis húz el mellettünk, megtörve a jó ideje tartott ritmusomat.
Könnyû terepen haladunk a Csóványos felé, ez jó, mert így kipihenve érkezünk majd a hegy lábához.
Távolabb látom, hogy az emberek bemennek a fák közé, bámulom, ahogy átvágják magukat a gallyakon, gödrökön, mély avaron. Odaér egy srác is, tanakodik, kérdez, választ kap, elindul õ is a többiek után. Átlépek egy keresztbe fekvõ fát, de értetlenül nézem hová tartanak a többiek. Akkor, magam sem tudom miért, visszalépek, és felfedezem a papírt, amire felírta valaki (utólag is köszönet érte), hogy „vigyázat méhek”, errõl ugyan azt feltételezem, hogy méhkaptárak vannak kihelyezve, de abból sem szeretnék kapni, így én is a járatlan útra szavazok. Késõbb tudom meg, hogy lódarazsak voltak, és sokakat martak össze. Ezeknek az életveszélyes rovaroknak még a megjelenésük is félelmetes, nem bánom, hogy nem találkoztam velük.
Megérkezek a Saj-kúthoz, sajnos víz már évek óta nem folyik belõle, körülötte azonban mindenütt szivárog a föld, ha rendbe lenne téve, biztos, hogy sok örömöt okozna az erre túrázó embereknek. A hegy megmászása elõtt, ez egy igazán hasznos, sõt fontos lehetõség a vízvételre. Leülök és megiszok egy fél liter paradicsomlevet, most következik a Csóványos izzasztó megmászása, és ez az ital felér egy energiaitallal.
Nekirugaszkodok, szenvedek, folyik rólam a víz, szuszogok, lassan emelem a lábaimat. A beszûkülõ ösvény páradús, meleg levegõje szinte megfolytja az embert. De nem jobb a helyzet a Foltán-kereszt elõtt lévõ nyílt terepen futó kaptatón sem, megáll a levegõ, és nem mozdul, megreked ezen a bokrok közti tisztáson, és szinte izzik a levegõ. Ahogy kilépek az erdõbõl, azonnal elönt a veríték. Lassan vánszorgok, a szám kiszárad, az izzadság belefolyik a szemembe. A zöld növényzet nehéz szaga ráül a tüdõmre.
Igazi megkönnyebbülés felérni a Foltán-kereszthez, ahol enyhe szellõ fúj. Sokan lepihennek, a tandemes pár még bírja, felfogni nem tudom, hogy csinálják. Nem állok meg, ballagok tovább. Eszembe jutnak a „Börzsönyi Éjszakai” túra megpróbáltatásai.
Felérek, fotózok, pecsételek és már futok is lefelé, helyenként a sziklás, meredek utakkal kell küzdeni, kerékpárosok húznak el mellettem. Megállok egy sziklaperemen, és a tájat csodálom, innen belátni a Vulkántúra útvonalának nagy részét, akkor a felhõktõl nem lehetett látni a közeli hegyeket, de a Magas-Tátra jól látszott.
A Nagy-Hideg-hegy meredek falán szenvedem fel magam, elmegyek egy szuszogó sorstárs mellett, lassan emelem, rakom egymás után a lábaimat, de azért sem állok meg, csak még egy lépés – mormolom magam elé – csak még egy, aztán, csak még egy, és végül fellépek az útra. A lábaim már alig engedelmeskedtek, a vízszintes terepen még néhány lépésig inkább megállnék, de nem teszem, és lassan visszatér az élet megviselt izmaimba.
A turistaházban megiszok két jéghideg narancslét, és zoknit cserélek. Csurom vizes pólóm marad, csak egy száraz van nálam, az még jól jöhet. Közben megérkeznek a társaim is, megbeszéljük, hogy nem várnak meg, futva úgyis utolérem õket.
Felveszem a bakancsomat, jól megkötöm a fûzõket, nehogy kibomoljanak a beleakadó ágaktól, gazoktól. Felállok, felveszem a hátizsákom, meghúzom a vállpántokat, kényelmesen eligazítok mindent és elindulok lefelé.
Nem használom a sípályás rövidítést, maradok a jelzésen, lassan kocogok lefelé, a köves talajon igyekszem stabil helyekre lépni. Nem érzem jól magam, fáj a gyomrom, nem kellett volna azt a két jéghideg üdítõt meginnom, levonom a tanulságot, és szenvedek tovább. Aztán, ahol a jelzés a sípályára kanyarodik, az õsvény alig látszik az összeboruló, derékon felül érõ csalántól. Kezemen, lábamon csípéseket szenvedek, de nem panaszkodok, mivel azt mondják: jót tesz a reumának.
Elõször kicsit, azután hosszasan gyalogolunk egy szép, rendezett, lankás úton felfelé. Élvezem a sok zöld színt, a mohás fák és élénk zöld fûvel benõtt árokpartok látványát, az erdõ leheletének illatát, a madarak vidám énekét, csivitelését.
Kissé elkezd ereszkedi az út, elõször csak kevés kõ van rajta, azután egyre több és több, végül az egész teli van kemény, kiálló és kicsi lemorzsolódott darabokkal, futás közben, idõnként megbotlok, bukdácsolok, csúszkálok rajtuk. Fogamat összeszorítva kocogok lefelé, fáradnak az izmok, de nem állok meg. Utolérem a társaimat, de futok tovább, az emelkedõkön úgyis beérnek majd. Mindenhol erdei málnabokrok feketéllenek az érett gyümölcsöktõl.
A Kisinóci turistaháznál ismét veszek egy narancslét, de most nem iszom meg, hanem viszem magammal, müzlit eszek és egy-egy korty üdítõt iszok hozzá. Ballagok Kóspallag végtelen országútján, egy kék kútnál felmosom magam, vizet töltök az üvegembe és folytatom a menetelést.
Kiérve, a kanyar után jobbra, a mezõn átvezetõ út eltûnt, utolérek egy srácot, átvágunk a füves pusztán, egy legelészõ kecske bámul ránk búsan kérõdzõ ábrázattal, az erdõ szélén ráakadunk a csapásra, újabb csípéseket szenvedek el a hatalmasra nõt csalánoktól, meg néhány karmolást az erdei málna tekergõzõ, tüskés, össze-vissza hajló, alattomos ágaitól. Az úthoz érve átmászunk a szalagkorláton és elhagyva a kóspallagi elágazást, az országúton ballagunk egy darabon, hogy azután jobbra újra bevessük magunkat az erdõ fõútjaira, a szekérutakra. A srác búcsút mond és tovább áll, gyorsan távolodik és tûnik el az erdõ fái között.
Egyedül ballagok a gondolataimmal, a tavalyi „Juliánus” sártengere most nincs sehol, vannak ugyan kisebb pocsolyák, melyeket az erdõben vezetõ csapásokon lehet elkerülni, de ez semmi.
Több turista jön szembe, majd kiérek a Békás-rétre, élvezem a kilátást, szemügyre veszem a távolban látszódó Törökmezõt és elindulok felé. Az esõzések hatására még a szekérutat is alaposan felverte a gaz. Beérve az erdõbe elõveszem a maradék paradicsomlevemet és megiszom, a szúnyogok egy pillanat alatt lepnek el, aprók és rendkívül erõszakosak, még lefújni sem tudom õket, legalább három csípést szenvedek el. Szerencsére van nálam szúnyogriasztó, így most elõveszem és használom is, igazi áldás, elkerülnek a továbbiakban ezek a kellemetlen vérszívók.
Leérek a patakhoz, egy hölgy éppen gombaismereti órát tart két kirándulónak, átmegyek a hídon és elkezdem a kapaszkodást a turistaház felé. Begyûjtöm a bélyegzõt és indulok tovább, a szépen kijelzett útnak szívbõl örülök, bár ezt a részt jól ismerem, nem valószínû, hogy eltévednék. Futva ereszkedek a völgy felé, egyenlõre nincs senki körülöttem.
Leérve, kerülgetem a pocsolyákat, bogarak hada kering a fejem körül halálra idegesítve, beleszállnak a szemembe, számba, de még a fülembe is. A körtvélyes felé vezetõ emelkedõ most is napfénybe fürdik, mint mindig, homlokomról törölgetem a verejtéket, lassan egyenletesen lépkedek, szeretem a bükkfákat, hatalmas termetükkel tekintélyparancsoló jellegzetessége az erdõknek.
Felérve leülök egy tuskóra és rövid pihenõt tartok.
Köves-mezõig kellemes kirándulás íze van a túrának, élvezem a széles árnyékos sétányokat a nem túl meredek emelkedõket. Innen egy kicsit nehezebb, de gyorsan felérek a Hegyes-tetõ aljáig. Ez a hegy olyan, mint egy ugrató, lankásan kezdõdik és egyre meredekebb és meredekebb lesz, a vége pedig majdnem függõleges. Lassan, de megállás nélkül haladok felfelé, csak a földet bámulom, csak a lépéseimre koncentrálok, nem nézek fel, nem akarom tudni, hogy mennyi van még hátra. Sokan jönnek visszafelé, nem akarnak a hosszabb és jóval nehezebb úton menni, pedig az is a túra részét képezi. Ezen elmélázva érkezek a Juliánus barát torony aljához, átbotorkálok alatta, lebicegek néhány lépcsõt az ellenõrzõ ponthoz, olyan érzés mintha büntetés lenne, beírnak, visszamászok a dinnyékhez. A padok üllõkéje hiányzik, de a dinnye így is jólesik.
Futva indulok lefelé, az Ürmös-réti torony mellett irdatlan dzsungel. Tüskés bokrok tépnek, szaggatnak, csalán marja kezemet, lábamat. Kiérve belõle, a végtagjaim teli karcolással, több helyen véreznek, a csípésektõl viszketnek, lábamon a kamásni kiszakadt. És ezzel még nincs vége, ugyan szelídül, de tovább tart a gazos csapás.
Megérkezve a kidõlt fák útvonalára, bizony nem egyszerû a továbbhaladás, mászok, kapaszkodok, átlépek, csúszkálok, ugrok. Túljutva rajta megkönnyebbülök, de azért jó érzés, hogy nem kerültem el.
A faluba érve vizet veszek a kútnál, ez már valószínûleg az utolsó, számításaim szerint elég lesz a végéig. Két futó elhaladva mellettem, odaszól, hogy húzzak bele, mert kilenc perc múlva indul a komp. Mondom nekik, hogy igen tudom, de én inkább lekésem és pihenek a következõ kompig, aztán mégis futni kezdek, és lekocogok a kompig. Gyorsan pecsételek, egy kedves hölgy, hoz nekem addig hagymáskenyeret, és már futok is.
Ahogy ott állok és várom, hogy az autók felguruljanak a kompra, több ismerõssel is összefutok, az egyik jegyet szorongat a kezébe. Kérdezem tõle, hogy ez meg mi? – Hát… e nélkül nem lehet felszállni. – És ezt, honnan szerezted? – kérdem tovább. – Hát… a pecsételésnél kaptam – volt a válasz. Rohanok vissza, mondom, hogy mi a problémám, a válaszuk az volt, hogy miért nem kértem, hát azért – válaszolom – mert idáig még sohasem kellett, és ezen, a most kapott tájékoztatáson is az van írva, hogy nem kell semmilyen jegy, mindegy, megkapom és még a kompot is elérem.
Átkompolunk és azzal a sráccal és barátjával vágok neki a visegrádi távnak, akivel tavaly is együtt mentünk. Egy kicsit pihenünk, eszünk és zoknit cserélünk, majd nekivágunk az utolsó 60 kilométernek.
Teljes világosságban kaptatunk felfelé a vár felé, sötétben is rossz, de így, hogy az ember látja, még rosszabb. Rettenetesen szenvedek, és jócskán lemaradok, úgyhogy mondom nekik, menjenek nyugodtan, én inkább a saját tempómban haladok. Így azután hamarosan el is tûnnek a szemem elõl.
Sokan jönnek szembe, õk azok, akik inkább bliccelnek és a jóval könnyebb utat választják.
Lassan felvánszorgok a várig, ott a parkolóban megmosom az izzadt arcomat, és levánszorgok a lépcsõn, kicsit támolyogva, imbolyogva. Érzem, hogy egy holtpont közelébe értem, nem állok meg, hogy minél elõbb túl legyek rajta. És nem sokkal késõbb már érzem is, hogy lassan felpörgök, és már jobban bírom az iramot.
Mögöttem valaki a kék kereszten érkezik, nem értem igazán, olyan ez mintha egy szabadon választott gyakorlat lenne, mindenki megy, amerre lát, csak tudnám, akkor minek a kijelölt útvonal, hiszen ezek nem ugyanazt teljesítik.
Felérek a Nagy-Villám parkolójába, ahol éppen indulnak tovább, ideiglenes partnereim. Szabadkoznak, de õk mennek. Persze! Menjetek csak! – bíztatom õket.
Pecsételek és indulok én is, a fehér murvás úton tovább, be az erdõbe, a lassan lemenõ nap árnyékában. Még vetek egy pillantást a vöröslõ nap korongjára, mielõtt végleg eltûnik a látóhatáron.
Átjutva a nyergen, futva haladok a völgy felé, szemeimet a talajra szegezem, ugrálnak elõttem a kövek, bokrok, fák. Egyszer csak meglátom a búcsúzkodókat, és hamarosan utol is érem õket. Újból csatlakozom hozzájuk, egészen a sóstói rét utáni völgyig, akkor én leülök az út szélére és kiveszem a bakancsomból a beleesett kavicsot. Õk mennek tovább.
Felkászálódok és nekiveselkedek a Moli-pihenõhöz vezetõ kemény emelkedõnek. Lassan helyezem a lábaimat egymás után, hozzáigazítva légvételem ritmusát. Néha megcsúszó remegõ izmokkal kapaszkodok egyre feljebb és feljebb, mígnem felérek az elsõ törésvonalig a gerincre, ez még nem a teteje, baktatok minden figyelmemet a lépéseimre fordítva, amíg egyszer csak egy fonalra erõsített felirathoz érek: Privát pont. Egy szimpatikus srác saját akciója, hogy pecsétet tesz azoknak a papírjára akik becsületesen felmásztak a Moli-pihezõhöz. És ez még nem minden, meleg leves, csoki, ropi is van nála, amivel megkínál minket. A pontot elégtételként élem meg, azokkal szemben, akik jogtalanul veszik át az oklevelet és a jelvényt a túra végén, õk is büszkék lehetnek a teljesítményükre, de nem ezt a túrát teljesítették! A pecsét felirata mindent elmond: „A becsületes játék az egyetlen út!”
Közben utolérnek, akikkel még reggel együtt indultam el, kérem õket, hogy éjszaka próbáljunk együtt maradni, úgyhogy bezsebelve ezt az értékes pecsétet – amely mindannyiunk pecsételõ lapját a legbecsesebb kincsek közé emelte –, megyünk tovább.
Átkelünk a forgóajtón, összeszedünk egy eltévedt embert, kijövünk egy másik forgóajtón. Erõsen sötétedik, megállunk, elõvesszük a lámpákat és nekivágunk a Hajlékos-bérc megmászásának, meglepõen könnyedén érek fel a tetejére. Leérve a Vízverés nyergébe, egy kis mezõn haladunk keresztül, valaki eltüntette az éjszakai túrázást tiltó táblát.
Lámpáink szegényes fényénél tapossuk a pocsolyákkal tûzdelt, aljnövényzettel sûrûn benõtt erdei út talaját. Kis csapatunk halkan beszélgetve halad a sötét erdõ mélyén, hallgatva az éjszaka szokatlan neszeit, zörejeit. Az útból keskeny ösvény lesz, veszélyes, szakadék oldalába vésett keskeny csapás, sok helyen leszakadt, a mélység felé erõsen lejtõ, csúszós vadcsapás. Óvatosan haladunk, és még így is, van aki elesik, elcsúszik, megbotlik.
Kiérve, széles murvás úton gyalogolunk, az ég tömve van csillagokkal. Pap-rét, híres kirándulóhely, sok túra célja, most csendesen pihen az éjszakában. Vadászház kapuján papíros, „Vizet nem adunk”. Na ez már mindennek a teteje, ez mindannyiunkat felháborít.
Az erdei út keményen emelkedik, de az aszfalton jólesik egy kicsit gyalogolni. A falu felé egy helyen röviden eltévedünk, aztán lassan beérünk Pilisszentlászlóra egy meredek kis lejtõ alján, lámpáinkat lekapcsoljuk és végigballagunk a sötét, kihalt utcákon. A Kis Rigó vendéglõ, az erdõ szélén húzódik meg, az oldalsó ajtót zárva találjuk, az elmúlt években mindig ezt használtuk, így nehezen vesszük tudomásul, hogy még feljebb kell menünk a fõbejárathoz.
Levesszük a hátizsákot, és fáradtan leülünk. A Pincérek máris hozzák a finom levest, lassan szürcsölöm, nagyon forró, szinte érzem, ahogy az ereimben szétárad a meleg, szinte érzem, ahogy erõre kapnak az izmaim. Amikor végzek, iszom még egy rostos gyümölcslevet is. Közben odajön, akivel a kompnál találkoztam, hogy ne haragudjak, de õk mennek, szemmel láthatóan nem érzik jól magukat attól, hogy ott hagytak, rendes srácok, de nem tarthatjuk fel egymást, biztosítom, hogy így van jól.
Szedelõzködünk, felteszem a fejlámpámat, fogom a botjaimat és indulok kifelé, kint reszketek a hidegtõl, visszamegyek, muszáj pulóvert vennem, valószínûleg a hidegen kívül van a kimerültségtõl egy kis hõemelkedésem is, a többiek is felöltöznek.
Az erdõben halálos a csend, a falu felõl néhány kutya vakkant, bakancsaink alatt kavicsok csörrennek, száraz faágak roppannak. Fahídon kopogunk keresztül, az öreg gerendák hajlanak, nyögnek súlyunk alatt. Az erdõ fái közt, néhány csillag fénye pislákol. Az aszfalt már kilehelte a nappal beszívott meleget, most hûvösen veszik bele az éjszaka végtelenjébe.
Letérve, ismét az erdõ útjait járjuk, a félig kiszáradt patak kövei között bukdácsolunk, távolabb elemlámpák fényei imbolyognak bizonytalanul. Eltévedt párt igazítunk útba.
Patak csobogása töri meg a csendet, újabb fahíd, forrás, apró víz csordogál belõle. Kerékpáros csapattal találkozunk, a Lajos-forrást keresik. Elmondom nekik, merre találják, mennek tovább, megvárnak, ismét elmondom.
A Sikárosi erdészháznál kéktúra pecsétet keresünk, társunk beüti a megfelelõ helyre.
Tavaly itt el kellett menni a kék kereszten, idén azonban már nem szerepel ez a jel, csak a kék sáv, így arra megyünk. Rövid erdei séta után, mezõ, forrás az erdõ szélénél, fenyõerdõ. A Sikárosi mezõn pillanatok alatt vizesek leszünk, az aljnövényzet olyan nedves mintha szakadt volna az esõ. A csillagok fantasztikusan világítanak, jó néhány csillagképet ismerek fel. Csendben kapaszkodunk felfelé a sötét hegyoldalban, mindenki fárad, a hetvenöt kilométer ott feszül fáradt izmainkban. Egy rövid szusszanás után, meredek falat mászunk az aszfaltúthoz, társunk elindul a hívogató betoncsíkon, utána szólok, csetlünk-botlunk a kiálló kövek és rengeteg gyökér között.
Dobogókõ lámpái világítanak át a fák között, vidáman vesszük tudomásul, hogy mindjárt fenn vagyunk.
A pontnál zsíros kenyér, ásványvíz, jólesik az étel, kicsit leülünk, zoknit cserélünk.
A fõútvonal lámpái adnak hangulatvilágítást a vizes palackok feltöltéséhez, nekem van elég, így nem kell ezzel foglalkoznom. A kihalt utcákon nincs senki, rajtunk kívül.
A kandeláberek fényei árnyékokat vetnek, és csíkokra szabdalják az erdei út talaját, apró követ rúgok bakancsommal, halkan neszezve gurul, koccan a többivel. Lepkék, szúnyogok, és mindenféle repülõ bogarak vonnak burát a világító testek köré.
Elhagyjuk Dobogókõ utcáit, bekapcsoljuk lámpáinkat, kerítést kerülünk. Halkan beszélgetünk, izületeink nem nagyon szeretik a lefelé vezetõ utat. A Fagyoskatona zúzalékos kõzetén, rohanunk csúszkálva, úgy három métert meredeken az aszfalt útig.
A sárga sáv, most már remekül kijelezve vezet minket az éjszakai erdõ ösvényein keresztül, az elmúlt években volt úgy, hogy eltévedt embereket szedtem össze ezen a részen, a kidõlt fák teljesen eltorlaszolták az utat, a jelzést egyáltalán nem lehetett látni, aki nem ismerte, jó eséllyel számíthatott a tévesztésre, éjszaka pedig nem jó eltévedni, fõleg ha egyedül van az ember.
Felérve a murvás útra, újból gyönyörködhetünk a csillagokba, kis tisztáson haladunk egy keskeny ösvény felé, kanyargunk, keresztbe-kasul vezet minket a vadregényes csapás. Arcomról szedegetem a ráragadt pókháló szállakat, igen szorgalmas állatok. Rátérünk egy szekérútra és ezen haladunk egészen a Tölgyikrekig, úgy négy órával ezelõtt, innen alig nyolcszáz méterre haladtunk el a Sikárosi mezõn, azóta egy nagy kört tettünk meg.
Nedves, sáros talajon egyensúlyozunk, a szekérút sok helyen járhatatlan, mélyút oldalán, peremén kerülünk latyakot, vizet.
Fényeket látva, megkönnyebbülve jegyzem meg, hogy ott van a Lajos-forrás. Leereszkedünk. A sövény mögött takaros kis tábortûz, barátságos pontõrökkel beszélgetünk, ücsörgünk, eszegetünk, pihengetünk. A turistaház bezárt, mert nem volt érdemes nyitva tartania, senki sem ment be fogyasztani. Ettõl függetlenül évek óta lerobbant, inkább kocsma jelegû vendéglátó egységet rendesen lehúzzuk a megfelelõ helyére, azonban a kõhegyi turistaházzal mindenki elégedett, jómagam is kellemes tapasztalatokat szereztem ott.
Szedelõzködünk, nehezen hagyjuk ott a tûz melegét, indulunk, hallgatjuk a mindig jéghideg vizû forrás halk csobogását. Baktatunk a piros négyszögön fel, piros kereszten le, zöld kereszten még lejjebb, murvás utat keresztezünk, keresztezünk, lányok botorkálnak hûtõtáskával, eltévedtek, utat mutatunk, utat keresztezünk, forrás romba döntve, jobbra zöld négyszög.
Lámpák, Csikóváraljai turistaház, kutya ugat, csahol, medence, nem fürdünk, bent lódarazsak dongnak, repkednek, nagyujj nagyságúak, rémisztõ. Kérdem – Hát ezek? – Nem bántanak – felelik. – Kávé van? – Van. Iszom egyet. Pecsét a helyére, indulunk tovább.
Kint tanácstalan társaság. Kérdik – Tudjuk-e, merre kell menni? – Erre egyenesen. – mondom. – Arra biztos, hogy nem! – kiállt fel a kérdezõ. – Rendben – felelem –, akkor te menj arra, amerre akarsz, mi mindenesetre erre megyünk, és már indulunk is. Átgondolva a dolgot, õ is velünk tart, és jól teszi.
Hosszú országúti gyaloglás után, Csobánka határában, felkapaszkodunk az erdõbe, zihálva, összeszorított fogakkal haladunk. Közeli és távoli kutyák vakkantanak, ugatnak, egy autó gördül át a falun alig hallhatóan. Parkolótól, hullámzó aszfaltút, leparkolt kocsik, kõbánya. Elmaradó házak, egyre meredekebb kaptató, elhalkuló, ziháló, verejtékezõ emberek.
Fenn vagyunk, hatalmas megkönnyebbülés, keressük a pontot, nincs. Valaki megjegyzi – mintha azt mondták volna, hogy tovább kell menni és majd ott lesz. Emlékszünk, igaza van, ereszkedünk lefelé, kõtörmeléken csúszkálunk, bukdácsolunk, remegõ lábakkal. Balról autó parkol egy bekötõúton, itt a pont. Indulnánk, amikor oda jön az egyik srác, akivel a komptól együtt indultunk a visegrádi vár felé, de elmentek, mert lassú voltam, teljesen igazuk volt, nem tarthatjuk fel egymást, én is ezt az elvet vallom, mégis a sors iróniájának tartom, hogy most itt van, és azt mondja, hogy szeretne velünk jönni, de még nincs itt a barátja, akivel együtt jöttek. Most, õ tartana fel minket. Leérve a völgybe kikapcsoljuk és elrakjuk a lámpákat, világos van.
A Teveszikla környéke be van építve régi falusi házakkal, valamilyen filmforgatás helyszíne lehet, emiatt egy kicsit kerülnünk kell, de nem probléma, ismerem a terepet.
Pilisborosjenõ lakói lassan ébredeznek, a távolban vadonatúj lakótelep kezd kibontakozni, templom tornya hirdeti az igét, kakas kukorékol. Kövesbérc fáit, kõbányáit, hasadékait mindig megcsodálom, szeretem ezt a helyet, olyan varázslatos, a köves talajon a fák szinte törpe méretûek maradnak, az egész olyan japánkertszerû. A bércrõl nehézkes a leereszkedés, a vízmosta, köves, lejjebb agyagos talaj erõsen próbára teszi az izületeket.
A Bécsi úton áthaladva, patak felett rozzant vashíd. Hosszan gyalogolunk a patak és a napraforgóföld között, a téglagyár kéményén fehér gõz gomolyog az ég felé, odaérve társunk pecsétel egyet a póznán lévõ „kék túra” pecséttel.
Az erdõbe vezetõ út sorompóval van lezárva, örömlányok kedvenc vendégfogadó helye, amerre csak a szem ellát mindenütt elhajigált gumik tömege, gusztustalan. Elmélázunk egy kicsit, kik azok, akik ezt a szolgáltatást igénybe veszik?!
Lassan baktatunk a Csúcs-hegy aljában kanyargó szerpentinen, és neki állunk az utolsó emelkedõ legyûrésének. Már a Moli-pihenõtõl jól bírom az iramot, nem kell rám várni, sõt most már inkább én várok a többiekre. Virágos nyeregben bepecsételjük az utolsó igazolást, és indulunk a sárga jelzésen a reptér felé.
Végül 24 óra 10 perc gyaloglás, futás után megérkezünk Hûvösvölgybe. Idén is sikeresen teljesítettem ezt a kivételes távot, méltán lehet büszke magára mindenki, aki becsülettel tette ezt, a kiírt útvonalon, és rendelkezik a csanya „Becsület” pecsétjével.
És, csak a reményemet fejezhetem ki, hogy a szervezõk nem felháborodnak ezen a jövõben (ahogy ezt a hûvösvölgyi célban tették), hanem olyan helyre tesznek pontokat, hogy ne lehessen jelentõs távokat, vagy szintet lefaragni az eredeti kiírásból, mert ezzel a mi teljesítményünket degradálják le, odaadva a többieknek is azt a díjat, amit mi jogosan kapunk meg.
Ha, Isten is megsegít, jövõre ismét találkozunk, hogy szenvedjünk, kínlódjunk, sorsközösséget vállaljunk és szép emlékekkel, célba érjünk!
Köszönet mindenkinek, aki részt vett a szervezésben, aki segíteni tudta, hogy jókedvûen menjenek tovább a túrázók a pontokról, és akik kiszolgáltak minket, megbecsülve a teljesítményünket, és külön köszönet csanyának az értékes „Becsület” pecsétért.
2005. 09. 3-4.