TÉRY ÖDÖN EMLÉKTÚRA 50 - túrabeszámoló 2009.03.21
Bõven nyitás elõtt érek a Gyermekvasút hûvösvölgyi végállomásához. Béla bácsi már írja a nevezési lapját és sietõsen távozik. Most csak ketten szándékozunk együtt menni ezen a túrán, de túratársam még nincs itt ezért felhívom, hogy jön e egyáltalán. A Moszkva tér környékén jár, ezért beállok a sorba és veszek két nevezési lapot, hogy ha késik Tom, ne kelljen sorbaállással idõt vesztegetni. Téry totót is kínálnak, de kezd lefagyni a kezem és inkább nem kérek. Szép napos a reggel, de csípõs is egyben. Lesétálok a fedett lépcsõ felsõ végéhez, és lesem a villamosokat. Két villamos múlva jön Tom. Gyorsan a nevezõ asztalhoz megyünk és csekkolás után a többiek után eredünk a kéken. A "Munkásmozgalmi sétány" jó a menet közbeni bemelegedésre és a dumálásra. A remetei kegytemplom felé vivõ utcán a korai idõpont ellenére is sok autó közlekedik. Úgyis jobban szeretek az út menti gyepen menni. Átmegyünk a kis vashídon, nem kispistázzuk le a templomot. Ide-oda cikázunk az utcákon, mire jóval a Remete-szurdok bejárata elõtt, egy hatalmas követ asztalul használó pontõrre lelünk.
1. ellenõrzõpont, Remete-szurdok.
A szurdokban utolérünk egy iskolás csapatot és sietve megelõzzük õket. Mázlink van, mert nem tudtuk volna kivárni, amíg mindenki átugrál a patak kövein. Meredeken megyünk felfelé egy telek drótkerítése mellett, aztán rugaszkodunk egyre magasabbra a mészkõ-sziklákon. Testhezálló ruhában jön mögöttem egy ember, vállán canga. Nem semmi! Ráadásul biciklis cipõben csattog. Tom fényképezi a tájat, én szusszanok kettõt, aztán tovább megyünk a kék sávon. Picit ráerõsítünk. Tehetjük, mert viszonylag szintben kell elõretörni. Alig érzékeljük az idõ múlását; már itt is a Muflon itató büfé, majd a turistaház maradványai a Zsíros-hegyen. Kissé ereszkedünk Nagykovácsi irányába. Jobbra tekingetek, hogy hol kell letérni a flaszterról, de már látom is a sorjázó turistákat. Murvás úthoz és szép kilátáshoz érünk. Tavaly itt volt egy mozgó pontõr, de most hiába keressük. Sorompó mellett közvetlenül info tábla, olyan fejjel nekimehetõsen kialakítva. Fenyõfákkal övezve kaptatunk felfelé. Némi kanyargás után meglátjuk a pontõrséget egy erdei bútorzatnál. Innen fellátni a
Nagyszénásra (2. ellenõrzõpont).
Apró emberkék állnak rajta, arcuk elé emelt kézzel. - Fotóznak. Leülünk egy másik asztalos padra eszegetni. Elfogyasztom reggelim megmaradt részét: Egy "fahéjas álmot" a flakonban maradt tejeskávéval. A felmenõ ösvény néhány falépcsõvel vezeti be magát, aztán enyhén sárossá válik, de feljebb le lehet róla lépni és a nagy szénásban gázolni. Fent valaki megmutatja a Getét; kettõs tömbje jól kivehetõ a környezõ tájból. Ha minden jól megy, május 23-án meglátogatjuk. Mi is fotózunk és továbbállunk. Leérünk a magányos fához, ami nem cédrus, és együtt szerepel rajta a kék sáv a kék kereszttel, és ami több túrának az ellenõrzõpontja. Hatalmas, szürke fák között szerpentinezünk lefelé a piliscsabai oldalon. Munkagépek szántotta úton kell át- meg átugrálni a sáros részeket. Lejjebb azonban kellemes meglepetésben van részünk. A feltört turistautat a munka után tolólappal legyalulták. Na, így is lehet ezt csinálni. Egy kanyarban bedõlt fa ágai között kell áttüremkedni, vigyázva, hogy ne merüljünk el a sárban. Egy vadkerítésnél Tom átmászik a létrán. Mikor a legtetején van, valaki kinyit egy felsõ felfüggesztésû csapóajtót és hárman átbújunk alatta. Szembe jön egy UAZ, félre kell állni, mert az út csak autónyi széles. A sofõr érdeklõdik, hogy együtt van e ez a sok ember. Elmondom a túra fõbb elemeit, mire elismerõen bólint és jó utat kíván. Ipartelep melletti betonúton megyünk Piliscsaba felé. Nem kispistázunk el a KLOTILDLIGET tábla felé, hanem a csabai utcákon cikk-cakkozunk a vasútállomásig. Az itinerbeli vasúti felüljárót, csak mint objektumot vesszük figyelembe. Átmenni rajta akkor lenne tanácsos, ha a Hikari expressz közlekedne erre. Letérünk a kékrõl, és fellihegünk a kétoldalt fenyõfák sorfala által õrzött utcán, majd leereszkedünk
Klotildligetre, a Liget bisztróhoz. (3. ellenõrzõpont)
Hiába menekültünk el a városból, itt is utolér a p0litika: A bisztróbeli TV-ben Gy.F. éppen most mond le. Az idõzítéshez (is) nagyon ért. Mind a kezdõ- mind a végponti anyagcserét gyakoroljuk, majd arccal a piros kereszt felé vesszük az irányt. Turbóval megyünk fölfelé egy mélyúton. Fent, az erdõben átváltunk a piros sávra, és egy darabig a sárga is velünk van. Pilisszántó felé megyünk, és egy hatalmas tarló szélérõl már látszik is. Az én 1988-as térképemen bevisz a piros sáv Szántóra. Útközben lefelé egy fán látunk is egy kopott piros jelzést. Elérve Szántó fõútját, a térkép szerint erõsen emelkedünk a Kõfaragók felé. Fönt, a buszfordítónál egy autóból kiszólva érdeklõdik egy férfi, hogy miért jöttünk be a faluba, amikor õk új piros jelzést festettek, ami elkerüli azt. Valószínû, hogy pont a kritikus elágazásba nem festettek, és így érvényesülhetett a régi. Minden esetre, ha legközelebb erre járok, ennek utánanézek. Megjegyzem, az itiner is rendkívül szûkszavú ez ügyben. - Az országút vonalvezetését követve lassan jobbra kanyarodunk, és az erdõ mellett haladunk, amíg balkéz felõl a bokros szélén egy fán meglátjuk a piros sávot. Ismét felfelé visz utunk. Már éppen le akarom venni a dzsekimet, amikor felérünk a Szántói-nyeregbe. Egy hete voltunk itt a MÁRCIUSI EMLÉKTÚRA 48-on. Most ugyanúgy ereszkedünk lefelé a Piros földeken, csak most szikkadtabb a sár. Húsleveses tányérok keringenek gondolataimban, mert tavaly az ellenõrzõponton azt ettünk. Elõbb azonban több kocsma, egy templom, egy felkoszorúzott hõsi emlékmû mellett megyünk el. Fahídon lépünk át az Emma vendéglõhöz.
4. ellenõrzõpont, Pilisszentkereszt.
Ellátmányként sör, üdítõ és (csirke)húsleves között lehet választani. Annyit regéltem a húslevesrõl, hogy Tom is amellett dönt. Nagy mázlija van, mert valaki túl hidegnek találja a sörét, és felajánlja. Kellett ez a kalória, mert Dobogókõ vár, és nem úgy van az, hogy hadd várjon. Dzsekimet derekamra kötöm, és átmegyünk a pomázi úton, aztán nekiindulunk; elõször flaszteron, majd a házakat elhagyva benn a felázott erdei talajon. Megszenvedjük a Fagyos katonához vezetõ emelkedõt. Az erdei mûutat átszelve felkapaszkodunk a peremre, ahonnét tovább vezet a piros. Ahogy egyre feljebb érünk, úgy lesz egyre sárosabb az út. Múlt héten még hó volt itt, most olyan sár, hogy többször be kell menni a tüskebokrosba. Amikor a piros két oldalról bekerített magánterület mellett megy el, hókására vált a talaj. A réteses bódé mindig kellemes látvány, mert jelzi, hogy már fenn vagyunk
Dobogókõn. (5. ellenõrzõpont)
A Turistamúzeumban ugyan az a pontõr, mint a múlthéten. Buborékos ásványvizet kapunk. Egy pohárral átviszek a menedékház külsõ asztalához és a hozott pogácsámat öblögetem vele. Tom az itt kapható "zseniális" almás pitét eszi. (Tradíció!) A forralt bor múlthéten felejthetõ volt, ezért most azt mellõzi. Már rég fotóztunk a Téry kilátóból, ezért most az következik. Mikor végre odébbállunk, jégkásában gázolunk. Nem csak felveszem a kiskabátom, hanem be is gombolom. Kifejezetten fázok. Fokokkal hidegebb van, mint a hómentes területeken. Lejjebb lévõ kilátónál foto Visegrádról. Kb. a Tost-sziklánal fogy el a hó; érezhetõen javul a mikroklíma.
A Júlia-pihenõnél, a Szent Bernát dombormû alatt van a 6. ellenõrzõpont.
Nyalóka, cukorka és almagerezdecske közül lehet választani. Én nyalókát spájzolok, jó lesz a buszon, hazafelé. Tom bölcsebb; az almát választja. Meredeken lejt a falépcsõ, óvatosan lépkedek, mert csúszik is. Sec perc és itt a Szakó-nyereg. Ezt is gyakrabban látom, mint a Nagy körutat. (Hál' istennek!) Újfent meredekség, erei mûút, megint meredek, megint mûút, és jobb kéz felõl itt a viszonylag fiatalon meghalt erdész kopjafája. Végre normálisan lehet haladni és ráadásul a késõ délutáni fények mesebeli megvilágításba helyezik az erdõt, mezõt. Készül is jó néhány fénykép. Kocogunk lefelé a mély bevágásból kinövõ, magas, szürke fák melletti szerpentinen. Rosszul lépve egy kõre, bal bokám gyöngéden meghúzódik. Szerencsére semmi komoly. (Legalább is még nem érzem.) Kiérünk az erdõbõl, innen már látni a Prépostság romjait és a temetõt az átmászóval. Szembe velünk, a Dunából izzó sziklafal emelkedik. Még néhány búcsúfelvétel, és huss lefelé a sikátoron. Jaj! Ez lett volna a buszunk. Bemegyünk a templom melletti legbüdösebb kocsmába, ami tavaly a cél volt. Rögtön felmérjük, hogy most nem az. Kint egy padon nevetnek, amikor kijövünk, és mutatnak a templom másik oldalán lévõ másik kocsma felé. Szerencsére nem kell bemenni, kint székel a fogadóbizottság. Gonddal kiállított emléklap, kitûzõ, gratuláció, búcsúzás. A buszt visszafogja a rengeteg felszállni akaró ember, és isteni csoda; mögötte egy féig üres másik. Épp, hogy elérjük, és hab a marcipántortán: válogatunk az ülõhelyek között. A következõ megállóknál bosszankodunk, hogy milyen sok ember száll fel; nem halad a busz...
Ottorino.
|
