Túrabeszámolók


Kincsesbánya

JakabTúra éve: 20092009.02.02 09:25:33
Ezt a túrát a Margita-terepmaratonhoz felkészülésnek szántuk.

Tamás és Maci értem jött reggel, és amíg a reggelimet majszoltam, le is beszéltek azonnal a rövidebb távról. Mondván a felkészülés az nekem is az, tehát menjek velük, utánuk, ahogy sikerül.

A rajtban félórás sorbanállás után könnyû ruházatban, (ami nálam egy alsó trikót és egy polar pulcsit jelent) sapkában kesztyûben indultunk el. Sok-sok ismerõst üdvözöltünk (fõként Maci) és örültünk a hóesésnek. Mert ugye az sokkal jobb, mint az esõesés. :-)

A srácok ígéretükhöz híven egészen a Szeg-hegy tetején lévõ elsõ pontig gyalogoltak, ahol elõrementem és elkezdtem a futást. Még lendületben voltam, mondták is a srácok, hogy alig értek utol. Aztán elértük az aszfaltút keresztezést, utána egy picit fagyos talajon kerülgettük a túrázókat, majd a lejtõnek ismét jó tempóban tudtam futni.

Azért itt már elhagytak a srácok, (mert ugye sokkal sokkal ügyesebbek, ami ugye nyilvánvaló volt eddig is) de próbáltam õket nem elveszíteni. A második ellenõrzési pontnál a csokimat is elvitték, amit azóta sem kaptam meg.

Kis idõ múlva elértük a Csurgói tavat, aztán a nyaralókhoz felfele vezetõ úton már csak topogtam, mert nagyon jeges volt az út.

Picit bele kellett gyalogolnom, emelkedõ is volt, nehezbbé vált a terep. De aztán az aszfaltúton ismét kocogásba kezdtem. Maci és Tamás türelmesen vártak, de itt fel lett szólítva, hogy nosza futás van a következõ pontig. (A felszólítás nem Tamástól származott!)

A fiúknak nagyon jól ment végig, ezt többet nem is mondom, nem õket akarom dícsérni, hanem inkább magamat. :-)

A következõ pont a Gaja-völgy bejáratánál volt, ahonnan jeges-havas nehezen futható terep következett. Bele is szakadtam egy pocsolyába, a cipõm beázott, de nem adtam fel, próbáltam lassabb tempóban, de kocogva haladni.

A szurdok nagyon szép volt. Csupa hó minden, a víz megáradva, vadregényes környezet tényleg. Nehezen tudtam haladni, (egy beszámolót olvasva más túrázó szemében nevetségesnek is tûnt ez, de én nem bánom) és arra gondoltam, azért is megyek, mert meg tudom csinálni. Végül is most kezdtem bemelegedni, és ha le is maradtam, azért a kocogást csak hébe-hóba hagytam abba egy picit, hogy pár lépést pihenjek.

A Varjúvárig még jeges kerítésen is át kellett mászni, ami aztán megismétlõdött még párszor.

Itt bevártak a fiúk, felcaptattam utánuk a hegyre, és gyönyörködtünk a kilátásban. Nagyon szép havas volt minden, a fákon vastag friss hólepel. Egészen a sípályáig gyalogoltunk, mivel emelkedett a terep. Itt értük utol Atist, aki aztán csinált néhány fotót rólunk.

Sajnáltuk hogy nem hoztunk gépet, mert annyira szép volt, és megörökítésre várt a tél. Dehát a futófelszerelést csak nehezítette volna. Meg különben is, tudtuk hogy Atis itt lesz. Tavaly is itt volt.

A sípályán lefutottunk, nem volt nehéz, sõt. Alig bírtam megállni a végén a lendülettõl. A faluban is kocogtunk az úton, bár én itt jócskán lemaradtam, gyalogoltam egy sort, hogy pihenjek.

A Gaja vendéglõ pecsétje után felgyalogoltunk a Kálváriára, ahonnét még egy darabig gyaloglás következett, mivel emelkedett, és én nem bírtam futni.

Aztán a lejtõ, ismét kocogva, és a következõ pontnál az Alba-Regia forrásnál beértük Juditék társaságát.

Ezután olyan nehéz talaj következett számomra, egy szántáson keresztül vezetõ mély árkos földút, aminek jeges volt a teteje, de ha beleléptem beszakadt és víz volt benne. Itt már teljesen el volt ázva a cipõm, bár ez különösebben nem zavart. Nagyon nehezen tudtam lépkedni, és ez volt a legfárasztóbb szakasz számomra.

Nem is volt ismerõs a hely, aztán kiderült, el is kavarodtunk picit. De nemsokára rátaláltunk a helyes útra, és beértünk a Csurgói házikókhoz a falu szélére. Megkönnyebbültem hogy túl vagyok ezen a szakaszon, és kicsit pihenve beszélgettünk Judittal.

A srácok eltûntek a szemem elõl, de már kezdett fájni a lábam, és nem tudtam õket követni. Az út viszont már ismerõs volt tavalyról. A töltés következett, ami most egész jó terep volt, lassú kocogással próbálkoztam. Tavaly itt hatalmas sártenger fogadott.

A Becsali-büféhez már úgy érkeztem, hogy fájtak a térdem melletti izmok, nem ment a futás. Pihentetõ gyaloglásra váltottam, megittam a srácok által szponzorált kólát, és útjukra engedtem õket. Gyalogosan vágtam neki a tópartnak, aztán az aszfalton adta magát egy kis lassú kocogás mégis. Így értem be most már a célig, picit még szóba elegyedve efemm-ékkel, aztán mivel négy órán belül volt az idõm, nagyon meg voltam elégedve magammal.

A fiúk már kipihenten vártak, én meg átvettem az oklevelet, kitûzõt, és ittam egy fincsi teát.

Másnap szokás szerint úgy ébredtem, mint akit kerékbe törtek. De aztán ahogy felkeltem, járni kezdtem, és elmúlt...