Tanúhegyek nyomában 40 - bejárás, szalagozás, kenyérkenés, miegymás
Péntek hajnalban lemondok a gyaloglásról és az éjszakai 7-es buszt választom Budai-H.G. mester lakhelyének megközelítésére. Röpke várakozás után megérkeznek Jámborék, majd Bubu is lejön, bepakolunk a kocsiba és irány Veszprémen keresztül Badacsonytomaj. Veszprém szép belvárosában csatlakozik hozzánk Kerek repkény is, teljes a csapat és megtelik az autó, mellékutakon suhanunk tovább. Megérkezünk, mindenki magához veszi a túrához szükséges eszköztárat és végre elindulunk. Rögtön induláskor kikötözünk néhány piros-fehér csíkos szalagot és az elsõ adandó helyen Repkénnyel feltöltekezünk kávéval, egész jutányos áron.
Még a falu határában érjük utol a többieket, bõszen szalagoznak, majd Bubu a kezembe nyomja a szalagtekercset, valamint Jámbor ollóját. Oké, innentõl majd én. Nem sok helyen van szükség szerencsére a színes nejloncsíkok kirakására, a jelzések többnyire kiválóan követhetõk. Azért néhány keresztezõdésbe kerül szalag, hadd lobogjon a szélben. Talpalunk felfelé a Badacsonyra, az út meredek, de még nem csúszós, ráadásul gyönyörû, napos idõnk van. A hegytetõn kilátót mászunk, csodaszép a körpanoráma (húúú, mit fogok én ezért kapni... a túra napján masszív köd, nulla méter látótávolság... :P), a párában éppen sejthetõ a Balaton túlpartja. Ledöcögünk a falépcsõkön, majd irány tovább, teszünk egy szép félkört a hegytetõn. A Ranolder-keresztnél újabb kollektív fényképezkedés, panoráma csodálás, valamint megnézem a réges-régi véseteket a kereszt oldalában. Népi graffiti. Irány a Bujdosók lépcsõje, sikerül megúszni a gurulást a hegyrõl, a végén némi susnyás után kiérünk a szõlõk közé.
Elhagyunk egy ivóvíz/nem ivóvíz feliratú kutat, mindenki eldöntheti, mit szeretne, úgyis le van zárva. Némi kanyargás után megérkezünk Badacsonytördemicre, átzúzunk a falun, közben hallgatjuk Bubu kommentárjait a régi Tanúhegyek túrákról. Igen sok, nem túl izgalmas aszfaltos szakasz után (valahogy össze kell kötni a hegyeket, ha már nem egymás mellé nõttek) megérkezünk Szigligetre, újra elõkerül a szalagtekercs, bejelöljük az utat a templomrom felé. Példásan rendben van a környezet, kis Wass Albert emlékhelyet is kialakítottak a kertben. Legjobb emlékem szerint amikor utoljára erre jártam, nem tudtam bejutni a romhoz, akkora volt a susnya (nem is beszélve arról a párezer szúnyogról). Elnézelõdünk a valahai templom megmaradt tornyánál, majd célba vesszük Szigliget várát. A vár alatti büfé, ahol pedig forró csokoládé meg hasonlók vannak beígérve, nincs nyitva, õszinte bánatunkra. Viszont a várba ingyenesen fel lehet sétálni, itt nem teszünk szalagot, egyrészt nehogy leszedjék, másrészt a pontõrök pontos helyét nem tudjuk. Azért felsétálunk a legmagasabb torony legfelsõ szobájába, Repkény szétfotózza a tájat, én pedig csak nézek ki a fejembõl. A Keszthelyi-hegység keleti peremének a tetejét mintha vonalzóval húzták volna meg, északra és keletre pedig túránk állomásai látszanak sorban: Szent György-hegy, Csobánc, Tóti-hegy, Gulács, Badacsony, távolabb a Haláp, még távolabb pedig Sümeg vára. Fantasztikus látvány. Lefelé a vár pénztárának feliratánál kicsit nyelvészkedünk, mindegyik nyelven van egy kis elírás. :)
Kicsit kilépünk, elérjük a 71-es utat, a szalagozást a párhuzamos kerékpárútra tesszük, szerintem érthetetlen, hogy a felújításkor is a forgalmas országúton hagyták az OKT-t. A turista hagyományoknál elõbbre kellett volna venni a biztonságot. Szerencsére túránk a fõút mellett halad és ott sem túl sokáig, erõs szembeszélbe fordulunk, hogy mielõbb elérjük a Horváth-pincét. Itt Jámbor és fia megállnak egy kicsit borozni, mi a pont kihelyezése után továbbmegyünk, mert az idõ sürget és még féltávnál sem járunk. Elkezdünk kapaszkodni a Szent György-hegy oldalában, Bubu akkurátusan pakoltatja ki a szalagokat, ahol úgy érzi, hogy szükség van rájuk, Repkény pedig szorgosan vágja le az újabb csíkokat a tekercsrõl. Kis megállót tartunk az Oroszlánfejû-kútnál, mászunk tovább, kiteszünk még egy feltételes pontot, sok-sok szalaggal. Itt nem rakunk ki bóját, még van némi gyalogosforgalom, reméljük, nem nyeri el senki tetszését a matricákkal teli papír sem. Felbaktatunk a hegytetõre, az elágazásban még írunk pár sort a csúcskönyvbe. Fent érzékeljük igazán az idõ múlását, szerencsére a szalagozás számunkra lassan véget ér, a túra második felén már kint vannak a sárga mûanyagok.
Lesietünk a bazaltorgonák között, már emiatt is megéri eljönni, lenyûgözõ látvány, félhomályban, némi párában. A kulcsosháznál mély csend és nyugalom, nyoma sincs a másnapi nyüzsgésnek. Letrappolunk a lépcsõkön, már most is csúsznak, majd lesietünk az Ürgelyuk fantázianevû buszmegállóhoz. Újabb átvezetõ szakasz következik, sietünk, ahogy tudunk, Repkénnyel rettentõ éhesek vagyunk és bízunk abban, hogy Gyulakeszin valahol találunk nyitva levõ boltot. Átkelünk az Eger-vízen egy farönkökbõl és EUR-raklapból kreált hídszerûségen. Már majdnem a falu határában vagyunk, amikor Bubunak elkezd dõlni az orrából a vér, megállunk, pihenünk. Közben bezár a bolt, gondolok bele és mit ad Isten, igazam van. Szegény Bubu meg ott áll a hídon és csöpögteti a vért a fûre, egy darabig nem fogad el zsebkendõt sem. Amint szalonképes állapotba hozza magát, elindulunk, Kerek repkénnyel betérünk a kocsmába (jobb híján), mert már alig bírunk járni az éhségtõl - Bubu pedig megy tovább. Itt nagyon jóllakni nem tudunk, azért eleszegetünk némi sósmogyorót, csokit. A pultos eléggé mogorva, Budai-H.G. igazolófüzeteibe nem ad pecsétet (konkrétan elküld a francba), pedig igazán udvariasan, szépen kérjük mindketten. A hölgyemény viszont jobban el van foglalva udvarlóival. A fogadtatástól kissé rosszkedvûen, a hirtelen utánpótlástól (fõleg a kávétól) viszont frissebben eredünk útitársunk után, amikor utolérjük a Rossztemplomnál, már teljesen sötét van.
Kihelyezzük a feltételes pontot és a bóját, majd irány a Csobánc. Meredeken, de nagyon jól járható úton visz fel a zöld rom jelzés, a kanyarban is jár egy bója, lehetne számolni a vasúti talpfákat, amibõl nincs is, mert betonalj van. Viszont eltévesztem a számolást, pláne, hogy némelyik betonalj keskenyebb, nem tudni, hogy az félnek számít avagy egésznek. :) Odafent pazar kilátás az éjszakai Tapolcai-medencére és a névadó Tapolca fényeire. A várrom alaposabb vizsgálatát viszont kénytelenek vagyunk kihagyni, Bubu lenavigál a hegyrõl, az OKT-ba csatlakozó ösvény meredek, poros, csúszós, nem gyõzök kapaszkodni. Borospincék között visz az út tovább, egy helyen furcsa szempárok verik vissza fejlámpáink fényét, nem kutya, nem macska, szerencsénkre csak néhány bárányt riasztottunk fel. Meglehetõsen kísértetiesek a sötétben. :) Innen már nem kell sokat menni Káptalantótiig, a falu elõtt némi mûút, de alig van forgalom, aki erre jár, példásan nagy ívben kerül ki.
Lent nem térünk be sehová bélyegezni, hanem célba vesszük a Tóti-hegyet, ezt speciel Repkény is és Bubu is ismeri, én még sosem voltam fent. Egy darabig csak kapaszkodunk felfelé az erdõben, aztán az Északi Zöldet idézõ meredek oda-vissza szakasz következik, csak nem kell olyan magasra menni. Fent csúcsfotó, gyorsan, mert elég nagy a szél, nem irigylem, aki itt lesz pontõr másnap. Óvatosan leereszkedünk, célba vesszük a Gulács tömbjét, ami amellett, hogy meredek, még magas is, az út pedig az eddigieknél nehezebben járható, sok a faág, a bizonytalan út, de a hegy alatti elágazásig utolérjük Bubut és együtt kaptatunk fel a tetõre. Ez az út szerintem mindegyik közül a leginkább nehéz, bár, lehet, hogy csak a sötét miatt mondom ezt. Az ösvény csúszós, keskeny és még csúszós is, nem árt odafigyelni. A hegytetõn megint csúcsfotó a csúcskõnél, nem a "Tanúhegyek Tövében" (Bubu) bejárásán vagyunk. Itt Repkény kapcsolatba lép Vándor Csillaggal, akit kényelmes szállásáról ugrasztunk ki, hogy érdeklõdje meg a pizzériánál, vesznek-e fel rendelést még fél tízkor is. (Nagyon köszönjük, Csillag! Már vártak minket. :))
A Gulács erdejébõl kiérve még leereszkedünk a mûútig, átkelünk és kirakjuk a sokak által kihagyott utolsó ellenõrzõpontot. Majd Repkénnyel elhatározzuk, hogy kilépünk, szegény Bubúrt otthagyjuk, viszont kikérjük a pizzáját, nehogy éhen maradjon estére. Fél tíz után néhány perccel érünk oda a pizzériába, ahol egy iszonyúan megpakolt kerékpárt toló egyén szólít meg, hogy merre találja az iskolát. Mutatjuk, hogy rögtön ott van a szeme elõtt, de csak áll az út közepén. Késõbbi viselkedését most nem kívánom taglalni. Evés után elfoglaljuk helyünket az egyik rendezõi teremben és mélyen alszunk reggelig. (Vándorköszörûs és Moiwa már aludtak bent, remélem, nem keltettük fel egyiküket sem.)
-------------------------
Szombat hajnal, arra riadok, hogy Pygmea megböki a vállamat. Innentõl felgyorsulnak az események: utazunk, pakolászunk, még többet pakolászunk, pavilont állítunk, Repkény beáll kenyeret kenni, nevezési lapot osztok az érkezõ 20B résztáv leendõ nevezõinek, sok kedves ismerõs õrzi a pontot és még több kedves ismerõs jön résztvevõként. Amikor lejár a 20B résztáv nevezési ideje, beszállok kenyeret kenni Repkény és Lutak mellé és ott is maradok végig. Nap végén lecuccolás, kevés lámpa fényénél, majd Wehner Géza kisbuszában utazunk vissza a szállásra. Leteszteljük a levest (szerintem nem rossz), megpróbálunk aludni, a forgalom miatt nem túl sok sikerrel, másnap UKK kisjubileumi túra...
Köszönöm mindenkinek a társaságot, jó volt hosszú idõ után találkozni, együtt menni, pontõrködni, kenyeret kenni (és enni :))!
-Kékdroid- |
