Túrabeszámolók


Bükk 900-as csúcsai

getheTúra éve: 20052005.08.15 13:49:01

A Bükk 900-as csúcsai

(legalábbis néhány közülük)


"Nekem csak arra jó minden ám hogy az agyam
Eltömjem és közben ne halljam saját magam
Mindenen van egy gomb csak az legyen benyomva
Hogy az adását mindenki ide bele nyomja

Mindent bele, a fejembe be
mer' nem hallom saját magam
Mindent bele, a fejembe be
hogy ne halljam saját magam"

(Lovasi András: Mindent bele)


Már régen szemeztem ezzel a túrával, de a nyilvánvaló logisztikai természetû nehézségek miatt eleddig elmaradt a részvételem a rendezvényen. Ám idén szucsati jóvoltából sikerült autós megközelítés részese lennem, így szombat reggel fél kilenckor elrajtoltam a bánkúti Síháztól. A koncepció az volt, hogy szándékosan (és direkt, elõre eltervelten, sérelmére) egyedül közlekedem a túrán, mert 1. nem akartam senkivel vitatkozni azon, hogy merre menjünk, mert a végén úgyis az illetõnek lesz igaza, én meg összeszégyellhetem magam, 2. ki akartam magam próbálni tájékozódásszakmailag. Imígyen az ajánlott csúcssorrenddel (és a mezõnynek legalább 90%-ával) szemben indultam útnak. Bemelegítésnek a Pipis-hegyet vettem célba, amin némi bozótharc után rá is leltem a csúcsot jelzõ oszlopra, és begyûjtöttem az elsõ bélyegzést. Némileg bizakodva távoztam a csúcsról, ám örömöm legföljebb három percig tarthatott, amikor is kiderült, hogy lefelé némileg nehezebb útvonalat választottam, mint fölfelé. (Ti. elnyelt a bozót). Valahogy kiverekedtem magam belõle, s rátaláltam a keresett kék jelzésre. Ezen indultam dél felé, s ott tértem le róla, ahonnan úgy gondoltam, hogy a Fodor-hegyet legkönnyebben meg lehet közelíteni. Neki is vágtam a hegynek, még valami útféle is volt, amely késõbb ösvénnyé szûkült, majd - mint azt az efféle, ösvénnyé szûkülõ szekérutaktól megszokhattuk - egyszerûen elenyészett. A csekély aljnövényzetû, ám igen sûrû erdõben mentem fölfelé, sokszor hittem, hogy végre a csúcs közelében vagyok, ez mindannyiszor tévhitnek bizonyult. Nemsokára végre elértem egy széles, jól járható dózerutat, amin fölfelé indultam. Pár perc után a Fodor-hegyi adótoronynál találtam magam.

Igen, kedves, a Bükköt jól ismerõ olvasó, jogos a meghökkenés. Most már én istudom, hogy a Fodor-hegyen semmiféle adótorony nincs. Az épület mellett lévõ tábla tanúsága szerint a Kis-Kõ-háton voltam. Begyûjtöttem a megfelelõ helyre a bélyegzést (komolyan, ha nincs kiírva, hogy hol vagyok, gondolkodás nélkül benyomom a Fodor-hegy helyére), majd elõvettem a térképet, s megállapítottam, hogy körülbelül 3 kilométerre délre vagyok attól a helytõl, ahol gondoltam, hogy vagyok. És az a legszörnyûbb az egészben, hogy semmiképp nem tudom rekonstruálni a térkép alapján, hogy hogy kerültem oda. No de nem lehetett már rögtön az elején összeomlani, így kinéztem a következõ célpontot, a Nagy-kõ-hátat. A térkép alapján úgy véltem, ez nem jelenthet semmilyen problémát, így némi folyadék-és édességbevitel után neki is indultam.

Lekocogtam a dózerúton, majd egy kellemes szintúton eljutottam a kinézett, Kis-Kõ-hát és Nagy-Kõ-hát közötti nyeregbe. Itt kiválasztottam a megfelelõnek gondolt utat, azt, amelyik a csúcstól délre, nagyjából szintben kanyarog, és kerestem a helyet, ahol le tudok térni róla a csúcs felé. Nemsokára jobbról (a csúcs felõl) kerítés szegõdött mellém, majd amikor ennek úgy tûnt, hogy vége, találtam egy szûk csapást a fák között és elindultam fölfelé. Rövidesen elértem a kerítést, amely nagyjából a gerinc vonalában haladt fölfelé. Próbáltam követni, de pár száz méter megtétele után a bozót, bedõlt fák, csalán és leszakadt szögesdrótdarabok együttesen, csapatmunkában sikeresen megakadályozták, hogy tovább haladjak. Visszaküzdöttem magamat a szekérútra, majd a csúcsot nyugatról kerülõ utat céloztam meg, és errõl próbálkoztam a "csúcstámadással". Sajnos gyakorlatilag ugyanarra a helyre kerültem a kerítés mellé, mint az elõbb. Ekkor már fogalmam sem volt, hogy hol kéne próbálkoznom, mert a térképem szerint a csúcsnak a kerítésen kívül kellett volna lennie. Visszaküzdöttem magam a szekérútra, majd észak felé haladva elértem a Kék útvonalát. Ezen elmentem a Keskeny-rétig, mely végre ismerõs hely volt, hoszen többször jártam már itt korábban. Eddig a pillanatig már több mint másfél óra telt el azóta, hogy elõször próbáltam fölmenni a Nagy-Kõ-hátra.

Hogy kicsit lenyugtassam a kedélyeimet (igen, nekem több is van belõlük) tettem egy kis kirándulást a Három-kõre a zöld hsz mentén. Bélyegeztem, körülnéztem, és visszasiettem az elágazásba, a Keskeny-rétre. Innen egy szekérúton visszamentem a csúcstól délre haladó útra, és úgy döntöttem, hogy a reggel, a rajtban kapott telefonszámot felhívva el kell használnom a telefonos segítségemet. Kiderült, hogy a rendezõk is épp ezen a csúcson vannak, és megtudtam, hogy arról az útról, amelyiken épp vagyok, nyílik egy keskeny gyalogátjáró a kerítésen, ahol be kell menni, hiszen a csúcs a bekerített területen van. (Csak halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy véleményem szerint kicsit unfair (e.:ánfeer) volt, hogy nem közölték elõre, hogy ez a csúcs bekerített területen van, és a kb 2 km hosszú kerítésen egy összesen egy 1 m széles átjárón lehet átjutni. De végül is, egyéni szoc. probléma, tudom...) Fölfelé a gerincen út nem nagyon volt (ösvény is alig), de miután találkoztam a rendezõkkel akik már lefelé jöttek, végre fölértem a csúcsra. Két óra ment el rá...

Összeszedve maradék lelkesedésemet és önbizalmamat, visszamentem az átjáróhoz, majd a Keskeny-rétre, s a kék jelzésen indultam a Tar-kõ felé. Közben félúton kitérõt kellett tenni a Büszkés-hegyre, melyet gond nélkül megtaláltam, ez egészen hangulatos csúcs volt. Innen a kékre visszatalálni és fölmenni a Tar-kõre persze semmi problémát nem jelentett. Bélyegzés után leültem egy sziklára, s megebédeltem. Természetesen, ahogy az itt szokott lenni, egy csomó emberrel találkoztam a csúcs környékén, résztvevõvel és egyéb túrázóval egyaránt.

A pihenõ után továbbra is a kéken indultam az Õserdõ felé, majd azon túljutva a zöldön érkeztem a Világos-sár-hegy nyugati oldalához. Jött szembe egy pár, akik kérdezték, hogy melyik csúcsról jövök. Megmondtam, és megkérdeztem, hogy õk voltak-e már a Világos-sár-hegyen. Azt felelték, hogy õk is épp oda szeretnének menni. Javasoltam nekik, hogy azért kezdjenek indulni fölfelé, mert ha továbbmennek a zöldön, az Õserdõhöz jutnak. Megfogadták a tanácsot, elindultunk fölfelé, s egy elég kemény iránymenet végén (az erdõ legalább jól járható bükkös volt itt) fölértem a csúcsra. Ez még mindig csak a hatodik volt, s valahol itt telhetett el a szintidõ fele.

Iránymenetben visszatértem a jelzésre, és a zöldön továbbhaladva irányba vettem a Nagy-Kopaszt. A tisztást, ahol le kellett térni a jelzésrõl, könnyen megtaláltam, és egy egész kellemes ösvényen lehetett feljutni a kissé sziklás csúcsra (itt egy pár
percet eltöltöttem a tábla keresésével, mert valahogy elbújt egy fa árnyékában). Itt tartottam egy nagygenerált, majd irány az Istállóskõ, ezzel nem volt semmi gond. A csúcstól elindultam a Szalajka-völgy felé a meredek zöld háromszögön, itt találkoztam szembe az autó többi utasával is. Taktikai megbeszélést tartottunk, majd részemrõl az Ispán-hegy következett. A térképen is szereplõ elágazásban betájolva gond nélkül meg is találtam a bélyegzõt.

Ezután következett az egyik legszörnyûbb rész. Visszamentem a nyeregbe, és célba vettem a Kukucsó-hegyet. Csak valahogy elfelejtettem a tájolómra pillantani, és megalázó módon rossz hegyre mentem föl. Itt is egy fél órát botladoztam valami kerítés mellett, majd nagy nehezen lekeveredtem egy útra, amirõl rövidesen kiderült, hogy az Istállóskõ melletti zöld és sárga háromszög elágazásában vagyok... Itt egy kicsit nagyon elkeseredtem, pár pillanatig elmélázta, hogy érdemes-e még folytatni,
de aztán felülkerekedett a harci szellem, és végül megtaláltam a Kukucsó-hegyet.

Innen iránymenetben hódítottam meg a Vörös-sár-hegyet, ahol már jó messzirõl látszott a csúcstábla, amiért elég hálás voltam. Miután ez gyorsan megvolt, pihenés nélkül mentem tovább a Kõrös-bérc felé, ahová mûúton jutottam föl. Sajnos itt már a sok kevergélés miatt nagyon kevés innivalóm maradt, úgyhogy csak néhány kortyot ittam. Le a mûútra, majd a Fekete-sár-bérc is könnyû prédának bizonyult. Kezdtek jól menni a dolgok, a Mély-sár-bércen is csak pár percet kellett a bozótban keresgélnem. Bélyegzés után lementem a Huta-bércet délkeletrõl kerülõ jelzett útra, ahol a hatalmas töbrök miatt nem akartam nekivágni a csúcsnak, hanem mentem a jelzésen egészen addig, amíg elértem azt a nyerget, ahol metszi az út az egykori kisvasút nyomvonalát.

Itt indultam neki a fenyvessel borított gerincnek. Sajnos nem sokáig jutottam, mert tele volt az erdõ kidõlt fákkal, és elhagyott minden szellemi, fizikai és lelki erõm. Leültem egy fatörzsre, nézegettem a térképet és az órámat, és úgy döntöttem, hogy a hátralávõ alig két órába nem fog beleférni a hiányzó öt csúcs: MISSION FAILED. Próbáltam felhívni Morcsit meg Szucsatit, de nem sikerült, viszont bejelentettem a személyi edzõmnek a kudarcot, meg hogy nem megyek Tátralátóra. Körülbelül három kilométerre voltam ekkor Bánkúttól, sétálósra fogtam lépteim. Menet közben hívott Morcsi, majd nem sokkal késõbb szucsati is, hogy segítsek nekik a Nagy-Kõ-hát rejtélyének megoldásában. Szerencsére használt az útbaigazításom. Bánkútra érve lesétáltam a síházhoz, bejelentettem a bukást a rendezõknek (túramozgalomként még befejezhetem a maradékot), vacsoráztam, néztem a macskákat, beszélgettem a gondnokkal meg a rendezõkkel (akik 20 óra 30 perc 0 másodperckor elhúztak, amikor minden terepen lévõnek lejárt a szintideje), majd negyed 10 körül megjöttek a többiek is, és hajnali fél egyre hazakerültem, hála szucsatinak.

Ez történt.