Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

nagypapaTúra éve: 20082008.11.03 13:10:53
Piros 85

heroberto in memoriam

Akit az istenek szeretnek, fiatalon hal meg. (Menandros, görög költõ, 342-291)

"Józsikám, az idõjárásról legfeljebb a túra után beszélünk". Igy hangzik - változó nevekkel - érdemes sporttársunk, Lévay Béla aranyszabálya. Be kell vallanom, hogy nem vagyok elég jellemes ember, mert a túra elõtti héten minden nap aggodalmasan kémleltem a met.hu idõjárásjelentését. Ez a túra nagyon fontos lett számomra, mivel most éreztem igazán Robi távollétét és ezt a túrát tekintettem az emlékezés valóságos helyének. Bár az elõjelzések szombatra még zivatarokat is jósoltak, mégis azt reméltem, hogy a természeti körülmények nem fogják meghiúsitani emlékgyaloglásomat.
A reggeli indulást akár rossz elõjelnek is tekinthettem volna. A HÉV-rõl leszálláskor ugyanis még kezemben volt a sapkám, összefogtam a botommal, de a nevezés után nem találtam sehol. Járkáltam ide-oda, visszaszaladtam az érkezési peronra, sehol semmi. Szép, fehér sapka volt, rajta egy dinamizmust képviselõ, ágaskodó lóval, úgy, amint az az Avanti benzinkút emblémáján látható. Elég lehangolt lettem, hûvös, nyirkos idõ igérkezett, jó alkalom a meghûlésre. Ki akartam önteni bánatomat egy megértõ léleknek és - körülnézve - Gálfi Csaba látszott erre leginkább partnernek. Mondtam, milyen szerencsétlen vagyok, kellett ez nekem. Válaszként Csaba lenyúlt a zsákjába és közölte, hogy van egy pótsapkája. Azt is mondta, hogy valószinûleg nagy lesz, én azonban rendkivül boldog lettem és egy idõsödõ, vidám, nagyfülû elefánt módjára kezdtem csörtetni Csillaghegy felé.
Ha az ember közel ötvenszer tette meg a Kevélyekre vezetõ utat, akkor ez ügyben nincs különösebb észrevétele. Elindulunk, az ürömi út keresztezésénél, a kõbányánál és a Kevély-csúcson futó pillantást vetünk az óránkra, hogy ellenõrizzük a normális haladási sebességet és ebbõl elég is ennyi. De hogy ne legyek túl unalmas, felidézem, hogy volt olyan év, amikor a keresztezést követõ sorompó táján balra be kellett menni az erdõbe és ott érdekes bújócskával zegzugolni felfelé, majdnem a kõbányai bejáróig. Valóban bonyodalmas és kalandos utat tettünk meg a bokrok és fenyõfák között. Ennek a mulatságnak végérvényesen a terület magánositása vetett véget, amit megfelelõ tábla közölt is minden arra járó emberrel.
Más. Szintén a rutinból eredõ unalmat ûzte el az a rendezõség, amelynek kulcsembere elaludt és igy bizonyos zûrzavar támadt a rajt idején. Ezt az átlagos túrázó nem vette észre. Én már eléggé fenn értesültem a tényrõl oly módon, hogy egy túratárs, aki mellett elhúztam, azt kérdezte, hogy hova rohanok. Mondtam, hogy nem rohanok, igy
szoktam menni. Mire õ megjegyezte, hogy a pontõrök (két ifjú hölgy) még mögöttünk vannak. Az ügymenet felgyorsitása érdekében lovagiasan felajánlottuk szolgálatunkat, de õk - sportszerûen - nem adták át a hátizsákjaikat. Azért csak felértünk a Kevély-csúcsra, ott szabályosan bélyegeztünk, majd felszabadultan rohantunk lefelé. Nehogy a mvte tagjai szorongást kapjanak, közlöm, hogy nem a Piros túrán esett meg ez a történet.
Más. Néha nem volt világos, hogy az ellenõrzõ pont a csúcson vagy a nyeregben lesz-e.
Ez több mindentõl, többek között az ellenõrök buzgóságától, rendszeretetétõl is függött. Nem Piros túra, ne idegeskedjünk! A csúcsra érve tehát azt állapitottam meg, hogy többeknek kár volt elindulni, ha már a csúcson elterülnek a fûben. Piknikszerû hangulatot észleltem, ezért nagy lendülettel és öntudattal áttörtem az embereken és kocogtam a nyereg felé. Ottani érdeklõdésemre viszont azt közölték, hogy a pont a csúcson volt. Na, ezek után elpárolgott a közönyöm. Nagyon kellemetlen dolog visszamenni a csúcsra és regisztrálni a szembejövõ sporttársak reakcióit. Van, aki azért gratulál, hogy már jövök visszafelé, van, aki gyanakszik, hogy kispistázó módjára jobbról kikerültem a csúcsot. Mások azt tanácsolják, hogy jobb lesz, ha az ellentétes irányba igyekszem. Bármi is történjék, a figyelmetlenségbõl eredõ bosszúság egy idõre lelohasztja a lelkesedésünket.
E néhány emlékkel arra szeretnék figyelmeztetni, hogy az élet idõnkint felkavarja az unalom állóvizét. Soha, semmire nincs biztositék, amig élünk és mozgunk.
Jó idõben - már megint az idõjárást emlegetem - nagyon élvezetes lefutni, lekocogni, közérzettõl függõen, a Majdán-nyeregig, Berda-pihenõig, Margitligetig. Az is kihasználja a gravitációt, aki nem futva teszi meg a távot. Remélhetõleg senki sem fog beesni a betonút elõtti fedetlen aknába, ami hoszú évek óta diszeleg az ösvény mellett. Aztán kiérünk a betonra és a csikóváraljai leágazásig türelmesen igyekszünk morzsolni a lélektanilag lassan fogyó szakaszt. Most is ezt tettük, és örültünk, amikor kellemes meglepetésként, az elsõ, beharangozott, titkos ellenõrzõ pontban hatalmas mennyiségû folyadékkal tölthettük fel magunkat. Bementünk az erdõbe és rövid idõ múlva többen el is tévedtek abban az elágazásban, aminél a jobb oldali, felfelé menõ ösvényt kell választani a csalogató vizszintes helyett. Az eltévelyedést elõsegitette, hogy kivágtak néhány fontos fát, nem volt, ami megbizhatóan vezesse az embereket. Szerencsére, ha valaki forgatta a fejét, észrevehette a feljebb, a jó úton menõ társakat.
A rutin, persze, idõnkint bajt csinál. Ha már többször mentünk végig egy úton, hajlamosak vagyunk az itiner elolvasása nélkül nekivágni az útnak. Pár éve ezt tettem én is és ütemesen haladtam a Holdvilág-árok pereméig. Ott bosszúsan állapitottam meg, hogy valamilyen iskolai kirándulás résztvevõi eltorlaszolták az ösvényt, ácsorognak, nem lehet tõlük továbbjutni. Dühösen lerohantam az árokba, majd fel a másik oldalon, otthagyva a fickókat. Lendületesen mentem tovább, elhagytam az "információs táblát" és pár percig húztam a csikot felfelé. Fogalmam sincs, hogy mitõl, de egyszer, valamilyen hatodik érzék folytán, rosszul kezdtem érezni magam és egy velem együtt haladó társunknak szegeztem a kérdést: "Tudod, mit vacakoltak ott az árokban?" "Persze. Egy rendkivüli ellenõrzõ pont volt ott." A gutaütés szélére kerültem, majd keserves képpel visszakullogtam az árokba. Robi ült az árok fenekén és kézjelével látta el az átmenõ egyének lapjait. Ezt az eseményt nem különlegességként tálalom, hiszen ilyesmi gyakran megesik, csak azért, hogy tudjátok, kire gondoltam, amikor a mostani Piros túrán kereszteztem azt a bizonyos árkot. Ha elég sokat járkálunk az ösvényeken, akkor nem vagyunk egyedül, mert sok jó barátunk alakja szegélyezi utunkat, a hozzájuk kapcsolódó emlékekkel együtt.
Lezárom itt egy idõre az útról szóló elmélkedést, mert a Király-kútig szöveglépésnek tekintem a teendõket. Inkább azt idézem fel, amikor, jó pár éve, a Tölgyikrek elõtt - magántúrán - Czékli Béla jött szembe és frissen gratulálhattam neki vezetõi kinevezéséhez az esztergomi érseki könyvtár élére. Jó tudni, hogy nemcsak a molyok szeretik a könyveket, hanem sikeres túrázók is.
Hevér Gábor baráti tekintete üdvözölt a Tölgyikreknél, s mint hallottam, nemcsak ellenõrzött, hanem végig is seperte a távot. Nem nagyon szeretem a Sikárosra leereszkedést a bokatörõ, levéllel fedett köveken, dehát mit lehet tenni. Késõbb szép türelmesen kell menni a rét szélén, megfigyelni, hogy milyen nagyon köves a szántóföld talaja, akár csak Nógrád elõtt vagy után. Az õszi szántás jól megmutatja a talaj sivárságát.
Érdemes egyet szusszanni a Király-kút padjánál s utána fegyelmezetten követni a piros jelzést és nem menni a dózerútra. Egyébként ki tudja meddig tartja magát az erdészeti út, mivel az erózió folyamatosan eszi a bevágás oldalát. Nekem még volt szerencsém végig a hegyoldalban menni, de egy ideje már lehetetlen és a még meglévõ szakasznak is van gyenge pontja.
Lenn átmegyünk a hidon és nemsokára jobbra letérünk a patakmederbe. Mivel most megfélemlitett mezõny gyalogolt, azért nem láttam, hogy valaki az erdészeti úton maradt volna. Máskor többen ott mentek. Az egykori úttörõ tábor után kellemes meglepetést jelentett a helyreállitott Kaincz-forrás. Egy korábbi felhõszakadás után úgy látszott, hogy megsemmisül, mivel a lezúduló kövek, sár és homok örökre eltemetni látszott a területet. Nagyon szépen helyreállitották, amivel csak annyi a gondom, hogy a forrás területét ideologikus motivumokkal köritették s ezzel nem biztos, hogy mindenki egyetért. A természeti alakzatoknak olyanoknak kell lenni, hogy bárki, zavartalanul örülhessen nekik. A forrás, a szikla, a hegycsúcs mindenkié. A kis kápolna pedig megemelte az arra járók lelkét, akkor is, amikor civil kurázsi volt, hogy egy felnõtt férfi virágot helyezzen a rácsra.
Most viszont fegyelmezettség kellett ahhoz, hogy a jelzett úton maradjunk, hiszen balra egy frissen ácsolt, vonzó hid vezetett át a patakon. Micsoda csábitás! Van vagy tiz éve - meg kellene nézni - hogy egy nyári felhõszakadás elvitte az összes hidat, le egészen Dömösig, és át kellett kelni a hatalmasan zúgó patakon egy kidõlt bükkfa törzsén. Más nem volt. Csak arra emlékszem, hogy kiválasztottam egy hosszú, jó nehéz ágat vagy suhángot, amit nem vihetett el a viz és abba kapaszkodva szédelegtem át a meder fölött. Szerencsém volt, ami után a Rám-szakadék derékig dõlõ zuhatagja következett hihetetlenül csúszós láncokkal, de hagyjuk. Nem az Eötvös 50 van most mûsoron, hanem a P85.
Hajlamos voltam a megingásra és a szép, új hid kipróbálására, hiszen már alig van valami Dömösig. Fegyelmet erõltettem azonban magamra és fellépkedtem a kápolna melletti lépcsõkön. A vér egy pillanat alatt a fejembe tolult, amikor felérve és gyanútlanul balra fordulva, Toplak Jóskával találtam magam szembe, aki a rejtett bélyegzõt tartotta a kezében. Hú! Egy végtelen kis megingás és máris úszik a túra, vagy jöhetek vissza Dömösrõl, ami nem halálos, csak lélektani okok miatt nagyon kellemetlen. A rendezõk pedig nagyon keményen beszéltek. Kimmel Péter Dömösön azt mondta, hogy még Reményi Lacinak sem igazolják a túrát, mert valahol valamit elkerült. Lehet, hogy késõbb nagyvonalúak voltak, de abban a pillanatban nem éreztem irgalmat a levegõben.
Tehát Dömösön vagyunk, a terülj, terülj asztalkám mellett. Hatalmas vendéglátás fogad minket, szilárd és folyékony táplálék, egyaránt. Lényeges a jó beosztás: együnk is, de ne túl sokat, legyen is nálunk tartalék, de ne túl sok. Ezen a túrán jól gondoskodnak rólunk, alig használunk fel valamit a készletekbõl, ki lehet számitani, hogy hol, mi vár minket. Az "irányitó személyzet" ura a helyzetnek, minden megy, mint a karikacsapás. Csaba már átjött Római-fürdõrõl, közlöm, hogy hasznos volt a sapka, de magamnál tartom a hûvösebb éjszakára. Megmentett Kata érdeklõdik Márk unokám holléte felõl. Elmondom, hogy a szegedi egyetemre vették fel. Mire Õ: "Azért ide is eljöhetne." Elvileg igaza van. Ja, ha valakit érdekelne a "megmentett" jelzõ, jöjjön el velem Nagykovácsiig, ott majd elmondom.
Ideje indulni felfelé. Mindig kedves pillanat volt elmenni Martsa István szobrász egykori háza elõtt és üdvözölni a guggoló, golyózó kisfiút. Pár éve nincs ott. Hová került? Ellopták a fémtolvajok, vagy múzeumba szállitották? Utána kellene érdeklõdni - gondolom - de a fejemben az kezd járkálni, hogy miként jutok ki a temetõbõl. A célszerû kiskaput - nem tudom miért - elbontották, tavaly drótkerités fogadott, meg egy tábla, ami szerint korábban meg kellett volna kerülni a temetõt. A drótkerités sorsa megjósolható volt és valaki mégis csak rájött arra, hogy retrospektiv feliratok helyett jobb egy célszerû létra. Örvendetes.
Szép egyenletesen emelkedünk, várjuk a felhagyott kõbányánál lévõ kanyart, mivel utána - egy kis árokmászást letudva - fenn vagyunk Körtvélyesen. Átvágunk a mezõn, elmegyünk a kopjafa mellett, keresztezzük az erdészeti utat, megállapitjuk, hogy a fiatal erdõ milyen szépen nõ évrõl-évre, majd elhelyezzük Hevér Gábor számára az emlékezés és a hála koszorúját. Pár évvel korábban ugyanis favágás zajlott az elég kellemetlen emelkedõn, amitõl az emelkedõ még kellemetlenebbé vált és összevissza tekeregtünk a tarvágás bozótjában. Lelki szemeimmel azonban látom Gábor lila krepp-papir szalagjait, amivel végigkalauzolt minket az áttekinthetetlen terepen. Dehát csak egyszer volt útkitûzõ, a szalagokat nyilván leszedte. Pár év multán azonban megismertük a hegyoldal topográfiáját, sokan is jártak errefelé, úgyhogy most megállapithattam, hogy követhetõ csapás kanyarog felfelé. Jön már a Szakó-nyereg is, elég cúgos hely. Kifejezem részvétemet a sátor ajtajába húzódó sporttársnõnek, aki azóta már biztosan feljelentette a rendezõséget a nõk diszkriminálása miatt, hiszen a zárójelentés csak férfinevet közöl "társ" emlitése mellett. Most már fellépkedhetünk az Ilona-pihenõhöz. Egyensúlyteremtés végett, szándékosan nõi nevet használok, bár a tiszteletreméltó Szent Bernát vagy Tost Gyula erdõmérnök úr nevét is emlithetném. A Jász-hegy gerincén kényelmesen haladunk Dobogókõ felé. Örömmel látjuk, hogy Hegedûs Lajos obeliszkjét helyreállitották a vandál rombolás után. Ez az élet: egyesek épitenek, mások rombolnak, aztán újból épithetünk. Nehéz megszokni, talán nem is lehet, de tudhatjuk, hogy igy van.
Közeledik a Rezsõ-kilátó. Itt, ugye, át szoktuk vágni az út csücskét, de most nem merek elmozdulni az ösvényrõl, centire rajta maradok, mert alakokat látok a kilátó teraszán. Még megtörténhet, hogy egyikük titkos ellenõr és végem van. Derékszögben fordulok a kanyargós sétaútra. Túléltem. Senki sem törõdött velem. Az ezután következõ emlékhellyel viszont néhányan törõdtek, takaritottak, diszitettek. Kikerültem õket és mást nem is emlitek, mert túrabeszámolót irok és nem történeti vagy mitológiai értekezést.
Igy jutunk el Dobogókõre. Múzeumigazgató úr a háza elõtt áll. Õrömmel üdvözöljük egymást és õ elmondja, hogy a rendezõk kiszoritották a szabad ég alá, mert ott dolgoznak szivósan a teraszon. Valóban, készülnek az elsõ szakasz oklevelei, banánt is osztogatnak, van forgalom. Egy kicsit csipkelõdünk, utána irány a turista büfé. Ott elégedetten állapitom meg, hogy utolértem Lévay Béláékat. Õk azonnal el is menekülnek, nyilván elõre. Én ráérek. A kiszolgáló kislány a szemünk elõtt nõtt fel tehetséges üzletasszonnyá. Gyors, ügyes, okos. A felbontott üveg mellé, kérés nélkül, poharat tesz, a zsiros kenyér alá tányér, hozzá szalvéta jár. A tea édes és forró, a kávé úgyszintén. Almás rétes és pogácsa ezúttal nincs, de lehet gondolni rá. Húsz percig élvezem az életet, van elég idõ.
Három óra elõtt 5 perccel felállok és a Matyi mellett elhaladva, kikerülöm a magántulajdonú terület dühös turisták által letaposott keritését. Vigyázni kell, mert a bal sarokban ott lapulhat egy rendkivüli ellenõr. Ellenõr nincs, utána problémátlanul lehet lekocogni az erdészeti útig. Lendületbõl átfutok a bevágás túlsó oldalára és vigyázok, hogy az alternativ ösvénynél a jelzetten maradjak. Mindig ébernek kell lenni! Utána nincs gond, ereszkedhetünk Mlynkibe. Zaklatott lelkem azonban újból rémeket lát. Túrázók jönnek le a felsõ kocsma teraszáról és néhány fiatalember is üldögél a padokon. Óvatosan közeledem és megkérdem, nincs-e itt rendkivüli ellenõrzés. Mondanak valamit, amit rossz hallásommal igenlõ válasznak vélek, ezért bevonulok a söntésbe. Ott az ismerõs csaposnõ foglalkozik az emberekkel én pedig azt találgatom, hogy a helyi lakosnak álcázott emberek közül melyik figyel rám a söröskorsója mögül. Nem történik semmi, nem is fog, mert a csapos közli, hogy lesz ellenõrzõ pont, de csak a jövõ héten. Kimerült idegekkel támaszkodom a pultnak és gépiesen kérek egy pohár sört, hogy a vendéglõs ne csalódjon bennem. A sör ára 130 Ft volt és tudtam, hogy ez a pénz a gyávaságom ára, ugyanis nem tudom visszakövetelni a rendezõktõl. Õk kellõ elõrelátással aláirattak velem egy nevezési papirt, amelyen arról nyilatkoztam, hogy semmilyen cimen nem fogok kártéritést igényelni tõlük. Lélektani okok alapján sem. Azzal vigasztaltam magam, hogy, körülnézve a helyiségben, két évet visszarepültem az idõben és Robit láttam, több túratárssal egyetemben, amint sikeresen lecsaptunk az utolsó adag forralt borokra, lévén a Magyar Vándor 105 alkalmával szép, fehér téli idõ.
A falu utcáján élénk forgalom van. Halottak napja vigiliáján vagyunk, a lakosok a temetõ felé és vissza közlekednek. Koszorúk, virágok, gyertyák. Az autósok kerülgetik a népeket. Kijutunk a temetõ sarkához, felfelé vesszük az irányt a nagy rét szélén. Átmegyünk a nyergen, utána le a kõtörõhöz. Fordulás jobbra az elég kellemetlen köves útra. A régi piroshoz képest jól fel kell menni, hogy utána egy nagy kanyarral kikerüljük Pilisszántót. Igy az új kegyhely közelében haladunk el, amelyet a falu népe a köztiszteletben álló polgármester vezetésével és számos támogató segitségével alakitott ki az utóbbi évtizedben. Ha ilyen tempóban halad a fejlesztés, akkor nemsokára betonon mehetünk felfelé bokapróbáló út helyett. Akit érdekelnek a részletek,irja be a keresõbe a Pilisszanto Ziribar szavakat és kellõ ismeretet fog szerezni. Az Encián jóvoltából, két éve, még járhattunk is a Ziribár csúcsán a Téli teljesitménytúra keretében.
Tovább. Valamikor még nagyitóval kerestük azt a helyet, ahol a köves útról balra kell ereszkedni a falu felé. A térkép is hibás volt, emiatt egyesek lementek a szélsõ házakig, mert a vékony csipkebokor ágakon nem vették észre a szintén vékonyka piros festést, amely egy sifutó sáncra emlékeztetõ helynél derékszögben ment tovább jobbfelé. Érdemes megjegyezni a terep domborzati viszonyait, mert segithetik a tájékozódést a táj átalakulása (például tarvágás) idején. Most jó dolgunk volt, mert szalagok jelentek meg és jól vezettek minket.
Nagy ivben haladunk a Csévi-nyereg felé, szerencsére a szokásos pocsolyák szerény méretre zsugorodtak. A nyereghez alkonyatkor érek, az õrök közlik, hogy negyedóra múlva sötét lesz. Elõveszem a lámpát, de még nem gyújtom fel, amig látok, megyek anélkül. Kiérek a magánterület keritéséhez. Itt a vásárló szépen megvette az erdõt, tiltó táblája Klotildliget szélén az elsõk egyike volt hazánkban. A S jelzést módositották, a területet szakszerûen osztották fel zárt és nyilt részekre, hogy a vadászok könnyen lelõhessék az erdõszéli magaslesekrõl a járkáló vadakat. Állatbaráti elmélkedésre most azonban nem nagyon gondoltam, mert a kerités mellett haladó ösvényt, amit gondos kezek szalagoztak a kritikus helyeken, az idõ múlásával kellemetlen bokrok, füvek, indák nõtték be. Egyformán kellett vigyázni a ruhára és az egyensúly megtartására. Nagyon vártam a keresztirányú út megérkezését, a standard, mindig ott lévõ pocsolyát és utána a sorompót, hogy megkezdhessem az Iluska-forrás felé vivõ unalmas utat. Bár jól ismerem az utat, mégis nagyon megható volt a vadászterület kapuja táján lógó szalag, ami megkimélt az esetleges kisiklástól.
A forrás után egyenesen, balra, majd jobbra megyünk, ott vannak a szalagok és újdonságként a hegy elõtti réten épitett kerités, ami miatt be kellett tartanunk a derékszöget. Felszuszogunk az emelkedõn, utána ballagunk a kanyargós úton. Egyszerre csak két fényt látok, valakik megálltak. Odaérek és kérdezem, hogy mi újság. Táblára mutatnak, miszerint sziveskedjünk elkerülni az elõttünk álló területet, mivel ott gázvezeték épitése folyik. A jobb megértés érdekében fehér, jobbra és balra mutató nyilat festettek a földre. Ma sem tudom jól értelmezni a nyilat, és az égvilágon semmi kedvünk sem volt bemenni se jobbra, se balra a járatlan erdõbe. Ki kell jelentenünk, hogy a Rendezõség itt feladata magaslatán állt, amikor szépen libegõ szalagot kötött valamivel távolabb az orrunk elé, kifejezve, hogy nem kell törõdnünk a tiltással. Nagyon megkönnyebbedett a lelkünk és most már fittyet hányva a többször ismétlõdõ tiltó táblákra ütemesen mentünk a megszokott P jelzésen. Jó sokára tényleg jött egy munkagépek által vágott nyiladék, amin szépen átmásztunk és gond nélkül értük el a Kopár-csárdát.
Elég sokan voltak a pontban, nem nagyon fértünk volna a sátor alá, ezért a fûben elnyúlva kanalaztuk a jóminõségû levest. Nekem általában egy szûk tányér elegendõ egy szelet kenyérrel, most is igy volt. Szörp bõségesen volt itt is, nem kellett félni a kiszáradástól.
Az utóbbi évek festegetése folytán könnyen feltalálunk a Kakukk-hegyre, bélyegzünk, utána - hála a befejezett csatornaépitésnek - gond nélkül legördülünk a faluba, jön a Villa Negra. Ha figyelünk a pihenõpark épitése miatt megváltozott útvonalra, akkor hamarosan a jobbkézre futó keritéshez érünk, és emiatt minden korábbi gondunk megszûnik. Nem kell kémlelni a jobbra esõ erdõt, kitérni nem lehet, s amikor már lehet, akkor a S jelzésen vagyunk. Pár éve, az erdõirtás és villanyvezeték épités miatt megváltozott terepen, Corradival és Részegh Annával felosztottuk a háromfelé vivõ utat, hogy megleljük, melyik is az igazi. Ma ez nem gond és akusztikus tájékozódásra sincs szükség (Hommage a Gnadig Peter, tompa ékezet és umlaut)
, hogy eljussunk az ellenõrzõ ponthoz s utána, az ultramodern létra segitségével, átlibbenjünk a Hosszú-árok területére. Monoton menet következik, mindig a villa jobb oldali ágát kell választani és bár tudjuk, mi vár ránk, mégis örülünk, amikor elkezdõdik az emelkedés a bükkerdõben. Számomra ez a szakasz a türelem próbája. A nyeregben találjuk a K+ jelzést, erõsen balra fordulunk és jól kimért lépésekkel nekivágunk a Nagy-Szénásra vivõ emelkedõnek. Ha ez megvan, akkor minden megvan. Tudom, mennyi idõre van szükség a felmenetelhez, nem gondolok semmire, csak arra, hogy gondosan helyezzem a lábaimat a talajra és, ha csiga módján is, de megállás nélkül haladjak felfelé. Jó dolog, ha már látom a gerincen balra forduló lámpákat, oda kell feljutni és kész. Az is elkövetkezik.
Az emlékfal után kis lépcsõzés, majd irány a fenyõerdõ sarka felé. Lefelé kanyargok, a gyökerekre kell csak vigyázni. Az ösvényen lépcsõk jönnek, ez már a vég, legalább is egyelõre. Eloltom a lámpát, hiszen közvilágitás van és közeledem Nagykovácsi széléhez. Itt van vándorlásunk egyik megható szakasza: a temetõ évrõl-évre hunyorgó mécsesekkel és nagy békességgel vár minket. Gondolhatunk hozzátartozóinkra, barátainkra. Kihagyhatatlan emlékezés helyén járunk, tûnõdhetünk azon, hogy a magára hagyott temetõben, a csendben, mirõl beszélgethetnek a lakói. És most elõtûnik Robi is, a Piros lelkes szervezõje. Eleresztek egy fohászt érte. Nem tudom, hogy volt õ ezekkel a dolgokkal, dehát ártani nem árt.
A sikátoron át a fõutcára jutunk, irány a plébánia. Amikor belépek a kapun, kettõt üt a toronyóra. Fél tiz. Rendben vagyok, ez normális. Van idõ társadalmi életre. A hosszú asztalnál komoly, tanáros arccal ül Végh Kati, mellette a megmentett, azaz Gász Kata és egy biztonságot nyújtó férfiember (a nevét nem találom a zárójelentésben). Jelen van az ismét utólért Szabó - Lévay páros is. Mindenfelé rengeteg enni- és innivaló, ami megszokott ezen a kiváló túrán. Elégedetten elnyúlok és szemlélem a kinálatot. Saját hátizsákomból, 14 óra alatt, mindeddig csupán egy banánt ettem, a többit a rendezõktõl kaptam. Most viszont a túra táplálkozási csúcsa következik. Kata megkérdezi, hogy kérek-e feketekávét. Ez - ugyebár - extra, rendkivüli ajánlat, kapok is rajta. Na, kérem szépen, ez akkora és olyan erõs kávé volt, ami egyedülálló szolgáltatást, frászt, nem is szolgáltatást, hanem ajándékot jelentett, utána szinte repültem a Vörös-pocsolya felé. De amig üldögélek egy jó negyedórát az asztalnál, addig azok kedvéért, akik eljöttek velem Nagykovácsiig, hogy megtudják Gász Kata epitheton ornansát, elmesélem a következõket.
Idõsebbik fiamnak, Józsefnek, sajátos foglalatossága van. Ha hosszújáratú túrákra megyek, akkor szereti ellenõrizni létállapotomat, ezért váratlanul és elõre nem látható helyeken felmerül az éjszaka homályából. Bejelentés nélkül megjelenhet a Kis Rigóban, a Bika-völgyben, a vértestolnai útnál, Telkibányán az egykori Ezüstfenyõ keritésénél, Kékestetõn vagy Mátrakeresztesen, éjféltájban a Szép Juhásznénál lévõ nyomós kútnál és igy tovább. A P 85-ön a nagykovácsi ellenõrzést kedveli. Barátaim már ismerik ezt a stilust. Volt úgy, hogy egyszerre rémültünk meg, amikor a Maxin, Dobogókõre érve és a betonúton a Nimród felé fordulva, egy sötét alak lépett ki a fák árnyékából olyan tartással, mintha meg akarna támadni minket. Természetesen, õ volt. Hogy a témához érjünk, azt kell tudni, hogy ezt az éjszakai bolyongást a K100-on is eljátssza, s igy két ellenõrzés között, ha nem alszik, ideje van arra, hogy néhány kimerült vagy megrongálódott túrázót biztonságos helyre szállitson, vonatra vagy buszra tegyen. Katát is megmentette egyszer, ezért érdeklõdött õ Dömösön Márk unokám iránt, mivel akkor Márk is együtt autózott az apjával. Ezek bájos dolgok, erõsitik a túrázók barátságát, ami nem rossz dolog barátságtalan világunkban. Szokták is emlegetni egyesek, hogy jó látni a generációk összetartását elidegenedett korunkban. Azt hiszem, hogy Wehner Gézának lesznek hasonló élményei, ha egy kicsit tapasztaltabbá válik. Azt nem szabad mondani, hogy ha megöregszik, mert akkor Lévay Béla kiüldöz a világból.
A 22 órai harangütések már Nagykovácsin túl találnak. A sokszor bejárt útról nem kell sokat regélni, le kell tudni. A Vörös-pocsolya táján meghatottan szemlélem a feltûnõ szalagozást. Milyen szép gondoskodás, hogy el ne tévedjünk az erdõt elhagyva. Mindazonáltal, az eddigi lelki megpróbáltatások miatt, lassan gyanú ébred bennem. Túl szép ez a szalagozott út. Te, jó Isten, csak nem csapda rejlik emögött! Hiszen még kell lenni két titkos ellenõrzõ pontnak és ez a terület a mezõn átvágó kispistázók kedvenc helye. Ha itt most valaki - nagy öntudatában - nem követi a szalagokat, az flagránsan megsérti a szabályt és minden kétséget kizáróan lebukott. Mellesleg, ahogy a sötétben nézem, semmi kedvem nem lenne bukdácsolni a növekvõ bokrok között.
Hát ez bejött, mégha a vendéglátó ellenõr sem tagadni sem megerõsiteni nem kivánta sejtésemet. Kicsit megállok, aztán jöhet Adyliget felsõ széle és a Fekete-fej. Toplak Jóska ezúttal az igazak álmát aludta a sátorban, társával váltottam néhány szót. Õ udvariasan közölte, hogy a János-hegyi ellenõrzõ pont a csúcs után lesz. Remek, tavaly is igy volt, köszöntem a tájékoztatást. Aztán újból felébredt a pszichés nyomás: És mi lesz közben?! A betonút kiváló alkalom a Hárshegy megkerülésére. Hát nem is kell azt gondolni, hogy az alkalmazott pszichológiát gyakorló szervezõk kihagyják ezt a ziccert. Vár már ránk Gálfi Csaba a Hárshegyi-körút asztalánál! Bizony, igy kell halászni a potyázókra.
Innen érdektelen a menet. A János-hegyre nem nehéz felmenni, lejönni meg egyenesen wellness jellegû a szivacsos járdán. Kérdem az õröket: meddig maradtok? Fél négyig, válaszolják. Most még csak háromnegyed egy van, lehet szobrozni majdnem három órát. Dehát ez az õrök nemes kötelessége. Makkosmáriáig nincs történés, ott se nagyon azon kivül, hogy átveszem a csokoládészeletet. Tavaly egy fiatal hölgy ült ott egy autóban, elég közel a magántulajdont védõ magas kõkeritéshez, ami mögött borjúszerû kutya üvölthetett egész éjjel, valahányszor egy-egy túratárs megérkezett a templomhoz. "Hogy birod ezt a borzalmat?" - kérdeztem részvéttel. "Elbirom" - mondta õ, amibõl újból arra következtethettem, hogy a nõknek jobb idegei vannak, mint a teremtés koronáinak.
A pont után szépen ballagunk a fiatal erdõben, majd befordulunk a Végvári-szikla felé. Újabban nincs gond a tájékozódással. Pár éve, erõs esti és éjszakai ködben nem nagyon látott tovább az ember az orránál, szépen el is mentem a szikla mellett, de egy idõ múlva a talpaim jelezték, hogy nem jó helyen járok. Van úgy, hogy a talpunkkal tájékozódunk, jó visszamenni a biztonságos talajra. Emelkedõ jön, egy pár forduló és a piktortégla üregek után feltûnik az orrunk elõtt a P+. Itt kell balra fordulni a keskeny ösvényre. Meg kell mondanom, hogy nagyon nem szeretem ezt a szakaszt. Csináltam már itt mindenféle bakugrást. A viz a bevágás közepén folyik, a széle csúszós, sárga agyag, a sikátorban kerülgetni nem lehet, ha felnézel, megbotlasz, ha lenézel, az ágak verik ki a szemedet. Most száraz volt a talaj, ezért csak simán estem el jobbfelé. Nem nagyon, csak annyira, hogy elszakadjon a nadrágom és tönkremenjen a botom. Dehát egy jó negyedóra után sziklás talajra jutunk, ahol azért továbbra is vigyázni kell, mert a pára, nedvesség sikossá teszi a köveket. Nem lenne jó elterülni itt.
Itt van Budaörs széle, házak, közvilágitás, dühös kutyák, szerencsére kerités mögött. Kisfaludy-utca, közlekedési lámpa, fõutca, körforgalom, cél. Barátságos fogadtatás, emléklapon kinyomtatva a nyolcadik teljesités elismerése, jelvény, kézfogás. Menetidõ 20:35 - jó az egy nyugdijasnak. Itt érdemes megjegyezni - mások is emlegették -, hogy a P 85 elõnyösen hasonlitható össze a K 100-zal, mivel, ha elvégezzük a szokásos számolgatásokat a képzett úthosszal és a szintidõvel, akkor a P 85 az idén egy tizeddel erõsebb (5,47) teljesitményt kiván, mint a K 100 (5,36). Most már irány a belsõ szoba, ahol Egyszemélyes Csilla vidám kedéllyel és párolgó virslivel vár. Ezek azok a konzervativ, megszokott körülmények, amiket nagyon kedvelünk. Az asztalnál a megszökött Szabó-Lévay páros üldögél. Végre beugrik szenilis memóriámba, hogy meg kell kérdeznem Máriától: szabad-e kiirnom a nevét a Maxi beszámolómban, mivelhogy szeretem tiszteletben tartani a személyiségi jogokat. Beleegyezik, miért ne? Tényleg, miért ne, hiszen résztvesz a pontgyûjtésben, nem anonym túrázó.
Tehát itt vagyok, mint két évvel ezelõtt a MV 105 után. Az elõtérben a rendezõk. Ebola egy cicerone taglejtésével járkál le és fel. Csilla tölti a teákat, mi vidáman beszélgetünk az útról, ugratjuk egymást. Tavalyelõtt már itt volt Alpár András is, most még valahol söpröget az éjszakában. De valaki valóságosan hiányzik. Robi. Nem-létét jobban érzem, mint tavaly. Ha emlékutat emlegettem, az ezen a ponton lényegessé válik. Mivel nem szeretem túlméretezni az érzelmi megnyilatkozásaimat, azért a magam részérõl be is fejezem mondókámat, nektek azonban idemásolom utolsó levelének két sorát úgy, amint az megtalálható számológépem readed rekeszében.
"Hát igen nagyon jól kipihentem magam, majdnem 15 órát aludtam egyhuzamban! Örülök, hogy tetszett Neked a rendezés, remélem, hogy továbbra is megtisztelsz minket a részvételeddel a túráinkon. A legjobbakat, egészséget és sok kellemes túrázást kivánok! Üdv: Hegedûs Róbert alias heroberto:" (2006. november 6. 19:08)
No comment.
Amint a gyász után az élõk felkeresik a közeli vendéglõt búfelejtésre, meg beszélgetésre - hiszen azok, akiket szerettünk, mindig összehozzák a barátaikat egy kis vigasztaló kikapcsolódásra - váltsunk át mi is vidámabb hangra, ami azért kapcsolódik ahhoz a bizonyos utolsó találkozáshoz. Történt pedig ugyanis, hogy célba érésem és az adminisztráció lebonyolitása után Ebola egy székre mutatott és igy szólt: "Ülj oda!" "Mit akarsz tõlem?" - kérdeztem gyanakodva. "Le foglak fényképezni" - volt a válasz. Te, jó Isten, gondoltam, s a vér kifutott az ereimbõl. Még csak ez kellett nekem. Tudvalévõ, hogy Magyar Balázzsal ellentétben, akirõl kizárólag csak kitûnõ képet lehet csinálni, rólam csak rossz kép készülhet. Ha nevetni próbálok, azért, ha komoly óhajtok lenni, akkor megazért. "Mire jó ez az egész?" - kérdeztem kinlódva. "Rákerül az emléklapra" - mondta. Tisztán láttam, hogy Jávor és társai már rettentõ modernek lettek. Leroskadtam és intelligens képet vágva rámeredtem az objektivre, lesz, ahogy lesz, õk akarták. Aztán hirtelen vérszemet kaptam. "El tudod küldeni a felvételt emaillel is?" - kérdeztem. "Igen." E válasznak köszönhetõ, hogy barátaim szembesülhettek egy hosszútávú túrázó célfotójával. A hatás egyöntetû volt. "Úgy nézel ki, mintha most szabadultál volna a lágerbõl." Errõl ennyit, de nincs vége.
Jávorék már a rendezés csúcsait ostromolták, mivel egy szép napon azt közölte a feleségem, hogy járt nálunk egy fiatalember és hozott egy dobozt, de nem mondta, hogy mi van benne. Mivel nincsenek ellenségeim, ezért érdeklõdve bontottam ki a csomagot. Egy csodálatos kupa volt benne, aminek a márvány talpára rávésték a rendezvény és szerénységem nevét. Ilyet még nem kaptam egész pályafutásom alatt. A kupa annak megfogható bizonyitéka, hogy, a hitetlenek vélekedésével szemben, én már valóban Nagy Túrázó vagyok és ezt a MVTE-nek köszönhetem. Vajh ki õ, a nyájas Ismeretlen, aki elvégezte a doboz kézbesitését? Eloszlatom a kétséget. Mint utóbb kiderült: Toplak József.
A célban feltûnt egy üde, elegánsan öltözött nõ: Szalkó Éva (Debrecen). Már megszoktam, hogy a túrák nõi résztvevõi jobb külalakot mutatnak a célban, mint az erõs férfiak. Csinossága azonban most gyanút keltett bennem és ezt nem késtem kifejezni. Római-fürdõtõl Budaõrsig nem angyalok hordozzák a túrázókat. Hogy is van ez? "Én voltam az ellenõr" - válaszolta kérdésemre. Aha. Ez magyarázat. Bizzunk benne, hogy jó osztályzatot adott a rendezvényre, amely méltán viselhetné a "Szigorúan ellenõrzött vonatok" (Ostre sledované vlaky - hogy nemzetköziek legyünk) mintájára a nagyon szigorúan ellenõrzött vándorlás elnevezést. Talán ez is egy csillag a minõsitési táblán.
Ideje lesz a befejezésrõl gondoskodni. Ha az ember hátradûl a székében, erõsen fel tudnak tûnni a kilenc év eseményei (8P + 1MV), alig lehet véget vetni az emlékezésnek. Hadd emlitsek meg még két nevet. Az egyik Szabó Jánosé (Szeged), akivel biztosan találkozom a Mályvádon, akivel együtt szuszogtunk fel a Sötét-lápa gerincére (Téli Mátra), söröztünk Galyatetõn (Mátrabérc), aki pontõrként várt a Maxin a Kevély-nyeregben és most itt találkoztunk Budaörsön. Egy kézfogás régi társakkal nagyon sokat tud mondani minden szó helyett. Kocsis János (Hódmezõvásárhely) türelmes szenvedõ alanya volt egy számunkra hatalmas élményt jelentõ autós üldözésnek a Hollóháza - Pálháza - Füzér térségben. Õ is itt volt Budaõrsön, s a nevét azért irom ide, mert a MV-on fair play-dijat kaphatott volna. Az történt ugyanis, hogy Pilismarót után, a Hamvas-kõi rétrõl felfelé indulva, az erdészet, saját céljaira, piros jelzéseket festett a fákra. Szépen meg is voltunk együtt, azt gondoltuk, hogy az erdészet jelzései kiegészitik a P jelzést. Egyszer csak jobbra mutat a piros nyil, a szekérút elkanyarodik derékszögben. Más jelzés nem lévén, arra mentem elõzetes tájékozódó utamon. Eltelt egy kis idõ, amig rájöttem, hogy itt nem a túrázók megsegitésérõl van szó, hanem az erdészet saját akciójáról. Világosban, jó idõben, hamar kijavitjuk a tévedésünket, a MV-on viszont már jó órája esett a hó, fehér lett az erdõ és erõsen alkonyodott. Korán jött a tél. Négykézláb másztam fel a Hirsch-oromra és semmit sem élveztem a nagyon szép kilátásból. Ettem valamit, aztán irány az Égett-hárs. Pár száz métert tettem meg, amikor nagy lendülettel jött szembe János, az iránt érdeklõdve, hogy hol van a Hirsch-orom. Mondtam, hogy merre, meg azt is, hogy nem ellenõrzõ pont. Õ azonban ment a maga útján s én drukkoltam, hogy késõbb megtalálja-e majd az utat az Égett-hárs és a Hoffmann-vadászház közti dzsungelben. Megtalálta. Útvonalhoz ragaszkodását nagyra becsüljük az olyan túráknál, ahol a kibújás nagy bûnnek számit.
Jávorék feljönnek - mondta egy gyakorlott túrázó. Valóban, engem is meglepett a MVTE kiváló honlapjának megjelenése a képernyõn. Piroson kivül jártam a Zöld, a Buék, a Tojás túrákon és sokszor voltam magam is türelmetlen a lassú adminisztráció miatt. Kellemetlen dolog izzadtan topogni a túra végén, várva a sorunkat. Abban viszont elég biztos voltam, hogy a dokumentáció nem vész el, csak keresik a módot a közzétételére. A honlap mutatja, hogy az anyag megmarad, ha nem dobjuk a tûzbe, s ezzel a MV egy kategóriát ugrott felfelé a teljesitménytúrák minõsitési rangsorában. Amatõr módon azt képzelem, hogy - a szállodákhoz hasonlóan - ilyenkor egy plusz csillag jelenik meg a túra neve mellett. Mivel nem vagyok hivatal, nem is foglalkozom minõsitéssel, de jó látni, hogy az évek során összegyûlt tapasztalat öregbitheti e sportág tekintélyét.
Egy másik jó dolog: a köszönet nyilvánitása a rendezõknek. Én kevés túrára járok, ezért tévedhetek, abban azonban nem, hogy elsõ alkalommal olvashattam azoknak a derék embereknek a nevét, akik nélkül nem járhattuk volna végig zavartalanul a P-akárhány utat. Nincs teljesitménytúra valakik gondoskodása nélkül, ezt elegánsan és igen helyesen fejezi ki az idei zárójelentés. Remélem, senki sem maradt ki a listából.
Most pedig számoljuk meg az utolsó mondatokat.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy jó idõjárási és talajviszonyok mellett, gondos útleirással és útjelzéssel vezetett végig minket a nagyszámú, lelkes rendezõség a választott távon. Minden ember és mind a 16+4 bélyegzõ a helyén volt. Bõséges ellátást kaptunk (én csak egyetlen banánt ettem meg a csomagomból). A jelvény szép, az emléklap a szokásosnál eggyel több adatot (a teljesités száma) tartalmaz. A továbbutazóknak módjuk volt zárt térben pihenni és megvárni az indulás idõpontját.
Ha nem csalódom, akkor öt mondatban el lehetett mondani a lényeget. Nagyon óvakodnunk kell az olyan emberektõl, akik öt mondat helyett ötszáz (lusta voltam megszámolni) mondattal mondják el ugyanazt, mert azok sok más, még nagyobb gazemberségre is képesek.