Túrabeszámolók


Rákóczi

Tinca tincaTúra éve: 20082008.09.06 16:54:13

 

Rákóczi 150

Álmodoztam az idén néhány szép dologról, ami hiányzott eddig az életembõl. A legelsõ a Velence Tízszer, amit nehezen, de letudtam. A másik a Zempléni-hg, ahol még sosem jártam, a jubileumi túra pedig megfelelõ apropó volt a tájjal való ismerkedésre. Kérdõjelek azért motoszkáltak bennem, hiszen azt, hogy felkészült lennék, még nem állíthatom. A leghosszabb túrám a Kinizsi volt. Az utóbbi idõkben elég sokszor fájdult meg a térdem is, így bizonytalanítva tovább az indulást. Az elõnevezési határidõ elõtti két hétben viszont kedvezõ fejleményeket tapasztaltam, így az utolsó pillanatban jelentkeztem. Hisz ez még úgysem kötelez semmire. A túra megelõzõ hetében aztán különösebb problémák nélküli teljesítéssel érdemeltem ki a SzuSóBuHa kupát, és ezzel a dolgok el is dõltek. Jófelé dõltek.

Péntekre kivettem idei második szabadnapomat, így végre több, mint 8 órát aludhattam...volna. Szándékomban állt ezt kiegészíteni még Sárospatakon is. A felkészülés többi része inkább szellemi volt. Bár nem szokásom, igyekeztem térképrõl memorizálni az útvonalat, ez késõbb hasznosnak bizonyult. Végül rajt elõtt két órám maradt, próbáltam aludni (nem sikerült), ennem kellett volna (ez se jött össze), tanácsokat kaptam rutinosabbaktól, úgymint Kékdroidtól és Kerek repkénytõl, akik ugyancsak sziesztázva készültek. Velük már az elõzõ héten megbeszéltük a közös indulást.

Pontban hétkor aztán start, én a végén lépek ki a kapuból, és azonmód megdöbbenek: a mezõny 90%-a úgy hetes átlaggal indul neki a hosszútávnak. Az elsõ ep-hez, a várhoz kis oda-vissza út visz, így keresgethetem az állam, amikor elrobognak mellettem az ufók. Akarom mondani a futók. A fõúton végleg utolérem Cam Mogóval kibõvült csapatunkat, hogy belevágjunk az estébe. Az iram még mindig soknak tûnik, lassan melegszem be. Az elhagyatott Pogány-kútnál van alkalmam elõször elõre állni, így az egysávoson befékezve megyünk fel. Véletlen visszanézek: nem csúnya látvány, ahogy Sárospatak fürdik a lemenõ nap fényében. A gerincrõl alacsony tölgyes út vezet le Komlóskára, félek, hogy már itt elcsúszok vagy botlok valamin a nem látható csapáson. A vizet a gyorslábúak már leverték, ezért most még nem ázunk el. A faluban szinte csak kényszerbõl iszok, és hamar továbbállunk.

Pusztavárig ránkereszkedik a sötétség, és megmásszuk az elsõ komolyab emelkedõt. Rég látott sok-sok szentjánosbogár tánca kíséri utunkat. A fényjáték feledhetetlen. Pusztavár-tetõn felmászok a romok közé, onnan megpróbálva megörökíteni, amit nem lehet. Közben megjön a csapat többi tagja, együtt indulunk lefelé a kellemetlen lépcsõs meredeken. Vezetõim tudják, hol kell elfordulni, így rájuk bízom magam. Király-kútig pár kilót felszedünk, az út kellemetlenül ragadós, agyagos, csúszós, bal lábammal lábszárközépig érõ pocsolyban én is megmártózom, letudva ezzel a túrára jutó "balesetem". Az ep-n kerékpáros pontõr vár, megszállott. Pontõrködés után letekeri a távot.

Ellenszavazat nélkül úgy döntünk, lemegyünk a kúthoz, de a jelzés gyorsan visszakanyarodik a szekérútra. Aztán vízmosta, úttalan utak következnek, elsõrendû szalagozással. Repkény viszont komolyabban megüti magát, de segít magán vmi csodakenõccsel, aminek már a neve is rosszul hangzik. Közben egész tumultus alakul ki az útszakaszon, nem érezzük magunkat egyedül, ahogy továbbmegyünk. Cam Mogóval kicsit elõrébb tartunk, egy elágazásban várunk Droidékra. Nem jönnek. Késõbb sem. Üldögélünk a sötétben, egy nagyobb csapat is ellép, aztán már gondolkodom, hogy visszamenjünk-e, amikor ismerõs lámpák érkeznek a sötétben. A regéci várhoz együtt érkezünk, rövid kaptatón a szembejövõk zsíros kenyérrel biztatnak. Hatalmas tábortûz, omlós kenyér, lédús körítés. Egyik szelet csúszik a másik után. Én még üldögélnék is, de ráveszem magam a folytatásra. A KP elágazását Cam Mogóval elnézzük, jelzetlen úton megyünk tovább. Nekem már gyanús, megállok, aztán csak összekiabáljuk egymást. Droidék ismerik a lekanyarodást a falu felé.

A hegyen minden finomság volt, de víz nem. Regécen húszméterenként van kékkút, itt pótolnánk folyadékot. Az elsõ nem mûködik. A második és harmadik sem. Aztán a negyedik, de még a hatodik is száraz. Én elvesztem a reményem, hogy több vizet cipelhetek, de a hetedikbõl vizet fakasztunk. Kellemes utak következnek, az esõ miatt csak néhol csúszós a hétszázas csúcsok közt. Cam Mogóval lemaradunk, és az eget bámuljuk. Õ a csillagképekrõl mesél. Szerintem irigylem a kisfiát. Aztán gyorsítunk, a Sólyom-kõre hamar felérek. Elég sokan üldögélünk, nagyon halvány hajnalpír az égen, 1/2 4 van. Amádé-vár felé diktálom a tempót, aggaszt, hogy közelednek a pontzárások. Az út jó, itt mintha elvágták volna az esõfelhõket, a föld mégcsak nem is nedves. Amádé-vár mellett elmegyünk, próbálom tartani a tempót a meredek lejtõn is. Repkényék után Cam Mogó is kicsit lemarad. A Kis-patak pihenõhelyénél vele várakozunk kicsit, aztán mindannyian együtt kellemes úton érkezünk meg a Pálos kolostorromhoz. Jó üldögélni. Itt valahol Kékdroid virslivel bíztat, én nem emlékszem a kiírásban Telkibányán szolgáltatásra. Nincs is, csak tabletta. Hideg van, mennék tovább, de Kékdroid zsákja, mint a mikulásé - feneketlen. A felkavart gyomorsavakat olajoshallal nyugtatja. Nem baj, pihenni kell, majd behozzuk.

Kellemetlen mûutazás, és gyönyörû reggeli kilátás következik, amíg fél óra múlva erdõbe nem érünk. Én már nem vagyok álmos, hajnalban túlestem ezen, és pörögnék. Elég lassan bandukolunk, közben számolgatok, nagyon aggaszt, hogy a zöld elõtt nem marad semmi tartalékidõnk, pedig Bubu elbeszélése alapján a legrosszabbra számítok. Kicsit a többiek elé vágtam, rövid idõre megállok, de nem jön senki. Inkább Hollóházán tervezem bevárni a csapatot, õk biztos nem tévednek el. Pap-erdõ után az út mellett alszanak néhányan. Hamar Hollóházára érek, ezen a szakaszon nem lehet téveszteni. A ponton görögdinnye vár, így kora délelõtt nem kívánom, csak egy fél szeletet nyomok le. A depóautónál hosszasan vacillálok. Végül nem cserélek cipõt, inkább a sokat látott kényelmes, mint a kitaposatlan vízálló. Leteszem a zsákot is a rövid körre, csak egy fél literes palack és aszalt barack a csomag. Hiába vacakolok, nem jön senki, nincs mese, akkor tovább. Tempósan haladok, kíváncsian készülve a füzéri látványra. Olvastam sokat róla, de ez nem elég, ezt látni kell. A másik amire készülök, a meghirdetett meleg étel, nos, ebben csalódom. 50 km múlva kész lesz. Azért a zsíros deszkából fogy bõven. Idefelé is eltévedtem Füzéren, most kifelé sem találom az utat. Ráadásul esni kezd. Viszonylag hûvös van, a kabát Hollóházán vár, így egy fa alatt várom a zápor végét. Kicsit lankad, továbbmennék de 50 m után újabb fa alatt várakozom. Negyed óra után megunom, inkább elázom, aztán már menet közben öt perc múlva meggondolja magát és eláll.

Bodó-rétig megkapó és változatos az útvonal, a pecsét mellett házi róka is van. Lefelé megint tévesztek, nekivágok a Kelemen-bércnek, aztán visszamegyek az utolsó jelzésig. A mûút keresztezéséig leverem a bokrokról a vizet, már úgyis mindegy. Aztán Hollóházáig egyre szebb idõ kerekedik, süt a nap, de nincs meleg, szép az út és rengeteg a gomba. Az ep-n felveszem az elhagyott cuccaimat, és megfogadom, hogy máskor nem felejtem ott a térképet. Itt érem be Ibolyát és útitársát is. A dinnye már jobban esik, bár komolyabb energiapótlás kellene. Úgy emlékszem Kékeden ez nem várható, de a remény hal meg utoljára. Lélekben készülök a túra legnehezebb 35 km-ére.

A S Kékedig elvileg nem nehéz útszakasz, annál megdöbbentõbb, hogy fáradok. A szebb szakaszt felváltja a mûút unalmas trappja, majd az ep. elõtt egy újabb szép réten vágunk át. A ponton csak bíztatást és folyadékot kapunk. Elkeseredésemben jobb híján cipõbetétet, zoknit cserélek, kész a megújulás. A kékedi kocsmában sincs komolyabb ennivaló, de úgy emlékszem, az eszkárosi sorompóhoz hideg ételt hirdettek, addig kibírom. Kékeden bõszen keressük a továbbutat, aztán rossz irányba állunk, nekivágunk a mûútnak. Közben sokan beérnek, és bizonygatják, hogy jó felé megyünk. Rábeszélnek. Bõ egy km után fordított irányú rábeszélés történik. Vissza a faluba. A dombtetõrõl jól láthatóan esõfelhõk jönnek Kassa felõl, a Melczer-kereszt felé meg is kapjuk az égi áldást. XVII/3-as kõnél aztán nekifordulunk a Szurok-hegynek. Nem utolsó látvány, ahogy elõttünk tornyosul ez az erdõborította piramis. Lehorgasztott fejjel megyek neki az esõnek, tízpercenként felnézek, de a hegy ugyanakkora. Mindenki keresi a járható füves részeket a csúszósan sáros szekérút nyomai közt. Lélekölõen hosszúnak tûnõ idõ után hirtelen a hegy lábához érünk, ami minden átmenet nélkül válik gyilkosan meredekké. Valahogy a csoport elsõ részére keveredek, de nagyon-nagyon lassan haladunk. Fegyelmezem magam, az elõttem lépdelõ nyomában megyek, csak semmi erõlködés. Fáradt vagyok mégis. Számolom a köveket, aztán már a lépéseket is. Csak nem megállni. Vésztartalékom veszem elõ, az energiamüzli sem segít. Aztán egyszercsak fent vagyok. A lefelé sem könnyebb: csúszós, avaros, murvás, köves, térdfájdítós, kicsit csalános az út az ep-ig. A sorompónál egy pohár gyógyszeres víz jut mindenkinek. A Lipovec elõtti frissítésben inkább már nem is bízom.

Rövid meredek után nagyon szép útvonalon visz innen a zöld. Hegyi rétek, csodás erdõk, patakátkelések váltogatják egymást a Nyerges-hegyig. Sokszor élvezhetjük a páratlan kilátást is. Itt valahol már a tájékozódásom is elvesztem, úgy érzem, csigavonalban megyünk. Kisebb emelkedõk után elérjük a Nagy-Milicet is. Kicsit többet vártam, de megszavazunk egy rövid pihenõt. Az utolsó aszalt barackokat rágcsálom, a végén ugyanolyan éhes vagyok, mint amikor elkezdtem. Az itiner innen könnyû utat jósol a Tolvaj-hegyig, de újabb és újabb puklikon kell átvágni. A látvány azért feledteti a kisebb nehézségeket. A füzéri vár egy mesekastélyra emlékeztet a Zempléni-hegység vonulatai elõtt, ahogyfalait megvilágítja a lenyugvó nap, körülötte minden árnyékban. Tolvaj-hegy után nincs miben gyönyörködni, ez már a Lejtõk Ura. Vastag avar a csúszós úton. W. Géza pokoli sebességgel vágtat el, irigylem a térdeit, én próbálkozom mindennel. Hagyományos módon, toporogva, hátrafelé, sehogy sem megy hosszabb ideig. Tíz perc után is ugyanannyi avarfedte út látszik a nyiladékban. Azért késõbb csak csillapszik a lejtõ, balkanyar után ott a XVII/30.

Mondanom sem kell, vidáman, bíztatva, de csak egy pohár gyógyszeres vízzel várnak. Ettõl sem lakom jól. Egy kis víz még a további útra, aztán rock n roll tovább, rövidesen újra sötétedik. Az útvonal megint szép, kiszalagozott, ha nem látnánk a határköveket. Mély patakvölgyeken kell átmászni, az avar fehérlik a rengeteg gombától, de jól járható az út. És egyszercsak ott tornyosul a Lipovec. Ahogy ballagok felfelé, nem tudok másra gondolni, ezt a hegyet úgy építették meg földmunkagépekkel. Egyenletesen meredek emelkedõ, akkor is ha jobbra nézek, akkor is, ha balra. Ha ez nem lenne elég, a végén ráborítottak a tetejére pár Kamaz követ, ami legurult. Két egyforma lépcsõvel is színesítették (elvégre piramis), amitõl nem látni a következõ emelkedõt, had higgye a túrista, hogy már felért a csúcsra. A valódi csúcs után újabb botladozás, és hamarosan elérkezik a búcsúintés a zöldnek. Még egy kilátópontot érünk el, jól szalagozott, amúgy nehezen megtalálható K3-ön, de a Bába-hegyen már érezhetõen végefelé jár a nap, hûvös szél fúj. Rákapcsolok, hogy ne kelljen lámpázni Füzér elõtt. A lefelé szerpentinezés Pusztafaluba gyorsan megy, K+ az erdõszélén már szinte sötét, egyedül vagyok, mint a kisujjam, néha már azt hiszem nem jó felé megyek, de mindig elõkerül az erdõszélen a jelzés. Egy kicsi lámpás menetre mégis szükség van az erdõben, vetéshez érek, és újra egy eltévelygésben van részem Füzéren, ez már nem változik meg ma.

Teljes sötétben érkezem az ep-ra, és igen, igen, végre meleg étel is vár. Az úttévesztés miatt hamarosan mások is beérkeznek, van, aki bizony haragosan "támad" a pontõrökre az elmaradt etetés miatt. Megértem õket. Én csak falom az elsõ adagot, aztán kiderül, több nem nagyon jut, mások is jönnek utánam. Megszánnak még egy féltányérral, kiegészítem a megmaradt zsíros deszkával, és elégedetten hátradõlök. Kicsit meglepõdök, befut Kékdroid és Kerek Repkény - ezt hogy csinálták. Sajnos aztán közlik, hogy autóval. Sokat segítenek azzal, hogy rájuk bízhatom a fotóscuccot, ami már rendesen kidörzsölte a csípõmet. Legalább fél órát tetvészkedek, aztán egy nagyobb csoporttal útnak indulok. Búcsúzóul bíztatom Ibolyát, úgy tûnik, mintha fel akarná adni.

Bózsváig a sötétben unatkozom. Trappolunk a réteken és a vasúttöltésen, és iszonyú álmos vagyok. Végül nem látok mást, csak homályosan két láb ütemes mozgását magam elõtt, ezt követem. Percenként tévedek bele a régi vasút kétméteres gazába, amitõl felébredek...fél percig. Valahogy megérkezünk a Bózsvai-sziklához, ahol megkapom az utolsó lökést a befejezéshez. Határtalan hálás vagyok a pontõrnek, aki kávéval kínál. Belém ez óriásit rúg, lévén, hogy amúgy nem vagyok fogyasztója. Elõre is állok, és jó iramban nyomjuk. Kishutáig kellemes szakasz jön a Szuha-völgyben, ahol utolérem Á. Csabit. Ebbõl úgy gondolom, már nagyon rosszul nem állhatok idõvel. Nagyhutáig aszfalt vezet, de csodálatos mód nem érzek fájdalmat, úgyhogy beszélgetés közben szinte felszaggatjuk az utat. A falu végén aztán elfelejtjük bevenni a kanyart, úgyhogy megint a közben megérkezõ "tömeggel" indulok Vágáshutára. A tempó nem nagy, én megyek a sáját iramomban, és az aszfaltra kiérve egyedül találom magam. Az unalmas sík részen elmúlik a kávé hatása, többször is belegyaloglok a falu elõtt az út mellé ültetett növényekbe, amíg el nem alszok állva az út szélén pár percre. Ébredés után öt perc csak az (ön)frissitõ pont. Abszurd, már nem vagyok éhes, a gulyásra készülök, érzem, hogy innen gyorsan beérek, nincs semmi problémám.

A következõ szakasz a Rákóczi-fáig még bõven tartogat szépségeket, és már látni is. A felkelõ nappal megjön az én erõm is, nem nehéz felmenni a kisebb emelkedõkre. A Gyökér-völgyben utolérem és felismerem tomyyt is, akivel pár szót váltunk. A Deák-kútnál megint "elfelejtek" lekanyarodni az útról, de amikor ÉNy-nak tartok, észbe kapok, és visszamegyek. Megnézve a térképet már utat fogok. A Rákóczi-fánál csak zsírkrétázni állok meg, és újra tovább. Semmi fáradtságot nem érzek, ugrálom át a sáros-pocsolyás részeken, de Károlyfalvánál megint elkevergek. Megyek fel-le, a szalagozást azóta sem értem, valahogy nem stimmel a jelzésekkel. Húsz perc kevergés után valaki jön, aki határozott irányba áll, én meg a nyomába szegõdöm. Kicsit lassúnak találom a tempót, így a Tengerszemnél egyedül verem fel a pontõrt. Gazdag terüljasztalkám(!) a cél elõtt öt km-rel, inkább nem kérek.

Ahogy kiérek a szõlõkhöz, kiderül, hogy ma is meleg lesz, de már semmi sem tántoríthat vissza. Innen örömmenet, kívül-belül nagy vigyor. Csodás túrán vagyok túl, a Zempléni-hg. méltón mutatkozott be. Bár elõzetesen nem értettem, miért kell két éjszaka menni, a zöldet nagyobb élmény nappal megcsinálni. Végül másfél nap gyaloglás után újra beléphettem az iskolába. A célba láthatóan régen érkeztek már elõttem, de azér elõkerült valaki egy célpecséttel.

A jól megérdemelt gulyás is bõséges mennyiségben állt rendelkezésre, a tornetermbe pedig válogatni lehetett a szivacsok között:-)


A rendezésrõl

A szép vezetésú útvonal követése érdekében láthatóan mindent megtettek a rendezõk. Volt ugyan tévedési lehetõség, de temérdek szalag került kihelyezésre a rosszul jelzett részeken. Az itinerre kár szót vesztegetni, nem ez a rendezés erõssége.

Az ellátást viszont nagyon elszúrták. Alapvetõen nem is az a gond, hogy 50 km-en keresztül négy pohár gyógyszeres (értsd kalciumtablettás) víz volt az ellátás. Erre fel lehet készülni. De elõre meghirdetni egy gyümülcsös, egy csokis és egy hideg ételes frissítõpontot úgy, hogy helyette csak vízhez juthat az ember, több, mint hiba. Minden elismerésem azoknak, akik ennek ellenére futva teljesítették a távot. És egyáltalán: gratulálok minden teljesítõnek, aki akárhogyan is, de beért a célba.

Remélem, jövõre alkalmam lesz újra ott lenni a 110-en, és akkor, megfogadom, kajával jobban készülök.