Via Dolorosa 25
(Nagy Imre emlékére)
Táv: 23 km Szint: 1029 m
Reggel negyed hatkor a konyha ablakából nézem végig a napfelkeltét, miközben összedobok egy szendvicset. qvic 6 elõtt érkezik, és átautózunk Markazra, melynek határában már tekintélyes méretû hegyek magasodnak. Még soha nem jártam ezen a környéken, ezért vállaltam be ezt a túrát. Leparkolunk az iskola mellett, az utat számtalan autó szegélyezi. Az ajtóban „Nyomd erõsen!” szlogennel várnak minket a rendezõk. Mivel én a rövidtávon indulok, még egy órát elücsörgök, közben qvic búcsúzik, a 75-re megy, ma már nem látom többet. Még megreggelizem, leadom a táskát, nevezek, bekapcsolom a gps-t, és pontban nyolckor indítom az órát.
Még Markazon összejövök egy sráccal, aki bár 115-ön indult, elég jó tempóban szedi a lábait. Sok szint van a túrában, hamar be is keményít az út, az emelkedõn a srác lemarad. Nyílt terepet követõen utunk betér az erdõbe, és akkor kezdõdik az igazi mászás. Addig próbáltam felfele is kocogni, 23 km-en nem akarok sokat tartalékolni. Befogok egy futó hölgyet, többször láttam már túrákon, nem sok esélyt adok magamnak, hogy sokáig elõtte maradok. A hegyre egy gyalogos nyomában kapaszkodom fel, majd kifutok a várromhoz. Pecsétet (0:28) és néhány dicséretet is begyûjtök, amiért ilyen gyorsan ideértem. Örülök ennek, annak már kevésbé, hogy a következõ 3,5 km végig emelkedik. Felváltva futok és kapaszkodok, néha elég köves a talaj, még erre is figyelnem kell. Az új futócipõm (Kalenji Kapteren Trail) eddig jól szuperál, kíváncsi vagyok, hogy ilyen kemény terepen mit bír.
Mária-képes fa elõtt egy nagyobb csapatot elõzõk, majd a ponton megkapom a következõ pecsétet (0:59). Eszem egy csokit, iszom néhány kortyot, egész jól bírom a nyári melegben, bár itt a fák árnyékában kellemes a klíma. Innen hamar elérem a Markazi-kaput, ahol eljátszom a színvakot, ugyanis mindenáron a kéken akarok tovább menni, pedig a zöldön kellene. Végre a helyes úton hosszú ereszkedésbe kezdek, nyomom is neki rendesen, csak Vándorköszörûs és budai H.G. szavai állítanak meg: ne siessek, a következõ pont csak 10-kor nyit. Mégis futok tovább, legfeljebb majd várok. Aztán egy hosszú mûutas rész után már megterített asztal fogad a Szent-István csevicei ponton (1:41). Sõt, olyan túrázót is találok itt, aki már 7-kor elindult. Igaza volt qvic-nak, a szigethalmiak számítanak a futókra. Bár marasztalnak kajával, nem sokat idõzöm, egy pohár szörp után ismét felpörögnek a futómûvek.
Már nem is lepõdöm meg, amikor a következõ 3,5 km-en majd’ 300 métert emelkedem. Az Ilona-völgy szûkülni kezd, kis patak partján trappolok végig, káprázatos a táj. Következik a vízesés, itt muszáj megállnom kicsit nézelõdni, és feltöltõdni. A vízesést kicsit trükkösen kell megkerülni, gyökerekbe és sziklákba kapaszkodva mászom fel bal oldalt, néha vészesen közel kerülök a perem széléhez. Cipõm talpa még a csúszós részeken is megfog, úgy tûnik jó vásárt csináltam vele. Közben egy idõsebb hölgy megjegyzésén mosolygok, aki még a vízesés elõtt szólított meg: „Azért fut, mert fogyni szeretne?” Hát nem is tudom, talán távolról nagydarabnak tûntem, pedig szívószálat használok hálózsáknak. :) Az igazság az, hogy pont fordítva van: sokat kell egyek ahhoz, hogy a futás miatt ne fogyjak.
A Markazi-kapuig le kell küzdjem azt az emelkedõt, amin nem régen lefele jöttem. A kapu után végre beáll középre a vízmérték. Másodszor érkezem a Mária-képes fához (2:37), ismét sok dicséretet kapok, köszönet nekik. Azt is megtudom, hogy én vagyok az elsõ, illetve, hogy innen már csak a zöldön kell menni.
„Csak”. Hm, ez enyhe túlzás volt. Ugyanis az utolsó 4 km-en több a bonyodalom, mint ez elsõ 18-on. Fél km-t futok lefele, amikor elveszítem a jelzést. Látom a gps-en, hogy egy kicsit túljöttem, visszasétálok. Felesleges, ugyanis ösvény nincs, és a távoli fákon se látok jelzést. Sebaj, mire jó a gps? Lekocogok néhány métert az úton, majd bevágok jobbra az erdõbe, és lassan ereszkedni kezdek a hegyoldalon. Így biztosan idõt vesztek, hisz figyelnem kell a kövekre, faágakra, de az út keresésével valószínûleg több idõ menne el. Valahol csak keresztezem azt a nyomorult zöldet! Még szerencse, hogy nincs magas aljnövényzet, könnyen haladok. Egy kerítés mellett rábukkanok az útra. Na végre. Aztán kiérek egy mûútra, ahonnan balra kellene betérni. Sasolom a bal oldalt, sehol semmi, csak a zárt bozótos. A gps azt mutatja, hogy túlhaladtam. Ilyen nincs! Veszem egy mély levegõt, és belegázolok a susnyásba. Derékig ér a gaz, rövidnadrágban vagyok, kedves kullancsok, eljött a ti idõtõk, zabáljatok! Egy keskeny árok partján aztán megtalálom a rendkívül rossz minõségû, ösvénynek se nevezhetõ utat. Majd újabb mûút következik, már elõre félek, hol kell bevágni az erdõbe, de szerencsére itt már két nyomsávos út indul tovább. Persze nem sokáig tart, egy háznál beszûkül, és óriási kövek akadályozzák a futást. Kockáztatva a bokatörést nyomom a gázt, megkönnyebbülök, amikor kijutok az erdõbõl, és megpillantom Markazt. Azért még itt sem megy olyan egyszerûen, bokrok között szlalomozom, és egyszer megint sikerül letérni az útról, de hamar visszatalálok. Befutok a településre, be az iskolába, itinert leadom, 3:19, papíron 3:17.
Kapok egy kitûzõt, egy markazi pólót, egy oklevelet, amely elõször 10 km-t igazol, majd kijavítják 25 km-re. Elsõként értem be, és felmerül a rendezõkben, hogy valószínûleg én vagyok az abszolút elsõ is ezen a távon, akkor pedig járna a kupa is. De azért kivárják a 13:17-et, amikor biztosra kiderül, hogy ki nyert, viszont a buszom 13:16-kor indul. Így tuti, hogy kupa nélkül megyek haza. Leülök egy asztalhoz egy tányér rizses lecsóval, amiben nincs rizs, mert még nem készült el. Viszont farkaséhes vagyok, így még két lekváros kenyér is bõven befér, és néhány pohár szörp. Két sráccal beszélgetek, akik a tízesen mentek, és panaszkodnak a zölddel jelzett útról. Igazuk van, gps nélkül nem is tudom hogyan kavarogtam volna ki onnan. Talán egy kis szalagozás elfért volna. Sok pihenés után negyed kettõkor indulok haza Vándorköszörûs társaságában. Remek kis futás volt, kemény szintekkel, gyönyörû tájakkal, általában ez a jellemzõ a mátrai túráimra.
Videós beszámoló
|
