Rákóczi 150
Bevezetés.
Közel 20 éve járok teljesitménytúrákra, de eddig még sohasem irtam beszámolót, bár mindig élvezettel olvastam a kalandos útleirásokat. Tehát ez az elsõ.
Névválasztás.
Nem szeretem a regisztrálásokat, de láttam, hogy nem tudom megúszni, nem tudom névtelenül beirni a szöveget. Sokat gondolkodtam az alkalmas névrõl. Gyerekkori olvasmányaim alapján Old Shatterhandtól kezdve, mindenféle Old-ok neve merült fel, késõbb úgy gondoltam, hogy modernebb kifejezést - mondjuk: ETW (=extraterrestrial wanderer) betüket - kellene választani. Végül - a helyzetemnek megfelelõ - "nagypapa" szónál kötöttem ki, amitõl az olvasó nem kaphat fejfájást.
Kirõl van szó?
A Rákóczi-túrákra és - ezeken belül - a személyemre vonatkozó elsõ irásos nyomok larzen 2001-es illetve 2002-es beszámolójában találhatók meg. Én voltam ugyanis az a bizonyos "elsõ gyalogos", aki Telkibányán utolérte õt. Részemrõl ez nem volt nagy mûvészet, ugyanis Remó, szenzációs ötlettel, a füzéri várhegy tetejére tûzte ki a reggel 6 órai rajtot. Mi tehát jó korán keltünk, összeszedelõzködtünk, majd, bemelegités gyanánt, felkullogtunk a falu általános iskolájából a hegy tetejére és ott bonyolitottuk le a teljeskörû adminisztrációt. Hat órakor aztán a felhalmozott helyzeti energiát mozgásivá átalakitva, szinte végig lehetett futni Hollóházáig. Egy kis szuszogás után, a Kánya-hegytõl, ahol mostanság a radar épült, ismét barátságos lejtõ következett Telkibányáig, úgyhogy nagyon jól lehetett haladni. Larzenre késõbb is keserû órák vártak. Magam elõtt látom, amint az Amadé-várhoz kapaszkodik fel, nyakában a kerékpárral. A Zabarla-nyereg utáni lebombázott erdõben és az azt követõ kõtengerben harmadszor is összefutottunk, s mintha azt morogta volna, hogy ha tudja, hogy ilyen az út, akkor nem ült volna kerékpárra. Ha nem igy volt, akkor majd sajtópert indit ellenem.
2002-ben a sárospataki rajtnál volt szerencsénk egymáshoz, ahol, a kiteritett nevezési lap miatt, nem állt módomban megõrizni inkognitómat.
Köbarkának szintén van valamelyes elképzelése rólam, mivel leirta (2007), hogy a - véleménye szerint - legidõsebb résztvevõ másodszor is utólérte a Sólyom-kõnél,annak
következtében, hogy õ maga oldallagos kitérésekkel növelte meg az út hosszát. Nekem is volna mondanivalóm arról, hogyan lehet százszázalékosan biztos helyen fatálisan eltévedni.
Különös ismertetõjelem a Rákóczi fejedelmet ábrázoló kék vagy bordó szinû póló, amit az elsõ 110-esek alkalmával kaptunk, s amit évente egyszer veszek fel, amig a Párkák engedik.
Felkészülés.
Engem is nagyon feldobott a 150-es terve. Viszonylag hamar jelentkeztem, de késõbb bizonytalanná váltam. Kár volt sietni - mondtam magamnak - hiszen úgy sem tudom teljesiteni a távot. Ezután azonban összeszedtem magam és tanulmányozni kezdtem a térképeket, méregettem a távolságokat a kiirás alapján. Öt teljesitett 110-es és az elsõ 75-ös alapján volt elképzelésem arról, hogy mihez mennyi idõ kell. Lélektanilag segitett Bubu internetes képsorozata, amely Hevér Évát mutatta az Északi Zöld két szakaszát abszolválva. Hasonnevû fiam megtette azt a szivességet, hogy autóval elvitt Kékedre, hogy a gyakorlatban tapasztaljam a fenti szakasz nehézségeit. Szép idõben jártam végig az utat, hüllõk és kullancsok között, szalagozás nélkül, árkon-bokron átmászva és megcsodálva a gerincrõl észak és dél felé nyiló kilátást. Nagyon szép út volt azzal a mellékeredménnyel, hogy a mobiltelefon éppen akkor nem használható a hegyek és völgyek között, amikor szeretnénk, de legalább van.
Az elméleti és gyakorlati felkészülés alapján elkészitettem a menetrendet, amely azt igérte, hogy a szintidõnél két órával hamarabb fogok megérkezni Patakra. Ez megnyugtatott.
Útleirás.
Ezzel viszonylag hamar végzünk. A "nagyjából 80 õrült" (copyright at Czimbály) között magam is kirohantam a kapun, majd meggondoltan lépkedve haladtam az utcán, az ismert úton, a többiek által leirt körülmények között. Kicsit meglepett, hogy a Pogány-kutat követõ elsõ és második gerinc között milyen szépen meglódult az elmúlt évben az egykori tarvágás, amiben tengeralattjárónak vagy búvárnak érezte magát az ember. Kilátni vagy a lábunk alá látni nem lehetett, fennforgott a hasraesés vagy gödörbe esés lehetõsége, de szerencsésen túljutottunk ezen a szakaszon, amit a rendezõség minden évben gondosan kiszalagoz.
Pusztavár-tetõnél megkiméltek minket a sziklás-görgeteges résztõl, ahol - lépcsõ hiján - az ösvényszéli vadrózsabokrokba lehet kapaszkodni, ami világosban sem a legélvezetesebb foglalkozás.
A késõbbi útviszonyokat mások leirásában megtalálhatják az érdeklõdõk, ha kell aláirásommal tanúsitom egyetértésemet. A kõtengert és a katasztrófaerdõt jól vettem, már megtanultam, hogy hány bevágáson kell átmászni ahhoz, hogy egyenesbe jussunk. Figyelni kellett a szalagok Ariadne-fonalát, mert a sötétben nem látszott jól, hogyan kell kikerülni a kidõlt fákat.
Na, mondtam a nyeregbe érve társamnak, innen már nem lesz gondunk. Sajnos lett, mert a regéci vár felé kanyargó, egykor stabil talajú erdészeti út, jól felázott és tetszetõs pocsolyák tarkitották. Sikerült jól lelassulni, de még zárás elõtt felértünk a várbeli ellenõrzõ pontra. Jellemzõ, hogy ez a rész annyira lelassitott, hogy utána szinte felrepültem a várba, pedig máskor elszuszogok az emelkedõn.
Egyéb, másokétól eltérõ mondanivalóm nincs.
Az idõ múlása miatt meggyorsitottuk a menetelést, amivel Sólyom-kõig negyedórát, onnan Telkibányáig húsz percet nyertünk vissza. Hollóházára zárás elõtt 50 perccel érkeztem. Társam a Fehér-kúti vadászháznál lemaradt és igy tudtam, hogy két kerékpárost leszámitva, egyedül maradtam.
Szóval, majd egy megtakaritott órám volt és ez igy nagyon jól hangzott volna, ha az útitervbe nem került volna be a hollóházai "masni". Ennek következtében a tervezett 2 órás elõnybõl 2 órás hátrány lett. Az idõ azonban szép volt, a hollóházai dinnye mesés izû és nem kell a halálra gondolni, amig élünk. Nekilódultam tehát a festõi látványt igérõ füzéri dombnak, ami igazában este festõi, amikor a lemenõ Nap megvilágitja a Milic-csoport elõtt magasló várat. Szóval, nekilódultam, majd továbblódultam, kiváncsian, hogy a Bodó-rét elõtti Hideg-kút valóban olyan bõvizû-e, mint lenni szokott. A sztrapacskájáról messze földön hires Panoráma-büfébe nem vonultam be, mert ilyesmire, ilyenkor nekem nincs idõm. Tovább mentem tehát a K jelzésen, sikeresen elpasszolva hazánk nyolcadik leggazdagabb emberét, a László-tanya gazdáját, aki sétakerékpározását végezte az országúton. Én azonban fegyelmezetten mentem a kék ösvényen, mint aki magán érzi Hevér Gábor figyelõ szemeit. Mulasztásomra biztonsági embereim hivták fel, utólag, a figyelmemet.
A második Hollóházáig tartottam a zárás elõtti 50 perces elõnyt, ami, persze, fiktiv volt a zsebemben lévõ, személyre szabott menetrendhez képest. Ennek ellenére tovább akartam menni Kékedig, ahová a hullaszállitó gépkocsit rendeltem. Esetleg tovább is. Amig azonban az adminisztrációt végeztük a ponton, váratlanul leszakadt az ég. Beálltam az eresz alá és néztem az úton periodikus hullámokban hömpölygõ vizet. Kis idõ múlva átugrottam a sarki sörözõbe egy pohár sörre. Izmaim lazitására semmi szükség nem volt, hólyagok sem voltak a lábamon, de bizonyos pillanatokban foglalkozni kell valamivel, hogy megõrizzük eszméletünket. Késõbb visszamentem az eresz alá és elkönyveltem, hogy az ÉZ elõzetes bejárásakor készitett idõrend alapján, 22 óra elõtt nem érem el a Tolvaj-hegy alját. A szkárosi átlépõhöz még rendben el lehetne jutni, de utána valószinüleg felélném a maradék idõmet és Kiszela Miki 21 órakor bezár. L'art pour l'art magányosan kószálni (ismerem az utat), mások idegesitésére, nincs szükség. Azt is tudtam, mert kipróbáltam, hogy a Nagy-Milicrõl nem tudnék mobilozni a hegy aljára. Józan ésszel elgondolva, Patakra legalább 2 óra késéssel érkeznék, aminek már nem lenne fogható eredménye. Ha most, itt, kijelentkezem, akkor viszont már jogom van egy emléktárgyra, a 75 km-es kitûzõre, és emelt fõvel, töretlen egészségben távozhatom.
Ez igy leirva igen egyszerû, de az ember újra és újra azt gondolja, hogy tovább kellene menni. Nehéz megbékülni a körülményekkel. Dehát, ugyebár, nem munka- hanem teljesitménytúrán vagyunk. Nem kell ecsetelnem, tisztelt "közel 80 õrült" túratársak, a lelkiállapotomat, hiszen mindnyájan voltak már nagyon bizonytalan helyzetben, de ilyenkor az ész a fontos, nem a haj.
Döntésre jutva, közölni akartam a központtal a helyzetet. Mögöttem már senki: eltévedtek, pontot hagytak ki, elfáradtak. Jó, ha õk is tudják. Különbözõ számokra kezdtem mobilozni, eredmény nélkül. Tanulságos volt hallgatni a letiltásokat, a gépi operátorok idegen nyelvû jelentkezését. Számomra - egy két évvel korábbi, rendkivül emlékezetes éjszakai autós üldözés folytán - semmi sem volt meglepetés, ebben a térségben a mobil majdhogynem semmire sem jó. A kedves pontõr is beszállt az elektronikus játékba. Hosszas próbálkozás végén neki sikerült összeköttetést teremteni Kanya Jutkával, amitõl minden tisztázódott és megnyugodhattunk. Jószivûsége odáig terjedt, hogy autójába ültetett és néhány perc alatt elfuvarozott Kékedre, ahol biztonsági embereim (fiam és unokám) már vártak.
Még délután 3 elõtt elindultunk Patakra. Egész úton azon tûnõdtem, hogy másnap 11 óráig még mennyi rengeteg idõ van, talán még be is lehetne érni a célba. Aztán kezelésbe vettem az érzelmeimet, mert - mint ismeretes - jobb egy élõ szamár, mint egy döglött oroszlán.
Patakon átvettem a 75-ös kitûzõt, örültem a remek ebédnek, majd hazaindultunk.
Általános értékelés.
Nagyon szép ez a túra. Rengeteg emlékezetes látnivaló található rajta. Aki többször volt már - mindkét irányban - 110-esen, az a sötétben is tudja, merre jár. Egy jó túra megtervezése nem könnyû dolog. A táv és szint kitûzése mellett a rendezõknek nagy gondot kell forditani a látvány, az esztétikai vonalvezetés - hogy emelkedetten fejezzem ki magam - biztositására. A jó idõzitésre, ami illeszkedik a település- és terepviszonyokhoz, lehetõség szerint garantálja a balesetek elkerülését. Legyen a túrának valamilyen alapkoncepciója, ne csak abból álljon, hogy ide megyünk meg oda, elõre és vissza, le és föl. Kimerült alakokat konditeremben is lehet gyártani, de ha a rendezõk azt hallják, hogy szép volt és majd újra eljövök, akkor megkapták a jutalmukat. Ami engem illet, jobban felkészülve, akár most is újból nekiugranék a távnak, megrémitve ezzel a tisztelt rendezõket, akiknek valószinüleg egy évtizedre elegük lett a 150-es szervezésébõl. Mindenesetre azonban irják be elõre a júliusi dátumot 2018-ra is.
Külön ki kell emelni a kifogástalan szalagozást. Ezen a túrán nem lehetett eltévedni. A teljesitménytúra nem tájékozódási verseny és ennek érdekében valószinüleg több kilométernyi szalagot kötöztek fel gondos kezek a fákra. Elõzetes bejárásom eltévelyedései alapján arra gondoltam, hogy megjelölök néhány kritikus helyet, ahol nagyon jól mellékvágányra lehet futni, ahol nekem is 5-10 percem ment rá a helyes csapás kideritésére, de elálltam tõle. A legaggályosabb résznél Szilvásy Dénes nyugtatott meg, hogy minden rendben lesz.
Minõsités.
Hatalmas munkát végeztek a rendezõk. Õk tudják, hogy ki, mekkora részt vállalt belõle, ezért nem találgatok a nevek között. Egy jól összeállt csapatnak nagy megelégedettséget jelent, hogy ilyen szépen össze tudták hozni a dolgokat. Ma, amikor
olyan sokan vannak lekonyulva, veregessék meg a vállukat, mert sport- és természetszeretetbõl kiválóan vizsgáztak. A magam részérõl az év legjobb túrájának tekintem a R 150-et, akkor is, ha sárospataki születésem miatt elfogultsággal vádolnának. A gyanúsitást, persze, visszautasitanám, mivel ismerek más hosszútávu túrát is, van összehasonlitási alapom.
Statisztika.
Reklámozni kell magunkat. Senki sem fogja kétségbe vonni fentebbi minõsitésemet, ha nevek és számok mutatják, hogy az idõ során mivé fejlõdött a Rákóczi-túrasorozat. Ennek érdekében le kell venni az ajtószárnyakról az iveket, pár oldalas füzetbe kell rendezni és ország-világ elõtt lobogtatni, hogy milyen emlékezetes, szép túrát tud rendezni a MVTE. Az egyesület honlapján nagyon jól mutatnának az eredmények. Tudjuk, hogy milyen nagy kedvvel bogarászunk a jól gondozott statisztikákban. Keressük társainkat és fõleg azt a nevet, amelyik legjobban fest a névsorokban. A sajátunkat. Ez is vonzerõ, nem kell lenézni. Hátha azoknak is kedve támadna eljönni, akiket a távolság vagy az ismeretlen táj eddig elriasztott. A divatosnak számitó túrák mellett rá kell irányitani a figyelmet azokra a vándorlásokra is, amelyekben résztvenni egyenlõ rangot jelent a többiekkel. Mit ad Isten, még anyagi eredménye is lehetne a jó festménynek, hiszen Rákóczi fejedelem földjén módos magánosok is élnek. Javaslatom nem üres beszéd.
Retro.
Az irás végén azért még bújkál bennem az ördög, hogy ha 100 lépés helyett, ugyanannyi idõ alatt, 105 lépést teszek meg, akkor rendben beérhettem volna a célba. Hiszen 5 lépés plusz nem olyan nagy dolog. Ugye?
Befejezés.
Vivere et navigare necesse est.
|
