Buda határán, mint a SzuSoBuHa harmadik, egyben utolsó szakasza
Ahogy a Só út végén írtam feladtam, hogy ezt a túrát én meg csinálom. Hazamentem, és még a házba se mentem be, de az elõzõ túrák után gyorsan még lemostam egy kicsit a cipõm. Ezután mentem csak be a házba, ahol vette, egy forró fürdõt. A fürdõ után egyáltalán nem voltam álmos, ami meglepõ volt. Valamint az izületeim, és izmaim hihetetlen módon regenerálódtak a forró fürdõ hatására. Ekkor elkezdtem játszani a gondolattal, hogy mégis el kéne menni erre a túrára is. Telefonon beszéltem barátaimmal, akik épp e-tájban rajtoltak el. Õk természetesen megpróbáltak kíméletesen lebeszélni a túráról, pláne, mert 2 nap után egyedül nem kéne nekiugrani (tisztában voltak a képességeimmel). De ekkor már én hajthatatlan voltam, mert nagyon meg akartam próbálni. Gyorsan összedobtam a cuccom, és kirohantam a buszmegállóba, és vártam a buszt, amivel még valamivel 10 elõtt elrajtolhatok. Pár megálló után le tudtam ülni, és egy kicsit el is bóbiskoltam a buszon (ekkor elgondolkoztam, hogy lehet, hogy tényleg nem kéne menni).
A Camponánál 1,5 órával barátaim után rajtoltam, akikkel egésznap telefonos kapcsolatban voltam. Térképpel, útleírással és telefonnal igen gyorsan sikerült haladnom, nem kellett sokat töprengenem, hogy mikor merre menjek. Egy késõn rajtoló SzuSoBuHással kerülgettük egymást idõnként (késõbb picit beszéltünk is). A Vadász hegyre nem volt egyszerû felmászni, de bennem volt, hogy nagyon kell sietni, ezért nagyon siettem. Így haladtam végig a túrán. A Frankhegytõl nagyon féltem, mert tudtam, hogy az egy nagyon nagy emelkedés. Joggal féltem tõle. Gyakran meg akartam állni pihenni, de nem engedtem magamnak, és csak mentem fel-felé, ahol tudtam hogy meglepi vár. Barátaim egy üveget (nem mûanyag palackot, ami könnyebb lenne) rejtettek el, benne üzenettel, hogy szurkolnak nekem.
A Kakukk-hegyrõl lefele megéheztem, és alig vártam a barackot, amit a következõ ep-n adtak volna, ha nem fogyott volna el, így nekem már csak cseresznye jutott. Makkosmária fele szóba elegyedtem korábban indult, de beért túra társakkal, majd késõbb még egy leírást is találtam a földön, amivel hamar utolértem a hálás tulajdonost. Mikor elhagytam Makkosmáriát, már csa30 perc volt köztem és barátaim között. Nálam ez a túra fejben dõlt el, hogy nagyon meg akartam csinálni. Ezután kicsit lelassultam, és elmentem az egyik ellenõrzõpont mellett, és nem vettem észre. Késõbb próbáltam visszajutni (ekkor 5 km-re a céltól kicsit kezdtem kiborulni), de nem sikerült, így visszamentem az útra rosszkedvûen a cél felé. Egy túra társ jó hangulatban utolért, és megkértem, hogy ne fusson tovább, hanem jöjjön be Adyligetbe velem, mert nem bírnám tovább egyedül. Jót beszélgettünk Péterrel (így hívták), és még néha futni is tudtam (rejtély számomra, hogy hogy). Végül a célnál testvérem és barátnõm kijöttek a keresztezõdéshez, és mutatták az utat, így még idõben beértem. Elköszöntünk Pétertõl, mert õ tovább ment én meg leheveredtem a fûbe a tudattal, hogy én ezt megcsináltam.
Maga ez a túra nem volt nagyon nehéz, de így épp csak beértem. Arra azért nem vennék méret, hogy újra megpróbálnám a 3 túrát, de nagyon jó szívvel gondolok vissza rá, és azokra akikkel teljesítettem.
|
