Túrabeszámolók


Szent Iván éji sóút

RhiannonTúra éve: 20082008.07.09 14:15:22
Szent Iván éji sóút 50

Régen nem voltam már éjszakai teljesítménytúrán. Ez alkalommal újdonsült barátnõmet, Helgát sikerült beszerveznem magam mellé túratársnak. Õ még soha nem volt teljesítménytúrán, de ambíciói és pályaválasztása miatt elvárható volt tõle a sikeres teljesítés a hosszabb távon is. (nem kellett csalódnom) :-)

A szombat délutánt a tiszaligeti élményfürdõben töltöttük - rendesen sikerült leégni, ami után jött a para, hogyan fogom vinni a hátizsákot a pecsenyepiros vállamon.

Rengeteg készülõdés, túlszervezés (melyik táska, ne is táska, övtáska, nem jó, túl nehéz, 1 zokni, 2 zokni, leukoplast stb) elõzte meg a 9 órási rajtot. A láthatósági mellényt magunkra öltve nagy lendülettel indultunk el a többi túrázót követve.

A vasúti felüljárónál döbbentem rá, hogy te jó ég, biztos rossz itinert kaptunk, mert csak Tápiószeléig van rajta az útleírás és a pecsétrubrika.... rohanás vissza.. persze nem tudtuk hogy ez a standard eljárás. Másodszori rajtolás alkalmával találkoztunk Rafterrel, aki a Balaton kör egyik etapjáról érkezett. Kíváncsi voltam mikor ér utol minket.

A 20 perces kitérõ miatt még nagyobb lendülettel indultunk neki, és végre sikerült kijutni a városból is. Az este kellemes volt, a tempónk feszített, Helga igen-igen fel volt dobva. Mobiltelcsivel próbáltunk legalább egymásról fotókat készíteni.

Az elsõ 16 km-t 2:30 alatt sikerült megtenni (6-os tempó felett), sorra elõztük az embereket.
Egy idõ után annyira elfogytak az emberek elõlünk, csak egy magányos túrázó maradt, akit nem akartunk szem elõl téveszteni, mert nem igazán bíztam a sötétben való tájékozódó képességemben. Akárhányszor kicsit eltávolodott tõlünk a srác, kicsit belefutottunk, végül kb. 26 km-nél utolértünk, elnézést kértünk a látványos üldözésért, és Tápiószeléig együtt mentünk.
A hosszú betonos szakasz volt a legkellemetlenebb, de a jó ellátás feledte velünk a talpfájást.

Tápiószelére érve azért már csökkent az enjoy-üzemmnód, a demoralizálódás jelei látszódtak már rajtunk. Átvettük a kitûzõt, a szelei csapat szép kis mappáját, ami már az Aranyszarvas 50-rõl ismerõs volt, magunkhoz vettük a tápot, és irigykedve néztük a túrát befejezõ, sörözõ, pálinkázó embereket, míg mi elkértük a kiegészítõ itinert. Közben még ismerõssel is találkoztam, László Szilviék tolták a SzuSóBuhát. (max respect a triplázóknak).

Elgémberedve, fájva indultunk neki a folytatásnak, amit abszolút rosszul éltünk meg. Elõször is, alig találtunk ki a faluból, majd a Tápió partján a lekaszált füvet rugdosva még inkább elment a kedvem az egészrõl. Az sem tetszett, hogy a közel 18 km-en már csak 1 db EPt iktattak be. A nedves dzsindzsa, majd a nádas hatására már a sírás kerülgetett, de nyomtuk tovább ahogy bírtuk.

Erdõkertes elõtt sikerült legyõzni a holpontot, végigkocogtuk a kis falut egészen az iskolaépületig, ahol is immár a hajnali nap sugarainál lecsücsültünk kicsit. A homokos talajon kellemetlen volt süppedezni, fõleg hogy egy idõ után elveszítettük a jelzést is, de egy helybeli ember megerõsítette hogy jó helyen járunk.

Nagykáta igazi megváltás volt számunkra - és a gyógyvíz zseniális (a csomagot a strandcuccal feladtuk elõre). Elterültünk a melegvízben, és relaxáltunk. Nemsokára megérkezett Rafter is. Percre pontosan egy idõt mentünk - 9:55-t.

Szerencsére nem sikerült elvennem Helga kedvét a teljesítménytúrázástól, de az igaz, hogy elsõ választásnak ez a legszerencsésebb túra. A rendezés, ellátás kiváló volt, de a hosszabb távot csak elszántaknak ajánlom.