Túrabeszámolók


Szurdok / Útvonalkövető

kekdroidTúra éve: 20082008.07.07 23:08:07
Szurdok 40 - Rendezõi bejárás + pontõrködés

Éjjel állítólag volt valami vihar. Állítólag fel is ébredtem rá. Fél négykor ébredünk fel az ébresztõ csipogására, ekkor már hallom az esõcseppek monoton dobolását a sátor tetején. Én kihajigálom a holminkat az esõre, Kerek repkény két szakavatott mozdulattal összecsukja a sátrat, János-forrástól bõven beérünk a buszállomásra Vándor Csillag és Bubu érkezése elõtt, még egy kávé is belefér. Begurul egy busz a megállóba, majdnem felszállunk rá, de a sofõr még idõben szól, hogy õ bizony Csobánkára megy, Dobogókõt esze ágában sincs felkeresni. A mi buszunk hátrébb várakozik, általunk megmásfélszerezõdik az utasszám, legalábbis a végállomásnál. Felzötyögünk Dobogókõre, fotózunk, töltünk vizet, hogy legyen mit cipelni s legyen honnan pótolni a kiizadt folyadékot. Lefotózzuk a pipáló hegyeket, a Börzsöny sejtelmes tömbjét, a hömpölygõ Dunát valahol 600 méterre a lábunk alatt. Csodaszép látvány, az idõjárásnak pedig még örülünk is, hogy nem fogunk megfõni már az elején a szurdokokban. Elsétálunk a Rezsõ-kilátóhoz, eddig semmi különbség nincs köztünk és bármely hétvégi kiránduló között, kivéve talán, hogy Bubu fél mázsa szalagot cipel (és végül ez is elfogy).

Leslattyogunk a sárga jelzésen, mindenféle ösvényeken, fõleg Budai-H.G. végzi a szalagozás áldozatos munkáját, néhány magasabb ágnál besegítek. Elérjük a Fényes-forrást / Árpád vezér-forrást, szalagok kint, iszunk a hûs vízbõl, mostanában jubilál a kék bögrém (is). :) Kezdõdik a Lukács-árok, zúgás jelzi elõre, hogy az idei nyár esõsebb volt, mint a tavalyi, a kis patak jóval bõvizûbb. Kapaszkodunk, csúszunk, mászunk, a kidõlt fákat inkább kikerülöm, vagy átmászom, alattuk csak akkor bújok át, ha máshogy nem tudom megoldani. A mindenféle apró lényekkel kissé meggyûlik a bajom, a szúnyogok nem érdekelnek anniyra, amikor beletenyerelek egy meztelen csigába, az inkább vicces (szegény csigának nem annyira…), de amikor vádlin csíp egy darázs, akkor bizony elfojtok pár cikornyás szólamot. Repkény belém is diktál egy pohár kalciumos pezsgõtablettával tuningolt vizet, legalább nem dagad fel annyira a csípés helye. Közben lassan kiérünk az árokból, nézzük, ahogy egy-egy erõsebb fuvallat zuhanyként zúdítja az esti vihar vizét a levelekrõl az útra. Kisétálunk a parkolóhoz, irány a méltán népszerû Rám-szakadék.

A nyílt betonúton már jó meleg van, az erdõ hûs levegõje megváltást jelent, most kezdõdik a mászás, eleinte kényelmes ösvényen, majd kényelmessé alakított létrákon, korlátok mentén. Az óriási sziklák varázsát azonban nem lehet megszüntetni, a jól járható úton még jobban meg lehet õket csodálni. Ráadásul az egész szakadékban négyõnkön kívül nem találkozunk senkivel, nem kell kerülgetni, szalagozáskor nem kell magyarázni, hogy ezeket legyenek szívesek nem lekötözni (igaz, Rám-szakadékba nem is nagyon kerül szalag). Fölfelé csak Vagdalthús majdani pontjánál állunk meg, inni a forrásvízbõl. Valahol a teteje környékén bokáig cuppanok a nyúlós sárban, ennek nem teljesen örvendek. A pihenõhöz felfelé, a tereplépcsõknél – illetve maradványainál - Bubu mutatja, hol ment elõzõleg a jelzés. Jól beszakadt, szó se róla. Fent Repkénnyel megállunk pár pillanatra, legalább tudjuk tesztelni a szalagozást, ahogy Vándor Csillag és Bubu elénk kerül. Az út kijelölése nálunk jelesre vizsgázik, kanyargunk az ösvényen a Rám-hegy felé. A díszes kapu elõtt egy kicsivel érjük utol õket, ahol Bubu épp telefonál valakivel. Hármasban úgy gondoljuk, hogy ha már várakozni kell, tegyük ezt valami jellegzetes helyen – felmászunk hát a hegytetõre. Sokkal tisztább lett az idõ a reggelihez képest, bámuljuk a Prédikálószék és Dobogókõ felénk tornyosuló masszívumát. Kilessük, hogy hol fogunk majd felmászni, az emelkedõ dõlésszögérõl eszembe jut, hogy ez príma gyakorlás lesz a Rákóczira. Remélem.

Bubu érkezése után nem sokkal lesietünk a Miklós-forráshoz, kirakjuk a szalagokat, majd nekivágunk a mocorkás kaptatónak. Úgy tûnik, Magyarországon törvény van rá, hogy a távvezetékek nyiladékában levõ utakon minimum 70%-ban csalánt kell nevelni, esetleg szedret, de mindenképpen olyan növényt, ami szúr vagy csíp. Megkönnyebbülés beérni az erdõbe, még akkor is, ha az emelkedõ még mindig nagyon meredek. Kiérve a Thirring-körútra a bal oldali ágon indulunk el (nem úgy, mint sokan a túrán, akiknek valahogy hiányzott az itteni bélyegzõ), szálas bükkerdõben, fenyegetõ, hatalmas sziklák alatt. Megállunk pár percre a Hegedûs Róbert kopjafánál, majd lent, az emléktáblánál is. Szomorú emlékhely ez. Felmászunk Dobogókõre, megint feltûnik a hely túldekoráltsága. A Matyi büfét zárva találjuk, pedig Repkénnyel már régen megszavaztunk magunknak egy újabb kávét – ezt végül egy másik büfében leljük meg, a parkoló túlvégében. Az aranyárban mért kávé mellett eszünk egy-egy szelet hibernálásból felengedett pizzaszeletet is.

Kényelmesen továbbsétálunk, elvégre ez most bejárás (ne izgulj, Kedves Olvasó, fogunk mi még héttel gyalogolni hegynek felfelé :)), szalag kerül fára, bokorra, Zsivány-szikla kilátópontjára. Ahol találunk tavalyról szalagot, Bubu tesz mellé másikat. Szegény Cejasék, biztos nagyon fognak neki örülni. :) Rövid holtidõ következik, átkelünk az országúton, néhány óriási szikla mutat olyan látványt, mintha a hegy ruhája szakadozott volna fel. Felfelé, felfelé, felfelé, majd meredeken lefelé, leendõ pontunkhoz, a Vaskapu-sziklához. Még meredekebben lefelé, még nincs kicsúszkálva az út. Lent, kiérve az erdõbõl, az orrom emlékeztet jelenlétére és a faluig végigtüsszögöm az utat. Közben érintjük a Klastrom-kutat, Bubu pedig a Téry-emlékút újabb bélyegzõjére hívja fel a figyelmet. Pilisszentkereszten Bubu továbbmegy, hárman pedig feltöltekezünk csupa egészséges dologgal a helyi boltban: kóla, csoki, sóskifli a menü. Nem szoktam kólázni – amúgy – de itt rettentõen jólesik. Kifelé a faluból követjük a szalagozást, át a patakmedren és a lapuleveleken. Legalább csalán nincs. A Szurdokban érjük utol Bubut, újra négyesben haladunk, amikor a lehetõ legvalószínûtlenebb helyen elterülök a földön. Mégsem ez zavar, hanem az, hogy szegény túrabotom kap még egy görbületet. Következik Szent-kút, ahol még egy pihenõt szavazunk meg, vagy egy litert iszom a finom, hûs forrásvízbõl. Repkény kettõt is, valamint jó sok sósrudat eszünk, kínáljuk a többieknek is.

Innen felkapaszkodunk a sárgával jelzett hosszú gerincútra, hosszú és velõs emelkedõn, de mivel idén már felkészülten vártam rá idáig, nem okoz akkora sokkot, mint tavaly. :) Fent újra utolérjük Repkénnyel a társaság másik felét, technikai szünet miatt álltunk ki egy elrejtõzésre alkalmas helyen. Tölgyikrek, Salabasina-kút kitérõje, majd az árokhoz vezetõ út következik, az eddigi tempóhoz képest gyorsabban. Tudjuk, hogy a Salabasina rengeteg idõt elvehet, szalagozás nélkül is. Az elsõ meglepetés, ami lent ér, az az erdõ hiánya mindkét oldalon, néhány fa megmaradt, de így is nagyon meleg, fülledt idõ van lent, mindenféle mozgás nélkül is izzadnánk. Kapaszkodunk kõrõl kõre, kanyargunk az árokban idõnként felbukkanó ösvénymaradékkal, bújunk át a kidõlt fák alatt, felett, között. Szúnyogok hada döng körülöttünk, mégsem szedünk össze sok csípést – a kullancsok nagyrésze viszont könnyen lehet, hogy itt mászik ránk. Egy hatalmas példányt Repkény lát meg a nadrágom szárán, még mielõtt belém mászna. Nagy sokára elérjük az ellenõrzõpont helyét, mindenki a sziklalyukon át csúszik le, én a klausztrofóbiám miatt felmentést kapok, inkább leugrom, mint azon a résen kelljen átkapaszkodnom. Bubu kihelyezi a matricákat, kötünk egy kisebb célszalagot is, hogy biztos észrevehetõ legyen a pont.

Nem sokkal odébb kikapaszkodunk a Salabasinából és úgy nagyjából belõve az irányt, elindulunk. Aztán eltévedünk. Aztán visszaszedjük a szalagokat. Végre megtaláljuk a helyes utat, át mindenen, a kerítés mentén elsétálva majdnem az üdülõházakig. Onnan végre újra jelzett úton megyünk, irány a Holdvilág-árok. Ezen Repkénnyel igyekszünk gyorsan felmenni, a szürkülõ ég alatt az árok sejtelmes, félelmetes hangulatot kap. A térkép õsi kultuszhelyet jelöl (egyes feltételezések szerint erre van Árpád vezér nyughelye), az árok végében a barlang szája sötéten, zordan tátong ránk. Felkapaszkodunk a létrán, ott várjuk meg Vándor Csillagékat, közben apuka érkezik kisfiával. A gyermek lehet vagy ötéves, akkora, mint egy-egy létrafok között a távolság, apuka pedig próbálja rávenni, hogy másszanak le. Már épp azon vagyunk, hogy szólunk, szerintünk nem jó ötlet egy apró, szandálos gyerekkel leereszkedni, amikor meggondolják magukat. Huhh. Megérkeznek Bubuék is, megyünk tovább. Felfelé, irány a Csikóvár, elõbb a Nagy, majd a Kis. A hegyoldalból visszanézve életem egyik legszebb naplementéje mutatkozik, a vöröslõ Nap hosszú felhõsávba bukik le. Elképesztõen szép látvány, feledteti szomjúságomat, talpam nyûgjét. Jóval Bubuék elõtt érünk fel a tetõre, itt Kerek repkény begyújtja az utánégetõt, kezdõdik a száguldás, hupliról le, huplira fel, meredek lejtõn, kicsi emelkedõn egyaránt. Célunk, hogy elérjük a Janda-kulcsosházat lehetõleg még sötétedés elõtt. Rohanunk a szürke erdõben, végre elérjük a hegy lábát jelentõ zöld forrás jelzés elágazását, innen csak pár lépés a ház.

Ahol pedig egyáltalán nem vagyunk egyedül, diákcsoport és tanáraik töltenek itt két éjszakát, hellyel, zsíros és vajas kenyérrel, vízzel kínálnak. Kedvesek, nyíltak, érdeklõdõek, elkérik a túrabotot, felváltva próbálgatják. :) Megmutatom a térképen az útvonalat, az idõközben megérkezõ Bubu, úgy is, mint egyik fõrendezõ, elmondja, mi járatban vagyunk mi itt. Pár perc pihenõ után elbúcsúzunk, jó táborozást kívánunk. Irány Pomáz, sietünk a város széléig, onnan már kicsit kényelmesebben térünk vissza a kocsihoz. Bubu befogad kettõnket éjszakára, ezúton is szeretném megköszönni. :) Nagyon jól éreztem magam a bejáráson, bár sokkal jobban elfáradtam, mint tavaly, amikor csak résztvevõként voltam ott. Köszönöm a társaságot és a lehetõséget, hogy ott lehettem.

Most pedig pár szót a pontõrködésrõl. Pomázon alvás, Vándorköszörûs vendégeként, nagy köszönet érte! :) Reggel a budapesti busszal utazunk Pilisszentkeresztig, Cejasék társaságában, a sofõr táncoló játékcsirkével szórakoztat. Döbbenetes, de komolyan élvezi, ahogy szerencsétlen szárnyas idétlen hangokat ad ki, miközben ugrál. A kultúrsokkot a buszról leszállva heverjük ki, felsétálunk a pontra, nagyjából fél órával a hivatalos nyitás elõtt érkezünk. Príma kis helyet nézünk ki magunknak, leterítjük Repkény polifoamját és várunk, beszélgetünk. Pontban nyitáskor érnek hozzánk az elsõ fürge lábúak, utána folyamatosan, nagyjából egyenletesen haladnak át a leendõ teljesítõk. Érkeznek kirándulók is, kisgyerek jólirányzott rúgásával mindkettõnket beterít hamuval, anyukája végignézi, annyit szól rezignáltan: „Bocsánat.”. Kisgyerek vigyorogva el. Apuka megkérdezi, miféle rendezvény ez, majd foghegyrõl odaveti: „Milyen jó, hogy ennyien vannak.”. Feje fölött szövegbuborékban látom a gondolatot: „hogy zuhanna le az összes, amiért idejöttek a sziklámhoz”. Ez azért nem semmi.

Szerencsére ez csak egy apró fejezet, jön nagyon sok kedves ismerõs és lelkes ismeretlen, mindenki élvezi a kilátást, sokan fotóznak, megállnak pihenni. Végül szép lassan elfogy a nép, menetrend szerint jön Cejas és Pít, bezárnak minket. Még Repkény készít egy közös képet egy kiránduló párról (nagyon lelkesek :)), aztán összecsomagolunk, indulunk. Sietünk. Amikor rájövünk, milyen kevés idõnk van, már szaladunk. Amikor meglátjuk a buszt elhúzni a keresztezõdésnél, már rohanunk. Sikerül, elérjük, lemegyünk Pomázra, a célba, beszélgetni, majd Vándorköszörûs kíséretében fagyizni. :) Eddig tart a Szurdok története, de a hétvégének még közel sincs vége...

- Kékdroid -