Túrabeszámolók


Rákóczi

Pap GáborTúra éve: 20082008.07.07 15:17:36
Rákóczi 150

Tavaly decemberben, még a Bakonyi Mikuláson kezembe került egy elõzetes túranaptár. Megláttam a túrát, és már akkor tudtam, hogy én erre bizony menthetetlenül benevezek. A 110-es távot már 3 éve szeretném teljesíteni, de eddig mindig valami közbejött.

Kinizsi után tartottam egy 2 hetes pihenõt (munkák miatt is), aztán nekiálltam a felkészülésnek egy kellemes Falasok(k)50 futás után az Eötvös50-en a hõségben sikerült fejreállni, majd a Szurdok40 helyreállította az önbizalmam, mégiscsak tudok én melegben túrázni. Túrák mellett nyomtam a szokásos otthoni futásokat is.

Rákóczi elõtti héten szépen kimostam málló félben lévõ a balettcipõm és jól meg is ragasztottam. Idõtervet még véletlenül sem csináltam, annál is inkább, mivel még soha nem voltam a Zempléni hegységben és a jelzésekrõl, útvonlakról csak mások leírásai alapján volt némi elképzelésem. A szokásos készülõdés elõtt egy valami nem stimmelt, nem paráztam. Nem jó jel, mert csak akkor szoktam idegeskedni, ha valamire rendesen felkészülök.

Odaút 6,5 órája eseménytelenül telt, 3 Baján eltöltött fõiskolai év türelmessé tett tömegközlekedés fronton.

A rajtban gyorsan elrendeztem a hivatalos papírokat, kicsit meglepõdtem, amikor az itiner átvételekor meg kaptuk az érmet is (ezt megelõlegezett bizalomnak vettem), majd a tornateremben egy szivacson fetrengve újra áttanulmányoztam az útvonalat. Az esõ közben tisztességesen elkezdett szakadni, reméltem, hogy indulásig eláll. A rajtidõ közeledtével fokozódott a „tömeg” és a gyomorgörcsöm is. Fél hét után már csak fel-alá mászkáltam, nem tudtam magammal mihez kezdeni. Indítás elõtt Remó köszöntötte és tájékoztatta a kb. 80 lelkes indulót, majd pontban este 7-kor elindultunk.

Meglepõen sokan kezdtek el futni. Én óvatos duhajként visszafogtam magam, hagytam, hogy az izmaim bemelegedjenek, 20 perc után belekezdtem az óvatos kocogásba. Úgy gondoltam, kb. 9-10-ig lehet látni lámpa nélkül, és amíg lehet futni kell. Jó tempóba haladtam, hamar elértem Hercegkútra, ahol nekiestünk az elsõ komolyabb emelkedõnek. Az ösvény itt nincs a legjobb állapotban, mondhatnánk úgy is, hogy ahol nem esõtõl lucskos dzsindzsásban-bozótosban rombolunk, ott csak simán mély volt a sár. A szalagozás viszont kifogástalan volt, mindig a legjobb pillanatokban érkezett a segítség.

Komlóskán gyors frissítést követõen majdnem sikerült elmenni a romjelzés mellett, szerencsére az utánam jövõk visszakiáltottak. Fent a csúcson csodálatos kilátásban volt részünk a nap éppen lebukott a hegyek mögött, vörösre festve az ég alját, a völgyekben pedig kezdett megülni az esõ után pára. A várból lefelé ízelítõt kaptunk a ránk váró terep nehézségeibõl, és az igazi sárból. Most örültem, hogy Erdõhorvátiig nagyrészt aszfalton vezet a jelzés. A faluban gyorsan feltöltöttem ivózsákomat, majd nyomtam tovább Királykút felé. a hosszú emelkedõn. Lassan elõkerült a lámpa, majd az erdõbe érve be is kapcsoltam. Még a pont elõtt utolértem Endrét és Istvánt, akik igen jó tempóban gyalogoltak, így csatlakoztam hozzájuk. A kútnál egy montis srác osztotta a pecsétet, a biciklijét elnézve neki nehezebb volt idejutni a sárba, mint nekünk.

A Regéci vár felé így a térképet nézve valahol a Zabarla-nyereg elõtti völgyben kaptuk az ívet rendesen egy szinte járhatatlan bedõlt fákkal és sziklákkal gazdagon megszórt úton kellett felkapaszkodnunk. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy az ösvény vadult-e el ennyire az idõk során, vagy a piros sáv felfestõi bízták-e az út kitaposást a turistákra. Mondjuk az edészeti utakban sem volt sok köszönet, de a tempónk még 7-körül volt. A várromhoz felkapaszkodva örömmel tömtük magunkba a zsíros/vajas paprikás-paradicsomos kenyeret.

A faluba leereszkedve ismét vizet töltöttünk, majd a Fehérkúti vadászházig beszélgetve gyorsan telt az idõ.Sólyomkõn az újabb pecsét mellé csokit kaptunk és iparkodtunk tovább Telkibányára. István szerint -aki már volt korábban is a 110-en- a túra legszebb része következett itt, mi sajnos csak sejthettük, milyen szép is lehet nappal, azért a kolostorromokat és a Potácsházat nagyjából láttuk a lámpafényben.

Telkibányán a kocsmánál buli volt, 2 erõsen ittas ember görbítette a teret, az egyikük keményen megpróbált velünk futni, majd amikor megtudta, hogy mi ezt 150km-en keresztül csináljuk, gyorsan le is szakadt. Kezdett hûvös lenni, nem idõztünk sokat a ponton, az ég alja itt kezdett derengeni, az akkor még csodálatosan tiszta csillagfényes éjszakában. István ezen a szakaszon embertelennek nyilvánítva a tempót lemaradt tõlünk.

Hollóházára már nagyjából világosban érkeztünk, és dinnyemajszolás közben találkoztunk az aktuális elsõ helyezettel, aki már másodszor pecsételt. Nem maradtunk sokat a hidegben, nyomultunk tovább elõször aszfalton, majd erdei ösvényen haladtunk komótosan, amikor egyszercsak elõbukkan a fák mögül Füzér mesekönyvekbe illõ vára. A szabadtéri színpadnál álmos pontõr és újabb újabb pecsét, na meg a jó kis zsíros-paradicsomo-paprikás kenyér várt minket.

Jót lakmároztunk, majd Bodó-rét felé vettük az irányt hosszú emelkedõn kaptatva latolgattuk az esélyeket az aznapi idõjárásról, még reménykedtünk, hogy nem fog esni. Pecsételés után kicsit sikerült keverni a kék sávon.

Hollóházán újabb dinnyeadag betöltésnél találkoztunk néhány résztvevõvel, õk elõször érkeztek ide, még láthatóan jókedvûek voltak. A cipõm állapota már túra elõtt is hagyott kívánnivalót maga után, de itt az állandó víz és sár hatására levált egy darab a talpból és a gyöngyvászon is továbbszakadt, így rendszeresen üríteni kellett a kavicsokat. Kéked felé igen szolidak voltak a jelzések, a szalagok óriási segítséget jelentettek.

A falubeli pont után rátértünk az Északi zöld jelzésre. Ez a szakaszt mindegyikünk vízválasztónak tartotta. Aki ezt túléli, az jó eséllyel célba fog érni. A Beszámolók óriási susnyát, gyenge jelzettséget ígértek. A térképet nézegetve nekem az emelkedõk és lejtõk meredeksége adott okot aggodalomra. A határsávra rátérve remek kilátásuk volt. Balra nézek Kassa, mögötte a Tátra, jobbra nézek Zempléni-hegység vonulatai, elõre nézek uhhh… Ez a Szurok-hegy amire toronyiránt megy fel a jelzés. Aztán ismét balra nézek, de már nem látom Kassát, mert az esõfüggöny eltakarja. Királyság. A hegy elején elõször ízelítõt kapunk abból, hogy milyen lett volna az út, ha nem kaszálják le a határsávot. A határ meghúzásakor láthatóan nem voltak arra tekintettel, hogy járható is legyen így az toronyiránt megy fel a hegyekre és ereszkedik le onnan. Ezt az élvezetet még szorozzuk meg szinte járhatatlan köves tereppel és szakadó esõvel. Eszkárosnál már úgy voltam vele, hogy az Északi-zöld monnyon le, pedig még csak 1 hegyen voltunk túl.
A ponton sajnos csak vizet kaptunk, pedig a kajánk már vészesen fogyott.

Továbbiakban a terep nehézsége maradt, a meredek hegyoldalakat idõnként 1-1 szép kaszálórét váltotta. A turistajelzések és a térkép nem nagyon volt köszönõviszonyba, többször olyan jelzés tûnt fel, ami nem szerepelt a térképen, vagy épp fordítva. Persze a bónusz jelzések jöhettek Szlovák oldal felõl is, szerencsére a mi utunk a határkövek miatt eltéveszthetetlen volt. Nyerges-hegyen volt részünk talán a túra legpazarabb panorámájában, a Magas-Tátrával.

Nagy-Milicen csak önpecsételés volt, itt találkoztunk egy futó sráccal, akinek sajnos az Achillese miatt fel kellett adnia a túrát. Továbbra is nehéz volt a terep, kezdett kicsit megtörni minket, de nem lassítottunk.

A Tolvaj-hegy lejtõje külön bekezdést érdemel. Ha munka keretében kötelezõen kellett volna itt lejönni, akkor már szerintem hangosan anyáztam volna. Így csak azt állapítottam meg magamban, hogy a szervezõk ígéretükhöz híven tényleg extrém nehéz túrát raktak össze.

Lenn a ponton sajnos nem volt csak víz+pezsi, ami azért ilyen távol minden lakott területtõl nagy dolog, csak mi meg már kezdtünk elcsoffadni, és a kajatartalék is az utolsókat rúgta. Bíztattak minket, hogy Füzéren paprikáskrumpli lesz, de az még 12 kilire volt.

Lipovec felé átbukdácsoltunk egy rakat mély patakárkon, ami alapesetben nagyon tetszett volna, de épp egy holtponttal küzdöttem.
A lipovecet véleményem szerint le kell rombolni, a helyét be kell szántani, és bevetni sóval, ahogy azt a Rómaiak Karthágóval tették. Kevés ilyen sunyi hegy van. Legalább háromszor hittem azt, hogy ez már a teteje. A tetõn betoltam az utolsó adag kajám, innen már valahogy meg kellett próbálni kihúzni Füzérig.

Gyors ereszkedés és a Bába-hegy szolid emelkedõje után felbukkant elõttünk Pusztafalu és a Nagy-Milic környéki hegyek látképe. A falu felett ismét esni kezdett, szerencsére nem volt hideg, így csak a nyirkosság volt zavaró. A kék kereszten, már mindegyikünk kivolt, eléheztünk, a szabadtéri színpad elõtti utolsó emelkedõn alig húztuk a belünket.

Nagyon jól esett a paprikás krumpli jó nagy tányérral ettem belõle, depós csomagomba rakott zoknit gyorsan felhúztam az oszlásnak induló lábamra. Tudtam, hogy nem sokáig lesz komfortos, mert a cipõm csurom víz volt, inkább csak lelkileg tett jót. Az energiaital viszont felért egy lórúgással jóidõre felpörgetett (alapesetben nem szoktam még kávét sem inni). Már csak 40 kili volt hátra.

Kifelé a faluból még betértünk a kocsmába egy kis tonikra, majd Füzérkomlós felé sikerül rossz irányba menni, így nem a völgyben, hanem a dombtetõn értük el az országutat. A faluban rátértünk a régi hegyközi kisvasút nyomvonalára, amint egészen Kisbózsváig harcoltunk a helyenként embermagasságú susnyával. Kezdtem Endrétõl leszakadni, de õ mindig megvárt, reménykedve, hogy ez egy holtpontom csak.

Bózsvai sziklánál bekaptam néhány cukrot, ami egy ideig megint erõt adott, de a talpam már nagyon rinyált. Valószínû ez az én leggyengébb oldalam, izmaimnak és izületeimnek még semmi különösebb gondja nem volt. Nem panaszkodtam, mert mindenki lábában ugyanannyi kilométer volt már. Kishuta Nagyhuta és Vágáshuta is szép hely, csak az aszfalt volt kicsit sok, ha a talpam jobban bírja, megfutom.

Vágáshután a ponton ismét volt kenyér, ami nagyon jó esett, itt ért be Pavuk Andi, és itt váltunk el Endrétõl. Némi roborálás után elindultam, de igen keservesem ment a piros sávig. Itt sikerült keverni kicsit, majd a helyes útra térve minden mindegy alapon futásnak eredtem. A cipõmben nem volt kavics, gyaloglás és futás ugyan úgy fájt a talpamnak, akkor meg már inkább fussunk.

A Rákóczi-f a után kb. 1km-el sötétedett újra rám. Sajnos pont a legrosszabbkor, mert ekkor érkezetem el a túra legsárosabb részére. Mintha az út teljes hosszában egy rizsföld került volna elhelyezésre. A sötétre és az ismeretlen terepre való tekintette bekapcsoltam a GPS-t és a szalagok is újra elõkerültek. Lefelé menet egy idõ után azt vettem észre, hogy a GPS szerint rossz felé megyek, de a szalagok még megvoltak. Mentem tovább, de láttam, hogy a szalagok.Károlyfalva felé vezettek. Visszamentem az alig látható letérésig, út közben találkoztam 75-ös távon indulókkal és egy bicajossal is, akik a Megyerhegy tetejéig velem tartottak. Némi bizonytalankodás után meglett a pont, sajnos a tengerszembõl semmi nem látszott.

Lefelé a végletekig lelassultam a cipõmben lévõ kavicsok miatt, de már nem mertem levenni kirázni, inkább továbbsántikáltam. A piros sávra még egy keresztezõdést sikerült benézni, de aztán minden rendben ment, legalábbis ami a tájékozódást illeti. Csigalassúsággal végül 1 órára értem a célba.

A gratuláció és némi ücsörgés-beszélgetés után nekiláttam a gulyásnak. Nagyon jól ennyi édes után a meleg sós étel. Kaja után vasaló üzemmódba váltva elcsoszogtam a zuhanyzóba, ahol még beszélgettünk egyet Endréékkel, majd azon kaptam magam, hogy mondat közben elaludtam. Na ekkor „gyorsan” beálltam a zuhany alá fertõtleníteni. Ilyennek még nem láttam a lábam, szerintem simán lehetett volna a túra jelképe. Meleg víz ugyan nem volt, de ez kicsit sem zavart, majd nagyjából tisztán elterültem egy szabad szivacson és bevágtam a jól megérdemelt szunyát.

Szeretném megköszönni a szervezõknek a túrát, óriási élmény volt, kiváló szalagozással és lelkes pontõrökkel. Már a célban is elmondtam, hogy jövõre mindenképp vissza kell térnem teljesíteni a 110-es távot, hogy nappal is láthassam Regécet, Amádé-várat a tengerszemet, stb.