Túrabeszámolók


Szent Iván éji sóút

timiTúra éve: 20082008.06.30 10:54:34
Szent Iván éji sóút extra 50 km

Az ablakon kinézve tippelgetek: övtáskás férfiak – talán; balerinacipõs hölgyemény – kizárt; bakancsos srác hatalmas kézilámpával – biztos! Lassan elindul a vonat és jó óra múlva Szolnok állomáson népes csapat indult a váró felé nevezni. Eligazítás, csomagleadás, utolsó simítások: övtáska, cipõfûzõ, fejlámpa, térkép. Na, indulni kellene. Utolsóként nevezve 10-kor indultam, még egy futó maradt az állomáson társát várva.

A 9 óta folyamatosan induló túrázók élõ szentjánosbogár-láncot alkottak az úton. Nagyon sietni nem tudtam volna, mert a pontok „normál tempóra” nyitottak. Az elsõ EP (csoki) után az út kiegyenesedett és ahogy azt egy sóútnak illik, még vagy 25 km-en át így is maradt… A 2. EP-n víz, kis beszélgetés, megtudtam, hogy már csak egy ember van elõttem.

Még soha nem túráztam/futottam az Alföldön, és noha olvastam beszámolókat, ledöbbentett az útvonal. Kilométereken át egyenes út, mely csak épp annyira ívelt jobbra vagy balra, hogy az út menti fáktól ne lehessen látni a következõ EP-t jelölõ két fáklyát. Ha pedig meglett a fény, még 10 perc futás után sem tûnt közelibbnek. Idõközben felkelt a hold is, néha megálltam és lekapcsolt lámpánál hallgatóztam. Mindenhol baglyok beszélgettek, késõbb pedig a lámpafényben repültek elõttem. Kocsi hátulról, lassít, a fõszervezõ az. Gyorsan (!) megyek, a pontok nem lesznek nyitva, ha tartom a tempót. Övtáska le, lámpa le, hanyattfekvés az úton, 15 perc fakultatív hullócsillag-nézés bónusz tücsökzenével.

Pokoltanya elõtt passzív harc a helyi puli-kuvasz õrséggel (gyõzött a vakító fejlámpám és a fenyegetõ „azanyád”), ezután a szomszéd település tûzijátékát csodálhattam meg, majd szembõl érkezõ autó fényei – a pontõrök jöttek. Frissítés és 3 km múlva már a tápiószelei kocsma elõtt kiáltott a versenybíró, hogy arra menjek. Megkérdezték, hogy hol voltam, mert már rég itt kellett volna lennem… érdekes arcot vághattam. A bisztróban luxus ellátás: virsli teával, lekváros tekercs, õszibarack. Megtudtam, hogy a következõ, 7 km-re lévõ pont majd 3 óra (!) múlva nyit csak ki. Mivel futásra öltöztem, a versenybíró kisegített egy széldzsekivel. Életmentõ volt, köszönöm szépen! Közben beérkezett a futópáros is, lassan pedig az elsõ túrázók. Mindenkit ledöbbentett a kényszerpihenõ híre. Mivel itt volt a rövid távosok célja, mindenki kapott kitûzõt és oklevelet, plusz a második útszakasz itinerét. A térkép éles ellentéte volt az elsõnek: kanyar jobbra, kanyar balra, többnyire jelzés nélküli úton. Ezután már alaposabban végignéztem a beérkezõ embereken, keresgélve a megfelelõ társat – ketten mégis csak jobb eltévedni…

3:15-kor kisebb csoporttal, lemerevedett lábakkal, dideregve indultam neki az utolsó 18 km-nek. Futásról szó sem lehetett. A Tápió partján ért minket a hajnal. A nád között fürjek pity-palattyoltak szorgalmasan, mi pedig lekapcsoltuk a lámpákat. Igyekeztem felvenni az elõl haladó srác tempóját, a többiek elmaradtak mögöttünk. Késõbb jobbról hallottunk hangokat, arra tartva átvágtunk a dzsindzsáson és nagy nehezen egy földes „fõútra” értünk. Sehol senki. „Kocogjunk? Kocogjunk.” Végül csak belefutottunk a kis csapatba, majd perceken belül meglett az EP is. Ilyen lassúnak még soha nem tûnt 7 km. Frissítés és innen már végig Attila társaságában folytattam az utat. Ritkán kocogtunk, viszont a tempó nagyon jó volt. Nyomta is rendesen, mert el akarta érni a pesti vonatot és a Buda határán 50-es rajtját. Rajtam nem múlott, kiléptünk egy kicsit. A nagykátai befutóig pont már nem volt, néha csak úgy találomra próbáltuk tartani az irányt – több-kevesebb sikerrel. Mindenütt kis települések, üdülõk és rengeteg homok. Kellemes beszélgetés közepette értük el a várost és a strandfürdõt. 6:20. Gyors strandnézés, oklevél, gratuláció, csomagfelvétel. A békéscsabai futók elõttünk értek be, ügyesek voltak!

Sietve trappoltunk az 50-kor induló vonathoz. Az állomáson kicsit furcsán néztek ránk. Rajtam rövidnadrág volt, csak a lábszáram volt agyonvagdosva/csípve, de Attila hosszú futóján az egész éjszaka növényvilága felsorakozott. A cipõk szétázva a hajnali harmattól, porosan-koszosan szálltunk fel a vonatra. A Déliben búcsúztunk el, remélem a tervei szerint alakult a vasárnapi túrája is. Kellemes társaságnak bizonyult, köszönöm, hogy elviselt az út végén!

A túra ellátottsága minden igényt kielégített. Folyamatos étel-italpótlást kaptunk, a pontõrök kedvességérõl és segítõkészségérõl nem is beszélve. Ha csak a futókat érintette volna a pontnyitás problémája, egy szót sem szólnék, hiszen nem nekünk szervezték. A haladósabb túrázók azonban velünk együtt várakozni kényszerültek. Ha jövõre változna valamit a helyzet, újra jönnék.

Pestrõl még egy óra vonatozás várt rám. Desiro ide vagy oda, ezeken a vonatokon nincs normális fejtámasz! Az ablakpárkányra könyökölve próbáltam aludni, kb. 20 másodpercenként felriadva, nehogy elaludjak. Teljesen kómás állapotban szálltam le az állomáson. Szédelegve, sûrûn pislogva botorkáltam, egy pillanatra még a taxi is megfordult a fejemben… Áá, milyen ciki lenne már – hazafuvaroztatni magam, amikor más már a következõ 50 km-ét gyúrja? Nem biztos, hogy ebben az állapotban én képes lennék rá…

Gratulálok minden teljesítõnek és elismerésem a SzuSóHuBa kupa résztvevõinek!!!