Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

emiTúra éve: 20082008.04.20 21:42:15
Hanák Kolos 2008
Nem vagyunk sem sportemberek, sem különösebben edzettek és igazán fiataloknak sem mondanám magunkat (ketten együtt már 105!) mégis úgy gondoltuk megkísértvén a sorsot , hogy megcsináljuk elsõ nem teljesített ttt-nket.A körülményeket és fizikai állapotunkat gondosan felmérve eleve 10 órásra terveztük a túrát (1 órát kicsúszva a szintidõbõl) , ami normális körülmények között reális tervnek látszott.Hogy hogyan sikerült ebbõl közel 13 óra,az egy majdnem soha véget nem érõ történet...
Reggel autónkat Szurdokpüspökiben hagytuk ( a végén bebizonyosodott, micsoda remek gondolat volt ez) és busszal elõbb Gyöngyösre, majd Kékestetõre mentünk.Rövid nevezés és start!

Ekkora tömegben még soha nem túráztunk,fõleg nem ilyen körülmények között.Amikor legalább század magaddal nekiindulsz a nyaktörõ lejtõknek, a síkos meredélyeknek, a keskeny sziklapadkáknak, a térdig süppedõ ösvényeknek, miközben négyszer elázol, háromszor megszáradsz, mikor elõtted összecsuklik valaki a kimerültségtõl, késõbb tõled is megkérdezik nincs e szükséged valamire, egy csokira?, mikor Galyatetõn télies köd fogad és Ágasváron ragyogó napsütés, és késõbb erõs és nagyszerû lelkû férfiak sérült turistát cipelnek le a hegyrõl majdnem járhatatlan utakon és rádesteledik az erdõben, órákat botorkálsz az ismeretlenben és a vendégmarasztaló sárban, megtanulsz túlélni, na az az igazi ttt, nekünk 2008-ban ez a Hanák Kolos!

Eleinte gyorsan peregtek az események, helyszínek: Csórhegy, Galyatetõ,Vöröskõ, Ágasvár, néhény zuhé, kisebb húzódások, de még idõn belül Mátrakeresztesig. Itt még kb.2 óránk volt a szintidõbõl és 3 a saját tervünkbõl. Na és 2 óra a busz érkezéséig, ami visszavitt volna, ha feladjuk a túrát. Azt már nem , nem fogunk 2 órát itt szobrozni! Hátra van még 13 km, 3 óra alatt simán megtehetõ. Aztán, hogy hogyan lett a 3-ból 6 óra, az egy rémálom, vagy nagy kaland, kinek mi tetszik:

Elindultunk hát, lesz ami lesz, csak az esõ ne essen többet, mert a nedvességbõl már egy kicsit elegünk volt , az utak is kezdtek járhatatlan dagonyává válni. Sajnos "odafönt" más véleményen lehettek, mert hamarosan jó kis záport kaptunk, amolyan dörgõs villámlósat és ebbõl már megszáradás nem volt, priznicben mentünk tovább.A hideg, a szél , kezdõdõ kimerültség egyre lassabb haladást eredményezett, de a Muzsla embert próbáló csúcsára még aránylag idõben, nem is utolsóként érkeztünk.
A pontõrök elmondása szerint igen nehéz maradék 7,5 km várt még ránk, de csak lefelé kell menni (!), azt azért nem gondoltuk, hogy ezt a távot sikerül 3 óra alatt letudni, valószínûleg minden idõk negatív rekordját beállítva ezzel.
A keskeny jócskán felázott kis utacska csúszott, a piruettek, dupla lutz és spárgák közepette el-elkapkodott cserjék véresre karmolták a kezem, de sebaj, csak sötétedés elõtt érjünk ki az erdõbõl, azután már ott lesz a jó kis szekérút (haha) befutunk a faluba és kész!
De az út csak nem akart fogyni, megint felfelé mentünk, vagy ez már az érzékek csalódása volt? Már térdig süppedtem a sárba, szépen leszállt az este, végre fények a távolban, megmenekültünk...azután hirtelen sötét, meredek síkos füves rétre értünk, de hol van a jelzés?Nem, az nem lehet! mármint ilyen agyagos vízátfolyáson lemenni a patakhoz. De lehetett. Ugyan nem a talpamon, hanem ott a sötétben a hátsómon elindultam és nyakig sárosan landoltam a patakmederben. Ha lett volna értelme és erõm , biztosan fodrászért, forró fürdõért, mûkörmösért kiabáltam volna hisztérikusan, de ott a hideg estén, csurom vizesen, a két lábam között vidáman csordogáló folyócskával már csak "túlélni" akartam.

Kászálódás, csúszás-mászás, további kb 1 óra küzdelem következett az agyagos földúton, a darabonként kb 6 kilósra hízott bakancsokkal, mindegy csak botorkálva végre elérni a fényeket...
Megérkeztünk, a nagyon kedves hölgytõl még oklevelet is kaptunk , sõt megtudtuk, nem is mi vagyunk a legutolsók,a seprûk még hoznak embereket.
Éjfél után hullaként hazaérve, a gyerekeim megkérdezték : miért csinálok ilyesmit "vén" fejjel? Mondtam nekik, hogy nyáron, amikor itt nyaraltunk, beleszerettem a Mátrába! Jó, jó- mondták, de a szerelemnek múlnia kell! Na ja és ha múlik, akkor fájnia kell - de ennyire?!
Azért nem teszem fel a kalapom rá, hogy jövõre nem próbáljuk-e meg mégegyszer!