Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

marton4Túra éve: 20082008.04.20 13:52:26
Mátrabérc 2008

Ahhoz, hogy ez a túrabeszámoló jól érthetõ legyen, elõzetesen érdemes tisztázni néhány alapfogalmat (névsorrend nélkül):

Mátra – (mottó: „Mit nekem zordon Kárpátoknak…”)

Keletkezése:
(a Zagyva és a Tarna völgye között elterülõ1000km2 kiterjedésû hegység, fõ tömege a miocén (10-15millió éve) korszakban jött létre, egy 25km széles, 2000-2500 méter magas tûzhányó képében. Szerkezetében bekövetkezett törések miatt egész tömege déli irányban megbillent, északi oldala meredekké vált!(Bérc!) Mára az elsõdleges vulkáni formák (kúpok, kráterek) már eltûntek, csak az ún. romvulkánok formái fedezhetõek fel (pl. Ágasvár!!!, Múzsla!!!).)

Kialakulásának oka: a Hanák-Kolos Turista Egyesület egyik aktivistája idõutazást téve a múltban, titkos módszerrel befolyásolta a földtörténeti folyamatokat, hogy a késõbbi nagysikerû teljesítménytúrát biztosan megszervezhessék.

Fõ funkciója (amiért elsõdlegesen kialakult): a teljesítménytúrázók számára nyújt rendkívül kemény terepet, hogy megmutathassák, mire képesek.

Teljesítménytúrázó: olyan személy (általában ember, de lehet kutya is, ha a túra során nem szökik el!!!), aki legyõzhetetlen késztetést érez arra, hogy A pontból egy általában elõre meghatározott útvonalon gyalogosan eljusson B pontba. Ezt többnyire a természetben teszi. Megvalósításához minden eszközt megragad, s mindent alárendel. Fõ célja, hogy megússza a szombati házimunkát, ami általában sikerül is.
Különös ismertetõ jele: szinte semmivel nem törõdve, fejét kissé elõrenyújtva, üveges tekintettel, töretlenül halad egy meghatározott irányba. Településeken gyakran nyakig sárosan áthaladva, mit sem törõdik a bámészkodó helyi lakossággal.

Gyalogló teljesítménytúrázó: fõ feladata, hogy a szûk ösvényeken, a hátulról futva közeledõ futó teljesítménytúrázót lehetõleg minél tovább feltartsa.

Futó teljesítménytúrázó: fõ feladata, hogy lehetõleg mindent és mindenkit legázolva jusson elõre.

Térd: az, az általában páros szerv (tipikusan jobb és bal térd), amelynek felváltva történõ behajlítása elõrejuttatja a teljesítménytúrázót. Fõ feladata: idõnkénti rakoncátlankodásával, a teljesítménytúrázó bosszantása. Általában a két oldal ezt a fõ feladatot nem szinkronban látja el, tehát nem tudja a jobb térd, mit csinál a bal.

Köröm: a teljesítménytúrázó lábán (és kezén) található szaruszerû képlet. Fõ funkciója a lábon, hogy esetenként elfajuljon.

Zsír/háj: az a teljesítménytúrázón, általában a hasi tájékon található, magas energiatartalmú, vastag anyagréteg, ami semmilyen körülmények között nem vész el és nem alakul át.

Fogyókúra: olyan folyamat, amelynek során az izomzat nagy része elveszik, vagy zsírrá alakul át, a szervezet víztartalma csökken, s amelynek eredményeképpen a testtömegindex egy rövid idõre ugyan csökken, de a zsírmérleg a túlsúlyos kategóriából a súlyosan elhízott kategóriába sorolja át a kísérletezõt.

Sár, esõ, villám, köd, erõs szél, hideg: azok a természeti jelenségek, amik elõsegítik, hogy, a teljesítménytúrázó lehetõleg minél jobban érezze magát.

Kerítést átszelõ létra: olyan tárgy, ami az erdõben megmagyarázhatatlan okokból létesített kerítéseken halad át. Fõ funkciója, hogy a teljesítménytúrázó útjába álljon. Pozitív hatása: növeli a teljesítménytúrázó állóképességét, nagy tömegben elõtte összeverõdve, türelemre és kultúrált viselkedésre tanít. Idõnként romos állapotban van, az ezzel járó „izgalmak” további elõnyére szólnak.

Rombusz: olyan geometriai síkidom, amelyrõl már mindnyájan hallottunk valamit az iskolában. Bizonyos esetekben, az erdõben is megtalálható, de akkor fémbõl van, s térbeli kiterjedéssel is rendelkezik. Egyik jellemzõ példánya a Mátrakeresztesrõl kiinduló piros turistajelzés mellett tekinthetõ meg, hétfõ kivételével, a hét minden napján. (további szinonima: roncsbusz.)

Romvulkán: lsd fent.

Rom vagy roncs: a teljesítménytúrázó egy hosszú, kimerítõ túra utáni pillanatokban.

Kávé és/vagy capuccino: olyan bevételre szolgáló folyadék, ami a teljesítménytúrázó életben maradásához nélkülözhetetlen molekulát, a koffeint juttatja a szervezetbe.

Galaxis: kb 100-200 milliárd csillagot (ki számolja?) tartalmazó tömörülés.

Nyelvtan: valaki mondja már meg végre nekem, hogy a túra és képzett szavaiban az ú betû mért hosszú, a turista és képzett szavaiban miért rövid, ha úgy is mindenki össze-vissza használja!!!! (pl. egy fontos szó: a „túristaszalámi”-t hosszú ú-val írják.)

Szempillantás: az a nagyon rövid idõtartam, ami alatt a Mátrabérc túrát sikeresen teljesítõ túrázó a teljesítési idõvel ellátott, névre szóló oklevelet megkapja.

Túrabeszámoló: az a túrák után nagy mûgonddal megírt, általában az interneten megjelenõ iromány, amit szerencsés esetben, csak az írója olvas el.

A túra

Jól felszívtam magam erre a túrára. 9 órát terveztem az 56km-re, de végül 11:50 lett belõle. Hazai pályán indultam, Siroktól kb. 20 percre lakom. Ezért van az, hogy, míg egy 200km-re lévõ túrán, hajnali keléssel simán elkapom a 6 órás tömegrajtot, ez a Mátrabércen (harmadszor indulok), még sohasem sikerült. Egy mezõn hagytam a kocsimat, kedvesen elbúcsúztam tõle, milyen árva lesz szegény egész nap…

6:16-kor startolok végre, s a Gazos-kõig tömegeket elõzök meg. Jól megy, ezen a terepen már kétszer is jártam az idén, szinte minden fûszálat ismerek. Függetlenül a körülményektõl, percre kiszámolható ütem szerint haladok. A növények kicsit szomorúak a borús idõ miatt, csak a kankalin sárga „kulccsomói” rikítanak messzi az erdõben. A Gazos-kõn elvirítottak már a gyönyörû kék kökörcsinek, amelyeket március végén láttam és fényképzetem, s amelyek a turistatársadalom dicséretére legyen mondva - pedig ez a hely a szép kilátás miatt, igen csak kedvelt pihenõhely - minden évben háborítatlanul és sértetlenül virágoznak el.
Az Oroszlánvár elõtti nagy tisztásra egy igencsak ingatag, függõleges létrán jutunk be. A tömörülésbe megérkezik egy kutya is. Azonnal elkezdõdik a találgatás, hogyan jut majd át a létrán. Már-már a fogadáshoz kezdem gyûjteni a téteteket, amikor fejével egy kis rést talál a kapu mellett. Köztudott, ahol a kutya feje átjut, a teste még simán beszorul. De hát azért van a gazdi, hogy egy kis rásegítéssel ezt a helyzetet is megoldja, s a kis résen, szabályszerûen átpasszírozza a kutyáját.
Hamar az Oroszlán-váron vagyok (ez is egy kis bébi-vulkán szerintem). A Cserepes-tetõre is feljutok, és ezzel „a túra nehézségei lényegében lezárultak”. A Nagy-Szár-hegy húzós, de szelíd emelkedõje már szinte pihentet az elõzõ két hegy után.
Egy fiatal sráccal jövök össze, aki idáig tájfutóként kereste kenyerét, s az idén állt közénk. A Körös-hegyen edzett, most jár erre elõször. Rögtön el is dicsekszek neki a tavalyi 10:01-es eredményemmel, s hogy az idén 9 órát szeretnék. Ehhez persze futni is kell, de jelenleg ezzel nincs probléma.
Valaki egy pórázzal a kezében, kétségbeesetten a kutyáját szólítgatja. Tõlem is kérdezi nem láttam e? Sajnos nem. Remélem elõkerült azóta a kis csavargó.
A Kékes-felé menet beállok egy jó iramot diktáló fiatal pár mögé, a szûk ösvényen nincs kedvem elõzgetni. Itt már ritkulnak a sorok, majd az ellenõrzõponton verõdünk újra össze jó néhányan. Az ország teteje felé haladva a szokásos szeszélyes idõjárás fogad, kézfejemet az esõkabátomba húzom vissza. Azt hogy esik, vagy nem, már nem is nagyon érzékelem, hiszen egy bizonyos szintig már eláztam, több vizet úgy is képtelen vagyok befogadni. A szemüvegemet ablaktörlõ híján a zsebembe helyezem, hogy lássak is valamit.
3:20 alatt érek a kékesi ellenõrzõpontra, ahol „busásan” megebédelek. A magammal hozott két sós kiflit, két pohár leves segítségével dolgozom be. Nem viccelek: mennyei mannának tûnik a zamata.
Valaki megkérdezi a leves receptjét, ami nem túl bonyolult. 2 rész ilyen leves kocka+1 rész olyan leveskocka. Ez a „csipetnyi titok” adja ezt a fenséges ízt.
Majd vizet kérek a poharamba, a Ca-Mg pezsgõtablettáimhoz. Megelõzésnek szánom, mivel a Csór-hegyen szoktam kissé spasztikussá válni. Valaki megjegyzi mellettem: ki mer még ilyenkor vizet emlegetni.(szerzõi hozzáfûzés: …amikor a fél Atlanti-óceán már a nyakunkba landolt.) Ez a srác feladja a túrát, s egy jó babgulyásról álmodozik. „Jóidõ túrázó” lévén mostanáig én sem fogtam még ki ilyen idõjárást, de feltett szándékom volt, hogy, ha kell, mintegy túlélõtúraként is, de végigcsinálom. A bizonytalan meteorológiai jelentések nyomán sokan rövidnadrágban vannak, esõkabát nélkül. Nekik nem könnyû a helyzetük, azt is megértem, ha feladáson gondolkodnak.
A Kékes-tetõrõl a sárban sasszézva, futva rohanok le, egy szimpatikus sráccal beszélgetünk közben. Szeretne jó eredményt elérni, próbálja tartani velem az iramot, de valahol mégiscsak elveszítem. Jön a „Józsi halála” (saját elnevezés), ami legyen bármilyen idõjárás is, mindenkit megszívat. Évekig gondolkodtam azon, hogy esõben, sárban, hogy lehet egyáltalán ezen a meredeken lejutni. Most végre megtudtam.
Az erdõben felejtett „Söröshordó”, élénk asszociációkat vált ki egy túratársból, aki szerint megérkeztünk. Én is gyakran gondolok arra az idõre, amikor 50-60-70-es években a szocialista társadalom munkástömegei valamint trabantok, wartburgok, skodák, zsigulik lepték el az erdõt. E korszak mûtárgyai, hatalmas parkolók, az elõbbi hordó és más egyebek máig is tanúskodnak a letûnt idõkrõl.
A gallyai-elágazónál egy másik túratárs, mondván, hogy úgyis túlélõtúrán vesz részt, túléli, hogy pár centire rohan át egy felülrõl száguldó autóbusz elõtt, majdnem társát is magával ragadva. Ez meleg volt.
Jön a Csór-hegy és vele a szokásos spazmus, de a pezsgõtablettáknak és a jól idõzítetten éppen felszabaduló Ca++ és Mg++ ionoknak köszönhetõen, csak egy pillanatra villantja fel méregfogát, s rögvest eltûnik a semmiben, nem jelentkezik többé a túra során. Ez bejött.
A csúszós sár miatt senki sem halad az úton, mindenki fondorlatos kis ösvények után kutatva jut elõre, amelyek némelyike zsákutca. Felérek, „megcsináltam megint”.
A Csór-hegyrõl futnék tovább, de elhangzik fejemben az ominózus mondat: „ Houston baj van!” A jobb térdem talán a „Józsi halálán” kapott valamit és besokallt. Az elmúlt hónapban fogyókúrát is tartottam, több kiló eredménnyel, s az évek során megfigyeltem, hogy ilyenkor, egy idõre meggyengülnek a térdszalagjaim is. Talán ennek köszönhetõen és a számomra szokatlan sár összjátékaként, most lesántultam. Kocogni már csak lefelé tudok, de azt is egyre kevésbé. Egy színpompás „keltikés” mellett haladok el, a tarka virágok fittyet hányva a rossz idõnek virítanak. Gallyatetõ felé haladva, egy hatalmas felhõbõl kukucskálunk ki a recski medencét hirtelen elöntõ verõfény irányába, ami a már kizöldült nedves erdõket, csodálatos, csillogó zöld színnel vonja be.
Gallyán tovább romlik az idõ. Sokan beülnek a presszóba, s nem látszik rajtuk az a mardosó vágy, hogy kimenjenek, a ködbe, a hidegbe, a szakadó esõbe. Bent a zsúfoltság mellett is az emberi melegség mindent eltölt. Kint pedig a magányosság, ahol feljebb „tejfelködben”, már szinte futni is bátorságot igényel. Na de visszatérve a presszóra, megérzem a kávé illatát. Egy capuccinót kérek, vagy jó lesz kávé is, ha azt túl bonyolult elkészíteni ebben a tömegben, válaszul megkapom mindkettõt, s mint egy narkós hajtom fel gyors egymásutánban õket.
Kint az esõben megismerkedek egy kedves, fiatal „Hanákos párral”, akikkel a túra során még találkozunk, s akiknek kedves arca sokat jelent számomra nehéz helyzetemben. Elhatározom, hogy Keresztesig még elvergõdöm így nyomorékon is. Lefelé még futok. Szent László elõtt egy páran összeverõdve a tömeg erejét kihasználva gázoljuk le a szegény gyaloglókat. A teát kihagyom, hiszen eléggé izgatja így is a két kávé a vesémet. Ezen a túrán nem könnyû folyóügyeket intézni, szinte külön túrát kell hozzá szervezni. A sártaposás közben azon gondolkodom, hogy jutok fel így az Ágasvárra, de legfõképpen, hogy jutok le róla. Magamban eldöntöm, hogy a „taxit” Mátrakeresztesre rendelem, feladom. Ritkán elõzgetek már, inkább beállok egy csapat végére, s mint a kivert sánta kutya kullogok mögöttük. Az Ágasvárra felfelé haladva, hál’istennek nem én vagyok a leggyengébb láncszem, így én nem akadályozok senkit haladásában, s nem is veszik észre állapotomat. Annál inkább lefelé, ahol a mezõny fele elzúg mellettem. Minden lépésnél (egészen a célig) csillagokat látok, feltehetõen összejön egy galaxisnyi a 30km alatt. Lefelé haladva a lassúságban azért társam is akad, egy már szintén nem fiatalember képében, aki végig siránkozza ezt a szakaszt, viccesen szidva azt, aki rávette erre a túrára, miközben egy villás botot szorongat a kezében, boldogan mutatva mindenkinek, Souvenir az Ágasvárról. Nem sokkal késõbb már elégedetten vedeli a jól megérdemelt sörét a turistaháznál, és gyanakodva emlegeti a Múzslát.
Egy kis csapat húz le a piros keresztrõl, a piros sáv felé. „Jól jön most a kerülõ”, bár igazából nem bánom, mert egy szép erdõrésszel ismerkedek meg. Tisztes távolból nagyjából egy ütemben haladok egy lánnyal. Késõbb Mátrakeresztesen derül ki, ahol egy kicsit elbeszélgetünk, hogy neki a bal térde végzi éppen fõ feladatát, a teljesítménytúrázó bosszantását. Végül mindketten úgy döntünk, továbbhaladunk, kipróbáljuk állóképességünket. Felfelé haladva próbálok szövetkezni, nekem van egy jó bal lábam, neki egy jó jobb lába, valahogy adjuk össze. Veszi a lapot, s mondja, ideadja a jót és õ visszamegy Keresztesre a két rosszal. Körbenézek de az ideális, a kor minden követelményét kielégítõ mûtõt per pillanat nem látok a közelben, s így gyorsan elvetjük bimbózó tervünket.
Beállok a gyaloglók közé, a futók már régen elhúztak melegebb égtájak felé. Igazából senki sem túl vidám, mindenki keményen küzd, ez egy kicsit helyrerak.
Felfelé haladva az egyik túrázó lány egy „kis busz” roncsait veszi észre az erdõben. „100x” jártam már erre, de még soha nem láttam. Igaz a közmondás, több szem, több roncsot lát.
Akaratlan fültanúja vagyok egy nagy hangon zajló telefonbeszélgetésnek. Egy srácot hívnak, aki hátrahagyta társát valahol. Csak ezt hallom, hogy a francba kerültetek ti Mátraszentimrére. Eltévedtetek?! Hogy lehet a Mátrabérc túrán eltévedni.(Ezek szerint van akinek ez is sikerül .(szerz.)) 5 óráig érjetek le Mátrakeresztesre, ahol az ilyen nyomorékokat gyûjtik össze, mint ti vagytok. Mi az, hogy merre van Mátrakeresztes. Menjetek ki a buszmegállóba, a sofõr majd tudja.
Elõttem egy hátizsákból ingyen zene szól, valami törökös beütéssel, most elõzök, nem akarok túl sokat potyázni.
A gerinc felé haladva a nyílt emelkedõn még elõzgetek. Egy fiatal párral beszélgetve, a helyzetemet ecsetelem, a lány mégis elismerõleg szól az iramomról, s ez, hiú ember lévén, nagy megelégedettséggel tölt el, mégis megérte továbbhaladni. Elbúcsúzok tõlük, igyekszem, ahogy tudok. A Múzsla elõtti méterek végleg betesznek, lefelé már csak virtuálisan megyek. Látok egy srácot, aki pont ott nyomogatja a lábát, ahol nekem fáj. Ezt követõen nagyjából együtt haladunk végig, néha elszakadva persze egymástól, de a Diós-patak völgyébe, közös szellemi erõfeszítéssel oldva meg a helyzetet, még együtt korcsolyázunk le.
A Múzsla után hagy el a Nagy-Szár-hegyi ismerõsöm, a tájfutó srác. Megnyugtat, hogy sáros idõben, a nyíróerõ hatására gyakran alakulnak ki ilyen térdpanaszok. Megnyugszom.
A kopasz részekrõl kipillantva csodálatos kilátás nyílik a Zagyva völgyére. Hatalmas vihar zajlik szemben a Cserhátban. Mi csak a szélét kapjuk, csak egy-két villám csap le a közelünkbe, s egy rövid ideig szakad az esõ. A nedves 21-es fõút ezüst szalagja csillámlik a feltámadó napsütésben. Valahol ott autóznak gyermekeim. A fiam vezet 2 napos jogosítvánnyal. Nem féltem, jó érzéke van hozzá, talán a „computerjátékok” eredményeképpen, tanuló idõszakban, már a legelsõ alkalommal biztosan ült a volán mellett.
Késõbb kérdeztem tõlük, nem láttak e a Mátra gerincén, figyeltek ugyan de ki tudja miért nem.
Lassan leérek a kopasz hegyoldalon egy szimpatikus lány társaságában. A kedvenc témámról, a hasamon meghúzódó hájrétegrõl, s a fogyókúráimról beszélek. Szlogen: csak az izmaidat veszítheted!!! Már látjuk a templomot. Éppen harangoznak, megjegyzem, remélem nem az én lelki üdvömért húzatják, mert egy ideje már, hiába próbálnak a mobilomon elérni. Képtelen vagyok magamról levenni az esõkabátom alatti hátizsákomat, hogy a nylonba zárt telefonomat kihalásszam. Így idõnként, lágy Nokia csengõhang tölti be az erdõt.
A fentebb már ecsetelt módon jutunk le a Diós-patak völgyébe végre, s azt gondolom, a szekérút már a megváltást hozza. De most következik a túra legkellemetlenebb része, a véget nem érõ csúszkálás és sárdagasztás. Idõnként találkozóharcot vívunk a sárral a futócipõm birtoklása ügyében, ugyanis le-lerántja rólam. Két kisgyermek elõz meg, határtalan vidámsággal dagonyáznak a sárban, mit sem törõdve azzal, hányszor hasalnak el.
A pincékhez leérve már kövesedik a dolog, s egy kicsit kocogóra fogom.
Mostanában évente 1x úgy tavasz tájékán meglátogatom a szurdokpüspöki általános iskolát, ahol mindig kedvesen fogadnak. Melyik „laptopost” válasszam? Egy virágillatú nõi mosoly dönti el, amire méhecskeként tapadok. Máris kezemben az oklevél, s a „jól megérdemelt” gratuláció. Profi szervezés, köszönjük!

Egy kisvendéglõben kötünk ki, ahol elfogyasztom életem egyik legfinomabb sajtos lángosát.
Egy fiatal sporttárs elõzékenyen átadja a helyét, fájós lábamról mit sem tudva, nem tudja, hogy milyen jót cselekszik. Késõbb a lángos elfogyasztása után elbeszélgetünk. 50 éves korommal hencegek, s hogy tavaly kezdtem a teljesítménytúrázást. Erre õ elmondja, hogy az apja is tavaly kezdte 60 évesen, s egybõl a Kinizsi100-al. Egy darabig még beszélgetünk, majd indulni készülök. Örök hálám az ülõhelyért!

A vendéglõ tele kilazított teljesítménytúrázókkal. Egy Edda számot énekelnek, amit én is nagyon szeretek. Jó a hangulat. S nekem is jókedvem támad. Hát persze hogy megérte!




2008.04.20