Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

piedcatTúra éve: 20052005.05.19 10:50:55
Elsõ találkozásom a Mátrával, Mátrabérc 2005

Sokáig töprengtem, hogy vajon jó ötlet-e az elsõ mátrai teljesítménytúrámnak a Mátrabércet választani, amit az ország egyik legnehezebb túrájának tartanak. Bíztam a téli felkészülésben, amit túrázós haverommal, qvic-kal végigcsináltunk.
A különbusz fél hétre érkezett Sirokra. Mivel mi már Pesten neveztünk, ezért csak egy pecsétre és idõre volt szükségünk, így 6.37-kor útra keltünk. Egy perc sem telt el, qvic már csak egy távolodó pont volt, a 6-os átlagra hajtott. Õt már csak a célban láttam újra.
Kihasználva azt a néhány kilométeres részt, ahol sík vagy lejtõs volt a terep, futással próbáltam kompenzálni a lassú hegymeneteket. Ez egészen jól ment. Oroszlánvárnál belelkesülve vágtam neki a közel derékszögû emelkedõnek. Még otthon kikalkuláltam az ellenõrzõ állomásokat 5-ös átlagra, ehhez képest az elsõ ponthoz 13 perces elõnnyel érkeztem. Lefelé menet egy szendviccsel pótoltam az elvesztett energiát.
Hamarosan feltûnt a kékesi torony. Jó tempóban haladtam, míg el nem értem azt a néhány kilométeres részt, ahol a hegy oldalában, szûken futott a turistaút. Legalább 12-en egymást követve vonatocskáztunk, persze én voltam az utolsó. Jobbnak láttam nem elõzni, mert könnyen a mélyben találtam volna magam. Ennek ellenére korán, 10.04-re érkeztem Kékestetõre, ahol a szervezõknek köszönhetõen nem kellett sokáig idõznöm. Azonnal kaptam a pecsétet, kezembe nyomtak egy pohár levest, amit már menet közben fogyasztottam el.
Rövid, futós szakasz után szakadékszerû lejtõ következett, ahol nem létezõ légtornász tudásommal nyomultam lefele. A Csór-hegyi emelkedõ sem tûnt olyan barátságosnak, de még mindig frissen sikerült leküzdeni. Pecsételés, majd az összedõlt torony mellett 5 percet szántam étkezésre.
A lefele utat futva tettem meg, ekkor már több mint fél óra elõnyöm volt az 5-ös átlaghoz képest. Már-már mosolyogtam magamban, hogy nem is olyan nehéz ez a túra, amikor a hegy lábánál teljesen váratlanul csapott le rám az elsõ holtpont. A Rudolf-tan. elágazás elõtti diszkrét emelkedõkön már alig bírtam felmenni. Aztán feltûnt a távolban egy frissítõ pont. Elõször csak délibábnak hittem. A szervezõk pontosan tudták, hogy hol merül ki a lelkes túrázó, 6 deci szörp után visszanyertem korábbi erõmet, és megszokott tempómban vágtam neki Galyatetõnek.
A síházban kaptam pecsétet. A kedves, büfés nénitõl vettem fél liter ice teát, amit ott helyben leöntöttem a torkomon. Ekkor már elég meleg volt az idõ, vágytam a hideg üdítõre.
Egy hosszú, jól futható szakasz következett Mátraszentlászlóig, ahol elkanyarodtam a teázó felé. Rengetegen voltak. Bepréseltem magam a szûk helyiségbe, fél bögre teával szénné égettem a nyelvem, aztán futva elindultam Vörös-kõ irányába.
Hosszú szakaszon szokatlanul egyedül voltam, se elõttem, se mögöttem senki. Felértem Vörös-kõre, pecsét, majd irány Ágasvár.
A túra legszebb része következett. De messze nem a legkönnyebb. Rátérve a kék háromszögre, felnéztem a sziklás csúcsra. Úgy terveztem, hogy erõltetett tempóban megmászom, majd újra zúzhatok lefelé. A tervet nem tudtam teljesíteni. Mire felértem Ágasvárra (vagyis csak azt hittem, hogy az már az), az erõm szinte teljesen elhagyott. Ez még csak a kisebb probléma volt. A nagyobbik ott tornyosult elõttem, elkerekedett szemekkel bámultam a következõ bazinagy hegyet, ami már az „igazi” Ágasvár volt. Egy enyhe lefolyású szívinfarktus után, szinte nulla energiával, laposkúszásban indultam meg a hegyen felfelé. Közben utolértem egy iskolás csoportot, mindenki ki volt készülve (velem együtt). Örökkévalóságnak tûnt, mire a második holtpontomat leküzdve felértem a csúcsra. Pecsételés után nem törõdtem a kullancsokkal, leheveredtem a fûbe, ettem-ittam, és próbáltam visszanyerni erõmet és lelki egyensúlyomat. Közben fél füllel hallgattam a többieket, egy 3,5 km-es lejtõs szakaszról beszéltek, ami már Mátrakeresztesre visz le. Remek, legalább visszanyerem a felfele elvesztett idõt.
Nem egészen így történt. Olyan meredek volt a lejtõ, hogy tíz körmömmel kapaszkodtam a földbe, nehogy idõ elõtt leérjek törött nyakkal. A gravitáció egyik fától a másikig dobált. Így ment ez 500 méteren keresztül, mire végre le nem értem az Ágasvári turistaházhoz. Itt eltüntettem fél liter hideg kólát, majd felfrissülve lekocogtam Mátrakeresztesre.
7 óra 50-nél jártam, és 12 km volt a célig. Felmerült bennem egy õrült ötlet: 10 órán belül kellene teljesíteni a túrát. A frissítõ pontnál ittam egy pohár szörpöt. A patakban megáztattam a bal lábamat, cipõvel, zoknival együtt. Persze nem volt szándékos, csak megcsúsztam az egyik kövön, és bokáig merültem a jéghideg vízben. Vizes cipõben cuppogtam tovább.
Jó lenne a 10 órás teljesítés, de egy dologról megfeledkeztem: a Muzsláról. Persze tudtam, hogy létezik ez a hegy, útközben rémhíreket is hallottam róla. Én ezeket figyelmen kívül hagytam. Elhatároztam, hogy gyorsan túljutok rajta. Szép álom volt. Emelkedõk végtelen sora következett, én a harmadik holtpontommal küzdöttem. Az ágasvári eset után még mindig voltam annyira naiv, hogy azt gondoljam: az elsõ csúcs a Muzsla lesz. Mekkorát tévedtem! Félóra hegymenet után az éhségtõl és fáradtságtól elgyötörve már lassabban haladtam egy mozgássérült éti csigánál is. Amikor végre megpillantottam a pontõröket, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
A céltól már csak egy 7 kilométeres lejtõ választott el, és 70 percre voltam a 10 órás teljesítéshez. Félig kifogyott tartalék-erõforrásaimra alapozva meglódultam lefele. Félútig egy srác mögött futottam, aztán már nem bírtam vele tartani a tempót. Viszont a távolban feltûnt Szurdokpüspöki. Osztottam-szoroztam: túl messze van, nem érek be. Mégis futásnak eredtem, pedig a térdeim már nem lelkesedtek érte. A bevezetõ földút elõtt dobtam egy hátast, ezt már meg sem éreztem. A földúton a futásom gyaloglásba torkollott.
A célegyenesben qvic figyelte az érkezõket, kérdezte az idõmet. Még 40 másodperc a 10 óráig, mondtam. Már itt van a cél, mondta õ. Erre mindketten sprintelni kezdtünk az iskola felé. Mint kiderült egy percet sietett az órám, így 16.36-ot írtak a lapomra. Így történt, hogy az elsõ Mátrabércemet 10 órán belül teljesítettem.
Az elsõ találkozásom a Mátrával nagyon jól sikerült. A Mátrabérc egy gyönyörû tájakon vezetõ, embert próbáló túra, jó szervezéssel. Szerencsére még az idõjárás is kedvezett. Jövõre ugyanitt.