Barcika 65
Ismét eljött a február és nálam lassan már néphagyománnyá válik, hogy ilyenkor elközlekedek Kazincbarcikára. A trend annyiban változott, hogy idén megkíséreltem a futást is. Minden körülmény adott volt egy jó kis testmozgáshoz, jó erõben éreztem magam, nem volt semmilyen sérülésem, a felszerelésem rendbe volt, és az idõjárás is jónak ígérkezett.
Péntek este el is mentem Pestre, és unokatesónál aludtam innen velük együtt reggel 4-kor megindultunk a célterület irányába. Az útról sokat nem tudok elmondani, mert valahol a Hungária környékén hibernálta magát a rendszer és csak Miskolc környékén bootoltam. 6-ra rendben meg is érkeztünk a rajthoz. Unokatesóm gyorsan benevezett és elindult gyalog. Én még ráértem, kényelmesen összekészülõdtem, majd 7 óra tájékában nekivágtam a távnak.
Szépen sütött a nap, de nem volt meleg, fõleg futóruhában, tehát minden arra ösztökélt, hogy lehetõleg fussak. A fagynak azért volt egy nagy elõnye is, az erdészeti gépek által szétjárt út legalább fagyott volt és nem olyan, mint mondjuk a Sokoró27-en. Egy másik futópáros is éppen akkor indult amikor én, aminek nem örültem különösebben, futásban magányos farkas típus vagyok, ha valakit látok a környékemen, azt megpróbálom lehagyni, nem törõdve azzal, hogy az erõmre késõbb is szükségem lesz. Õket mondjuk nem is volt nehéz, már az elsõ emelkedõn lemaradtak, és többet nem is találkoztunk. Az elsõ 10 kili eseménytelenül telt, felkapaszkodtunk egy hosszú emelkedõn a hegygerincre, majd ott is maradtunk úgy 5-6 km-en keresztül. Jól ment a futás, sorra elõztem meg a korábban rajtolókat, egyedül a sípcsontom alatt kezdte ki a cipõ a bõröm, hamar át is véreztem a zoknim. Számítottam rá, úgyhogy gyorsan leragasztottam vízhólyag tapasszal, mert az erõsen tapad és vastag, de azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy ez is el fog mozdulni. Ezek után kb. 5 km-enként meg kellett állni megigazítani. Bánhorvátiba eljutni alig 80 perc kellett (12 km). Az út itt elkanyarodik a Damassa szakadék felé. Kiérve a faluból hirtelen fekete fellegek jelentek meg az égen Ajjaj, ennek nem lesz jó vége –gondoltam- és ebben a pillanatban már el is kezdett hullani a hó. Szerencsére nem tartott sokáig a dolog, csak amíg a szakadékban matattam. A Köbölicz-tetõre felérve aztán remek kilátás nyílt az Upponyi szorosra és környékére. Az út éles hajtûkanyar után kezdett el ereszkedni a völgy felé. Ezt a lejtõt tavaly is megfutottam, igaz akkor azért, mert annyira sáros volt, hogy gyalog is simán eleshettem volna, akkor meg már tök mindegy futok-e, vagy sem. Dédestapolcsányig-ig kellemesen futható volt a terep, a szoros ismét lenyûgözött hatalmas szinte függõleges sziklafalaival, és a tározó is igen kellemes látványt nyújtott. Egyedül az okozott gondot, hogy az ivózsákom csöve befagyott és csak kézrátétellel volt gyógyítható, úgy is csak rövid idõre. Az ellenõrzõponton kis tea és zsíros kenyér erejéig maradtam, majd következett a túra legnehezebb szakasza, a Szentlélekig tartó emelkedõ. Mályinkáig még laza bemelegítés az aszfaltos út, bár van egy 12%-osnak mondott emelkedõ, de az nem vész. Itt történt meg az, hogy beért egy másik futó aki úgy elment mellettem, mintha állnék. Hát van hova fejlõdni… A falut elhagyva a Csondró völgyébe értünk. A Helyenként meredek sziklafalakkal és szûk szorosokkal szegélyezett völgyért mindenképp megéri az 50-es táv helyett a 65-öt választani. Szégyen és gyalázat, de itt csak bele-belefutottam, a meredek emelkedõbe, elérkezett az elsõ holtpontom. A fennsíkon metszõ hideg szél fogadott. Örvénykõnlél ismét megcsodáltam az észak felé nyíló panorámát, bár idén a magas-Tátráig nem lehetett tisztán ellátni. Hosszú egyenletes lejtõn indultam el Tardona felé, ahol egy kollégával folyamatosan kerülgettük egymást. Nem mondom, hogy nem esett rosszul az ereszkedés, de a jobban szeretem a változatos terepviszonyokat. A szénégetõknél ismét 180 fokot fordultunk és a hegyen átvágva érkeztünk el Tardonára, ami egyébként arról nevezetes, hogy a szabadságharc leverése után egy helyi nemesi családnál bujkált Jókai. A faluba beérve ismét jeges szembeszél fogadott, ami már sehogy sem esett jól. A presszó béli ellenõrzõ ponton egy kicsit hosszabban idõztem, leellenõriztem a vizesblokk állapotát (még mindig megfelelõ), meg álmosság ellen beszedtem 2x1 kólát. A kis pihenõtõl vagy 20 km-t fiatalodtam, az eltelt 50 km-hez képest egész jó erõben vágtam neki a maradék 15-nek. A Nyír völgyig aszfalton küzdöttem a széllel, majd felkapaszkodva a hegyre elkezdõdött a hullámvasutazás. Szerencsére a szelet megfogták a fák így csak a kellemes melengetõ napsütés maradt. Igen maradandó emlékeim voltak errõl a szakaszról. 2 éve sötétbe egy kézi lámpával botorkáltam itt a hóban, és igen elveszettnek éreztem magam, olyan volt, mintha soha nem akarna vége lenni. Tavaly társaságom volt, akkor egész gyorsan vége volt. Idén a túra elõtt megszámoltam, hogy kb. hány emelkedõ van a szakaszon, így nagyjából tudtam, hol járok. A meredekebb emelkedõket most már gyalogoltam, nem volt elég akaraterõm, a futáshoz. Nagy nehezen elérkezett az utolsó ellenõrzõpont, ami után már csak 3 km van hátra, végül 8:37-el értem célba, ami a tervezett 9 órához képest elég jó. Alig vártam, hogy megkapjam a kitûzõm és az oklevelem, gyorsan leültem az egyik kanapéra és ott is maradtam egy jó órát.
|
