Túrabeszámolók


Görgey Artúr, Batthyány Lajos, Fézler Balázs Emléktúra

OttorinoTúra éve: 20082008.02.08 10:15:49
Görgey Artúr (Sártúr) emlékére 30 2008.02.02
Rajt-cél Visegrád, Mátyáskirály Mûvelõdési Ház, Széchenyi út 11.
Táv: 32 km; Szintül.: 1200 m; Szintidõ 8 óra.

Kényelmes busz út után érkezünk meg Visegrádra. A nagymarosi kompnál leszáll majdnem az egész utazóközönség. Rögtön kellemes, friss, dunai széngáz-szag fogad, ami elkísér majdnem a Salamon toronyig. A mûvház katakombájában megejtjük a nevezést és uccu neki elvetjük magunkat, hogy mielõbb szabaduljunk a feltehetõen az egész várost belengõ erõs, kénes szagtól. A Salamon toronytól nem messze bevesszük magunkat az erdõbe, lassan emelkedünk fölfelé a K+ jelzésen. A keskeny ösvényre rádõlt egy fa, magával rántva egy telefon póznát. Valaki megjegyzi, hogy ez kb. egy éve már így van. Hihetõ, mert a kábel nem sérült meg, az meg kit érdekel, hogy az arra járóknak át kell küzdeni magukat az ágak akadályán. Messzirõl látom, hogy a túrázók balra letérnek, hogy meglátogassanak egy sziklát, mások meg éppen onnan jönnek vissza az útra. Én is letérek a szikla felé, mert ez az

1. ep. a Görgey-bérc (2,8 km)

Pillantás a mindig megkapó dunai panorámára, átfutom az emléktáblát és egy szaloncukorral elindulok. Tegnap még egy kisebb társasággal terveztük, hogy együtt túrázunk, de csak én tudtam idõben eljönni. Még nagyjából összefüggõ a túrázók sora s én egy az enyémhez hasonló utazósebességû csoport nyomába szegõdöm. Borongós, de szélcsendes idõ van, emelkedik az út, így lekerül a sapka, sál, kesztyû. Nemsokára elérjük a Nagy-Villámmal kb. egy magasságban levõ parkolót, majd rétet. A K-on megyünk tovább, beérve az erdõbe, itt már helyenként kerülgetni kell a sarakat, de ez még nulla. Néhány km után elérjük a piros biciklis piktogrammal jelzett utat, itt van a

2. ep. (6,95 km).

Azt gondolom, hogy ahol egy bicikli el tud menni, ott egy túrázó biztosan. Hát itt most minden elmélet megdõl, mert egy olyan útra jutunk, amit az erdei munkagépek az õszi mélyszántást lepipálva feltúrtak. A dagonya már kezd idegesítõ lenni, de még nem kezelhetetlen. A Mester-rétre érve optimista módon még mindenki törölgeti a fûbe a cipõtalpát. Jobbra kanyarodva folytatjuk az erdõben. Addig csattogunk a piros biciklit követve, míg el nem érjük a zöld biciklit, itt átpattanunk ennek a nyergébe. Innen térdig érõ traktor-keréknyomokban dagasztjuk a sûrû, agyagos masszát. Egy helyütt az erõsen befûzött cipõmet majdnem elragadja a Barna Szörnyeteg, de én ellenállok. Átvillan az agyamon, hogy ez a túra nálam "Görgey Sártúr" néven fog bevonulni a történelembe. Mire elvergõdök a Kalicsa-patak hídjáig, már mindenkitõl lemaradtam. Átdobogok a hídon és minõ felüdülés kövesedik az út és csodák csodája menni is lehet rajta. Itt fel tudom emelni a tekintetem a földrõl a zöld kövekkel és szürke, magas fákkal övezett mederre. Már nagy szükségem volt egy kis szépségre is a végtelennek tûnõ sárdagasztás után. Jóból is megárt a sok, látom, hogy jobbra tartva meredeken kapaszkodnak felfelé a sporttársak. Én is beállok a sorba. Az út szélén erdei munkások falatoznak, mindenki köszön és jó étvágyat kíván nekik, én inkább hagyom, hogy lenyeljék a falatot. Felérve az út kezd olyan állagú lenni, amin már jobban el lehet képzelni kerékpárok közlekedését. Hosszasan baktatok lefelé, az út végén ott áll egy fakereszt. Tahitótfalu szélén vagyunk a

3. ellenõrzõpontnál. (14,26 km)

Kedélyes teázgatás közben találom a csoportot, akiktõl a sár miatt lemaradtam, én is iszom két pohárral, majd elveszek egy szaloncukrot és indulok tovább. Megint képlékeny az út, de nincs mit tenni csak menni, csak menni. Olyan érzés, mintha egy futószalagon mennék az ellenkezõ irányban. Egy füves rétnél megállok, leveszem a kabátom, csak a polár ing marad rajtam, így szerpentinezek fölfelé a sárga mínuszon. Jól esik lenézni a nagy mélységbe, amint a sporttársak küzdenek a méterekkel, ugyanakkor ha felnézek, a magasban araszolókról látom, hogy nekem is van még bõven lihegni valóm. Ebben a magasságban már nincs feldúlva az út, ide már nem jöttek fel a munkagépek. Felérve a Lõrinc-laposára még jó egy kilométert kell menni, hogy a Vöröskõi kilátót, a

4. ellenõrzõpontot elérjem. (19,08 km).

Ide régen koszorúzni jártunk, most pecsételtetni. Itt már feltámadt a metszõ, hideg szél, ezért felveszem a kabátomat. Visszafelé kell menni addig a pontig, ahol felértünk, de onnan a sárga helyett a piros sávot kell követni. Hosszan haladok a köves, de jól járható úton. A Vértesmezõre érek, innen egy kis emelkedõ, majd monoton baktatás után Zánkói-rét. Tovább menve kis csoportosulást látok, itt a K- és K+ elágazása az

5. ep. (22,70 km),

ahol maga Nád Béla bélyegez. A Rideg Sándor emléktúrán ismertem meg, nagyon közvetlen ember, nem enged el senkit néhány kedves szó-, pár falat- és/vagy korty nélkül. Amikor látja, hogy indulni készülök szaloncukorral kínál. Ezért hálából még egy Halls cukorkát is elveszek. A kék sávon folytatom egy lábnyomnyi széles, csúszós kis ösvényen az Urak asztala alatt. Jobb lábam mindig lecsúszik a nix-be. Felüdülés, mikor egy kicsit szélesebb útra érek. Nem vagyok még közel a célhoz, de jó a kedvem, mert tudom merre járok és be tudom lõni magamnak nagyjából, hogy mi vár még rám. A vízverés-nyergénél, a tisztáson átvágva két új kerítéslépcsõn kell átmászni, majd egy emelkedõ után keskeny, sáros ösvényen fától-fáig szaporázva ereszkedek le egy erdészeti útra, ahol a jó öreg traktorok itt is szétbarmolták az áhítatot. A kerítés mentén várom már a fából készült forgóajtót, amit ha megkerülök a Moli pihenõ felé vezetõ útra jutok. Meg is érkezik, de vele együtt az esõ is. Túratársaim, akik vonatkésés és kompról lemaradás miatt csak a 20-at csinálták, telefonon részvétükrõl biztosítanak a kocsmából. Majd megpukkadok az irigységtõl de elérem a Moli-pihenõt. Az itinerbõl Nád Béla reményteli szavai incselkednek velem: "Remélem napsütéses idõ lesz- káprázatos a kilátás!" Ezzel szemben sötét szürke égbolt alatt világos szürke csíkot lehet látni Duna gyanánt; ráadásul az esõcseppek mint jeges tûk csapódnak az arcomba a süvítõ szél irányából. Na jó! gázoljunk csak lefelé a szügyig érõ avarban. Mázlimra nem tûnök el egy gödörben, kiérek egy sáros útra, rövid emelkedõ után hosszan kanyargó murvás út következik, lehet gangolni végre. Rét után megint sár, de már tudom, hogy az emelkedõn túl ott van a Tabán, ahol az utolsó, a

6. ep. van. (29 km)

A pontõrök kis esõkunyhóban fagyoskodnak, remegve nyomják rá a sün-turistát a füzetre és közlik, hogy mennyi van még hátra (mármint az útból). A parkolónál betérek az erdõbe, a Fellegvár felé vezetõ útra. Megint marasztaló sár fogad. Nem tudom, hogy irigykedjek a mûúton kispistázókra, vagy tartsak velük, de aztán maradok a sárban és nekik fantáziálok valami nagyon-nagyon mocskosat. A kálváriai nyaktörõ napi rutinnak tûnik a sárbírkózáshoz képest és már látni, sõt érezni a civilizációt. A piros háromszöges híd elõtt áll egy régi Ikarusz teli gyerekekkel és olyat pöfög, ami elég egy népirtáshoz. A mûvházi labirintusban hagymaillat fogad, már csorgatom a nyálam, de mikor megtudom, hogy öt perc múlva megy a busz az Árpád-híd felé, felkapom az igazolt itinert meg a kitûzõt és "rohanok". Bõven elérem, mert legalább tíz percig áll a megállóban, amíg mindenki meg nem veszi a jegyét. Hiába futottam le a lábam. Hazafelé nem olyan kellemes az út, mint idefelé, de háromszor olyan hosszúnak tûnik...
Ottorino