TÉLI MÁTRA XL
2008.01.26
Néhány évvel ezelõtt, még elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy egy ilyen rendezvény, ekkora „tömeget” vonzzon. Azt gondoltam, a kirándulás, az erdõjárás, a fiatalok körében teljesen kiment a divatból, s az erdõben legfeljebb erdészek és egy-két „megrögzült” nyugdíjas üdvözölheti egymást; a fiatalemberek pedig ülnek a számítógépnél (jó, ha nem a kocsmában törnek-zúznak, lsd. mai híradások), jobb esetben az interneten böngésznek vagy chatelnek szabadidejükben. (Természetesen nem a számítógépek ellen vagyok, hiszen többek között nekem is a számítógéppel való „bíbelõdés” az egyik kedvenc hobbim. Én csak a mértéktelen, kizárólagos, az élet többi területének rovására történõ használatot érzem egészségtelennek.)
Szerencsére az „élet utat tör”, s idõnként lerázza magáról a béklyókat.
Minden ilyen nap, mint a mai, kellemes csalódással tölt el. Látva ezt a rengeteg jókedvû, életerõs, vidám, fõként fiatalokból álló társaságot, valahogy mégsem aggódom már annyira, s én is jókedvre derülök még akkor is, ha néha kifejezetten nincs rá semmi okom.
Ezért, s pusztán csak ezért érdemes teljesítménytúrákra járnom, még „öregen” is. Csak ezért.
7:00 Mátrafüred.
A rajtnál megkérdezik, futó vagyok e? Nem nagyon értem a kérdést, így azt válaszolom igen, hiszen gyakorta futok. Csak „Szentimrén” jövök rá, két igazolólapot kaptam, egy futót is. Hát futok. A rajt utáni 1-2 km-en Forma1-es csata folyik. Szeretne mindenki jobb pozícióba kerülni, elõzget a szûk ösvényen, holott késõbb a szintúton ezt könnyûszerrel megtehetné.Itt viszont már alig elõz valaki, kialakultak az "erõviszonyok".Próbálom egy-két „profi” futóval tartani az iramot, ameddig csak tudom. A Cserhát40 óta, sajnos nem nagyon edzettem, a lábam is sokat vacakolt, s az ünnepi menük zuhatagában betapadtak azok a nem szívesen látott kilók is. Mint köztudott, 1kg plusz súly, futás közben 3kg-ot ér. Vegyünk például 2kg felesleges tömeget (mert jelen esetben ennyirõl van szó), az már futásnál 6kg-ot nyom. Fogjunk mindkét kezünkbe egy-egy 1kg-os súlyt, és fussunk vele. Majd tegyük le, s fussunk nélküle. A különbség drámai, s ez független attól, hogy ez a súly egyenletesen van elosztva testünkön, vagy éppen a kezünkbe fogjuk, vagy a hátunkon cipeljük. Ennyit az elméletrõl. Szaladjunk tovább.
Téli túrára készültünk, de télvégire sikerült. A hó elolvadt. Ahogy felfelé kapaszkodunk, ugyan néhány nagyobb hófolt tenyerel a földön, s egy-két helyen, ki tudja miért pont ott, keményen tartja magát a jég. Néhol már egy-egy bátrabb madár tavaszi trillázásba kezd.
De ennyi. Azért tél van, s én - nem tudom ki,hogy van vele- nem nagyon szeretem. A téli sportok örömei gyermekkorom óta nem vonzanak; jobban szeretek fixen állni a talajon, nem véletlenül lettem (gyalogos)teljesítménytúrázó. A rovarok elbújtak, a fák „tecchalottak”, a növények magvai a földben kucorogva, dermedten várják a tavaszt. S várom én is, de nem dermedten, hanem lélekszakadva rohanok, a Téli Mátra XL-en. Egy pár futó megelõz, egy néhány társat én tudok magam mögé, különösen az emelkedõkön, mert azok fekszenek nekem.
Sokakkal szót váltok, de nem csoportosulunk. Ez a kemény harc ideje. Elszánt tekintettel néz mindenki maga elé, s igyekszik, ahogy csak tud. Egy-egy emelkedõn, amikor már-már a végemet járom, új erõt önt belém, hogy mások szintén lihegnek, kínlódnak, s elhúzok mellettük.
Mátraszentimrén a Szlovák Csárdának csak a hûlt helyét találom.Kár, mert már régen tervezem, hogy megeszek itt egy jó kis sztrapacskát.
Gallya-tetõ után végre összeakadok az egyik kedves túratársammal, akivel a Less Nándor60-at hajtottuk végig. A találkozás örömét arra használjuk ki, hogy egymásba feledkezve masszívan eltévedünk. Futunk, s egy jó történet elmesélése után nézünk végre körbe, se egyetlen túratárs, se egyetlen túrajelzés a környéken. Egy piciny pánik után betájoljuk magunkat, s máris megvan a helyes útvonal. Arról beszélgetünk, többek között, hogy a Pekingi Olimpián (nem para) nem engednek mûlábbal indulni egy futót, mert a mûláb, az Olimpiai Bizottság szerint, indokolatlan elõnyt jelentene számára. Lábam rosszabbodó állapotát nézve, ez némi optimizmussal tölt el.
S miután társam, saját bevallása szerint, 600km futóedzést tartott a „versenyre” készülve, elbúcsúzunk, hagy hajrázzon tovább. Én is futok, de ezentúl idõnként azt is megnézem, hová.
A Vörösmarty-th.-ban a finom levest, a Pisztrángos-tó utáni 2,5km-en a „feketelevest” kapjuk. Hogy ez a Pisztrángos-tó milyen messze van, nem gondoltam volna. Idõközben már összekeverednek a különbözõ távok mezõnyei, megkezdem a vég nélküli elõzgetést. Közben némi jeges sportokat is kell ûzni, van olyan, akit szabályszerûen fel kell taszigálni, egy „jégfolyón”.
Végre itt a tó! „A zsíros-kenyér túl messzi van” és hizlal is, tehát kihagyom. Elõre a kék kereszten az utolsó csatára. Már itt a sárga kereszt, haladok, gondolom én. Elõzgetek, de valaki engem is megelõz. Közben két túratársnõtõl hallom milyen csapások várnak még ránk (elõször járok ezen a túrán). Ha felérsz a kékre, már azt hiszed minden OK. De akkor orrba vág a jeges szél, s kezdheted újra az emelkedést. Itt a K+-en haladva, van ideje az embernek elmélázni, miért is vagyunk itt, ahelyett, hogy otthon egy kényelmes fotelben üldögélnénk. Sejtem, hogy erre mindenkinek megvan a saját válasza. Van aki, így szeretne a felhalmozódott stressztõl megszabadulni. Van, aki így véli jónak az egészségét karban tartani. Van, aki társaságra vágyik, s itt leli meg. Van, aki a természetet kedveli nagyon. Van aki a vetélkedést keresi, hogy bizonyítson önmagának, esetleg másoknak. Van, aki megmagyarázhatatlan módon egyszerûen csak szereti csinálni. Mindegy, milyen indokból vagyunk itt, szenvedjünk tovább a K+-en, mert ez a szenvedés valahogy, kielégülést, katarzist hoz az embernek. Valamilyen ösztönt vezényel le, talán az elvándorlás ösztönét, azért ilyen kellemes, hiszen minden ösztön kielégítése örömérzéssel jár. S szerintem ezért vagyunk itt elsõsorban, ezt keressük. Mire ezeket a „korszakalkotó” gondolatokat megfogalmazom magamban, már a K- vagyok, s kapom a képembe a megjósolt viharos szelet. Indulok tovább, a már jól ismert szakaszon. A vége felé már mindenki visszakapcsol 1.fokozatba („borzalmasba”). Azután újra a téli sportok örömei következnek, önfeledt csúszkálás a szinte kikerülhetetlen jégpáncélon.
Az ellenõrzõpont után Nordicosokkal megyek, prímán húzunk lefelé. Elhagyjuk az ország tetejét. Ha már ez a pici szél és pici emelkedõ is gond, vajon mit kezdenénk a Himaláján. Vannak, akik azt is megpróbálják. Tavasszal indul egy magyar expedíció újra, oxigénpalack és serpák nélkül. Ráadásul az indulóknak fejenként kb. 4millió forint sorsa felõl nem kell többé gondolkodniuk. Csak a csúcstámadás díja 1.5-2 millió forint. Továbbá a csúcsot úgy érik el, hogy az akklimatizálódás miatt, az egyes szinteken lévõ táborok között többször megteszik az utat, le fel. Van ahol, csak láncokba kapaszkodva, vagy vaslétrákon egyensúlyozva lehet haladni, ha egyáltalán van ilyen. S ha a tüdõd tele lesz vizenyõvel, magadnak kell lemászni.
Ha egy emelkedõn megyek, vagy éppen jeges szél fogad, én erre is szoktam gondolni, így aztán az egész már szinte semminek tûnik.
Himalája ide-oda, lefelé megbotlok egy kidõlt fa gallyában, s mikor egyensúlyoznék vissza, abban a szent pillanatban görcs áll mindkét lábamba.(Hiába, sok volt a 3 hónap kihagyás).Ca-Mg pezsgõtabletta a számba, s pár perc múlva ismét a régi vagyok.
Elfut mellettem irtózatos sebességgel egy régi kedves Nordic-os túratársam, nem vesz észre, de mielõtt jelezhetnék neki, szó szerint már látóhatáron kívül jár. Újra elkezdek kocogni. Lefelé a szûk ösvényen a festõi patak-völgyben sokat elõzgetek, de csodával határos módon egyszer sem botlok meg. Hirtelen elfogy a táv, már csak 800méter Mátrafüred, onnan egy pár száz az iskola.
Az iskola környékén hihetetlen mennyiségû autót látok parkolni. Ez aztán a rendezvény!!!
Végre itt a cél. 6:27 alatt érek be. Pillanatok alatt kezemben az oklevél és a kitûzõ.
Rövid teázás, majd búcsút intek egy-két alkalmi túratársamnak.
Nem nehéz a búcsú, mert valamikor, bárhol, hamarosan vagy talán nagy sokára újra találkozunk. Az események valahogy ismétlik magukat. Ez a dolgok rendje. Tehát nekünk újra találkoznunk kell majd valamelyik túrán. S nem csoda, ez legtöbbször be is következik.
Az autómba ülök, bekötöm magam, de nem indítom be még a motort. Folyamatosan érkeznek a célba a különbözõ távok befutói. Nézem a fiatalokat, s összeszorul a szívem. Nagyszerû dolog, amit csinálnak. Örömömbe azonban némi keserûség vegyül.Azokra gondolok, akik a káros szenvedélyek, számítógépfüggõség vagy hátrányos helyzetük miatt most nem lehetnek velünk.
2007.01.26
|
