Túrabeszámolók


Cserhát

kiscatsTúra éve: 20072007.10.31 12:07:57
Cserhát 40
Színek, dombok, állatok

Bár alig 70 km tõlünk a Cserhát 40 rajtja, mégis hosszúra, s kalandosra sikeredett ez a reggel. De ezt majd egyszer elmesélem, ha kiadom a „Stoppolásaim története” címû könyvemet, avagy miért gondolják azt a tömegközlekedés szervezõi, hogy szombaton és vasárnap mindenki csak 10 óra és délután 4 között akar közlekedni, hovatovább csak akkor. Szóval a Jászberény-Alsótold távot két vonattal, s két stoppal hál’ Istennek még szintidõn belül letudtam, vagyis odaértem a rajtra.
Alsótoldot elsõ blikkre nem is tudnám hova tenni, de ha megtalálom is a térképen, csak annyit állapíthatok meg róla, hogy vagy 3-szor átsuhantam már rajta eddigi életem során. Pedig gyönyörû dombok ölelik körül, kilátókkal, hatalmas rétekkel. Szóval a néhai Ált. Isk-bõl indulunk, s rögtön bevágunk egy szalagozás mentén a reggeli harmattól még csurom vizes susnyákosba. Alattunk elmarad a falu, gyorsan felérünk a Bükk-hegy nyergébe. Micsoda rétek, mennyi vonulat, s a színek sokasága rohan ránk. Leszaladunk a Bableves csárdához, s innen sajnos kövesúton meggyünk egy jó darabig. Bár a két oldalt utunkat kísérõ színpaletta nyújt némi kárpótlást. A kék jelzés aztán bevág az erdõbe, s egy szélesebb ösvényen a Tepke kilátóhoz vezet. Az út két szóval kifejezve: gyönyörû és sárga. A kilátó tetején az „igazi õsz” címû filmet vetítik. Az ég szürkén besimulva, esõre áll, a megannyi vonulat alsóbb rétegeiben tanyát vert a köd, és színek, csodás színek. Az erdõ mindazt nyújtja, amit az õszrõl eddig összességében gondoltam.
Na, de romboljunk tovább a Garábi-nyereg irányába! A sár nem jelentõs. Épp segítségünkre van abban, hogy a meredek lejtõn kicsit fogjon rajtunk. Jobbra-balra egyébiránt térdig ér az avar. Az erdõ közepén álló útszûkület, maximális haladási sebesség: 30 km/h, és elõzni tilos táblákat nem nagyon tudjuk komolyan venni. Garábon kapunk frissítõt (sajnos a 42 km alatt csak itt), s megszámolunk a házak alapján kb. 150 fõt. Csendes pihenõ van a néprajzilag is jelentõsnek mondható házak között. Mi, turisták sem zajongunk, a hangulat magával ragad. A házak elõtt virágos kertek, egy takaros lak kerítésén vadszõlõ fut fel. Elindul zölden, sárgára vált, narancsosodik, pirosba fordul, s mire a kerítés tetejére ér már bordó a színe. S mindez kb. 20 m széles összefüggõ szõnyeget alkot. Felsõtoldra sajnos megint kövesúton megyünk. Elkezd esni az esõ, hízik a sár. Fõleg a traktorral járt mûvelt földek szélén. A levelek elkezdenek szállingózni, mint a hó. Az erdei út sárga szõnyegén bandukolunk. Enyhe emelkedõvel érünk fel egy fennsíkra. De micsoda fennsíkra! Annyi benne a vonulat, domb-domb hátán, s mögötte megint domb, mint mikor mesekönyvben ilyet ábrázolnak.
Mi sem tudjuk, õk sem, mit keres itt ez a sok marha! Csak nézzük egymást, s próbálunk ezen a széles réten elférni egymástól. Persze mivel 50-en is lehetnek a tarkák, mindenhova jut belõlük. Egy vonulattal odébb újabb ridegen tartott csorda legel. S a következõ dombon persze még 30-40 jószág. Tiszta, bársonyos a szõrük. Ha nem lenne belõlük ennyi kis hazánkban, ezekbõl az egyedekbõl azt hihetnénk, hogy valamilyen szépségéért tartott különleges állatokkal van dolgunk. Egy kis csúcs beiktatásával, a rét után Hollókõre érünk. A kocsmában, s a várban van a pecsét; ebben a sorrendben. Visszatérünk a kék jelzésre, s megkezdjük monoton menetelésünk a Dobogó-tetõre. Sosem voltam még erre, így nem is tudom, mire számítsak. Az erdõ itt nem tûnik olyan szépnek (pedig biztos az.). A túra legnehezebb szakasza után a kilátónál lerogyunk. A tájidegen betonhengerbe életveszélyes és tilos felmászni - a kiírás szerint, de gondolván arra, hogy milyen gyötrelmes volt ide feljutni, sokan mégis megteszik. A legnagyobb baj az, hogy kevés a vízvételi lehetõség a túrán, s ezen a tetõn véglegesen dehidratálódik az ember. Sajnos ezen az sem segít sokat, hogy közben újra elered az esõ, mert ugye a külsõleg, s a belsõleg nem ugyanaz. Cserhátszentivánban elsõ dolgom lesz kutat keresni! Oda még most leszaladok. Ja! Újabb szép, szintén legeltetésre használt rétek után, ”alufólikus” állapotban hagyom magam mögött a „Valamit kezdjünk a régi Tsz épülettel” itt sikeres próbálkozását, aztán a templomot, s végre kutat érek. A falu szép pihenõhelyéhez érve, még fel kell mászni egy kilátóba. (Ezen a környéken igen elszaporodtak ezek a kihalófélben lévõ építmények.) Pecsét után földiekkel találkozom. Micsoda öröm! A patak mentén haladunk, egy látszólag szétrobbantott betonhídon átkelve, a folyam másik oldalán, a magasparton elcsigázott embereket érek utol. Aztán az utolsó állomásra a Cserkúti vadászháznál lelünk. Azt mondják a pontõrök, valami mágikus ereje van a helynek. S valóban: átszökellek a patakon, felszaladok a csúszós köveken, s az erdõbõl kiérve újra nyílt terepen vagyok. Itt juhok legelnek százával. Ámultba ejt, s nagy örömöt okoz, hogy a Cserhátban még ilyen szinten alkalmazzák a talaj effajta hasznosítását. Jobbra szalmabálák kopnak az esõben, balra pedig újabb domboldal ígérteti meg velem, hogy ide még visszajövök. Cserhátszentivánból persze megint kövesúton megyünk be Alsótoldra, a célba.
Sosem tudtam, hogy ilyen szép a Cserhát! A dombok, a színek, a hangulatos csordák…
A nap és esõ meccse végül is döntetlennel zárul. Bár mind a kettõnek voltak reményteli kísérletei. Mondjuk az utóbbi felé azért néha kicsit lejtett a pálya. KA