Túrabeszámolók


BEAC Maxi / Turista Kékszalag

Kerek repkényTúra éve: 20072007.09.28 00:23:06
BEAC Maxi 110 km (Jubileumi XX. Rendezés) -vigyázat, hosszú!

Már hamarosan délután kettõ óra lesz. Erõtlenül fekszem le a fûbe Virágos-nyeregben. Ennek soha nem lesz vége. Csak talpalok eszeveszetten, mindig fogy a táv, de aztán a hátralevõ kilométerek mindig egyre hosszabbra nyúlnak, mint mikor valaki mindig tovább rágcsálja az utolsó gumicukrot, csak hogy tovább tartson. A fûben fekve már nem érzek semmit, nem akarok semmit. Aztán a fûszálakról felemelem tekintetem az égre, s nézem az egymással versenyzõ felhõket. Kékdroid bíztat, hogy innen már „csak” 4 kilométer a cél. Még 4… Petami nem messze fekszik és felbukkan RitaB is, leül mellénk, mert megjár. Aztán rövid éledezés után elkezdünk ereszkedni. A Nap meleg sugarait érzem a nyakamon és arcomon, közben fúj a szél. Néha egy-egy párperces leülést kezdeményezek, aztán megyünk tovább. Aztán a csoffadásból és fáradtságból egy új hangulatforma születik meg, amit még nem tudom, hogy lehetne egy szóval leírni, de a lényege az, hogy az ember, akármilyen álmos és fáradt, jól érzi magát, vigyorog mindenen (nem alkoholizáltunk, nem voltunk beszívva!!! :)) hülyeségeket beszél és énekel, és minden létezõ Máté Péter számot Beac-osít. :D (emlékeim közt van egy tépett itiner…)
És akkor egyszer csak azt hallucinálom, hogy szemben az úton jön Vándorköszörûs. És nem is álmodom, hanem tényleg. És úgy megörültem neki és úgy meg voltam hatódva. Hozott nekünk meleg levest, és elõrevetíti, hogy a célig már nincs egy kilométer. Megdicsér minket, hogy nem is tûnünk fáradtnak, majd kér, meséljünk, mi meg egymás szavába vágva mondjuk a magunkét. :) Aztán hamarosan átkelünk a mûúton, lépcsõ, sínek, ismerõs sárga épület. Bokorsövényen BEAC MAXI papír. Zergeugrásokkal elõrerohanok, majd vigyorogva ülök le a lépcsõn, a célba együtt megyünk be. Gratuláció, elégedett arcok. Boldogság. Sikerült. :)

Azonban minden sikerhez rögös (Pilisre vonatkoztatva ez szó szerint igaz kijelentés) út vezet, sosem szabad elfelejteni, mik segítettek hozzá ahhoz, hogy eljuss addig, ahol épp vagy.

Az a nagy csütörtöki rohanás, mert egy hirtelen jött ötlet folytán úgy éreztem, ott szeretnék lenni az aznap esti TTB étkezésen. A buszon még ismerõssel is találkoztam, akivel amúgy is szerettem volna összefutni a héten, így Székesfehérvárig társaságom is volt. Budapesten a megbeszéltek szerint Kékdroiddal felkutattuk a pizzéria hollétét. Ettünk egy jót a népes TTB osztaggal, este pedig Vándorköszörûs és Franci vendégszeretetét élveztem.

Pénteken ráhangolódás a Beac-ra, s hamarosan már ott ültünk a vonaton. Ahogy közeledtünk a célunk (ami a rajt is egyben :D) felé, egyre sûrûsödtek az ismerõs arcok. Sokakat rég nem láttam, nagyon örültem nekik. Mikor az átszállást bonyolítottuk le, pár mit sem sejtõ ember csodálkozva mondta, „Ni má’, mennyi síbotos…”

Még fel sem ocsúdtunk, Magyarkúton leszállva a hömpölygõ tömeggel egyenesen a rajtba sodortattuk magunkat. Némi kis küzdelem után végre hozzájutottunk a papíroshoz, amivel megpecsételtük sorsunkat, mert megkaptuk a rajtbélyegzõt. Hamarosan sportszakmai patakátkelés következik, ami ugyan nem szórja meg a népet, de hiába van nálam két bot, azért a túlpartról majdnem sikerül visszacsúszni. :) Felfelé kell menni, ragad a sár és második talpat képez. De kérdem én, minek, ha már egyszer van talpa a cipõmnek. Biztos a nagyobb tapadás érdekében. Az emelkedõ igen jól megy, többnyire elõzünk, de nyilván minket is elõznek. A kerékpárosokat nagyon nem irigylem. Ha ilyen sár lesz a túrán végig, akkor igen meg fog izmosodni a karjuk. Hangulatos hegyek, szép erdõ, hatásvadász kilátás a fák mögül baloldalt az alant elterülõ tájra. Aztán késõbb valami félig elkészült betonszerkezet mellett/felett/alatt (? :D) kell átjutni a túloldalra. Kis fennakadást okoz, de csak azért, mert végig kell gondolni mindenkinek a lába hossza és magassága függvényében, hogy neki melyik a legoptimálisabb út. :)

Nógrád elõtt Szilvit faggatom a Mont Blanc körrõl, közben Beugró lány-ékkal is egy tempóban haladunk sokáig (utólagos észrevétel, mert akkor még nem tudtam, hogy õk azok :D). Hamarosan feltûnik Nógrád vára, s megérkezünk az elsõ ellenõrzõpontra.

Egyre jobban besétálunk a Börzsöny hegyei közé, mikor egyszer csak megpillantjuk az elsõ jubileumi meglepetést egy kis asztalkánál. Kávé, zsíros kenyér, reggelinek való. :) Nyam.
Itt találkozunk újra Mikivel, akinek a rajtban már tudtunk gratulálni a sikeres Mont Blanc körhöz, most együtt eszegetünk. Innen egyre fel, egy-egy szélesebb részen az út mellett a biciklisek lazítanak. Páran cukkolják õket, mi inkább bíztatjuk, meg próbáljuk õket megnevettetni. Egyre feljebb érünk, a Foltán-keresztnél meglepetésszerûen régi újságokat, meg érmeket osztogatnak.

Egészen kimelegedtem, mikor a hõn áhított csóványosi geodéziatornyot megpillantottuk. Pecsét, majd fel, mert világosban én még sosem voltam itt. A létrák fagyottak és sárosak, így nem meglepõ, hogy kezeink lefagynak és sárosak lesznek, mire felérünk. Pár fotó, gyönyörködés az alattunk pöffeszkedõ Börzsönyben. Szép, ahogy a fák követik a hegyek ráncainak vonalát.

„Itt most melyik jelzést kell követni? Amelyik tetszik?”
Nagy-Hideg-hegy elõtt igen nagy meglepetést okozott a soron következõ meglepetéspont, ahol különféle sport -,ill. csípésekre való krémekkel kínálgatták a pontõrök a túrázókat. Elidõztünk itt egy pár percig és szociológiai terepszemlét végezhettünk a túratársak útvonal-választási szokásairól. Itt hangzott el egy utánunk érkezõ ember szájából is a bekezdés elején levõ idézet. :) Fenn a turistaháznál frissítettünk kicsit.

Börzsönyi hangulat: Még most is el tudnám képzelni, hogy ott ülünk Kóspallagon és kortyoljuk a hideg kólát. Mikor az erdõszélen ezernyi õszi kikerics pompázik, s szinte rózsaszínre festik a mezõt. A Börzsöny utolsó lankáit, a nap fényét a dombokon, elõttünk a sok túrázót. Törökmezõn a félig nyers paprikás krumpli (éhesek voltunk és pont rosszkor értünk oda :D) úgy is nagyon finom volt. Közben felismerni vélem a pont Vali nénijében azt a Vali nénit, aki a Mályvád céljában is ott volt. Sokat beszélünk itt vele, megkérdezi, melyik távon vagyunk, eláruljuk, hogy 110. Erre csak azt feleli halkan a fülembe súgva: „Nem vagytok ti egy kicsit flúgosak?” :)
RitaB ajándékoz Kékdroidnak és nekem egy szép adag rizses csokit. Jól elmajszoljuk, aztán hamarosan elsomfordálunk.

Ha lement a Nap, illene, hogy ne legyen melegem…
A fellegvárba feljutni nem kis teljesítményt igényelt tõlem. Valahogy egészen kifáradtam és muszáj volt ennem odafenn. A parkoló mellett ültünk a csapnál a sötétben, ittunk pezsgõtablettát is. Aztán indultunk tovább. Mindig egyre többször csak felfelé. Melegem volt, de már a szél is fújt. Sokszor megálltam, zavartam el a fiúkat, hogy menjenek elõre, majd Csanyánál megvárnak, de minden próbálkozásomra ugyanazt válaszolták: „Nem!” És nem is hagytak ott.

A fény az alagút végén
Én nem érzem magam fáradtnak fizikailag, de el tudnék aludni. Jó régóta mászunk fel, és egyszer csak fényt látok. Biztos Csanya, gondoljuk, s örömittasan lépdelek a várva várt leves felé. Mikor odaérünk, még ott van Vándor Csillag és RitaB. A leves már elfogyott. De nem baj, én nagyon örültem a teának és annak, hogy Csanya ott volt a levél alakú papírlyukasztóval. Hamarosan Csillag elindul. Rita elmondja, hogy nincs meg a pecsételõlapja, de ekkor feltûnik szoki-moki (utólagosan derült ki :D) és társa, akik megtalálták az elveszett papírdarabot, így innen négyesben megyünk tovább vidáman, nevetve.

Ének az erdõben
Hiába nem vagyunk összeszokott énekkar, de két ember már tömeg, nem hogy négy, így fiúk (Kékdroid, Petami) és mi, lányok (RitaB meg én) szépen két szólamot alkotva énekelni kezdünk. Ég már a város, meg a ház is, jó, hogy az erdõ még nem. :D Olyan úton haladunk, ami igen keskeny, ráadásul baloldalt meredeken lejt, csúszós, avaros, köves. Elõvigyázatosan haladunk, s mindig figyelmeztetjük az utánunk jövõt, hogy milyen jellegû terepakadályokra számíthat. A sötét nem viccel.

Forgóajtók
Akármennyire is nem hittem volna, hogy lehet ilyen kivitelezésû egy vadkerítés, hogy nem létrán kell átmászni, hanem forgóajtóval van ellátva, hát igenis megbizonyosodtam róla, hogy létezik. Szépen átkeltünk, majd párszáz méter múlva jött egy másik, amit én észre se vettem, de Petami jó kisfiú révén szépen átment a forgóajtón (õ kérte, hogy említsem meg a beszámolóban :D)én meg mint a hülye, keresem, hogy hol a kerítés, amit õ kikerült, aztán kiderül, hogy sehol. :D

Kisrigó
Vándorköszörûs megvárt minket Vilivel a Kisrigóban, nekik itt lett vége a túrának, 70 km-re neveztek. Rendes volt tõlük, hogy itt maradtak és még beszélgettünk velük kicsit. Jóízûen lapátoltam magamba a forró ragulevest. Újjáéledtem. A mosdóban rendbe lehetett szedni magunkat, majd hajnal negyed kettõ felé indultunk újra bele az éjszakába.

Töklámpások éjszakája
Alig értünk be az erdõbe, érthetetlen módon egy töklámpást találtunk az ösvény mellett. Majd mindig egyre több és több gyertya, mécses, töklámpás került elõ, valami hihetetlen fílinget adva ezzel a túrának. Csodálatos volt. Ahogy mentünk át a hídon és ott voltak a gyertyák meg a… Ezt nem tudom visszaadni. :) Ott kellett lenni.

Az elsõ busz még sokára megy
Dobogókõre is feljutottunk, hát íme. (RitaB-nek felfelé holtpontja volt, de megállás nélkül jött fel, ahogy tudott, nagyon tiszteletreméltó.) Inkább köd van, mint hideg, de ez utóbbi sem lebecsülendõ. A buszmegálló környékén pár elcsigázott feladó toporog, 4 óra 5 perc az idõ, a pontõrök 10 perce mentek el állításuk szerint. Mi hajnalizunk egyet a buszmegállóban az élelmiszerraktárunkból és nézzük a ködben a lámpák tompa fényét.

Hátborzongás Dobogókõn: Köd van. Forgok körbe-körbe, nézem a fákat, hol a jel, mindannyian nézzük. Rajtam van az összes jelenleg ebben a térben és idõben jelenlevõ pulcsim, pólóm, polárom, de fázok, vacogok. Szitál a köd, talán esik is, néha nagyot koppan a fejemen egy jéghideg vízcsepp. Tartom az elemlámpát, de le vannak fagyva az ujjaim. A kesztyûért nyafogok, amit el se tettem. Jobb híján (miért kell jobb? :)) Kékdroid tiszta (!) zokniját kapom kézmelegítõ gyanánt. Negyed óra múlva már érzem a pozitív hatást. :)

A körülöttünk levõ világ olyan, mintha a világ végén járnánk. Sötét, szürke égbolt, pedig lassan reggel 6 óra lesz, illene világosodni, de homogén felhõréteg burkolja be felettünk az eget. Csak megyünk hosszasan a sárga jelzésen, néha van egy-egy trükkös útváltás, de Kékdroid és én is jól emlékszünk erre az útszakaszra. Petami unalomûzõként zenét hallgat és kántál, kicsit olyan, mintha táncolna is hozzá esõköpenyében. :) E jelenet kicsit megmosolyogtat. RitaB néha kicsit elmarad, de jön rendületlenül. Egyszer megvárom, aztán már együtt megyünk, valami kis apróságokról beszélgetünk, de még mindig van erõnk nevetni. :) Ez az, ami számít.


A neogranormon történet: A Kisrigó vendéglõ körülbelül 70 km magasságában van. Bubut a kompnál láttuk utoljára, azóta már beiktattunk egy hosszabb (a fellegvárnál) és egy rövidebb pihenõt (Csanyánál). A lényeg, hogy legalább egy órával késõbb értünk a fenn említett helyre, mint a fenn említett személy. Csodálkoztam is, hogy mit keres még ott, aztán mikor megszólalt, már sejtettem, hogy azért várt meg, hogy visszakérje a kenõcsöt, amit kölcsön kaptam tõle. Hogy a történet teljes legyen, érdemes megismerni az elõzményeket is. :)
Izzasztó hõség, kemény, meredek mászás fel Hegyes-tetõre. Itt inkább elõznek minket, de én képtelen vagyok gyorsabban menni. Odafenn sok-sok ízletes dinnye vár (erre már elõzetes utal, a kedves pontõr (Gyõri Péter) nem sajnálja tõlünk. Kékdroiddal felmegyünk a kilátóba, mert állítólag szép a kilátás (én még sosem voltam itt), tényleg az. Kicsit hûvös van, ezért lassan vissza lemegyünk. A többiek már elmentek, Bubu viszont kitartóan tömi magába a dinnyeszeleteket. Megkér minket, várjuk meg õt, addig mi is eszegetünk. Szép lassan elindulunk a pontról (Bubu nem hazudtolta meg magát, mindkét kezében volt egy-egy szelet dinnye a távozáskor. :D). Aztán ahogy megyünk a Hevér-lyukaknak (ezt Bubu mondta) nevezett nem éppen természetes jelenségek mellett, eszembe jut, hogy nekem jólesne egy kis kenõcs. Bubunak volt még minimális neogranormonja, amit készségesen rendelkezésemre bocsátott. Kerestem, kutattam szememmel az alkalmas helyeket, s Bubu azt mondta, bújjak el a Hevérlyuk kerítése mögé. Én már onnan az útról láttam, hogy ott szakadék van, így nem preferáltam a javaslatot. Ezt meg is jegyeztem, meg hozzátettem, hogy nem akarok lezuhanni, meg meghalni. Erre Bubu helyeselt, hogy az valóban nem lenne jó. Majd rövid hatásszünet után hozzátette: Mert akkor lezuhanna a neogranormon is…
Hát ezután történt, hogy mi azért Kékdroiddal megálltunk, Bubu meg elsuhant. Aztán a szép kis erdei ösvényeken lecsorogtunk a Templom-völgybe, de Nagymaroson futottunk, nehogy lekéssük a kompot. (végül bõven elértük) A Dunán való átkeléskor Bubu is ott volt, meg sokan mások: Vándorköszörûs, Aleszka, RitaB, Sir Dan, Vándor Csillag, Zsotyek, Petami… Szóval jó sokan. Az ég már besötétedett, a környezõ épületek, utcai lámpák fényét a komp alatt megtörõ feketés-kék hullámok csillogtatták vissza. Hogyha ilyen szépen összeverõdtünk, hát elnevetgéltünk az úton, ami a nappalból az éjszakába szállít át minket. Éreztem, a küzdelem most jön. A túloldalon a többiek elindultak egybõl, mi Kékdroiddal megvártuk Petamit, míg a depótól megszerzi, ami az övé. :)

Akartam én ezt?
Tölgyikrek után, mintegy gongütésre, elment a kedvem az egész túrától. Álmos voltam és nyûgös. Volt 1 (vagy 2) vízhólyagom, de különösebben nem éreztem. Lajos-forrás ellenõrzõpontig elõresiettem, hogy ott érjem a pontõröket zárás elõtt. Kaptam tõlük egy flakon buborékos vizet. A forrás mellett csoffadtam. Nem akartam továbbmenni. Egy autóra vágytam, ami bevisz Hûvösvölgyre. Rita és Kékdroid is bíztattak, hogy eddig jól ment, most már meglesz a vége. De nem tudtam elhinni…

Gyopár forrás
Gyengének éreztem magam. Még most is látom Rita arcát, hogy sajnál és mondja, hogy ne adjam fel, megvár, hiszen megvárjuk egymást, meg eddig is megvártuk egymást. Nekem viszont ülnöm kell, ezért õ elindul. Kékdroid bíztat, lelket próbál verni belém, bár a sírás szélén vagyok, azért mégis mosolyra húzódik a szám. Pláne, mikor felbukkan Olahtamas és Annamária, akik épp erre túrázgattak csapatukkal. Nagy öröm mindkét oldalról. :) Beszélgetünk kicsit, elmondják, hogy Rita valamivel arrébb ránk vár. Tovasietünk, immár én is fülig érõ szájjal, jókedvvel, hosszú gyors léptekkel.

A nyeregben már nyeregben érzem magam
Vidáman nevetve suhanunk a mûúton Kékdroiddal és RitaB-vel. A felfelén viszont mindenki saját tempójában megy, fenn találkozunk. Út közben bottal felpiszkálom az út szélén alva erõt és energiát gyûjtõ Petamit, aki még Lajos forrásnál ment elõre, hogy kólát szerezzen magának. Aztán a Kevély nyeregben a pontõrtûz füstje még vár ránk, pezsgõtablettázunk, fekszünk kicsit a napsütötte fûben.

Viszketõ talpak: Rozália felé tartva már megint nem élvezem a túrát. A talpam veszettül viszket. Olyan jól esne, ha valaki úgy istenigazából véresre vakarná a talpam. Az idegeim már kezdik felmondani a szolgálatot, mikor leveszem a cipõt, és zokniban bandukolok. Az apró hegyes kövek szúrják a talpam. Normál helyzetben sikítva húznám vissza a cipõm, de most ezt bizsergetõnek érzem és élvezem. Sõt, vágyom a minél hegyesebb kavicsokra. Lépteim felgyorsulnak, de csak a Virágos-nyereg alatti szerpentinekig, ahol visszahúzom a cipõt. Gyors tempóban, de idõnként meg-megállva tartok fel a nyeregbe a délutáni melegben. Az utat fenyõk szegélyezik, majd hamarosan telefonál a túra fõrendezõje, hogy élünk-e még. Tudomásomra adja, hogy megvárnak a célban. Nagyon kedves gesztus, pedig már nagyon késõ van.

Virágos nyereg
Erõtlenül esek össze, a fûszálakat oldalról szemlélem. Fotóim itt csak a felhõkrõl szólnak…. :D

A többit az elején elmeséltem.

Köszönöm, hogy végigolvastad ezt a hosszú beszámolót.
Köszönöm a túratársaimnak, akikkel a legtöbbet mentem: Kékdroid, RitaB, Petami, a vérszerzõdést, ami a Csanya ponttól a célig köldökzsinórként kötött össze minket és vigyáztunk egymásra.
Köszönet a rendezõknek, pontõröknek, Csanyának, Vándorköszörõsnek, hogy segítettek, bátorítottak, bíztattak.
Életem eddigi legnehezebb túrájaként éltem meg a BEAC-ot. Nagyon tetszett. Nagy kaland volt és sokat tanultam.
Köszönöm!