Eger Csillaga50
A legkisebb túlzás nélkül mondhatom, már régóta vártam ezt a napot.
Amint reggel kiléptem lakásom ajtaján, néhány métert megtéve az utcán meglepetésemre ismerõs túratársakba botlottam. Együtt haladtunk tovább a csupán néhány percre, Eger belvárosában található rajthelyig. Ott a szokásos szívélyes üdvözlések zajlottak, ami inkább rájuk vonatkozott, mivel én csak az idén kezdtem igazából a teljesítmény túrákat, s nem túl sok embert ismerek. Így amolyan magányos farkasként szándékoztam végighajtani a túrát, ami szerencsére végül is egyáltalán nem így alakult. 7.02-kor rajtoltam ugyan, de elõttem már jó néhányan útra keltek. Furcsa érzés volt Eger belvárosán, teljesítménytúrázóként végighaladni, mivel elõször indultam ezen a túrán. A jól ismert, kissé még kongó utcák, most egész más színben tûntek fel, mint hétköznapokon, mikor oly sokszor lótok-futok itt, ügyeimet intézve. Minden szakszerû ajánlással ellentétben az a szokásom, hogy a túra elejét keményen megnyomom, így ha végére elfáradok, lazíthatok egy kicsit, mert nem nagy táv áll már elõttem, vagy ha marad még erõm, a véghajrában jobb eredményt tudok kisajtolni magamból. Szinte mindenki más céllal indul el ezeken a túrákon, más motiválja, hajtja elõre az embereket 50 km-en át. Nekem fõ célom, hogy lehetõleg minél jobb teljesítményt nyújtsak, magamhoz mérve. Kirándulni is szeretek, gyakran barangolok, különbözõ tájakon, gyalog, vagy kerékpárral, s ilyenkor mindent részletesen megfigyelek lefényképezek. De ezt a túrát, annak ellenére persze, hogy sok érdekes dolgot látok, alapvetõen nem kirándulásnak szánom. Ebbõl az elvbõl kiindulva, már jó korán elkezdtem elõzgetni, s lassan mindenki lemaradozott mögöttem. A piroson a mûútról balra befordulva egy darabig mentem, de a sok cikk-cakk miatt kissé elbizonytalanodtam. Ekkor ért utol egy futó, aki magabiztosan ismerte az utat, így hozzácsapódtam. Õ a munkája miatt a 25-ös távon tudott csak indulni, ezért nagyobb ütemet diktált mint én. A felfelé menetek, mivel évekig a Mátrában a meredek vulkáni hegyoldalakon edzõttem fekszenek nekem, s így végül együtt jutottunk fel az Eged csúcsára. Meg kell emlékeznem a köves út mellett virító, fokozottan védett, gyönyörû sárga csöves virágú, kékesibolya pártájú, enyhe vaníliaillatú csillagõszirózsákról. (Aster amellus). Most láttam elõször a régen elhagyott szõlõkként ismert részen telepített új táblákat. Társam szerint a telepítés nyomán, talán a hegyoldal eróziója is elindult, bár siettemben, ezt nem tudtam igazából megvizsgálni. Szakértõ szerint az Eged sajátos, sok tekintetben egyedülálló flórájának, talán nem nagyon használt a telepítés. A szerpentinrõl letekintve Eger helyén lelki szemeimmel a Pannon beltengert láttam, amint az Eged hegy lábait nyaldosva ér véget. A csúcsról lefelé beszélgetve, kocogva, együtt haladtunk, amíg Várkút után a 25-ösök útvonala le nem vált a zöldön, s én mentem tovább a piroson. Kisvártatva utolért egy futó, akivel már Várkúton találkoztam. Néhány szó, s ezt követõen a Szarvaskõi várig nagyjából együtt haladtunk, számomra néha gyilkos ütemben. Bíztatásomra megpróbált ugyan idõnként leválni rólam, mivel azonban felfelé talán egy picit jobb voltam, lefelé pedig õ futott a vízmosásos, gallyas, köves utakon is irdatlan sebességgel, így mindig összecsapódtunk. Láttuk egymáson, hogy egyikünk, sem tegnap született, lassan már „öregeknek” számítunk. Kérdésére, „hanyas vagy?” válaszolva derült ki, hogy már 12 napos voltam, amikor meglátta a napvilágot, a nagy forradalom utáni második évben. Jól elbeszélgettünk különbözõ témákról, persze elsõsorban a túrázásról. A Barát-rétnél egy kissé elbizonytalanodtunk, de rövid idõn belül, mielõtt a térképet kikaparásztam volna a zsákomból, megtaláltuk az ösvényt a sûrûbe. Azután egy nagyon meredek, de rövid emelkedõ következett, jobbról gyönyörû sziklákkal övezve. Alattunk kis hegyi patak futott a sziklák között. Túratársam mutatott egy sziklából kinövõ fát, aminek a törzsét, teljesen körülölelte a kõzet. A hegyre felérve beértem az elõttem haladó futót, aki kényszerû okok miatt megállt egy rövid idõre, s akinek készséges iránymutatásának köszönhetõen elkerültem egy csúnya elfutást, õ viszont szépen elfutott, s egy jó darabig nem is láttam. Egy helyütt a piros kereszten, ahol éppen magányos farkasként futottam egy völgybe érkeztem, ahol jelzés volt, út nem. Szokásom szerint térképolvasás helyett a jelzést keresve össze-vissza járkáltam, mint egy mérgezett egér, amikor megszólalt felettem egy „Égi hang” , erre gyere, gyere fel az útra. Az elõzõ társam volt akivel a Várkút utáni zöld elágazástól nagyjából együtt haladtunk. Bár nem láttam sem õt, sem az utat, tétován elindultam a hang irányában, s kisvártatva sínen voltam. Egy idõ után a piros sáv keresgélésébe fogtunk, ami kisebb megingás után meg is lett. Ekkor tanultam tõle egy bölcsességet. Sokszor adódik úgy, hogy már régóta nem látod a jelzést, kissé elbizonytalanodsz, ekkor próbálj meg hátranézni, lám-lám ott a jelzés, mivel csak az egyik oldalra festették fel. Már ezen a túrán is kipróbáltam néha ezt a módszert, s remekül mûködött. Egy idõ után utolért minket egy futó srác, akivel reggel már találkoztam. Már hárman haladtunk tovább. Társaim már régebben ismerték egymást, mindkettõ „régi motoros” ezen a téren. Azért jól eltársalogtunk így hárman, bár ha a régi túrák, s közös ismerõsök felemlegetése volt soron, néha elvesztettem a fonalat, így elõre szökkeltem.
Egri lévén örömmel hallottam, hogy a sokszor váltott témák között egyikük a Princ a katona címû filmet említette, mert itt lelkesen kapcsolódtam be újra a beszélgetésbe, hiszen ennek a filmnek a java részét az egri laktanyában forgatták, aminek a szomszédságában nõttem fel. A nyári forgatások egy részén részt vettünk, sõt egy epizódszerephez többünk közül, próba után kiválasztották az egyik barátomat. Az volt a feladata, hogy a filmben a kocsmából hozott pálinkásüveget felkötötte egy a körlet ablakából kilógatott madzagra, s a katonák boldogan felhúzták nap mint nap a tiltott nedût. Akkor megjelent Zenthe Ferenc a parancsnokuk, s kérte, hogy egy vízzel teli üveget kössön fel. Sõt még szóbeli szerepe is volt a srácnak, válaszolnia kellett a parancsnoknak egy egész mondatot. Késõbb, a forgatás szünetében személyesen sikerült beszélgetnem kisgyermekként ezzel a nagyszerû színésszel, aki a TV-ben akkor ismételt Tenkes kapitányára utalva, nagyon-nagyon elégedett volt, s ezt széles jókedvvel hozta tudomásunkra, hogy aznap gyõzték le végre a labancokat. Ez alatt a pár perc alatt fogalmazódott meg bennem a kép, a nagyszerû színész mellett nagyszerû embert is ismerhettem meg, a késõbbi ország kedvencét a jóságos Takács bácsit, ami igazán testre szabott szerepe volt. Ezt a kis kitérõt azért engedtem meg magamnak, mert szerintem ez a filmforgatás is hozzátartozik Eger „történelméhez”.
Elértünk a Leshely ellenõrzõ pontig, ahová egy hatalmas, gyönyörûen zöldellõ, õszi kikekericsek tömegével telehintett mezõn keresztül jutottunk el. A ponton társaim már-már veséig kiszomjazván, tréfálkozva az egri bor hiányát reklamálták, mire én megjegyeztem hogy van itt Egri Leányka, mert volt is, a nemesebbik fajtából. A Szarvaskõi várhoz érve lefelé jött az elõzõ futó, õ volt az egyetlen aki végig elõttünk járt, s megjegyezte, hogy nincs pontõr fent. Azért felmentünk, s egy kedves turista pár hölgy tagját kértük meg rá, készítsen a mobilommal egy emlékképet rólunk, ha kétely merülne fel, hogy valóban fent jártunk e várban. Azután az elsõ társam, elhatározta, hogy õ megvárja a pontõrt, mivel részben úgyis kicsit „szalámis kirándulásra” is készült, s a nagy rohanás után, most ejtõzik egy ideig. Kölcsönös bemutatkozás után elváltunk egymástól a vár fokán. Utolsó képem róla, amint jóízûen falatozik egy sombokorról, s kedvesen felém mutatja, a bogyókat, ajánlva, ha ilyet látok, nyugodtan fogyasszak belõle. Ez a pillanat, amint a háttérben a gyönyörû kilátás a falura, a szûk völgyre, a vasútra, s a verõfényes napsütés, a sombogyókat mutató ember és kéz, mintegy képként kimerevítve az idõben, még sokáig ott fog lebegni a szemem elõtt. Ez a csodálatos a teljesítmény túrákban. Az életöröm, az élet igenlése, a természethez való visszatérés. Ha futok, mellettem suhan el a táj, néha alig érzem a lábamat, mintha úsznék e levegõben, szinte semmit nem erõlködöm. Ez az érzés persze csak ritkán jön elõ. Mégis, mint egy narkós, keresem újra és újra, vágyom ezekre a csodálatos pillanatokra, amikor az „endorfinok „ szinte elárasztják az egész szervezetemet, s én mint az õsvadász, rohanok boldogan a zsákmányom után, vagy akárhová, s õrülten, de egészségesen ver a szívem, zihál a tüdõm, élek, szétvet a vitalitás, a küzdeni vágyás.
A búcsú után második társam kedves invitálására – mivel én is a pontõr bevárásán gondolkodtam – tovább indultunk. A két társam által tervezgetett szarvaskõi fröccsözésük így ünnepélyesen elmaradt. Az országos kéken felfelé még egy futó elõzött meg minket, akinek kedves unszolása ellenére sem, ki tudja miért, nem kezdtünk hozzá a felfelé futáshoz, így lassan eltûnt a szemünk elõl. A többi már gyermekjáték volt, hiszen a kék kereszttõl, megint nagyon ismerõs vizekre eveztem, s hol kocogva, hol gyors menetben, beszélgetve értük el Eger fõutcáját. Itt egy véghajrával, csak úgy saját örömére társam elérte a 7 órán belüli idõt, én valamivel túlléptem. A célban kedves fogadtatás, s nagyon finom zsíros kenyér várt, amibõl, éhségemben, szó szerint azonnal legyûrtem kettõt, a levegõhöz jutás rövid idõszakakaiban pedig hangosan, szívbõl dicsértem a menüt, a szervezõk általános megelégedésére. Nagy élmény volt a városomból, remek idõjárási viszonyok között induló túrán részt venni, Eger fõutcáján a járókelõk között túrázni, remek társakra találni, akik a sors érdekessége folytán szinte kézrõl kézre adtak át egymásnak. Köszönöm nekik az idõnkénti navigációt is, s azt hogy sohasem vártak be, így arra késztettek, hogy még többet hozzak ki magamból, aminek eredményeként oly nagyszerûen éreztem magam.
Kissé személyesre sikeredett beszámolóm írása közben egy gyermekkorom óta ismert József Atilla idézet merült fel emlékezetemben. Hagy búcsúzzak ezzel, jó túrákat, szép napot kívánok.
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…
…
s szívében néha elidõz, a tigris és a szelíd õz.”
(József Attila)
2007.09.16
|
