Túrabeszámolók


túra éve: 2009
Cuha 25/35/50/ Bakonyalja 25/45 / (Erdőalja 25) / BakonyerdőTúra éve: 20092009.07.20 15:56:32
Cuha 25 jéggel, felkeverve (pontõr-söprû beszámoló)

A korábbi években megszokott 5.20-as ébresztõre mászom ki a sátorból Bakonyszentlászlón, van még idõm bõven. Meglepetésemre a sátor kívül is száraz, tehát most kell összecsukni: így már szorosabb a készülõdés. Borotválkozás, sátorbontás, 6-kor indulás autóval az 1-es ellenõrzõpontra. Kirakodás – 60 liter szóda, 200 „Jó reggelt”,asztal, szék és visszaautózás a rajtba. Már várnak a pontõrtársak, együtt indulunk gyalog a kiszalagozott úton. A levegõ már most nagyon meleg, az erdõkben is. Az 1- es pontnál elválunk, Józsiék továbbsietnek, én felállítom a z ellenõrzõpontot. Táblák, szemetesek, matricák a helyükre, kész vagyok 7.45-re. Pontosan nyitásra érkezik az elsõ résztvevõ, és utána szinte szünet nélkül még százhetvenen. Mindenki jókedvû, örülnek a reggeli frissítésnek „az egyharmada megvan” mondja valaki (valójában egyötöd, de legyünk pozitívak), „déli egyre jön a zivatar” – mondja másvalaki (hol van az még; tévedett Lucia már nagyobbat is). „A mûúton balra” - mondom sokadszorra, ezért egyesek határozottan jobbra indulnak; szóval minden a megszokott rendben. Pontzárásra érkeznek Ösvénytaposóék egy kosár leszedett szalaggal, a fõrendezõ autóval a maradék felszerelésért, én meg elindulok a mezõny nyomában. Szedem a szalagokat, a „Jó reggelt” keksz zacskóit, meg néhány sörösdobozt (utóbbiakat állapotuk alapján biztosan nem a túrázók felejtették az erdõben).

A Pápalátó-kõre kapaszkodva a levegõ már szinte fojtogató, és elkezd dörögni az ég a távolban. „Jó lenne látni leszállni a C17-est” gondolom, de ez a dörgés nem gépzaj. Az ellenõrzõponton pihenõket figyelmeztetem az idõ múlására, és hogy esetleg elázunk. Elmesélik, hogy eddig háromszor tévedtek el, megnyugtatom õket, hogy így velem együtt ez már nem fordulhat elõ. Mire leszedem a bóját, már el is indultak – a rossz irányba. Utánuk szólok, visszajönnek, együtt szaporázzuk a lépteinket erõsödõ dörgés és csökkenõ világosság mellett. Alizházáig még egy társaságot érünk utol ,együtt haladunk az esti hangulatú erdõben; útitársaim egymással versengve szedik a piros-fehér szalagokat. Egyiküket telefonon értesítik, hogy „Ajkán jégesõ van és fákat csavar ki a szél, meneküljünk!” Itt, hová? Alizházán beállhatnák az eresz alá, de az szél ellen nem érne semmit, és az esõ még nem esik. Szinte sötétben érjük el a Hódos ér völgyét. Itt már olyan sötét van –12.50, délben -, hogy az úton egy távoli autólámpa fénye mutatja az irányt.

Ezután érdekes 30 másodperc következik: 1. elered az esõ, 2. megállok, két mozdulttal ráhúzom a hátizsákra a huzatját, 3. elõveszem az esõkabátot (eddigre már bõrig áztam), 4.az esõ „féldiónyi” jégdarabokra vált, 5. felveszem az esõkabátot, és a kezemben lévõ törülközõt a fejemre hajtogatom, mechanikai védelemként. A következõ 5 percben a sûrû fák alá húzódva védjük magunkat a jégtõl, és gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetne mindent lefényképezni? Sehogy, az eszközök a zsák mélyén, a világítás szinte nulla, amúgy meg mintha egy tóban állnánk. A jég megszûnik, már csak esik, „mehetünk?” - kérdezem, „természetesen” – mondják, és elindulunk. Elhaladunk a tájfutó „Hondvéd kupa” visszaszállingózó mezõnye mellett, „mint a megvert hadsereg” poénkodnék, ha lehetne szóban kommunikálni. Leszedjük a 3. ellenõrzõpont használhatatlanná vált kellékeit, megtekintjük a „hogyan fér 3 tájfutó egy mobilvécébe?” feladat néhány lehetséges megoldását, és az idõszakos tóvá alakult völgyben elplaccsogunk Üveghuta irányába.

Az ösvény jól járható, csak bokáig ér a víz és kétfelõl bedõl a méteres csalán. Üveghutánál némi világosodás és az esõ csendesedése tesz bizakodóvá, felkapaszkodunk a síkossá vált anyagos emelkedõn. A következõ völgyben már megcsodálhatjuk a hirtelen esõ hatására átalakuló tájat: erek, patakok, vízesések mindenfelé. Sajnos az esõnek második hulláma is van, újra besötétedik, ázunk.

Porva-Csesznek vasútállomáson a fedél alatt didergõ túrázók mennyisége éppen kitölti a rendelkezésre álló helyet. Ketten még szárazon értek oda, a többiek már sorstársak. „Várni vagy nem várni?”, mármint egy órát vonatra. „Teljesíteni akarjuk a túrát” hangzik néhány határozott hang, velük indulok tovább. A Cuha hídján bokáig ér a víz, ilyet még nem láttam, minek a híd, ha azon is áll a víz? A széles murvás út helyenként maga is patakká változik, máshol keresztbe folyik le a hegyoldalról érkezõ víz, látványos zuhogókkal. Az elsõ gázlónál Ösvénytaposó példáját követve, óvatoskodva haladunk a képzeletbeli autónyomon a bokáig érõ langyos, tejeskávé színû patakban. Kissé már fázom, amikor elérjük a 4. ellenõrzõpontot, az erdei iskola esõbeállóját. Már korábban irigykedtem, hogy Józsiéknak fedett ellenõrzõpont jutott, de most kiderült, hogy az még semmi. A fedélen mindenhol folyik be a víz, és alul is megjelenik a patak, idõnként. Az itt összegyûltek körében a hangulat már kissé kókadtabb, nem feltétlen akarja mindenki megtapasztalni az alsó Cuha-völgy vadregényes szépségét. A fõrendezõtõl jött üzenet szerint ez a szakasz kihagyható, így a csapat kétfelé válik.

Két akadályt nem ismerõ hölgy sporttárssal indulok tovább. A következõ gázlónál már combig ér a víz (késõbb megtudjuk, hogy egy fél óra múlva már olyan volt a vízállás, hogy nem lehetett átgázolni.) A vinyei gyaloghídnál útba igazítok néhány túrázót a közeli civilizáció irányába, és hárman folytatjuk az utat a Kõpince-források felé.

Viszonylag könnyû a helyzetünk, hiszen a korábbi 8-10 gázlón megedzõdve a csúszós parti útról szinte gondolkodás nélkül lépünk a patakba, ha az egyszerûbbnek látszik. A P+ jelzésû út is patakká alakult, sebes vízben érjük el a Zsidó-rét szélét. A rét éppen olyan szép, mint szárazon, napsütésben, csak sokkal zöldebb. (Ha nem említettem volna, itt és a továbbiakban is: esõ közben esik.)

Az alsó Cuha-szurdok számomra csalódás, semmi újat nem nyújt: a víz még nem emelkedett meg jelentõsen, az utak és a gázló kövei „száraz” idõben sem csúszósak kevésbé. Az egyetlen jelentõs különbség, hogy a völgy végén gond nélkül gázolunk még egyszer a szürkésbarna vízbe, a sáros végtagok és kabátok lemosása céljából. Az Ördög-réten megkapjuk a száraz (!), matricákat (efemm édesapja autóból osztja õket), és némi sós rágcsálnivalót. Vizet nem kérünk.

Az utolsó három kilométeren az esõ szinte eláll, de csak szinte, mert idõnként azért fáradtan belehúz. A falu közelében Józsiék jönnek szembe a rövidített útvonalról, megvitatjuk az idõjárás és a túrarendezés idõszerû kérdéseit, és beérünk a célba. A fõrendezõ örül, mindenki bejött, senkit nem kell keresni. Didergés, átöltözés, száraz ruha, zsíros kenyér. Az esõ esik.

Gratulálok a résztvevõknek.
25 km-es túra, 450 méter szinttel egy könnyû séta. Tegnap nem az volt.
P.L.
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár