Túrabeszámolók
|
|
Az én Rockim...
Három éves álmom, hogy egyszer eljutok ide. Három éve mindig valami sérülés történt valamelyikünkkel, így nem tudtunk részt venni a túrán. Most úgy tűnik, minden körülmény nekünk kedvez. Időnk van rá, érezzük a lábunkban a bugit, így menni kell.
Pénteken délben elindulunk, hogy egy nagy álmunkat valóra váltsuk. Egy kis szigetközi kitérő és csaknem ötszáz kilométer autózás után péntek este fél hét körül megérkezünk Nagykanizsára. Elfoglaljuk a szálásunkat, elkészítjük a háló-alkalmatosságokat, átvesszük az itinereket és elmegyünk vacsorázni. Tíz óra magasságában már az iskolában zuhanyozunk, majd nyugovóra térünk. Ennyi horkoló férfi közt lehetetlen aludni, így csak forgolódok. Épp hogy elalszom, mikor arra ébredek, hogy iszonyú szélvihar kerekedett odakint, s az egyik túratárs próbálja becsukni az ablakot, hogy ha eleredne az eső, ne essen be… Újabb hosszú percek, tízpercek, félóra… nézem a telefonom, lassan kelhetünk. Próbálok aludni. Valamennyit sikerül, de az nem az igazi. Alig másfél-két óra múlva arra kelek, hogy valakinek az ébresztője megszólal. Jó ez a tömegszállás, legalább nem kell attól félnem, hogy elalszom.
Fél öt táján elkezdek a sötétben kotorászni. Fogkefét, vécépapírt, törölközőt keresek. Mire visszaérek a reggeli szeánszról csak két ember botorkál a teremben a sötétben. Villanyt kapcsolok, gondolom így kicsit jobban látunk.
Gyorsan összeszedem a ruháimat, felöltözök, összerakjuk a cuccainkat, vizet töltünk, izót mixelünk, majd kivisszük az előtérbe a depós motyókat. Hat előtt tíz perccel mindenre és mindennel készen kint toporgunk az iskola előtt a rajtra várva. Ismerősöket üdvözlünk, néhány szót váltunk, majd a rajt-pecsét beszerzése után várjuk, hogy „eldördüljön a startpisztoly”.
A rajtengedély elhangzása után megindul a népes túrázó csapat, hogy ki negyven kilométer után Hahótra, ki százharminc kilométer után ide visszaérve dicsőséget szerezzen ezen a nagyon melegnek ígérkező napon.
Hosszan gyaloglunk kifelé a városból. Még egész kellemes a klíma, bár a tempós séta megteszi hatását, hamarosan jó néhányan verejtékezünk. Kávézni kéne, de hol… hamarosan megpillantunk egy dohányboltot. Ott biztosan van kávé. Betérünk, és igen. Ráadásul nem is akármilyen. A munkahelyem által forgalmazott csuda finom kávé. Legalább tudom, mit iszok…
Pár percnyi kávészünet után haladunk is tovább. Persze így a mezőny végére kerülünk, de legalább elfoglaljuk a pozíciónkat. Végül is van időnk… Meg ugye itt az is számít, ha utolsónak érsz be, ha szintidőn belül vagy…
Megyünk hát… Aszfalt… murvás makadámút… végre egy kis erdő… Jó a fák árnyékában. Nem tart sokáig, újra kitettebb terület. A távolban feltűnik egy kisebb csoportosulás. Ott az első Pont: Zsigárd. Filctoll lóg a bójára kötve, azzal kell valamit feljegyeznünk az itiner megfelelő rubrikájába. Időt írunk. Az mindig fix, s legalább később vissza tudjuk nézni, hogy haladtunk. Nem is időzünk sokat, megyünk tovább a „lufi zsinórján” azaz a közös oda-vissza szakaszon egészen a következő ellenőrzőpontig.
Erdős részek és kitett szakaszok váltják egymást. Ez utóbbi részeken egyre jobban érezhető a nap ereje. Kemény nap lesz, az már most sejthető. Hosszúvölgy, aszfalt, Homokkomárom. Ott a kisbolt. Nem megyünk be, de ahogy kiderül, jól is tesszük. Alig van hűtött folyadék. Sebaj, megtudjuk, holnap tízig nyitva lesz. Gyors kalkuláció, kb. száz kilométer van még addig, és arra csaknem huszonnégy óra. Na meglátjuk, haladjunk.
Különleges Kálvária mellett emelkedünk. Gyorsan lefotózom a stációkat, mert annyira tetszenek. Haladunk a tömeg után. Felérünk az emelkedő tetejére, betérünk az erdőbe, ahol épp csak addig tudunk normális tempóban haladni, amíg nem érünk a szedres szakaszhoz. Itt aztán szinte mindenki megáll és csemegézik. Finom, fanyar, kellemes. Szeretem. Kis hullámvasutazás után megérkezünk a második ellenőrzőponthoz, ahol a kihelyezett filccel feljegyezzük az aktuális időpontot, majd szépen elengedjük a „lufi zsinórját”, letérünk a közös szakaszról, s elindulunk a nagy kanyarra, ami mintegy kilencvenöt kilométernyi utat jelent, hogy aztán majd valamikor holnap reggel visszatérjünk majd erre a pontra, s innen ugyanazon az úton fejezzük be a túránkat, csak ellenkező irányba.
Erdőbe be, erdőből ki, emelkedőre fel, lejtőn le. Kb. ez jellemzi az utunkat egy darabig. Persze megspékelve szántóföldek vagy rétek melletti kitett szakaszokkal. Ott kellemetlenül meleg van, bár egy kis szelő kellemesebbé teszi a klímát. Hamarosan egy úttörésben újabb időpontírás a kihelyezett filctollal, s habozás nélkül haladunk tovább. Úgy tervezzük, hogy Hahótig meg sem állunk.
Hosszan haladunk a keskeny nyomtávú vasútvonal maradványai mellett, ami a Törösznek-Bánokszentgyörgy-Oltárc útvonalon kötötte össze az egykori Esterházy erdőterületeket a csömörédi fűrészüzemmel. Amúgy a török hódoltság előtt erre egy komplett falu volt. A közeli Várdombon egykori földvár maradványai fellelhetők, melyek az őskorból maradtak emlékeztetők az utókor számára.
Miközben ezek mellett az erdei-mezei csodák és emlékek mellett haladunk szép lassan becsorgunk az Oltárci vadászházhoz. Szerencsére kiszúrjuk, hogy az udvarán ott a vízcsap, melyből feltölthetjük fogyóban lévő készleteinket. Még meg is mosakszunk, majd néhány méter megtétele után beérünk a következő ellenőrzőpontra. Itt a pecsét mellé almát és paradicsomot kínálnak. Paradicsom, só. Jó jön most. Bőven sózom a zöldséget, ami tulajdonképpen gyümölcs, vagy valami hasonló, de igazából mindegy is, csak az a lényeg, hogy jól esik és hasznos most.
Nem nagyon várakozunk a ponton, megyünk is tovább az oltárci szőlőhegy felé. Kanyargunk rétek mentén, erdőben, olykor lehetetlen utakon járunk, mert a turistautat leterelik az erdészeti útról, pár méterrel beljebb, ott viszont eléggé járhatatlan a talaj. A Kútfeji erdőben kanyarog az utunk, közben újabb ponthoz érünk, a szőlőhegy szélénél, s ismét időpontot karcolunk a kihelyezett filctollal az itiner megfelelő rubrikájába. Innen futásnak eredek, mert khmmm hív a természet, s próbálok megfelelő helyet keresni erre. Párszáz métert futok természetesen emelkedőnek felfelé, mert hát mikor máskor jön rá az ember lányára a kisdolog, mikor emelkedő jön és túratársak követik. Végre találok egy megfelelően sűrű bozótost, így elbújok mögé. Hmmm, az élet apró örömei. Mire végzek, Balu és a többi túratárs is megérkezik, így én megkönnyebbülve folytatom velük az utat. Hamarosan rendezett és elhagyott présházak mentén haladunk a Börzöncei-hegyen. Szomorú látni, hogy mennyi érték pusztul el itt is. Valószínűleg a fiatalok már nem köveik apáik-anyáik vagy nagyszüleik példáját, és nem művelik a szőlőt ezen a helyen. Akadnak azonban nagyon takaros, ápolt kis házak és szőlőtáblák is. Milyen szívszorító látni, hogy sajnos több az elhagyott házikó.
Örömmel fedezem fel, hogy szelídgesztenye fák szegélyezik utunkat. Ezer éve voltam egy vándortáborban, amikor már szedhető volt a gesztenye. Akkor tetemes mennyiséget gyűjtöttünk és cipeltünk a túrán. Most még ez nem aktuális, így csak csodáljuk a hatalmas fák tüskés-bozontos terméseit.
Közben azért haladunk tovább, hiszen még mindig több van vissza ebből az útból, mint amit eddig megtettünk. Mindeközben hallgatom, hogy egy túratársunk azt ecseteli, hogy majd valamikor éjjel, mikor Budafapusztán, az Arborétumnál járunk, milyen borzalmas emelkedő lesz. Jajj, hát így kell elvenni az első bálozók kedvét? Sebaj, majd megbirkózunk vele, ha odaérünk. Addig pedig a mostanra koncentrálunk. Már nagyon várjuk, hogy Hahótra érjünk, hisz ott ellátó pont és az egyik depós holmink is vár ránk. Míg az erdőben megyünk, nincs nagy gond, de mihelyt kitettebb szakaszra érünk, igen kellemetlenné válik a hőség. AZ időnként fel-feltámadó szellő még enyhít valamit a hőérzetünkön. Hahótra érve azonban már az aszfalt is veri vissza a hőséget, így a hosszú szakasz a településen igazán kimerítő így a pont előtt. Igen nagy megkönnyebbülés végre leülni egy kicsit. Pecsételés után én hideg innivalót veszek, Balu előkeresi a depós cuccokat. Zoknit cserélek. Ekkor veszem észre, hogy a talpbetétem felső rétege levált, s felgyűrődött. Ez így negyven kilométernél, mikor még kilencven vissza van nem túl jó hír. Úgy látszik, időnként meggyűlik a bajom a hosszú távú túrákon a cipőmmel. A januári Burgin pl. ötven kilométert gyalogoltam levált cipőtalppal. Az sem volt túl kellemes. Lett is jó kis hólyagom a másik lábamon, mert megpróbáltam úgy lépni, hogy minél kevesebb terhelés érje a rossz cipős lábamat. Gyanítom, hogy most is lesznek még emiatt problémáim. Sebaj, megigazítom, lábat kenek, tiszta zoknit veszek, frissítek, s hamarosan indulunk tovább.
Újabb kegyetlen, kitett szakaszokon haladunk tovább, s minden fának örülünk, ami egy kis árnyat ad a hőségben. Ismét szőlők között haladunk, s hamarosan megtaláljuk a következő pontot a söjtöri szőlőhegyen. Innen párszáz méter kitérő lenne a Deák-kút, de mi most nem megyünk le, hisz vizünk van még elég, és hamarosan ismét településre érünk, ahol nagy valószínűséggel lesz vízvételi lehetőség. Megyünk hát tovább, egészen Söjtörig, ahol a Deák-háznál találjuk meg a következő pontunkat. Itt a pecsételés után vizet vételezek, közben kicsit megmosakszok. Pár percre leülünk, de én inkább indulót fújok, mert jó volna elérni Rádiházára, ahol megint frissítőpont lesz majd. Elindulunk hát újra. Kisétálunk a településről, és megkezdjük a túra talán legkegyetlenebb szakaszát. Hosszan menetelünk kitett szakaszon, ahol még a szél sem fúj, így igen kellemetlenek a délutáni nap égető sugarai. Hosszasan emelkedünk a Kígyós-tető oldalában. A homokos szekérút ontja magából a meleget. Árnyékot alig-alig találunk, így igen kellemetlen ez a szakasz. Szerencsére víz van nálunk bőven, így a fejünkre is tudunk locsolni belőle. Ez pillanatnyilag enyhíti a szenvedésünket, de igen hamar elmúlik a hatása és marad a pihegés. Valahogy aztán átérünk Pusztaedericsre, ahol a gazdaság mellett megtaláljuk a következő ellenőrzőpontot. Újra időt írunk az itinerre, majd haladunk is tovább, hisz innen nem egész hat kilométerre van a következő frissítőpont, Rádiháza, ahol kicsit hosszabban megpihenhetünk.
Átsétálunk Pusztaedericsen. Valakinek pont akkor támad kedve a kerti gazt elégetni, így hosszú métereken keresztül fullasztó füstfelhőn át tart az utunk. Morgok egy alaposat, hisz úgy tudom, ilyen szárazságban tűzgyújtási tilalom van. No meg nem hiszem, hogy a szomszédokat nem zavarja, hisz ki van teregetve a száradó ruha náluk… vagy faluhelyen ez így elfogadott? Mindegy is, mi hamarosan magunk mögött hagyjuk ezt a performanszot, ők meg majd lerendezik maguk között. Kiérünk a településről, s azon nyomban emelkedni kezdünk újra – már annyira nem hiányzik, de ilyen ez a dombvidék. Az emelkedő tetején egy úttörésben újabb pont, ahol színes időpont kerül az itinerünkbe. S aztán haladunk tovább, mert már jó volna leülni, esetleg egy jó hideg szódát meginni, zoknit cserélni, kicsit feltöltekezni az éjszakára. Balu gyomra rendetlenkedik, hátha egy kis kóla rendbe teszi majd. Bár fontolgatja, hogy neki Rádiházáig tart ez a mai séta, én még azt mondom, majd meglátjuk, hogy mi lesz addig. Egy darabig még az erdőben, aztán szebb és elhanyagoltabb présházak között haladunk. A Méhes-hegy után szembe-fogalomra is számíthatunk, hiszen Rádiháza egy kis kitérőre van innen, s majd vissza kell jönni idáig, hogy folytathassuk az utunkat tovább. Jönnek is szembe túratársak. Ki a hosszún, ki hetvenesen, ami pont Rádiházáról indul. Így akad, aki frissen vág neki az éjszakának, azonban vannak szép számmal, aki elcsigázottan, de annál elszántabban menetelnek. Mi közben szépen lassan leérünk a frissítőpontra.
Gyorsan elintézzük az adminisztrációt, majd bemegyünk az épületbe leülni. Veszek alkoholmentes citromos sört. Az jól szokott ilyenkor esni. Közben megkeressük a depós motyónkat, s elkezdünk felkészülni az éjszakára. Balu egyre elszántabban mondja, hogy ő nem képes megtenni a hátralévő csaknem hetven kilométert. Remek. Akkor most mi legyen? Én mennék, de egyedül nem merek nekivágni az éjszakának. Még ha ismerném a területet, csak-csak… de így… Már épp azon gondolkozok, hogy akkor jó, kódolja ki a telefonját, amin a track van és majd valami lesz. De nekem ma ezen az úton tovább kell mennem. Ekkor fut be a pontra Rajmund és András. Balu javasolja, hogy menjek velük tovább. Megkérdezem, rábólintanak. Szuper. Bár még nem mentem velük túrán, tudom, hogy szoktak hosszú távokat menni. Tartok is kicsit attól, hogy visszafogom majd őket. Alaposan össze kell szednem magam, hogy ne valljak szégyent. Megvárom, míg frissítenek, pihennek, addig átnézem még egyszer a táskámat, minden van-e az éjszakára. Addig Balu jelzi a pontőröknek, hogy kiszáll, kéri a fuvart vissza Kanizsára. Közben kiderül, hogy akad más is, aki itt feladja a túrát. Nyugodtan hagyom ott a ponton, hisz biztonságban vissza fog érni Nagykanizsára.
Lassan indulunk. Elköszönök Balutól, s lassan, komótosan indulunk vissza az elágazásig, majd onnan tovább, reményeim szerint egészen addig a kanizsai iskoláig, ahonnan reggel elindultunk. Lassan elhagyjuk a települést, majd a Gámi-hegy szőlőültetvényeit, s visszatérünk az erdőbe. A fiúk magabiztosan haladnak, hisz jól ismerik az utat, meg van náluk kütyü is, amin ott az útvonal. Így én nagyon elszántan szedem a lában, hogy még véletlenül se maradjak le tőlük.
Hamarosan megérkezünk a következő ellenőrzőpontra az Új-hegyen, majd onnan leereszkedünk Szentpéterfödére. Közben lassan ránk ereszkedik az éjszaka. Még annyit látunk, hogy be tudjunk sétálni a településre, ahol egy szombaton zárva tartó(!) kocsma előtti padnál elő vesszük a lámpáinkat. Ki látott még ilyet, hogy egy kocsma szombaton zárva van? Nahát. Ennyit kell gyalogolnom, hogy ilyet is lássak?
Közben a félhomályból egy buszmegálló fedezékéből helyiek ajánlgatják, hogy ott van egy kút ivóvízzel. Szerencsére van elég vizünk, így illedelmesen megköszönjük a lehetőséget, majd továbbállunk.
Innen a következő célunk, hogy elérjünk a Torhai forráshoz. A srácok azt mondják, hogy ők ott szoktak megpihenni. Hát akkor menjünk, igyekszem lépést tartani velük. Kicsit be is álmosodok, így küzdenem kell magammal, hogy haladni tudjak. A forrásig még két ellenőzőpontot kell felkeresnünk, és Lasztonyán is át kell vágnunk. Szépen szeljük a kilométereket. Emelkedünk, majd ereszkedünk, a pontokon a kihelyezett filctollakkal felírjuk az itinerbe az aktuális időpontot, elhaladunk egy kilátó mellett, de sokat úgy sem látnánk, sokat a sötétben, hát nem megyünk fel, csak haladunk tovább. Kisebb kanyargás után egyszer csak megtaláljuk a forrást. Itt megint időt írunk a kihelyezett színes filctollal. A forrás mellett pihenő van kialakítva padokkal. Oda helyezkedünk el. Közben elmegyek egy kis kétbetűs kitérőre végre. Nem akartam megállítani emiatt a fiúkat korábban. Aztán pár perc éjszakai sziesztát tartunk az erdő közepén. Bár elég kényelmetlen, ennek ellenére pár másodpercen belül elalszok. Aztán nem tudom, mennyi idő után arra ébredek, hogy fázok. Nyilván a fáradtság miatt, így örülök is, mikor a fiúk indulót vezényelnek. Kb. negyed órát töltöttünk itt. Még írok egy sms-t Balunak, hogy ne izguljon, minden rendben van. Innen még egy szűk hat kilométer Bázakerettye. Az ebben a tempóban maximum másfél óra. Beállítom hát az agyamat arra, hogy annyit még bírjak ki akármi is történik. Menetelünk hát rendületlenül és valahogy eltelik az idő és elfogy az a pár kilométer, átmegyünk Lipseszentadorjánon, s kanyargunk az erdőben jobbra-balra, majd egyszer csak feltűnnek egy település fényei. El sem hiszem, hogy végre valahára itt vagyunk.
Lehuppanunk az ellenőrzőpontnak otthont adó kocsma egyik asztalához. Csabáék akkor indulnak onnan tovább. Azt hittem, hogy előrébb vannak már.
Mi kicsit pihenünk, még jó időben vagyunk. Persze közben újra sms-t írok Balunak, hogy hol járunk. Veszek egy kávét, bekenem a lábam lanolinnal, tiszta zoknit húzok, a depós cuccból magamhoz veszek egy energia italt, meg egy sport szeletet és a pulcsimat. Azt kikötöm a zsákomra, mert bár nem fázok, messze még a hajnal, bármi történhet. Kicsit feszül a gyomrom, így félek is, mi lesz később. Közben Feri is megérkezik a pontra. Őt még ott hagytuk Rádiházán, megvárta Kálmánékat. Aztán ide már egyedül érkezett. Innen velünk folytatja az utat, tervei szerint világosodásig, mert nem ismeri az utat.
Mintegy fél órányi pihenő után indulunk tovább immáron négyen. Alig megyünk párszáz métert el kezd esni az eső. Szerencsére nem vészes, csak csepereg, de azért kicsit bosszantó. Felveszem az esőkabátom, mert féltem a zsákban a telefonom és a fényképezőmet is. Persze így nem komfortos, úgy érzem magam, mint ha pácba raktak volna. Remélem, hamarosan eláll, mert úgy hírlik, hogy a zalai erdők útjai igen csúszósak tudnak lenni esőben. Az aztán már tényleg nem hiányzik az életemből. Hosszan menetelünk aszfaltos úton, a Pityer-dűlő mentén egészen az Arborétumig. Itt újra betérünk az erdőbe, s szerencsére el is áll az eső, így az esőkabátot végre levehetem. Várom azt az előre beharangozott emelkedőt, amit valahol a börzöncei szőlők környékén ecsetelt a túratársunk. Valamennyit ugyan emelkedik az út, de annyira nem vészes. Na jó, azért nem is annyira kellemes, de sokkal rosszabbra számítottam a beharangozó nyomán. Hosszasan kanyargunk az erdőben, majd ereszkedni kezdünk. Egyszer csak feltűnik egy épület, ami nem más, mint a kistolmácsi kisvasút végállomása.
Innen elég hosszan aszfalt úton haladunk a horgásztó mellett. A fiúk valami virsliről beszélnek, frissítés gyanánt. Azt hiszem, hogy ez az ellátás része. Ők meghagynak ebben a hitemben. Kapkodom is a lábam, bár a gyomrom még mindig rendetlenkedik, így vacillálok, hogy kell-e nekem egyáltalán az étel, de aztán úgy döntök, hogy igen, mert kell az energia és a só. Miközben ezen elmélkedek, megérkezünk a Tó-büféhez.
Itt újabb ellenőrzőpont van. A helyi törzsközönség, akik egyébként ahogy kiveszem a beszélgetésükből horgászok, de a bot helyett inkább a poharaikat szorongatják, s már nem igazán szomjasak. Nagy hangon szorgalmazzák, hogy az ajtó melletti DDK-s pecséttel igazoljam ott jártamat. Nagy lelkesen lehelem is a bélyegőz és rányomom az itinerre, mikor kiderül, hogy a pontőr bent ül a büfében. Remek. Sebaj, ő is pecsétel egyet a megfelelő helyre. Kérem, hogy időt is írjon rá. Ha már eddig mindenütt azt írtunk. Teát kínálnak, ami valóban az ellátmány része. A fiúk megrendelik a virslit. Persze ekkor rájövök, hogy az önköltséges. Már mennék a pénzemért, mikor mondják, hogy erre most a vendégük vagyok. Hát, nagyon szépen köszönöm, igazán kedves gesztus. Aztán leülök egy asztalhoz, s csak nézek ki nagy bambán a fejemből. Megérkezik a hajnali reggeli, vagy mi. Nagy nehezen letolom, mert bár nem kívánom, tudom, hogy enni kell. A sok folyadék csak lötyög a gyomromban. Kell a szilárd táplálék is. Aztán úja indulót fújnak a srácok, így felkerekedünk.
Egyre nehezebb egy-egy ilyen megálló és pihenő után újra nekiindulni. Fél négy van, hamarosan világosodik. Most már csak ez hajt tovább, hisz tudom, hogy ha kivilágosodik, akkor valahogy új erőre kapok. Dúdolgatom a Süssfelnapot, hátha kicsit ösztönzőleg hat majd a nagy sárga Bolygónak a mihamarabbi ragyogáshoz. Mire a következő ellenőrzőponthoz érünk, már biztosan világos lesz. Addig azonban csaknem kilenc kilométert kell még megtennünk.
Rendületlenül haladunk hát, immáron a DDK útvonalán majdnem a célig. Lassan jön az a híres, hírhedt hét domb. Addig azonban át kell dobbantanunk még a Sima-hegyen, majd Borsfán, s a Borsfai-hegyháton, majd meg kell látogatnunk a valkonyai Rockenbauer Pál Turistaházat. Miközben menetelünk, szinte észrevétlenül tűnik el a fejünk fölül a sötétség. Vagy aludtam egy darabig, vagy hipp-hopp világos lett, mert arra leszek figyelmes, hogy nem kell a lámpa hát le is kapcsolom, s el is teszem, mert már kényelmetlen. Egy emelkedő, majd az azt követő lejtő után házakat pillantok meg. Mint kiderül Valkonyára értünk. Óhh, hogy mennyire vártam már ezt a pillanatot, gyakorlatilag az elmúlt kilenc kilométer csaknem minden lépése alatt…
A Turistaházban újabb ellenőrzőpont vár bennünket. Gyorsan pecsételtetek, majd lehuppanok egy padra. Nem is tudom, mit csináljak hirtelen. Fáj a lábam, le kéne vennem a cipőt, zoknit kéne cserélnem. Meg aludnom sem ártana. Meg enni, inni és toalettre menni, és… és… Na lássuk szép sorjában. Zoknit cserélek. Most nincs kedvem lábat kenni, vagyis nem tudom annyi ideig összehajtogatni a térdem, hogy elérjem a lábfejem. Remélem, nem bánom meg. Zsíros kenyérrel kínálnak, de valahogy nem kívánom. Kinyitom inkább az energiaitalom, amit a depós szatyorkában küldtem előre. Aztán eldőlök a padon, és szerintem még le sem ér a fejem elalszok. Aztán megint arra ébredek, hogy fázok. Nincs hideg, csak a fáradtság. A fiúk is el kezdenek szedelőzködni, így még gyorsan (hahaha…) elszaladok toalettre, ha már itt van a lehetőség. Felemelő érzés szappannal kezet mosni. Az élet apró örömei, ugye…
Bő fél órás, vagy talán valamivel hosszabb pihenő után újra nekiindulunk, hogy végre valahára legyűrjük azt a hét dombot. Gyertek hát dombok! Mit nekem hét egészen aprócska dombocska… Megyünk rendületlenül - ugyan mi rendíthetne meg az elmúlt huszonnégy óra után? Már semmi. Megyünk, akármennyire is fáj a lábunk. Minden emelkedő előtt gálánsan magam elé engedem a fiúkat. Majd valamikor csak utolérem őket, gondolom én, de valahogy nekik sem akaródzik már szaladni. Most vagy rám való tekintettel nem mennek gyorsan, vagy nekik is ennyire telik az energiájukból. Azért titkon remélem, hogy ez utóbbi, hisz nem szeretném visszafogni őket. Mondogatom is nekik időnként, hogy ha tudnak, menjenek csak, innen már valahogy csak becsorgok a célba, de mindig azt a választ kapom, hogy höhö, ők sem tudnak ám gyorsabban haladni. Meg hát együtt jöttünk eddig, együtt megyünk a célig is.
Közben fogynak a dombok. De milyenek? Köztük van a környék legmagasabb hegye, ami nem kisebb, mint háromszázhuszonnégy méter. Na jó, nem egy Csóványos, de most legalább olyan magasnak tűnik. Ezek nem is dombok, hanem hegyek. Magasak, nna. Némelyikről rémesebb az ereszkedés, mint a börzsönyi hegyekről. Nem hosszú, ám annál meredekebb. Közben megy ám a poénkodás arról, milyen hülye járásunk van. Jókat kacagok magunkon. Hosszú hallgatások után időnként valaki be-benyög egy poénos megjegyzést arról, milyen sikkesen lépkedünk. Legalább valami feldobja az utat. Kicsit lemaradok egy emelkedőn, s csak azt látom, hogy egy kanyarban Rajmund integet, hogy a kanyar után arra fel… Hát persze, hova máshova… fel. Hát, akkor menjünk fel. Egy rövid szakaszon itt letérünk a kékről, hogy felkeressük az utolsó emberes pontot a szőlőhegyen. Az eszteregnyei szőlők kis présházai között találjuk meg a pontőrt. Gyorsan pecsételtetek. El ne maradjon, ha már idáig olyan szorgalmasan írogattam az időpontokat a kihelyezett filctollakkal, s pecsételtettem a pontokon. Nagyon kellett figyelnem erre is, mert máskor az ilyesmit Balu intézi. Egyszer lett rám bízva ez a feladat, akkor is elszúrtam, mert csak az egyikőnk lapjára került pecsét. Szerencsére akkor nem lett belőle gond, de van, ahol nem fogadják e el a teljesítést, ha nincs meg minden pecsét. Kis asztalon vizes ballon, az asztal mellett szék. Le is huppanok, bár tudom, hogy nem szabadna. Száztíz kilométer környékén járunk. Reggel nyolc óra van. Huszonnyolc órája vagyok talpon. Na jó, ebből levonhatjuk azokat a tíz-húsz-harminc perceket, amiket a pontokon ültem-feküdtem-aludtam. Akkor sem kevés és cseppet sem normális. Pár perc után indulunk tovább. Visszatérünk a kékre. Innen hamarosan ismerős szakasz következik, hisz az utolsó tizenhét és fél kilométeren ugyanazon az úton megyünk vissza Kanizsára, amelyiken addig jöttünk. Hamarosan meg is találjuk azt a kereszteződést, amelyiken tegnap reggel elkanyarodtunk az Oltárci Vadászház felé. Az út mentén ott nyújtogatják ágaikat a vadszeder indák, de most nem annyira vonzóak, mint egy napja voltak. Egy-egy szemet még leszedek menet közben, de megállni emiatt már nem akarok. Kisebb emelkedők és lejtők teszik úgymond izgalmassá az utat. Alig várom, hogy feltűnjön végre az erdő felé néző kőkereszt, hisz az már azt jelenti, azután hamarosan Homokkomáromba érünk. De valahogy nem akar feltűnni az a kereszt. Csak a kisebb emelkedők és lejtők váltogatják egymást. Már épp ingerenciám támad elhajítani a túrabotokat jó messzire, hogy meg se találjam, s leülni az út szélén, akármi is lesz, mikor végre valahára megpillantom azt a keresztet. Gyorsan én is keresztet vetek hálám jeléül, hogy elértem idáig. Persze nem álok meg, hisz nem akarom a fiúkat is megállásra kényszeríteni és abban bízok, hogy a homokkomáromi kisbolt még nyitva lesz. Bár egy napja sem volt túl nagy kínálata, de hátha beszerzett valamit azóta a tulaj. Végre elérjük a templomot, ahol vasárnapi mise van. Leereszkedünk a fából faragott szobrok mentén, s a kanyarban meglátjuk, hogy a kisbolt ajtaja nyitva van. Nahát. Ezek szerint még nincs tíz óra. Tegnap azt mondta a boltos, hogy kb. tízig lesz nyitva. Titkon megdicsérem magunkat, hogy milyen ügyesek vagyunk. Ennek örömére meghívom a srácokat egy jó hideg gyümölcsös sörre. Mert tegnap óta az is lett itt a boltban. Szuper. Leülünk a lépcsőre – bízva abban, hogy majd fel is tudunk állni. Eszméletlenül jól esik a hűsítő nedű. Meg az ülés is. A nap pedig egyre melegebben tűz. Én meg voltam olyan marha, hogy Rádiházán odaadtam Balunak a simléderes sapkámat, mondván éjjelre úgy sem kell. Szerencsére egy csősál van nálam, így jobb híján azt használom fejfedőnek. Ha ügyesen húzom a fejemre, akkor még a nyakamat sem égeti a nap. Remek. Mehetünk is tovább.
Valahogy feltápászkodok a lépcsőről, s C-3po mozgással indulok el a fiúk után Hosszúvölgy felé. Most valahogy jól esik az aszfaltút, annak ellenére, hogy egy kicsit emelkedik. Az egyre jobban tűző nap viszont már annyira nem esik jól. Hosszúvölgy házait elhagyva ismét a kellemetlen murvás úton haladunk, ráadásul semmi árnyék. Az vígasztal, hogy már nincs sok hátra. Na jó, sok az. De menni kell. Innen már négykézláb is…Lehet, hogy a végén még az lesz, mert egyre jobban ég a bal sarkam. Ebből tuti vízhólyag lesz. Vagy már van. Végre betérünk egy erdősebb területre, elhaladunk az Erdészház, majd a Vaddisznóskert mellett, és végre kiérünk a Zsigárd-major előtt elterülő szántóföldhöz. Innen csak pár lépés és ott az utolsó ellenőrzőpont. Gyorsan adminisztrálunk, majd lehuppanunk a villanyoszlop tövébe.
Élek a rögtönzött pihenő adta lehetőséggel, s megnézem a bal sarkam. Nem valami szívmelengető a látvány, hisz egy hatalmas vízhólyag éktelenkedik rajta. „Nem segít itt mán csak a piócás ember…” Na jó, kisanyám, piócás emberre nem várunk, segíts hát magadon. Akkor szúrunk. Tű elő, nedves kendő elő, ragtapasz elő, indulhat a műtét. Bődületes mennyiségű vizet nyomok ki a hólyagból, majd jól leragasztom. Zokni vissza. Cipő vissza. Műtős cuccot elcsomagolom, majd fogalmam nincs, hogy, de feltápászkodok. Ismét C-3po mozgásra váltok – ugyanis másra már nem vagyok képes, és követem a srácokat az utolsó csaknem nyolc kilométerre. Eleinte minden lépésnél szúr a sarkam, aztán valahogy elhelyezkedik a cipőben a lábam, s igazából ámblokk az egész fáj. Mindegy, megyek, hisz itt nem maradhatok. Elérünk valami buszfordulóig. Aztán át Palin felé, ahonnan menthetetlenül aszfaltozunk a célig. Persze egy négyzetcentiméternyi árnyék sincs. A srácok százméterenként nézik a kütyüjüket, és mindig megnyugtatnak, hogy már csak ennyi meg annyi van vissza. Szerencsére mindig kevesebbet mondanak, é csak fogynak a méterek, de valahogy nem érzem, hogy sokkal közelebb lennénk a célhoz. Nem is ismerős ez a szakasz. Tényleg erre jöttünk tegnap? Na mindegy, megyek, csak lesz valami. Többször megállapítom, hogy ez egy nagy város. Egyenesen metropolisz. Meg azt, hogy ez egy végeláthatatlanul hosszú utca. A világ legárnyéktalanabb utcája. Úgy érzem magam, mint a szamár a Shrekből, azzal a különbséggel, hogy nem egy hintó hátulján zötyögök. Ott vagyunk már? És akkor feltűnik az a trafik, amelyikben tegnap reggel kávéztunk. Atyaég, még ilyen messze vagyunk? Nemááár. De. Fiúk trafikba be, én az előtte kirakott székre le. El sem helyezkedek, valami energiaitallal jönnek ki. Hurrá. Gyerünk tovább. Meleg van. Az aszfalt veri vissza a hőséget. Megyünk, már amennyiben azt a mozgást, amit művelünk, menésnek lehet nevezni.
Szűkül a tér, imbolygok a járdán. Hopp, ismerős ezt a ház, itt mellettem. Jó jel. Mennyi van még vissza? Két kilométer. Írok egy sms-t Balunak. Készítsen egy papucsot, már ha lesz még mire felvennem… Két kilométer. Az maximum fél óra. Uram atyám, még fél óra? Mindegy, menjünk, itt nem maradhatok. Közben András azt mondja, hogy lehet, hogy nem is annyi a visszalévő út, mert mintha tavaly, amikor a tracket rögzítette, hamarabb kapcsolta ki a kütyüjét. Remek. Most már mindegy… Menjünk… Lassan elfogy a maradék út is. Bár már úgy érzem, hogy már legalább kétszer gyalogoltunk át a városon. Egyszer csak egy utcasarkon megpillantom Balut. Hűűű, ha ő ott van, akkor mögötte ott a cél. OTT A CÉL. El sem hiszem. Balu fotózgat, meg gratulál, aztán bekísér bennünket az épületbe. Előkaparom az itinerem, a srácok gálánsan előre engednek, mondván megérdemlem. Nem jobban, mint ők, de köszönöm. Megkapom a célpecsétet, az oklevelet, ami egyben egy sorozat teljesítésre alkalmas füzetecske ( hurrá, jöhetek vissza még kilencszer ), és egy aprócska gesztenye-levél jelvényt. Zöldet. Gyönyörű!
Miután a fiúk is megkapják a díjazásukat, gratulálok nekik, s megköszönöm, hogy pesztráltak engem az éjszaka. Bízom benne, hogy nem nagyon fogtam vissza őket. Bizonygatják, hogy nem nagyon tudtak volna gyorsabban menni. Hát, remélem.
Alig hiszem el, hogy itt vagyok. Pedig tegnap reggel úgy indultam el, hogy akármi is történjen, én végig akarom járni ezt az utat. Voltak pillanatok, amikor csak a fejem vitt tovább, mert ha a lábamra lett volna bízva a dolog, akkor bizony jó pár helyen ott maradtam volna. Lassan kezdem kapizsgálni, miről beszélnek, mikor azt mondják, fejben dől el. Hát megcsináltam. Százharminc kilométer. Kb. kétszázezer lépés. Másfél nap. Újabb pipa a bakancslistán. Jöhet a következő. No meg jövőre jöhetek vissza. Balunak is át kell ezt élni. Nekem meg be kell, hogy teljen a tíz rubrika… |
| | | | |
| Iszkiri | Túra éve: 2017 | 2017.03.28 19:45:21 |
|
Iszkiri 100 szalagozás - 2017
Jó előre lebeszéljük, hogy szalagozunk majd az Iszkiri előtt. Egyeztetünk a részletekről, lassan körvonalazódik a menetrend. Kétszemélyes csapatunk kiegészül még egy fővel. Így még jobb is, talán nem alszunk el az éjszakai szakaszon, talán jobban sikerül átlendülnünk a holtpontokon, s a mumusom is – a félelem a sötét erdőben – is elkerül majd. Meglátjuk.
Csütörtök hajnal. Megébredek. Mire észhez térek, eljön az ébresztés ideje. Balu kinyomja a telefont. Kávét főz, én meg bedobok a tatyóba két kulacs izót. Felöltözünk, közben felkel a gyerek is. Öltöztetés, fogmosás, lecuccolás az autóba, majd irány az óvoda. Leadjuk a legkisebbet, de még előtte megölelgetjük duplán, triplán… napokig nem látjuk. Semmi baj, megszokja. Az Édesmamával és a tesókkal remekül el lesz. Mi pedig hasítunk át a városon, Szárliget felé. Előbb azonban felvesszük Gabit a Stadionoknál, s átvesszük Sanyitól a szalagokat, a Somlyóvári ellenőrzőpont bójáját és szúróbélyegzőjét, amiket majd a helyére kell tennünk.
Bő félórányi autókázás után- miközben szépen elered az eső - begurulunk Szárligetre. Gyors telefon a polgármesternek, hogy elkérjük a vendégház kulcsát. Az Hivatalban megkapjuk, becuccolunk a szobánkba, majd felkészülünk az indulásra.
Egy utolsó szerelvényigazítás, botok, kabátcsere, majd kocsi becsuk, s indulunk. Hogy meglegyen az alaphangulatunk, szemerkél az eső. Hurrá… Ettől függetlenül vígan fotózgatok, hogy ne maradjon el a rajtfotó, s irányba vesszük Tatát. Úgy döntöttünk, hogy mivel nekünk mindegy, melyik kanyart csináljuk meg előbb, így Tatára megyünk át először, hogy még világosban odaérjünk, s találjunk magunknak nyitva tartó boltot vagy valamit, ahol enni tudunk.
Alig megyünk párszáz métert, mikor Balu felkiált: Jajj a szalagok… Remek. Irány vissza. Kulcs elő, kocsi kinyit, kulcs eltesz, szalagok kivesz, kocsi becsuk. Rutingézák.
Akkor újra: indulhatunk. Szemerkélő esőben bandukolunk az állomás felé. Áttrappolunk a felüljárón, majd az állomás mögötti kisboltban megállunk némi reggelit vásárolni. Meg ebédnek valót is – jó lesz azt fent a Somlyóvári kulcsos háznál megenni. Veszünk néhány dobozos üdítőt, amit majd itt-ott „elhagyunk” útközben, hogy visszafelé legyen frissítés. Jól meg kell tervezni az ilyen túrákat, ahol magunknak kell az ellátást megoldani.
Miután feltankoltunk, Nekivágunk a Zuppának, ami egy új szakasszal bővült, mert a Kék sávot elterelték egy tanya miatt, ami egyszerűen lezárta a régi kék útvonalát. Így valamivel hosszabb ez a szakasz, ami nem lenn gond, de szintesebb is, ami visszafelé lesz érdekes. Átugratunk a Hajagoson és a Zuppán – szerencsére nem megyünk fel a Zuppa-tetőre – és hipp-hopp, Nagyegyházán találjuk magunkat. Átbújunk az M1 alatt, majd rákanyarodunk egy hosszú, unalmas betonútra. Szerencsére időközben elállt az eső, így legalább az nem nehezíti az utunkat. Az unalmas szakaszon mondhatnám, a kutya sem jön felénk – ám ez nem igaz, mert egy kerítés mellett KÍVÜLRŐL kezdett jöttünkre vad ugatásba egy középtermetű eb. Zabszempróba vol.1 – sikerült. Ezzel egyetemben az adrenalin löket is. Sebaj, felébredtem, ha még nem voltam eléggé ébren.
Az kutyás izgalmak után szép lassan kezd visszaállni a pulzusom a normális tartományba. Már nem érzem, hogy a szívem az összes vért a fülemen keresztül akarná kipumpálni. A távolban feltűnik egy gyárkémény-szerű valami. Előtörnek a kellemes emlékek a csepregi táborozásokról, ahol rengeteg barátunk társaságában töltöttünk izgalmas és kellemes heteket a volt téglagyár helyén működő kempingben. Ott is áll egy gyárkémény, a volt téglagyáré. Egyszer fel kellene menni rá fotózni… Kár, hogy annyira rozoga, hogy nem lehet már…
Na de kanyarodjunk vissza az utunkra, mert most egészen más feladatunk van. Szalagoznunk kell. Nem szórjuk tele az utat jelölésekkel, de a kritikus pontokra ki kell kötnünk szalagokat, mert odafelé még hagyján, de visszafelé nagyon is sok jelentősége van a tájékozódásban. Így mikor kikerül egy szalag, valamelyikünk mindig előre és vissza szalad, hogy a jövőknek és a menőknek is megfelelő támpontot adjon.
Kiérünk az "ugatóskutyás" tanyához, ahonnan újra a régi jól ismert útra térünk. Itt van a díszkivilágítós rész. Hogy én mennyire örültem ezeknek a lámpának pár éve, mikor az első százasunkon visszafelé jöttünk. Majd holnap is biztos nagyon fogok örülni… Nyomunk egy balkanyart, caplatunk az Egyes tó mellett. Egész jó az idő. Kicsit fújdogál a szél, de szerencsére nem vészes. Balról kitárul a tér. Gyönyörű a kilátás. Lassan emelkedő jön, ideje vetkőzni. Megállunk, kabát le. Akkor igyunk is. Nem vizet, izót… Azét van valami diszkrét bája ezeknek a rendezésben résztvevős túráknak. Nem hajszol a tatár. Na jó, van szintidő, csak a kutya nem nézi itt és most. Persze attól még felállítottunk magunknak egy szintet, amit meg kell ugrani, vagyis behatároltuk a saját időkorlátunkat.
Közben átkelünk a Váli-vízen, s megkezdjük az emelkedést a Hármas-árok mellett, az Öreg-állás felé. Rövid, intenzív kaptató, épp jókor ér véget. Itt visszafelé nagyon kell figyelnünk – két éve többször sikerült félre mennünk – így ahol kritikus pont van, kapukat szalagozunk. Már várom, hogy megpillantsam a kulcsos házat. Közben kisüt a nap, ami ha lehet, még jobb kedvre derít. Aztán meg az, hogy - noha bosszankodunk, hogy itt is összebarmolták az erdészeti járművek az utat – végre ott a kulcsos ház. Na. Ehetünk. De jó. Előbb azonban ki kell rakni a bóját, mert szombaton ez a hely ellenőrzőpontként fog működni, ahol a kedves túratársaknak az általunk kihelyezett szúróbélyegzővel kell igazolniuk ottjártukat. Kirakjuk a szép színes jelzőtáblákat, a bóját és a szúróbélyegzőt. Három doboz kólát meg beviszünk a kulcsos ház előterébe, s felteszek a polcra. Gondolom a kutya nem fog hozzányúlni addig, míg visszaérünk. Ha meg igen, egészségére.
Munkánk végeztével leülünk a ház előtti asztalokhoz és étkezünk. Tetszik ez a nomád élet. Kés nélkül bontom ketté a zsemlét. Na jó, Balu a sajtkrém kilyukasztásához előveszi a bicskáját, de akkor is bírom ezt a nomád „barbárkodást”. Annyira jól esik az így elkészített szendvics, hogy úgy érzem, Tatáig szárnyalni fogok tőle. Pedig csak egy mezei szalámis zsemle volt…
Lassan tovább indulunk. Viszlátot köszönünk a háznak, hisz jó pár óra elteltével visszatérünk még ide… Még egy pár méter emelkedő, aztán egy kellemes ereszkedés következik a Szénégető felé. Ahogy elhagyjuk a K háromszög jelzés elágazást, egyre meredekebben lejt az utunk. Balról megzizzen a susnyás, majd egy jó tíz-tizenöt példányból álló szarvas-csapat indul meg lefelé a Szénégető irányába. Kár, hogy ezt a pillanatot is bele kell égetni a retinánkba – vagyis dehogy! Lehet, épp pont az a jó. Igen, aki ilyet szeretne látni, jöjjön el ide. Pont.
Leérünk a Szénégetőhöz, ahol újra feltűnnek az előbb látott gyönyörű állatok. Zseniális pillanatok! Ezért szeretek ilyenkor kint flangálni az erdőben, amikor rajtunk kívül csak a madár jár erre, mg ez a pár csodaszarvas… lassan eltűnnek a bozótban, mi meg szög egyenest ellenkező irányba folytatjuk utunkat Tornyópuszta felé.
Nemszeretem aszfaltos szakasz következik, de van, amikor éppenséggel örül az ember lánya a sártenger után egy ilyennek. Na a mai pont nem egy ilyen alkalom. Gyűrjük hát a szilárd burkolatú útszakaszt, lassan elhaladunk a rókalyukam mellett, amiről megállapítjuk, hogy van lakója, mert friss a kotorék. Mondjuk tavaly éppenséggel valamivel lejjebb láttunk egy fiatal példányt az árokban, amit valószínűleg elütötte egy autó. Mindenesetre Most IS lefotózom, mert erről sincs még elegendő fényképem. Olyan ez, mint pl a Rózsika-forrás. Minden évszakban, minden napszakban, innen is és onnan is meg van örökítve.
Elhaladunk a Kőfejtő mellett, majd szépen leereszkedünk a Kőkereszthez, ahol szombat éjjel EP leszünk. Most azonban csak két percre állunk meg, míg iszunk, bekapunk egy kis édességet. Hotdogmen pazar menüjével most csak álmodunk, de bizakodunk abban, hogy hátha marad még, mire szombaton kiérünk ide... Gyors szerelésigazítás, eü szünet, pár korty izó, s mehetünk is tovább. Még pár száz méter emelkedés betonon, s már be is térünk az erdőbe. Itt ismét „kaput” kötözünk szalagokból, nehogy eltévedjenek a szombat délután erre járók. Na jó a gyorsak még délelőtt… Le a kéken , át a tarjáni műúton, majd egy kis kaptató után a Bodza-völgyön keresztül átdobbantunk a Herkályos oldalába. Igen unalmas szakasz, amit az autópálya monoton zaja tesz még egyhangúbbá. A kanyarban szalagot kötünk, szaladunk ide-oda, hogy erről is és arról is jól látszik-e. Még szerencse, hogy ezen a szakaszon oda i és vissza is megyünk, így egy részen csak egyszer kell kötözni. Nem is tudom, mi lenne, ha végig ezt kellene csinálni. Nem 108km lenne a vége, az biztos. Nem szórjuk tele az erdőt műanyaggal, de a fontos pontokra kikötjük a jelzőszalagokat. Gondolunk a söprűkre is, hiszen nekik ezeket majd mind be kell gyűjteni. Ne csináljunk nekik felesleges munkát!
Hamarosan a Tarjáni Malom-patak rozoga hídján dobogunk át, aztán máris a Hallgatón mászunk át, s már le is érünk a Koldusszállási vadászlakhoz. Szeretem ezt a területet. Mondjuk ami innen jön, az nem kellemes. Hosszú, monoton elnyújtott, alattomos emelkedő, de legalább falja a szintet. A kék-sárga elágazásnál ismét szalagozunk. Aztán nekivágunk a nemszeretem szakasznak. Koppannak a botok, dobbannak a léptek, szuszogunk, hisz van már jó pár kilométer a lábunkban, meg úgy ámblokk az egész szervezetünkben, de kitartóan és egy trappban érünk fel a Kis-rétre. Az egykori vadászház romos pincéjének ajtaja most is nyitva. Lent szemét halom. Vajon ki és mire használja? Az ajtaján az áll: „Melinda esőbeálló”. Végülis… És ott az a kis kedves pad. Támlájába üzenetet faragott valaki az erre járóknak: „Emlékezz azokra, akik élték az ERDŐT, és nem csak a hasznát, de bizony a terhét is vették!” No igen. Úgy kell. Csak harmóniában, együtt lüktetve a természettel. Hogy ne szipolyozzuk ki, hiszen idővel az megbosszulja magát.
Közben haladunk tovább utunkon, s végezzük feladatunkat. Szalagokat kötözünk, ide-oda szaladgálunk, hogy aki már sötétben jön majd erre visszafelé Tatáról, az is jól lássa, merre kell mennie. Elsétálunk a Halyagos oldalában, átdobbantunk az Öreg-Halyagoson, az Arany-lyuk felé. Itt a mi Gerecse-padunk. Az első Iszkirinken alig vártuk, hogy visszafelé Tatáról elérjünk idáig. Jó volt megpihenni egy kicsit. Na jó. Akkor itt akartam aludni. Egy valami hajtott tovább: iszonyúan félek éjszaka az erdőben. Minden lehulló levél neszére képes vagyok nagyon megijedni. Nem beszélve a tisztes távolból villogó szempárokról. Na az az igazi horror számomra. Hogy miért megyek mégis? Jó kérdés. Mindenesetre minden ilyen alkalommal derekasan megküzdök a démonaimmal. Mindenesetre emiatt nem mondanék le egyetlen méterről sem, amit a sötét erdőben kell megtenni. Most nem ülünk le a padnál, csak az útelágazást jelző oszlopra kötünk ki egy szalagot.
Hamarosan már a Kovács-hegy monoton, homokos emelkedőjét gyűrjük. Innen már Tatáig nem lesznek komolyabb emelkedők. Igazából ez sem az, de mindegy is. Elrobogunk a Csalán-vágás mellett, s máris a Kappan-bükkön átvezető utat koptatjuk. Innen kanyargunk egy kicsit a Vizes-bükk mellett, s már is a Szent-Péter templom romjainál járunk. Kicsit megállunk pihenni. Közben elrejtünk – bár nem tudom, mi vagy ki elől – pár doboz energia italt, jó lesz majd visszafelé. Bekapunk egy müzli szeletet uzsonnára. Közben látjuk, hogy vadászok mennek ki autójaikkal a területre. Remek lesz, ha erre felé fognak éjszaka lövöldözni… Na majd óvatosak leszünk, kivilágítjuk magunkat és hangosan beszélgetünk h visszafelé jövünk ezen szakaszon.
Elindulunk Baj felé, le a Kálvárián. Megriasztunk egy csapat muflont, de meglepetésünkre nem szaladnak el, hanem pár méterrel odébb megállnak, s mélán bámulnak ránk. Állatok, jegyzem meg. Ők is ezt gondolják, válaszolja Balu. Le akarom fotózni őket de elvétem azt a hibát, hogy nem állítom át vaku nélküli üzemmódra a gépet, így hatalmasat villantok szegény muflonokra. Nem tudják mire vélni a jelenséget, így eliszkolnak. De nem messzire, úgy ötven méterrel lejjebb átrobognak előttünk az úton, s a völgy másik oldalán alig ötven-hetven méterre tőlünk megállnak. Na jó, akkor álljunk neki ennek a fotónak újra. Vaku-mód lekapcs, fókuszál, fotóz. Ehh. Ehhez így már kevés a fény. Sebaj. Kattintok azért párat. Közben észrevesszük, hogy feljebb, a gerincen egy csapat szarvas baktat, majd megállnak. Mi, muflonok, szarvasok. Micsoda látvány, micsoda kivételes élmény. Ezért szeretek hétköznap, nem szervezett túrán az erdőben bóklászni. Ilyenkor rengeteg csodát mutat meg magából a természet.
Sajnos nem bámulhatjuk őket hosszasan, mert emberi időben le kéne érni Tatára. Még ott a tókör, s aztán nem ártana valami meleg ételt enni. Folytatjuk hát az utunkat, le a stációk mentén, a szakadék szélén. Jobbra a Kecske-hegy oldalban ismét mozgásra leszünk figyelmesek. Néhány őz szökken odébb, de csak pár métert, majd megállnak. Ismét a fényképezőhöz nyúlok. Na igen. Kevés a fény, vakut meg nem akarok használni. Mindegy, kattintgatok, majd lesz amilyen lesz. Mi, hárman pontosan tudjuk, hogy mit kell látni azon a fotón.
Leérünk a Kálvária aljára, a nagy kereszthez, s robogunk tovább Baj településszéli házai között. Meredeken ereszkedik az út. Megjegyezzük, hogy mennyire fogunk ennek örülni visszafelé. Ja, nem mert akkor emelkedni fogunk. Hosszú monoton aszfaltos szakaszon ballagunk be a baji templomhoz. Ellenőrizzük a kutat, szerencsére működik. Visszafelé mindenképpen töltenünk kell, hisz noha a templomromnál és Solmyóváron hagytunk magunknak folyadékot, azért szükség lesz rá, hogy elegendő vizet vigyünk magunkkal.
Tovább haladunk, át a vasúton, be a 1-es úton át a mozi felé. Mi most nem megyünk be, úgy döntünk, hogy egyből ledaráljuk azt a tókört, hogy aztán megjutalmazhassuk magunkat valahol egy kellemes vacsorával. Neki indulunk hát a Vár felé, még közvilágítás fényében, de aztán elő kell vennünk a fejlámpákat. Induljon hát bő hét kilométer monoton menetelés. Elöl megyek. A fiúk utánam. Ha nem tempózok, elalszok, s jó lenne minél hamarabb letudni ezt a nyavalyás tókört. Csókoltatom azt, aki kitalálta. Bár harmadjára vagyok itt, tehát valami azért csak van benne… El a lovarda mellett – tavaly itt vándorolt az ep, valami jó képességű renitens által - majd tovább sietünk az Átal-ér felé. Lassan visszafordulunk, már csak annyi van vissza a körből, mint amit eddig megtettünk. Rémesen unalmas, de mit tehetünk. Menni kell, mert menni jó – dehogy jó. Most éppenséggel nagyon rossz. Unom, éhes vagyok, elegem van és rémesen messze még a vége. Közben visszatérnek a fények, hurrá, közvilágítás, azaz közeledik a mozi. Vagyis mi közeledünk a mozi felé… és a vacsora felé. Ez kicsit dob a lelkesedésemen, így már nem is olyan unalmas. Huhh, végre-végre. Ott a vár. Aztán a mozi. Mellette pedig egy ki büfé. Hotdog, kávé, kóla. De jó! Vacsora. Fél óra pihenő. eszünk. Iszunk. Indulhatunk. Vissza a rémesen hosszú aszfalton. Vasútállomás, még aszfalt, bringaút, kocsma – most nincs karaoké, mint két éve… Baj, templom, közkút. Töltünk vizet a zsákba, meg a kulacsba. Igaz hagytunk fent a Kálvária tetején a templomromnál energiaitalt, meg a kulcsos háznál kólát, de víz az kell. Messze még a cél. Mehetünk. Aszfalt még hosszan, a Szőlőhegy tetejéig. Egy idő után szuszogtatóan emelkedve. Itt is egy trappban vágtatunk – akarom mondani, vánszorgunk fel.
Végre Kálvária, alsó kereszt. Kispad. Le kéne ülni. Nem lehet, mert messze még a vége. Valami feljebb megzizzen a bozótban. Na jó menjünk. Nekiindulunk a stációk mentén ezúttal felfelé. Négy. Még csak? Jajj. Feljebb az Lábas-hegy oldalában villogó szempárok „kereszttüzében” haladunk. Amíg fent vannak, jó. Lépkedünk a hatalmas kövek között. Most balról kísér a szakadék. Érjünk már fel a susnyásig. Ja, ott meg fülelni kell, mert ott az etető. Megjegyzem magamnak, hogy nem vagyok normális. Ki a fene vett engem erre, hogy éjjel mászkáljak az erdőben, ahol nem kicsit félek, és még itt van ez a vadetető, a disznószaggal. Tízedik. Már csak négy van vissza.. Mindjárt felérünk. Kapkodom ide-oda a fejem. Közben hangosan beszélgetünk. Remélem, nem ül egyetlen út menti és lőtávolon belüli lesen sem vadász. Na jó. Ott a hármaskereszt. Végre. Még egy kanyar, és fent vagyunk a templomromnál. Ott várnak a gondosan elrejtett energiaitalok.
Eü szünet, szerelésigazítás, energiaital, müzli szelet. Induljunk hát, még jócskán van vissza az utunkból. Monoton szakasz következik. Szerencsére nem kell tartani a kövektől. Tavaly óta jócskán bejárták a földbe az erdészeti járművek. Az idő kellemes, az erdőnek meg vannak hangjai. Kezdem megszokni, meg hát két férfi is itt van körülöttem, nagy baj nem lehet. Majd gyorsabban futok náluk, ha megkerget valami. Ugyan mi? Eddig sosem kergetett meg semmi. Jobban tartanak az erdő lakói tőlünk, mint mi tőlük. Na jó hagyjam már abba ezt a parát. Inkább örüljek annak, hogy itt lehetek. Hisz körülöttem lüktet a természet, s milyen felemelő érzés, hogy néhány röpke órára része vagyok ennek a csodának.
Közben fogynak a kilométerek. Meszes-bükk, Vizes-bükk, Kappan-bükk… Kovács-hegy, Arany-lyuk. Itt a padunk. Na jó, nem ülünk le. Majd Koldusszállásnál. Ott is van pad. Ahol a kék-bélyegző van. Megyünk hát keresztül az Öreg-Halyagoson s nagy meglepetésünkre máris a Kis-réten vagyunk. Innen jó darabon lefelé megyünk. El a Bika-rét mellett, a sárga-kék jelzésváltásnál visszatérünk a kékre, ami már bevisz minket Szárligetre. Végre itt van a kanyarban a pad. Le is ülünk. Nini, van banánunk. Kicsit nyomott, mert egész nap zötykölődött a táskában, de így is finom. Menjünk.
Át a Hallgatón, majd a Tarjáni Malompatak hídján, majd újra el a Herkályos mellett, majd a Bodza-völgy. Fel a Tarjáni út előtti emelkedőn, ami nagyon nem esik most jól. Mindenesetre valahogy feljutunk. Innen egy darabig kényelmesebbre vált a terep. Mindjárt Tornyón vagyunk. Kibukkanunk a műútra. Szuper. Innen jó darabon ezen megyünk. Ez sem jó. Semmi sem jó. Az a legkevésbé, hogy mire a kőkereszthez érünk, elkezd hullani valami az égből. Remek. Apró pettyekben szemerkél. De miért? Nem tudott volna várni egy kicsit? Na mindegy. Menjünk!
El a Nyúltelep mellett, alattomosan emelkedő aszfalton. Elhagyjuk a Kőfejtőt, a róka-lyukat, s hip-hopp, már itt is a Szénégető. Egyre intenzívebben esik. Legalább a házig érjünk fel. Szaporázzuk hát a lépteinket, s nagyon megörülünk, amikor meglátjuk a házat. Beesünk az ajtaján, s örülünk annak, hogy nyitva van. Ott várnak a kóláink. Pihenő, hátha eláll addig az eső. Balu ránéz az időképre. Jajj. Nem szép a kép amit mutat. Pont felénk közeledik valami ciklon. Remek. Több mint fél órát várakozunk, de egyáltalán nem javul a helyzet, sőt. Akkor nincs mit tenni, indulni kell. Végül is csak lefelé kell mennünk. Esőkabát, esőzsák, tempó.
A fák zúgnak a szélben, az eső monoton zaja olyan sűrűvé tette a körülöttünk lévő mindenséget, hogy teljesen elvesztettem tőle az időérzékemet. Azt sem tudom, hol tartunk, nem érzékelem, hogy milyen tempóval megyünk, csak azt, hogy csorog a víz a nadrágomról bele a cipőmbe. Hurrá. Ennyit a gtx-ről. Gluggyogok hát tovább, most már azt sem nézem hová lépek, úgyis mindegy, vizes mindenem. Egyszer csak a szemem előtt feltűnik valami fény-szerűség. Hurrá. Kisegyházpuszta, Egyes tó. Mindjárt Nagyegyházán leszünk. Végre. Az "ugatóskutyás" tanyánál gyorsan iszkolok. Igaz kerítésen belül, de nagyon mérgesen vicsorog három kutya. Hamar túljutunk ezen a kritikus szakaszon. Innen már újra aszfalton baktatunk be Nagyegyháza épületei közé. Hosszú és monoton. Az esőcseppek ütemesen koppannak a fejünkön. Időnként valamelyikünk morog magában valamit. Nem írom le, csúnya volna… A végtelen menetelést megtöri egy kerítésen kiszaladó, vicsorogva ugató kutya, amelyik épp Balu felé tart. Visszafordulok, s üvöltök: ottmaradsz-ottmaradsz. Ebünk megtorpan, a környék lakóinak pedig jó reggelt, Viki féle ébresztőt hallottak. Na de kérem, kutya nélkül aludhattak volna tovább. Tessenek megrendszabályozni a szomszédot, akinek ki tud futni a kerítésén az ebe.
Na jó innen már nincs sok Szárligetig. Csak ez az eső ne esne. És különben is! Megjegyzem magamnak, hogy legközelebb eszembe se jusson ilyen. Bár az ilyen megjegyzéseket rendszerint elfelejtem…
Haladunk. Nem tudom, mennyit, mennyi idő alatt, de egyszer csak világosodik. Fények, vasúti felüljáró… Faluház. Bemegyünk, vizes cucc le. Száraz fel. Amit lehet hajszárítózunk, ami lehet a radiátorra teszünk.
Kávét készítek a fiúknak. Bepakoljuk az én zsákomba a kis kanyarra szükséges cuccokat. Menjünk. Még bő huszonnégy kilométer vár ránk. Az eső eláll, csak egy kis szél fúj. Az a kisebb rossz. Elindulunk. Már a felüljárónál járunk, mikor Balu megjegyzi: a szalagok? Basszus. A kocsiban. Erre a kanyarra félretettünk egy adagot. Na irány vissza. Rutingézák.
Restart. Felüljáró, kisbolt, reggeli. Kávé. Mehetünk. Lila mária. Ki a faluból, újra a Zuppára. Fel. Szalagozás, de csak ahová feltétlenül szükséges. A Zuppa-nyeregben nosztalgiázunk, itt már jártunk nemrég, majd megindulunk a Mackó-vár felé. Kisüt a Nap. Gyönyörű ez a terület. Fáradt vagyok, de ez felvidít.
Leérünk Szárra. Fúj a szél. Emelkedünk. Itt a lépcső. Itt jobbra fel. Szalagozunk. Szép kis utca, takaros házakkal. Méla bernáthegyivel, aki ránk sem hederít. Jó kutya.
Pálinkafőzde, előtte sajátos alakú fakereszt. Tovább haladunk. Ha szélvédett helyet találunk, megállunk reggelizni. Farakás. Leülünk. Kifli, joghurt, szalámi. Jól esik. És az út menti pocsolya sima felszíne meg-megrezdül. Egyre gyakrabban. Esik. Remek. Menjünk. Emelkedni fogunk. Nem is keveset. Szuszogunk felfelé. Egy akkora vadnyúl robog el mellettünk, el sem hiszem. Biztos valami génmódosított valami. Vagy olyan valamit evett. Mindenesetre nagy. Körtvélyes-erdő. Még egy kis emelkedő, majd monoton erdészeti gépjárművek által széttrancsírozott sártengerben dagonyázás a Macska-bükk felé. El az iszonyúan sötét erdő mellett, majd le az Erdei Temetőhöz. Innen újra emelkedő egészen a kilátóig. Ez egy új pontja a túrának. Kár, hogy esik. Kár, hogy ködös egy kicsit a táj. Mindegy, felmegyünk. A feléig még Balu is. Ügyes, ő is küzdi le a démonjait. Pár fotó, de most meg sem próbálom belőni mit látok. Majd otthon a fotó alapján. Menjünk. Vissza a Mária-szakadékhoz. Le. Csákányospuszta. Birkák, kutyák, bégetés, ugatás. Át a hídon, el a „szépkapu” előtt. Itt már mérgesebb kutyák. Éjjel biztos roppantul megijednék. Most viszont gyorsan iszkolok. Balu megjegyzi, ez a kerítés nem lenne akadály nekik, ha ki akarnának jönni. Kösz az infót, szíven. Sokat segítettél. Át az egyes úton a bezárt csárda mellett. Szántóföld, vagy legelő, nem tudom, de mindenesetre saras. Végre házak, focipálya. Faluház, cél. De jó! Végszóra eláll az eső. Remek. Megcsináltuk. Kétszer áztunk el. Sebaj. Nem vagyunk cukorból. Elfáradtunk. Zuhany, tiszta ruha, meleg holmi, irány Tatabánya vacsorázni. Mióta is vagyunk talpon? Úgy harminckét órája? Mindegy is. Enni kell. Meleg levest. Nem voltunk ott Tornyón, mikor odaértünk, hogy adjunk magunknak olyan tésztás levest. Majd holnap éjjel, a túrázóknak. Olyan levest rittyentünk, hogy mind a tíz ujjukat megnyalják utána. De az majd egy másik történet lesz. Ez így is hosszú volt. Köszönjük a lehetőséget és a bizalmat, hogy ránk bízták ezt a feladatot. Reméljük, becsülettel eleget tettünk az elvárásoknak. |
| | | | |
|
|
Turul Túrák - Árva Vince 75 pályabontás. – Avagy egy tanulságos ( főleg nekem ) történet arról hogy néha a seprűk is feladják
Szombaton hajnalban kiautóztunk a Délibe, majd 3/4 - 6-kor elindultunk a Turul-szobor érintésével fel a Diana-lépcsőn keresztül a Széchenyi emlék felé. Onnan tovább robogtunk a Normafához. Alig több mint egy óra alatt felértünk, a nem kevés szintet tartalmazó szakaszon. Itt aztán egy közel öt órás "kényszerpihenő következett. Fél nyolctól rajtoltattuk a rövid távosokat és adtunk pecsétet a hosszú és középtávosoknak az áthaladás igazolásául. Valamivel hét óra előtt kialakítottuk magunknak az EP-t. Elfoglaltunk a réteses előtt egy fedett asztalt, kihelyeztük az eligazító táblákat, s vártuk a túrázókat. Épp hogy helyet foglaltunk, elkezdett esni az eső. Gyakorlatilag minden pótruhánkat felvettük, hogy ne fagyjunk meg. A ttt-s kiírásban tévesen szerepet a rajtzárásunk, így 11 óra helyett fél 12-ig kellett maradnunk. Akik a Déliből indultak, viszonylag hamar áthaladtak rajtunk, főleg a 140-esek és a 75-ösök. Gyakorlatilag Tíz óra után már elvétve szállingóztak a túratársak. Mindössze harminc embert indítottunk a rövidtávon. Így az utolsó másfél óra unalmasan telt, s főleg nagyon fázósan. Idő közben feltámadt a szél, így kénytelenek voltunk kihúzódni a fedett vackunkból, ha mozogni akartunk egy kicsit. Gyakorlatilag körbe-körbe toporogtunk az asztalunk körül. Nekem már elzsibbadtak a lábujjaim a hidegtől. A Réteses is csak tízkor nyitott, addig még egy kis meleg teát sem tudtunk venni. Alig vártuk, hogy fél 12 legyen. Nagy nehezen elérkezett a rajtzárásunk időpontja. Lebontottuk az eligazító táblákat, elpakoltuk a pontőri kellékeinket és lassan elindultunk Makkosmária felé. Eleinte nagyon lassan tudtunk csak haladni, mert a hosszú hidegben ücsörgéstől annyira beálltak az izmaink, hogy alig mozogtak a lábaink. Mire Makkosmáriára értünk valamelyest normalizálódott a helyzet. Ott Évi és Egon várt bennünket némi harapnivalóval és innivalóval. Leadtuk nekik a felesleges cuccainkat és a pontőri kellékeinket, majd tovább indultunk, hisz igen gyorsan repült az idő, azonban még nagyon az elején tartottunk. Makkosmáriát elhagyva jobban rázendített az eső. Szerencsére az utak még viszonylag jól járhatóak voltak, így ha nem is túl gyorsan, de azért tempósan tudtunk haladni. A Budakeszi műút elágazásánál leszedtük az önellenőrző táblát, s mivel kissé elázott, így a Korányi előtti szemetesbe dobtuk. Majd jövőre nyomtatunk másikat – azaz izé… nem is lesz ilyen túra jövőre. (a francba, de kár). Átkeltünk a Budakeszi úton, majd a „Jange Toni Kreuz” mellett bevágunk az erdőbe a Vadaspark felé. A Csacsi-rétnél egy erős jobbost követően meg sem állunk a Petneházy-rétig. Itt újabb pecsétet kapunk, meg az elmaradhatatlan gyergyói házi csokit. Sokat nem időzünk, mert elég ütemesen kopognak a fejemen az esőcseppek. Búcsút veszünk a pontőröktől, majd nekivágunk a piros sávnak Nagykovácsi felé. A Kecske-hát igen sáros, az előttünk jövők alaposan letaposták. Sok helyen ez eléggé lelassítja a haladásunkat. A Vöröspocsolyás-hát már jobban járható. A Vörös-pocsolya tele van vízzel. Láttam én ezt már csont szárazon is ( bárcsak most is úgy lenne ). Nagykovácsiba érve eláll az eső. Halleujja. Végre. Meg fedett, meleg hegy, a plébánián. Végre. Rétessel ás forró teával várnak bennünket. Jól esik kicsit megpihenni a melegben. Zoknit cserélünk, lábat kenünk, eü szünetet tartunk, majd lassan felszedelőzködünk és indulunk tovább. Nem esik, azonban a szél fújdogál. Mondjuk az arra jó, hogy megszárítsa rajtunk a ruhát. A Fehér út kiválóan járható. Így elég gyorsan tudunk haladni. Terveink szerint még világosban szeretnénk felérni a Kakukk-hegyre. Mondjuk, most nálunk vannak a lámpák, nem követtük el azt a hibát, hogy előre küldtük Szomorra, így az sem lenne gond, ha előbb sötétedne, de a mostani tempónkat tartva akár Szomorig is eljuthatunk világosban. A Fehér-útról a távolban látjuk, hogy tisztul az ég és kisütött a nap. Remek. Itt is süthetne. Legalább egy kicsit. Vagy maradna meg a kitisztult ég ott, hiszen arra megyünk majd… S akkor egész jó időben érünk a végére. Fellelkesít, ettől, ha lehet, még jobb tempóban megyünk. Egészen addig tart a lelkesedésünk, míg a Békás-patakhoz nem érünk. Ugyanis a hidat elsodorta a víz. Majdnem folyás irányba fordította, s csak az volt a szerencsénk, hogy egy vastagabb fa törzsében megakadt, így nem vitte el. A botjainkkal ki tudtuk piszkálni a partig, majd Balu kiráncigálta a vízből. Sajnos a patak annyira megáradt, hogy már nem érte át a híd azon a ponton a két partfalat. Próbáltunk erre-arra tovább menni a part mentén, hátha van valahol a közelben olyan rész, ami keskenyebb, s át tudjuk ugrani. Sajnos annyira magasan állt már a víz, hogy erre esélyünk sem volt. Telefon. Mit tegyünk. Jön a Malom-földek pontőre, segíteni. Addig Balu elkezdte odébb ráncigálni a hidat, hogy egy másik ponton, ahol talán átér innen-oda a híd, átdobja majd. Közben egy kis bozót-irtást kellett eszközölnünk a parton. Én találtam néhány vastagabb faágat, hátha szükség lesz rá. Közben megérkezett a Zoli, a segítségünkre. Nála is volt néhány vastagabb husáng. Ő a túlparton kezdett tisztogatásba. innen és onnan is letámasztottunk két-két vastagabb ágat, majd Balu egy ügyes mozdulattal rálökte a hidat a husángokra. Mindössze háromnegyed órába telt ez a művelet. Azt a dögnehéz hidat igen lassan tudtuk odébb vonszolni a bozóttal igen sűrűn benőtt, meredek, sáros, csúszós partfalon. Nagyon sok energiát kivett belőlünk, míg sikerült átkelnünk a patakon. A Malomföldeknél kólát és pogácsát kaptunk, majd gyorsan haladtunk is tovább, mert bár nem esett az eső, a szél igen erősen fújt. S persze szertefoszlott minden reményünk, hogy világosban felérjünk a Kakukk-ra. Mindegy is, majd lesz valahogy. Ami ezután következett, minden elképzelésünket felülmúlta. Sejtettük, hogy sáros lesz, de hogy ennyire, az azért a legvadabb álmainkban sem jött elő. Perbál után a szántóföldek melletti utakat vagy beszántották egészen a földeket elválasztó bozót-sávig, vagy valamilyen mezőgazdasági járművel járhatatlanná tették. Konkrétan vagy mély-szántásban mentünk, vagy keréknyomban, ami nem lett volna baj, ha van egy nyom-pár. De itt két-három nyompár keresztezte folyamatosan egymást. Közben szedtük a szalagokat. Szerintem több volt a kelleténél, de gondolom Józsi a biztonságra ment, hogy senki ne tévedjen el még véletlenül sem. Sebaj. Mész, szalag, megállsz, leszeded. Mész, szalag, megállsz, leszeded. Mire a Nyakas-erdőhöz értünk, mindkét zsebem tekintélyes méretűre duzzadt a belegyömöszölt szalagoktól. Balu a kabátja alatt a „bögyében” gyűjtögette. Neki a mellkasa dagadt a szalagoktól… J A Nyakas-erdőtől ismét rémes állapotok uralkodtak Anyácsapuszta felé. Olyan ragadós, csúszós sártengeren keresztül haladtunk, amilyet még nem is láttunk. Rémes volt, alig vártuk, hogy végre a tsz felé vezető műút elágazásához érjünk. Ott újabb EP várt bennünket – csaknem két órát az utolsó túratárs elhaladása után. Sajnos az elnyújtott rajtidő és a hídépítés nagyon sok időt elvett tőlünk, gyakorlatilag másfél órát. Ekkorra már Szomoron szerettünk volna lenni. A srácok gyorsan pecsételtek, mi meg gyorsan tovább indultunk a metsző szélben. Hiába, igen kitett terület ez, a dombok között igen jó kis szélcsatornákkal. Hamarosan újra be kellett vetnünk magunkat a sártengerbe, mert a Kakukk-hegy felé ismét a szántóföldek között vezetett az utunk. Ismét hosszú, vontatott, küzdelmes menetünk volt egészen a hegy lábáig. A sárdagonyázást az erős, hideg szél tette még „élvezetesebbé”. De legalább nem esett. Tapasztalataink szerint a Kakukk általában jól járható. Ezúttal is így volt, szerencsére sem sár, sem egyéb nehezítő tényező nem volt rajta, így gyakorlatilag egy szuszra jutottunk fel a hegy csúcsán lévő ellenőrzőpontig, ahol nem pecsételtünk, csak gyorsan bontottuk a pontot, elraktuk a bélyegzőt, s indultunk tovább le a Kálvária felé. Itt is jól járható volt az út, pedig igen meredek, de szerencsére a lehullott fenyőlomb elég jól tapadóssá tette. Úgy örültem, mikor megpillantottam a Kálváriát. Meg annak is, mikor végre beléptünk a Sportcsarnokba. Nagyon elfáradtunk, leginkább szellemileg. Átöltözünk az előre küldött ruháinkba, falatozunk, kapunk izotóniás italt és nem kevés bíztatást. Bő fél órát töltünk a Sportcsarnokban, majd összepakoljuk a cuccainkat és indulunk tovább. Innen már nem várnak meg az ellenőrzőpontok, vagyis Peti még azt ígéri, hogy a húga a Tarjáni Halastónál szívesen megvár bennünket, hisz nála van némi frissítés. A kocsmában még iszunk egy kávét. Kelleni fog az elkövetkezendő útra. Mikor kilépünk a kocsmaajtón, újra elered az eső. Hurrá. Gyermelyen aszfaltúton megyünk. Nem szeretjük a túrákon, de most valahogy iszonyúan jól esik rajta menni. Sajnos nem sokáig tart, felváltja a jó kis vizes fű, amin a szántó vagy legelő, ( nem látom a sötétben, de igazából mindegy is) szélén haladunk. Hamarosan a szőlőhegy kis présházai között haladunk. Az eső rendületlenül esik, mi meg rendületlenül szedegetjük be a szalagokat. Megint túl sok van kint. Tudom- tudom a biztonság, de akkor is… Mi a 108 kilométeren nem raktunk ki ennyit, amennyi itt két település között van. Iszonyúan lelassít bennünket, hogy húsz-ötven méterenként meg kell állni. Mivel kesztyűben nem megy a bontás, ilyenkor mindig le kell venni, leszedni a szalagot, kesztyű vissza, s indulhatunk. Pár lépés, s újra ismételjük a műveletet. Gyarmatpusztára érve tanakodunk, hogy megálljunk-e a kis színpad-szerű fedett valaminél, de aztán inkább a továbbhaladás mellett döntünk. Nem is emlékeztem, hogy itt emelkedik az út, pedig igen. Nem baj, legalább fogy a szint. Aztán hamarosan egy bal kanyarral ismét bevetjük magunkat a sártengerbe, ami gyakorlatilag „faltól-falig” tart… vagyis az út teljes szélességében. Most már annyira szakad az eső, hogy folyamatosan le kell törölnöm a lámpámról, mert a fejlámpa szélén fityegő esőcseppeken átvilágító fény teljesen elvakít. Folyamatosan a szemembe fújja a szép az esőt. Meg kéne állni egy kicsit. Szomor óta folyamatosan jövünk. Rémes a sár. Nem haladunk. Közben hív Józsi, hogy hol tartunk. A jó Isten tudja. Egyszer jártunk erre tavaly ősszel, akkor is sötétben, s akkor igencsak elterelte a figyelmünket az, hogy egy túratársat kísértünk, aki ekkorra már igen csak rossz állapotban volt, s folyamatosan kellett tartani benne a lelket, no meg a szarvasbőgés, ami Gyarmatpuszta után jó 4 kilométeren keresztül hallatszott. Valahol Gyarmatpuszta és a Halastó között vagyunk. Nem tudom hol. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a Halastóhoz értünk. Az eső nem hogy csendesedne, inkább erősödik. A metsző, hideg szél csontig hatol. Meg kéne állni. Elméletileg a Pontőrök, akik a Halastónál voltak, hagytak itt nekünk vizet, de nem találjuk. Nem is érdekel.. Tarjánig csak kibírjuk valahogy. Jön az a hosszú, unalmas, alattomosan emelkedő szakasz Tarján előtt. Alig vonszoljuk magunkat. Balu már folyamatosan „anyázik”. Magamban én is. A francnak vállalkozok ilyesmire. Ahelyett, hogy otthon a jó meleg ágyikómban aludnék. Elfogytam. Leginkább fejben. Mg kéne állni egy kicsit. Jó volna egy kis meleg teához jutni. Annyira átfagytam, hogy már csak olyan robot-szerű a mozgásom. Próbálok botozni. Ehh. Az se jó. Megállni volna jó. Leülni egy kicsit. Valahol a távolban felsejlik egy piros világító fénypont. Talán az a tanya-féle, ami Tarján határában van? Nem tudom. Megyünk-megyünk, már a piros fényt sem látom. Kicsit olyan érzésem támad, mikor a Burgin Purbach előtt megpillantottuk a templomtornyot, s azt hittük, mindjárt odaérünk a pontra. Erre ahogy mentünk a templomtorony egyre távolodni kezdett. Hogy nem öt kilométer ez a szakasz a tó és a tarjáni buszmegálló között, az is biztos. Főleg, hogy jó egy kilométerre a tótól van egy útelágazás, ahol egy jelzőtáblán azt olvassuk, Tarján még öt kilométer. Remek. Illetve remegek… a hidegtől és a fáradtságtól. Érjünk már be a településre. Pisilnem is kell. Szólok Balunak, hogy keresnem kell egy kis beugrót, ahol… azt mondja hülye vagy, itt akár az út közepén is lehet. Ki az a hülye, aki rajtunk kívül erre kószál? Még egy árva kóbor kutya sem. Mindegy. Csak félrehúzódok. Rémesen hideg van. Reménykedem abban, hogy emiatt az akcióm miatt nem fázok fel. Már a cipőm is átázott. Nem oldalról, hanem felülről… A nadrágom átáztatta a zoknimat, az pedig belülről a cipőmet. A vastagon rárakódott sár annyira hűti a lábamat, hogy zsibbadnak az ujjaim. A kesztyűmből időnként kicsavarok egy pohárnyi vizet. Annyira megevett ez a szakasz, hogy már csak a túlélésért küzdök. Nem tudok gondolkodni sem. Csak megyek, nem tudom milyen tempóval, mennyi idő alatt… Elvesztettem az időérzékemet. Érjünk már be Tarjánba. Bele gondolok, milyen szörnyű lehet a fagyhalál. Nem akarok itt az Isten háta mögött az út szélén kihűlni. Legalább pálinkát hoztunk volna magunkkal. De a hosszabb túrákra már jó ideje nem hozunk. Elálmosít, s anélkül is elég álmosak vagyunk. Végre feltűnik az a tanya-féleség. Elmegyünk mellette… hamarosan a temető mellett is. Ha itt halok meg, legalább nem kell messzire vinniük a hullámat. Valahogy csak tovább vonszolom magam. Hosszú rémes emelkedő szakasz jön a templomig. Már látjuk a tornyát. Végre. És el sem hiszem, ott a megálló. Lezuhanok a padra. Ülök egy darabig. Minden izmom csonttá fagy. Meg kéne mozdulnom. Vagy egy polár pulcsim, fel kéne vennem. Alig bírom kinyitni a táskámat. Valahogy csak sikerül… kicsit jobb. Balu is remeg. Valahogy felküzd magára még egy zoknit. Azt mondja kicsit jobb. Szuper. Legalább egy kicsit. Az eső pedig rendületlenül kopog a megálló tetején. Egyre jobban. Behúzódok a sarokba. Mi legyen? Balu hívja Józsit. Valahol nagyon messze épp depós cuccokat pakol. Majd visszahív. Várunk. Egyszerűen nem tudunk tovább menni. Balu szidja magát, hogy otthon hagyta az izolációs fóliáját. Uppsz, az enyém itt van. Előkotrom. Felajánlom neki. Hősiesen visszautasítja. Akkor magamra tekerem. Ennek nem kéne melegen tartania? Egyáltalán nem érzek meleget. Sőt. Bakker, ez a hideget tartja meg, ami belőlem árad. Csörög a telefon. Józsi jön értünk. Balu kikalkulálja, hogy még jó húsz perc, míg ideér. Addig csak nem fagyok meg. Felrakom a lábam a padra, ráfekszem a táskámra. Pillanatok alatt elszenderedek. Arra ébredek, hogy megáll egy autó mellettünk. Rendőrség. Remek. Mindjárt bevisznek. Ha meleg van ott, akkor hajrá. Rendőr kiszól, hogy túráztunk? Igen. Minden rendben? Igen. Honnan jönnek? A Délitől. Pár másodperc csend… Milyen túra ez? Turul-túrák. Meddig mennek? Tatabányáig mentünk volna, de jönnek értünk. De van, aki 140 kilométert megy. Megint csend. Akkor minden jót maguknak, viszlát. Köszönjük. Hát így nem kerültünk a tarjáni fogdára. Pedig ha meleg lett volna… Hamarosan megérkezik Józsi. Beülünk a meleg autóba. Hová menjünk? Tatabányán van a szára ruhánk. Akkor oda. A kempingnél felkapjuk a motyónkat, s még felnézünk a Turulhoz, ahol Egonék viszik a pontot. Marikáék még nem értek oda. Jó volna tudni, merre járnak. Végülis mi lettünk volna a seprűk. Szólunk Egonéknak, hogy még ketten várhatók. Utólag kiderül, hogy hamarosan befutottak épségben, így megnyugszom. Mi pedig robogunk át a Gerecsén Visegrád felé. El-elbóbiskolok a kocsiban. Balu is. Annyira bánt, hogy nem tudtunk tovább menni Tarjából. Józsi mondja, hogy be kell valakivel szedetni a szalagokat. Frászt. Visszajövünk délelőtt és beszedjük. Nem kell, mondja. Dehogynem. Elvállaltunk egy feladatot, meg kell csinálni. Arra ébredek, hogy Visegrádon gördülünk be a spotpályára. Kiugrok a kocsiból, kikapom a helyéről a karót, ami elállja az illetéktelen autósok elől az utat. Aztán visszateszem. Bemegyünk a presszóba. Bakker, itt hideg van. Gyorsan öltözzünk át. A száraz ruha valamelyest segít a közérzetünkön, de én speciel még mindig remegek. Ekkor befut az első 140-es teljesítő, Bódi Pisti. Csak bámulok. Robot. Vagy ufó. Vagy nem tudom… Aztán befut Tibi egy csapat kiszállóval. Vincze Zoli is… ejj, de kár, sajnálom. Meg az Öreg is ( nem tudom a nevét), aki előző héten dalolva és mosolyogva érkezett be Szárligetre a 108 km után. Bebugyolálom magam egy pokrócba és Balu vállán elalszom. Öt óra körül ébredek. Menni kéne. Menetrendet nézünk. Busszal Pestig, onnan metróval a kocsihoz. Kimegyünk a megállóhoz. Az Öreg, Bódi Pisti és mi. Jön a busz. De csak Szentendréig megy… remek. mi legyen? Végülis elmehetünk vele. Onnan Hév a Batyeszig, onnan metró. Szuper. A déliben veszünk valami harapnivalót. Aztán hazaautózunk. Otthon gyors zuhany, felkapunk két gyereket a háromból és máris rongyolunk vissza Tarjánba. Be kell szedni a maradék szalagot. Feladatunk van, el kell azt végezni. Én az egyik gyerekkel elindulok Tarjánból. Balu átmegy Tatabányára és a másik gyerekkel elindul szembe velünk. Majd valahol fél úton találkozunk… Baktatunk a kék +-on. Sár, sár, és sár. Fene egye meg ezt a rohadt esőt. Szétáztatott mindent. Koldusszállásig ilyen a talaj. Ott meg mintha elvágták volna. Onnan telesen jól járható. Kisrét. Végre. Innen már csak egy kicsi és Tatabányán leszünk. Közben találkozunk Baluval meg a másik gyerekkel. Nem jutottak messzire, de azt a kis távot sokszor megtették le-fel rohangálva. Végülis ha úgy vesszük, mindkettőnknek megvan a 75 kilométer. Ennek ellenére a célban egy hatvanas oklevelet kapunk. Mindegy is, ha a szó szoros értelmében vesszük, egy végtében addig jutottunk. Csak hát vállaltunk egy feladatot, amit el kellett végezni. Ledobhattuk volna, de a lelkiismeretem és a becsületem így diktálta. Közben gondolkodtam, mit hogy kellett volna másként csinálni, hogy be tudjuk fejezni a távot. Annyi hátráltató tényező volt, hogy arra nem készültünk fel rendesen. Nem szabadott volna bevállalni a Normafai pontot. Vagy a söprést. Így ott sok idő elment és sok energiát kivett a hideg. Aztán ott volt a Békás-patak. A „hídépítés”. Háromnegyed óra tömény szopás. Az megint kivett belőlünk sok energiát. Szomortól Tarjánig pedig olyan cudar körülmények voltak, hogy az teljesen felemésztette minden maradék energiánkat. Mind fizikálisan, mind pszichésen. Nem tudtunk a saját tempónkban haladni. Sok volt a kényszerpihenő. Ha ott Tarjánban eszembe jut, hogy azt az izolációs fóliát feldaraboljuk és lábat, derekat a ruha alatt betekerjük, akkor talán valamelyest melegebb lett volna, s tovább tudunk menni. Csak addigra már annyi agyam sem volt, mint egy marék lepkének. Így csak egy hatvanas szám került az oklevélre. Végülis olyan senkinek nincs, így egyedi, így a miénk. Mi tudjuk csak, micsoda emberfeletti munka van mögötte. Jobban örültem volna, ha valahogy bekúszunk és szép 75-ös szám virít rajta, de ez van. majd máskor. Ja, dehogy. Jelen állás szerint nem lesz több ilyen. Utolsó hosszú távú Turul volt. Nem élem meg kudarcnak – nem, a fenét nem. Valahol az. De tanultam belőle. Máskor, más túrán biztosan profitálok majd az itt megtapasztalt dolgokból. Máskor, ha ilyen helyzetbe kerülök, talán ezek a tapasztalatok előrébb visznek egy olyan megoldás megtalálásáig, ami valahogy belök a célba. Mindenesetre nem bántam meg, hogy elindultam, hogy elvállaltam, s hogy addig jutottam. Jó volt ez így, jó lecke, jó alkalom olyan dolgok megtapasztalására, amit ezek nélkül a körülmények nélkül talán soha az életben nem tapasztalunk meg. Ha újra kellene indulnom, újra megtenném. Menni kell, mert menni jó. |
| | | | |
|
