Túrabeszámolók

Gerecse 30 beszámoló

Elindultunk 7:40-kor Tibivel és Zolival. Elõször a városban mentünk tömött sorokban, néha az utcasarkokon voltak polgárõrök. Zolinál volt egy régebbi, de profi GPS eszköz, amely nagyon jól mutatta a sebességünket és hogy hány km-nél járunk. Nagyon szervezettnek tûnt az egész túra, gondoltam ha végig így lesz, nehéz lesz eltévedni. Örültem, hogy az elsõ 10 km-t Tibiékkel megyek, jól esett a társaság, a támogatás. Persze utána fejesugrás lesz a kalandba, a nagy ismeretlenbe, de addig is örültem nekik. Pár km után elindultunk felfelé az erdõben. Ott is kettes sorokban mentünk felfelé, szép, nedves zöld erdõség volt. Nemsokára elérkeztünk az 5 km-es pecsételõhelyhez, szerencsére gyorsan megvoltunk, ittunk egy kis vizet, mentünk tovább. Itt vettem elõ a túrabotot, ami nagy segítség volt a hegyre felfelé menetelben. A Tibi mindig kicsit mögöttünk kullogott, de azért bírta. 7 km körül volt az elágazás, ahol a 10 és 20 km túrások különváltak, ott is volt pár kedves néni, és ki volt írva érthetõen minden.

Ezután is felfelé ment az út hosszú kilométereken keresztül. Ez inkább olyan fennsík-szerû szakasz volt, nyilván itt is tömött sorokban a túrázók, hiszen 11 km-ig egyben mentek a 30 és 50 km-esek. Valahol errefelé eltettem a botomat, rájöttem, ez csak a meredekebb részeken kell. Nagyon jó tempóban mentünk, csak a kemény futók elõztek meg bennünket. jókat lehetett beszélgetni Zolival is. Egy mélyebb fekvésû földúton mentünk, körülöttünk rétek, erdõk.

Egy túrázó meghallotta, hogy értekezünk a Kinizsi 100-ról, elmondta, hogy õ is akart nevezni, de csak 2 napig lehetett nevezni, lemaradt róla. Aztán õ is lemaradt rólunk, leelõztük.

Voltak mellettünk fakitermelésék, meghallgathattuk Tibit, szerinte minden fáért kár, stb.

Nos, eddig semmivel sem volt gond, felszerelés oké, fizikailag is jól voltunk. Néhány fényképet tudtunk csinálni útközben.

9-10 km körül ismét hegység, de inkább lefelé, kanyargósabb lett az út, mélyebb erdõbe kerültünk be. 10 km-t megmértük, egy nagy kanyar volt ott. Itt már vártuk a 11 km-es csomópontot. Pár km után meg is jött, jó sokan voltak itt, egy nagyobb tisztáson, farönkök, asztalok, itt volt valami 700 éves körtemplom maradványai, amely falán ettünk. Néhány képet is készítettem, otthon az egyik képen felfedeztem késõbbi túra társamat, Katalint. Beszéltünk egy jót, ettünk, stb. Megettem a 2. szendvicsemet, almát, vizet. Kicsi félve láttam, hogy már csak 1 szendvicsem maradt, fél liter víz, banán, almák. Úgy látszik, nem eszek sokat az ilyen túrán, a többsége megmaradt a végéig.

Eljött a búcsú órája. Tibi és Zoli elmentek jobbra, még 39 km-ük hátra van, nem irigyeltem õket. Remélem még hallok felõlük. Elmentem 100m-t egy rossz ösvényen, aztán visszafordultam, és más túrázókkal megbeszéltük, merre is kell menni, majd õket hátrahagyva nekiindultam a sárga pöttyös jelzéseken. A legfõbb különbség itt az volt, hogy kutya sem járt erre, elõttem senki, mögöttem is csak jó távolról követhettek – egy jó ideig csak reméltem, hogy a jó úton járok. Erdõk, völgyek, Krisztus-emlékek az út mellett, néhány magasles, és nagyon szép fás vidék. Baj község felé igyekeztem. Pisilnem is kellett már, de megvártam a 4-5 km-re levõ községet. Itt a 15 km körül szép völgyes, patakos részen kicsit futottam is, ami nem volt veszélytelen a patakmeder mellett.

Sajnos itt vettem észre a legnagyobb hibámat, nem raktam memóriakártyát a fényképezõgépbe, ezért innentõl a mobil képei maradtak csak.

Nemsokára utolértem egy aranyos idõsebb párt, akik Ságváriak voltak, és ajánlották a ságvári teljesítménytúrákat. Mondták, hogy már 5-ször megcsinálták a Gerecse 50-et, de testi problémák miatt most már nem vállalták ezt. Beértünk Baj község Szõlõhegy nevû részére, ahol nyaralós részen át, utcákon vezetett az útvonal. Itt el is búcsúztam a házaspártól, kicsit futottam is. Jött egy nagyon szép zöld mezõ, amelyen át beértem Baj-ra. Kicsit korábban két futó srác elõzött le, õket a mezõ túloldalán még láttam, 1 km-re tõlem. A mezõn volt egy kis szél, de szép napos idõ volt.

Erikáék, akik lemondták elõzõ nap, nagyon sajnálhatják, hogy nem jöttek el. A községbe beérve kb 2 km-t tettem meg, mire rátaláltam a Jóbarátok vendéglõre, ahol volt egy pecsételõhely is. Itt megmondták, hogy a 26. vagyok, aki eddig átment ott. Jó átlag ez, hiszen összesen félidõnél indultam és végül 50. lettem az idõmet tekintve. A vendéglõben pisiltem egyet, aztán ismét nekiindultam. Éppen elhagyva a vendéglõt, beért az idõsebb házaspár is, még integettem nekik. Innentõl már igazi síkság volt, eltévedhetetlen, egyeses útvonalakkal. Persze a 20 km környékén már éreztem egy kis fáradtságot, de feldobott az a tudat, hogy közeledik a vége. Leelõztem két nagydarab túrázót, és mentem keményen tovább Tata felé. Tatai edzõtábort elhagyva láttam meg a távolban egy túrázót, akit egy darabig figyeltem és aztán úgy döntöttem, megpróbálok utolérni. Végre elértem a tatai Öreg tó partjára, itt is lehagyott pár futó srác, majd beszédbe elegyedtem Katalinnal. Kedves, beszédes hölgy volt, pedagógus, budapesti, szeretett fotózni. Az utolsó 12 km-t együtt mentünk. A tó partján vezetett az utunk, itt voltak gyalogosok és kajakosok is.

Megláttuk a sátrakat, az egyik pecsételõhely volt, a 20. km-es. Itt kaptunk vizet, müzliszeletet, banánt, nagyon jól bántak velünk. Majd beértünk egy nagyon szép részre, egy kerékpárút vezetett át egy fenyõerdõn. Itt már rendesen éreztük a lábunkat, ment is a téma, kinek mi fáj. Volt két hölgy, akik szívósan követtek bennünket 1-200 m távolságból, kedvenc szólásom volt, hogy igyekezzünk, nehogy utolérjenek. Az utolsó 8-9 km kemény volt. Látszódtak a tatabányai hegyek, a turulmadár, de az, mint egy délibáb, csak nem akart közelebb kerülni, akárhogyan is mentünk.

Tavak, nádasok, birkák, patakok követték egymást, mentünk a Tata és Tatabánya közötti völgyben. Néha fotózott a társak birkát, hidakat. Szívósan mentünk elõre, nagyon nehezen teltek a km-ek.

Nem egyszer képzeltük, hogy mindjárt itt a körforgalom, az utolsó pecsételõhely, de mindig hamisnak bizonyult a kép. Aztán végül is megjött a körforgalom, pecsételtünk, majd már Tatabányán mentünk tovább. Szerencsére nem volt semmilyen vízhólyagom, csak a lábam volt nagyon fáradt. Az utunk utolsó pár km-ére csatlakoztak hozzánk gyanúsan kipihent túrázók, aztán rájöttünk, hogy ezek a voltak a 10-20 km-esek. Beértünk, piszok jó érzés volt, alig hittem el. 5:30 perc alatt! Felhívtam Tibit, õk még szenvedtek, 10 óra volt a teljes útjuk, én már régen otthon voltam, mire õk is beértek. Megkaptuk a túró rudinkat, fotózkodás, oklevél, kis pihenés. Utána elég nehéz volt felállni, ott nagyon fájt már a combom belsõ része. Aztán Pestre vissza vonattal.