Túrabeszámolók
|
|
Tövisek és virágok - 100
Tavaly nem sikerült időre behúznom időre, így idén ismét nekivágtam. Más százas valahogy nem érdekel.
Az előző évi tapasztalatokból okulva már meg sem próbáltam Füzéren szállást keresni (egy kivételével amúgy is elég felejtős a felhozatal...), úgyhogy Mikóházáról a hajnali busz vitt a startra. Meg egy szolgálaton kívüli rendőr, aki a füzéri elágtól bevitt.
A tavalyról már ismerős családias fesztiválhangulat fogadott, emberek lézengenek Füzér központjában, ismét vicces látvány, hogy mikor én indulok, mások már 100 km után kevésbé frissen érkeznek.
Szerencsére nem kellett fél órát várni a rajtban, fél hét előtt simán elengedtek. Már ilyen korán nagyon meleg van, azon tűnödöm, hogy ebből talán csak 50 lesz, mert kidőlök. Amúgy sem készültem fel idén, volt januárban egy 40-esem, meg másfél hónapja egy 50-esem, semmi emelkedőkkel. Mindegy, ha csak 50, akkor 50, ezt a túrát kedvelem, megéri. Semmi perc alatt fent vagyok a Bodó-réten, utána irány a susnyásba, nagyon durván megnőtt a gaz. Szintezés a csendes, reggeli erdőben, az Eszkárosi-pataknál még alszanak a pontőrök, gondolkodom, hogy hagyjam-e őket aludni, de mivel le is kell csippantani a QR-kódot, inkább keltegetés lesz ebből.
A szlovák oldalon föl, a második réten már el is kavarok (meg akarom úszni a vizes füvet, kimegyek az erdőszélre - csak nem ott folytatódik az út). A büntetésem 300 méter mászás mellig érő fűben, a fülemen is toklász csüng, kezdésnek nem is rossz... Utána Szaláncig jön a hosszú erdészeti/aszfalt, monotonnak monoton, de nagyszerű a kilátás a reggeli fényekkel. A jobb kislábujjam vacakol, begyűrödik a zokni, sóhajt, belát, ebből akkor nem lesz 100, féltávnál véresre lesz már dörzsölve. Mivel eddig kiválóan volt szalagozva/festve az útvonal, jön a második elkavarás: az aszfaltra valakik pont ugyanolyan rózsaszínnel felfújtak egy jobbra nyilat, földút is vezet, irányban is jó lehet, bevágódok. Utána is van még egy festés, nem tűnik annyira gyanúsnak. Aztán elfogy a jel, GPS nélkül esélytelen lenne, így szerencsére csak +1 km-mel toldottam meg az utat. A szembe jövő kolléga viszont vagy 6-tal. Mindegy, vissza nem megyünk, ez az út is oda fog vinni, ahova kell, csak két kanyarral több lett. Szalánc, kocsma, 15 km. Idén nem vállalom be a vágott sört, nagyon meleg van, marad a kofola, ez viszont nagyon bejön. Fölkenem a naptejet, mert kezd égetni a nap, fél tízkor már szakad rólam a víz.
A vár idén kisebb lett szerintem, tavalyról egy hosszú, meredek kaptató emléke van meg bennem. A faluból kifelé menet az öregek kint állnak a kerítés mellett, többen megkérdezik, mi ez a népvándorlás ilyenkor június közepén :) Kalsáig egy hosszú, enyhe lejtő, az elején még szerencsére van némi árnyék, de a reptér környékétől kezdve már teljesen nyílt terep, a gabonatábla nyomja vissza a hőséget. A falu szélén szlovák családok piknikeznek, a sülő hús illata kínzás. Kalsa után kezd emelkedni az út, de szerencsére hamar jön az erdős rész, így elviselhetőbb a dolog. Mások is pillegnek fölfelé, még fickósan elhúzok. Elnyújtott emelkedő, de az a könnyen járható fajta, pont jó a meredeksége, nem lassítja az embert, csak a pulzust dobja meg. Az út helyenként hálátlan, teli van szórva kivágott fákkal, lehet egyensúlyozni a törzseiken a továbbjutásért. Az Izra-tóhoz beérek délben, és már nagyon érzem az ebédidőt. A zsír úgy folyik a 30 fokban, mint a víz, sebaj, jó lesz. Étvágyam persze nincs, enni viszont muszáj, magamba erőszakolok néhány szelet kenyeret - jó döntés volt. Iszom valami izót is, de ez nem az én műfajom, mintha Gabi fogkrémet nyomna valaki a számba... Sós paradicsom, dinnye, őszibarack, ezekkel nehéz leállni. Életmentőnek bizonyul még a nap folyamán többször.
Túl vagyok az első harminc kilométeren, legalább 20 perces pihenőt terveztem ide, de 15 perc után úgy érzem, már mennék. Inkább akkor nem húzom az időt, még úgyis van egy-két laza kilométer a hardcore részig, elég egy zokniigazítás. A hőség az egyetlen, amitől szenvedek, de attól nagyon. A Bodnár-forrásnál kulacstöltés, finom és hideg a vize. És akkor jöjjön az Északi zöld rambóüzemmódban; hőség ide vagy oda, idén sokkal könnyebben megy. Ennyit számít, ha ismeri az ember a terepet. A hét vízmosásban és a határkövek között végzett dzsungelharc után máris ott a Hársas-hegy, ez viszont brutális ebben az időjárásban. 1 km alatt kb. 330 méter emelkedő. Tavaly egyhuzamban fel tudtam szaladni, idén ötször-hatszor is meg kellett állnom, szédülők, sípol a fejem, hányingerem van, rettenet... nehezen hiszem el. A tetején ismét beüt a gondolat, hogy ebből csak 50 lesz. Itt száll el a jó átlagom, valami leírhatatlanul lassan vánszorogtam föl. Percekig csak ülök, és meredek magam elé, aztán elkezdek lebotorkálni a hegyről. Rohadék, szemét, aljas, öklömnyi, bokakifordító kövek. Sokáig. Szeretem a kihívást, de örülök, hogy ennek vége. Kicsit féltem, hogy pofáraesek, mert elszállt minden erő a lábamból, és az itt nagyon durva lett volna. A Dávid-ortásig szerencsére összekapom magam, ott ismét vár gyümölcs és víz.
Egy rövid vízszint (a forrásnál mosdás, hűtés) azután kanyar fel a Bába-hegyre, idén megvannak a szalagok is, hosszú, monoton emelkedő, mivel azonban nem túl meredek, simán bírható. A vége dzsindzsa, az izzadt bőr nagyon szereti a bozót simogatását. Az elnyújtott emelkedő után egy rövid technikás szintezés, majd ugyanolyan elnyújtott ereszkedő. Az erdőből kiérve ismét mintha a kályhaajtót nyitnák az arcomba - délután fél négy körül van. Pusztafalu, pecsét nincs, gyümölcs van, paradicsom van. 10 perc szusszanás, és jöhet a mai második kaptató, fel a Vaskapuhoz, szerencsére zárt erdőben. Ez sem megy egyből, kétszer is megállok pihenni, a meleg miatt nem bírom izomból. Ilyen sem volt még. Egyáltalán nem vagyok fáradt, vízszintben és lejtőn simán jövök egy majdnem hatos átlagot, de a lábam nem hajlandó felfelé tolni a testem. Lassan-lassan elfogy a piros háromszög, aztán az Északi zöld második etapja, a lábfejem is egyben maradt. A Vaskapunál megint leülök, pecsét, energiaszelet. Innentől Füzérig sima az út lefelé, semmi perc alatt leérek. A felújított vár könnyíti a távot: csak féltávig kell felmászni, oda került az új bejárat. Most nem bánom :)
11 és fél óra alatt megvan több mint a fele, egy órás pihenőt tervezek Füzéren. Két tányér leves, felpolcolom a lábam, mások meccset néznek, én próbálok aludni. A pólócserét végül kihagyom, úgyis dög meleg van még, elég a zokniváltás és a kidörzsölt részek letapasztása, a lábaimat és derekamat meg bekenem kék lóbalzsammal.
Végül elszöszmötölök, és másfél óra lesz a lazításból, van még 12 órám a maradék távra (48 km). Több mint fél óra, mire újból bejáratódnak a lábaim, szerencsére a lejtő Füzérkomlósig erre kiválóan alkalmas. A régi vasúton a nagyon durva részeket kivezették a szántóföldre, nagyszerű döntés, rá lehetne feküdni a bozótra egyébként, olyan sűrű. Az egyik hídon majdnem beleesek a gödörbe, beverem a lábam, de megúszom. Másfél óra múlva már a bózsvai ellenőrzőponton vagyok, a pontőrlány megismer ("tavaly később értél ide" :D), teljesen meg vagyok hatva, a Kazinczy tényleg ilyen családias hangulatú túra. Májkrémes kenyér és gyümölcs betol, lámpa most már felkapcs, indulás tovább. Kishuta-Nagyhuta, hosszú aszfalt, vízszint, 15 km, itt a könnyű rész vége. Ellenőrzőpont nincs, csak frissítés, mindenki azonnal kapja, amit kér, elképesztő ellátás, biztatás. Ismét csak gyümölcs, nem lehet eléggé értékelni. Fél tizenegy, jól állok, pihenőkkel együtt ötös átlag, és van még kilenc órám 31 km-re.
A kék kereszten jön az emelkedő az Eszkála-erdészházhoz, könnyebben megy, mint gondoltam, egy óra alatt ott vagyok, különösebben még mindig nem érzem magam fáradtnak. Az éjjeli bogarak minden nyitottabb részen őrületes mennyiségben támadnak (a Zsidó-rét valami iszonyat), kézben viszem a fejlámpát, legalább nem a számba meg a szemembe csapódnak. A meleg miatt viszont továbbra is rövid ujjúban kell mennem, különben hőgutát kapok. Szívás. Az Eszkálától megszűnik a magányos vándorlás, páran beérjük-kerülgetjük egymást, majdnem 10 km vízszint Makkoshotykáig. Jólesik a laza terep, próbálom meghúzni, de a végén kezdek már fáradni, nyomaszt, hogy valaki pont mögöttem túrabottal jön... hát ezzel nem lehet mit csinálni, de baromira zavar most a csettegése és sóhajtozása, az álmosság miatt kezdek ingerült lenni. Lassítok, elengedem, a Makkoshotyka előtti lejtőt gyűlölöm, nem tudom elmondani, mennyire. Meredek, végtelen, bozótos, nem fér el a láb... Emlékeztem, hogy nehéz terep volt, de meglep. Mire beérek, kikészülök, a meredek ereszkedő teljesen összerázta a gyomrom. Fél kettő, kezdődő mélypont. Egy nagydarab cigányember már messziről mondja, hol az ellenőrzőpont, a diszkóból Zoltán Erika üvölt, meg a bulibáró, nem dob fel, nézek ki bután a fejemből :P Negyed óra szenvedés, evés-ivás, az izmaim lemerevedtek, fázom is, borzasztó nehezen indulok. Út közben még benézek a zenés-táncos mulatság színhelyére: egy üres családi ház, ablak nuku, bent ropják a népek, nem tudom, melyikünknek furcsább látvány a másik.
A tanösvény sík szakaszán felmelegszem valamennyire, és jön az a keserves emelkedő a Tengerszemig. Nagyon szép lehet világosban, kipihentem. Így most csak küzdős. Tartottam tőle, okkal. Hamar ismét pólóra vetkőzöm, botladozom, de azért egyenletes tempóban tudok menni, nincs megállás. Csak lenne már vége. A sötétség fáraszt, jó lenni látni valamit, bármit. Az EP előtt egy róka kering, el sem tudom kergetni - gondolom a fény meg a szagok odavonzották, nem különösebben zavartatja magát. Hajnali három, van még négy és fél órám és 12 km-em, meglesz ez. Kávéval kínálnak, a gyomrom miatt nem merek inni. Az egész napos menetelés, az izó, a gyümölcs kezdi megtenni a hatását. A meredek lejtő jobban kifáraszt mint gondoltam, le kell ülnöm a károlyfalvi elágnál dinnyézni. Kétszázasok érnek be, és hagynak le. Vicces.
A Rákóczi-fáig megint egy szép hosszú emelkedő, az eleje szemét dzsindzsa, de aztán kiszélesedik az út, és jól lehet haladni - szerencsére a nap is felkel lassan, nem kell már lámpa, jólesik, hogy ismét vannak körvonalak, van távlat, nem csak az előttem pattogó fénykör. Pecsét, öt perc hanyatt fekvés, aztán nehézkes feltápászkodás. Négy óra múlt, kezdődik a zsongító madárcsicsergés, egy órán keresztül elkísér.
Utolsó menet következik, két nagyobb emelkedő, és két nagyobb lejtő. A Bányi-nyeregig békés kanyargás, ott viszont muszáj leülnöm ismét, a sorompónak dőlve szusszanok elégedetten és fáradtan. Három kilométer és bent vagyok. Időm, mint a tenger. Az idő melegszik, a nyitott részeken már így hajnalban vág a nap, sajnos a mindenféle rovarok is kezdenek visszaszivárogni a hajnali pihenőjük után (van az az idegesítő, amelyik mindig az ember szeme előtt lebeg. Abból vagy ötöt sikerül lepislognom). A Nagy-Nyugodóra meglepően gyorsan felérek, lefelé még lefilmezek egy óriási szarvasbogarat (ráérek, ráérek...), és hatra csoszogok be. Másfél órám maradt a szintidőből, ez nekem teljesen jó, 4,2-es átlag, pihenővel, tokkal-vonóval.
A célban pár óra szenvedés, itt fáj, ott fáj, feküdni is alig bírok, hányingerem van, mások (kétszázasok főleg...) sokkal jobb állapotban vannak :P, én még pár órát fetrengek fekve a fűben, aztán evés, hideg zuhany, új emberré válás, evés. A vasútállomás két és fél kilométer, tűző napon, egy élmény. Szerencsére hazafelé senki nem akar mellém ülni, így ki tudom nyújtani a lábamat.
A rendezésről csak jókat lehet mondani: minden profin meg van szervezve, a pontőrök elképesztő kedvességgel és lelkesedéssel teszik oda magukat, az ellátás pedig pazar. Az útvonal: én a Zemplénnek kb. minden szegletét nagyon szeretem, nekem bejön. Páran morogtak, hogy miért így kell vezetni (ez főleg az Északi zöldre vonatkozik, azok a bokatörő részek tényleg nem viccelnek) - hát, ez egy ilyen túra.
|
| | | | |
|
|
Tövisek és virágok
Gyakorlatilag azóta terveztem egy százast, amióta elkezdtem teljesítménytúrázni. Aztán év elején belőttem egy felkészülési programot a Kazinczy 100 legkönnyebb távjára. A Kinizsi tömegtúrája sosem vonzott.
Tehát: pénteken késő éjjel érkeztem Füzérre. Naivan azt hittem, elég lesz pár nappal előtte szállást foglalni, hát nem, a falu csurig van a felújítókkal és a túrázókkal. Marad a tömegszállás, így jártam. Próbálok elaludni a művház színpadán: hideg van, motozás, lábszag, emberek jönnek-mennek, nem megy. Az egyik alvót csodálattal vegyes utálattal bámulom, a pucér deszkákon, párna nélkül jóízűen és hangosan hortyog. Ha felébred, két másodperc múlva újra alszik. Ilyen nincs. Talán egyetlen órát alszom egész éjjel, kínomban inkább a tervezettnél korábban indulok. Igazából egyik nehéz túrám előtt sem aludtam kb. semmit, és úgy vágtam neki, hogy úgysem fog menni, a felénél majd kidőlök. Eddig azért sikerültek.
III. szakasz, Szalánc
Bizarr érzés, hogy az első lépésnél kissé már megviselt 200-asok jönnek, rajtuk már látszik a fáradtság.
Az időjárásra nem lehet panasz, júniushoz képest hűvös van, de ez pont jólesik. Csöndes emelkedés a K+-on, szeretem ezt a rajt utáni, kora reggeli, egyszerre kómás és friss állapotot. A határ előtt beér egy futó pár, zavaróan hangosak most, hál’istennek hamar leelőznek. Ők is 200-on mennek, futva, hát le a kalappal, ezt a teljesítményt szerintem sosem fogom fölfogni. Szaláncig átnézem az itinert ismét, rájövök, hogy ez a faksznimentes, sima szöveges igazából kiválóan használható. A sík erdészeti úton reggelizni is van időm, a falu előtt kivágódik elém egy róka, aztán csalódott pofával ugrik is vissza.
Szaláncon kipróbálom a vágott sört, bár nem kéne. Öt perc szünet. Utoljára az egyetem ittam délelőtt 10-kor, szép emlékek. Kellemesen fejbe is vág, a várba föl a kaptató meredekjén érdekes élmény… a Kajsáig tartó úton érzem is a hatását, gyorsabban ér el a fáradtság, ha nem lejtene az út, gondban lennék. Először merül föl bennem, hogy nem fogom bírni, egy pár kilométerig, azt hiszem, hiba volt letolni a sört.
Az idő egyre melegebb, de nincs 40 fok, még bírom a hosszú szárral is. A lapály után ismét szépen emelkedik (rövidnadrágra átváltok, áldom az eszem, hogy vettem egy ilyen lecipzározhatót), szlovák favágókkal futok össze, ismét megállapítom, hogy a szlovákokkal nekem eddig csak pozitív élményeim vannak: amikor rájönnek, hogy magyar vagyok, egyből váltanak magyarra, még ha csak törik is. (Szaláncon ugyanez, az echte kalácsképű szlávok (bocs, ne sértődjön meg senki :)) mosolyogva köszöngettek ki magyarul.) Beérek egy 200-ast, támolyog előttem, kicsit elfáradtam, mondja. Van ez így... Első eltévedés: elbambulok, és jó ötszáz méter után veszem csak észre, hogy elfogyott a jel. Fasza, ezen a túrán úgy hiányzik a plusz táv, mint egy falat kenyér. Spuri vissza, a kolléga csak nézi, hogy ismét megelőzöm. Lehet, hogy azt hiszi, már látomásai vannak.
Izra-tó, első pihenő, ebédszerű szendvicselés, lábszellőztetés, öröm és boldogság, eddig hozom az ötös átlagot, ez nekem bőven jó, ha így bírom Füzérig, akkor utána sétagalopp. (Nem az lett.). Negyed óra múlva indulás tovább, a Bodnár-forrásnál lecserélem a vizet frissre, jó hideg. Örülök a laza terepnek - még vagy 10 percig. Aztán hüledezek, hogy jé, tényleg ilyen gödrökbe kell leugrálni, aztán kikecmeregni? Ó, basszus, hát persze, ez az a hét vízmosás, amit az itiner emlegetett. Erről elfeledkeztem, csak a Nagy-Hársas maradt a fejemben. Amúgy szórakoztató persze az Északi zöld, de már kezdem érezni a derekamban a gyaloglást. Káromkodás, első fokozatban. Aztán elfogynak mind, és előttem a Nagy-Hársas. Izé, ez tényleg rohadt meredek. Fölfelé mondjuk jobban bírom, mint lefelé, úgyhogy nekifekszem, egy szuszra megvan, csak úgy hagyom magam mögött a kóválygókat. Fent habzik a szám, remeg a lábam, ömlik rólam a víz, egy percre le kell ülnöm, ez elég betyáros volt. (Az itiner szerint megvan a szakasz meredek része, ezt majd azért én másként gondolom a Vaskapunál…) Lefelé jön az igazi horror, az öklömnyi köveken igyekszem nem pofára esni, meg a bokámat kímélni. A lejtő alján szeder, az a mézédes fajta, amit megfogni is alig lehet, azonnal elomlik. Muszáj lassítanom, és bekajálnom ebből, kihagyhatatlan.
Éles jobbkanyar, szintben tovább, jön a Dávid-ortás pecsételőhely. Páran uzsonnáznak - én tovább, a terv szerint már csak Füzéren állok meg. Az ér dörögni kezd, az eső meg csepereg. Reménykedem, hogy megússzuk, de amikor meglátom az eget, már tudom, hogy nincs remény. Azért még belehúzok, hátha. Eltévedés no.2: jönnek szembe mások is, akkor gyerünk vissza. Elfogyott a jel, a telefonon nézem az utat, megvan. Két kanyar után ott sincs meg. Hatan-nyolcan keressük a kék háromszöget, de nincs sehol. Az eső egyre jobban elered, kacsázunk föl-le a hegyen, aztán egy fatörzsön valaki észreveszi a kék háromszöget - totál le van kopva, mellig érő csalánosban hozott volna fel, a szerpentin, ahol jöttünk, egy kicsit hosszabb, de járható. Belőjük magunkat a térképen, a track levágja a Bába-hegyet, ez nem szép húzás azért. És akkor ömleni kezd az eső. Papírkutya vagyok (meg reménykedem, hogy nyári zápor, és 10 percen belül eláll), pont előttem egy esőbeálló, beszaladok. Legalább fölül ne ázzak át, deréktól lefelé ez már veszett ügy mindenképp, az nyilvánvaló, váltónadrágom, váltócipőm meg nincs. A többség továbbmegy, így utólag már persze nekik adok igazat.
Ez nem zápor, ez masszív felhőszakadás, és szél sehol. Hogyaza… Egy sráccal ülünk, beszélgetünk, kiderül, hogy ő a horkoló ember, magamban felröhögök, nem szólok. Kutya hideg van, póló+hosszúujjúban fázok, június… közben esz az ideg, de mégiscsak várok, tartok attól, hogy átfázok, és a hidegtől nem fogom bírni. Hát, ez így nem lesz meg. De meglesz. Nem lesz meg. Meglesz. Nem lesz meg.
Majdnem két órát(!) ott dekkoltam, akkor kezdett csendesedni, majdnem rohanva indultam neki. A kék háromszög sehol, ösvény sehol, a csúcson tekergek jobbra-balra (káromkodás, második fokozat). Nem hiszem el, pedig tényleg ez van. Végre megvan az út, nyomás lefelé, az út persze hardkór, ágon-bokron kell átkúszni. Le a lejtőn, mindjárt itt van Pusztafalu. Imádkozom, hogy nehogy valami kaszálón vigyen át az út, de persze, hogy az lett, derékig érő vizes fűben csúszkálok, ez az, végre! Leszaromtabletta, ezt kellett volna korábban is.
Pusztafalun egy fél zsíroskenyeret magamba nyomok, a másik felét otthagyom, kifutottam az időből. (A pontban a kisgyerek nyers hagymával etet egy gazdátlan vizslát. A szülők hagyják. Nem értem.)
Föl a piros háromszögön a Vaskapuhoz, káromkodás hármas szint, villanypásztor, vizes fű, megúszom azért. És akkor az emelkedő, némileg kétségbeesve veszem észre, hogy fáradok, ez a kis rohadék sokat kivesz belőlem. Az időcsúszás miatt idegbeteg módjára tolom neki, végre itt a pecsételőhely a határkőnél. Innen már csak lefelé csorgás a vár aljáig, útközben pont belefutok a “Kukoricaeső a malacoknak” című erdei előadásba (gyk: egy időre beállított etető kukoricát szór szét a földön), szerencsére az érintettek épp nincsenek jelen.
Megállapítom, hogy a füzéri vár egyre meredekebb és egyre magasabb lett az évek során. Föl is, le is erős cammogás, amit bírok produkálni, de mindegy is, hiszen beértem Füzérre. Az időből kicsúsztam, a lány rutinosan kiléptet, aztán csodálkozik, ja, mész tovább, akkor nem számít. Zokni-póló cserél, cipő lerúg, hadd száradjon. Van leves(!), oda meg vissza vagyok tőle, minden hosszú túrán ez hiányzik: meleg, könnyű sós lé. Pihenek vagy fél órát, este kilenc, akkor még van 11 órám a végéig, ez így rendben lesz, nincs 50 km, és az emelkedő is csak 1300 m. Újult erővel várom a második etapot.
IV. szakasz, Nyugodó
A száraz zokniban csak úgy suhanok. Egészen Füzér széléig, ahol persze, hogy irány a kaszáló és a patakátkelés. Ismét cuppogva megyek, és már esély sincs arra, hogy valaha is megszáradjon a lábam. A vízhólyagok lehetősége nem tűnik biztatónak. Füzérkomlósig sima ügy, még a régi vasút első része sem vészes. Aztán a dzsindzsában küzdve gyorsan másképp látom a helyzetemet, fáradok, literszám ömlik rám a levelekről a víz, de legalább a csalán is megcsíp, és a szeder is belémkapaszkodik. Bózsván már pillegek (alváshiány, ugye…), előveszem a bekészített magnézium és izó pezsgőtablettákat. Ja nem, az Füzéren maradt, ahogy a szőlőcukor is… idióta. Felzargatom az autóban a nagyon kedves pontőröket, valami gyümölcsöt magamba erőszakolok. Nagyhután pedig elkergetem a macskákat a rétesről, miután itt is felkeltettem a táplálék őrzőjét. Majd feltolok két szép tenyérnyi ragtapaszt a talpaimra, teljesen feláztak és felpuhultak, tisztára mint egy gyógyfürdőben. Enni kéne, de nem tudok, enyhe hányinger kerülget, csak nézem a terülj asztalkámat.
Nagyhuta után korrekt kis emelkedő jön (ez nagyon trükkös a Kazinczyban, hogy a távok eleje lapos és a második felében jön az emelkedő…), itt van a személyes határom kb., 70 km. Éjfél jócskán elmúlt, ezt is érzem, lassulok kíméletlenül, a terep is nehéz. Magányos fény villog előttem, valaki a térképet nézi. Csatlakozhatna-e hozzám, hát hogyne, nekem esik sem jól most egyedül menni. 200-at megy, látszik a mozgásán, de így is bírja velem. Eltévedés három: az Eszkála-erdészházat pár száz méterrel magunk mögött hagyjuk, mire észbekapok. Pont jól jön a kis extra séta. A kocsiban alvó pontőröket felverjük, és nyomás tovább.
Ettől a résztől féltem a legjobban: hajnali kettő, és a következő 10 km-en nincs semmi. Többé-kevésbé vízszintben legalább, ez most kell, éjjel fáradtan, álmosan nehéz menni, hiába imádom az éjszakai túrákat. A kolléga járás közben alszik pár másodperceket. Nagyon nehezen fogynak a kilométerek, Makkoshotyka előtt még le kell ülnöm pár percre pillegni. Deréktól lefelé fáj minden ízületem, minden lépést nagyon figyelni kell. Lassanként világosodik, négy után érek be a faluba. Kész végem, ülök, nyögök. Eszem valamit, és tovább botorkálok lassan. Ha belehúzok (mit csinálok?) még megvan a szintidő, 17 km van hátra. Áh, nincs meg a szintidő, örülök, ha bevonszolom magam.
Nem lenne nehéz amúgy ez a rész, csak nem a hideg vizes cipőmben, kialvatlanul, 80+ km-mel a hátam mögött. Jó, hogy világosodik, a sötétség elég nyomasztó volt. Abban a pillanatban gyűlölöm a gyönyörű tanösvényt fel a tengerszemig. Még egy kanyar, még egy bucka, már rég itt kellene lennie. Szerintem túljöttem. Nem, még mindig előttem van. Itt is alszanak a sátorban, röhögök a fájdalomtól, kapok pecsétet, úgy maradok egy darabig a földön. Megérkezik a 200-as kolléga is. Behalok, plusz 100 km-mel a lábában beért… A szintidő gúnyosan integet a távolból.
Beköszönt a kiszáradás, akármennyit iszom, nem segít. Igazából már kifogyott belőlem minden tápanyag. Lecsoszogok a hegyről, a károlyházai elágazásnál ágyúval sem lehet felébreszteni az embereket. Mindegy, kiszolgálom magam, és megindulok fel a Rákóczi-fához. Folyamatos csüggedt káromkodás magamban. Eltévedés négy: benézzük a jól eldugott piros jelet, megbüntetjük magunkat kétszer kétszáz méterrel.
Rákóczi-fa, szól a zene egy fára akasztott hangfalból (???). Nápolyi fölmarkol, perisztaltika jelez, én balra el, 200-as kolléga tovább. Van még hat kilométer, nem tudom megcsinálni. Kínos, hogy nincs rövidebb út a célig, úgyhogy muszáj. Valahol itt jár le a 25 óra, nálam éppen blackout, erre a részre nem emlékszem. Fáradt vagyok, melegem van, de nem izzadok, szomjas vagyok, de a víz nem elég, más meg nincs. Egy úton átkelve (Bányi-nyereg) lerogyok a földre, szarszag, remélem, nem pont abba sikerült beleülnöm. 10 perc, gyök kettővel koslatok tovább. Még egy olyan vízmosás, mint az Északi zöldön. Kiváló, persze, ereszkedjünk csak le, és másszunk ki.
Nem tudom, hogyan, de egyszer csak felérek a Nagy-nyugodóra. Elkap valami euforikus állapot, magamat azért behúzom, ha időn túl is, innen már csak lefelé. Eltévedt (höhöhö) 200-asok jönnek a másik irányból, nézni is alig bírom a tempójukat. Felháborító.
Utolsó kilométer, nem tudom, mi visz, de haladok. A földön eldobálva, sorban csokispapírok, ilyeneket kaptunk valamelyik ellenőrzőpontban. Céltalanul és mániákusan fölszedegetem, és bosszankodom. Gyűrje zsebre. Valaki jön szembe a Májuskút utcán, gratulál. Süt a nap, tökéletes kirándulóidő, beérek a célba. Idegenek megtapsolnak, jólesik nagyon, egészen meghatódom. Pecsét, kész, megcsináltam, fél tíz, 26 óra 44 perc alatt jöttem végig. Pont az a két óra hiányzott, amit az esőben elüldögéltem a Bába-hegyen. Kár érte, de ez van. A cipőm még mindig vizes, 16 órája már.
A cuccom még nem ért ide Füzérről, elterülök a fűben, mindkét lábam önkéntelenül ráng a fájdalomtól. Aztán zuhany hideg vízben, ez maradt, lecsó, gyümölcs, süti. Minden jó.
És amikor Pesten kiszállnék a kocsiból, meglepődve tapasztalom, hogy nem tudok lépni, de szó szerint. Tyúklépésben avászkodom el a metróig. Röhej. Marad a napokig dagadt lábfej, és a három hétig fájó boka.
Maga túra: ilyen profi szervezést és ilyen jó hangulatú csapatot még máshol nem láttam. |
| | | | |
|
|
Herman Ottó 80
Hét körül indulok, kicsit késõbb, mint gondoltam. Hidegebb van, mint vártam, de ez talán a Csanyik-völgy sajátossága, késõbb nem volt gond a hõmérséklettel.
Kialvatlan vagyok, az elsõ emelkedõn már azt érzem, hogy nem fog menni ez a 80-as ma. Az eddigi leghosszabbam a Mátrabérc volt, nincs még tapasztalatom a nagyobbakban. Elég nehéz a zsákom is, mivel nem kaptuk meg a frissítõpontok listáját elõzetesen, úgy készültem, hogy nem lesz semmi számottevõ frissítés útközben. Ez nagyjából be is jött.
1. EP: az itiner szerinti táv már eltelt, de sehol a leágazó jel. Még jó, hogy van nálam GPS, megnézem, pont ott van a leágazás a Szeleta-barlanghoz, ahol állok... de a track sem vezet be. Hangokat viszont hallok abból az irányból, úgyhogy irány lefelé, jönnek is szembe mások, igen, erre kell menni. Az EP-n kérek egy papírlapot és tollat a pontõrtõl, visszafelé kirakom egy faágra, hátha kevesebben tévednek el.
A Lencsés-nyeregig és a Csókásig könnyû terep, majdnem végig zárt erdõben, tartom a 6-os tempót. Szentléleken kapunk almalevet és krékert, mind a kettõt futtában benyelem, még hosszú lesz az út elõttem. Innentõl már nem túl durván, de folyamatosan emelkedik az út, a gerincen köves-sziklás, bokatörõ szûk ösvény vezet végig, majd egy gyors kaptató az Örvény-kõig. Bódító madárcsicsergésben is virágillatban megyek tovább lefelé. Minden jó.
Bánkúton tartom az elsõ pihenõt, kb. 15 perc. (A terv az, hogy 20 km-enként állok meg.) Szendvics, magnéziumos pezsgõtabletta. A lábfejem leragasztása a további kidörzsõlõdés ellen. Eddig minden oké.
Rövid kitérõ a Petõfi-kilátóba, a párás idõ miatt nem sokat látni, utána egy szép hosszú ereszkedõ kezdõdik a Szalajka-völgybe. A kiizzadt sót pótolom egy zacskó sós mogyoróval. A Gerenna-várnál beérek két srácot, már kétszer eltévedtek, mert az itinert követték :) Innentõl együtt megyünk. A Gerenna meredek, ám rövid emelkedõje után tovább ereszkedünk (az itiner szerint emelkedünk a völgyben :)).
Jó idõ van, a Szalajka-völgy zsúfolva van bográcsozókkal, kirándulókkal, csodálkozom, hogy nem vágódnak hanyatt a szagtól, amikor elmegyünk mellettük :P Itt már egy jó 30-as benne van az emberben, ennek már van hatása. A pontõr figyelmeztet, hogy a legközelebbi frissítés a 23 km-re lévõ Répáshután lesz csak, ne nagyon igyam a saját vizemet... ez életmentõnek bizonyult késõbb. Másfél liter víz volt nálam, és addig ismét fogunk még vagy 900 m-t emelkedni, délután van és meleg.
Indulunk tovább Bél-kõre, az lesz a következõ pihenõ 41 km-nél. Szalajka után némi bozótharc, elkezdhetem tippelgetni a másnapi kullancsszámot (lett is egy). Egyre meredekebb az út, és mire felérünk Bél-kõre, már nagyon érzem a fáradságot. Ismét egy szendvics, szõlõcukor, víz, 15 perc szünet, egy kis nyújtás. Délután fél négy, egész jól jövök (nem vagyok egy szélvész túrázó, a pihenõkkel együtti ötös tempó nekem tökéletes). A féltáv megvan, innen már feladni sem érdemes, a legrövidebb út a célba vezet.
Egy darabig visszafelé kell menni, a lejtõ most jólesik, lazán dobálom a lábaimat egymás után. Az erdészháznál a szokásos abszurd jelenet: a jóember megkérdezi, hogy hova lesz a séta. Mondom neki, Miskolcra (tök egyértelmû, innen hova máshova menne az ember).
Dél felõl nyitott, látványos domboldalon kacskaringózunk, a látvány kárpótól minden nehézségért. Igyekszünk nem legurulni, mert abból a mélységbõl már nincs visszaút. Elérjük az itiner által jelzett õserdõ határát, ahonnan kaptató vezet fel a Tar-kõre. A kaptató alaposan megizzaszt, ettõl persze tapadt rám a nadrág, és nehezebb menni - és a tetõn sehol sincs a Tar-kõ. GPS elõkap: a Tar-kõ még azért odébb van, bõ egy kilométer. Közben jön egy újabb kaptató, erre már rendkívül lassan érünk fel, pulzus az egekben. A kék háromszög leágazik a Tar-kõhöz, de mi naiv módon követjük az itinert és a kék sávot. Éééés igen: vissza kellett mennünk a jelzés hiánya miatt, ez most nagyon nem esett jöl. (Itiner vs. túrázó: 2:0) 48 km, nem akartam pihenni, de muszáj, a folyadékhiány miatt alig van erõm (meg mert nem aludtam elõzõ éjjel). Három perc pihenõ, amíg kitart a szõlõcukor, elbeszélgetünk a kedves pontõrökkel, érdekes sztorit mesélnek: a tavalyi Rákóczi-túrán valamelyik túratárs matt részegen odapisált a tornaterembe a radiátornak támaszkodva... derék, mit ne mondjak.
Maradt kb. 2 deci vizem, nem baj a következõ állomás Répáshuta, két óra alatt ott vagyunk, és addig már csak ereszkedni kell jóformán, meg van egy almám is. Az erdõben nincs is semmi gond, de aztán kiérünk az aszfaltra, és nagyon meredeken ereszkedünk az utolsó egy kilométeren. Az ellenõrzõpont a falu másik végén, az aszfalt nagyon nem esik jól az ízületeinknek. Egy tót lagzi népét kerülgetjük, mindenki vidám és részeg, csak mi vagyunk szótlanok és megviseltek. 58 km, nyögve lerogyunk a padra, végre lehet utántölteni, és ismét egy negyed órás táplálkozás, plusz pihenõ. Lehúzok két pohárral a máskor gyûlöletes mûanyag szörpbõl. Bedagadt a lábfejem, próbálok lazítani a fûzõn. Közben beér minket az elsõ 110-es, nem igazán látszik rajta a megtett táv. Mi már egy kissé viharvertek vagyunk. Más 80-asok sehol, összesen vagy huszan indultunk.
A pihenõ viszont megtette a hatását, nyolckor megújult erõvel indulunk útnak, most már fejlámpával, mert az erdõben egy kukkot sem látni. És innentõl a lehetõ legrosszabb a terep: aszfalt váltakozik makadámúttal 15 km-en keresztül. Az a jóféle, amelyiken össze-vissza a földbe vannak döngölve kisebb-nagyobb sziklák, és nincs egy talpalatnyi vízszintes rész sem, nyeklik-nyaklik a boka a vízmosta részeken. A 110-esek közben elfutnak mellettünk...
Az éjszakai túráim alapján mindeddig azt hittem, hogy jó lesz most is az éjszakai szakasz. Hát nem. Kezd beszûkülni a tudatom, már csak a lámpa fénykörét látom magam elõtt, és arra ügyelek, nehogy rosszul lépjek. Nagy meglepetésemre állatok sincsenek, csak egy-egy baglyot lehet néha hallani, egyébként a süket és üres sötétség mindenfelé. Nyomasztó, jó hogy nem kell egyedül jönnöm. Egy mezõn kutyaugatást hallok, de ez még nem a falu, csak valami pásztorkutya. Derékon fölül ér nekem, kellemes öblös hangja van. Szerencsére ki van kötve, szerintem egy háromlábú tacskóval sem bírnék el most. Az aszfalt egyre szemetebb, most már csak automatikusan pakolgatom a lábaimat egymás után, még egy kanyar, meg még egy kanyar, meg még egy. Az esõ hol csepereg, hol eláll.
11 elõtt érünk be Bükkszentkeresztbe, egy vidám társaság óbégat részegen viccelõdve. Itt is pár perc pihenõ. Örültem volna, ha az EP jobban ki van jelezve. Érzem, hogy bajok lesznek a feltápászkodással, de nincs erõm elõvenni a lóbalzsamot. Az ezután következõ pár perc séta a faluban kész komédia: éjszaka a tök üres településen tyúklépésben bénázunk. Szerencsére hamar visszamelegednek az izmaim, és onnantól majdnem minden oké. Legkésõbb itt kellett volna zoknit váltanom, de ahhoz sem volt kedvem. Lett is vízhólyagom, ami hamarosan kidurrant, masszív égõ érzés kíséretében. Megállni továbbra sem, majd megszokom sziszegve. Deréktól lefelé mindenem fáj. El nem tudom képzelni, hogy még egyszer ilyen hosszú túrát csináljak. Elcsigázva keressük az utolsó ellenõrzõpontot. Az itiner még itt is megviccel, turistaházat ír, az erdõ közepén csak egy étterem van az úttól jobbra. Megyünk tovább. Egy pár utánunk kiabál, hogy nem akartunk-e esetleg pecsételni... DE! 300 m sziszegve vonszolódás visszafelé, a leírás készítõje csuklik. (Itiver vs. túrázó 3:0). Fél egy. Már csak öt kilométer, még egy pár 110-es elkocog beszélgetve (!). Grrr. Félrehúzódok, hadd szökkeljenek a köves emelkedõn, õk is beszélgetnek, nem értem. Innen már csak ereszkedni kell, de valahogy mindig ez a nehezebb a végén. Végeérhetetlenül kanyargunk le a hegyrõl, a rázkódástól hányingerem van, a lábaim egyszerre égnek és érzéketlenek, cseng a fülem, gyökkettõre csökkent a sebességem. Valahogy mégis lejutunk, innen még a cél felé nagyvonalúan útba ejtem a kocsit a hálózsákért, és azzal vonszolom be magam.
Fél kettõ, a célban kényelmesen pecsételgetnek, meg tudnám most harapni ezért õket :) Pedig kedves emberek, de ez a várakoztatás... Jó, ez is megvan, jöhet a leves. Pár kanál, és vége, túl zsíros, ez most nekem nem megy. Körülöttem valahogy mindenki olyan élénk, felfoghatatlan. Hiányzik a katarzis, hogy beértem, eddig mindig volt. Jó volt lerogyni, megnézegetni az emléklapot meg a kitûzõt, telefonálni vagy beszélgetni egyet, hogy megvan, beértem, fáradt vagyok, de minden rendben van. Most semmi, csak a tompa fáradtság, papír, kitûzõ megy a táska mélyére, majd holnap megnézem. Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy feladjam, de minden erõmet kiszívta - talán az ébrenlét, nem is maga a táv.
Felhúzom magam az emeletre, kígyómozgással bekanyargok a hálózsákba, kicsit fintorgok a magam és mások szagán, meg a zuhanyra várók hangoskodásán, de max. negyed óra múlva elalszom. Három óra múlva ébredek, elég kába vagyok, így még szebb a Csanyik-völgy. Kamaszkorom fesztiválélményei jönnek elõ :)
Összegzés: az itiner hibái és a frissítõpontok elõzetes ismeretlensége alaposan megszívattak. A magammal vitt kajának a felét sem ettem meg, viszont a folyadék néha kevés volt. Az alma és a paradicsom ismét az egyik leghasznosabb tápláléknak bizonyult. A folyamatosan szedett magnéziumos pezsgõtabletta szerencsére távol tartotta az izomgörcsöt. Az ízületek olyanok, amilyenek, azzal nem nagyon lehet mit csinálni. A zoknicserét pedig nem szabad kihagyni, azzal sokkal könnyebb lett volna.
|
| | | | |
|
