Túrabeszámolók
|
|
Ismét a Mátra Bércein
Egy év kihagyás után újra részt tudtam venni ezen a számomra oly kedves túrán.
Meglepetés meglepetés hátán fogadott. Elõször is a túra annyi sok év után új helyszínt kapott: a megszokott, igaz kõ-nomád régi rajthelyet a Sirok vasútállomást felváltotta egy másik helyszín, Kõkútpuszta. Aztán: megszûnt a régi típusú túra füzet, benne a korábbi túra teljesítõinek nevével. Van helyette egy A4 méretû papír, igaz egyik oldala színes térképvázlat, ami - megjegyzem - nem sokat ér. Az elõzetes regisztráció már csak hab a tortán.
A Mátra viszont hiba nélkül hozza magát: zöldellõ természet, fõleg az elsõ szakaszon ritkán járt utak, bozótosok, tarvágások, és gyönyörû kilátások.
Több hét elõzetes futós készülés után úgy gondoltam, ebben a remek idõben magamhoz képest csúcsteljesítményre leszek képes. Nem éppen így lett, bár a leggyorsabb korábbi idõmet végül megjavítottam.
A rajt után egybõl alaposan meglepõdök: a szomszéd irodában dolgozó kolléganõ köszön rám - nocsak! Remélem, sikerrel jár (Igen!) Próbálok kocogni, de csak rövidebb idõkig bírom, nagyon ólmosak még a lábaim. Így aztán nem erõltetem, kivárom, mígy bemelegszem. A Gazos-kõig egy hosszú sor mögé szorultam, csak utána tudtam elõzni. Itt már jobban éreztem magam. Oroszlánvárhoz meglepõen könnyen felkapaszkodtam, és csak rövid italfelvételre álltam meg, nyomulás tovább. A következõ sorozatos emelkedõk is könnyen mentek, de a Domoszlói kapu utáni meredélyen nagyon meglassultam, amiben nemcsak a néhol járhatatlanná vált ösvénynek volt szerepe. A Kékesre 3:40 alatt küzdöttem fel magam. A síházban felszolgált teáról a hosszú sor tlátva lemondtam. Az étteremben 10 perc sorbanállás után 10 perc alatt fogyasztottam el a vásároltakat és spuri tovább. Kocogás, ereszkedés, kocogás után könnyen feljutottam a Csór-hegyre, immáron az országos kék jelzésen. Sokan voltak elõttem a Hanák mezõnyébõl, sok elõzés lassította le a gyorsabbakat. Úgy számoltam, hogy Galyán csak 10 percet pihenek (ebbõl végül 15 lett) és csak Mátrakeresztesen állok meg újra.
A Galyatetõ utáni rész emlékezetes volt: két évvel korábban itt összefüggõ havas-jeges szakaszok nehezíteték a dolgot, most viszont ragyogó minõségû utakon, kellemes tavaszi napsütésben igazi örömtúrát lehetett itt csinálni. Sikerült jó tempóban megkocogni ezt a szakaszt, de Ágasvár elõtt-után elfogytam. A turistaháznál annyira kidõltem, hogy le kellett üljek a padra, alig kaptam levegõt. A patakhoz már csak lassított tempóban tudtam lejutni, futásról már szó sem lehetett, pedig a terep itt is kedevezett volna ehhez.
Mátrakeresztesen nem volt kedvem maradni, 5 perc után indultam is tovább. Nagy nehezen kínlódtam fel magam az elsõ km-eken, de utána se lett könnyebb. Itt már csak arra tudtam koncentrálni, hogy valami minimálisan elfogadható sebességet tudjak tartani folyamatosan. Rossz érzésekkel caplattam fel a Muzslára, mert éreztem, hogy lefelé nem fogok majd tudni úgy futni, ahogy szeretnék. Mindkét talpamon hólyagok nõttek, nagyon keserves volt így haladni.
A Diós-patak elõtt egy sérültnek tûnõ túrázó szólított meg, kiderült, csak elfogyott a vize és teljesen kitikkadt. Kisegítettem a tartalékomból és nekivágtam a végének. Szurdokpüspökit meglátva azért még összeszedtem magam annyira, hogy az utolsó km-t kocogva tegyem meg.
Végül is 11:10 alatt sikerült beérnem. Kis várakozás után pedig hozzájutottam a 9. teljesítésért járó homlokpánthoz is (nagyon tetszik!)
Ezúton is köszönöm a rendezõségnek a munkáját!
Szeretnék jövõre is jönni.
|
| | | | |
|
|
Piros 50 (Budapest, Római fürdõ - Kopár csárda között)
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://indafoto.hu/zete/piros_50_2012_11_03
Jövõ évi, komolyabb felkészülést igénylõ terveim megvalósításához fel akartam mérni, hol tartok most, a Piros 50-es távja pont passzolt ehhez. Hajszál híján 55 km és valamivel 2000 m feletti szint volt ebben a menetben, épp ideális.
Korai rajtot és amolyan mindent bele tempót terveztem magamnak. Kaptam kölcsönbe egy profiknak való futózsákot, abba gyömöszöltem bele pár váltóruhát és ennivalót, mint késõbb kiderült, totál feleslegesen. Egy hosszú technikai pólót és egy szintén hosszú ujjas felsõt vettem fel, alul meg egy (hmm irodai...) vászonnadrágot, plusz futócipõt. Elég vegyes volt ez így, de egyenlõre ennyire futotta... Sikerült negyed hétkor elrajtolni, elõttem jó sok futó és gyalogos volt már ekkor úton. Csillaghegyig kocogtam, majd a Kevélyre fel tempós gyaloglás következett. Nem nagyon esett jól. Az idõ olyan nagyon õszies volt: erõs köd, nedves, nyirkos minden, néha még a lélegzés is nehezen ment. Magasabb régiókba érve viszont mintha tisztult volna az idõ, és igen: a Kevély elõtti kilátóhelynél a sziklákat már cirógatta a nap, de alattunk minden felhõben, ködben úszott. Festõi látvány volt, pár fotóval meg is örökítettem. Innen már csak egy kevés volt hátra, az elsõ ellenõrzõ pontig. Mire felértem, elmúlt a kezdeti lábgörcs és amolyan mindent bele futásba kezdtem lefelé, egészen a csobánkai mûútig. Ez annyira jól esett és feldobott, hogy már egészen vad idõben kezdtem reménykedni. Persze hiába, mert ahogy elértem a frissítõpontot és buta módon álldogáltam ott öt percet, teljesen lemerevedett a lábam. Nagyon nehezen tudtam utána erõsíteni a tempómon, a kocogás egyáltalán nem ment. Tölgyikrekig merõ egy szenvedés volt, csak utána kezdtem jobban érezni magam, amiben nagyot segített a Sikárosi rét és a kisütõ nap látványa. A Szõke-forrás völgyében elvileg nagyon jól kellett volna haladnom, de mégse ment úgy, ahogy vártam. A lejtõket még megkocogtam, de máshol már csak nehézkesen tudtam haladni. Nagyon kellett már a frissítés, alig vártam a dömösi pontot.
Itt eredetileg hosszabb pihenõt akartam tartani, de a korábbi rossz tapasztalatom hatására inkább minimalizáltam az eltöltött idõt. Befaltam egy szelet zsíros kenyeret, ittam két pohár teát és közben megjöttek az elsõ terepfutók. Nagyon örültem, amikor régi jó cimborámat láttam elsõnek megérkezni, aki szinte futtában kért innivalót, miközben mégis tudott velem pár mondatot váltani. Megkérdõjelezhetetlen volt számomra, hogy csak õ nyerheti meg ezt a versenyt, és ez be is jött :-)
Tíz perc után indultam tovább, fel Dobogókõre. Nagyon keserves volt, ennél azért sokkal könnyebb menetre számítottam, dehát a több mint két hónap túramentes idõszak nagyon odatett. Szakó-nyeregnél már nagyon kivoltam, pedig innen még 200 m szint is volt hátra. Lassú tempóban araszoltam felfelé, próbáltam tartalékolni a hátralévõ lejtmenetekre. Dobogókõn kaptam egy banánt, amit a büfében vásárolt tea+sör kombinációval együtt vettem magamhoz. Közben ismerõsök serege futott el mellettem.
Kissé nehezen melegedtem be a folytatásban, de azért Pilisszentkeresztig sikerült egész jó tempóban lefutni. Utána számomra nagyon kedves terep jött: egymást érték a jól futható szakaszok és jött egy nagy meglepetés: sokkal jobban esett futnom, mint gyalogolnom! Ezt egyáltalán nem értettem, miért van így, de annál inkább örültem neki! Ahol csak bírtam, futottam, kocogtam, így a Dobogókõtõl hátralévõ 16 km-t alig több mint két és fél óra alatt letudtam. A hangulatom egészen kiváló lett, egyre jobban feldobódtam. A Vörös-hegytõl pedig már nagyon kezdtem sajnálni, hogy nem a 65-ös távra neveztem, még egy kicsi futkosás hiányzott a végén.
Kopár-csárda elõtt a parkolóban futottam egy jó erõset, mire az ott várakozó személyzet megtapsolt. Ezen kicsit elérzékenyültem, pedig nyilván nem nekem szólt, hiszen én nem futó kategóriában indultam, hanem "pecsételõs" üzemmódban.
Összességében elégedett voltam a 9 és fél órás menetidõvel, lesz ez még jobb is. Elkövettem egy sereg kisebb-nagyobb hibát, de ezekkel nagyrészt tisztába lettem a végére, remélem, nem fogom máskor is elkövetni ugyanezeket.
Köszönöm a rendezõségnek a lehetõséget, jövõre is jövök. |
| | | | |
|
|
Palóc expedíció 40 km
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://indafoto.hu/zete/paloc_expedicio_40_2012
Ezt a túrát már hónapok óta nagyon vártam. Fõleg, mióta a júliusi Budapest Terep Maratont egy utolsó perces lesérülés miatt ki kellett hagyjam. A közben eltelt egy hónapban csak sétatúrákon vettem részt, ennek - és a beköszöntött oltári hõség - ellenére egy hét óra körüli idõt terveztem magamnak.
Hajnali kelés után aszódi átszállással utaztam Balassagyarmatra. Már ez az utazás is felejthetetlen volt: keresztül vasúttal (egykocsis BZ) az egész Cserháton (Palócföldön). Már az útbaesõ vasútállomások leírásával egy komplett szociológiai elemzést lehetne eszközölni a Cserhát jelenlegi viszonyairól. Acsa és Galgamácsa állomásokon nosztalgiával gondoltam a néhai Corvin 80 túrára, amit nem kell bemutatni azoknak, akik egyszer is kipróbálták :-)
A Palóc múzeum elõtt palóc ruhába öltözött rendezõk - én nem tudtam errõl - már olyan jókedvre derítettek, hogy nem számítottam arra, hogy ez felül lehet múlni - aztán késõbb kiderült, tévedtem :-) Néhány fotó, csomagleadás után hét óra 40-kor elindultam. A sínek feletti átjárónál utolértem a Bubu vezette csapatot, miközben sikertelenül tudakoltam tõlük, hogy mennyit is fognak menni. Kiérve a városból, nagyszerûen futható terepen találtam magam. Tekintettel az erõsödõ melegre (pedig még nem volt nyolc óra!) kocogni kezdtem. Úgy gondoltam, amíg nem lesz 35 foknál több, addig kell inkább nyomni, ki tudja, utána hogy fogom bírni. Így aztán igen gyorsan elértem a Segítõ Szûz forrást, majd egybõl indultam is tovább. Elértem a füvészkertet, amin a rendezõknek hála- most átvezetett az útvonal, ellentétben a hivatalos tusitaúttal. Csodás látvány volt, minden szuperül rendben volt tartva, remélem, jó sokáig így is marad! Ezután erdõben vezett az út jó sokáig, majdnem egészen Ipolyszögig. A falu szélén egy kiváló minõségû gyepszõnyeggel rendelkezõ focipálya mellett vitt az út és jókora felirat serkentette szurkolásra a labdarúgás helyi híveit. A faluban felfedeztem egy kicsiny kocsmát, ide betértem egy üdítõre, majd irány tovább. Teljesen át kellett szelni a falut, majd ki az aszfalton a fél km-re lévõ parkolóhelyig. Itt volt a második pont. Eddig nagyon jól ment minden, innentõl viszont beköszöntött a homok. Igyekeztem kilépni, ahogy lehetett, de itt egyszerûen nem tudtam kocogni (de gyalogolni se volt épp könnyed). Egy kanyar, majd még egy, és utolért Múzsla, természetesen bringával. Pont a megfelelõ helyen ahhoz, hogy eltévesszük az utat. T elágazás jött ugyanis, és a balra menõ ágon fehér jelzésalapok voltak, nosza akkor menjünk arra. Így szépen lejutottunk együtt Ipolyszög szélére, a vasúthoz. Aztán pedig irány vissza, de hamar megtaláltuk a dolog jó oldalát: több idõnk maradt beszélgetni. Õ természetesen a teljes, 100 km-es távot tervezte, és most is csak a homok akadályozta meg, hogy azonnal elsiessen mellettem. Így viszont elsõrangú edzõpartner lett, mert ahol lehetett, én kocogtam, õ pedig bringával küszködött a homokban :-) Így együtt jutottunk el a harmadik pontig, ahonnan egy elég hosszú kaptató kezdõdött Csesztve elõtt. Az elején még szintén együtt mentünk, majd az aszfalt közelében sebességet váltott és csakhamar nyomát sem láttam.
Meglepõen hosszú aszfaltozás után értem be a faluba, ahol utolértem egy csapatot, akik egy hatalmas napernyõt cipelve tolták a km-eket. A helyi élelmiszerboltban volt a negyedik pont, ismét hagyományõrzõ viseletben a pontõrök, és a fõrendezõk is feltûntek. Egy sör, majd még egy, plusz fél liter víz, és alig bírtam enni egy vékony szeletke kenyeret, annyira nem kívántam az ételt.
Kicsit többet maradtam, mint terveztem, de végül nem bántam meg, mert a következõ faluban, Szentén nem volt nyitva a kocsma :-) Egy kis kaptató, és egy gyönyörû kilátást nyújtó dombra értem föl. Innen nagyon jól futható terep jött - de a pokolira erõsödött hõségben egyszerûen nem ment a futás. Szinte parázslott a fejem a kalap alatt, féltem, hogy teljesen kidõlök, ha nekiindulok. Egy rövid erdõs szakasz után megint totál nyílt terepen mentem egészen a faluig. Az italbolt zárva, pedig elõtte a padon kinthagyott sörösüvegek, poharak jelezték, hogy az egység amúgy mûködik. Ismét hagyományõrzõ ruhás pontõrök, felülmúlhatatlan ledvességû invitálás fogadott, sok gyümölcs az asztalokon, de semmit nem tudtam enni belõlük.
A falu szélén egy szerpentinúton emelkedtünk egyre feljebb, majd ismét földutakra tértünk. A lehetõ legkedvezõbb volt a futásra, csak nem most. Legalább is nekem. Elõttem két gyorslábú túrázót követtem egy jó darabig, õk még épp bírható tempót diktáltak. Minden egyes kanyar után reménykedtem, hogy zárt terep fog következni, de csak nem akaródzott. Gyakorlatilag innentõl végig napsütötte, vagy inkább perzselte tájon küszködtem végig magam. A Mohora elõtti mûútat elérve már minden egyes fa méternyi árnyékáért is hálás voltam. Az ellenõrzõ pontot 7 óra 5 perc menetidõ alatt értem el. Ennél jobbat ezen a napon azt hiszem, semmilyen szín alatt nem tudtam volna hozni. Csak egy pohár vizet ittam, és a felkínált süteményekbõl párat egy pohárba rejtve indultam a célhoz. De elõtte a Mámor nevû egységet céloztam be, mint szinte mindenki. Bementem, kértem egy sört. A csapos meg elõvett három üveget és egybõl ki is nyitotta majd egyszerre elém tolta. Mikor helyesbítettem, hogy csak egyre gondoltam, szó nélkül visszahúzott kettõt. Erre én gondoltam meg magam, és egyet még visszavettem :-) Kint az árnyékos teraszon kb. 5 perc alatt elfogyott a két üveg tartalma. Ezután már nem esett jól a pincesorhoz felbattyogni, dehát ugye ott volt a túra vége. Ismét ennivalóval kínáltak, de ismét csak nem tudtam enni semmit. Viszont kaptam egy gyönyörû, falra akasztható díjazást, és örömmel konstatáltam, hogy végre valakik vittek egy kis innovációt a teljesítménytúrák oklevél+kitûzõ díjazásainak világába :-)
Hazafelé ismét BZ vonatozás várt rám, immáron egy háromkocsis szerelvényen. De olyan élményekkel a fejemben, amiért bõven megérte ebben a kegyetlen hõségben ide eljönni. Ezekbõl csak egy dolgot emelek most ki: az egész rendezvénybõl nem csak a meleg sütött, hanem az is, hogy az útvonal kitalálói mennyire szeretik Magyarországnak ezt a részét, a Palócföldet. Nekik tényleg szûkebb hazájuk, pátriájuk, aminek a megismertetéséért hajlandók olyan sokat és olyan jó szívvel tenni, amire mások egyszerûen nem lennének képesek.
Ezúton is ?h?á?l?á?s?a?n? k????öszönöm?,? ?h?o?g?y? ?l?é?t?r?e?j?ö?t?t? ?e?z? ?a? ?t?ú?r?a? ?é?s? ?o?t?t? ?l?e?h?e?t?t?e?m?.? ?
|
| | | | |
|
|
Zongor 45 / másodszor
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://indafoto.hu/zete/zongor_45_2012_06_16
A 2010-ben indult Turul túrák negyedik felvonása következett június 16-án. Eddig mindegyik alkalmon részt tudtam venni. 2011-ben a nyári, Pilisben rendezett túra igencsak keményre sikeredett, hasonlóra volt kilátás most is. Pont nyolc órakor rajtoltam el a Déli pályaudvarról, miközben nevezés közben még fél füllel meghallgattam a rendezõket arról, hogy egy kerékpárverseny is lesz a túra útvonalán, de ennek ott még nem tulajdonítottam komoly jelentõséget. Gyors tempót terveztem, hátizsák nélkül, egy szem övtáskányi felszereléssel indultam el. 7 óra körüli teljesítési idõt terveztem be. A bevezetõ lépcsõjárást igyekeztem minél hamarább letudni, de a túlzott sietés miatt elkezdett görcsölni a lábam. Így aztán az elsõ pont után kicsit visszalassultam. Normafánál csodálatos volt a kilátás, ez nagyot lendített a hangulatomon. Makkosmáriáig futni szerettem volna, de a Z kereszt/S kereszt elágazásnál lekaparták a jelzéseket és pont a rossz ágát választottam a turistaútnak. Nem volt kedvem visszamenni, inkább átvágtam toronyiránt a bozóton. Pókháló, tüskés bokrok, stb bõven kijutott, de sikerült. Visszajutva a Z keresztre immár akadály nélkül futottam le a ponthoz. Pont a kis rét közepén, tûzõ napon foglaltak helyet, nem nagyon volt kedvem ott álldogálni, inkább siettem tovább. Azért ittam két pohár ásványvizet és megtudtam, hogy a kicsiny poharakba lehetett volna kérni pálinkát. Ezt most kihagytam.
A P sáv/S sáv jelzéseken vitt tovább a túra, rengetegen jöttek szembe a másik budai teljesítménytúra résztvevõi közül. Mintha azon sokkal többen lettek volna. Ezen a szakaszon nagyon jól tudtam haladni, úgy látszik sikerült kellõen bemelegedni. A lovastanyánál sem álltam meg pihenni, pecsételés után azonnal indultam tovább. Nagykovácsi felé tartva már azt hittem, a bringásokkal nem is fogok találkozni, amikor egy irtásos, lejtõs szakaszon egyszer csak megérkeztek mögém. Csapatosan, nagy tempóban, csak úgy zúdultak lefelé egymás után. Elõször még próbáltam köztük/mellettük elevickélni, de hamar feladtam. Inkább félreálltam és mindnekit elengedtem. Nem mondom, néhol félõ volt, nem tudok eléggé félreállni, de megúsztam a karambolt, ami persze inkább rám lett volna károsabb, mint rájuk. Mikor mindegyikük elment, folytattam tovább az ereszkedést. Már a falu széle elõtt jártam, amikor ismét kereszteztem az útjukat, de innentõl õk már más pályán jutottak le a faluba mint a túrázók. Lejutottam Nagykovácsi fõutcájára, pont a kanyarnál van egy bolt, oda bementem egy sörért. Kiválasztottam a leghidegebbet, de mire az öt percre lévõ plébániára értem, már jócskán felmelegedett. Ekkor már nagyon meleg volt és a túra hátralévõ részén alig volt menedék a nap elõl. A plébániánál ettem egy rétest és pihentem 10 percet. Akartam volna többet is enni, de egyszerûen nem kívántam semmit.
A S sávon elindulva éreztem, hogy a meleg kezd az elviselhetetlen kategória felé csúszni, meg is lassított, a vártnál is jobban. Fél liter vizet vittem magammal a következõ 10 km-es szakaszra, amit szerencsére ki tudtam pótolni egy kerékpáros frissítõállomásnál. Nagyon kedvesek voltak a rendezõk, nem is kellett kérni, õk maguk ajánlották fel, hogy igyak amennyi jólesik. A Fehér út lejtõs szakaszát elérve már sokkal jobban ment a kocogás. Nagyon kevés túrázót láttam magam körül. Utolértem egy narancssárga ruhás srácot, aki sapka nélkül nyomta. Korábban egyszer már lehagyott, most én elõztem vissza. Kicsit furcsán, törve beszélt magyarul, külföldi lehetett. A Malom-földek szélét elérve már egy szál árnyékos hely sem volt, csak a tûzõ nap. Nagyon kemény volt, nehezen ment a lélegzés is, nemhogy a kocogás. Alig vártam már, hogy beérjek Perbálra és hozzájussak egy újabb sörhöz. A Négy-fánál sem idõztem, csak ittam egy pohár vizet és ahogy tudtam, siettem tovább. A falu szélén találtam egy nyomós kutat, aminél lemosakodtam, így emberibb állapotban léptem be a "Kerék"-be.
10 perc pihenõt tartottam, majd irány az utolsó szakasz! Ez jóval nehezebb volt, mint vártam. Elõször is a Gomba-üzemnél valami olyan förtelmes szag terjengett, amit alig lehetett kibírni, majd utána gerincre vezetõ sivár út szívta ki a maradék energiát is belõlem. A szõlõültetvény mellett vezetõ szakasz nagyon lassan telt el. Ez volt a legrosszabb. Anyácsapusztáig a lejtõn is futni szerettem volna, de egy kis részét is alig bírtam végigkocogni. Meg kellett álljak 5 percre ennél a pontnál is. Itt összegyûlt egy nagyobb csapat, akik hosszabb pihenõt tartottak. Én inkább indultam tovább, és meglepetésemre egész jó tempóban tudtam tolni a Kakukk-hegy lábáig. Onnan meg már csak pár küzdelmes lépés és fent is voltam a tetõn. Itt volt hét óra az idáig megtett idõm. Még tíz perc kellett, hogy lecsorogjak a célba. Most nem a Poharazó büfébe kellett menni, hanem a vele szemközti kultúrházba. Itt nagyon kedvesen kínáltak meleg levessel, de rá se tudtam gondolni. Inkább átmentem a Poharazóba sörért. Az épület elõtti hûs padon üldögélve fél órám volt a busz indulásáig. Kaptam egy újabb szép kerecsenysólymos kitûzõt meg egy újfajta oklevelet, nagyon tetszik mindkettõ.
Majdnem minden úgy sikerült, ahogy elterveztem, nagyon elégedett voltam! Végül csaknem meglett a tervezett 7 órás menetidõ is. Ami érdekesség, hogy útközben az egy darab rétesen kívül semmit nem ettem, még szõlõcukrot vagy édességet se, és mégis jól bírtam végig. Ezt máskor is ki fogom próbálni.
Ezúton is köszönöm a rendezõk munkáját, már várom a jövõ évi folytatást, remélem, ismét dupla rendezés lesz! |
| | |
| |
| Kitörés | Túra éve: 2012 | 2012.02.15 11:29:09 |
|
60 km a 45-ös Kitörés emlékére
Ez az emléktúra egyértelmûen az elsõ helyre került nálam az éves túratervben. Egyediségét, különlegességét aligha kell magyarázni, ezt egyszerûen látni és átélni kell! Biztosra veszem, hogy azokat is megérinti ennek a túrának a varázsa, akik egyébként borzonganak mindenféle emlékezésektõl a teljesítménytúrák kapcsán.
Nagyon komoly idõjárási és terep-körülményekre lehetett számítani a túrát megelõzõ hét viszonyai alapján. Néhány hete vettem egy új bakancsot, amit szorgalmasan vízhatlanítottam már napokkal a túra elõtt. A várható zord hideg miatt új, vízhatlan kesztyût is vettem. Szombatra minden össze is állt, de aztán mégis majdnem beütött a krach. Napközben épp vásároltam, amikor felhívott egy régi kedves barátom, hogy jó utat kívánjon a túrához. Ennek persze nagyon örültem, de mivel közben épp tizenvalahány kilót cipeltem, valahogy megrántottam a derekam. Kiegyenesedni is alig bírtam utána, annyira sajgott, járni pedig csak egy bizonyos dõlésszögben tudtam, de a legkeservesebb a lejtõn, lépcsõkön lefelé menet volt, a szökkenéséket például teljesen el kellett felejtenem.
1/4 7-re értem fel a várba, ahol az elõnevezõk hatalmas sorban vártak az itinereikre, míg a helyszínen nevezõk jóval kevesebben voltak. 15 perc várakozás után már el is tudtam indulni. Beállítottam a járásomat arra a pozícióra, amelyben nem fájt a derekam és nekivágtam. A Diós-árok mentén ismerõsökkel mentem egy darabig, majd a Sváb-hegynél már egyedül maradtam. A Széchenyi-emlékmûhöz felsétálva majd akkora sorba kellett beállni, mint a nevezéskor. Ezen eléggé ledöbbentem, de nem volt mit tenni, ki kellett várni a legalább 10 percet, amíg az egy szem pecsételõ ember elé kerültem. Közben szembõl, oldalról, mindenhonnan csapatosan érkeztek egyre többen a ponthoz. Az egyenruhás díszkiséret tagjai pedig szépen, katonásan mutatták mindenkinek, hogy hol a sor vége. Itt elhatároztam, mindent beleadok, hogy még egy ponton ne kelljen ennyit ácsorogni. Tovább a Z sávon haladtam, amit igen kevesen választottak, majd mindenki levágta a kunkort a Gyermekvasút végállomása felé tartva. Normafáig nem vicc, legalább kétszáz! embert elõztem le, majd a Csacsi-rétig is még vagy ötvenet. Futva érkeztem a ponthoz, villámgyors bélyegzés után indultam is tovább. János-hegyig néhol beszorultam az ösvényen, de ez semmi lehetett ahhoz képest, amit az utánam jövõk élhettek át. Elértem az "orosz" pontot, ahol nagyon sokan pihentek, gyûjtötték az erõt a következõ hegyek megmászásához. Nagy-Hárs-hegyen magyarok voltak német egyenruhában, az Újlaki-hegyen pedig németek - német uniformisban. Elõtte a Vihar-hegyen kissé meglassultam, itt a derekam is rendetlenkedett, de egyébként nem vetett vissza igazán a sebességben. Csak arra kellett figyelnem, hogy nagyon hirtelen mozdulatokat ne csináljak, és fõleg, ne csússzak meg. A Virágos-nyeregbe 4 óra 45 perc alatt beértem, ezzel nagyon is meg voltam elégedve. Még épp jutott egy hely is az ajót mellett. Fél óra pihenõ és kajálás után indultam tovább.
Mindjárt láttam, hogy a túrának egy teljesen más szakasza jön: szinte alig hittem el, de gyakorlatilag magányosan haladtam az Alsó-Jegenye völgy felé, csak egykét utolért túrázót láttam! Itt ismét amerikaiak voltak, akárcsak a múlt évben. Nem voltam benne biztos, azért rákérdeztem, melyik alakulatot képviselték: a híres 101-es légideszantosok voltak. De igazából le se tagadhatták volna magukat, annyira autentikusak voltak: a bélyegzõs asztalka mellett pl. állt egy fazon, akinek a szájából olyan lazán lógott a cigaretta, mintha a Kelly hõseit láttam volna megelevenedni :-)
A Solymári benzinkútnál most is megálltam, mint eddig mindig, ittam egy kávét és egy energiaitalt, majd nekivágtam a Zsíros-hegyi kaptatónak. A Muflonban berendezett pont nagyon kellemes volt, de csak pár percet idõztem, nem akartam nagyon "bemelegedni", nehogy keservesebb legyen a folytatás, mint kellett volna. A Nagy-Szénásról fantasztikus kilátás volt, az éjszaka ellenére és a hideg sem volt vészes - legalább is nekem nem. Az innen következõ rész a nagy kedvencem a Kitörés túrán: ereszkedés a Fehér-úton, majd kiérni a pusztába Perbál elõtt. Aki idáig eljutott, az már megérezhet valamit abból, amit az egykor kitörõ katonák átéltek: már szinte látótávolságnyira van a menekülést jelentõ Szomor térsége. Igaz, alõtte még át kell haladni Perbálon és megmászni a gerincutat. A síkságon már a szél is lecsapott néha, de nem találtam nagy problémának, feltekertem a sálat a nyakamra, kezemet zsebredugtam és kiléptem, ahogy tudtam. A kerítést átmászva olyan tiszta volt az ég, hogy messze elõre lehetett látni még lámpa nélkül is. Perbálra beérve épp nyitott ki az egyik kocsma, de meglátogatását most kihagytam. A sárga sáv útját nagyon jól ismerem, nem okozott gondot a tájékozódás, viszont elõttem jónéhányan keveregtek egy sort. A gerincre felérve el lehetett tenni a lámpát, kezdett virradni. Már csak kevés volt hátra, a jókedvem egyre csak fokozódott, hogy sikerülni fog épségben, jó állapotban beérkezni a derékproblémám ellenére. Kakukk-hegyrõl megnézhettem a felkelõ nap vörös korongját, majd leereszkedtem a célba. Igaz, bent nem volt szabad hely, ezért kint kellett elfogyasztani a virslit, de egyáltalán nem voltam bosszús emiatt. 13 óra lett az össz-menetidõm.
Nagyon nagy köszönet illeti a túrarendezésben résztvevõket és a hagyományõrzõket, amiért évrõl-évre lehetõvé teszik, hogy ilyen élményeket szerezzünk! Le a kalappal elõttük, amiért ezt a hatalmas számú résztvevõt kezelni tudták a túrán! A nehézségek ellenére ez siker a javából!
Néhány fénykép a túráról megtekinthetõ itt:
http://indafoto.hu/zete/kitores_60_2012 |
| | |
| |
|
Téli Turul Túrák / Zongor 45
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
Üdvözlöm a Turul túrák téli változatának felbukkanását! Már a kiírás elsõ megpillantásakor elhatároztam, kipróbálom az útvonalat télen is. Annál is inkább, mivel a Szomorig tartó 45 km-es etap jó része megyezik a Kitörés túra útvonalával, amelynek a problémásabb részeit sosem lehet eleget „gyakorolni”.
Reggel 7:50-kor indultam, a nap már ekkor szépen, erõsen sütött, ahogy Erdélyben mondják: foga volt a napnak. Pár perc alatt elérkeztem a Nagyenyed utcai Turul szoborhoz, amelynek sorsa mára talán (végre) révbe ért (vagyis fennmarad). Szépen emelkedõ úton, rengeteg lépcsõ megmászása után értem fel a Széchenyi-emlékmûhöz, szintén Kitörés túra ep. ez is. Ismerõsökkel találkoztam, rövid beszélgetés után indultam tovább a Normafához. Itt elég sok terepfutó jött velem szembe, mintha versenyük lett volna, pedig valszeg csak edzettek egy jót. A sípálya mellõl fantasztikus kilátás tárult fel elém, már ezért megérte eljönni! Többen keresték itt a pontot, amely közvetlenül a mûút mellett tanyázott. Ezután egy szintén fenomenális szakasz jött: a Z kereszt mentén tükörjég borította az utat, teljes szélességben. A szélén még épp el lehetett csalinkázni, a bokrok belógó ágaiba kapaszkodva, így elkerültem a földre (jégre) huppanást. Makkosmária templomnál ismét ep. jött: nagyon finom teát kaptunk, amit ismét újabb ismerõsök társaságában fogyasztottam el. Innentõl jól kilépve és sokat belefutva nagyon gyorsan elértem a Budakeszi mûutat, majd pihenés nélkül tovább folytattam. Ismét nagyon szép kilátást nyújtó szakasz jött a lovas hotelig, utána pedig már csak 6 km volt hátra féltávig. Elhatároztam, hogy csak ott tartok pihenõt, sikerült is kerek egy óra alatt odaérnem.
A plébánia épületében jó meleg volt, de kint is olyan kellemes volt a klíma, hogy inkább a templom elõtti padon üldögéltem egy keveset. Következett a S sáv jelzés egészen Perbálig. Az elején egy monoton szakaszt követõen csakhamar a túra fénypontja jött: ragyogó kilátás nyílt Perbál irányába, szikrázott a nap, elsõrangú fényképeket lehetett készíteni. 12 km volt ez a szakasz, de számomra alig tûnt fél órának, annyira tetszett! A sár is még minimális volt, meglepõen kulturált állapotban értem be a Kis Kaiser sörözõbe. Itt teát is kaptunk, de ezt kipótoltam egy sör+kávéval. Bent olyan meleg volt, hogy az italok nagy részét inkább a szabadban fogyasztottam el. Rövid töprengés után úgy döntöttem, ha eddig nem is kellett, most azért felveszem a lábszárvédõt, nehogy már pont a végén mocskoljam össze magam. S ez be is vált, mert a Gombaüzem felé vezetõ úton már igazi tavaszi sár volt az uralkodó, ami késõbb csak még rosszabb lett. Anyácsapuszta felé a szántóföld szélén már nem volt hová menekülni, csak taposni a felpuhult talajt és erõsen koncentrálni, hogy megússzam az elcsúszást. Ez végül sikerült, bár a sebességem jócskán visszaesett. De a hátralévõ 5 km-en már bármi jöhetett, nem bántam semmit sem. Megmásztam a Kakukk-hegyet, a lassan beálló délutáni szürkületben és így végül 8 és fél óra alatt beértem a célba.
Bár az igazi téli körülmények most elmaradtak, így is nagyszerû élményeket kaptam a rendezvénytõl. Köszönet érte mindazoknak,akik fáradoztak a létrejöttén!
|
| | |
| |
|
|
Turul túrák / Zongor 50
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://indafoto.hu/zete/zongor_50
Elsõ dolgom a túrával kapcsolatban az volt, hogy utánanéztem a Zongor szó jelentésének: magyar eredetû fiúnév, jelentése: sólyom.
Vizen át közelítettem meg a rajthelyet Visegrádon, na nem a Dunát átúszva, hanem komppal, de így is nagy élmény volt a reggeli kellemes levegõben átkelni a folyón. Kis gyaloglat és máris a rajthelyen voltam. Pont elõttem befutott egy busz egy nagy csapat kisiskolással, akik így mind elém kerültek a regisztrációs asztalnál. Na nem mintha bosszantott volna, inkább örültem neki, hogy belevágnak egy ilyen túrába, amelynek még a rövid távja is szép kihívás, fõleg a várható nagy melegben. Aztán én is sorra kerültem és fél kilenc körül nekivágtam a Nagykovácsiig tartó távnak.
Visegrád utcáin még egész kellemes hûvös volt, gyorsan elértem a Salamon tornyot, majd tovább immár erdõben az elsõ pontot. Innen fel kellett kaptatni a Nagy-Villámhoz, majd az OKT jelzésen tovább. Figyelmesen olvastam az itinert, mert a Tahi-keresztig több jelzésváltás is következett. Hozzáteszem, térképet is vittem magammal, mert az útvonal nagyobb részén még sosem jártam. Szépséghiba, hogy az én Pilis térképemen a piros és zöld kerékpárutak még nem voltak rajta. Elértem a K kereszt elágazást, ahol is a piros kerékpárút jelzés is megérkezett és az OKT-val együtt haladt felfelé. Az itiner szerint 1790 m után a Borjúfõ elõtt le kell térni a leágazó piros kerékpárútra és azon tovább. Na, nemsokára a piros kerékpárút jelzés le is tért balra, egy széles, jól járható dûlõútra, tehát irány arra. Szépen lejteni kezdett az út, bele is kocogtam rendesen. Egyszer csak leérkeztem egy keresztútra, ahol is pár lépés után látom, hogy ott a K kereszt és a K sáv jelzés is. Rövid nézelõdés után kiderült, hogy szépen visszatértem oda, ahol korábban már jártam. "Cseppet" emelkedett adrenalinszint mellett újra elkezdtem tehát az OKT+piros kerékpárút kombó emelkedõjét, ahol nemrég már jártam. Arra gondoltam, valahol eltévesztettem a piros kerékpárút jelzést, mert azért meglehetõsen ritkán volt jelezve, amit az itiner is említett. Gyanús volt, hogy mikor ismét elértem az elágazást, többen elõttem tovább mentek a kéken. Kicsit elõremenve láttam, hogy arra is megy a keérkpárút jelzés. vagyis ezen a helyen totál szabálytalanul van felfestve. Nem tudom a pontos igazságot, mindenesetre sikerült rátenni a távra kb. 2 km-t itt. Pár perc után jött egy újabb elágazás, a Visegrádi kapu nevû helyen. Itt is balra ment el a kerékpárút jelzés, na eddig az elágazásig kellett volna egybõl menni. Próbáltam kiverni a fejembõl a kellemetlen közjátékot és a tõlem telhetõ maximális tempóra kapcsoltam. Nemsokára nagyon szép részek jöttek: a Mester-rét majd utána egy mély szurdokszerû patakvölgy egy komoly híddal. Majd áttért az út a zöld háromszög jelzésre és folyamatos lejtéssel lefutott egészen a Tahi keresztig. Itt (meleg) szénsavas vizet vételeztem. Eddig nem is ittam semmit, már nagyon összeszorult a torkom, de ki akartam húzni minél tovább ivás nélkül. Nekem nem jön be a menet közbeni folyamatos ivászat, inkább lelassít mint segít.
A sárga sávon kellett folytatni az utat, majd váltani a sárga kör komoly kaptatót eredményezõ szakaszához. Na, itt minden energiára szükség volt, a hõmérséklet is rendesen emelkedett, a Vöröskõ eléréséig néhol négykézlábas megoldást is be kellett vetni. Alig vártam, hogy felérjek, a szenvedésért kárpótolt a csúcs elõtti jó kilátást nyújtó szakasz. A csúcson egykét perc pihi majd irány tovább. Nemsokára elértem az Álló rétet, ahol néhai Landler Jenõ emlékmûve még most is terpeszkedik a rét közepén. Igazán elszállíthatnák már onnan, mert így csak a rongálás, pusztítás vár rá, ami nem épp szemet gyönyörködtetõ látvány. Rehabilitálni õkelmét meg úgysem aktuális, legalább is remélem, hogy nem.
A sztaravodai pihenõhöz befutva már éreztem a számban a várható finomságok ízét, kezdtem ugyanis megéhezni. Magamba erõszakoltam két zsíros kenyeret, de több egyszerûen nem ment, pedig tudtam, hogy jó lenne még valamit enni. De csak az ivás esett jól. Közben hallgattam az egyik rendezõt, aki nagy igyekezettel próbált egy eltévedt túrázót a helyes útra navigálni, még valahol a Tahi kereszt elõtt tévedt el. Lehet, õ is a piros kerékpárút jelzés-átverésnek az áldozata volt.
A Skanzen felé haladva a pontõrök által ajánlott kútnál végre hideg vízhez is jutottam, feltöltöttem a flakonomat és irány tovább a nyílt terepen át a Nagy-kõ-hegy felé. Ezt a szakaszt már ismertem, nem okozott gondot az út megtalálása. A turistaháznál pedig végre hozzájutottam a várva-várt sörhöz. Olyan jól esett itt lenni, hogy kb. 20 perces piehnõt tartottam. Megnéztem az állatseregletet is a ház körül, alegjobban egy csacsi tetszett, amelyik ráadásul egyszercsak hangoz iázással kezdte üdvözölni a pihenõ turistákat. Pomáz felé a kelmemes ereszkedõ úton egy nagy sebességgel közlekedõ terepbringás arc hagyott el, szerencsére volt idõ félreállni elõle. Hamar elértem a jelölt cukrászdához, ahol sörhöz ugyan nem, de jól behûtött üdítõkhöz hozzá lehetett jutni. Innentõl próbáltam minél nagyobb sebességre kapcsolni, nem is elsõsorban az itiner ajánlása maitt ("serényen" haladjunk a S sávon...) hanem az egyre erõsödõ meleg miatt. Rátérve a lepusztult házakkal bõven ellátott utácra, hát nem pont a rossz, visszafelé vezetõ irányba voltak a szalagok kitéve... De megvezetni nem tudtak a térfás kedvû helyiek, mert hamar kapcsoltam, hogy itt bizony valami nem OK, s rövid kitérõ után immár a helyes irányba tartva kocogtam ki Pomázról. Kiréve a nyílt terepre, elkelt volna egykét szalag, de kis keresgélés után meglett a helyes útirány. Elértem egy hatalmas fát, a törzsén S jelzéssel. Itt kellett betérni az erdõbe, hogy folyamatosan emelkedõ úton elérjük a következõ pontot. Itt viszont annyi szalag volt, hogy egymást érték. A ponton elvettem egy zacskó ropit, de csak azért, hogy ne sértsem meg a pontõröket, ivel eszembe se jutott, hogy kibontsam, Evésre gondolni se tudtam, a folyadékbevitellel is spóroltam.
Ezután többszörös jelzésváltással vezetett a túra a Házi-réti horgásztóhoz. A jelölt helyen az én térképemen egy büfé is volt jelölve, ami sajnos a valóságban nem létezett. Legalább is ott, ahol az ep. volt. Elõtte volt egy izgamas rész, amikor a mária út+Z sáv kombó kiért egy nyílt részre. Elõre nézve lankás dombok, balra egy kerítéssel határolt legelõ. Jelzés vagy szalag sehol. Rövid töprengés után a kerítések felé vettem az irányt és egy balos forduló után meg is találtam a jelekt. Pár perc után pedig megtaláltam a pontot. Annyira szívesen kínáltak ennivalóval a rendezõk, hogy nagyon fájt a szívem, de mégis vissza kellett utasítsam a vendáglátást.
Solymár felé tartva kegyetlen nyílt terep jött. Olyan volt, mint a néhai Corvin 80 túra egykét "fénypontja", pl. Acsaújlak térségében az a kietlen semmi. A meleg egyre erõsödött, próbáltam arra gondolni, hogy a Corvin túrákon még melegebb volt és azt is kibírtam, de ez csak részben vált be :-) Utolértem egy nagyzsákkal haladó túrázót, aki a teljes távot vállalta be. Együtt mentünk és tévedtünk el Solymárom, mert nem vettük észre a jobbra fel vezetõ emelkedõ utcát a Z sáv jelzéssel. Itt is rátettem némi plusz távot, de ez már nem érdekelt. Szinte bezuhantam a kocsmába, vettem egy doboz sört és elvonultam a templom mögötti parkba, pihenni. Nagyon lemerültem, valószínûleg a kevés étkezés miatt.
Megnéztem az itinert, itt már nem volt részletes leírás, csak annyi, hogy a célig a Z sávot kell. követni. A solymári pontõr srác viszont azt mondta, hogy ez egy nagyon vacakul jelzett rész. Nem túl biztató elõjelekkel indultam tovább a folymaatosan emelkedõ utcákon át. Elértem egy elágazást, hol nem volt egyértelmû, merre megy a Z jelzés. Itt végül balra, erõsen felfelé mentem az utolsó utcán, ennek végében megkérdeztem egy helyi bringás srácot, merre kell menni a Muflon itató felé. Õ egybõl mondta, hogy az utca végén jobbra be az erdõbe, késõbb majd lesznek jelek is. Így is lett, egyszercsak megjött a Z, és igaz ritkásan, de tulajdonképpen éppen elegendõ sûrûséggel mutatta is az utat. A zárt erdõben viszont rettentõen befülledt a levegõ, folyt rólam a víz. Mikor felértem a Muflonhoz, már nemvolt kérdés, betérek egy frissítésre, hiába van már egész közel a cél. A kért korsó Soproni fantasztikusan gyorsan enyhített a problémákon és hamar lekocogtam Nagykovácsiba. Itt már csak egy probléma adódott: megtalálni a célt. Az itiner szerint a plébániára kellett menni. A templom mellett láttam egykét szalagot, de plébániát nem. Végigrongyoltam az utcán, sehol semmi. Egy házhoz becsengetve kérdeztem, merre találom, de nem tudták megmondani. Ezen kissé felhúztam magam, visszamentem a templomhoz és végül ott mondta egy helyi arc, hogy a plébánia a templom mögött van. Épp valami gyerekrendezvényt kezdtem figyelni, amikor kiszúrtam, hogy a templom mellett ülnek a rendezõk. Se én nem vettem észre õket, se õk engem, mikor elhaladtam elõttük pár perccel korábban.
Megkaptam a nagyon szép és a túra nevéhez maximálisan passzoló djíazást, ettem egy rétest és elindultam hazafelé.
Köszönöm a rendezõknek, hogy kitalálták ezt a fantasztikus útvonalat. Nagyon nem volt egyszerû ezt az 50-est végigcsinálni, de megérte. Remélem, lesz folytatás! |
| | |
| |
|
| Kitörés | Túra éve: 2010 | 2010.02.08 13:34:12 |
|
Kitörés 60 emléktúra
„A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát,
összegyûlt mindegyikük, 40 000 szoldát,
jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan
45 vad telén, kezdõdjék már a roham.”
Cseh Tamás: Széna tér
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=66
Idén autentikus helyszínrõl indult a Kitörés emléktúra, a Budai várból, aminek nagyon örültem. Fél hat után kevéssel értem fel a Magdolna-toronyhoz, s már hosszú sorban vártak a nevezésre a kitörésre indulók. Üdvözöltem néhány ismerõst, majd egyedül vágtam neki a távnak. Arra gondoltam, majd útközben csatlakozok valakikhez, akikkel egyforma a tempónk, de ha nem, az se nagy baj.
A Diós-árok emelkedõje méltó bevezetõ ezen a túrán a nehézségekhez, jól leizzasztja az embert a folyamatos és egyre nehezebb kaptató. Elérve a Z sáv jelzést, beszélgetni kezdtem két túrázóval s annyira belekezdtünk a szövegbe, hogy végül rossz irányba, lefelé indultunk el, szépen vissza kellett mászni és a másik irányba folytatni. De ez se akart összejönni, így az elsõ pontot, ami a Széchenyi-emlékmûnél volt, ellenkezõ irányból közelítettük meg. Egy egész csapat résztvevõ hasonlóan így járt. Nem voltam nagyon bosszús emiatt, úgy voltam vele, inkább itt tévesszek egy kicsit, mint mondjuk a végén, a hírhedt Perbál-Anyácsapuszta átvágásnál. (Hát nem így lett sajnos.)
Elérve Normafát, véget ért a városi szakasz, kezdõdött a java. A terepviszonyokra végig két jellmzõt lehett mondani: nehéz vagy nagyon nehéz. Ráadásul elkezdett apró szemekben hullani a hó, és gyakorlatilag virradatig hullott, plusz néhol kegyetlen szél is lecsapott. Csacsi-rét elõtt értük el az elsõ katonasírt, amin már volt pár mécses. Idén én is készültem, hoztam magammal annyit, hogy mind a négy útba esõ sírra tudjak egyet-egyet tenni. Örömmel láttam, más túrázók is gondoltak erre. Minden ponton szép számban katonaruhába öltözött pontõrök voltak, eredeti felszerelésben, fegyverekkel, ahogy ehhez a túrához illik. Itt jegyzem meg, hogy az õ teljesítményük is minden elismerést megérdemel, órákig kint lenni ilyenkor a terepen, kivinni a sok felszerelést nem akármi – ezúton is köszönet érte!
A Boróka büfében rövid pihenõ, majd az egyre rosszabb terepviszonyok között keskeny egynyomtávú ösvényen kellett araszolni a néhol kimondottan veszélyes ösvényen lefelé. Az Alsó-Jegyenye völgyhöz közelítve zeneszót hallottam, az egyik pontõr harmonika-muzsikával múlatta az idõt, nagyon hangulatos volt! A Solymár elõtti benzinkúthoz is betértem egy ital+kávéra, majd nekivágtam a Zsíros-hegyi emelkedõnek. Erõvel még bõven jól bírtam, erõs tempót terveztem be, de aztán alighogy letértem a mûútról, alaposan fejbevert egy vaskos faág ami pont fejmagasságban lógott be az ösvény fölé. Pár percig szédelegtem is egy kicsit, de aztán elmúlt. A Muflon-itatóhoz közelítve gyanús hangokat hallottam, közel érve kiderült, nyitva van a hely, bár az ellenõrzõ pont nem itt volt, hanem kint a terepen. De nem lehetett kihagyni ezt a remek alkalmat, így egy forralt bor erejéig betértem. A ponton pedig kaptunk egy-egy pohár remek húslevest, igazán jólesett!
Jött a Nagy-Szénás „kellemes” kaptatója majd a Kutya-hegy után a K kereszt jel mentén még keményebb rész jött: csak egy vékony csapás, néhol komoly mélységû hóval. A S sávot elérve a Fehér út elején ismét ellenõrzõ pontot találtam, de itt nem tartottam pihenõt, egybõl indultam tovább. A Fehér út szerencsére nagyon jól járható volt, csaknem végig kocogtam lefelé. Hamar véget ért az erdõ és kiértem a sík pusztaság szélére. A Malom-földeknél ismét egy autentikus módon berendezett fedezék alatt/mellett volt az ellenõrzõ pont, ahol teát kaptunk.
Itt már nagyon bizakodó voltam, hogy jó idõben, különösebb probléma nélkül tudom befejezni a túrát. De nem egészen így lett. Perbál után a gombafeldolgozóig minden rendben volt, elérve a bejáratot jobbra indultam a leírás szerint. Viszont az út sehol sem fordult balra, mint vártam, hanem tovább elõre tartott. Nem zavart különösebben, mert voltak bakancsos lábnyomok bõven. Egy idõ után viszont már csak egyetlen lábnyom maradt, kiértem egy mezõ szélére, majd egy erdõsarokba kerültem. Itt eszembe jutott, hogy 2007-ben BHG sporival együtt szintén keveregtünk egy sort, és rémlett, hogy itt mentünk fel végül a gerincre. A sarokban betértem az erdõbe jött is egy balra felfelé kapaszkodó út. Igaz, kijárva egyáltalán nem volt, állatnyomok és régi taposás nyomai voltak csak a 30-40 cm-es hóban. Viszont nem aggódtam nagyon, mert irányba jó volt. S tényleg: egy erõs de nem túl hosszú kaptató után fent voltam a gerincen, ahol elvileg S sáv jeleknek kellett volna lenniük, de nem láttam egyet sem. Cserébe az eddigi legnehezebb szakasz várt rám: alig tudtam utat törni nagy hóban, csak bukdácsolva, csigatempóban tudtam haladni. Elértem egy magassági pontot, majd egy elágazásban felismertem azt az utat, amin anno szintén leereszkedtünk Anyácsapusztára. Nemsokára a S négyzet jelek is megjöttek, tehát a kevergés véget ért. Gyorsan leértem az utolsó ponthoz, ahová kisvártatva három fõ jött még utánam. Az elöl haladó koma nagyon nézte az elõttünk haladó legalább 15-20 fõt, akik több csapatban mind kihagyták a Kakukk-hegyet és az aszfalton mentek be Szomorra, de végül is kis rábeszéléssel négyen kezdtünk el a megadott úton baktatni a Kakukk-hegy irányába. Itt már minden utolsó erõre szükség volt, 55 km volt a lábunkban, folyamatosan de igen lassan haladtunk a nagy hóban. Elértük az Anyácsai horgásztavat, majd már azt hittem, a jelek megkerülik a Kakukk-hegyet, amikor elkezdõdött egy kíméletlen kapaszkodó, olyasmi mint a Muzsla a Mátrabércen. Elõször egy hupli, örülsz neki, hogy mindjárt vége, aztán még egy, végül a harmadik az, ami az igazi. A csúcskõ mellõl csináltam néhány fotót, majd egy nyaktörõs ereszkedõn lecsúsztunk a szomorú állapotban lévõ kálváriához. Innen már csak egy szusszanás volt hátra és bent voltunk a célban.
Igaz, az utolsó reggeli busz pont elment, így volt két és fél óránk, de én egyáltalán nem bántam Jól bereggeliztünk, pihentünk, beszélgettünk, néztük a fáradtan, de büszkén beérkezõket. Nagy tett volt mindenkitõl, aki végigjárta!
|
| | |
| |
|
|
Don Bosco teljesítménytúra - seprés
Fotóalbum 52 képpel megtekinthetõ itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=65
Megtiszteltetésnek vettem, hogy felkérést kaptam a seprû feladatára ezen a túrán. Különösen vártam a Nyugat-Gerecse jelzetlen útjai által nyújtott élményeket, mindig jó olyan helyeken túrázni, ahol túrázók igen ritkán fordulnak elõ. Ezen a részen, a Perbál-Máriahalom-Nagysáp régióban pedig teljesítménytúra még nem volt és egy rövid rész kivételével jelzések sincsenek - a térképen legalább is, mert a valóságban van S kereszt a Nyakas-tetõ után.
Reggel 8 után kevéssel indultam el egyedül az óbudai Szalézi rendházból, a Hármashatár-hegyen Lupin kolléga és túratársnõje várt, innen velük együtt mentem. A rengeteg szalag leszedése miatt nem a szokásos túratempóban, de azért még épp elfogadható iramban haladtunk. Az útba esõ italfelvevõ helyeket a Rekettyés kivételével mind kihasználtuk, Nagysápon nem, mert ott már zárva volt minden. A táblák és szalagok prímán megvoltak, egyedül az Ádistáció-Kõszikla között nem találtunk semmit, ezt pontosan a célban sem tudtuk megfejteni miért nem? Leszedték, vagy nem vettük észre? A legvalószínûbb, hogy ezen a szakaszon egy kicsit más úton mentünk, mint amit kijelöltek.
Ami kiemelten tetszett:
A Hidegkúti kálvária látképe, az valami csodás! Sokszor jártam már a Virágos-nyeregtõl a Solymári mûútig, de itt még nem voltam. Nem véletlenül állítanak kereszteket és építenek kálváriákat a természetben különösen megkapó helyekre, ha magányosan van itt az ember, igen jó alkalmat találhat az elmélkedésre.
A másik szenzációs hely a Kõszikla. Annak ellenére, hogy nagy élet volt a csúcs alatti nyeregben, bográcsozás, buli, stb. nagyon bejött a hely, bár sok idõnk nem volt nézelõdni.
Örülök, hogy ott lehettem és segíthettem.
Zete
|
| | |
| |
|
Mátrabérc, 5x
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=63
Meglehetõsen sokáig tartott, míg eljutottam eddig, de most azt állítom, megérte várni rá több mint 10 évet. 1996-ban voltam elõször a Mátrabérc túrán, s a célban láttam egy 5x teljesítõknek járó extra kitûzõt. Nem vagyok egy nagy jelvény-fan, de ez megmozgatta a fantáziámat. Aztán rá egy évvel dupláztam, de utána 2005-ig egyszer sem választottam a Mátrabércet , most nem részletezem, miért. 2005-ben megcsináltam harmadszor, s azt gondoltam, még két év, és meglesz az ötödik is. Nem így lett. 2006-ban ugyanis a Markazi-kapu utáni emelkedõn leszakadt a bakancsom talpa, s emiatt Kékestetõn fel kellett adjam elsõ ízben a túrát. 2007-ben meglett a negyedik, de tavaly nem tudtam elmenni, így tehát 2009-re maradt az ötödik teljesítés.
Asciimo segítségével jutottam el szombat reggel Sirokra, a menetidõ teljesen rendben volt, sõt az energiaétekel és gélek mibenlétérõl is tájékozódtam egy igazi szakértõ segítségével. Azt nem mondom, hogy lenyûgöztek a hallottak :-) Fél hét után pár perccel én már indultam is, õ még bevárta két haverját, végül 7 körül indultak el. Ismerve a képességeit és erejét, arra számítottam, hogy már Gazoskõnél behozza a 20-25 perces hátrányát, de nem így történt, pedig én csak a szokásos tempómban mentem. Oroszlánvár elõtt már viszont biztosra vettem, hogy mindjárt utolér, már a hangját is hallani véltem idõnként, de nem. Pedig 10 percet még üldögéltem is. Már kezdtem arra gondolni, valami baleset történhetett velük, fõleg, hogy egészen Kékestetõig nem értek utól. Az étteremben már javában faltam/ittam a marhapörkölt+somlói+sör kombinációt, szigorúan az egészséges és korszerû, sportolóhoz illõ táplálkozás jegyében, amikor befutottak. Beszélgettünk egy jót, majd el is füstölt két társával együtt azzal, hogy a célból majd felhív, ha beértek. Én még maradtam, végül összesen vagy negyven percet töltöttem el Kékestetõn. Eddig nagyszerûen ment a menet, négy óra 10 perc menetidõ kellett Kékestetõig, ami új rekord nálam. Az idõjárás és a terep kifogástalan volt, remekül lehett fotózni, igazi örömtúra volt ez, ha a brutális szintektõl eltekintünk :-)
A sárga jelek menti ereszkedõ kicsit lassabban ment a tervezettnél de ezt betudtamm a kiadós táplálkozás okozta nehézségnek. Csór-hegyen is üldögéltem egy kicsit, majd egy négy fõs vegyes csapat után eredve toltam felfelé. Általában jól birom az emelkedõket, de õk kemény kihívás elé állítottak, néhol 50-100 m-re is leszakadtam, de a mozgó pontnál illetve az itatóhelyen behoztam a lemaradást. Galyatetõn megint 25 perc pihit iktattam be, de itt csak söröztem és kávéztam, a kiadós ebéd még bõven kitartott. Vörös-kõ kilátóig 50 perc kellett, Ágasvár csúcsig szintén ennyi, ezzel nagyon is elégedett voltam. Ágasvár elõtt a kéken végig azon morfondíroztam, hogy a turistaházban igyak-e egy sört vagy sem, végül úgy döntöttem, ennyivel is támogatom az objektum fennmaradását, sajnos nem sokan gondolták még így. Mátrakeresztes felé a P kereszt brutális ereszkedõjét sem sínylette meg annyira a lábam mint korábban, de a pontnál azért pihentem 10 percet. A számomra legfárasztóbb szakaszon, a Mátrakeresztes-Nyikom-nyereg távon most megállás nélkül fel tudtam menni, ennek borzasztóan örültem, korábban ez távolról sem volt mindig ennyire egyszerû. A Múzsla csúcsának elérése már nagyon könnyen ment, onnan pedig a célig egy óra 10 perc alatt lekocogtam. A Diós-patak elõtt hívott Asciimo, hogy õ már beért. Közölte, hogy 19-15-kor indul egy busz vissza Sirokra, addig be kellene hogy érjek. Elkezdtem tehát kocogni, és megerõltetés nélkül szépen behaladtam a célba, még volt 10 percem. gyorsan átvettem a piros szegélyû kitûzõt, külön öröm volt, hogy az elsõ teljesítésre is ilyet kaptam és az 5x teljesítésért járót is megkaptam egy pillanat alatt. Sajnos mivel a busz nem az iskola elõl indult, lángost már nem tudtam venni. Még egy kis kocogás és máris a busznál voltam, ami persze fél nyolc után indult csak el és a komplett Mátrát végigjárta, amíg elért Sirokra. Jól felkavarodott a gyomrom is útközben, fura módon itt éreztem a legrosszabbul magam a túrán. Sirokon kiszállva meg egész morcos hideg lett, szétvacogtam magam, míg beszálltunk a kocsiba.
Az idõm 12:33 lett, ami elmarad a legjobbtól: 12:19. Biztos sokan megmosolyogják ezt, többször olvastam már olyan beszámolókat, amikben az volt, hogy eljöttem kipróbálni a Bércet és mentem lazán olyan 9-10 órás idõt, legközelebb jobbat tervezek, stb. Nekem viszont így ebben a stílusban és ennyi edzéssel (illetve anélkül) egyszerûen nem megy gyorsabban. 1996-ban 12:30-cal értem be. Most 2009-ben 12:33-at tudtam menni. Már útközben gondolkoztam azon, hogy ez pozitív vagy negatív. Mert felfogható úgy is, hogy 13 év alatt nem javultam semennyit se, de úgy is, hogy 13 év alatt sem romlottam lejjebb ennél :-)
De a lényeg, hogy a kedvem nem ment el a Mátrabérc túra látogatásától. Jövõre is ott leszek, most már egyértelmû, hogy ez a második legkedvesebb túrám.
S még valami: annak ellenére, hogy a végén még gond nélkül kocogtam, úgy éreztem, hogy maximum 20-25 km-t tudnék még megtenni az 56 km után. S hogy ez pedig miért vollt érdekes nekem? Eddig valahol titkon szemeztem azzal, hogy belevágok a Mátra 115-be. De a túra után végiggondolva világossá vált, hogy semmi keresnivalóm ott, nem szeretnék valahol az éjszakában kidõlni és totálisan szétzúzott térdekkel lesántikálni egy faluba, utána meg egy hátig sántítani. Meg kell érezni a korlátokat és nem kell a végsõkig sõt azon túl feszíteni a húrt. A dolog kihívás oldala szerencsére nem olyan erõs, hogy emiatt belekezdjek.
A túra fotóalbumát holnapra összerakom.
Gratulálok minden teljesítõnek!
|
| | |
| |
|
Börzsönyi Éjszakai teljesítménytúra - régi/új köntösben
Képek a túráról megtekinthetõek itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=62
Idén egy év kihagyás után végre ismét ott tudtam lenni a legkedvesebb teljesítménytúrámon. Mikor megtudtam, hogy idén új csapat vette át a rendezést, megnyugodtam, hogy ez a különleges túra fenn fog maradni. Volt olyan érzésem ugyanis, hogy a régi rendezõ gárda kezd kifulladni, mert már a címükre küldött leveleimre sem válaszoltak.
A túra elõtt az idõjárást figyelve könnyed túrára számítottam, még annak ellenére is, hogy december vége óta egyáltalán nem túráztam. Hát, ez a várakozásom nem igazán jött be...
Szobra egy korábbi vonattal utaztam le, így volt egy órám, hogy a restiben kényelmesen uzsonnázzak/sörözzek egyet. Néhány hasonlóan gondolkodó túratárssal együtt így teljes nyugalomban vártuk a buszt, amely beállt ugyan a megállóba, de a sofõr azért persze hogy csak pár perccel az indulás elõtt jött, sõt pont akkor kellett neki két telefont intézni, amikor már ott volt vagy ötven ember sorban. Viszont, láthatóan az autós logisztika szélvés sebsen terjed, mert a busz kihasználtsága meg sem közelítette a korábbi években tapasztaltakat, még lapjával sem kellett állniuk az embereknek, annyi volt a hely :-)
A Kõrózsa panzióban régi kedves ismerõsökkel futottam össze, gyorsan megejtettem a szokásos italfelvételt, majd nevezés közben átvettem Csanyától a beígért lámpát és 18:09-es rajtidõvel elindultam, Vándor Csillag és BHG sporik társaságában. Olyan jót társalogtunk, hogy csak a Z sáv elejénél vettem észre, hogy a lábszárvédõmet nem vettem fel. Megálltam, így le is maradtam egy kicsit. Igyekeztem kilépni, hogy minél elõbb behozzam õket, de valamiért nem úgy ment a gyaloglás, mint vártam. Folyamatosan, de lassabb tempóban tudtam csak felfelé haladni, nem sok embert értem utól, nagyon be voltak az izmaim macskásodva. A Dosnya-nyeregnél de fõleg az Esztergályosnál már jobban ment, itt utólértem V. Csillagot, sõt Tibettel és VM-el is összefutottam. Két óra alatt értem fel végül, amivel nagyon nem voltam elégedett: általában normálisabb terepviszonyok esetén eddig elég volt 1:40, de volt, hogy másfél óra alatt is eljutottam ide. Magosfán csak pár percet idõztem és indultam lefelé. Az elején hatalmas csúszkálásokkal gyorsra lehetett venni a tempót, késõbb a Nagy-Mána után pedig még kocogni is lehetett. A Rakottyás elõtt jött az elsõ veszélyes patakátkelés: vadul zúgott, hömpölygött az áradat, a pontõrök kiabálva leadott tanácsokkal segítették az éppen beérkezõket, hol is keljenek át. Itt már elememben éreztem magam, az ilyen börzsönyi hangulat az ami megfogott már sok éve.
Befaltam egy kiflit meg valami édességet és nekivágtam a Csóvi elsõ megmászásának. Na, ami ezután jött, az szintén emlékezetes marad mindenkinek, aki eljött: a patak áradata szó szerint mindent elmosott, az amúgy is vacak állapotú turistaút gyakorlatilag nem létezett, a völgy normális túrára alkalmatlanná vált. Többszöri átkeléssel kerestük a legjárhatóbb helyeket, a köveken ugrálva mindenki tesztelhette, mennyire stabil az egyensúlyérzéke, és mennyire vízálló a szerelése. Én itt és késõbb is azt a taktikát választottam, hogy ha nem volt megfelelõ szikla és nem tûnt túl mélynek a víz, inkább gyors belegázolással keltem át.
Mindenesetre kimondottan ellenséges volt ez a szakasz, a pogányvári emelkedõt már nagyon vártam, ott legalább nem volt vízfolyás. A kaszálót elérve a padon kicsit megpihentem, majd folyamatos menettel egészen a Csóviig tudtam haladni. Fent tábortûz, ennivaló és tea fogadta a beérkezõket. Érdeklõdésemre, hogy alkoholtartalmú itallal készültek-e, igen volt a válasz, így hozzájutottam egy adag lélekmelegítõhöz is.
Spartacus házig jól lehetett haladni, bár a latyakos hó mellett nagyon sok helyen volt kisebb-nagyobb felületen jég, amin alattomosan el lehetett csúszni. De ez itt még csak bevezetõ volt a késõbbi szakaszoknál ránk váró szenvedéshez. Féltávnál sajnos a ház zárva, leülni csak a földre lehetett, nem igazán esett jól itt idõzni. Ittam pár pohár teát, és indultam tovább. Foltán-keresztnél vártam egy titkos pontot, de nem volt, csak egy megpihenõ túrázó, meg néhány épp beérkezõ. Egy kisebb csapat alakult itt ki, akik lazán követve egymást nyomták felfelé. Itt ismét éreztem, nem tudok olyan tempóban menni, mint szeretnék, ettõl elég rossz lett a kedvem. Nagyon vártam már a Csóvit, bosszantott, hogy olyan köd volt, amitõl alig lehetett látni, plusz az esõ is rendesen szitált, fel kellett venni a kapucnit, becipzározni a kabátot. Ettõl persze totál szétizzadtam magam, mert azért hideg az nem volt annyira. A Csóvin kénytelen voltam hosszabb pihenõt tartani, hogy regenerálódjak. A pontõröktõl engedélyt kérve és kapva rágyújtottam, kicsit meditáltam, majd uccu neki, elindultam lefelé.
Elõször nagyon jó tempóban lehetett menni a laza hóban majd a kék háromszög letérésénél már kissé nehezebben. Még a patakhoz is viszonylag normálisan le lehetett jutni, de utána: a Kõkorsónál kimondottan veszélyessá vált a helyzet: félig jeges, félig sáros volt a szûk ferde ösvény, nagyon nem akaródzott belecsúszni a patakba, ezért többször letettem a kezem inkább a mocsokba, hogy megtámasszam magam elesés ellen. Nagyon lassan küzdöttem le ezt a részt, megváltás volt elérni a Fekete-rétig, ahonnan már nem fenyegetett ez a veszély. Három patakátkelés után, melybõl a harmadik volt a legproblémásabb, eljött a Postás-ház, majd hamarosan a Hamuház. Asciimo egybõl kiszúrt mikor odaértem, és már invitált is egy finom hazait rejtõ flakon lelõhelye felé :-), amiért is külön köszönet. Beszélgettünk egy keveset és megígértem neki, lemérem, mennyi idõ alatt jutok fel innen a NHHre. Az Aklok-rétjéig tartó Börzsönyi Kék szakaszt nagyon szeretem, ezzel nem is volt gond, 25 perc alatt megvolt. Utána viszont maga a borzalom jött: három km tömény lekvárszerû sár, totálisan szétdúlt volt a P + gerincútja. Olyan rossz volt itt menni, hogy még káromkodni sem volt érdemes. A Hanák-rét után sem akart véget érni a szenvedés, még a meredek utolsó emelkedõ is teljesen szét volt dúlva. Ráadásként pedig a NHH-i dózerút szintén egyadta jég volt, csak a szélében lehett araszolva felfelé menni, az utolsó méterekig. A tuistaházban ittam egy adag forralt bort, és a derengõ reggelben elindultam lefelé. Láttam a kibukkanó napot, egyre javult az idõ, lejjebb a jég is eltûnt végre és közkívánatra. A célban fáradtan de örömmel vettem át a számomra hetedik Börzsönyi Éjszakai djazást, pár szót váltottam Csanyával, majd átvonultam Ákos bácsihoz reggelizni.
A kisvonatra várva már el is múltak a túra közbeni rossz érzéseim, az esetenként félelmeim. Megnyugtattam az otthoniakat is, hogy nem volt semmi baj.
Annak ellenére, hogy nem volt demesztõ hideg és combközépig érõ hó, a mostani túra nagyon nehéz volt a kegyetlen terepviszonyok miatt.
Gratulálok minden teljesítõnek, az új rendezõségnek pedig köszönet és elismerés!
|
| | |
| |
|
|
Családosan a Nagy-Gallára
Már a kiírás láttán tudtam, hogy amennyiben jó lesz az idõ a túra napján, el fogok ide jönni, méghozzá a családdal, teljes létszámban.
Az nem is kifejezés, hogy nem csalódtam, a napból könnyedén kijött a maximum, ami ebben az esetben egy remek hangulatú, igazi örömtúrát adott nekünk.
Márianosztráról 10:30-kor indulva röpke két óra alatt felsétáltunk a csúcsra, amelynek utolsó, legmeredekebb szakasza aratta a legnagyobb sikert a gyerekeknél. Elöl ment az öt és fél éves lányom, utána a nejem, elõttem a három és fél éves fiam, akit felfelé biztatni se kellett. Ha elcsúszott, mint a felnõttek, szó nélkül felállva küzdötte magát tovább. A Kék háromszög jel mentén nem is álltunk meg, egy szuszra mindenki letudta az amúgy bitang meredek emelkedõt.
Fent a csúcson annyi túrázó volt, hogy akár helyjegyet is lehetett volna kiadni, szinte ülésnyi hely sem volt.
A 400 pénznyi nevdíj fejében pedig annyi mindent kaptunk, hogy csak csodálkoztunk: alma, tea, forralt bor, ajándékok (külön a gyerekeknek, külön a nagyoknak),kitûzõ és emléklap, pontgyûjtõ füzet és BTHE eseménynaptár.
Nagyon köszönöm ezúton is a rendezõ egyesületnek, hogy lehetõvé tette azt a sok élményt!
Az alábbi fotóért pedig külön köszönet :-)
http://www.bthe.hu/modules.php?name=gallery2&g2_itemId=6776
Zete |
| | |
| |
|
II: Börzsönyi Kék teljesítménytúra
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=61
Az évszaknak tökéletesen megfelelõ, maximálisan turistabarát idõben tényleg igazi örömtúrakánt jártuk végig a 60 km-es távot. A reggeli ködös, párás levegõ a délelõtt folyamán eltûnt, így a remek kilátásokat nyújtó pontokon teljes pompájukban tárultak fel a Börzsöny csodás õszi színei.
Igaz, jó korán kellett kezdeni a napot, de az a sok élmény, amit cserébe kaptunk, bõven kárpótolt a fáradtságért. Az erre a hétvégére esõ túrák sokasága ugyan alaposan megosztotta a résztvevõket, de nagyon bízom abban, ez egyáltalán nem szegi a kedvét a rendezõ csapatnak, akik minden elismerést megérdemelnek. Mnden ponton jókedvû pontõrökkel találkoztunk, amit pedig Kemencén kaptunk, azt sokáig nem felejtjük el: a három kedves mosolyú vidám hölgy igazi lakomával várta a beérkezõket. Mindezt elsõsorban azzak tudtuk a legjobban meghálálni, hogy sorban faltuk be a kenyereket, de azért egy emlékfotó készítés sem maradhatott el.
Bernecebarátit elhagyva a Csitári-kerezstnél pedig a község zászlaját is megtekinthettük, amit a pontõr elmondása szerint egyenesen a polgármestertõl kért el erre az alkalomra.
A korán beálló sötétség ellenére az utolsó 15 km-t is jó tempóban tudtuk végigtalpalni, köszönhetõen a kifogástalan jelzéseknek. A célban pedig egy igazi mulatságba csöppentünk, ugyanis ezen a napon rendezték a DióFesztivál-t.
A célban szépen megtervezett oklevelet és szuper, hiúzos kitûzõt kaptunk, a meleg vacsora mellé.
Jövõre, legyen akármilyen évszakban, nappali vagy éjjeli verzióban a túra, ott leszek ismét.
Hajrá! |
| | |
| |
|
25 km-es Erdõkerülés a Börzsönyben
A túra képei megtekinthetõek itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=59
Hármasban vágtunk neki a túrának. Drégelyvár VÁ megálló után az elsõ km-eken mindjárt jó sárosak lettek a cipõink, de azért már itt is jól kiléptünk. Szerencsére a sárnak késõbb nyoma sem maradt. Az óránkat nem is nagyon néztük, folyamatosan nagy fordulatszámmal nyomtuk a távot, így pillanatok alatt elértük a Pénzásásnál lévõ elsõ pontot. Pár fotó és indultunk is tovább. Ezután elõre betervezett módon egy kitérõt iktattunk be, megnéztük a Wenckheim vadászházat, kívülrõl. A magánterület táblát mellõzve, de azért kellõ óvatóssággal közelítettük az épületet, de a várt szelindekek helyett mindössze egy aranyos kölyök kutyussal akadtunk össze, aki nagy örömmel fogadta a simogatásokat és késõbb sem vált vérebbé :-) Maga a vadászház és környéke egyébként maga a megtestesült nyugalom, olyan érzésünk volt, mintha egy hatalmas vadon kellõs közepén lettünk volna. A nézelõdés után visszamentünk a K négyzet jelzésig és lecsorogtunk a Király-kútig. A családos ponton tiszta idilli állapot: labdázó kisgyerkõc, csúcs-kedves fogadtatás, pogácsa, forrásvízzel készített málnaszörp, mi kell ennél több és jobb? Királyházáig kissé még rátettünk a sebességre, majd elérve ezt a csomópontot, egyetértettünk abban, hogy ez a hely valósággal ordít egy folyamatosan nyitva tartó turistaház után. Így is sokan jönnek erre, de ha egy ilyen objektum mûködne, az vetekedhetne a NHH-i házzal.
Rövid pihenõ és falatozás után a Dobó-bércnek indultunk. Itt felfelé mentünk talán a legnagyobb tempóban a túrán, megtaláltuk a feliratos pontot, majd megállás nélkül nyomtuk tovább. A gyönyörû tiszta idõnek köszönhetõen szenzációs kilátások nyíltak a bércrõl. Késõbb a Musli-forrás környékén egy nagyon szép oldalazós szakaszon haladtunk, az átvágást sikeresen elnéztük, de egyáltalán nem bántuk. A Foltán-keresztnél nagyon fújt a szél, de azért így is idõztünk egy jót, mert sietni aztán végképp nem kellett. A Fatornyos fogadóhoz végül úgy értünk le, hogy a kinézett busz indulásáig még pontosan 70 percünk volt. Ez több mint ideális, mert így teljes nyugalomban meg tudtunk uzsonnázni Ákos bá büféjében. Mikor mindennel végeztünk, a már korábban megérkezett kismarosi busszal elindultunk hazafelé.
Egy tökéletes túranap volt. Július ellenére nem dögöltünk meg a hõségtõl, jókat beszélgettünk, gyönyörû helyeken jártunk, el nem fáradtunk. Ezúton is köszönjük mindezt Vagdalthús kollégának!
Zete
|
| | |
| |
|
|
NaHáT 93 – avagy kalandtúra a javából
Fotóalbum a túráról itt tekinthetõ meg:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=51
Volt a túrnaptárban egy kiírás, 92 km-es menetrõl szólt a fáma, elsõ ízben, a déli és a Magas-Börzsönyt egyaránt bõségesen érintve. Nekem ennél több aligha kell, már az elsõ olvasatkor tudtam, ezen indulni fogok. Apró de nem jelentéktelen dolog volt csupán, hogy a pontos útvonalat nem lehetett tudni, mert az nem lehetett egyértelmû a kiírásból, honlapjuk pedig nincs a rendezõknek.
A túra elõtti napokban egy, Vagdalthús kolléga által szervezõdött kicsiny csapatba jelentkeztem be, egy gyenge probálkozástól eltekintve most senkit sem kívántam beszervezni. Mindenesetre, önbizalom terén nem volt kifogástalan a helyzet, legutóbbi komoly túrám a Corvin 80 volt. Sajnos mindezt megfejelte egy váratlan, szombat hajnali ébredés, így mikor fél hét után kicsivel gyülekeztünk Nagymaroson, még nagyon nem állt össze minden. Azért azt kiszúrtam, hogy egy óriási posztert függesztettek ki a szervezõk az udvaron, rajta az összes táv pontos útvonalával. Mikor láttam, hogy a hosszú táv útvonala döntõ módon megváltozott, szóltam egykét ismerõsnek is. Az volt csak a fura, hogy több túrázó nehezen akart tudomást venni a változásokról, egyre csak a naptárban megjelenteket ismételték. A drasztikus útvonalváltozás láttán kissé összerezzentem, látva, hogy az utolsó kocsmapont, Kisinóc th. 21 km környékére esett, ez nem volt túl baráságos. Mindenesetre, a szokásos rajtfotók elkészítése után még beszélgettünk egy kicsit Vagdalthússal és RitaB-vel, üdvözöltünk több ismerõst, majd nekivágtunk.
Nagymaros utcáin hármasban, komótosan haladva még nagyon ment a beszélgetés, majd kiérve az erdõbe úgy döntöttem, kicsit belehúzok és majd Zebegényben a Mókusban, de legkésõbb Kisinóc th-nál bevárom õket. Hamar felértem a Julianus-kilátóhoz, shol meglepõen jó, bár nem tökéletes volt a kilátás a Dunakanyarra. Innen Zebegény felé nagyon jól lehetett haladni, a falu elõtt több helyrõl szebbnél-szebb kilátóhelyeket érintettünk, majd a Trianoni emlékhelynél elértük a második pontot. Eddig is szépen fotózgattam, de innentõl még jobban rákattantam erre: egymás után csináltam a képeket. A terv szerint betértem a Mókus nevû kiváló egységbe kávézni, majd kicsit elõtte is várakoztam, de csak nem jöttek. Zebegény fõutcája, majd a Malom-völgy felé tartó rész gyönyõrûen néz ki, szebbnél szebb házak, éttermek, kocsmák vannak itt. Eddig is szép volt minden, de a Malom-völgy látványára nehéz kellõen méltató szavakat találni. Fantasztikus volt a zöldbe burkolózott, néhol õsvadon benyomását keltõ rengeteg. Az utat szegélyezõ hatalmas öreg fák pedig, mint egy tényleg régebbi és másmilyen kor megvénült, de még mindig büszke gyermekei álltak és néztek le ránk. Teljesen belefeledkeztem ebbe a látványba, s ekkor úgy éreztem, ebbe a hangulatba beleillik az alapvetõen éjszakára magammal hozott kazetta meghallgatása is. Senki nem volt körülöttem, minden némaságba burkolózott, feltettem a fülemre a fülhallgatót s egészen halkra állítva is kristálytisztán szólt a fülemben a zene. Egészen különleges élmény volt! Eddig is jókedvem volt, de ezután szó szerint ugrálni támadt kedvem. De mivel ez kevésbé fér ösze a túrázással, leírhatatlan jókedvemben inkább szaladni kezdtem. Szaladtam, amíg az elsõ nagyobb rétet el nem értem, majd szaladtam tovább. Egyáltalán nem éreztem megerõltetõnek a futást, pedig aki ismer, tudja, hogy az nem az én asztalom. Aztán valahogy annyira belejöttem, hogy egy helyen rossz felé futottam és letértem a Z sávról. Megnéztem a térképet és láttam, hol volt a hiba, de hirtelen felindulásból úgy döntöttem, nem visszafelé fordulok, hanem tovább és majd közvetlenül a halastó elõtt térek vissza a Z sávra. Ez kissé túl izgalmas lett végül, mert nem nagyon lehetett sokfelé menni és elég kacskaringós szekérutakat fogtam ki. Érintettem több hétvégi nyaralót, amik úgy bújtak el az erdõben, mintha direkt rejtett betyártanyáknak épültek volna. A kavarás ellenére nagyon tetszett ez a rész, pedig legalább 1 km pluszt tettem így rá a távra. A Z sávra visszatérés is kalandos volt, egy jó meredek patakos árkon kellett átmászni, a cipõm is rendesen átázott. Viszont ezután hamar a halastóhoz értem, ahol is meglepõdve láttam, hogy egészen meleg teát szolgáltak fel. Finom volt, bár a meleg italra nem most lett volna szükségünk. Hamar indultam is tovább, hogy behozzam a kavarás miatti lemaradást. Egyszercsak Cam Mogó kollégát értem utól, innentõl kisebb kihagyásokkal végig együtt mentünk. Nagyon vártam már a Kisinóci th-at, Kóspallagon meg sem álltam, csak épp annyira, hogy BHG-t és kis csapatát köszöntsem, akik épp egy buszmegálló kényelmét élvezték. A th-nál aztán legalább fél órát maradtam, közben Cam Mogó is befutott. Az elmaradhatatlan kávé mellett söröket és még ráadásként egy jégkrémet is magamhoz vettem, lévén innentõl a túrán a civilizáció áldásainak élvezetére nem volt több lehetõség.
Nagy tempóban, újra kettesben nyomtuk tovább az Inóci-nyeregig, ezt a részt már ismertem, ezzel nem volt gond, bár elég meredek, kaptatós szakasz volt. Utána jött viszont az ismeretlen, mert csakhamar elhagytuk a S kereszt jelzést és szalagozások mentén jutottunk el a Salgóvár alá.Nagyon érdekes helyeket érintettünk, bár volt, ahol út nem volt, csak szalag. Ilyen helyeken pedig rendesen belassul az ember. Kisebb tévesztés után nem pont a tervezett irányból, de megérkeztünk a Salgóvár alá. Szenzációs volt a kilátás, bár kellett pár perc, míg oda tudtam rá koncentrálni. Kisebb pihenõ után nekivágtunk a túra legnehezebb részének. Pedig én valszeg azon kevesek közé tartoztam, akik már ereszkedtek le a Salgóvártól direktben a Hamuházig. Igaz, kicsivel máshol, mint amerre a rendezõk próbálták kijelölni az utat. A Vár-forrásig még rendben bár lassan tudtunk haladni, de utána brutális, gyakorlatilag járhatatlan terep jött, kidõlt fák tömegével, rettentõ meredek hegyoldalakkal, amik nagyon szuperek egy maszek vagy egy kalandtúrán, de teljesítménytúrán, ahol szintidõ is létezik nem ez a megszokott. Kényszerûségbõl hamar elhagytuk az utolsó szalagokat is, végül a Szecskõ-völgy túloldalára másztunk át, ahol egykori ösvénytöredékeken viszonylag kockázatmentesen lehetett lejutni a Hamuházhoz. Erre jöttem az említett korábbi alkalommal is. Mikor leértünk, csak az volt a fejünkben, hogy de jó, hogy ez a rész véget ért és nem törtük össze a csontunkat.
Aztán csakhamar betértünk a Drínó-patak völgyébe, ami különleges abból a szempontból, hogy régen jelzett volt, de mióta törölték a térképrõl a Z kereszt ezen szakaszát, csak a legelszántabb turisták tévednek ide. Pedig a szakasz eleje a patakmederben egész jól járható, sok helyen az egykori kisvasút nyomvonala mentén nyugodtan lehet haladni. Ennek ellenére itt történt egy csúnya dolog: a nagy tempójú gyaloglás közben egy óriásit estem, pont rázuhantam a karommal egy kõre. Alig bírtam felállni, a karomat mozdítani is fájt, percekig azt hittem, eltört. Pár perc várakozás után úgy véltem, talán nem tört el, csak nagyon megütöttem, mert fogni és tartani ugyan nem tudtam vele semmit sem, de ha nem értem hozzá és csak lógattam magam mellett, akkor tudtam tovább haladni. Ennek ellenére nagyon rossz érzés volt, sokáig ott volt a fejemben az eset. Pedig, ezután minden pszichikai energiára szükség volt, mert jött egy hihetetlenül kemény rész, fel a Dosnya-nyeregig. Ennek meredeksége sok helyen a hírhedt Vilati-Magosfa távra emlékeztetett. Nagyon nehezen kínlódtuk fel magunkat, nem is mertem megnézni, mennyi idõt vett ez igénybe. A pont után nagy megkönnyebbüléssel vettük, hogy innentõl sokáig nem lesz emelkedõ. Annyira belejöttünk, hogy 1 óra alatt lekocogtunk a Tûzköves-forrásig, ahol meglepõdtünk, hogy BHG-k még ott vannak. Pontosan 6 óra volt ekkor.
Ezen a ponton elég sokat maradtunk, bõségesen vacsoráztunk, vizet vételeztünk, beszélgettük a rendezõkkel, s optimistán azt mondtuk magunknak, hogy a hátralévõ 42 km-t 10 óra alatt letudjuk. Utólag kiderült, ebben alaposan melléfogtunk...
A Nagy-Mánára fel az emelkedõt egész jól bírtuk, a csúcson az éppen beálló sötétség ellenére kicsit idõztünk. Nekem ez a hely talán a legkedvesebb a Börzsönyben, akár nappal, akár éjszaka érek ide. Most még egészen jól látszott a környezõ bércek vadsága, még fotókat is csináltam. A Csóvira is elég jól bírtuk még a kaptatót, bár az erre a részre megadott 5.6 km-t keveslem. Fent nagyon örültünk a tûznek, nekem nem is nagyon akaródzott továbbmenni. Ettünk, ittunk, mert hiába ettem magam teli a Tûzköves-forásnál, annak már nyoma sem maradt bennem (ezt nem is nagyon értettem). Nagyon kedvesek voltak a pontõrök is, bár csak egy doboznyi kockacukorral tudtak megkínálni, annak is örültünk. Jócskán elment az idõ mire végre mégiscsak továbbindultunk, ezúton is köszönöm Cam Mogónak, hogy mindig megvárt. A következõ rész bár nagyon nehéz szakasz volt, de a legkevésbé tartottam tõle, mivel régóta ismerem. Emiatt igen jó tempót mentünk, hamar leértünk a Fekete-réthez, majd a K háromszög mentén még gyorsabb lett a tempó. Egyedüli figyelmeztetõ jel a most elõször elõjövõ álmosság volt, de ezt ekkor még zenehallgatással jól tudtam kompenzálni. Bányapusztára még jó idõben érkeztünk, de itt is volt tábortûz és ismét jó beszélgetésbe kezdtünk a pontõrökkel, emiatt ismét alaposan elment az idõ. Ráadásul ezután jött egy nagyon bonyolult szakasz, többszöri jelzésváltással és szalagos részekkel. A hideg is erõsebben kezdte megmutatni magát. Kisirtáspusztáig még egész jól haladtunk, sajnos a Vasedény házat nem vettük észre, pedig ott szerettem volna vizet vételezni. Rövid pihenõ után a S sáv mentén haladtunk Érsek-tisztásra, amikor is az álmosság csaknem földre küldött, szó szerint. Itt már a zenehallgatás is csak arra volt elég, hogy legalább rövid idõkre magamhoz térítsen. Számtalanszor éreztem úgy, hogy kimegy a lábam alól a talaj. Nagyon rossz érzés volt. Voltam már jópár éjszakai túrán, de ilyet még nem éreztem. Azt volt egyedül szerencse, hogy a terep nem volt olyan vészes, bár a sárba nemegyszer sikerült belemélyedni. Kritikus pont jött el, de mivel itt voltunk a Börzsöny közepén, nem volt mit tenni. Haladtunk tovább, ahogy tudtunk. Fõként igen lassan. Érsek-tisztástól a Z sávot többször is hajszál híján elvétettük, de végül csak felkínlódtunk a Só-hegyre. A csúcsról szépen látszott a tábortûz, bár mellette a pontõr bõszen aludt a zsákjában. Felkeltettük a jóembert, ha már egyszer pontõri minõségben jött ide ki. Kicsit beszélgettünk vele és mikor szóba hoztam, hogy vajon milyen italkészlettel felszerelve szállt ide ki, egybõl elõhúzott egy üveg tokaji furmintot. Ezzel is igazolta a tételt: lám-lám, mit lehet elérni némi kommunikációt bedobva.. Annak ellenére, hogy itt már sejtettem, hogy az idõfaktort valszeg el kell felejteni, azért a hangulat és a helyszín egyedisége nem volt akármilyen: vasárnap hajnalban tábortûz mellett borozgatni a Só-hegyen, köszönjük szépen, rendezõk!
Csak egy nehézség volt még: a hátralévõ kb. 18 km. Hosszan szalagozott részekkel megtûzdelt utakon haladtunk, meglehetõsen lassan. Az álmosság gyõzelme felettem paraszthajszálon függött. Szinte nem is tudtam már koncentrálni. Beugrott, hogy a következõ ponttól buszra lehetne szállni és befejezni a túrát, mielõtt összetöröm magam valahol. De buszmegálló nem volt a márianosztrai elágazásban. Helyette a kedves pontõröket öntöttem nyakon a negatív hullámaimmal. Ezúton is elnézését kérek tõlük, hogy így elgyengültem. És Cam Mogó kollégától is, ha netán még én is plusz terhet jelentettem. Nem tudom, hány percet maradtunk ennél a pontnál. Az OKT sokszor járt útján a Békás-réten át már egyedül mentem, Cam Mogónak már túl lassú volt a tempóm. Azon lepõdtem meg a legjobban, hogy a halastó elõtt újra összefutottam vele. Nem tudom, hogy rám várt-e vagy neki magának is kellett ennyi pihenõ. Megittam egy pohár teát, majd újra együtt folytattuk. De nemcsak a túrát hanem a kavargást is. Elvétettük ugyanis az OKT-t a Törökmezõi th elõtt. Jó darabot mentünk tévúton, míg ismét ráakadtuk. Már csak ez hiányzott éppen. Aztán elkezdtett világosodni és emiatt vagy másért, de hirtelen mindenféle témákat kezdtük kitárgyalni. Így már némileg könnyebben ment az a pár km, ami még hátravolt. A rendezõk is megvártak a célban. nekik részben említettünk pár problémás dolgot. Ezeket most nem akarom elismételni. Talán elég, ha õk tudják és néhányat megszívlelnek. Az útvonal egyediségéért azonban mindenképpen köszönet jár nekik. Felejthetetlen kaland volt.
Utószó
A gyógyító idõ megtette a hatását. Mára kiment a fejembõl a negatív benyomások jó része. |
| | |
| |
|
Tour de Corvin, 80 km-es etap
A túra fotóalbuma 56 képpel, megtekinthetõ itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=48
Utolsó, vagy nem utolsó rendezés, nekem ez a túra gyakorlatilag kötelezõ volt. Szerencsére össze tudtam hozni, hogy elmenjek, mivel egy hétre rá a Szondi következik majd, így nekem ez már duplázásnak felel meg. (Idén februárban volt elõször, hogy két egymást követõ hétvégén teljesítménytúrán vettem részt.) Eddig egyszer, 2002-ben tudtam csak elindulni a Corvin 80-on. Az a túra azóta is a felejthetetlen kategóriába tartozik nálam. Aki ott volt és kapott a felhõszakadás/jégesõ kombinációból, annak nem kell részletezni, mi történt. Azután minden évben közbejött valami, de csak kiböjtöltem a Corvin-mentes éveket és most újra nekivágtam.
Újpestrõl indultam az 5:40-es (csigalassú) busszal, fél hét körül értem a rajthelyre, ahol már gõzerõvel zajlott a készülõdés, illetve sokan már el is indultak. Egyedül kezdtem neki a távnak, de egy véletlen malõrnek köszönhetõen ennek hamarosan vége lett. Mindjárt az elsõ pont után, ahol szétválik a hosszú és a rövid táv, sikerült elmenni jobbra, a rövid táv útvonalán. Mire észbe kaptam és megfordultam, visszatérve az elágazáshoz, már vagy 15 percet is rátettem. Viszont így összefutottam Sétálóssal, illetve elfutottam mellette, de õ utánam szólt. Innentõl kezdve kisebb kihagyásokkal vele illetve még jópár kollégával mentem együtt. Püspökszilágy felé megismerkedtem Rushboy kollégával. Vele és két társával is együtt mentünk, nem voltunk híján a szónak. A falunál az itatóponttól aztán ismét magányosan haladtam, egészen Pencig. A meleg persze csak egyrekomlyabb lett, de elégedett voltam, mivel nagyon jól bírtam. A penci torony elõtt gyönyörû volt a rálátás a Naszályra és a Börzsönyre, egybõl be is ugrottak a Szondi túra várható örömei. A toronynál a Repkény és Gethe páros leírhatatlanul szívélyesen fogadott, még le is fotóztak. Hálából én is õket. Itt nem akartam idõzni, ezért pár mondat után el is búcsúztam tõlük és irány tovább le a faluba. Mindenhol belefutottam a lejtõkbe, ahol lehetett. Nagyon hamar elértem a falut. ahol több mint kellemes meglepetésben volt részem/részünk: az fõutca mentén találtunk egy vadiúj falatozó/italozó együttest, ahol mindentúrázóálma árnyas székek adtak pihenõhelyet a vándoroknak. Ide ugye érkeztem be, de a nem is olyan rövid megálló alatt csak nem jöttek a többiek. Így hát nekiindultam egyedül, végül BHG és a kíséretében lévõ JZ sporival mentem együtt egy darabon. Mónika-pihenõnél nagyon biztattak, hogy üljek le, de ezt kihagytam, hogy aztán a Csõvár csúcsán ez már ne legyen kérdés. Nem is a kaptató volt húzós, hanem elõtte a bozótban, szántóföldek mentén az egyre fokozódó meleg. De miután megszoktam, amennyire persze használható ez a kifejezés, már jobb volt. Bármilyen szép is a csõvári várrom és a kilátás, az idevezet út sajna elég silány, így a hely összképe nem annyira elõnyös. Mindenesetre a kilátás mellett talán még jobb arra koncentrálni, hogy Nézsa már egészen közel van. A Vas-hegy után a hosszú ereszkedõt végigfutottam, majd a falu utcáin kilépve hamar elértem a pontot. Villámgyors bélyegzés után máris a (sajnos nem jegyeztem meg milyen nevû) egységbe tértem be. Itt aztán minden mi fáradt, szomjas túrázóknak kell, de leginkább sör. Közben szépen befutott mindenki, akivel eddig együtt mentem és senkinek nem akaródzott egybõl tovább sietni. Ez nagyon is tetszett nekem, nagyon élveztem a hangulatot. Nézsán egyébként motoros találkozót tartottak ezen a napon, az esti buli még messze volt ugyan, de a jelenlét már erõs volt és a szokásos felvonulásra is készülõdtek.
Nógrádsápra hamar átrongyoltunk, magunkhoz vettünk pár kenyeret és lecsaptunk az utolsó három, befûtött sörre. Ezért külön is hálás köszönet a rendezõknek! A szívélyes fogadtatásért pedig nemkülönben! Itt kezdõdött a Corvin 80 legellenségesebb és legsivárabb szakasza: át a semmin, a pusztán, a kietlenségen, ahogy tetszik. Vadul tûzõ napsugarak a fejre, kemény talaj a talpaknak, itt nem lehet mást tenni, mint mindent beleadva áthúzni olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Acsaújlaknál egy fotóra azért futotta, de ennyi. Acsán a pont az elsõ útba esõ kocsmánál volt, itt csak az igazolás erejéig álltunk meg s utána a másodiknál táboroztunk le.
Kiadós pihenés után ugrottunk neki újra a túrának, a Rózsa-forrásig óriási iramban toltuk, hogy aztán ott ismét hosszabb megálló keretében vágjuk vissza a teljesítési idõt. Galgamácsáig már csak kettesben, Sétálóssal mentem, akárcsak utána tovább egészen a célig. Az egykori 60-as táv céljában ismét komolyabb megálló jött, itt szépen összeverõdött újra egy nagy csapat. Vándor Csillag is feltûnt, de arra nem is gondoltam, hogy csak kísérõként van itt jelen. Ez csak a célban derült ki. Minden szépen rendben is volt, hangulat teljesen rendben, lábak ugyan rendesen elnyúzva, de hát ezt bírni kell. Csak a kicsivel odébb lévõ (egykori) kocsma... Hát igen, az keményen kibabrált velünk azzal, hogy zárva volt, más útba esõ intézményt pedig nem láttunk, így két sörrel szegényebben kellett folytatni. Talán részben emiatt is, de innentõl elég sietõsen kapkodtuk a lábunkat, bár a patakparti pontra már frankón besötétedett, mire odaértünk. Itt a finom péksüti mellé még egy kölyökmacsekot is meg lehetett simogatni.
Ezután jött a Margita-vonulat, amelyet már nagyon vártam. Tudom, hogy sokan átkozzák ezt a részt a túrán, de az a puha finom homok, amely máskor biztos idegesíti az embert, most nagyon is jól jött a meggyötört talpamnak. Megállás nélkül toltuk magunkat az utolsó pont felé. Kimondottan jólestek az enyhe emelkedõk. Az utolsó ponton is csak pár szót váltottunk VM-ékkel, és már indultunk is a Margitára. Innentõl pedig már csak egy egészen kicsi volt vissza és már be is nyomultunk a célba. Kicsivel gyengébb idõ lett, mint amire számítottam, ennek három okát sikerült azonosítani: elsõrangú vendéglátó helyek, sok fotózás, illetve a szuper társaság.
A célban megejtettem az átöltözést, a kései vacsorát, majd kis híján bealudtam a széken, míg BHG sporiék befejezték az étkezést és hazaindultunk. Meglepõ volt, hogy még 2 óra után is jöttek páran. Ja, még egy érdekesség: megcsodáltam a teljes Corvin jelvénykollekciót, úgy tûnt, még mindegyikbõl maradt a rendezõknél. Különösen a fekete színû kerek tetszett, de a nyolcszögletûek is vagányak. Remélem, lesz még alkalom begyûjteni ezeket is. A rendezéssel az égvilágon semmi problémám nem volt, nekem minden teljesen megfelelt úgy, ahogy csinálták. Ha már valami kívánságot említeni kell, akkor azt, hogy a célban is lehetne sört árulni, akár kemény üzleti alapon is.
Gratula minden teljesítõnek és ismételt köszönet a rendezõség felé a túráért!
|
| | |
| |
|
Teljesítménytúra egy sötét éjszaka leple alatt a Börzsönyben
Fotóalbum a túráról itt nézhetõ meg:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=43
Némileg nyugodtabb érzésekkel indultam az idei Börzsönyi Éjszakain, mint tavaly, lévén most arról szólt minden idõjóslás, hogy hómentes a terep. Az idõjárás teljesen a tavaszt idézte, a met.hu pedig azt publikálta, hogy aNHH-n nincs hó. Hát, nem éppen így lett...
A túrára a sztenderd logisztikával utaztam, a zónázó vonatra jópár túrázó várt Vácon. BHG és két társa, akikkel egy hete is együtt mentem a Kitörés túrán, pont abba a kocsiba szálltak fel, ahol ültem. Már ennek is örültem, hát még a sütinek, amivel megkínáltak :-) A kemencei buszra kis tötyörgést követõen mindenki fel tudott szállni, az elsõ nehézségen tehát túl voltunk. Kemencén is hasonlóan igen kellemes volt az idõ, kicsit gyanúsan is az: a Börzsönyben sosem lehet tudni, mi várja az embert ehhez képest fent a bérceken. Rövid idõzés/italozás után induló csoportképeket csináltunk, majd több részre szakadva kimentünk a rajtba. 18:10-kor indultam, egyedül. Az elején majdnem elszúrtam a Z sávot, egy csomó ember elindult felfelé egy csapáson, kicsit követtem is õket, aztán vissza. Aztán mindjárt az elején jött szembe egy túrázó, ez már gyanús lett: ilyen hamar talán csak nem adta fel? De kiderült, csak az elkóborolt ölebét kereste. A Vilati magasságáig alig pár embert értem utól, úgy tûnt, sokan indultak el már jóval elõbb. Aztán az emelkedõ során egyre másra láttam meg a lámpák fényeit magam elõtt. Ettõl kezdve folytonos elõzgetésekkel nyomultam felfelé, az emelkedõk sem viseltek meg túlságosan. Dosnya-nyereg környékén elõbb hófoltok majd összefüggõ hó jelent meg. Ekkor még nem volt kellemetlen, bár rossz érzéseket támasztott bennem: mi lehet itt akkor a még magasabb régiókban? Késõbb beugrott még, hogy a bakancsomat sem vízhatlanítotam le annyira, mint szoktam az igazi havas túrák elõtt. Az is szokatlan volt még, hogy a sötétség egyre csak nõtt: a Magosfa környékén már olyan koromsötét állt be, hogy néha az erdõt nem lehetett megkülönböztetni az égbolttól.
Magosfán az elsõ pont immár "hagyományosan" nem a csúcson, hanem a P sáv elágazásánál volt. Jó nagy csapat túrázót találtam a tûz körül. Kb. 10 percet idõztem, majd usgyi neki, elindultam lefelé. Itt eltartott egy ideig, míg letisztult a mezõny, sokan indultak nagyjából egyszerre és rengeteg elõzéssel járt, míg mindenki beállt a helyére. A sötétség, ha lehet, még mélyebb lett, a Nagy-Mána csúcsán szokásom szerint megálltam, igaz, ezúttal csak egy pillanatra, mert a bércek máskor még éjszakai is fenséges látványából ezúttal semmit nem lehetett látni. Mintha a semmi közepén álltam volna. Ezen a szakaszon a terep amúgy meglepõen jól járható volt, néhol még bele is kocogtam a lejtõkbe. Utolért két futócuccos srác is, pár szót váltottam velük. Az egyik annyit mondott, hogy a társa kimerült, mert elõtte a Margitán futott, ezért valszeg kiszáll valahol. Remélem, ha így történt, épségben biztos helyre jutott. Rakottyásnál már kezdett gyanús lenni valami: leérve a patakvölgybe hatalmas volt a sár, a pontról oda is kiáltottak, hogy hol keljek át a patakon. Egymás után érkeztek a túrázók, egyre nagyobb lett a tömeg. Gyorsan befaltam egy marék szõlõcukrot, ittam vagy fél liter vizet meg teát és egy nagy levegõvételt követõen nekivágtam a legnehezebb résznek, a pogányvári kaptatónak.
A nagy rákészülésnek majdnem meglett a böjtje, kicsit túlszaladtam a P háromszög letérésen, de fentrõl épp jókor kiabáltak utánunk. A Pogányvári kaszálóhoz tartó szakasz "örömeit" nem kell részletezni annak, aki már járt erre. Aki meg nem, az próbálja meg elõször csak úgy maszekban, mert nagyon könnyen pórul lehet itt járni, ha valaki kezdõként egy szuszra akarja ledarálni. Én maradtam a többszörösen letesztelt fontolva haladás taktikája mellett. A kaszálónál is mindig meg szoktam állni ezen a túrán, de ilyen sötétre mint most volt, nem emlékeztem. Innen már csak egy komoly kaptató volt hátra: fel a sáncokhoz, majd egy kis "maradék", és már fent is voltam a Csóvin. Csak az a hó ne lett volna... A szemerkélõ esõ/hódara kombináció ehhez képest egyáltalán nem zavart. Egyre inkább úgy éreztem, kezd átázni a bakancsom, de még ettõl is jobban megzizzentem, mikor észrevettem, hogy a lámpám fénye jó alaposan meggyengült. Tartalékelemet nem hoztam magammal, mert az elõzõ túrán egész éjjel elég volt egy új elempáros.
A Csóvin sajnos nem volt tábortûz, így hamar tovább is álltam. Ugyanakkor furcsálltam, hogy évrõl évre egyre többen mennek innen a Spartacushoz a Foltán-kereszten át. Igaz, vannak akik vissza már az "odaúton" mennek, bár az szerintem sokkal nehezebb. Eddig egész jó állapotban jutottam el, most pedig egyik kedvenc szakaszom következett a túrán: az Égés-bérc gerincútja. Itt már többször is tudtam lámpa nélkül menni, de most errõl szó sem lehetett, komoly kockázat nélkül. Szerencsére ezen a részen sár csak mutatóban volt, és a munkagépek is elkerülték. Éjfél elõtt 5 perccel már a Spartacusnál is voltam.
A ház környéke nagyon szép látványt nyújtott: sok kicsi apró mécses az asztalokon, a ház világítása is jól üzemelt, sõt egy derekas tábortûz is várta a melegedni vágyókat. A tûznl beszélgettem két túrázóval, akik elõször nem gondolták rólam, hogy én is a túrán veszek részt... Az eszemiszom után kissé kétségbeesetten próbáltam felhajtani tartalékelemeket, de senki nem tudott kisegíteni. Pánik ugyan nem tört rám, de egyre jobban aggódtam, hogy meddig fognak kitartani. Fél egy elõtt pár perccel indultam a Foltán-kereszt felé.
Rengetegen jöttek velem szembe, ehhez eddig nem voltam hozzászokva. Az elején az emelkedõ részeken próbáltam spórolni az elemekkel, percekre le-lekapcsoltam a lámpát. Késõbb már nem mertem ezt megjátszani, mert egyre nagyobb lett a sár és könnyen bokáig lehetett merülni. A keresztet elérve kicsit rápihentem a Csóvi 2. emelkedõjére, sõt fotóztam is. Ezután újabb meglepetés: egyre sûrûbb köd ereszkedett rá a Börzsönyre, szerencsére jól ismertem az utat. A lámpám itt már csak annyit ért, hogy a lábam elé tudtam vele világítani, jelzéskeresésre már alig lett volna alkalmas. Különleges viszonyok voltak ezen a részen: a sûrû sötétség és a köd együtt valami misztikus hangulatot árasztott. Nem álltam ugyan meg, de egy paraszthajszálnyit lassítottam a tempón. Nagyjából félúton lehettem a kereszt és a Csóvi között. A látótávolság is minimálisra csökkent, de ez nem zavart különösebben. A túra hangulata ekkor fogott meg a leginkább. Ez a mindent átható párás, nedves köd nagyon is vonzó volt számomra. Talán csak egy sátor elõtt üldögélve s a tájat fürkészve éreztem volna jobban itt magam, a vadon közepén.
Elérve a Csóvit, kifújtam magam, majd megkértem egy srácot, fotózzon le. Hát, nem beállított fotó lett.. Egy jókora csapat nagyjából együtt indult el, beálltam mögéjük/közéjük, hátha így nem lesz akkora baj a gyenge lámpa miatt. Összefüggõ hóban araszoltunk lefelé, elég jó tempó alakult ki. A K háromszög jelzést kicsit átterelték, máshol érkezik le a patakhoz mint korábban. Mondjuk, könnyebb nem lett, iszonyatosan csúszott az út, mindeki tyúklépésben nyomakodott lefelé. Sikerült esés nélkül megúszni, s lent egy nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy ezen is túl vagyok. A Fekete-rét után meglepõen jól járható volt az út a Kék háromszög mentén. Ez a patakparti út a zúgó vízáradattal szintén a kedvenceim közé tartozik. A Postás-háznál senki, csak cédula, akárcsak a Csóvi 2-n korábban. Rövid pihi után nekivágott az egész csapat az utolsó kemény résznek. A Börzsönyi Kék emelkedõje még hagyján, egész tûrhetõ volt, de utána egy igazi sártengert kaptunk: a teljes út szétdúlva, erdészeti gépek járhattak erre nemrég. Alig vártam, hogy végetérjen, beleadtam mindent, egy röpke megállót tartottam mindössze. Végül 5:20-ra értem fel a NHH-re. Sajnos, sem forralt borral, sem meleg étellel nem tudtak szolgálni, így be kellett érni teával. Nem akartam sokat várni, nehogy elgémberedjenek az izmok, ezért egy kisebb csapattal együtt (akikkel Hajagos óta jöttem) elindultam. Aztán csakhamar leszakadtam tõlük és egyedül baktattam lefelé. Magas-Tax után már olyannyira világos lett, hogy eltettem a lámpát, ami nem ért már ekkor egy hajítófát sem. Azért, végül is nem merült le teljesen, ami kész csoda. A célban meglepetés: egyedi, dátumos kitûzõ, különleges emléklap várta a beérkezõket. Bár a 7 órás királyréti buszt nem értem el, de nem idõztem sokat: gyorsan visszameneteltem Királyrét központba, betértem Ákos bácsihoz, majd az egyik túrázó szíves felajánlását elfogadva Kismarosig autóztunk - ezúton is köszönöm neki.
Visszaértem tehát a vadonból a civilizációba. Különleges élményekkel és hangulatokkal gazdagabban. Megérte. Folytatni kell.
Végezetül egy költemény:
Sík Sándor:
Hold a Csóványos felett
Merengõ arccal üldögél a hold
A láthatatlan Csóványos felett.
Az ember felnéz és feled.
A hold körül a lámpás csillagok,
Lába elõtt a hallgató hegyek,
És szõnyege, a rengeteg.
Az ember néz és hallgat, mint a hold,
És Isten-adta érzékein át
Éli az élõ éjszakát.
Mert minden él és minden elmerül
A kék-ezüstös égi tengeren,
Innen és túl az emberen.
S mint alvó kisded ajakán a tej,
Az ima gyöngye ajkamon remeg.
Hold és hegyek, erdõk és csillagok,
Fogadjátok be testvér lelkemet. |
| | |
| |
| Kitörés | Túra éve: 2007 | 2007.02.06 13:11:44 |
|
Kitörés 60 - avagy
egy fantasztikus emléktúra története 2007-bõl
Fotóalbum a túráról itt tekinthetõ meg:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=42
Pontosan fél hatra már a városmajori rajtban voltam, azzal a hátsó szándékkal, ha ismerõsökkel futok össze, akkor megpróbálok csatlakozni hozzájuk. Bár a túra útvonalának egy részét bejártam, azért voltak fehér foltok rendesen. Fõleg a 60-as táv vége, a Perbál-Szomor szakasz volt az, amitõl tartottam, olvasva a tavalyi beszámolókat. Azonban szerencsém volt, BHG sporit mindjárt felfedeztem, épp a túra kitûzõit szállította le a rendezõknek egy hatalmas szatyorban. Már Itt a rajtban is egykori egyenruhában feszítõ rendezõk intézték az adminisztrációt, a 650 HUF-os nevezési díjért cserébe kaptunk itinert, és rövid várakozás után nekivágtunk. Kis csapatunk oszlopos tagjai "természtesen" a topikból kerültek ki: vándorcsillag, bakancsbogi, egy offtopik srác és természetesen Budai_hg.
Rövid egyeztetés után megegyeztünk, hogy az itinerben megadott útvonalat követjük, pedig idén a túra útvonala csak ajánlott volt. Ennek megfelelõen a Diós-árok útján kezdtünk el felfelé lépkedni, a János-kórháztól. Útközben jó sokat beszélgettünk, így szinte pillanatok alatt felértünk a Széchenyi-hegyre, ahol is "filctollas" ep. mûködött. Leigazolás után fotókkal kísérleteztünk, de itt még nem tudtam az optimális beállítást megtalálni, így ezek még nem lettek túl jók. Innen átmentünk Normafához, majd megtettük azt a teljesen ésszerûtlen kunkort a Csacsi-rét elõtt. Ott újabb filctollas ep. várt ránk, majd elkezdtünk felmászni a János-hegyre. Közben volt egy elég randa nehezítés: egy helyen egy csomó kidõlt kisebb-nagyobb fa nehezítette a haladást, amit mindenki összevissza máshol küzdött le. Itt sokan utólértek minket, de áthaladva ezen a ponton, hamarosan ismét összezártunk és együtt folytattuk tovább. Sõt még újabb ismerõs, Szilvi is csatlakozott hozzánk. Sajnos János-hegyre fel BHG spori torka kezdett rendetlenkedni, de annyira, hogy még a társalgást is teljesen beszüntette. A kilátó gyönyörû kivilágítása már messzirõl látszott, felérve pedig megtaláltuk az elsõ emberes pontot, ahol is több pohár teával melegítettünk. Közben újabb csapatok érkeztek, mindenki lelkesen fedezte fel az újabb és újabb ismerõsöket. Én Sétálóssal váltottam pár szót, majd fotóztam, ezek a képek már remekül sikerültek.
Innentõl is szigorúan az itinerben megadott útvonalat követtük, vagyis felmentünk a Nagy-Hárs-hegyre, majd leszerpentineztünk Hûvösvölgybe. Még a villamospálya elõtt találtuk az elsõ katonasírt, ahol is mécsest láttunk elhelyezve. Átvágva a mûúton, megkezdtük a kaptatót, majd a csapat, a javaslatomra megtett egy kb. 50 m-es kitérõt az egyik kanyarból, egy újabb sírhoz, ahol szintén láttunk egy nemrég kitett mécsest. Jött még egy kis kaptató, majd a Mátyás király emlékmûnél egy újabb katonasír. Hamarosan nekivágtunk az Újlaki-hegy megmászásának, ahová elsõnek értem fel. A tetõhöz egész közel két túrázó nézett körbe tanácstalanul, nem tudták, merre kell lemenni. Útbaigazítottam õket, majd a többiekkel együtt belehúztunk és csakhamar a Boróka büfé kényelmét és melegét élveztük. Bent nagy sürgés-forgás volt, egy egész rendezõi csapatot láttunk itt katonaruhában, lévén ez az egyik résztáv indítópontja, egy másiknak pedig a célja. Három különbözõ ital elfogyasztása után még beszélgettem egy sort két rendezõvel, majd folytattuk tovább.
Idáig néhol igen erõs szelet kaptunk, de a Z sáv mentén teljesen szélvédett úton lehetett haladni, nagyon élveztem ezt a részt. Kimondottan jól esett a gyaloglás is, pedig itt némileg csökkent a tempó, legalább is én így éreztem. Leértünk a Z és S sáv találkozójához, a kis réten, az Alsó-jegenye-völgy elején volt a következõ ep. Itt is katonaruhás rendezõk, hadifelszerelés, alkoholos üvegek, meleg tea, tábortûz szóval minden olyan, ami ezen a túrán jellemzõ volt. Itt hoszabb pihenõt tartottunk, bár BHG már nagyon ment volna, ugyanis kaja az csak a következõ pontra volt ígérve. Azért még elkészítettünk pár fegyveres fotót, egyúttal kicsit rápihentünk a következõ emelkedõre. A solymári utat gyorsan elértük, majd megállás nélkül elkezdtünk menni fölfelé. Ettõl kezdve végig vándorcsillag társaságában haladtam, általában mi mentünk kicsivel elõbb, mindenfélékrõl beszélgetve szinte repült az idõ, fogytak a km-ek. Még azt az idióta ék alakú levágást is bejártuk, ami a S sáv jelzést teszi röhejessé még a volt TH elõtt. Felérve a pontra, meglepõdtem, mert az egyik pontõr ismerõs volt a Boróka büfébõl, és tényleg. Igaz, most más ruhában feszített a hölgy, ezúttal eü-s szerelést öltött magára. Éppen a finom szendvicseket vettük magunkhoz, amikor egy jelentõsebb csapat futott be, mint kiderült, csupa topikos arc. Kezdõdött is nagy hülyéskedés, többen a hatástalanított fegyverekkel játszadoztak... A hangulatunk továbbra is remek volt, teljesen belemerülve a beszélgetésbe folytattuk tovább. Gondolom részben ennek hatására, de el is kavartunk egy cseppet, szerencsére utánunk szóltak. Nagy-Szénásra felfelé egy rövidebb részen egyedül mentem, a sóderút valósággal világított elõttem, fent a telihold segített be, és az ég sem volt felhõs. Lámpára egyáltalán nem volt szükség, sokszor még az erdõben sem. Számomra fantasztikus volt a túra ebben az évszakhoz képest remek idõben! Zsebredugott kézzel szinte sétatempóban szívtam be a friss hideg téli levegõt, és itt gondoltam elõször arra, milyen jól jött volna az egykori katonáknak, ha ilyen idõ lett volna anno 45-ben (akkor jó nagy hóban küzdötték magukat minél messzebb a várostól). Nagy-Szénáson az éjszakához képest ragyogó kilátási lehetõség volt, itt is fotóztam. Ezután megkezdtük a lejtmenetet. A Fenyõs-tisztáson ugyan nem találtunk pontot, de késõbb, a Malom-földek nevû ep-n ott volt mindkettõnek az adminisztrációja. Elõtte viszont még egy nagyon érdekes szakasz jött: elõször hosszú enyhe ereszkedõ, majd egy nyitott terep, ahonnan gondolom nappal biztos szuperül rá lehet látni a Gerecse vidékére, el is határoztam, ide egyszer mindeképp visszajövök. Nagyon tetszett ez a rész! Végleg elhagyva a hegyeket, arra gondoltam, azok a katonák, akik idáig megúszták, már biztos kezdtek örülni, hogy sikerült nekik a kitörés. (Pedig voltak akik elérték Perbált is, és ott estek fogságba.) A 8. ep-nél pihentünk egyet, majd bevártuk BHG-éket, akik itt kissé lemaradtak. Közben kekszet falatoztunk, s szokás szerint beszélgettünk a rendezõkkel. Egyiküktõl még egy extra kis páleszt is kaptam, amit ezúton is köszönök!
Végül megjöttek a többiek, együtt folytattuk, teljesen sík, nyitott terepen, egy tekergõ ösvényt követve, ami ki volt ugyan szalagozva, de azért nagyon kellett figyelni, merre is haladjunk. Ekkor is szuper volt még az idõ, sõt a szél ezen a részen egyáltalán nem fújt. Perbálon áthaladtunk, majd már azt hittük, minden OK, még a beérkezésre is tippeltem már idõt, amikor megtorpantunk. Elértük már az itinerben írt gombaüzemet, ott jobbra térünk, de gyanús volt, hogy szalagot egyet sem láttunk itt. Ekkor egy gazdasági épületnél voltunk, de mindeki utánunk jött, ez is megzavart kissé. Végül vissza is fordultunk, de a közben újra becsatlakozó BHG is azt állította, ez a jó út. De kiderült, mégse, csak már nem akart senki visszafordulni. Szerencsére egy jól járható szekérút volt az, amin idáig jöttünk, majd egy szántóföld széle jött, végül ismét szekérút. Ez kezdetben mindefelé kanyargott, de aztán felértünk egy fennsíkszerû részre, ahol is egy nagy elágazásban BHG aztán már mutatta a helyes utat Anyácsapusztára. Úgy saccoltuk, távban nem olyan sokat tettünk bele plusszba, inkább csak szintben. Itt nagyon úgy éreztem, hogy egymagamban piszokul megszorultam volna... Elég rossz minõségû, talpgyilkos úton nyomultuk le, megleltük az utolsó pontot, ami egyedüli volt abban, hogy egy buszmegállóban ücsörgött egy szemmel láthatóan kimerült civil fazon. Elég rosszul nézett ki, meg is sajnáltuk kissé. Azért a kitartása dícséretes, a házikós bélyegzõ meg jól mutatott a füzetben (bár ezt csak otthon vettem észre). Innen már csak aszfalt, igaz nem kevés volt hátra, beleadtunk mindent, ami még maradt az erõbõl, végül 7-negyed 8 körül értünk be. Ha nagyon sietek, még a 7-25-ös buszt is elértem volna, de akkor kimaradt volna a gulyás, meg még egy kevés a túra hangulatából. Mert abból még a Korona vendéglõben üldögélve is volt részünk, ugyanis a reggelizés közben jó sok rendezõ is befutott, olyan volt az egész, mintha egy helyõrségi klubban üldögéltünk volna.
Gyönyörû kitûzõt és emléklapot kaptunk, olyat, amely méltó ehhez a rendezvényhez.
Meg kell, hogy említsem, úgy éreztem, ezen a túrán a rendezõség különösen sok energiát fektetettt abba, hogy a résztvevõk számára minél hitelesebb legyen a hangulat. Rengeteg felszerelést hurcoltak ki magukkal a pontokra, mindenhol nagyon szívesen beszélgettek a túrázókkal. Látszott, hogy a rendezvényt a résztvevõkért csinálták, nem a saját maguk szórakoztatására. Én minden ponton beszélgettem a pontõrökkel, történelemrõl, katonai dolgokról, hagyományõrzõ rendezvényekrõl stb., s azt tapasztaltam, mindenhol örültek az érdeklõdésnek. Egyszerûen jó, hogy van ez a rendezvény. Így ebben a formában, ahogy most megcsinálták. Remélem, lesz máskor is.
(Csak egy dolgot sajnálok így utólag: azt, hogy a Konrád menet túrát kihagytam.) |
| | |
| |
|
| Cserhát | Túra éve: 2006 | 2006.11.07 11:28:45 |
|
Cserhát 40 (2006. 11. 05.)
Több túramentes hónap után végre ismét részt tudtam venni egy komoly túrán, ebbõl adódóan rosszul semmiképpen sem érezhettem magam :-) Fõleg úgy nem, hogy régi kedves ismerõsökkel sikerült (részben) együtt menni. Múzsla kollégával már jóideje le volt kötve a Cserhát túra, de a múlt heti invitálások sem voltak eredménytelenek, mert Pavarotti is csatlakozott hozzánk.
Pásztón volt egyetetve a találka Múzslával, de a helyismeretünk nem volt tökéletes, ugyanis nem a hollókõi bekötõútnál száltunk le a buszról, hanem eggyel késõbb, de „természetesen” nem mi haladtunk át a kocsihoz, hanem õk jöttek értünk :-) Végül ötösben vágtunk neki a távnak, a három fõs tarjáni különítmény tagjai a 20-as távot választották Hollókõig, Pavi a 30-ast én meg a 40-est. Ezzel is igazoltuk, hogy jó magyarok módjára képtelenek vagyunk az összhangra, mindenki megy a saját feje
után :-)
Mindjárt az elején egy meglepõen erõs kaptató után értünk fel a kereken 402 m magas Bükk-hegy nyerge nevû elsõ pontra. A naptárban megadott Felsõ-kút nevû hely ezek szerint átnevezésre került, miként ezt Múzsla is megerõsítette. Egyébként tök jó ez az átvágás, az OKT is nyugodtan mehetne erre, kiváltva ezzel jó sok aszfaltutat a Bableves csárdáig. Az élen haladó tarjáni srác nagyon erõs tempót nyomott az elején, ennek köszönhetõen pillanatok alatt totál leizzadtam. Így viszont legalább a Tepkére felmenet elõtt kellemesen bemelegedtem. Szenzációs szép volt az õszi erdõ, a Tepke gerincútja amúgy is nagy kedvencem, remekül éreztem magam, az idõnként viharos sõt orkánerejû szél ellenére. Elérve a kilátót, néhány szintet felmentem, de a kilátás nem volt a legtisztább, jó panorámaképre nem volt esélyem. Megkértük a pontõröket egy csoportkép készítésére, majd hamarosan nyomtuk tovább. Itt jegyzem meg, hogy tempó nagyon erõs volt, bárki is ment elõl, nem adta hatos átlag alá (de az is lehet, hogy csak elszoktam a teljesítménytúrás tempótol). A legnagyobb szél a Macska-hegynél volt, itt még a fényképezõgép is komoly veszélyben forgott, jó erõsen kellett tartani, nehogy szó szerint elvigye a szél. Jött a Garábi-nyereg, majd innen lefelé egy szép völgyben kocorásztunk. Múzsláék már elõre felhívták a figyelmemet egy egyedi dologra, na, de azért nem éppen útszûkület és sebességkorlátozó táblára számítottam itt az erdõben... Garábon két pohár málnaszörp ledöntése közben egy kicsiny pihenõ, majd ezúttal egyáltalán nem ellenszenves aszfalút Felsõtoldig. Közben szembejött velünk három traktor és egy autóbusz. Személyautóforgalmat nem tapasztaltunk. Hollókõ elõtt a nyitott völgyben ismét jó erõs szelet kaptunk, igazi atlétaedzés volt ez a lábak számára. A falu elõtt egy érdekes szalagozásnak köszönhetõen kacskaringós uton haladtunk a túra egyetlen útba esõ kocsmájáig. Múzsláék még kijöttek utánunk a várig, majd ismét egy közös rendezõi fotót csináltattunk a búcsúzás elõtt.
Még a búcsú elõtt még a kocsmában Vadmalacot pillantottam meg, amint magányosan üldögélt egy asztalnál. Csakhamar Tibet is felbukkant, s mint megtudtam naná, hogy a 40-es távon vannak, de mindezt egy szombati 10 órás! P65 után - no com, ezt nekem már hallani is sok :-) Viszont, nagyon kedvesem felajánlották, ha velük egyszerre érek be, akkor hazafuvaroznak. Õk csakhamar elindultak, de mi Pavival még kihasználtuk a kocsma nyújtotta igencsak szerény lehetõségeket (még jó, hogy a sörön kívül unikumot is tartanak, mert különben a világörökség-faluhoz méltatlanul lepukkadt egy hely, meglátásom szerint folyamatosan és kitartóan csökkenõ színvonallal). A Dobogó-tetõre vezetõ kaptató elõtt szóltam Pavinak, hogy kilépek, próbálom utolérni Vadmalacékat. Elbúcsúztunk, aztán kb. 10 perc múlva már ismét együtt, Tibet társaságában araszoltunk felfelé. Gondolom, VM már javában unatkozott ekkor a toronynál J Mindenféle túrás dolgokról beszélgettünk, így biztos könnyebb volt felkaptatni, mint magányosan, gyötrõdve azon, hogy még mennyi van hátra, merthogy azért ölég emberes ez a felmenet. Innentõl jött el a számomra még teljesen ismeretlen szakasz. A sárga sávról gyorsan a S+ jelzésre tértünk át , majd egy újabb, de gyakorlatilag járatlan úton nyomultunk lefelé Cserhátszentivánra. Közben szembõl a Bézma látványában lehetett gyönyörködni. A faluban megkerestük a pontot, majd felmásztunk a kilátóhoz. A viharos szél ellenére is megérte ide feljönni, nagyon vagány volt a kilátás, az erõsen tépett nemzeti lobogó látványa pedig mindenféle aktuális dolgokat is az ember eszébe juttat(hat)ott. A rövid kitérõ után bevetettük magunkat a szurdokba. A meglehetõsen hiányos jelzéseket jó sok szalaggal egészítették ki a rendezõk, a vadregényes patakvölgy pedig számtalan jobbnál jobb fotótémával szolgált. Elértük a Hármas-forrást, megkóstoltuk a vizét. Elõször valami borzasztó jeges-hidegre számítottam, de hatalmas meglepetésre szinte szobahõmérsékletû volt az egyébként nagyon is bõvizû forás vize. Tovább innen még kevesebb lett a jel, de a szalagok mindig ott voltak, ahol kellett. Elértünk egy szétrombolt hidat, ami szakasztott olyan látványt nyújtott, mintha aláaknázták és felrobbantották volna. Óvatosan átkelve rajta, jött egy rövid bozótos, majd csaknem visszafordulva egy kiszalagozott, széles dûlõút, ami egész Cserkútpusztáig kitartott. Itt bevártuk egymást, miközben teljesen átfüstölõdtünk a kavargó tábortûznek köszönhetõen. A kis házikó mindenesetre nagyon impozáns látványt nyújtott még így szürkületben is. Nemsokára erõsen sötétedni kezdett, de lámpára azért nem volt szükség. Visszakocogtunk Cserhátszentivánra, majd egy rövid aszfaltozás és máris a célban voltunk.
40 fotó a túráról:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=37
Summa:
A túra útvonalát kifogástalanul választották meg a rendezõk, mert t.k. a teljes „cserháti repertoárt” bemutatja a 40-es táv: a Tepke gerinc középhegységet idézõ tömbje mellett láthattunk kiterjedt dombhátakat, nagy összefüggõ erdõségeket és patak/szurdokvölgyeket is. Egyszóval, a túra akár egyedül, akár csapatosan: erõsen ajánlott! |
| | |
| |
|
Egy februári éjszaka krónikája 2006-ból
Eljött a várva-várt nap, egy év kihagyás után újra indultam a híres/hírhedt Börzsönyi Éjszakai túrán. A készüléshez a várható hóviszonyok ismerete adta meg az alaphangot.
Gyér alvással töltött péntek éjszaka majd egy pörgõs délelõtt után a 14:55-kor induló vonattal közelítettem Szobra. A kemencei buszon meglepõen laza kihasználtság fogadott, aminek következtében le is tudtam ülni. Feltûnt egy régi ismerõs, Janó, akivel 2 éve is együtt mentem, majd egy leányzóval kiegészítve hármasban beszélgettük át az utat. Elõttünk ült a nagybörzsönyi illetõségû Mari néni, aki enyhén hajlott háta ellenére két óriási csomaggal is igen fürgén mozgott lefelé a buszról. Közben ékesen bizonyította, hogy az észjárása és helyzetfelismerõ képessége igencsak fürge, egy túrázó sporttársat lazán levágott egy kis apróra a buszon. A Kõrózsa panzióig egy laza kis menet, majd bent a túra egyik meglepetése várt ránk. Épp megkértem egy illetõt, hogy csináljon hármunkról egy emlékfotót, amikor az egyik asztaltól felpattant egy idõsebb úriember és megkérte, hogy a fényképbõl juttassak már neki egy példányt, hogy kitegye a faliújságjára. Még alig ígértem meg neki, hogy persze, hát mi akadálya lehet ennek, amikor is egybõl kirendelt hármunk számára egy liter vörösbort grátisz. Ennek egyrészt nagyon megörültünk, másrészrõl kicsit elbizonytalanodtam, hogy a szokásos túraindító unikum mellé mennyit is volna optimális ebbõl benyelni. Végül három és egy kicsi pohárral csúszott le.
A Kõrózsából kifelé Vlaszij és társai tûntek fel, tõlük VM-ék után érdeklõdtem és meglepõdve hallottam, még nem értek ide. Gyors nevezés után pedig már úton is voltunk. Kemény kezdés után a társaim leszakadtak, csakhamar egyedül gyûrtem felfelé. Magosfáig próbáltam számolni, hány embert hagyok el, talán 22-nél hagytam abba, akkor már csökkenet az erre fordítandó energiám. Gyönyörû holdfényes volt az éjszaka már ekkor is és ez szerencsére nem változott. A lámpa se kellett volna feltétlenül, de nekem biztonságot ad, ha csak kicsivel is de jobban látom, hová is fogok lépni. A legelején is volt már vagy 30-40 cm hó, ami felfelé szépen hízott tovább, bár a három évvel ezelõtti mennyiséget azért nem érte el. Az órámat mindenestre nem mertem megnézni, mennyi ideje is jövök, csak fent az elsõ pontnál. A 2 óra 15 perc menetidõt nem is ítéltem olyan rossznak. A tûzhöz sajnos nem fértem oda, meglepõen sokan álldogáltak körülötte. Néhány fotót próbáltam itt készíteni, de sokáig nem találtam a legjobb beállítást, így nem lettek valami jók. Lefelé a Nagy-Mána bérc elején ismét fotózni próbáltam, de olyan hosszú zárídõk jöttek ki, hogy a képek itt sem a legjobbak lettek, otthon csak némi retusálást követõen váltak valamennyire élvezhetõkké. A Nagy-Mána bérc végén mindig megállok egy idõre, most meglepõen szép tisztán tárultak fel a szomszédos bércek, remekül éreztem magam! A 2. ponthoz innen már csak egy kis kocogás kellett lefelé, de egyszer csak egy érdekes faépítmény tûnt fel, ezt még nem láttam. S amikor halk csilingelés is megszólalt, elõször azt hittem, hallucináció kerülget, de a mögöttem érkezõ túratárs megnyugtatott, a haranglábszerû építmény adja ki magából ezt a kellemes hangot. Ha tudja esetleg valaki, mi is ez pontosan és mikor telepítették ide, írja meg plz! A Rakottyásnál ismét nagyobb csoport túrázó várakozott, utánam egy igazi zsákos túrakutya is befutott, na õt nagyon megsajnáltam... Sokáig senki nem akart indulni, de épp mikor én is felálltam, mégiscsak elmentek vagy hárman. A nyomukban haladva szépen bandukoltam tovább, hogy aztán a Pogányvári kaszáló emelkedõjén lemaradjak. Itt én nagyon lassan szeretek felmenni, bár mindig érzem, kicsit gyorsabb haladás is menne – legalább is egy darabig Így viszont nem fulladok kiteljesen. A kaszálónál ismét megálltam, ez is már szokásom régóta, próbáltam fotózni a holdat, ez nem jött be, így a vastag hólepel alá burkolózó rét képével kárpótoltam magam. A Pogányvár sáncait a korábbi taktikával gyûrtem le, majd fent kiléptem, mert rettentõ erõs és jeges hideg szél csapott az arcomba meg a kapucnim alá. Persze, milyen szél is legyen itt februárban, éjszaka? :-)
A Csóvit elérve alig álltam meg, máris tovább lefelé. Itt többen a Foltán-kereszthez vezetõ útról érdeklõdnek, de ez legyen az õ gondjuk. Ismét egy nagyobb csapat között haladtam, amikor is a P X jel mentén egyszer csak a menet éle megállt, merthogy elfogyott az út. Van aki még GPS segítséget is igénybe véve morfondírozott, merre is kéne menni. De csakhamar kiderült, a menetet vezetõ emberke elnézte az utat, de rövid korrekció után felcsaptunk a gerincre és ahogy kell, ott is volt a P kör jel. Itt a csapat elejére vágtattam, majd jól belehúzva közülük elsõnek buktam le a Spartacushoz. Elõtte a K négyzet jel mentén lehaladni, az volt a legfinomabb. Eleve már a letérésnél többen többfelé mentek, beálltam egy egynyomos csapásba, és úgy túrtam lefelé a havat, mont a vaddisznók. Be is ment a lábszávédõ alá vagy fél liter, de ezt csak késõbb vettem észre.
A háznál senki nem volt elõttem, csakhamar a tûznél melegedve teáztam a (számomra) nem kimondottan hideg idõben. A 2003-as túrán itt komolyan a feladás forgott a fejemben, most ez elõ sem került. A tûznél egy nosztrai sráccal jót beszélgettem, majd együtt indultunk tovább. Kiderült, ismeri a buszon látott nagybörzsönyi nénit is :-) Nagyon kevesen jöttek utánunk a Foltán felé. A keresztig 55 perc volt az út, fél négy volt ekkor. A srác azt mondta, ha ötig felérünk a Csóvira, akkor tuti, megcsináljuk a túrát. Felértünk fél ötre. Hihetetlen nehéz volt. A kilátóba belépve csak annyit tudtam mondani az ott pihenõknek, hogy csao. Egyikük, mint hamar kiderült, VM, elkezdett mindenféléket mondani nekem, de én csak bámultam rá. Még talán abban sem voltam benne biztos, hogy VM az :-) Meg is jegyezte, hogy nem vagyok nagy formában, vagy valami hasonló, nem emlékszem :-)
Kb. 10 perc után indultunk le. Ez is igalmas lett, túlságosan is. Haladtunk a jelek mellett taposott csapásban, amikor is láttunk egy taposást balra. Nem éreztem úgy, hogy már itt lenne a K háromszög menti letérés, de azért megnéztük. Nem az volt. Irány vissza, majd tovább a taposásban elõre, egyszer csak semmi jel nem volt. Itt már négyen voltunk, egy nyíregyi srác és egy lány csatlakozott mellénk. Végül hosszas tanakodás, szöszmötölés után megtaláltuk a jeleket. Elõttünk rossz helyen tapostak utat, emiatt kevertünk el. Irtózatosan nagy hóban alig tudtunk lefelé menni a Kõkorsó irányba. Máskor itt vígan kocorászik az ember. A nyíregyi srác viszont nagyon jól bírta, állandóan beszélt, amikre én csak ritkásan tudtam reagálni, mert ha egy pillanatra nem néztem a lépést, máris derékig borultam a hóba. Õ is rendesen lépegetett bele mindenféle méter mély lyukakba, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Leérve a patakhoz, ugyanolyan mennységû vagy talán még több hó fogadott. Nem rajongtam ezért, de a legrosszabb talán a Fekete-rét után volt. Alig vártam a Postás-házat, korábban azt mondták a pontõrök, itt lesz személyzet. Nem volt senki. Sebaj, a nosztrai sráccal gyorsan felidéztük a két évvel ezelõtti túrát, amikor is itt nagy halom alkoholtartalmú italt felhalmozva múlatták az idõt a pontõrök. Ehelyett most, mintegy varázsütésre, körtepálinkás tea került elõ a csomagjából, amiért ezúton is óriási köszönet! Pihenés közben kivilágosodott, és megláttam Janót. Hármasban folytattuk, mert a nyíregyiek elõresiettek. Hamuháznál érthetetlen módon jópáran tanakodtak elõttünk, merre is menjenek. Pedig egyértelmû, a Börzsöny Kék mentén kell felmenni. De ezzel az volt a problémájuk,hogy nincs kitaposva, kiérti ezt? :-) Ehelyett valami maszekban kijárt ösvényt nézegettek a házikó mellett. Közben öt fõre gyarapodott cspatunk viszont nekivágott a Kék sáv szûz havának taposásába. Ilyen se volt még, nem is felejtjük el egyhamar... Volt vagy 60-70 cm hó. Szép volt :-) Váltott vezetéssel mentünk, az elöl lévõ nyomta ameddgi bírta, aztán ha kifulladt, beállt a sor végére. De persze ott se volt egyszerû haladni :-) Ennek ellenére meglepõen jó tempóban csináltuk az utat. Nem tudom, utánunk jött-e valaki erre? Nagyjából félúton az egyik srác szó szerint kidõlt elõttem a hóba. Azt mondta, egy lépést sem tud tenni tovább. Társa mellette maradt, hárman folytattuk. Késõbb kiderült, össze tudta kapni magát és beért. Hármasban még finomabb volt taposni a nyomot, de Janó is nagyon jó formát mutatott, alig álltunk meg. Felérve a gerincre már messzirõl láttuk Csanya sátrát. Sõt Janóék emlékeztek a korábbi akciójára is a Beac-on. Rövid idõztünk és társalogtunk,kaptunk repi csokit, nekem még egy kis meleg leves is jutott. Ezúton is köszönünk mindent!
Teljesen feldobódva a sikeres nyomtaposástól, szinte megállás nélkül gyûrtük le a Pintér-hegyes és a Kis-Hideghegy emelkedõjét, csak a végén volt egy kis holtpontom, egész közel NHH-hez. De a szánkópálya utolsó emelkedõje után már nem is éreztem a megpróbáltatásokat. Negyed tíz körül járt az idõ. A nekem itt elmaradhatatlan forralt borozás + omlett után átöltöztünk és nekivágtunk az utolsó résznek. Magas-Tax-nál volt ez elsõ alkalom, hogy keményre nyomtatott úttal találkoztunk, volt is vagy tíz méter hosszú... lefelé ami belefért, kocogtunk, beszélgettünk, csodás hangulatban. Negyed tzenkettõ táján értünk be, még épp elcsíptem VM és Gethe sporikat és átvettem tõlük egy túranaptárt. VM-nél csaknem kereskedelmi mennyiség volt, remélem, nem vitte magával végig a túrán :-)
Bent a fûtött, meleg helységben rövid idõre helyet foglaltunk. Elnézve az arcokat, mindenki megérthette, milyen küzdelem is volt ez. Az öröm kifejezés a sikeres befutó után nem írhatja le ezt az érzést. Nem csak túra, hanem élettapasztalatban is rengeteget ad az embernek egy ilyen megmozdulás. Ezért is jövünk ide vissza újra meg újra. Jövõre is.
Képek itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=27
Zete
|
| | |
| |
|
|
Kemence, 2005. július 16.
Elõszó:
A túrán kiválóan éreztem magam, ehhez nem kellett más, mint maga a helyszín, a varázslatos Börzsöny, meg a találkozás és közös túrázás egy remek cimborával. Ennyi nekem pont elég.
A Kemencére való reggeli utazás cudar korai kelést igényelt. A buszutazásban a legjobb az itt mindig megszokott vámosmikolai megálló. Ez általában egy cigarettaszünetre elég, de most a sofõr nem fukarkodott, a kérdésre, mennyit fog állni: "5 perc, 10, 15, 20?" hajszálpontos választ adott, ebbõl is látszott, nem az a kapkodós ember. De így legalább meg tudtam inni az elsõ kávémat az egyébként eléggé marcona kocsmában, aminek egyértelmûen a cégére a legjobb (tuti, hogy fõleg a buszmegálló miatt települt oda). Így nagyjából rendbe tettem magam, és mire kibattyogtunk a Börzsönyi Fõalapponthoz, már túrakész állapotban voltam.
Elsõ napirendi pontként segítettünk a rajtban sátrat állítani majd elmagyaráztattuk az új útvonalvariánsokat. A 25 km-nek mondott (világos, hogy több, de minek vitázni rõla?) rövidebb távot választottuk, merthogy ebbe bekerült a Holló-kõ bérc és a Kuruc-patakot érintõ K háromszög út is.
Hollókõig épp elég volt a reggeli, fent amúgy is kötelezõ a megálló, hát faltunk is egyet nyomban. Meg gyönyörködtünk a látványban. Ezt nehéz leírni, látni kell! Minden adott volt ahhoz, hogy egy szuper napot töltsünk el a hegyekben. Csak észre kellett venni, ami körülvett minket. Nekünk sikerült. Bõszen fotóztam, a végére 48 képig jutottam.
A Kuruc-patak környékét a már említett K háromszög jelzésen kicsit felemásan fogadtam: az út kb. fele nagyon jól járható és látványos: a hegyoldalban kell végig kanyarogni, itt még jó és széles dûlõúton. Késõbb viszont ösvénynek is alig mondható csapáson botorkálunk, ráadásul a táj mintha halottá vált volna. Ez nagyon meglepett. Kopár erdõalja, kõmorszalékos, csúszós, kellemetlen a terep. Mintha egy középkori csempészösvény lett volna, ahol az öszvérek hátára kötött cuccot vitték anno a rejtélyes és senki által nem ismert utakon a vezetõk.
Fekete-rétnél találgattuk, hogy a szembõl jövõ csapat vajon a túrán vesz-e részt? Igen: ezen a csodaszép napon tul. képpen maszekban túrázókkal nem is igen találkoztunk. Meglepõ (és érthetetlen).
A K kereszten felfelé NHH-re kicsit lemaradtam a társamtól. Mikor már erõsen fogyott a levegõ, az Echo of Dalriada dallamait dúdoltam, hogy eltereljem a figyelmemet, aztán majdnem lecsúsztam egyszer a vízmosásba.
NHH-en a túra egyik holtversenyes fénypontja jött: meleg ebéd, hideg sörök, kávé, cigaretta. Minden adott volt, ezen az igazi turistabarát helyen, hogy regenerálódjunk. Még egy régi ismerõs, Janó is felbukkant (vele az egyik Börzsönyi Éjszakain túráztam együtt elõször). Itt egyébként szépen összejöttek a túrán résztvevõk, voltunk vagy 10-12-en is.
Csóvin a csúcskönyvbe regisztráltunk, majd elkezdtünk lefelé kocogni. Szép komótosan lehaladtunk vissza a rajthelyre. Még épp elcsíptük a korábbi buszt, így az elõzetes tervekkel ellentétben rövidebbre zártuk a napot. De a mûködõ strandot látva világos, hogyan is lehet még jobban összehozni ezt a túrát: ha lesz máskor is, (kemencei rajt/céllal persze) akkor a túra után egy strandolás nem maradhat el!
A túra képei: http://zete.uw.hu/foto/borzsonyberc/index.htm
Zete
|
| | |
| |
|
A Mátra bércein 2005-ben
Rosszul indult a szombati nap, hajnalban arra ébredtem, hogy felváltva fáj, illetve zsibbad el a derekam, emiatt már fél kettõtõl nem sikerült aludni. A rendelt taxi viszont idõben befutott, így 4 óra után kicsivel már a Stadion szálló elõtt várakoztam, illetve a korai reggelit fogyasztottam a kimondottan kellemes idõben. Befutott a busz, a már szép számmal várakozó túrázók hamar meg is töltötték. Útközben még egy kicsit folytattam az étkezést, majd zenét hallgattam, akár csak a mellettem ülõ fiatal srác. Ismerõsöket nem láttam.
Fél hét után pár perccel tudtam rajtolni, nem is kellett sorban állni egy percet sem. Közben valaki alpári módon káromkodva hívta fel magára figyelmet, inkább ne tette volna...
Az elsõ kilóméterek a „bemelegedés” jegyében teltek, mire a Gazos-kõre felértem, már csaknem üzemi hõfokon pörgött a motor. Itt mindig megállok pár percre, most a fotózás sem maradt el. Csodálkozva néztem, hogy a számos túrázó közül, akik itt le, illetve visszaelõztek, senki nem állt meg, pedig ez a kilátópont nem akármilyen! Itt figyeltem fel elõször egy szõke leány/rövidnadrágos srác párosra, akikkel a túrán végig elõzgettük egymást. Oroszlánvárhoz közelítve a lejtõs részek okozták a legtöbb gondot a derekam miatt, olyan érzésem volt, mintha egy jókora kõdarab lenne a helyén. A tájékozódással semmi gond nem volt, a szuper, legújabb Mátra-térképemet is csak azért vettem elõ egyszer, hogy ne érintetlenül kerüljön haza J
2 óra 10 perc kellett az elsõ ep. eléréséhez, ezzel meg voltam elégedve. Sajnos, több helyen is hatalmas irtásokat láttam, amik nagyban rontották a táj amúgy pazar összképét. Markazi-kapu után egyre többet fotóztam, végül a Kékesre 4 óra 20perc alatt hatoltam fel. Rövid pihenõ az étterem elõtt, sajna pont egy jókora sort fogtam ki, így jócskán várni kellett a megszolgált sörre. Igazából eddig minden a terv szerint haladt, de a Kékes után már a mûútra való leereszkedés közben éreztem, gondok lesznek: alig tudtam lefelé kocogni, szinte vártam már az emelkedõ szakaszokat, amiket a derekam sokkal jobban bírt. Emiatt a hangulatom is jócskán visszaesett. A Csór-hegyi „szuszogó” leküzdése után Vércverésig még egész jól ment, de utána kénytelen voltam egy nem tervezett pihenõt beiktatni a Galyára vezetõ végsõ kaptató elõtt. Egyre kevesebbet fotóztam, tartottam az ezekbõl adódó idõveszteségek miatt, pedig a hegység látványa az nem lett kevésbé szép, mint eddig. Paradox módon mikor végre felmásztam a szállóhoz, egész jó állapotba kerültem. Akár bírtam volna tovább is egybõl, dehát ezen a büfékkel bõven ellátott helyen egyszerûen muszály ugye magállni. A kellemes napsütésben fürdõzve és a megszolgált kávét/sört fogyasztva a túra legkellemesebb perceit töltöttem itt.
A következõ, Ágasvárg tartó szakaszra kemény menetet terveztem be, ami szerencsére sikerült is, csak a csúcsról való lebotorkálást viseltem nehezen – mint gondolom mindenki – a derekam csodák-csodájára rendbe jött – ki érti ezt? Ágasvár csúcson már sokan panaszkodtak, hogy kicsúsznak a szintõbõl, de azért mindenki folytatni akarta. Arra számítottam, hogy még legalább Mátrakeresztesig kitart a lendület, de máshogy törént: a p kereszt irtó meredek ereszkedõje annyira kiütött, hogy utána a patak mentén elõször csak vánszorogni tudtam, csak a falu elõtt jöttem némileg helyre. Itt még volt pontosan 3 óra 7 percem a szintidõbõl. Ez még rendben is lett volna: ha bírtam volna a Nyikom-nyeregig tartó kaptatókkal zsúfolt szakaszt, de nem! Háromszori nem tervezett megálló jött össze ezen a relatíve rövid részen. Egyre rosszabb lett a hangulatom, fogalmam sem volt, mit tudok kihozni magamból a hátralévõ részen. Az motoszkált csak a fejemben, hogy nem szabad elcsüggedni, hanem erõltetni kell magam, amíg tudom, mert sosem lehet tudni, pontosan mit is fogok bírni, mi következik még? Az utolsó pontnál (ami így utólag nem pontosan a Muzsla-csúcson, hanem az Ólom-tetõn tanyázott) még 1 óra 40 percem volt hátra. Ezekre a kilóméterekre sokáig nem fogok szívesen visszagondolni, fõleg nem a patakmeder elõtti köves, kegyetlenül rossz részre. Még a falu elõtti síkon is futottam, így végül 12:44 alatt értem be. Átvettem a díjat, majd lerogytam egy padra a suli kertjében, és tíz percig nem is mozdultam. Ilyen fáradt még 100 km után sem voltam, mint most. Jövõre TÉNYLEG edzeni/felkészülni kellene a Mátrabérc elõtt. Most nem sikerült. Remélem, megúszom. |
| | |
| |
|
Téli Mátra túra (2005. január 29.)
Eddig sosem voltam még a Téli Mátra túrán (ha idén is lett volna Cserhát 500-as éjszakai, akkor valszeg most sem), dehát egyszer ugye el kell kezdeni. Meg a túrákat is, minden évben, mert idén még nem jutottam ki a terepre, sõt a tavalyi Börzsönyi Téli Ttúra volt az uccsó kimozdulásom. Szerencsére logisztikai segítség az volt (HÁLÁS KÖSZÖNET ÉRTE PZ-nek!), így egy negyed ötös kelés után fél hat táján már úton is voltunk Vlaszij kollégával együtt, hármasban. Menet közben folyamatosan nyomon követtük a kinti hõmérsékletet, ami mínusz 12 és 8 celsius-ok között ugrándozott (szép kilátások...).
A rajtidõ elõtt már a helyszínen is voltunk, ahol is az éppen ébredezõ ottalvók közül több ismerõs is felbukkant, bár elég bamba lehettem, hisz volt, akit alig ismertem fel (Kelemen Laci volt az „áldozat”). Örömmel vettem még, hogy mûködõ kávéautomatát is találtam, amit egybõl le is teszteltem. Aztán újabb ismerõsök, Múzsla és csapata bukkant fel, aztán így együtt, összesen heten végül is elindultunk.
Bár otthon átnéztem az útvonalat, annak csak az Orszgáos Kék által érintett részét ismertem elõre. Lajosházáig még nagyjából együtt is tudtunk haladni, fotózgattunk, a Cserkõ-bánya meg a mögötte feltáruló távoli csúcsok (melyek is azok pontosan?) nagyon bejöttek nálam. Utána a Z négyzeten hosszasan haladtunk egy völgyben, ami talán nyáron lehet a legszebb. Már közel volt a mátraszentimerei mûút elõtti emelkedõ, amikor is éreztem, hogy bármilyen közel is már a pont, jobb lesz, ha megállok. Szépen félreálltam tehát, befaltam több csokit, meg pótoltam némi folyadékot, így az egyébként húzós kaptató egész könnyen ment. Ja, és itt már egyedül haladtam, a töbiek pár perccel mögöttem voltak. A faluban teapontot találtam, ahol is korlátlanul lehetett fogyasztani. Teázás közben befutottak a többiek (illetve a tarjáni különítmény egy része még úton volt), újabb topikosok bukkantak fel, végül Vlaszijjal ketten folytattuk tovább.
Innentõl csak felsõfokú jelzõkkel tudom illetni a túrát: Piszkés-tetõ környékén festõi szépségû havas látkép fogadott, amivel alig lehetett betelni (egy maszek túrán itt biztos a sétatempónál is lassabban haladtam volna, és tán még a havat is megkóstoltam volna örömömben). Ilyen látványért cserébe minden fáradtság „elhanyagolhatónak” tûnik. Galyatetõig még néhány kicsiny huplin másztunk át, miközben a régi Mátrabérc túráink emlékeit idéztük fel közösen. Fent a toronynál nem volt senki, de a Gertrúd-büfé elõtt „természetesen” mûködött a pont, ahogy a füzetben is írva volt (csak elõ kellett venni). Itt, ha egyedül mentem volna, biztos hosszabban idõzést tartottam volna, de ugye a közösség érdekében áldozatot (is) kell hozni, ezért csak egy forralt bor erejéig ültünk be a kellemesen meleg helységbe. A további útszakasz is elsõrangú látvánnyal szolgált, egy rakat képet készítettünk: Kékes, víztározó, Csór-hegy oldala, stb, mindez verõfényes napsütésben ragyogva – kell ennél több?. A Csór-hegy oldalában aztán mintha egy hangyányit gyérebbé vált volna a túrázók által taposott ösvény...J
Vörösmartynál levest lehetett kapni, de én inkább az étterem/sörözõ szolgáltatásait vettem igénybe. Ez a jelek szerint hosszabbra nyúlt a kelleténél, legalább is Vlaszij várakozásra szánt idejét túlléptem, dehát a sörkínálatnak, meg azoknak az ultrakényelmes foteleknek nehéz ellenállni :-)
Pisztrángos felé mindent beleadtam, kielõztem vagy húsz embert (senkit sem kértem meg, hogy álljon félre, szépen belegázoltam a hóba), de ennek ellenére kereken 42 percet vett igénybe ez a szakasz. A pontnál találkoztunk újra, én kb. egy percet maradtam. Ezalatt megcsodáltam a Kékes oldalának hívogató oldalát: olyan jókedvem támadt egybõl, hogy ihaj: ott van majd a fejem felett a következõ pont, tiszta, világos a feladat: csak fel kell masírozni :-) A nagy vidámkodásnak persze meglett a böjtje, mert a táv kb. közepén az a lankás, de elég hosszú rész végére totál elfogytam. (Érdekes, az elején és a végén a csúcsbrutál részek könnyebben mentek.) Három csoki és fél lter ital elfogyasztása után éreztem csak elég erõt magamban a folytatáshoz. Vicces volt, hogy közben többek között két olyan túrázó is elhagyott, akik az emelkedõ elején szépen félreálltak elõlem azzal, hogy : „Te úgyis gyorsabb vagy, menjél csak elõttünk” :-). Elérve az OKT-t, csodák-csodája: Vlaszij várakozott, regenerálódott, elmélkedett, stb., stb. :-) Innen tehát együtt gyûrtük a maradék távot a Kékesre. Kb. 3 óra volt, mikor felértünk, rövid teázás után máris kocogtunk lefelé. Itt Vlaszij részletesen ecsetelte a hátralévõ szakasz problémáit, amibõl igazán csak az elsõ (az a bizonyos kis híd elõtti jeges, meredek leszakadásos hely) volt gázos. Láttuk, hogy elõttünk mindenki szépen lemászik a vagy öt méter mély, majd függõleges oldalú gödörbe, aztán onnan kapaszkodik fel a híd végéhez. Ez nem tûnt szimpatikusnak, ezért leküzdöttük (gond nélkül, csak szimpla óvatossággal, hátsónkat szépen a földre helyezve) a jeges részt. Igaz, utána tíz percig nem éreztem az ujjaimat, mikor a hóban letisztítottam a kezemrõl a mocskot. De ennyit a biztonság simán megért. Volt aki lábon állva, bottal akart itt átmenni, esett is akkorát mint az ólajtó. Itt sajnos egy másik túrázó nagyon rosszul járt (a földön ülve ketten is segítettek neki, az akkori hírek szerint eltörte a karját), remélem azért komolyabb baja mégsem történt! A hátralévõ távot problémamentesen, lazán tudtuk le, még épp világosban beérkezve a célba. Valahogy mi eltaláltuk, melyik asztalhoz kell sorba állni, de ha nem, szánk akkor is van, hogy megkérdezzük. Elõször átadtuk a füzetünket, majd a másik, szomszédos asztalnál kb. két perc múlva mondták a nevünket és átvettük a nyomtatott emléklapot+kitûzõt.
Szuper túra volt, bár nehezebben ment, mint elõtte látatlanban gondoltam, de csak magamat okolhatom, hiszen ismeretlen útvonalnál erre mindig lehet és kell számítani (na meg valami edzés is elkelt volna...). A végén csodálkozva néztem a suliban kialakult helyzetet is, mert valóságos kirakodóvásár fogadott, meg persze hatalmas tömeg. De valahogy nekünk minden jól sikerült ezen a nap, még a kávéautomata sem tudott átverni, mert igaz, hogy kifogyott belõle a pohár, de a magammal vitt tartalék kimentett J Vettünk még ttúra naptárat, s meglepõdve szemezgettük a rengeteg új rendezvényt. Végül ötösben indultunk haza. Otthon még egy meglepetés ért: rájöttem, hogy mégiscsak bekerültek az én fotóim is a „bibliába”, elsõ átlapozás után ugyanis még nem bukkantam rá, ezért akkori morgolódó mondatomat is visszavonom J
S még egy megjegyzés: a túrát végigjárva világos, hogy a 26-os táv egyáltalán nem gyerekeknek ajánlható „sétatáv”.
Zete |
| | |
| |
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár
