Túrabeszámolók


túra éve: 2010
Felső-HomokhátságTúra éve: 20102010.10.25 18:31:40

 Nem a szívem csücske az Alföld (meg itt is lakok), így ami leginkább elcsábított erre a túrára, az az volt, hogy közel van. Mivel messzire utazni általában nincs pénzem, de túrázni azért nagyon jó :) A roppant informatív leírás a szervezõk lelkességérõl árulkodott, ez is jó volt kedvcsinálónak. Nem elhanyagolható szempont volt még az ígéret, miszerint a túra végén lovaskocsival szállítanak Örkénybe. (Úgy vettem észre, több túra ér véget "valahol a semmi közepén", azután oldd meg magad a kiindulási ponthoz való visszajutást.) 

Némi tanakodást követõen Örkényben hagytuk az autót, innen átbuszoztunk a kiindulási ponthoz Dabasra. Pont a Penny Market nyitására érkeztünk, és - mivel az alföldi túrákat máshogy nem bírjuk ki- temérdek kekszet és egyéb nasit vásároltunk. :) Meglepõ módon elégnek bizonyult. 

Nevezéskor hatalmas meglepetésben volt részünk, mikor közölték, hogy eltörölték a nevezési díjat, így a túra ingyenes. Nagyon jó érzés volt, hogy vannak még ilyen dolgok a 21. században. :) (Persze gondolom, az Uniós, meg minisztériumi támogatások miatt nem volt szükség a nevdjra, de akkor is.)

Indulás után hamar rájöttünk, hogy a Felsõ- Homokhátság bizony nem lesz a kedvenc tájegységünk, tulajdonképpen az utolsó pár km-t leszámítva végig szántóföldek között haladtunk. Persze ez már csak ilyen, meg igazából nem is számítottunk másra. A nagyobb problémát a kisöcsém jelentette, akinek úgy 3 és fél km után problémái támadtak a természetben való wc-zéssel (ez megérne egy külön sztorit, de azt itt mégsem írhatom le), 9 km-nél meg már a lába miatt szenvedett. Úgy kellett vonszolni, de ez nem a fáradtságtól volt, inkább csak unatkozott, hiába próbálkoztunk mindennel.

Az autópálya felett áthaladva kicsit jobb kedvre derült, mert a pár perces pihenõbe beiktattunk egy kis autósoknak integetést, és legnagyobb meglepõdésünkre a legtöbben viszonozták az integetést. Persze továbbindulás után pár perccel tovaszállt a lelkesedése, pláne, mikor megtudtam, hogy a vadászház, ahová mindjárt megérkezünk, még nem a cél... Eddigre már azt állította, hogy kicsi rá a cipõ (de ezt eddig nem tudta...), amiatt van ennyi baja. Közben leelõzött minket egy lovaskocsi, mondtuk is, hogy biztos majd ez lesz, amelyik szállítja a túrázókat. Így is volt, amikor megérkeztünk a vadászházhoz, még ott "parkolt".

A vadászház nagyon aranyos, hangulatos kis épület, legalábbis nekem nagyon tetszett. A kínált zsíroskenyeret nem tudtam visszautasítani, pedig kb ovis korom óta nem fogyasztottam ilyesmit, merthogy fúúj. De ezek itt annyira ínycsiklandóak voltak, hogy kettõt is elfogyasztottam, és nem bántam meg. :) Tesókám úgy döntött, hogy túlságosan fáradt, meg fáj mindene, ezért megkérdeztük a lovaskocsis bácsit, nem mehetne-e el vele Pusztavacsra. Természetesen megengedte, így az öcsém és a párom számára a túra itt, 14 km-nél véget ért. Az utolsó 7 km-t a húgommal kettesben tettük meg kevesebb, mint másfél óra alatt. Neki semmi problémája nem akadt, vagyis egy azért mégis, de az nem róható fel neki. Egyszercsak egy vaddisznót véltünk felfedezni úgy 50 m-re elõttünk az úton, és ez igencsak ránkhozta a frászt. Szerencsére a gyesznó nem talált minket elég ínycsiklandónak, így pár másodperc egymásra bámulás után továbállt. Nekünk még kellett pár perc, míg tovább mertünk indulni.

Itt már egész szép környezetben haladtunk, utunkat két oldalról erdõ szegélyezte, így sokkal gyorsabban repültek a percek és a kilóméterek. Egyszercsak megpillantottuk jobb oldalt a jeltornyot, szemben meg a fiúkat, akik rohantak elénk. :) (Persze ekkor már Ati is tudott rohanni...) :)

Gyorsan lejelentkeztünk, a szervezõk jófejségének köszönhetõen az öcsém is kapott díjazást, bár azt mondta, nem büszke rá. :) Úgy negyedórányi várakozás után összegyûlt egy lovaskocsinyi túrázó, így felszálltunk, de rögtön induláskor majdnem le is estünk. Adrenalinban gazdag utazás volt, fõleg, míg földutakon haladtunk. Valahogy nem éreztem biztonságosnak ezt a kocsit, de nem történt semmi baj, és egyébként igen hangulatos 40 perces kocsikázásban volt részünk.

A szervezéssel tehát maximálisan elégedettek vagyunk, jól éreztük magunkat, biztosan elindulunk jövõre is. Hogy az öcsém is jön-e, az még majd kiderül. :)

 
 
Szent Iván éji sóútTúra éve: 20102010.06.14 21:46:07

Életem elsõ teljesítménytúrája a 2010-es Kinizsi százas 25km-es résztávja volt, akkor megcsapott a mozdony füstje... 


 A Szentivánéji Sóutat elég könnyûnek ítéltük. Az, hogy éjszakai túra, az részletkérdés, majd alszunk elõtte egész nap, gondoltuk. Abban maradtunk, hogy megpróbálkozunk az 50-nel. A 30 csak túra lett volna, de mi szerettük volna a [B]teljesítményt[/B] is. Én jóval lelkesebb voltam a páromnál, mint a a gyerekek, számoltam vissza a napokat kb 10-tõl. Azért õ is várta, de szerintem jóval több félelemmel, mint én. Persze az fel sem merült, hogy nem jön. :) 


Nagy nehezen eljött június 12. Elõtte lévõ éjszaka jó sokáig fent maradtunk, majd reggel 7-kor kelve kimentünk strandra. Ez jó ötlet volt, mert 1 délután órakor hazaérve bezuhantunk az ágyba, és aludtunk is 5-ig. Akkor pedig nekiindultunk, végre. Az 50-es táv végén, Nagykátán, a fürdõnél hagytuk az autónkat. Innen szépen átbaktattunk a vasútállomásra, megvártuk a vonatot, amely csak 5 percet késett, és szépen elvonatoztunk Szolnokra.Közben figyeltük a felszálló sorstársakat, latolgattuk az esélyeinket... Ha ilyen fazonok indulnak el egy túrán, nekünk biztos semmi esélyünk. De már nem volt visszaút- és persze nem is gondoltuk volna komolyan. Nevezni a vasútállomáson lehetett: egy kedves néninek adtuk le a jelentkezési lapokat, és a fejenként 600 Ft-os nevezési díjat. Cserébe kaptunk útvonalleírást (itinert), és egy tájékoztatást a Sóút történetérõl, valamint a vonatok indulási idejét Tápiószelérõl (eddig tart a rövid táv) mindkét irányba. Már indultunk ki az állomás épületébõl, mikor egy lány kérdezte, nem kérünk- e láthatósági mellényt? Dehogynem, kérünk! Kaptunk is, kölcsönbe, a rajtszám fejében. A célben kellett leadnunk õket. 


Végre minden kész, negyed 10 van, indulhatunk. A szintidõ 12 óra, ennyi idõ alatt kell Nagykátára érnünk. Mi saját célként 10 órás idõt tûztünk ki, bár sejtettük, hogy ez nem fog összejönni. Míg kiérünk Szolnokról, az legalább 4 km. Nagyszerû, ennyivel is kevesebbet kell majd a töksötétben haladni. :) Az elején eléggé egy tempóban haladunk egy sráccal, beszélgetni is kezdünk. Õ már tapasztalt ezen a túrán, elmondja, mikre figyeljünk az úton. Csillagászkodni is szokott, lézerével csillagképeket mutat nekünk. Nagyon érdekes, és gyönyörû a csillagos égbolt. Városból ilyet nem látni, Többször is lekapcsolom  a lámpámat, hogy még az se zavarjon be, és gyönyörködöm. Fantasztikus.

 Elhaladunk az Abonyi úti vasúti megállóhely mellett, ahol már a személyvonatok sem állnak meg... Beszélgetve, csillagászkodva egész gyorsan elérjük az elsõ ep.-t, amely 7,6 km-nél található. Az idõ 22 óra 50 perc. Megkapjuk az elsõ bélyegzõt, és mellé 1-1 turbó rudit, barackosat méghozzá. Meglepõen jól esik.  Itt túratársunk ismerõsökbe botlik, innentõl velük beszélget. Hamarosan le is hagyjuk õket mivel mi gyorsabban haladunk... Vagy õk lassítottak le, nem tudom. Zoli aggódik, hogy egyedül eltévedünk, én meg mondom, velük haladva nem érnénk be az 50-es végére idõben. Különben is, itt nem lehet eltévedni. Az itiner szerint szántóföldi kultúrák között haladunk. Ez a valóságban pontosan szántóföldeket jelent, semmi mást. De nekem tetszik. Elhagytuk már az utolsó tanyákat, több km-re sehol semmi. Fények is csak a távolban. Teljes a csönd, a nyugalom. Nehogy elpillendjünk, barkobázni kezdünk. Zoli sikeresen kitalálja a Rubik kockát és a parlagfüvet, és én is kapok valami feladványt, de már nem emlékszem, mit. Állítólag elhaladunk egy bekerített Máriácska mellett, de ebbõl semmit nem érzékelünk, mivel sötét van. :) Még mindig frissen, fitten elérjük a második ellenõrzõpontot, ahol vidáman lobog a tábortûz, az út mellett (a semmiben!) áll egy kereszt, és választhatunk bubis és bubitlan ásványvíz közül. 2-2 pohár elfogyasztása után már indulunk is tovább. Az idõ 23:43, a megtett km 11,6. A következõ szakasz... Egyenes. Itt ha jól emlékszem, popszegecshúzókról beszélgetünk, meg arról, hogy milyen jó, hogy lefogytam, és ilyen túrákon tudok részt venni. Zoli büszke rám, én is rá, hogy vállalta a megmértettetést, és örülök, hogy tetszik neki.  Áthaladunk egy hatalmas, pattogó, magasfeszültségû vezeték alatt. Az itiner szerint Albertirsa és Vinnyica között halad. Egyszer csak autók fénye tûnik fel a hátunk mögött. Ez nem lehet más, mint István, a fõszervezõ. Igen, így is van. Mellénk érve lelassít, és elmeséli, hogy ez a vidék a Rózsás, ami arról nevezetes, hogy itt szánkázott anno Mária Terézia, de nyáron. Sóval szórták fel az utat, és õ azon siklott a szánkóval. Állítólag. Megköszönjük a tájékoztatást, István tovaszáguld, nyomában sokáig csillapodni nem akaró porfelhõ. Nemsokára elérjük az Abonyt Újszásszal összekötõ utat, ami mellett a 3. ep. található. Az idõ 0:27. Kapunk vizet, meg 1-1 7 days sütit. Itt örülünk, hogy már megtettük a rövid táv felét, és még mindig nem vagyunk álmosak, és jól vagyunk. Bár nem tudok nem tudomást venni arról, hogy a jobb combom kezd fájni, egyelõre nem érdekel különösebben.

Innentõl aszfaltúton haladunk tovább. Annak idején a Sóút mellett sûrûn voltak a vendéglõk, az utolsó közülük a Pokoltanya. Ez még most is mûködik, itt várnak minket a következõ ellenõrzõponton. Addig azonban még több, mint 7 km áll elõttünk. Ebbõl 5-öt még Jász- Nagykun- Szolnok megyében teszünk meg. Csak néhány autó halad el mellettünk, mondjuk ez is elég furcsa így éjszaka, ezen a rettenetes úton. Láthatósági mellényben, kézenfogva a csillagfény alatt nyaralásokról beszélgetünk, majd hamarosan idejét látjuk, hogy elfogyasszunk 1-1 energiaitalt. A megyehatáron fényképezkedés a táblával, innentõl Pest megyében baktatunk tovább. Már csak 2 és fél km a pontig. Az út kétsávossá vált. Nehezen fogy a távolság, de végre csak elérjük a Pokoltanyát.Már messzirõl látjuk, fáklyákkal van kivilágítva. Leülésre csábító a pihenõhely, de nem engedek a kísértésnek, mert tudom, annál rosszabb lenne újra elindulni. Az idõ 2 óra 8 perc, már 23 km van mögöttünk. Kapunk csokit, ami túl édes, nem esik jól. Megtudjuk, hogy 110-en indultunk összesen, ebbõl egyvalaki már feladta. Még sokan vannak mögöttünk, aminek örülünk, mert ezek szerint nem leszünk utolsók. Bár a túra nem verseny, mégsem jó utolsónak lenni.

Ismét szántóföldekre kanyarodunk. Némi terepakadályba ütközünk, vagyis nagy a sár, csak a fûben tudunk kerülni, de ahhoz át kell ugrálni pár tócsát. Sarasak leszünk, de nem baj, a harmatos fû lemossa. Barkóba 2. fejezet. Zoli nagy nehezen kitalálja a könyökvédõt, bosszúból egy fogalmat ad fel nekem. közlöm vele, hogy hajnali fél 3 van, fogalmak nem játszhatnak. :) Megkönyörül, elárulja, hogy a PIN kód lett volna. Szenzációs, de maradjunk mégis valami egyszerûbbnél. Tárgyat kapok, aminek sem a színe, sem a nagysága, sem az anyaga nem meghatározható szerinte. Úgy érzem, mintha kimosták volna az agyam, de aztán valahogy csak sikerül rájönni, hogy a nordic walking botról van szó. Ezen a szakaszon már néha unalmasnak találjuk a szántóföldeket, de nagyon jól haladunk, többeket leelõzünk. 3 óra körül jár az idõ, mikor észrevesszük, hogy színesedik az ég alja, és sok csillag eltûnt már. A csillagokat sajnáljuk, de a közelgõ világosnak már örülünk. Valami kék- piros fények villognak a távolban, ez csak az ellenõrzõpont lehet. Közelebbre érve látjuk, hogy ez egy kereszt- nagyon ronda, de valóban jó szolgálatott tett. A frissítõ a legjobb, amit el tudunk képzelni: energiaital! Méghozzá hideg! Isteni! A pontõr bácsi kicsit dekoncentrált, mondjuk nem is csodálom, ilyenkor biztos aludni szokott. (Mondjuk mi is) Kérnék tõle egy tollat, hogy felírjam az idõt, de láthatóan nem örül a kérésemnek, így inkább mondom, nem kell, megjegyzem, hány óra, és majd késõbb felírom. 3 óra 23, a megtett táv 28.7 km.

Innen már Tápiószelére érünk be hamarosan. Mondjuk a hamarosan az relatív, már elég uncsi az út, ráadásul lassan ki is világosodik. Meglepõ módon ez nem esik annyira jól, mint vátuk. Szele határában azon kezdek tanakodni, hogy vajon jobban fáj- e a lábam, mint eddig, vagy ugyanannyira fáj, csak már rosszabbul viselem? Zolinak is fáj a talpa, meg a bokája, de ezeket megvitatva arra jutunk,hogy nincs idõnk ilyen hülyeségeken gondolkozni, minthogy fáj. Ezt pontosan úgy fogalmazzuk meg, hogy: "Jó, fáj. ÉS??" Meg azt is megbeszéljük, hogy most olyan tévhitekbe ringatjuk magunkat, hogy Szelérõl Nagykátáig már pikk- pakk elrepül az a majd' 20 km, ami nyilvánvalóan hülyeség. De most még olyan jó azt hinni, Beérünk Tápiószelére, és megpillantjuk a Rózs...Õ, Faház Bisztrót. Igen, nyertünk! Félig. Hajnal 4 óra van, hátunkmögött 32.1 km. Kapunk oklevelet, kitûzõt, kézfogást, gratulációt Istvántól. Ehetnénk virslit, de nem kívánjuk. Itt megjegyzem, hogy fejenként 5 db szendviccsel készültünk az útra, amibõl én egyet ettem meg még a vonaton, de azontúl nem fogyott egy sem. Nemhiába, jó az ellátás! :) Zoli kezet most, zoknit cserél, én addig pihenek.

Elindulunk, és rájövök, nagy hiba volt ilyen sokat (ez amúgy kb 5 perc) pihenni. Berozsdásodtam. 200 méter múlva nyomóskút. Megmosom a lábszáram, a lemosott sártól tiszta dzsuva lesz a zokni. Cipõ , zokni le, lábmosás, tiszta zokni, régi zokni kuka. Egy- egy szendvics elfogyaszt. Továbbindul. A következõ ep. 9 km-re van, ezt nagyon rosszul éljük meg. Mentálisan nagy segítség, ha kisebb részekre tagolódik a túra, dehát ez van. Autóúton haladunk tovább, már eléggé rossz állapotban, de még tartjuk magunkat, próbálunk beszélgetni. Mondom Zolinak, hogy kb 12 perc alatt teszünk meg 1 km-t, és eszerint 6-kor leszünk Tápiószentmártonban. Próbáljuk magunkat ehhez tartani. Idõközben megcsodáljuk a napfelkeltét. Sajnos a hátunk mögött történik, így nem lehetünk részesei az egész folyamatnak, de azért így is nagyon szép. Mostmár van némi forgalom. Vajon mit gondolhatnak rólunk az autósok ezen a korai órán? Hova tartunk, és minek? 

Hamarosan látjuk, hogy egy kis tacsikutya bóklászik az út közepén, és nem nagyon akar onnan lehúzódni. Mikor odaérünk, szólunk neki, õ fejét oldalra biccentve figyel. Odajön, és akkor látjuk, hogy mindkét szemére vak lehet. Borzasztóan megsajnálom, de a legtöbb, amit jelenleg tehetek érte, hogy megkínálom egy szendviccsel az út szélén, és reménykedem, hogy ott is marad, nem megy vissza az út közepére. De visszamegy. Többször visszanézek rá, és látom, hogy az autósok kikerülik. Talán valaki felvette késõbb... Remélem.

Egyszercsak... A távolban szürkemarha- csorda halad át az úton. Végre valami látványosság! Közelebb érünk, a marhák még mindig az úton. Eszük ágában sincs arrébb menni, minek is? De mi szeretnénk továbbindulni. Felénk fordulnak, néznek. Mi is nézzük õket. Nem merünk közöttük haladni, így a szántóföld irányában kerülni próbálunk. Na, ekkor feltûnik a gulyás, aki egy cigányember, lóháton. Vele 3 németjuhász, akik nagyon értik a dolgukat, lezavarják a bocikat az útról. Nagy élmény németjuhászt terelni látni, manapság nemigen dolgoznak ilyen területen. És a cigányember is jó fej, pár percig a lovon kísér minket, közben kérdezget, hogy honnan, hova, és fõleg minek? :D Szörnyülködik, de van némi elismerés a hangjában. Udvariasan cigarettát kér, ami nekünk nincs. Ezután már elköszönünk, jó utat kíván. Kicsit feldobta a reggelünket. Ekkorra már igen elcsigázottak vagyunk, bár még mindig nem az álmosságtól, de a lábaink nagyon sajognak. Mobillal megpróbálunk zenét hallgatni, de még egy szám sem megy el végig, mikor feltûnik az ellenõrzõpont.Már nem kell fáklya, nem kellenek villódzó fények. 6 óra múlt pár perccel (belül megtapsoljuk magunkat, hogy ilyen pontosak voltunk), megtettünk már 41 km-t. Víz, süti, információszerzés: eddig 22-en haladtak el náluk, tehát ennyien járnak elõttünk az 50-es távon. Próbálom nyújtani a combom, de minden hiába. FÁJ, és már nem tudom ezt háttérbe szorítani. Egy ideje a vádlim is szúr.10 km a célig. Egy darabon még autóúton haladunk, majd balra fordulunk Erdõszõlõs felé. Ligetes, erdõs rész, szeretem az ilyet, de most nem tud feldobni. Fájfájfáj. Egyszercsak tanyák között vezet utunk. Sok láncra kötött kutyát látunk, iszonyúan sajnálom mindet. Aztán van néhány olyan is, aki valahogy az utcán rekedt, jól ránk is ijesztenek. Két helyen is látunk apró, pelyhes kacsákat, nagyon aranyosak. Egy Opel Astrás fickó kérdezi tõlünk, melyik házban laknak a Tóth Sanyiék? Mikor felvilágosítjuk, hogy mi célból járunk erre, egy "egyem a szíveteket"-tel nyugtázza, és keresgél tovább. :) Zoli is rosszul viseli magát, én is. Mikor közli, hogy 1 km-t tévedtünk, és ennyival több van hátra a célig, sírni kezdek. (Olyan 45 km-nél). Némileg ingerülten magyarázza, hogy mi a tévedés oka, és elég sokáig tart, mire el tudom neki magyarázni, hogy nem vagyok rá mérges, és nem amiatt sírok, csak kimerültem. Akkor egy kicsit sajnál, és ez jól esik :) Én is sajnálom õt. Persze ezzel nem megyünk sokra.

Pár perc múlva meglepõ dolog történik. Beérjük az elõttünk haladó párost. Ez némileg feldob, jól meg is elõzzük õket. Már csak 4 km van hátra. De ezt nem kívánom senkinek. Innentõl jelzõszalagok segítik utunkat. Konkrétan fájdalmaim vannak, mégegyszer elbõgöm magam... Szembejön egy futó, magamban nagyon csúnyákat mondok rá (persze nem gondolom komolyan). Az éjszaka cipelt 2 liter víz felét megisszuk kb negyed óra alatt. Száz méterenként számolunk vissza. 900 méterrel a cél elõtt, a betonútra kiérve meg kell állnunk. Ezt a szégyent! :DD

Valahogy elvonszoljuk magunkat a fürdõig, az érkezésünk idõpontja 08:15, így a teljes idõ 11 óra lett. A fõszervezõ épp akkor távozik az autójával, elkerültük egymást. Sajnálom. Megint bõgök. Na nem emiatt. :) A célban a fürdõ alkalmazottai várnak. Kapunk mégegy oklevelet, és kiderül, még többen vannak kint az úton. Örülök. Kiderül, hogy 33-man indultunk a hosszú távon. A nénik kérdezik, ugye megyünk fürdeni? Dehogy megyünk, az kizárt, megyünk haza aludni. De ettõl olyan csalódottak, és annyira unszolnak, hogy csak beadjuk a derekunkat. Egy laza zuhany, majd irány a sós, jódos gyógyvíz. Talpmasszázs egymásnak. Nagyon jól esik a víz, és gyönyörû a fürdõ. Igazi wellness.

 

Mellettünk egy túratárs ecseteli, hogy épp a következõ, 192 km-es, 52 órás túrájára készül. Nesze neked, sikerélmény?! Na jó, neki biztos sok ideje van, másként nem lehet az ilyenekre felkészülni. Nem sokáig maradunk, otthon vár az ágyikó. Indulás elõtt még elfogyasztunk némi jégkrémet, majd a kocsiban a maradék energiaitalt... Majd elindulunk haza, hogy megfelelõen kipihenve újabb õrültségen kezdhessük törni a fejünket. 
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár