Túrabeszámolók


túra éve: 2011
Téli MátraTúra éve: 20112011.02.01 11:16:09

Téli Mátra L - második próbálkozás


Tavaly télen nem sikerült legyõznöm a Mátrát. A Téli Mátra maradt az egyetlen elvarratlan szál az elsõ túrázós évembõl, az egyetlen túra, amelyen elindultam és nem tudtam teljesíteni. Bosszantott, és már nagyon vártam az idei rajtot, hogy szépíthessek ezen a helyzeten. Igaz hogy a tavalyi kudarc egyértelmûen a tápanyaghiány miatt következett be, miután pénteken induláskor sikerült az irodában hagynom a gondosan elkészített szendvicses csomagomat, de a teljesítménytúrázáshoz a megfelelõ felkészülés is hozzátartozik, így ezt nem tekinthetem mentségnek a szomorú befejezésre. A rajtnál még azt gondoltam, talán végig tudok menni így is (hogy egyébként már akkor 20 órája nem ettem semmit), de Mátraszentimréhez közeledve (kb. 8 km folyamatos emelkedés után) már egészen más véleményen voltam. Akkorra már az maradt az egyetlen célom, hogy valahogy sikerüljön elvonszolni magam a faluig, ahol remélhetõleg találok majd egy buszmegállót. Teljesen kimerülve szálltam fel a buszra, amely szerencsémre épp ott állt. Megkérdeztem ugyan hogy hova megy, de igazából nem is nagyon érdekelt, akárhova is csak vigyen lefelé innen a hegyrõl, mielõtt még belegondolnék hogy most akkor nem lesz meg a túrám. Na így ért véget a tavalyi. Gáz, de ugyanakkor jó és fontos tapasztalattal szolgált, mert azelõtt nem gondoltam hogy azoknak az egyszerû szendvicseknek ekkora jelentõsége van.

No de végre eljött az idõ a visszavágásra. A túra elõtti napokban már eléggé izgultam, mert hogy ennek most mindenképpen sikerülnie kell. Szerettem volna már a zsebemben tudni az oklevelet. Persze azért próbáltam élvezni is a helyzetet, és örülni a túrának, ami aztán végül tényleg nagyon jó élmény lett. Péntek este megérkeztem a szállásra, ugyanoda ahol tavaly is aludtam, csak a neve változott meg közben. Ugyanazt a szobát kaptam. Szerettem volna ha az idõjárási körülmények is ugyanazok mint tavaly, de a hóesés az idén elmaradt. Cserébe viszont jó hideg volt, a talajon száraz ropogós hó, nem kevés alattomosan megbúvó jéggel, ami az egész úton végig jellemzõ volt. Szóval akár azt is mondhatom, hogy nem voltak könnyebbek a viszonyok az idén. A saját körülményeim persze egyértelmûen jobbak voltak: kaja és kellõ mennyiségû víz a zsákban, 3 kilós paplan méretû téli dzseki helyett egy kis könnyû softshell, megfelelõ méretû bakancs, túrabotok a jégtánc elõadás ellen. Hát igen, sokat fejlõdtem tavaly óta. És talán valamivel edzettebb is vagyok.

Mátraszentimréig nagyon jó idõt mentünk és jó állapotban hagytuk magunk mögött a tavalyi kiszállási pontot. Ezután kicsit meglepett az út hirtelen és határozott irányváltása felfelé, de valahogy persze csak fel kell jutnunk a Galyatetõ 965. méterére is. Bíztattam magam: Ha van elég kaja, jöhet a Galya. Aztán jött, és ment is, mi meg csak tapostuk tovább az ösvényeket vissza le a völgy felé. Megcsodáltuk a felbukkanó Kékest és örültünk, hogy õt legalább már nem kell megmásznunk ezen a túrán. A Csór-hegyen még kellett egy kicsit emelkedni, de erre még maradt elég tolóerõ. Ezután jött a jégparádé, sok csúszkálás, óvatos ereszkedés, visítozás és várakozás, amíg a feltorlódott seregeket áteresztette a kötél biztosítású keskeny jégösvény. Még így is jó idõvel érkeztünk a célba, egy egész óránk maradt a szintidõbõl. A magam szintjén ez jó eredmény, elégedett vagyok vele, és nagyon örülök hogy vissza tudtam térni a tavalyi lúzer történet után. Nagyon szép túra volt és persze profi szervezés, ami a Mátrabérc rendezõjétõl nem újság, de azért egy köszönet mindenképpen jár ezúttal is. Jövõre újra ugyanitt!
 
 
túra éve: 2010
Wass Albert Teljesítménytúra 50/30/ Istenszéke 30Túra éve: 20102010.07.09 13:54:10
Wass Albert teljesítménytúra - Görgényi 30

avagy a harminc, ami (majdnem) negyven

 

 

Egy régi álmom vált végre valóra, útra keltem a funtineli boszorkány nyomában a Görgényi- és a Kelemen-havasokban megrendezett Wass Albert túra rajtja felé. Egyedül vágtam neki és bevallom volt némi izgalom bennem, hogyan fogok boldogulni a nem ismert terepen, az itthon megszokottnál nyilván sokkal vadabb körülmények között.

 

Na nem is hiába, mert még el sem jött a túra reggele, nekem már sikerült jólképzett budapesti módjára debütálnom a Maros-szorosban, miután a vonatról leszállva - egyébként teljes meggyõzõdéssel - ellenkezõ irányban indultam el a táborhely felé. Semmi gond, legalább túráztam egyet bemelegítésként a 15-ös úton kb. 4 km-t fel meg vissza is, teljes menetfelszereléssel, mire végre megtaláltam a tábort ami egyébként 500m-re volt a vasútállomástól, a másik irányban.

 

Gyorsan félretéve a zavarodottságomat, magabiztos derûvel köszöntem a szervezõknek, diszkréten hallgatva a nem éppen elegáns érkezési manõverrõl. Innentõl aztán minden megnyugtatóan ismerõs lett, nevezés, térkép, rövid magyarázat a szombati és a vasárnapi útvonalakról, csakúgy mint itthon. Egy kevésbé vizes helyen fellõttem a sátrat és elindultam felfedezni a hely higiéniai infrastruktúráját, ami egy háromrészes, fóliával fedett budikomplexumból valamint a köves-zúgós Maros folyóból állt.

 

A környék gyönyörû, tiszta, az idõ is szép volt a korábbi esõ után, így jó érzéssel vártam a reggeli indulást fel a Görgény hegyei közé.

 

Reggel igyekeztem minél korábban indulni, ki tudja milyen átlagot sikerül majd nyomnom az ismeretlen terepen. Otthon is ritkán túrázom kavarás nélkül, itt pedig még a GPS-t is nyugodtan elfelejthetem, mivel szegény a nagy fehér ûrben "na itt állsz" jelzésével nem sokkal nyújt többet egy közönséges iránytûnél.

A tábort elhagyva még rámköszönt két srác, talán a szervezõk közül, és az egyikük "ilyen szép lányt elengednek az erdõbe egyedül" beszólásán jót mosolyogtam magamban, a funtineli boszorkányról is valami ilyesmit mondtak anno, és én ezért vagyok itt :-)

Na de visszatérve a tájékozódási képességeimre, ezzel kapcsolatban már nincsenek illúzióim, de az azért mégis meglepett hogy már rögtön a túra elején elvesztettem a helyes utat, pontosabban meg sem találtam. Na de sebaj, jó kedvem volt, kezdett kisütni a nap is, az irányt nagyjából tudtam, elindultam a vonatsíneken, majdcsak meglesz az a fránya ösvény elõbb vagy utóbb.

 

Aztán meg is lett. Ahogy megláttam az elsõ festett jelzést onnan már jól követhetõ volt az út, legalábbis ezen az elsõ szakaszon. Jódtelepet a Lisztes útján hagytam el, a sárga kör jelzésen, amely itt még kellemes, enyhén emelkedõ szekérút itt-ott még házakkal és csak egészen kistermetû kutyákkal, akikkel nem volt túl nehéz megküzdeni.

Aztán ahogy a házak elmaradtak, kezdett kicsit rám törni az egyedüllét szorongató érzése, kezdtek elõjönni a kísértetek az erdõbõl és már szinte vártam hogy mikor bukkan fel az elsõ vérmedve a sûrûbõl. A nyelvtudás hiánya miatt is rossz érzésem volt, hiszen még válaszolni sem tudok ha valaki románul rámköszön.

Ezeket a nyomorokat a Boszorkányra gondolva hessegettem el, amitõl az erdõ megint barátságos lett és különleges kiváltságnak éreztem hogy itt lehetek.

 

A túrán nem indulhattak túl sokan és érzésem szerint a többség még mögöttem volt. Viszont mivel szokásom szerint elég gyorsan haladtam, az elõttem járók bukkantak fel elõször és az elsõ ellenõrzõ pontra nagyjából egyszerre érkeztünk. Itt a sárga kör jelzés éles kanyart vett és könyörtelenül nekivágott a Lisztes meredek oldalának. Követtem az elõttem haladó párt felfelé a pilisi parkerdõben edzõdött hegymászó számára nem éppen könnyû terepen és együtt értünk fel a Lisztes-bércre, amely a reggeli napsütésben egészen csodálatos, mesébe illõ hely volt, a magas, vizes fû tele gyönyörû, számomra eddig ismeretlen virágokkal és nagyszerû kilátás a Maros völgyére. Úgy döntöttem hogy itt reggelizek, így átmenetileg búcsút vettem alkalmi túratársaimtól.

 

Megint egyedül indultam tovább, erõsen meresztgetve a szemem a jelzések után, amelyek itt már elszórtan bukkantak fel az alig követhetõ nyom mentén, amelynek keresgélése a továbbra is meredeken emelkedõ hegyoldalban kb. 2 km/órára csökkentette az átlagos haladási sebességemet.

Lassan kezdtek utolérni a mögöttem indult túrázók, elõször egy hármas csoport katonás tempóban elhúzva mellettem, majd egy magányos futó a jelzéseket kutatva igyekezett felfelé, nálam szintén némileg nagyobb sebességgel. Mindenki udvariasan köszönt és jó túrázást kívántunk egymásnak.

 

Aztán az emelkedõ vége felé, vagy talán már Lisztes-tetõn rámköszönt egy túratárs és bemutatkozott, közölve mennyivel jobban jártam hogy õ ért utol és nem a medve. Ebben teljesen igaza volt, örültem is a helyzethez illõen, így együtt folytattuk az utat az 1082 méteren fekvõ Barta-tetõ, azaz a második ellenõrzõpont felé.

Beszélgettünk errõl-arról, nem is nagyon figyelve az útra, így aztán sikerült úgy elmennünk az ellenõrzõpont mellett, hogy ha a pontõrök nem kiabálnak utánunk, akkor most nehezen tudnám bizonyítani hogy tényleg ott jártam :-)

 

Innen a sárga sávon folytattuk az utat, lassan utolérve a reggeli túratársaimat, így már négyen együtt. Örültem is hogy nem egyedül megyek, mert igencsak figyelni kellett a jelzéseket és nem lett volna túl nagy kihívás eltévedni, tekintve az eddigi teljesítményemet ezen a hétvégén.

 

Közben valahogy szóba kerültek a hegyi kutyák és ellenük való védekezés és eszembe jutott, hogy nálam van a fantasztikus ultrahangos kutyariasztóm, amit egyébként még soha nem próbáltam ki és nem is igazán hittem hogy van hatása, csak amolyan utolsó mentsvárként hoztam magammal, ha esetleg tényleg bajba kerülnék.

Na de hol kéne bevetnem az ebtelenítõt ha nem Erdély hegyeiben, nem sokkal késõbb meg is jött az alkalom a kipróbálására. Éppen elindultunk a hármas ellenõrzõpontról a Jód-mezõn, amikor a közeli esztena felõl három nagy juhászkutya rohant felénk elszántan ugatva, és feltehetõen nem üdvözölni akartak. Meglepõ módon pontosan akkor gondolták meg magukat és fordultak vissza, amikor a rezgetõ gombját megnyomtuk. Hm, talán tényleg mûködik?! Késõbb a faluban még kipróbáltuk néhány kerítés mögül acsarkodó gonosz eben, és minden esetben látható volt a hatás. Szóval ezzel a tapasztalattal is gazdagodtam ezen az egyébként sem mindennapi túrán. Minden egyedül túrázónak szívbõl ajánlom a Dazer II ultrahangos kutyariasztót! :-) (eBay-en lehet a legjobb áron beszerezni)

 

Na de vissza a Jód-mezõre, itt már látszott, hogy idõben nem állunk túl jól, meg kéne húzni egy kicsit a tempót ha be akarunk érni a nyolc órás szintidõn belül. Így aztán megint ketten mentünk, másik két társunkat magunk mögött hagyva. A piros sáv jelzésen haladtunk, ami elég jól követhetõ volt, csak figyelnünk kellett a sárga kör elágazást, azon kellett (volna) jobbra fordulnunk és a Ruszu-mezõnél lefelé váltani a patakvölgybe. Az elágazásnál egyébként ellenõrzõ pont is volt, szalagozással. Mindennek ellenére - milyen meglepõ - úgy haladtunk el az elágazás mellett mintha ott sem lett volna. Mentünk szépen tovább a piros sávon, továbbra is nézegetve jobbra, az elágazást keresve, ami persze nem volt sehol. Én nem nagyon bántam a kitérõt, bár már éreztem hogy rossz felé megyünk, de azon a szakaszon gyönyörû kilátás volt a Kelemen-havasok gerincére és szamócát is találtam a levelek alatt. Aztán egyszercsak véget ért a piros sáv jel is és akkor már biztos volt hogy vissza kell fordulnunk. Így aztán a 30 km-es túrából kb. 35 lett, és ez legalább egy kicsit szépíti a tényt, hogy a teljes menetidõm végül kerek 10 órára jött ki :-)

 

Visszafele a pontõrök segítségével megtaláltuk az elágazást, így igazolás után elindultunk lefelé a Ruszi-árokban. Út itt nem nagyon volt, inkább csak a kis patakot követve igyekeztünk lefelé, néha megpillantva a sárga kör jelzést egy-egy fán. Itt megtapasztalhattam a félcipõben túrázás egyik hátrányát, amikor egy helyen a cipõm olyan mélyen süllyedt és ragadt a sárba, hogy a lépést már nélküle fejeztem be. Kézzel is alig lehetett kihúzni szegényt a föld fogságából. De így legalább volt alkalmam igénybe venni a patak kristálytiszta vizét, láb- és zokni mosásra, ami nagyon jól esett. A víz inni is nagyon finom volt. Már csak ezért is megérte volna ide eljönni, mivel az egyik kedvenc képzõdményem a földön a természetes ivóvíz, fõleg hegyi patak formájában, amihez városiként sajnos nagyon ritkán lehet szerencsém.

 

Na de ha vizet akartam, azt ezután meg is kaptam, mert amire a Jód völgyét elértük olyan égszakadás zúdult a nyakunkba, hogy a tábori zuhany hiányának problémája rögtön megoldódott. A Jód-völgye a zuhogó esõben roppant hosszúnak tûnt, s a falut végre elérve nagyon jólesett betérni a kocsmába és leülni egy itallal pár percre. Itt találkoztunk a hármas pont pontõreivel, akiktõl megtudtuk, hogy még így is vannak mögöttünk néhányan, szóval talán mégsem tekinthetõ teljes kudarcnak a mai teljesítményem :-)

 

Ezután már csak annyi maradt hátra, hogy bedöcögni a táborba, megnézni a sátor mennyire állta a sarat az esõben (szerencsére rendben volt), átvenni az oklevelet és kitûzõt amit azért így is megkaptunk, és leülni a finom gyulyáshoz amit a gondos szervezõk készítettek. Közben elállt az esõ és lélekben lehetett kezdeni készülni a másnapi Istenszéke 40 túrára a Kelemen-havasokban.

 

Nagyon köszönöm ezt a túrát mindazoknak, akik dolgoztak érte, és köszönöm mindenkinek azt a természetes vendégszeretetet és segítõkészséget amit végig tanúsítottak velem és a többi "vendéggel" szemben is. Nagyszerû élmény volt!
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár