Túrabeszámolók

Tárkány 20

Zsombor fiammal három éve kerékpároztunk egy egész hétvégét a Mecsekben, s az óta rágta a fülemet, hogy menjünk a hegyekbe bicajozni. Mivel alig pár napja volt a 16. születésnapja (hogy elszaladt az idõ), többek közt ezt kapta ajándékba. Mármint azt, hogy a hosszú hétvégén kerekezzünk egyet a Bükkben.

Felsõtárkányban a kempingben foglaltunk szállást, s ha már itt voltunk – két kerékpártúra között- miért ne nevezhetnénk be a Tárkány 20 gyalogtúrára, mint betétprogramra? Teljesen kézenfekvõ volt.

Szombaton hasítottunk egy jót a kerékpárutakkal jól behálózott Bükk-fennsíkon, de a vasárnap reggel már a buszmegállóban talált bennünket. A nem túl zsúfolt helyközi járattal hamar az egri buszpályaudvarra érkeztünk, ahonnét egy szûk másfél kilométeres sétával értünk a vasútállomásra, a túra rajtjának helyére. A nevezési díjért kaptunk egy A4-es lapon egy útleírást és egy fekete-fehér térképvázlatot. Gyakorlatilag elég volt, mert az útvonal nem volt túl misztifikálva. A lehetõ leghamarabb rá kellett állni a kék sáv jelzésre, s onnét uzsgyi a cél!

Elõször a diákkoromból jól ismert egri utcákon kijutottunk a városból, majd egy aszfaltos úton haladhattunk a Nagy-Eged oldaláig. Ez két részbõl volt hasznos. Egyrészt jót aszalódhattunk a napon, másrészt közelrõl tanulmányozhattuk, hogyan érik a szõlõ az egri borvidéken. A kilátás tekintetében nem panaszkodhattunk. A tiszta idõben jól kivehetõ volt a Berva-völgyi kõbánya, a Magas-Bükk csúcsai és jobbról természetesen a Nagy Eged. A Nagy-Eged a kilátótornyával és az "ismeretlen személyek" által korábban „hasznosított”, majd közadakozásból ismételten felállított impozáns feszületével.

Határozottan kellemes érzés volt beérni az árnyas erdõbe, s nem sajnáltuk a 200 m-es kitérõt a Tiba-kúthoz sem. Sajnos az országos aszály miatt a kifolyó csak szárazon rozsdásodott. Viszont a fiam karcsú testével még éppen be tudott bújni a kiépített forrás szûk ajtaján, s merített a jó hideg forrásvízbõl. Innét aztán kellemes erdei ösvényen érkeztünk be Felsõtárkányba, ami a 10-es táv célja, a 20-as távnak az elsõ ellenõrzõpontja volt. Itt a pecsét mellé kaptunk egy pohár kideríthetetlen „ízû”, halványlila színû „szörpös” vizet, s egy szelet enyhén szikkadt zsíros kenyeret. Mivel még nekünk hátra volt a táv majnem fele, hát tovább indultunk.

A túra következõ szakasza úgy nézett ki, hogy 2 km-t kellett talpalni a kisvasút melletti aszfalton, majd 3 km-t a kisvasút sínjein botorkálni, ami hivatalosan egyben a kék sáv jelzésnek is megfelel. A Stimecz-háznál kellett az itiner szerint pecsételni. Azt persze teljesen elfelejtették velünk közölni, hogy itt senki nem lesz, és nem is kell semmit felírni. Csak megérkeztünk és néztünk ki a fejünkbõl, hogy most mi lesz? Hmmm… Akkor folytassuk az utunk az itiner szerint, azaz ugyanezen az úton vissza Felsõtárkányba. (Ez aztán igazán izgalmas útvonalválasztás.) Elõször le a síneken, majd újra az aszfalton.

A célban gratuláltam a fõrendezõnek az igen „színvonalas” rendezésért és megkaptuk a túra egyébként teljesen korrekt emléklapját és kitûzõjét. A fõrendezõ úr sikeresen levezette, hogy ez a túra miért is minõsül (jó) teljesítménytúrának. Érvelésével egyszerûen nem tudtam vitatkozni. Részleteiben mindenben igaza volt. Mindenesetre a 20-as távon induló 4 fõ nem jelzi a kilencedik rendezésû túra hihetetlen sikerét. Erõsen gyanítom, hogy jövõre mi is inkább másfelé kacsintgatunk ezen a hétvégén.

Délután aztán még bicajoztunk egy jót, s összességében egy kitûnõ hétvégén vagyunk túl.

U.i: Néhány nappal a túra után Ujj Zoltán fõrendezõ, a Zöldgömb Sportklub elnöke kerékpáros balesetet szenvedett és egy nap szenvedés után életét vesztette. Az egész futó- és túratársadalom megdöbbenéssel vette a hírt.

Ki gondolta volna, hogy ez lesz az utolsó túrarendezésed? A túráid olyan "zöldgömbös" tipusúak voltak, de mégis mennyi munkád volt bennük, mennyi lelkesedéssel szervezted az önként vállalt feladatodat. Sokat tettél a a hazai sportéletért. És akármennyit ostoroztunk is érte, szerettünk Téged!

Isten Veled Zoli, Nyugodj Békében.

Pomáz Körül-belül 55.

Az ötlet az, hogy miért ne gyalogolhatnánk körbe Pomázt, mégpedig annak közigazgatási határán. Tegnap ezt is megtettük jó néhányan.

Hogy mit láttam? Réteket, település széleket és nagyon szép erdõket. Például még sosem jártam a Vasas-szakadéknál, ami nagyon tetszetõs hely, de volt jó pár szép kilátás is útközben.

Ami számomra beárnyékolta a túra hangulatát, az a ki- és bevezetõ utak melletti hatalmas szemétkupacok. Nem tudom elképzelni, hogy Szentendre és Pomáz lakossága ezt igényli és nem képes semmit tenni azért, hogy megszûnjön ez az áldatlan állapot.

A tegnapi napon sikeresen megrendezésre került az immár 9 éves múltra visszatekintõ Dolina teljesítménytúra.

Nagy szerencsénk volt, hiszen - a tavalyi évhez hasonlóan- a jó idõ kitartott a túra befejezéséig. A részt vevõi létszám meghaladta minden várakozásunkat. Az öt különbözõ hosszúságú távon (13, 20, 30, 40, 56 km) összesen 1774 fõ tette tiszteletét.

A Dolina-túra lokális nagy-rendezvénnyé vált, amire a közeli települések iskolásai, szüleik, pedagógusaik, és minden környékbeli polgár készül, számít rá és többségében jól is érzik magukat rajta. Kialakult egy egészséges versengés, hogy melyik iskola indul nagyobb létszámmal. Szinte természetessé vált, hogy ha Dolina-túra, akkor jönni "kell". Igazi tömegtúra eseménnyé nõtte ki magát. Hogy ez jó-e, avagy sem, nem az én tisztem megítélni, de azt hiszem, van egy olyan értéke, ami miatt folytatni KELL!

A két legrövidebb távon már régen nem beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett túrázásról (mert ez nem az), de igenis büszkék lehetünk, mert a gyerekek százait, ezreit mozgatjuk meg. Többségükben évente csak ezt az egy napot szentelik erre, de az egy is sokkal több, mint a semmi. Lehet, hogy csak néhányuk válik rendszeres természetjáróvá, legtöbbüknek csak ez az évi egy alkalom lesz, amikor közelebb kerülnek a természethez, de ennek az egyetlen alkalomnak is nevelõ, értékteremtõ hatása van. A túrarendezéssel a nyakunkba vettük a felelõsséget, hát tennünk kell, amit felvállaltunk.

Ezzel szemben, aki nagyobb teljesítményekre vágyik, az választhatja a hosszabb távok valamelyikét. Azt könnyen beláthatjuk, hogy a két leghosszabb távon lényeges létszámrobbanásra nem számíthatunk. A környéken lakók közül alig van, aki ilyen hosszú túrákra jár és ráadásul az év ezen szakaszában számtalan "versenytársunk" is van. Mivel az ország minden részébe eljutottam már túrázni, határozottan állíthatom, hogy sem a természeti értékek, sem a rendezés színvonala tekintetében egyáltalán nincs mit szégyenkezzünk, sõt...

Sajnos/szerencsére a két leghosszabb távon viszonylag szerényebb az indulók létszáma, ami egyben e távok erénye is. Itt aztán meg lehet mutatni, hogy „ki az ember a gáton”, s a kora reggeli indulási lehetõség miatt attól sem kell tartsanak, hogy egymás sarkát fogják letaposni a túrázók. Mire innen célba érnek a túratársak, a rövidtávosok már régen otthon vannak, s mesélik egymásnak, hozzátartozóiknak élményeiket.

Az útvonalon nem találunk szirteket, vízeséseket, középkori várromokat, de aki nyitott szemmel, nyitott lélekkel jár, az igenis megtalálja a maga gyönyörûségét a túra folyamán. Az idei évben az akác, a vadrózsa és számos vadvirág virágzása egybeesett a túrával. A teljes útvonal végig méz-illatban úszott. A szikrázó napsütésben lankás dombok, hûs völgyek, erdõk, cserjések, virágos rétek és szépen megmûvelt mezõk között gyalogolhattunk. És még egy dolog, ami nem sok túrán adatik meg. A jelképes nevezési díjért minden induló megmártózhat az albertirsai termálfürdõ medencéiben. Hmm…

Nem találkoztam még olyannal, akinek nem tetszett volna ez a vidék, persze más, mint a Bükk, mint az Õrség vagy éppen a Börzsöny…

Örömmel tölt el, hogy ha nem is az elejétõl fogva, de immár harmadik éve aktív részese lehetek ennek a kiemelkedõ túra-rendezvény megszervezésének. Idén – többek között- a rajtoltatás és az 56-os táv seprése volt a feladatom. Kedves kötelességemnek érzem, hogy a magam eszközeivel én is népszerûsíthetem itt az Alföldön a túrasportot.

Végezetül hadd gratuláljak minden túrázónak, minden rendezõtársnak a sikeres teljesítésért.

És már csak 364-et kell aludni és jön a 10. jubileumi Dolina túra!

Komoly fejtörést okozott számomra ez a szombat. Vasárnapra az Andezit 30 volt beírva a túra naptáramba, de valami még „kellett” elõtte. A számos lehetõség közül végül is azért választottam a Mackót, mert még senki nem írt róla beszámolót, pedig ez volt a 13. rendezés.

A Mendei vasútállomás elõtt hagytam a kocsimat és vonattal közelítettem meg a rajtnak helyet adó Sülysápot. Az állomásról élénksárga szalagozás és egy rögtönzött molinó mutatták az utat a Mûvelõdési Ház felé. A rajtnyitás után fél órával nem mondanám, hogy egymás sarkát taposták az indulók, de annál gyorsabban ment a nevezés. A rendezõi asztalnál egy szép 16-ost kanyarítottak a rajtszám felirat mellé, s már indulhattam is.

Leheletnyi városi szakasz után egy nagyon szépen karbantartott, kanyargós völgybe értem. A kellemes emelkedõ hatására hamar elértem az „üzemi hõmérsékletet” és a rajttól egy km-re lévõ elsõ ellenõrzõponton a polárom máris a zsákomban landolt. (Így meg fáztam persze, de lusta voltam újra felvenni). De sebaj, nézzük csak merre tovább?

A domb tetejérõl pompás kilátás nyílt minden irányba, bár az ég meglehetõsen borús volt, s a levegõ inkább hûvös, mint langymeleg. Mivel saját társaságomra voltam fanyalodva, volt idõm elgondolkodni a dolgaimról, s elég határozott tempóval apasztottam az eleve nem túl hosszú távot. A lankás, szépen megmûvelt mezõgazdasági táblák között haladva ismét elértem egy elágazáshoz, ahol megkaptam a második pecsétemet. Innét egy patakvölgy melletti úton haladtam lefelé. A meder idõszakos vízfolyás révén most éppen nem tartalmazott vizet, de a kísérõ növényzet (fûz, kõris, nád) elárulta, hogy itt bizony nedves élõhellyel van dolgunk. Az erdõsáv mellett haladva végig madártrilla szórakoztatott. Próbáltam rájönni a füttyös kedvû szárnyas nevére, kevés sikerrel. Az út itt-ott kisebb ívet vetett, de alapvetõen egyenesen haladtam az Úri-halastavak irányába. Útközben fent a domboldal tetején volt egy magányos fa, melynek olyan volt az alakja, mint egy akáciának az afrikai szavannákon. Hú, de bánom, hogy nem hoztam magammal fényképezõgépet. Nagyszerû téma lett volna.

Ez azonban nem vette el a kedvem. Sokkal inkább, hogy lassan el kezdett szitálgatni az esõ. Nem nagyon, szinte még az út porát sem verte el, de kellemetlenül hidegek voltak a cseppek. Legalább nincs melegem. Miután így megbarátkoztam a sorsommal elértem a tavakat, ahol elõször pecsételtek az itinerembe, s megmutatták a helyes utat. Ki gondolná, hogy ilyen szép nagy vízfelület található itt a löszdombok között. Üdítõ látványt nyújtottak a tiszta vizû tavak.

Itt értem rá a Z- jelzésre, mely innen – egy kisebb megszakítással- a célig vezetett. Az enyhén emelkedõ lankás völgy látványa elkápráztatott. Halványzöld gyep, bohókás bokrok, fakadó fák. Csend, nyugalom, békesség. A szemnek öröm, a léleknek felüdülés.

Amint szaporáztam a lépteim egy ismerõs habitusú túratárs kontúrjára lettem figyelmes magam elõtt. Csak nem? …., de igen. Ez bizony az a túratársam lesz, aki a leghangulatosabb beszámolókat szokta írni. L.L., a híres-nevezetes mackólány. Hát persze, hogy eljött. Hol is lehetne egy Mackó, ha nem a Mackó túrán. Elkezdtem nyújtani a lépteimet, de valahogy úgy tûnt, mintha nemhogy közelednék, de egyenesen egyre távolabb lenne tõlem. Aztán a kitartó üldözés mégis meghozta gyümölcsét. Mellé értve illedelmesen köszöntöttem Õt.

Kölcsönösen megállapítottuk, hogy egyikõnk sarja sem tartott ma velünk. Megbeszéltük a közelmúlt és az elkövetkezõ évszak tervezett túraprogramjait is. Ami lássuk be bõven ad témát két túra-fannak. Közben elértünk az alsófarkasdi csárdához, ahol a túra 3. ellenõrzõpontja volt. A pontõr bíztatott, hogy belül ásványvízzel és üdítõvel tölthetjük fel készleteinket. A túratársnõvel egymásra néztünk. Köszönjük, de még nem vagyunk szomjasak. Alig fogyott a hazai ellátmányból is. Azonnal továbbindultunk.

Egy horgásztó partjára értünk. Én azt hittem, hogy ebben a hûvös, szemerkélõ esõs idõben nem lesznek kint horgászok. Na, ebben nagyot tévedtem. Épp akkor gázolt a tóba egyikük, hónaljig érõ gumicsizmában, s igyekezett mindenkinél távolabb bedobni a csalival felszerelt horgait. Meg is jegyeztem útitársamnak, hogy: „Ezek után nekem ne mondja senki, hogy a túrázók mind meg vannak õrülve”. Ezen nem csak mi mosolyogtunk kiválóan, hanem a hallótávolságon belül „lógató” sporthorgászok is.

Hamarosan utolértünk egy fiatalembert, aki szembe jött velünk az úton. (Mondjuk így nem nehéz utolérni.)Vajh’ merre kell menni? Nagy magabiztossággal csörtettem elõre a GPS-sel a kezemben, mutatva a helyes utat. Hamar rájöttünk, hogy a GPS által mutatott út sehová nem vezet. Kis bizonytalankodás után visszafordultunk és innen a másik irányból már könnyen észrevettük a felfestett jelzéseket is. Hárman haladtunk együtt egy darabig, mígnem L.L jelezte, hogy õ szívesen menne lassabban, ha nem bánjuk. Így aztán elköszöntünk tõle.

A fiatalember érdekes társaságnak bizonyult. Egzotikus munkáját elmesélve egy kicsit kitárult elõttem a világ. Abban konszenzusra is jutottunk, hogy hamarabb összefutunk még egy másik teljesítménytúrán, mint egy óceánjáró fedélzetén, ahol õ dolgozik. Szó-szót követett, s hamarosan elértünk a Billei erdõbe. Ez az erdõ már majdnem olyan, mintha a középhegységben lennénk. Cseres-kocsányos tölgyesek, hársakkal, szilekkel, akácokkal. A fák alatt fürtös gyöngyikék kellették magukat. Idén most láttam elõször ezekbõl a kedves virágokból.

Az utolsó ellenõrzõpont ebben az erdõben volt. A pecsét mellé még kaptunk egy kis bíztatást a nagyon kedves pontõr lánytól, hogy már csak 3-4 km van hátra. A bíztatás sajnos ellentétes hatást váltott ki bennem, mert inkább sajnáltam, hogy máris vége van ennek a kellemes tavaszi sétának. Más dolgunk nem is volt, mint beereszkedtünk a célba. A célban több színû kitûzõ közül választhattunk, s kaptunk oklevelet is. Sõt! Meleg pizzával kedveskedtek a rendezõk. Nem azt mondom, hogy az a vékony szeletecske nagyon megfeküdte volna a gyomromat, de azért a jelképes összegért, amit nevezési díjként kértek, ez is nagyon kedves gesztus volt.

Jókedvûen vezettem hazáig. Örülök, hogy ezt a túrát választottam. Könnyed kis séta egy turisták által ritkán járt térségben. Az útvonal választása jól eltalált, a szervezés viszonylag rendben volt. Ugyan térképet nem kaptunk és az útleírás sem ütötte meg azt a mércét, amire azt mondhatnám, hogy színvonalas, de ez könnyen orvosolható lenne. Az út eleje vérprofi módon ki volt szalagozva, de jó lett volna, ha a szalagokból maradt volna a jelzésekkel kevésbé ellátott részekre is.

Remélem jövõre is viszontlátom a túranaptárban ezt a kellemes túrát. Ajánlom mindazoknak, akik nem a nagy kihívásokra, hanem egy kellemes sétára vágynak, akár családostól, akár egymagukban. Ha nyitott szemmel, nyitott füllel és szívvel látogatnak el Sülysápra, nem fognak csalódni.

Köszönöm, hogy itt lehettem, Remélem nem utoljára. ;-)

Egy hete az igen jól sikerült Julianus 50 túrán invitált Halima, hogy nincs-e kedvem vele tartani a Budaörsi Kopárok túrára is. Röviden átgondoltam a következõ hét teendõit és megállapítottam, hogy ha jól beosztom az idõmet, talán fel tudnám szabadítani a vasárnapot is a túrasport iránti hódolatom gyakorlása céljából. Beláthatjátok, nem volt erõm nemet mondani, de nem is bántam meg, sõt… De ne vágjunk a dolgok elébe!

Sajnos otthon volt a párommal egy kis pengeváltás ezzel összefüggésben, mert az évek során azzal is nehezen barátkozott meg, hogy minden szombaton a hegyekben „csavargok”, de az már mindennek a teteje, hogy még vasárnap sem tudok otthon ülni a …. (itt eredetileg egy nyomdafestéket nem tûrõ szó szerepelt). Végül is Halima egy nagy üveg, házi somlekvár formájában letette értem az óvadékot, és végre megkaptam a „rajtengedélyt”. (Hálás köszönet érte.)

Úgy beszéltük meg Halimával, hogy jelen túrán kivételesen õ tölti be a Sztárnavigátor szerepét, tekintettel arra, hogy úgy ismeri a budaörsi hegyeket, mint a tenyerét. Én pedig (lássatok csodát) még soha életemben nem jártam ezen a táján kies kishazánknak, így kíváncsian vártam milyen meglepetéssel szolgálnak majd a sokszor emlegetett, de még soha meg nem tapasztalt helyek, kilátások.

A 8:30-as rajtnyitásra beszéltük meg a találkozót a rajtban. Túratársam legnagyobb bosszússágára az útvonaltervezõ megint jól melléfogott. Így majdnem fél órával korábban tudtam behúzni a kéziféket a sulival szemben lévõ parkolóban, mint azt elõre kiszámoltam. Ebbõl kifolyólag most is hamarabb értem a rajtba, mint a mai nap tiszteletbeli „házigazdája”. Emiatt aztán villámló tekinteteket kellett kiállnom, pedig még el sem indultunk.

Ekkorra a rajtnak helyet adó tornateremben már minden készen állt a túrázni vágyók fogadására. Kitöltöttük a nevezési lapot, beneveztünk, s gyorsan útnak is indultunk. Persze legelõször elsüllyesztettem a csomagtartóba az „óvadékot”.

Az elsõ kaptató az Odvas-hegy oldalában vezetett. Hivatalosan a csúcsra nem vezet turistaút, de megtudtam, hogy simán fel lehet oda menni oldalról, s pompásan végig lehet menni a gerincen. A teljesítménytúrára való tekintettel azonban most nem kellett kiállnom ezt a próbát. Egy meredek aszfaltos úton értük el az 1. ellenõrzõpontot.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a túra útvonalán a kényes helyek szakszerûen ki voltak szalagozva, hogy az a pajzán gondolat, hogy itt valaki eltévedhet a mai napon, ne is jusson senkinek az eszébe.

Innen utunkat a Kõ-hegy felé vettük. Egy kevésbé intenzív kaptató tetején meg is leltük a kápolna tövében a 2. ellenõrzõpontot. Pecsételés után botanikai és barlangászati ismeretekbõl kaptam morzsányi többlet információkat és felleltünk egy ötletes geoládát is. Leballagtunk a fa lépcsõn, s igyekeztünk megtalálni az itinerben szereplõ P- jelzést. Ez a mutatvány a profi helyismerettel rendelkezõ navigátorom társaságában nem jelenthetett problémát.

Már éppen belesimultunk volna a túrázók lassú folyamába, amikor Halima jobbra le-, akarom mondani feltért egy igen meredek szikla oldalán. Hiába is próbáltam arra utalni, hogy nem teljesen vagyok meggyõzõdve arról, hogy itt ment az a bizonyos mérõkerék, mely szerkezet a túraútvonal pontos hosszát hivatott kimérni. Mint kiderült a kitérõ egyes szakaszai ugyan kissé veszélyesnek tûntek, de pompás kilátás nyílt azokra a helyekre, ahol eddig jártunk. Egy kevésbé meredek ösvényen kötöttünk vissza a hivatalos útvonalra, de lássatok csodát. Pont ekkor ért oda Szamóca is, aki idegenvezetõmnek pont az elõzõ napi Téry túrán volt alkalmi útitársa. Bemutatkoztunk egymásnak. Innentõl a továbbiakban, hármasban folytattuk az utunkat.

Mint késõbb megtudtam, van itt egy titkos út is, mely pont oda vezet, ahová a jelzett turistaút. Ha pedig létezik ilyen, akkor nem hagyhatjuk ki. Így is tettünk. Az ösvény mellett virágzó törpemandulák, tavaszi kikericsek, héricsek és egy csomó szép sziklagyepekre jellemzõ növény pompázott. Nagyon tetszett ez a hely. Csak azt nem értem, hogy ezekhez a gyönyörû helyekhez miért mindig olyan meredek emelkedõk vezetnek. De azért bevallom megérte a virágoskerti kitérõ.

A turistaútra kiérve begyûjtöttük a második geoládát, mely eddigi találataim második legötletesebb rejtése volt. Kis bizonytalankodás után aztán rátaláltunk arra az útra, mely a piktortégla üregek elnevezésû EP megközelítését tette lehetõvé. Azonban teljesen unalmas lett volna odasétálni az enyhén emelkedõ úton a ponthoz. Ekkor már egyáltalán nem csodálkoztam, hogy újabb pótolhatatlan látnivaló miatt „kellett” árkon-bokron át, csörtetni a sûrûben. Egy valaha fém ajtóval lezárt bányajárathoz jutottunk. Ez az a típusú járat, amelybe teljesen biztos, hogy nem szabad bemenni, de egyszerûen nem lehetett kihagyni. Nagyon érdekes volt az üledékes kõzetbe vájt barlang fala, ahol markánsan rétegzõdtek a különbözõ színû ásványi rétegek. Állítólag a derék õseink ezzel az anyaggal színezték házaik falát. Hiába volt belül szélcsend és kellemesen meleg tovább kellett induljunk. Hamarosan elértük a pontot, ahol pecsételtünk és Csillebérc felé vettük az irányt. (Ifjúkorom emlékezetes építõtáborainak helyszíne felé). Útközben jót beszélgettünk a jelzésfestésrõl, a harkályokról és más csúszó-mászó állatokról. A Csillebérci ellenõrzõponton nagyon szép almát kaptunk, melyet azonnal meg is ettünk.

Sorrento felé haladva az út egyáltalán nem hasonlított a hasonló nevû félszigetre. Sokkal szebb volt annál. Kellemes kanyargós úton haladtunk a célpont felé a hegyoldalban. Néha lett volna kedvem bele is kocogni, de azért csak sikerült visszafognom magam. Egy helyen felhívta Halima a figyelmemet, hogy hamarosan következik egy vicces emelkedõ. Jött is. Alig kaptam levegõt, de a tetején arcátlanul megkérdeztem, hogy mikor jön végre az a beharangozott emelkedõ, mert kedvem támadt egy kis hegymenethez. Erre az óta sem kaptam választ. Értitek ti ezt?

Valójában ez a Sorrento egy kisebb kõgombában csúcsosodik ki. Itt volt az EP. Ha már itt volt ez a kõgomba, fel is ügyeskedtem a tetejére egy fotó erejéig. Lefelé mászás egy kicsit izgalmasabb volt, de ezt nem árultam el senkinek. Pecsételtünk a kissé vacogó pontõröknél és ismét lehetõség nyílt egy alternatív ösvényen haladni. (Általában nem szoktam letérni a hivatalos útvonalról, de ez már egy ilyen nap.) Hamarosan a GPS újabb láda közelségét jelezte. A leglogikusabb lett volna az úton megközelíteni, de én egy hirtelen ötlettõl vezérelve bevetettem az árkon-bokron át technikát. Túratársaim követtek a szúrós bozótosban. Azt, hogy mit gondoltak rólam nem akarom tudni. Valószínûleg olyan jelzõkkel tiszteltek meg, melyeket épeszû ember nem írna bele az önéletrajzába. Persze ezt tapintatosan elhallgatták elõlem.

A láda a csúcs közelében volt, szintúgy az a két tucat kisgyerek a szüleivel, akik ott játszottak a láda közvetlen közelében. Mivel úgysem tudtam volna logolni tisztességesen, egy fotót készíttettem magamról. Továbbhaladva még kigyalogoltunk a Huszonnégyökrös-hegy ormához. Itt is volt egy láda, de nem is ez a fontos. A mai nap eddigi legpompásabb kilátópontján volt lehetõségem gyönyörködni a tájban. (Pedig a többi kilátás sem volt pitlák.) Itt értettem meg miért lehet beleszeretni ezekbe a hegyekbe. Miért mondta napvirág túratársnõ korábban olyan nagy szeretettel, hogy „Az én hegyeim!” Tényleg nagyszerû itt lenni.

Innen aztán felgyorsultak az események. Még egy kis városi szakaszon átkelve felosontunk a Törökugrató-hegy tetejére. Hm… Milyen szellemes elnevezések. Biztosan minden elnevezésnek megvan a történelmi magyarázata. (Szívesen hallanék ezekrõl valakitõl.)

Az utolsó ellenõrzõpontról már a fõút melletti járdán bandukoltunk be a célba. Próbáltam lassan menni, mert sajnáltam, hogy ilyen hamar vége van ennek a nagyszerû napnak. A célba érve megkaptuk a kitûzõnket és az oklevelünket. Volt lehetõségünk enni zsíros kenyeret lila hagymával, szörpöt vagy üdítõt inni. Túl sok ételt nem gyömöszöltem magamba, mivel nem is voltam túl éhes és azért otthon végtére is várt a vasárnapi ebéd (legalábbis ebben reménykedtem).

A túrát a Budaörsi Diák Sportegyesület rendezte. Ez volt az elsõ rendezésük és bizton állíthatom, hogy nagyon jól sikerült kis túra volt. Minden a helyén volt, ami kell egy jó túrához. Öröm volt látni a lelkes diákokat a rajtnál, a pontoknál és a célban. Mindegyik kedves és odaadó volt. Még mondja valaki, hogy ezek a mai fiatalok… Velem gyûlik meg a baja!

Köszönöm a rendezõknek a lehetõséget, hogy általuk megismerhettem ezt a szép vidéket. Halimának és Szamócának a kitûnõ társaságot. Igazán jól éreztem magam. Remélem jövõre is megrendezésre kerül ez a túra. Ha igen gyertek el Ti is, nem fogjátok megbánni.

Zöld 45

Tavaly is tetszett ez a túra, ezért kézenfekvõ volt, hogy idén ismét megpróbálom. Bele is tettem az idei túra naptáramba. Persze akik ismernek, ennek nem tulajdonítanak nagy jelentõséget. Mert például a tavalyi esztendõben is alig fele maradt meg év végére az eredetileg tervezett túrák közül. Mit csináljak, ha nem tudok ellenállni a barátaim jobbnál-jobb évközi ajánlatainak?

Most viszont már hetekkel ezelõtt lefixáltuk egy túratárssal ezt a programot, de sajnos errõl csak mi tudtunk, az influenzavírusok nem. Túratársam ágynak dõlt, de mint tudjátok, túra nélkül nem maradhatok egyetlen hétvégére sem. Ennyi erõvel akár az éltetõ oxigént is elvonhatnátok tõlem.

Két hete pompásan túráztunk együtt Halimával a Margita 40-en, így megkérdeztem lenne-e kedve ismét velem jönni? S hogy még nagyobb legyen a kísértés, azt is megígértem neki, hogy folytatjuk a geoláda keresõ projektünket is. Szerencsére Õ is ezt a túrát nézte ki magának, így sokat nem kérette magát.

Pár perccel hat után húztam be a kéziféket Budakeszi központjában, közel a majdani célhoz, s busszal, villamossal utaztam a rajtba. A megbeszélt idõpontban jött Halima is. Kitöltöttük a nevezési lapot, s már indulhattunk is. Amíg várakoztam volt idõm elolvasni a fõrendezõ kocsijának ablakára írt hirdetményt, miszerint nem a hagyományosnak tekinthetõ útvonalon kell bemenni a célba, hanem a Telki aszfaltúton. Mindezt azért, mert valami fakitermelés miatt az út járhatatlan. Nagyon nem örültem ennek, de erre még késõbb visszatérek.

Az elmúlt hetek kifejezetten fagyos túrái után, most kifejezetten kellemes volt a reggeli idõ. Nem azt mondom, hogy melegem volt, de nem is fáztam. Különösen nem, miután felléptünk az Ördög-orom tetejére. Valahogy nekem úgy rémlett, hogy tavaly a csúcs közelében volt az elsõ pont, idén úgy félúton. Mindenesetre a ponthoz érve csodálatos napfelkeltében tudtunk gyönyörködni. Pecsételés után már nagyon résen kellett lennünk, mivel pár lépésre voltunk a mai nap elsõ virtuális ládájától. Leolvastuk a kõbe vésett számot, s indultunk is tovább a Madonna-kápolnához, s onnan a második ellenõrzõpont felé, mely a Széchenyi-hegyi gyermekvasút állomása elõtt volt. Itt a fõrendezõ testvére posztolt. Többször is felhívta a figyelmünket, hogy Normafánál nem kell bemenni a vendéglõbe, mert az nekünk nem ellenõrzõpont. (De jó lett volna ezt tavaly is tudni. Elég sok gyúródástól megmenekülhettem volna.)

Nem vagyok gyakori vendég a Budai-hegyekben, de teljesen ismerõs volt az útvonal. Így aztán nem kellett nagyon koncentrálunk az útvonal követésére. Volt idõnk kölcsönösen beavatni egymást az erdõ köbözés és a szakszöveg fordítás rejtelmeibe.

A harmadik ellenõrzõpont a Tündér-szikla tövében volt, míg a következõ geoláda inkább a szikla tetejéhez közel. Úgy döntöttünk, hogy elõször a ládát gyûjtjük be, majd a pecsétet. Hamar ráakadtam a láda rejtekére, de nem akartam elvenni Halima örömét, látván milyen lelkesen keresgél vagy 20 m-rel odébb a szirt tetején, ezért levettem a zsákomat és gyönyörködtem a szép sziklaalakzatokban. Aztán Halima felhagyott a sikertelen kereséssel és odajött, vajon merre lehet a láda? Mikor megmutattam, hogy csak ide kellett volna sétálni, s nem zerge módjára a kövek tetején egyensúlyozni, útitársamnak hirtelen erõs közlési rohama támadt. Sajnos nem nagyon tudnék belõle pontosan idézni, de jobb is, mivel az érzékenyebb lelkületû olvasóim joggal botránkoznának meg. Mindenesetre kiválóan mulattam, amint az érzelmek, mint a láva törtek elõ a gyengébbik nem jeles képviselõjébõl. Bármelyik falusi kocsis megirigyelhette volna választékos szóhasználatát, mely a ládázás iránt érzett (vagy annak vélt) negatív aspektusait boncolgatta. Már megérte a mai nap, gondoltam magamban.

Most, hogy így ügyesen ráhangolódtunk a túrára, jött egy rövidebb városi szakasz. Valahogy jól is esett, mert nem kellett a sárban folyton korrigálni minden lépésnél. Ha városi a szakasz, de legalább sok lépcsõvel járt. Nos én annyira nem viseltetek ellenszenvvel a lépcsõzés irányában, de azért nem is élvezem annyira, hogy ezt kérjek szeretteimtõl Karácsonyra. Ez a Battai lépcsõre különösen igaz.

Csodálatos napsütéses idõben érkeztünk az Árpád-kilátó ellenõrzõpontra, mely természetellenesen nem a kilátónál, hanem jóval elõtte volt. Itt kaptunk egy szelet csokoládét. Egészen finom volt! Aztán felballagtunk a tetõre. Két okunk is volt rá. Egyrészt arra vezetett tovább a túra útvonala, másrészt itt volt a következõ láda rejtekhelye. Ez viszont annyira frappáns találat volt, hogy a ládák minden korábbi bûne meg lett bocsátva, hetedíziglen.

Leballagtunk az Árpád-tetõrõl, kereszteztük a Szépvölgyi utat, s szép egyenletesen feltoltuk a Felsõ-Kecske hegyig. Innen elég meredek lejtõ vezetett a Nagy Farkas-torokig. Azaz különösebben nem volt meredek, de ebben a csúszós, saras idõben bravúrosan kellett használni a túrabotokat és az út menti fákat, csökkentendõ a nemkívánatos sebesség-növekedést.

A Guckler úton kevesebb, mint három kilométer volt még a Virágos-nyeregig. Innen is van egy emlékezetes túraeseményem. Az út jellemzõen a hegy ÉK-i oldalán halad, ennélfogva kevésbé éri a nap. A jég itt még néhány rövidebb szakaszon elég jól tartotta magát. A túrázók igyekeztek minél inkább az út szélén haladni, ahol relatíve száraz viszonyok uralkodtak. Nem úgy néhány futó, akik éppen itt értek utol. Az út közepén lendületesen futottak el közöttünk. Legalábbis ez lehetett az elképzelésük, de más az elmélet és más a gyakorlat. Pont akkor, amikor mellém értek, egyikõjük megcsúszott. Nem vesztette el azonnal az egyensúlyát, hanem igyekezett korrigálni, mégpedig elég bonyolultnak tûnõ mozdulatsorral. Hirtelen nem tudtam eldöntetni, hogy ez valami eddig ismeretlen kapuéra formagyakorlat lehet, melyet tisztán kedvtelésbõl mutat be nekünk a spori, vagy egyszerûen csak rosszul van. A látványtól földbe gyökerezett a lábam, s mint késõbb bebizonyosodott ennek köszönhettem, hogy nem végeztem az út melletti szakadékban. Mondom mindezt azért, mivel a bemutató csúcspontjaként egy gyönyörû kaszáló lábmozdulat vetett véget a lenyûgözõ gyakorlatsornak, mely éppen a bokámnál érte el végsõ formáját. Szerencsére nem lett senkinek baja, de azért nem tapsoltam meg a mutatványt, nehogy félreértés legyen belõle és esetleg olyan értelmezése legyen a dolgoknak, mintha ismétlésre bíztatnám.

Ilyen kalandok árán sikerült elérjük a Virágos-nyeregben lévõ ellenõrzõpontot. Pecsételés után azonnal továbbindultunk. Emlékeim szerint itt volt tavaly a legkellemetlenebb sáros szakasz, de most nem tûnt veszélyesnek. Mondjuk nem is figyeltem annyira az út minõségét, sokkal inkább a GPS-t, mert az kézzel-lábbal mutatta (sõt még folyton csipogott is hozzá), hogy ha itt letérnénk a turistaútról és felmásznánk a Csúcs-hegyre, újabb geoládát tudnánk zsákmányolni. Ezen ne múljon, hát akkor jobbra át. Egy elég barátságos csapáson húzódtunk a csúcs irányába. Tájékozódásnak álcázva többször megálltam és bambán bámultam a GPS kijelzõjét, pedig õszintén megvallva csak levegõhöz akartam jutni. Egyértelmûen szólt az instrukció. A láda a csúcson lesz. Ott is volt. Egy napsütötte szélvédett helyen elfogyasztottunk egy-egy szendvicset, s ittunk fél deci teát. Pontosabban én ittam, mert Halima valami furcsa ötlettõl vezérelve a többit nagyon körültekintõen kiborította az anyaföldre. (Mondhatnánk úgy is, hogy véletlenül felborult a termosza, de ez méltatlan lenne a túra emelkedett hangulatához.)

Ezután, azt is mondhatnánk, hogy eseménytelenül telt a túra a Szarkavárig, de ez arcátlan hazugság, a fontos tények elhallgatása lenne. Ezen a szakaszon a kígyótenyésztés legapróbb fortélyaiba is beavatott túratársam. Remélem, soha nem kell hasznát vennem az itt hallottaknak, de mindenesetre annak kifejezetten szurkoltam, nehogy legyen a végén még egy gyakorlati bemutató is.

Az elõadásnak pont akkor lett vége, amikor kiértünk Solymár elõtt az erdõ szélére. Lenyûgözõ szakasz volt. Egyszerre cuppogó, ragacsos, bakancstalp-letépõ és csúszós sár. Hát ez nagyon fincsi. Ez már majdnem cserháti anyag! Azt bántam, hogy hamar vége lett. A Szarkavárnál ismét elhagytuk az útvonalat, hogy megkeressük az itt rejtõzködõ ládácskát. Azt tudtam, hogy a toronyban van, de azért elég nagy az a torony, nemde? Elég hosszas keresgélés után végül megleltük a ládácskát, s trappoltunk Solymárra. Itt összefutottunk napvirággal, aki a délutáni családi program miatt ma csak a 20-as távot választotta. Kutyafuttában köszöntünk egymásnak, s õ sietett a buszmegállóba, mi pedig feltöltöttük a vízkészleteinket, s irány a Zsíros-hegy. Szép gyertyános-bükkös kísérte az emelkedõt. A frissen elvégzett bontóvágás szakszerûségéhez kétség sem férhetett. Itt is elindul az a 10-20 éves folyamat, melynek az erdõ megújítása lesz a vége.

A hegy tetején megkérdezte Halima, hogy pontosan hol is keressük a következõ ládát? „Ott van felírva a táblázatban, amit még a rajtnál adtam oda, s amire eddig oly gondosan feljegyezted a ládák jelszavait” – volt a válaszom. Aztán kiforgatta minden zsebét, de a jegyzet nem volt sehol. Basszus, ezt elhagytuk! (Szerencsére az itinerek megvoltak.) Rezignáltan vettem tudomásul, de legbelül hahotáztam magamban. Halima nagy bûnbánattal ostorozta magát, mintegy kétségbe vonva saját szellemi képességeit. Annak mindenesetre nagyon örültem, hogy nem én vesztettem el, mert akkor most én mérgelõdnék, s õ kacagna. Na mindegy. Ha már itt vagyunk, keressük meg azt a „Királyi Panorámát”. Egy fenyõfa ágára akasztva meg is lett, mint ahogy pár perccel késõbb a Nagykovácsi Kálvária láda is.

Ilyen komplikációkat követve értünk be Nagykovácsiba a plébániára, mely nemrég a PMTT túra bázisának adott otthont. Hú de jót ettünk itt. Volt zsíros és vajas kenyér és isteni házi lekvárok is kívántatták magukat. A nagy ijedségre szerintem többet is ettem, mint amennyi ildomos lett volna, de mit csináljak? Olyan jól esett.

Folytatva utunkat a nap utolsó emelkedõje várt ránk. A Nagy Kopasz. A csúcs közelében még összefüggõ hótakaró borította a talajt. Jól megnéztem magamnak. Alighanem ebben a szezonban ez volt az utolsó havas túrám. Lefelé közel sem volt annyira saras, mint amire számítottam. Aztán leértünk a Tarnai-pihenõhöz, ahonnét a látvány mindig megfog. Megegyeztünk abban, hogy ez az egyik legszebb panoráma a Budai-hegységben. Jó tempóban értünk le a Telki mûúthoz, ahol a mai nap utolsó pontõre posztolt. Megkérdeztük tõle, hogy mi lenne, ha mi mégsem a forgalmas aszfaltúton ereszkednénk be Budakeszire a célba, hanem a túra eredeti útvonalán, az erdõben. Mivel a „hivatalos ember” áldását adta rá, bevetettük magunkat az erdõbe. Tudom nem annyira érdekes a gyönyörû erdõben sétálni az esti  szürkületben, dámszarvasokat és muflonokat látni egészen közelrõl, mint a benzingõzt szívni öt kilométeren keresztül, de mi ezt választottuk. Így jártunk. Mire a mai nap utolsó ládájához értünk szinte teljesen besötétedett. Nem is lett meg, bár gyanítom világosban gyerekjáték lett volna.

Nos, a beszámoló elején említettem, hogy az útvonal azért lett elterelve, mert az út teljesen járhatatlan lett egy fakitermelés miatt. Jelentem egy szûk ötszáz métert leszámítva az út tökéletesen járható volt. Igaz egy darabon a turistaút be volt borogatva gallyakkal, de az ösvénnyel párhuzamosan, attól 20-30 m-re kiválóan el lehetett érni a vágásterület szélét.

A szintidõ maximális kihasználásával értünk célba. A szervezésrõl annyit, hogy nem nyújtott semmilyen extra különlegességet, de alapjában véve minden rendben volt vele. Jó, hogy megrendezik évrõl-évre ezt a túrát.

Köszönöm a felejthetetlen túraélményt a hegyeknek, az erdõknek, a kora tavaszi idõjárásnak és nem utolsó sorban túratársamnak Halimának. Nagyon jól szórakoztam. Ugye Ti is?

Korábban úgy beszéltük meg kaledit-tel, toga3-mal és Zsomborral, hogy szombaton Pásztóra megyünk a Szent Lászlóra. Végül nekünk sem volt elég bátorságunk nekivágni a meglehetõsen kockázatosnak látszó idõjárási viszony közepette. Más-más indokkal, de mindenki lemondta az utazást. Az lett  volna a leglogikusabb, ha én is otthon maradok Mamácska szoknyája mellett és egymást "melengetjük" a zord idõben, de nem lennék "rehor", ha ez így történt volna.

Csütörtök este átsoroltam a Téli Sóút-ra. Igaz ezt volt a sokadik teljesítésem, de az nem lehet, hogy sehová nem megyek, ha itt a szombat. Ugye legalább Ti megértetek?

Szerencsére nem egyedül vágtam neki a távnak. Jött a Sanyi barátom és Buba is. Szolnokon a célban találkoztunk 6:45-kor. Átültek hozzám, s elkocsikáztunk a rajtba. (Persze nem mulasztottuk el útközben megkeresni a GCMJJ-t.) A rajtban nagy zsivaj nem fogadott, ellentétben az elmúlt években tapasztaltaktól. Mint késõbb kiderült összesen 52-en indultak a "hosszú" távon. Ebbõl 10 fõ látássérült túratárs volt - akiknek ez volt az elsõ "hivatalos" teljesítménytúrája- és az õ kísérõik. A kísérõket a fórumon toborozták az egyébként a túrán indulni szándékozó túratársak közül. Meglepõen hamar meg is lett a szükséges létszám. (Biztosan születnek majd érdekfeszítõ beszámolók a tárgyban.) Mi ugyan nem találkoztunk velük, de a célban értesültünk Lipák Pista bácsitól, hogy mind eljöttek, s fél távnál még "viháncoltak".

Az elsõ kilométeren még nem tudtuk mi vár ránk. Hátszéllel jutottunk ki Tápiószele házai közül, gyönyörû hóesésben, -11 fokos hõmérsékletben. A feketeleves akkor kezdõdött, mikor Szolnok felé kanyarodtunk. A metszõ ÉK-i szél a bal oldalunkat támadta végig. A réteges öltözködésnek és a tempós lépéseknek köszönhetõen általában nem fáztam, de az ujjaim hamar átfagytak a vékonynak bizonyult kesztyûben. A bal combom kicsit fájt a hidegtõl, hiába dolgoztattam õket teli gõzzel. Pedig még jéger alsót is húztam a mackóm alá. A legrosszabb azonban az volt, hogy az erõs szél a bal oldali arcunkba vágta az éles hókristályokat. Szerencsére vittem magammal egy hosszú sálat, s nemcsak a nyakam köré, de a bal fülemre és az arcom elé is tekertem belõle. Alig láttam ki a "fedezékbõl". De mit ér a hideg szél nélkül?

Ennek ellenére meglehetõsen jókedvûen haladtunk elõre. Az út jól járható volt. "Sár" nem nehezítette meg az utunkat. Az 5-10 cm porhó még éppen nem akadályozott a haladásban. Az orrfújásnak e nap a kulturált változatát alkalmaztam, s teljesen meglepõdtem, hogy a zsepi nedvességtartalma milyen hamar képes halmazállapotot váltani. A harmadik használat alkalmával pont olyan érzés volt, mintha egy hideg kaviccsal akartam volna orrot törölni. De nem is untatlak tovább ilyen gusztustalan dolgokkal, melyeket egyébként magad is megtapasztaltál volna, ha velünk tartasz.

A pusztában semmi nem akadályozta a levegõmozgás sebességét. Így értünk a 2. EP-re, ahol sütit adtak. Azonnal be akartam burkolni, s inni egy jó forró teát a termoszomból. Itt csak annyi komplikáció volt, hogy az arcom elé tett sál nemcsak szûrte a hideg levegõt, hanem a kifújt pára azonnal jéggé fagyott benne, a s a szakállam... Jaj, a szakállam! Hozzáfagyott a sálhoz. Alig bírtam letépni a sálat magamról, s lett a szakállam pont annyival ritkább, mint amennyit a sálon jégbe fagyva meg lehetett számolni nemes arcszõrzetembõl.

Innen 6 km aszfaltozás következett, de Allahra mondom jól esett. Menet közben kétszer is találkoztunk hókotróval, s a nyomában nagyon jól lehetett haladni. Fél távnál frissen sütött szalonnakockákat és "csepegtetett" kenyereket kaptunk és persze forró teát is. Nagyon jól esett. Innen továbbhaladva két dolog változott meg. Egyrészt elállt a havazás (pontosabban már alig-alig esett), másrészt egyre több lett a földön a hó. Persze nem úgy, hogy eddig átlagosan volt 8 centi, s most 15 centi lett, hanem úgy, hogy néhol semennyi, néhol, meg fél méter vastag hótorlaszok állták utunkat. Persze nem hosszában, hanem az oldalszél miatt mind keresztben feküdtek az úton. Csak a szántáson kisebb-nagyobb kerülõkkel lehetett mellõzni õket. Egy idõ után már ezzel sem törõdtünk, hanem fásultan keresztül lábaltunk rajtuk.

Menet közben rengeteg csapatokba verõdött õzet és nyulat tudtunk megfigyelni, akik rohangásztak hol ide, hol oda. Szerintem õk sem élvezték az idõjárást.

Ilyen körülmények között aztán beértünk a célba, ahol forralt bor (a sofõröknek forró tea), virsli és Lipák Pista bácsi várt bennünket, elapadhatatlan optimizmusával. Végül is a jókedvem megmaradt, de jobban elfáradtam, mint amit a kiírásban szereplõ táv- és szintadat indokolttá tett volna.

Rövid melegedõ után bepattantunk Sanyi kocsijába, s elfuvaroztak a rajtban hagyott kocsimig. Itt elköszöntünk egymástól, s Csemõ felé fordítottam a szekerem rúdját. Az indítókulcsot elõhalásztam a zsákom aljából, amitõl a 90 ló felhorkant, s szép lassan poroszkált hazáig. Otthon a kapu kinyitását kisebb lapátolás elõzte meg, mert a karjaim ereje nem volt elég ahhoz, hogy a kapuszárnyakkal 2-2 köbméter havat eltolhassak velük.

Szóval így történt az idei Téli Sóút teljesítésem. A mai nap még aggodalmasan nézegetem a Téli Margita kiírását és az idõjárás elõre jelzéseket. A hét elõre haladtával gondolom az elõbbi kerekedik felül, de jelenleg még elég aggályosnak tartom a szombati Gödöllõi utat.

A tápiószeleiek által szervezett túrákon mindig úgy érzem, HAZAJÖTTEM. Most is így volt.

A legnagyobb elismerésem a látássérült túratársaink, kísérõik, és a pontõrök elõtt, akik a tegnapi napon is helyt álltak, hogy mi jót szórakozhassunk. Nagyon szépen köszönöm a lehetõséget. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a napot a pusztában tölthettem. Sokat tanultam belõle.

Ezek a Bartinás fiúk már megint kitaláltak valamit...

A túra elõtti napon online közvetítést adtak az aktuális sárhelyzetrõl. Még elrettentõ fotót is közretettek a fórumon. Szerintem nem ismernek engem, ha azt gondolják, ennek hatására majd otthon maradok a feleségem szoknyája mellett. Persze adtam alájuk a lovat (õk meg vették a lapot).

Pleccsel úgy beszéltük meg, hogy Dunaföldváron találkozunk, s onnét közös autóval rongyolunk Szekszárdra. Plecs dinamikus vezetési stílusának köszönhetõen negyed órával hamarabb érkeztünk a rajtba, mintsem azt az útvonaltervezõ megjósolta.

A rajtban hatalmas kupac nevezési lap árulkodott arról, hogy a szervezõk igen optimisták, de bölcsen is tették. Nevezés, mosdó, szerelvényigazítás. Mindenki itt van? Buba, Plecs, én. Rendben indulhatunk.

Mivel az éjjel kitisztult az idõ, masszív fagyban vágtunk neki. Ennek ellenére mire kiértünk a városból már nem fáztunk egy csöppet sem. A dombtetõrõl visszanézve a városra szép panoráma tárult a szemünk elé. Ekkorra már a nap is lerúgta magáról a takarót, álmosan nyújtózott egyet, s a felhõtlen keleti égbolton vörös haját szép lassan aranysárgára fésülte.

Az utak kopogós keményre voltak fagyva (hol van itt a sár?), a jelzések jól követhetõek voltak, mi pedig jót beszélgettünk. Az 1. EP elõtt szemtelenül közel volt egy geoláda, melyért társaim lehajoltak. Én itt ideiglenesen elköszöntem tõlük, mivel õk ma a klasszikus 30-as, jómagam pedig a leghosszabb távra neveztem. Úgyis hamarabb érnek be, legalább nem kell olyan sokat várjanak rám!

Egyedül kissé nagyobb tempóra kapcsoltam (már legalábbis magamhoz képest). A jól járható úton jól esett a menetelés. Nehéz héten voltam túl. Szükségem volt arra, hogy újragondoljak néhány dolgot az életemben. Így aztán repült az idõ, s fogytak a kilométerek is. Gyors hamarjában érintettem a szálkai, majd a grábóci ellenõrzõ pontokat. A rendezõk figyelmesen igen jóféle teával (frissen szeletelt citromkarikával), nápolyival, ropogós almával kedveskedtek.

A grábóci vadászlakhoz érve ébredtem a magam bajából. Belefutottam egy komplett iskolai osztályba (vagy kettõbe). A jókedvû fiatalok önfeledten csacsogtak. Ha sokáig köztük mentem volna én is hozzájuk fiatalodtam volna, de tényleg. Megnéztem a garmint, mennyi van még az ellenõrzõpontig. Egy jó kilométer. Akkor belehúzok, ne kelljen akkora sort állni a pecsételésnél. Mentem is, ahogy csak bírtam. Szaporán köszöngettem a túratársaknak, akik mellett sikerült elslisszolnom. Mikor már alig volt a pontig 100 méter, akkor láttam, hogy ez csak az utóhad volt. A derékhad éppen most pecsételtet. Szerencsére hihetetlen gyorsan dolgoztak a pontõrök, s mire hetet számoltam már sorra is kerültem. Egy nagy „X” került a 31-es rajtszám fölé a táblázatban, pecsét az itinerre, s már halásztam is elõ a bögrémet a hátizsákból.

Hmmm…. A legendás szekszárdi vörösbor. Általában bûnnek tartanám, hogy a jó vörösborba cukrot tegyenek, de most nagyon jól esett. Forró, édes, fûszeres, s benne rengeteg gyümölcsdarab úszkált. Ez aztán adja az erõt! Nem bírtam azonnal meginni, s bögrével a kezemben indultam tovább a szalagozás mentén, közben szürcsölgettem a mennyei nedût. A lejtõ aljában a bögre visszakerült a zsákba, s hajrá tovább.

A szikrázó napsütés hatására a levegõ percrõl percre langyosabb lett, s itt-ott már csúszkált az avar alatti sár is. Végiglépdeltem a Sötét-völgyi tanösvény kacskaringós sétányán, s balra fel a K4 jelre, melyen Kakasdig lehet eljutni. Azonban alig haladtam száz métert az emelkedõn, hirtelen nagyon szomjasnak éreztem magam, s a lábaim ólomnehézzé váltak. Mi lett velem? Eddig olyan jól ment. Persze! Elszomjaztam. Egy korty vizet sem ittam ez idáig, csak édes teát és forralt bort. Nos ha csak ennyi, azon könnyen tudunk segíteni. Elkaptam a zsákomból a vizes kulacsomat, s apró kortyokban megittam belõle majd fél litert. Közben volt idõm szétnézni is. Tényleg nagyon szép ez a hely. Érdemes lenne ide nyáron is eljönni. Csak úgy, sétálgatni errefelé. Még lehet, hogy olcsón meg is lehetne szállni a környéken. Idáig jutottam a gondolataimban, mikor egy belsõ hangot hallottam: „Misi, ne mélázz annyit! Sanyiék lassan beérnek, aztán várhatnak rád szégyenszemre.” Miután ilyen dorgálásban részesítettem magamat, hátamra kaptam a zsákomat, s fel a domb tetejére. Nem is volt már semmi bajom. A szervezet megkapta, amit akart, s dolgozott, mint a Doxa óra. A Kakasdi ellenõrzõpont is meglett, majd még a faluban a KQ jelzésen ráakadtam a Csurgó-forrásra. Feltöltöttem a vízkészletemet, s irány a Sötét-völgyi-tó. Menyire másképpen néz ki ez a tó az országútról! Itt-ott jéghártyás volt a teteje. A gyerektáborba vezetõ aszfaltra kiérve szúróbélyegzõs EP. Tavalyelõtt is így volt. Úgy emlékszem akkor jobban el voltam fáradva. Igaz akkor sarasabb is volt az út. Könnyen letalpaltam a szûk két km-t. A bejáratnál csoportosulás jelezte a közelgõ utolsó EP helyét. Itt is teát mértek. Nagyon finomat. Megettem az egyik szendvicsemet. Innen már csak 8 km van hátra. Pókmászásban is kibírom…

… Nos erre nem került sor, de azért elég tüdõtágító az a K+ út, legalábbis egy rövid szakasza. Mostanra a fagy is kiengedett, s nem is tekinthetõ túl lankásnak. Ha nem is volt könnyû, de egyenletes, lassú tempóban csak kikapaszkodtam a szõlõk közé. A szõlõkön keresztülvágva a Szarvas-szurdikban haladtam végig. Érdekes a hely, de érdekes a neve is. Kedvelem ezt a részt.

A szurdokból kiérve újra magasabb fokozatba kapcsoltam. Ismét szõlõsök között haladva nyugtáztam, hogy a gazdák már megkezdték a metszést, sokan tettek-vettek valamit a januári tavaszban. Egy terepgyakorlós fiatalokból álló társasággal élcelõdtem, majd hagytam el õket. Egyikük vette a lapot, s utánam eredt, le is hagyott. Idõvel beértem, s az utolsó kilométeren együtt haladtunk. Váltottunk pár barátságos szót. Hogy mirõl? Természetesen a túrázásról, mi másról?

Beérve a célba boldog voltam. Ismét érdemes volt eljönni Szekszárdra. Megkaptam az oklevelet és a szépséges jelvényt. Szép idõben, szép helyeken jártam és nagyon jól éreztem magam. Kell ennél több?

A szervezésrõl csak felsõfokban tudok beszélni. Minden a helyén volt. A célban kaptam egy kérdõívet is, de elfelejtettem bedobni a gyûjtõládába. De ne bánjátok. Semmire sem mentetek volna vele, mert csupa 10-est adtam volna mindenre. S arra a kérdésre, hogy mit csinálnék másképp a helyetekben az a válaszom: SEMMIT. Minden így tökéletes, ahogy van. Köszönöm nektek Bartinás srácok és lányok.

 

HTMV 60

Kígyóval-békával riogattak az elõdök. Hogy csupa szenvedés, meg unalmas és azt is írták, hogy soha nem akar már vége lenni. Nem kell nagy szirteket megmászni, s onnét aláereszkedni sem. Még a térképet sem kell böngészni, hogy megleljük a helyes utat. Mégsem egyszerû végigjárni ezt a 60 vagy 90 km-t. Elfárad a szellem és elfárad a test. Felõrli az idegeket a végeláthatatlan gát és soha, de soha nem látod a végét. Mert a híd messze van. A Híd Túl Messze Van.

Ha ilyen, akkor ilyen. Ne nevezzenek teljesítménytúrázónak, ha nem próbálom ki! - pattant ki fejembõl az ötlet. Mindjárt az elsõ héten (eléggé rehorisztikus módon) harmadszor módosítottam a kõbevésett, bombabiztos éves túra naptáramat, s a fórumon is közhírré tettem döntésemet. Innen már nincs visszaút!

Magam is a végtelen rónák gyermeke vagyok. Jókorán megtanultam észrevenni a szépségeket a sík tájban. Azokat az apróságokat, melyeket gyakran akkor sem látsz, ha megmutatom. De ott vannak. Bizony ott vannak. Csak ki kell nyissad a szemed. Sõt nem csak a szemed. A lelked is ki kell nyissad hozzá.

Háromnegyed hétkor lépek be a Vízügy székházának aulájába. Beállok a jelentõsnek nem mondható sor végére. Akkor tûnik csak soknak az a tizenegynéhány ember, amikor tíz perc múlva sem haladok elõre egy tapodtat sem. Felkészültem. Írtátok, hogy bizony a nevezés nagy pöcsöléssel jár. Nem bosszantom magam. Felfedezek néhány ismerõs arcot. Kézfogás, puszi, örülünk egymásnak.

Na végre! Valaki megkapta az itinerét. De jó neki! Kezd rám melegedni a dzseki. Hallgatom, hogy körülöttem miként viccelõdnek a társak. Eltereli a figyelmemet, arról a bizsergetõ izgalomról, amivel számomra a rajtolás jár. Még a 97. után is.

Végre én is sorra kerülök. Hamar végzek - gondolom. Elõneveztem, s a nevezési díjat is pontosan kikészítettem a markomba. Tévedtem. Ugyan elküldtem a precízen kitöltött nevezési lapot a hivatalos kiírásban szereplõ egyik rendezõnek, de rosszul tettem. A másiknak kellett volna! Tessék új nevezési lapot kitölteni! -hangzik a sommás ítélet. Szerencsére, otthon kinyomtattam egy tartalékot, s elõ is húzom a zsákom belsõ zsebébõl. Innen már ment, mint a karikacsapás. Öt perc alatt bekönyvelésre kerültem, három különbözõ táblázatba. (Persze minden táblázat huncutul elbújt a másik mögé.) Nehéz ez kérem, de rendnek kell lenni. Kezemben az itiner. Gyorsan átadom a helyem a mögöttem állónak, ne rám haragudjanak, amiért áll a sor.

A neheze már megvan, vagy még csak most kezdõdik? Kilépek az ajtón, s egybõl egy emelkedõvel kezdek. Huszonegynéhány lépcsõ, s máris ott állok a gát tetején. Megteszem az elsõ lépéseket, s elhangzik a szokásos „Isten segíts!” Csak lehelem a szavakat. Akinek szól, így is meghallja.

Szembõl fúj a szél. Nem erõsen, de azért összébb húzom a dzsekim zipzárját. Kristálytiszta a levegõ. Ma reggelre befagyott az a kevés pocsolya is, ami megmaradt a tegnapelõtti esõ nyomán. Na nem a gáton, az teljesen száraz és egyenes. Még idefelé láttam párat. Néhány könnycsepp csak, amit az égiek elhullattak a szárazodó Alföldért.

Jobbról az ártéri erdõ fáinak girbe-gurba ágai között álmosan nyújtózik a nap. Vöröses-sárga korongja lassan emelkedik egyre feljebb. Tudja, hogy még csak január eleje van. Úgyis hamar nyugodni tér. Talán addig kitart a fénye, amíg az a pár hõs eléri a hagyma városát, akik valami furcsa belsõ indíttatásból ma reggel felmásztak a GÁT tetejére.

Elõttem a távolban pár hangya méretû túrázó, s ott legelöl még páran. Talán egy kilométert sem haladok, mikor a mögöttem induló fiatalember utolér. Mint kiderül Makón lakik. Neki hazai a pálya. Beszélgetünk errõl-arról, leginkább a túrázásról. Jól tempózunk, kicsivel hatos átlag felett - mondja a jó öreg CsX. De jól is esik az erõs tempó. Be kellene melegedni. Nem szeretek fázni egy ideje. Lehet, hogy öregszek? Jobbról a tiszai ártér fái, de a folyót nem látom. Biztos lesz még alkalmam rá a mai napon.

Valaki piros dzsekiben mászik fel a gát oldalán. Nagyon ismerõsnek néz ki, vagy mégsem õ? De igen. Vándorcsillag az! Kitörõ örömmel üdvözöljük egymást. Karácsony óta már negyedszer futunk össze ilyen-olyan túrán, korábban talán kétszer se az elmúlt évben. Rafterékkel jött, de a váratlan boksz kiállás miatt lemaradt. Majd utolérjük õket. Az elsõ ellenõrzõponton meg is pillantjuk útitársait, akik már a teájukat kortyolják. Mi is pecsételünk, megisszuk a teánkat. Persze jól esik a csoki is, amit kaptunk, s indulunk is tovább. Rengeteg még a mondanivalónk egymásnak.

Felváltva mesélünk el mindent, szinte a bölcsõtõl kezdjük, de a vége minden történetnek valamelyik túráról, vagy valamelyik túratársunkról szól. Így aztán repülnek a percek, az órák, s velük a kilométerek. Lám lassan fél távhoz érünk (legalábbis én), s még egy percet sem unatkoztam. Ki mondja azt, hogy ez egy unalmas túra? Jó társaság kell, ennyi az egész. Egyébként úgy látom ritka a magányos túrázó. Inkább a társak is 2-3 fõs csapatokban róják a végtelennek látszó utat. Jobban telik így az idõ.

Valahol harangoznak. Hallani nem hallom, de a pocakom jelzi, ilyenkor szoktam ebédelni. Mindjárt itt a második ellenõrzõpont, valamit már kellene enni. Elõveszem a táskámból a kicsi dobozkát. Benne afféle falusi diákcsemege. Földimogyoró, napraforgó, s mazsola. Igazi energia bomba. Eszegetünk belõle. Ezzel a „tûrõkével” kihúzzuk az ellenõrzõpontig.

Nagyon jól esik a jól fûtött gátõrházba belépni. A kis vaskályha ontja a meleget, s a kis helyiséget otthonossá varázsolja. A kabát is lekívánkozik rólunk. Leülünk a padra, s a zsákból elõkerülnek a finomságok. Nem csak igével él az ember. Mert nem csak roppant bölcs volt, aki ezt a mondást kitalálta, de azt hiszem éhes is. Elégedetten falatozunk, isszuk a teánkat, s a szobába jönnek az emberek, s jókedvünk az egekbe hág. De jó, hogy itt vagyok! Oly jó köztetek lenni, kedves túratársak!

Aztán a szendvics elfogy a kézbõl és a teából is behörpintjük az utolsó kortyot. Mennyi is van még Makóig? Elég nagy a szórás a kapott válaszok között. A GPS track szerint alig huszonöt, de van, aki harmincat mond. Gyanítom az elsõ az igaz, de valószínûleg az utóbbit fogom pontosabbnak érezni 4-5 óra múlva.

A hosszasabb pihenés után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Fel a gátra és hajrá elõre! Felmerül az ötlet, hogy van a Maros-foknál egy geoláda. Csak egy másodpercig incselkedik velem a kisördög, de aztán felülkerekedik a józanság. Sok van még hátra. Az a párszáz méteres kitérõ lehet, hogy hiányozni fog a végén.

Az egyik kanyar után (mert volt ám ilyen is) egy templomot veszünk észre. Máris Makó? Az nem lehet. Elvileg még több mint egy húszas hátravan, ez pedig nincs messzebb öt kilométernél. Elõveszem a GPS-t. Persze ez még csak Maroslele. A gombokat nyomogatva, meglepõdve veszem észre, hogy a hosszú pihenõ ellenére még mindig majdnem hatos átlaggal jövünk. Meg is ijedek kissé. Ez nekem lehet, hogy túl erõs lesz. Elég volt ez a pillanatnyi szellemi megingás, s azonnal ólomnehéznek éreztem lábaim. Pedig egy perce még szinte fütyörésztem. Meg kell állnom, rendet kell raknom a dobozban! Kérdem Vándorcsillagot, vajon mit szólna, ha megállnánk egy picit? Úgy érzem, innom kell egy kis vizet. Persze, mondja mosolyogva, neki is jól esne.

Hm… Még nem is ittam a teámból, csak cipeltem eddig a tele termoszt. Útitársam nem kért a citromfû teából. Inkább a bolti kakaóját itta meg. Vesztére, de erre még visszatérek. Meg is ittam nem egy, de hárompohárnyi teát, s az utolsóba dobtam még egy Mg pezsgõtablettát is. Jól esett, nagyon jól.

Feltápászkodtunk, elindultunk és újra jókedvem lett. Azt hiszem, átestem egy kisebb holtponton. Nem is merült fel semmi problémám, immár a célig. Annál inkább kedves túratársamnak. Valami nem lehetett rendben azzal a kakaós itallal, mert hirtelen… Szóval más dolga akadt. Mondta, hogy menjek csak, majd utolér. Aztán csak nem jött. Illetve jött, de elég messzire elértem idõközben, s láttam, hogy becsatlakozott egy ismerõs csapathoz. Ettõl megnyugodtam, s igyekeztem újra a számomra kellemesnek tûnõ tempót menni.

Valahogy sokkal fárasztóbb volt menni lassan, hátrafelé tekintgetve, mint a mai napon megszokott, de számomra nagyon is erõs tempóban. Elõttem 6-7 villanyoszlopnyi közzel ment Csaba és Bálint. Próbáltam olyan tempót menni, hegy ne szakadjak le tõlük. A nap is már majdnem lebukott a nyugati égbolton. Vajon sötétedésig beérek Makóra, vagy elõ kell vennem a fejlámpát? Aztán erre a kérdésre is megkaptam a választ. Mire minden feketévé vált volna körülöttem, elértem Makó házait. Még másfél kilométer, s itt a cél. El sem hiszem.

Az egyenetlen járdán éreztem már a talpamon, hogy elég volt. Elég volt ebbõl mára. Sikerült, s nem is akárhogy. Egészen rövidet kavarogtam a cél elõtt, aztán megtaláltam azt az ajtót, ahol ma az én utam befejezõdött. Megkaptam a díjazásomat. Tényleg szép az oklevél is és a kitûzõ is, megdolgoztam érte.

Riasztottam a sógorom, aki megígérte visszafuvaroz Szegedre, amint beérek. A célban kaptam csülkös bablevest, ami ugyan nem illik bele abba a "bizonyos" menüsorba (amiért Halimának vagyok nagyon hálás), de remélem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy lehetnek „kivételes” alkalmak. Szerintem ez az volt...

Aztán az volt még egy nagyon szép pillanat, amikor megérkezett Vándorcsillag. Mosolygott és nem volt semmi baja. Aztán jött még egy egész sor túratárs is, sok jó ismerõs. Itt a legtöbbjük egy jó nagyot üldögélt, eszegetett, nekik még hátravolt egy jó harmincas. Õszintén megmondom, nem irigyeltem õket. Hívtak, hogy menjek velük, biztosan meg tudnám csinálni a kilencvenest is. Udvariasan elhárítottam a baráti hívogatást. Nekem már ez is nagyon nagy teljesítmény volt. 9:45-ös idõvel. Ki gondolta volna?

Zárszóként juszt sem mondom, hogy soha többé, mert nem volt rossz, sõt kifejezetten jól éreztem magam. Azt sem mondom, hogy unalmas volt, mert Csillának köszönhetõen gyorsan elszaladt az a pár óra. Ezúttal is köszönöm a társaságát. Azt sem mondom, hogy a szervezés bizonyos szempontból kitûnõ, bizonyos szempontból csapnivaló volt. Ezt már így kell megszokjuk. Aki ide eljön, az van annyira õrült, hogy túllépjen ilyen-olyan apróságokon.

Gratulálok minden túratársnak, akik ezen e gyönyörû napsütéses napon a hidakat keresték, amik bizony tényleg elég messze vannak...

Ahogyan én láttam…, avagy rendezõi beszámoló a Karácsonyi Dolina túráról

Az elmúlt néhány évben közel száz teljesítménytúrán vettem részt és rengeteg pozitív élményben volt részem. Szöget ütött a fejembe, hogy a teljesítmény-túrázásnak köszönhetõen, mennyi érdekes helyre eljutottam, mennyi szép dolgot láttam, ahová korábban eszembe sem jutott volna elutazni.

Fizikailag elfáradva, de szellemileg feltöltõdve, lelkileg megtisztulva térek haza a túrákról. Az emlékek munícióul szolgálnak a szorgos hétköznapokra, s a tervezgetés és a felkészülés a következõ eseményre szintén jó érzéssel töltenek el.

A túrarendezõk tudják, hogy milyen nagy mennyiségû munka van egy-egy rendezvény megszervezése mögött. Igazságtalannak éreztem, hogy én csak profitálok a mások által szervezett túrákból, élvezem azok elõnyeit, míg mások szabad idejüket és anyagi erõforrásaikat nem kímélve a lelküket is beleadják egy-egy rendezvény lebonyolításába.

Így született meg szeptemberben a „Lesvadászat” tájékozódási teljesítménytúra. Soha túrát még nem szerveztem, s nem is tudtam, hogy valójában mire vállalkozok. A túra közben és után sok impresszió ért. Negatívak és pozitívak, jogosak és igazságtalanok egyaránt. A túra estéjén azt mondtam soha többé, másnap már az volt a véleményem, hogy talán egyszer, s egy hét múlva már biztosan tudtam, hogy lesz folytatás!

Elég sokszor túrázunk együtt Plecs túratárssal, aki említette, hogy Szlovákiában simán megél egymás mellett 3-4 karácsonyi teljesítménytúra is, nálunk meg ilyenkor megy az általános punnyadás. Vajon lenne olyan aki hajlandó karácsonykor bakancsot húzni? Abban maradtunk Plecs-csel, ha nem jön el senki, mi akkor is kimegyünk a Dolinába, s túrázunk egyet. Utána sütögetünk egy jót. Kedveljük egymás társaságát és szinte semmibe sem kerül. Miért ne?

Aztán beindultak a fogaskerekek. Megalkottam egy koncepciót, s megrajzoltam egy számomra szimpatikus útvonalat. Összetákoltam a túra honlapját, s elküldtem a túrakiírást efemm-nek, aki még aznap feltette ide a honlapra. Örültem is neki, de kicsit meg is ijedtem. Most már nincs visszaút!

Az elsõ perctõl fogva szükségét láttam, hogy elõnevezéssel lehessen indulni a túrán. Két okból is. Egyrészt elsõ rendezésû túraként halvány fogalmam sem volt mennyien fognak eljönni. Az sem lett volna szerencsés, ha készülök mondjuk x személy részére, s eljön 2x túrázó, mert akkor nem jut mindenkinek ellátmány, ami egy pillanat elveheti az ember kedvét, bármilyen jól is érezte magát a gyaloglaton. Karácsony másnapján hova szaladjak további 10 kg kolbászért, szalonnáért? S persze az én kedvem meg akkor ment volna el, ha x/2 túrázó jön csak el. Mert az utóbbi esetben a családom költségvetése látta volna súlyos kárát. A sodrófának sok dolga lett volna a kobakomon.

A másik ok, ami az elõnevezés mellett szólt, hogy nem akartam senkit bevonni a rendezésbe. Az rendben van, hogy én feláldozom az ünnepeket a passziómért, de másokat „munkára fogni” Karácsonykor? Az elõnevezésnek köszönhetõen az elõkészítõ munkák döntõ többségét meg is tudtam oldani a megelõzõ napokban egyedül.

Megmondom õszintén, kezdetben nem nagyon hittem a sikerben. Aztán elkezdtek szállingózni a nevezések. Eleinte naponta 1-2, késõbb több, de olyan is volt, hogy napokig egyetlen nevezés sem érkezett az e-mail címemre. Kicsit el is keseredtem, de Plecs vígasztalt, hogy higgyem el, lesznek legalább 200-an a túrán. Biztos voltam benne, hogy ez nem fog összejönni, s így meglehetõsen sportszerûtlenül még fogadást is ajánlottam barátomnak. Ha lesz legalább 200 nevezõ a seprûk (mármint õ és Buba) füstölt lazacos szendvicset kapnak a célban. (Annyi hozzátartozik ehhez, hogy amikor eljutunk egy olyan túrára, ahol a szolgáltatások olyan hihetetlen magas színvonalat érnek el, amire nem is számítunk, viccbõl szoktuk mondogatni egymásnak, hogy „elég gyenge” volt a felhozatal, még lazacos szendvics sem volt.) Késõbb ennek a fogadásnak még jelentõsége lesz .

Aztán ahogy közeledett a túra napja, elkezdtek ömleni a nevezések a postafiókomba. Ismerõsök, s számomra még nem ismert túratársak, és a „legnagyobb nevek” is. Ennek fel sem tréfa!

Naponta nézegettem az idõjárás elõrejelzéseket, vajon milyen idõ várható azon a napon? Lehetett volna saras, esõs idõ is, ami tönkrevágja az egészet, de lehetne akár ragyogó havas idõ is szikrázó napsütéssel. Persze minden meteorológiai portál mást mutatott, de még ez is naponta változott. Hogy mi fog ebbõl kisülni?

Százszor átgondoltam, mit, hogy kellene csinálni. Osztottam szoroztam, bevásárló listákat készítettem, majd módosítottam. Szép lassan beszereztem minden szükséges hozzávalót, lejártam az útvonalat, s ahol kissé csalitos volt kitisztítottam egy barátom segítségével az ösvényeket. Fát vágtunk a tûzhöz, fiammal kiszalagoztuk az útvonalat, s millió egyéb apróságra is figyelni kellett. Az igazság az, hogy a szervezési feladatokban számtalan jó szándékú ismerõsöm segített. Ki ebben, ki abban. A legkisebb apróság is jól jött.

S felvirradt a nagy nap! Minden be volt pakolva a kocsiba. Ráértem volna fél hatkor kelni, de már hajnal kettõkor felébredtem, Nagyon izgatott voltam, s nem is sikerült visszaaludnom. Aztán a „rendes” idõben Zsombor is felkelt, s kivittem õt abba bizonyos sütögetõs ellenõrzõpontba. Az õ feladata volt a tûzgyújtás és a sütögetés elõkészítése. Kipakoltuk, ami oda kellett, s én robogtam vissza a rajtba. Már nagy csapat várt a helyszínen pedig még nem is volt 7 óra. Gyorsan kipakoltam a nevezõ asztalt, s ment minden, mint a karikacsapás. Folyamatosan özönlöttek a túrázók, de viszonylag frappánsan tudtam is indítani õket.

Egyszer csak valaki megveregette a vállamat. Plecs volt az. Aztán mi mikor induljunk? – kérdezte. Öööö…. Majd kilenckor- mondtam én. Már negyed tíz van figyelmeztetett, de még mindig érkezett néhány megkésett túratárs. Ha eljöttek ide (lehet, hogy messzirõl, csak elindítom õket is). Aztán öten maradtunk Plecs és Buba, a túra hivatalos seprõi és önként csatlakozott hozzájuk Vándorcsillag és Bubu, s persze jómagam. A szakszerû seprés ezzel garantáltnak látszott! Tekintettel a pillanatnyi csendre, felvetettem, hogy talán meg kellene reggelizzenek, mielõtt elindulnak ezen felelõsségteljes munka elvégzésére. "Szabadkoztam", hogy ebben a késõ reggeli órában "csak" füstölt lazacos szendvicset tudok ajánlani, természetesen salátával, majonézes tormával, s olajbogyóval. S ezzel egy idõben a kocsiból elõvettem egy fémtálcát, melyen 16 db - a fenti recept szerint elkészített- szendvics kellette magát. Plecs és Buba sejtette mire készülök, de Bubunak leesett az álla. Kattogtak a fényképezõk, aztán az állkapcsok, s néhány pillanat múlva más csak az üres tálcát kaptam vissza.

Ezzel a négy fõre gyarapodott seprõ csapat el is indult hivatását gyakorolni. Gyorsan bepakoltam a rajt kellékeit a kocsiba, s irány a 7. ellenõrzõpont. Mire odaértem már a mini távosok eleje ott is volt. Néhányuk már a nyársat forgatta a tûz felett, mások jó kedélyûen beszélgettek. Lám nem is hiányzok én innen! Gyorsan kipakoltam a rajtban megmaradt „maradékot”. Egy láda mandarint és jó pár liternyi pálinkát.

Ez utóbbinak nagy sikere volt végig a nap folyamán. Nem derült ki, hogy a tyúk volt-e elõbb vagy a tojás? Jelen esetben pedig az nem volt egyértelmû, hogy azért volt jó hangulat, mert sikerült az „ágyassal” megalapozni vagy a jó hangulattól lettek szomjasak a túratársak? Nem tudom, de egészségükre váljék minden csepp!

Ezután elkezdtem megírni a névre szóló emléklapokat, s terveim szerint itt minden túrázó meg is kapta a díjazást. Végtére is úgysem alszanak itt az erdõben, úgyis vissza kell baktassanak a kocsihoz, vagy az állomásra, s így biztosan meglesz az a táv, ami a túrakiírásban szerepelt. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez a túra a percekrõl, a szintidõrõl és az átlagsebességrõl fog szólni. Sokkal inkább egy évzáró, családias hangulatú túraesemény megrendezésére törekedtem.

Egy szûk fél óra leforgás alatt végeztem a Jézuska 11-esek díjazásainak átadásával, s gyönyörködhettem az idilli képben. A túratársak jókedvûen beszélgettek, sütögettek, iszogattak. Minden álmom ez volt, amikor kigondoltam ezt a túrát. Igazán boldog voltam. Magam is egy nyárs után nyúltam, feltûztem rá egy szelet szalonnát, s pár pácolt húskockát, hadd élvezzem én is ezt a csodálatos napot.

Kettõt sem fordítottam a nyárson, mire beérkezett az elsõ Kiskarácsony 22-es távon induló futó. Szerencsére egy ismerõs túratárs átvette a nyársamat. Folytatja a sütögetést, amíg átadom a díjazást – mondta biztatva.

Aztán megírtam az emléklapot, s érkezett a következõ, s még egy túratárs. El is felejtkeztem mindenrõl. S a beérkezõ emberek csak jöttek és jöttek, én pedig írtam és írtam, s igyekeztem mindenkihez egy jó szót szólni. Elvégre karácsony van, vagy mi a manó!

Egy idõ után kezdtek összecsapni a fejem felett a hullámok. Egyre hosszabb sor várt a díjazásra. Egy rossz szót nem hallottam, pedig indokolt lett volna. Voltak olyanok, akik negyedórát kellett várakozzanak a díjazás átvételére. A túratársak roppant türelemmel viseltettek irányomban, amit nagyon szépen köszönök is, így utólag.

Mikor „levegõt kaptam” az asztalom szélére letett sült szalonna elfogyasztásához láttam. Ez bizony kihûlt idõközben, állapítottam meg. Nem is kellett nagyon csodálkozzak. Több mint három órán keresztül tartott az „áradat”. Közben a tüzek mellett rendületlenül kézbõl-kézbe adták a nyársakat. Élelem volt bõven, mindenkinek fog jutni, aki szereti, nyugtáztam magamban.

Alig volt már kitûzõ a zacskóban, s bizony az oklevél halom is majdnem elfogyott, mikor megérkeztek a seprõk, kikhez néhány túratárs is csatlakozott menet közben. Õk is megkapták a díjazásukat, s mivel senki sem sietett, nekifogtunk nyársalni. Jókat beszélgettünk a tûz körül, csepegett a zsír a kenyérre, s lassan teljesen ránk is sötétedett. A parázs pislákoló fényében régi történeteket meséltünk, s idõnként jókat kacagtunk. Semmi pénzért nem „bontottam volna asztalt”. Aztán a gyomor megtelt, a gondolatok elapadtak. Túratársaim számára még hátravolt bõ öt kilométer, Zsombor fiammal pedig elkezdtük a rendrakást, a romeltakarítást.

Hazaérve vettem észre, hogy bizony nagyon hosszú volt ez a nap, de nagyon megérte. Egész nap oly sok boldog arcot láttam. Jó érzéssel töltött el, hogy ehhez egy picit én is hozzájárulhattam. Ennyi köszönetet én még életemben nem kaptam, mint idén december 26-án. Ez volt az én legszebb karácsonyi ajándékom! Az, hogy több mint kétszáz barátomnak, túratársamnak egy szép napot szerezhettem, melyre örömmel emlékeznek, talán még évek múlva is. Egy pici kaviccsal én is hozzájárulhattam a természetjárás bástyájának felépítéséhez.

Tudom volt jó pár hiba, amit elkövettem. Néha recsegtek-ropogtak a szervezés eresztékei, de tudok belõlük tanulni. Elsõre ennyit sikerült kihozni ebbõl a túrából. Átgondoltam, hol kell változtatni, módosítani, hogy azok a dolgok is rendben legyenek, amik bizony most nem voltak a helyükön. Sokat segítenek azok a kimondott és néha csak a sorok között megbúvó információ morzsák, melyeket számos túrabeszámolóban, hozzászólásban, e-mail üzenetben vagy személyes beszélgetés útján visszajeleztetek felém.

Úgy érzem, van igény az ilyen jellegû rendezvényre, s ha igény van rá, rajtam nem fog múlni. Összesen 217 indulónk volt, melybõl 101 fõ választotta a Nagykarácsony 33 távot, 85 fõ a Kiskarácsony 22-re és 31-en a Jézuska 11-re neveztek be. Köszönöm mindenkinek, aki eljött, s üdvözlök mindenkit, aki el szeretett volna jönni, de valami miatt nem tudta megoldani, hogy köztünk legyen ezen a túra-ünnepen. Jövõre is Várlak Benneteket, ugyanekkor, ugyanitt!

Minden jel arra mutatott, hogy megszakad a hagyomány, és nem látom meg idén a Bakonyi Mikulást. A kocsim bedöglött, s a szerelõ semmi jóval nem vígasztalt. A környékbeli túratársak nem tervezték ezt a túrát. Tömegközlekedéssel Csemõbõl Zircre… Hagyjuk. Aztán pénteken este hirtelen fordulat állt be. Az autószerelõ telefonált, hogy mégsem az adagoló sz..t be, hanem a gázolaj melegítõ egységben van dugulás. Megbütykölte, s a gép úgy megy, mint az álom. Holnap elhozza, vagy inkább érte megyek? Hooolnap? Most azonnal! Gyorsan összeraktam a hátizsákomban a szokásos dolgokat, kikészítettem a kopott túraruhámat. Szendvicsem sincs. Majd veszek útközben. Autópálya matricám sincs. Mire való az internet? Gázolaj is alig kotyog a tank alján. Na, ez már tényleg nem kifogás! Akarsz menni vagy nem? Akkor, meg ne síránkozz!

Hajnali négykor csörgött az óra. Fõztem teát a termoszba, s már indultam is. Azaz indultam volna. Hová is megyek tulajdonképpen? Akkora a köd, hogy az orromig sem látok. Na mindegy. Elindulok, hátha csak a mi kis virágos falunkat öntötte le tejföllel a Fennvaló. Elárulom. Nem így történt, végig korlátozottak voltak a látási viszonyok. Mivel az úton alig járt valaki ezekben az órákban, a kerekek közé vettem a terelõvonalat és bíztam a hagyományos szerencsémben. Az autópályára rákanyarodva sokkal jobb lett a helyzet. Meglepõen jól haladtam, miután sikerült rátapadni egy elég bátor autóstársra. A hátsó lámpájáról le sem vettem a szemem. Aztán (a tervezetthez képest) félórás késéssel Zircen voltam.

A korábbi évek gyakorlatától eltérõen nem kellett a nevezéshez tolongani. Kérdezték, mikor szeretnék indulni. "Most", volt a nem túl terjengõs válasz. Így 7:30 került az itineremre. Ekkor viszont befutott egy jó ismerõs. Mit egy? Legalább tíz! Mindegyikkel „kellett” pár szót váltani. Háromnegyedkor végre kiléptem az iskola kapuján, s rutinosan ráálltam a K- jelzésre. Éreztem, ma nagyon jól megy. Határozott tempót diktáltam magamnak. Egyrészt fáztam egy kicsit, másrészt fél szemmel láttam Halimát is a rajtban, de õ vagy tíz perccel elõttem el tudott indulni. Jó lenne köszönni neki. Egymás után elõzgettem az elõttem indult túratársakat. Mondjuk ilyen sem gyakran szokott megtörténni. Általában én szoktam elõzékenyen elengedni a mögöttem induló mezõny nyolcvan százalékát.

Most jól esett egyedül haladni. Jól elbeszélgetem magammal. Volt idõm gyönyörködni a tájban. Persze csak a közeli dolgokat láthattam, mert a köd bizony jócskán körbevett itt is. A száraz õsz miatt még mindig vastag, zörgõ avartakaróban gázoltam. Szeretem hallgatni azt a zajt, amit a száraz falevelek okoznak, amikor nem is emelem, hanem inkább húzom benne a lábam.

A fák ágai vastagon zúzmarásak voltak. Mesebeli táj. Hm… Nincs is hideg, pedig még csak most kapaszkodtam ki a Pintér-árokból. Az elsõ ellenõrzõponton megkaptam a pecsétet és két isteni rumos-diós szaloncukrot. A jobbik fajtából. Ha jól emlékszem tavaly is ez a két legény volt itt. Arcról olyan ismerõsek, de meg nem mondom, hogy hívják õket.

A Csárda-völgy nagyon jól járható volt. A korábbi évek emlékei tolultak szemem elé. Mindahány felejthetetlen élmény. Sok különös kaland. Aztán az ábrándozásomból az elsõ patakátkelésnél riadtam fel. A patak vizének színe teljesen összhangban volt annak pöcegödörre emlékeztetõ szagával. A borzavári szennyvíztisztítóban talán nem minden a technológiai elõírások szerint zajlik. Ez a sajnálatos apróság viszont nem akadályozta meg a szennyfolyamot, hogy gátlástalanul belefolyjon a Cuha-patakba.

Már itt is vagyok a Cuha-völgyben? Akkor mindjárt itt a következõ ellenõrzõpont. A gázlón való átkelés könnyen ment. Volt víz a mederben, de nem túl sok. Nem úgy, mint júliusban a Cuha 35 túrán. Milyen lehangoló is volt a száraz mederben átkelni a patak túloldalára. A sebességem határozottan jó volt. Ha megkérdeztem volna magamat, biztos azt mondtam volna, hogy lesz még ennek böjtje, a végén megbosszulja magát ez a magamhoz képest erõs tempó.

A vasútállomásra érve megláttam Halimát, amint elemet cserélt a GPS-ében. Így végre bemutatkozhattam neki. A pontõrtõl átvettem pár percre a pecsételést, amíg hozott nekem csavarhúzót. Úgysem találjátok ki miért volt rá szükségem. Közben elmajszoltam kettõt abból a sajtos stangliból, amit egy nagy kosárból vehetett, aki megkívánta. A kis helyiségben olyan pirítósillat volt, amit akkor érez az ember, ha valaki az indokoltnál hosszabb ideig pirítja a kenyerét a sporhert platniján. Errõl újra kisgyermekkori emlékeim jutottak eszembe. Ma ez egy ilyen nap. Hoppá... Indulni kellene.

Visszaadtam a bélyegzõt a pontõrnek és a nyakam közé kaptam a lábam. Minden kanyarulat, minden fa ismerõs volt. Itt kell lekanyarodni a S3-re, mindjárt itt a vadászház. Utána kis lejtõ, majd a kellemetlen kaptató. S itt a balos kanyarban ott az a szikla, mely geoládát rejt. Hm... Kedves emlék. Megállás nélkül feljutottam a Zörög-tetõre. Ilyen sem volt még. A katonaruhás pontõrök tûzgyújtással voltak elfoglalva. Amíg a pecsétemre vártam éreztem, hogy bizony az elmúlt emelkedõn a póló igencsak megnedvesedett a hátamon. Álldogálás közben kifejezetten fáztam. Jó lesz haladni, ha nem akarok megfázni. Alkalmasint átöltözök. Van egy tartalék póló a zsákomban.

Most viszont lefelé a Z- sávon Csesznekre. Pihentetõ a túrának ez a része. Egy meredek, köves lejtõt leszámítva, jó tempóban lehet haladni. Hamar meg is lett a 82-es út hídja, majd a kedvenc fahidam a Kõmosó-völgy elõtt, s a szikla melyet eddig mindig jobbról kerültem ki. Most a könnyebbik utat választva balról mellõztem. Pecsételés után fel a temetõhöz, majd egy meredek füves lejtõ. Itt szoktam elcsúszni. Most kivételesen nem élek a lehetõséggel, s a P+ jelzésen rutinosan lépek be a templom kapuján, hogy a hátsó kiskapun el is hagyjam a templomkertet. Pár lépéssel a Sörözõben is voltam.

Itt aztán volt élet. Volt, aki innét rajtolt, s volt, akinek ez már a cél, de sokunk csak a klasszikusnak mondható párizsis savanyú káposztás szendvicsét kívánta elfogyasztani. Megfigyeltem, hogy a pultos kisasszony, aki a szendvicseket adja minden évben más személy és minden évben egyre csinosabb. Nem mondom mindig helyesek voltak, de az idén… Mikre nem gondol a férfiember, ha a felesége sodrófája 200 km-re pihenget a spájz felsõ polcán… Vén marha! - mondom magamban. Idd meg a teát, aztán irány a Kõ-árok!

Eleinte aszfaltos szakaszon haladok, majd a Z- jelzés bekanyarodik egy rétre, majd az erdõbe. Egész elhagyatottnak éreztem magam. Az elmúlt években túrázók zsivajától volt hangos ez a rész. Most volt módom elmélyültebben is gyönyörködni a névadó sziklaalakzatokban. Néha jött szembe 1-2 rövidebb távos túratárs. Könnyen el tudtuk engedni egymást, kölcsönösen jó utat kívánva egymásnak.

Mostanra a hõmérséklet is emelkedni kellett. Nem volt éppen kánikula, de arra éppen elég, hogy a faágakon felhalmozódott zúzmara kezdett megolvadni, s hol csak szitálgatott, hol robajjal zúdult a nyakamba a jég és a nulla fokos víz. Nem mondom, hogy kellemes volt, de nem is volt annyira kellemetlen, mint így leírva gondolnád. Az biztos, hogy jobb volt, mintha a TV elõtt ücsörögnék.

Nem sokára aztán éneklésre lettem figyelmes. Hoppá! Ez már Gézaháza. Itt a Mikulás. Tavaly is kellett volna énekelni neki, de akkor szégyenlõsen megkíméltem hangomtól õt is és a túratársakat is. Most nem ússza meg! Kellene valami frappáns rigmus. Be is ugrott néhány, az alkalomhoz kevésbé illõ rím, de aztán egy klasszikus téli verset költöttem át. Párszor átismételtem magamban, s oda is értem a pontra. Jól sejtettem. A borostás Mikulás és a csinos Krampusz máris az éneket követelték. Mire én:

"Hull a pelyhes fehér hó,

Jöjj el kedves túrázó.

Minden pontõr téged vár,

Itinerbe pecsét jár."

S a ráadás:

"A zsebembe cukor jár,

Mikulástól… (ekkor a piros ruhás apóra pillantottam. Neeeem, azt mégsem.)

Krampuszlánytól puszi jár!"

Miután a fentieket pontosan ilyen sorrendben meg is kaptam a Töbör-hegy felé vettem az irányt a P+ jelzésen. Alig haladtam 4-500 métert, mikor észleltem, hogy a ponton felejtettem a túrabotjaimat. Na mindegy. Nem megyek vissza értük, legalább kipihenik magukat. Éppen elég fárasztó nekik, amikor rájuk támaszkodok.

Nem jártam még ezen a részen. Kellemesen hullámzott fel-le. Nem is rossz. Legalább kopik az a pár száz méter szintkülönbség, amit az itiner elõirányzott. Váltás a P- jelzésre. Jól alakulnak a dolgok. A Töbör-hegy oldalában pontõr, s én tovább a jelzésen. Egy idõ után kezdett izgalmassá válni. Beértem az Ördög-völgybe. A hely nevéhez híven számtalan monumentális sziklaalakzattal nyûgözött le. Bánhatja Zsombor, hogy kikosarazott. Ez egy fergeteges hely. Ide még el kell jöjjek máskor is. A GPS szerint a hely hemzseg a geoládáktól is. A tervet menten kieszeltem, de ezzel most nem untatom a nagyérdemû olvasót. A végén még egy „láncos” szakasz is volt. Mit nekem ez a pár lépés? Mi ez a Rovátka-hágóhoz képest, ahol átestem a tûzkeresztségen. Vajon Balázs mit tartogat nekünk jövõre a Rysy-n?

Felérve pecsétet kaptam, s azonnal indultam tovább. Még egy-két sziklára fel kellett lépni, de hirtelen vége lett az ároknak. Néha úgy éreztem nem csak a fákról potyog a víz, hanem az esõ is csendesen szitálgatni kezdett. Kellemesen lankás hullámvasutazás után újra érintettem a Gézaházai EP-t. A botjaim úgy voltak a fához támasztva, ahogy ott hagytam. Ugyan kinek kellettek volna rozzant síbotjaim? Kölcsönösen megörültünk egymásnak. Még egy pecsétet kaptam, s újra meg akarták tömni a zsákomat csoki mikulással és szaloncukorral. Köszönöm szépen. Még az elõzõbõl se ettem egy falatot sem.

Emlékszem a Gesztenyés ellenõrzõpont nagyon közel van. Tavaly cudar szél fújt ezen a szakaszon. A villany pásztorral körbevett legelõn lovak legelésztek. Amikor kereszteztük a kerítést, valaki azt mondta, hogy nincs is áram a vezetékben. Én a biztonság kedvéért csak leakasztottam a vezetéket a kapunál. (Máig kellemetlen érzés kerít hatalmába, amikor eszembe jutnak a Piros 35 túrán történtek. Dömösrõl másztunk a Szakó-nyereg felé. Ott is volt egy ilyen, s úgy döntöttem, hogy nem mászok én keresztül az ácsolt falétrán. Átlépek a két villanypásztor szalag között. Nos cáfolom. A mackónadrág nem elég jó szigetelõanyag. Mintha kígyó harapott volna a zacsiba. Az óta nagyon tisztelem ezt az ártatlannak látszó sárga szalagot.)

A mûút keresztezése után volt egy kicsit csúszkálós kukorica tarló, de hamar a ponthoz értünk. Pontosabban oda értünk, ahol a pontõrök sátrat vertek, ami nem pontosan egyezett az itinerben lévõ hellyel. Sajnos nem csak a sátrukat verték fel, hanem az erdõ csendjét is. Dolgozott szervezetükben a jó öreg etil-alkohol. Igyekeztem minél hamarabb kellõ messzeségben lenni tõlük. A P4-re való váltáskor még útba igazítottam egy a 18-as távon induló társaságot, s jómagam a P4 jelzés ellenkezõ ágán haladtam a Cuha-tetõ felé. Elõztem egy szemüveges, vékony kislányt, akinek ereje és lelkesedése fogyni látszott. Remélem szerencsésen beért. A Cuha-völgybe ereszkedéskor jó szolgálatot tettek a botok. Sok túratársat láttam ugyanis, akik nem rendeltetésszerûen használták a csúszóssá vált utat, s a súlypontjukat akaratlanul is túl közel vitték az erdõtalajhoz, közben nem felejtették el megemlíteni, hogy „nyekk”. Még mondtak mást is, de ezt most nem idézem, megkímélve az érzékeny lelkületû olvasóközönséget a megbotránkozástól.

Amint leértem a völgybe begyûjtöttem az utolsó pecsétet is, s megkezdtem az utolsó „nemszeretem” részét a túrának. Már mindent megbeszéltem magammal, minden csak szóismétlés lett volna. Monoton raktam egymás után a lábaimat. Az az igazság, hogy egy kicsit el is fáradtam. Az volt a célom, hogy világosban beérjek (ami végül sikerült is). Igaz erõsen szürkült már a végén, de nem kellett elõvenni a fejlámpát.

A célban rövid sorállás után megkaptam a mikulásos oklevelet és a hõn áhított kitûzõt. Nem siettem. Befizettem a jövõ évi tagdíjat, beneveztem az évfordulós túramozgalomba. Vettem egy kávét, melyet nagyon figyelmesen meg is melegítettek nekem. Közben számos túratárssal megbeszéltük a közel, s távoljövõt. Nem mulasztottam el meghívni õket a Karácsonyi Dolina túrára. Volt egy olyan kóbor ötlet, hogy Popeye-éknél alszok, s vasárnap tekergünk 2x7 mérföldet a Vértesben. Aztán végignéztem magamon. Minden ruha csurom víz volt rajtam, s a bakancsom, s nadrágom szára is csupa mocsok volt. Csereruhám nincs, meg fáradt is voltam. Jobb lesz nekem otthon az ágyikóban. Már „csak” újabb három óra vezetés várt rám a ködben. Az autóban jól befûtöttem, rockzenét hallgattam, s kényelmes tempóban vezettem hazáig.

Nagyon szép volt ez a mai nap. Amilyen nehezen jött össze, olyan jól sikerült a végére. Közhely lenne azt, mondani, hogy jövõre is szeretnék eljönni. Természetesen itt leszek! A szervezés professzionális, s a talpalávalót a Bakony szolgáltatja. A kettõ együtt verhetetlen páros. Szép az élet.

 

Táv: 50,0 km, Szint:1620 m

Fél négykor kukorékolt a virtuális kakas. Érdekes módon nem voltam álmos, pedig nem aludtam többet három óránál. Még kávét sem fõztem, majd a rajtban iszok egyet. Mivel elõzõ este mindent gondosan bepakoltam, tíz perc alatt induló kész állapotban voltam. Indítottam, s irány Cegléd. Toga várt rám a teljesen ésszerûtlen idõpontban.

Nem voltak sokan az úton, de a sötétben mégsem tudtunk olyan sebességgel haladni, ahogy szerettünk volna. Így is 6:10-kor behúztam a kéziféket Nagylócon a Mûvelõdési hát elõtt. Könnyû volt megtalálni. Vagy 20 autó parkírozott elõtte libasorban. Bent nem volt túl nagy a nyüzsgés. Vagy már elment az „eleje” vagy még eztán kezdõdik java. Viszont volt alkalmam megcsodálni Bribor mûalkotásait, a szépséges, saját készítésû emlékplaketteket. Egy picit csalódottan indultunk útnak, mivel sem a fõrendezõ úrral, sem annak híres tüzes vizével nem találkoztam. Az elõbbire még tudtam ész érveket felsorakoztatni, de az utóbbi erõs törést okozott lelkivilágomban. Na mindegy, nem ezért jöttünk. Pedig igen! Ezért is. :-)

Keményen fagyott az éjjel. Inkább téli túra érzésem volt. A faluban, és késõbb is a szalagozás amolyan osztrákosan bolond-biztosra volt kirakva. Ha akartam volna, sem tudtam volna eltévedni. Hamar megszokta a szemem a fehér papírcsíkokat, melyek a helyes útirányt voltak hivatottak jelezni. Jól esett a kapaszkodó az elsõ ellenõrzõpontig. Jó erõben éreztem magam. Az elmúlt túra mentes hétvége után már ki voltam éhezve a mozgásra. Amint felértünk a gerincre, a nap is kidugta elsõ sugarait a keleti égbolton, amerrõl a Mátra bércei is incselkedtek velünk. Azonban hiába kacsintgatott a Nagy-Hársas és a Muzsla, ma a Cserhát kényeztet bennünket!

Az elsõ ellenõrzõkódot az Õr-hegy csúcskövénél írtuk fel majd 400 m múlva az Õr-hegy feszületnél posztoló „élõ” pontõrtõl az elsõ pecsétünket is megkaptuk, s ha már itt voltunk vétek lett volna kihagyni a feszület közelébe rejtett geoládát.

Tovább indulva a lankás legelõ fagyott, száraz füvét tapostuk. A szalagok kivezettek bennünket a Zsunypusztára vezetõ aszfaltra. Nem bántam, pedig már megindult a szombat reggeli autóforgalom. Hamar Zsunypusztára értünk, ahol a valami azt súgta nekem, nem fogunk a célig kényelmesen ereszkedni. A Zsunyi-nyereg nem volt sunyi. Amennyire rosszul mutatott lentrõl, oly könnyen felértünk. El sem hittem. Csak ennyi? Mégis valahogy éreztem, valami meglepetést csak tartogatnak a rendezõk nekem még a mai napra.

A metropolisnak kevésbé nevezhetõ Garábon ismerõs pontõrök fogadtak bennünket, kiknek elõ is adtam keserves bánatom. Panaszom oly meghatóra sikerült, hogy a csomagtartóból elõ is került a „Kemencei Karcos” feliratú üveg. Sikerült megvigasztalódjak, s eluralkodott rajtam az ide nekem az oroszlánt hangulat. Oroszlánok helyett azonban a K4 úton a Tepke felé vettük az irányt. A Garábi–nyeregig kicsit húzósabb volt az út, majd a gerincúton kellemes hullám-vasutazgatásban volt részünk. Jobbra-balra szenzációs panorámában gyönyörködhettünk. A csúcson lévõ fém kilátótoronyba vétek lett volna nem felmenni. Egyrészt az elsõ szinten volt a pontõr, kinek pecsétje oly fontos volt számunkra, de nem hagytam volna ki a nézelõdést a tetejérõl sem, ha már itt voltam. A túrázók többsége is így tett. Hát mit mondjak. Fenséges volt a látvány minden irányban.

A Tepkérõl lefelé barátságos lejtõ vezetett. Nagymezõtõl a Bableves csárdáig megint volt egy aszfaltos szakasz, amely már nem annyira tetszett. Nagyon megörültem, amikor végre letérhettünk a K+ jelzésre. Itt meg az avar alatt elhelyezkedõ kövek miatt voltam nyûgös. Hát már semmi sem jó? Hogy eltereljem a figyelmemet, a jobb oldalon lévõ Alsó-szurdokban legeltettem a szemeimet. Hamarosan kiértünk egy legelõre, s megpillantottuk Cserhátszentistván házait. Itt kell legyen egy kilátó az itiner szerint. Végigpásztáztuk a látóhatárt és az is hamar meglett. Elõbb azonban még leballagtunk a Zsunyi-patak partjára, hogy fel lehessen mászni a kilátóhoz. A kilátó tetején matricát ragasztottunk az itinerünkre és robogtunk vissza a felállított etetõpontra. Befaltam egy csalamádés zsíros kenyeret, s jó bõven leöblítettem ásványvízzel. Egybõl virágos lett a kedvem. Hát ez volt az én bajom! Hiszen még ma nem is ettem, pedig már majdnem felét lenyomtuk a távnak.

Innen patakparton haladtunk a K+ jelzésen. Kellemes, hangulatos volt az ösvény. Balról a Bézma-csúcs meredek lába, jobbról a csörgedezõ Zsunyi-patak kísért bennünket. Kiérve egy rétre volt egy jobbos visszafordító, s mire kettõt számoltunk már a Szuha-patak völgyében kapaszkodtunk Cserkútpusztára. Onnét tudtuk, hogy odaértünk, hogy ott volt a pontõr, de ezen kívül az égvilágon semmi konkrét dolgot nem tudtunk felfedezni. Egyszerûen csak szép volt itt.

Alig két kilométert talpaltunk a kopár domboldalakon, mikor immár másodszor értünk be Cserhátszentistvánra. Ez utóbbi hurok nem volt „házi feladat” a 40-es túratársak részére. Jó kis kör volt ez. Jól ki lehetett pihenni magunkat. Jól járható, nem szintes, de roppant hangulatos ösvényeken. Lelkiekben készültünk a Dobogó-tetõre. A faluban kicseréltem vízkészletem, mert a zsákomban lévõ kellemetlenül hideg volt fájdogáló torkomnak. Legközelebb már a termoszt is hoznom kell magammal, állapítottam meg magamban. Ahol a nap sütött, ott még kellemes volt a levegõ, de a hõmérséklet már közel a nulla fokhoz.

A számok alapján nem volt nehéz a Dobogó-tetõre a felmenet, de a gyakorlatban össze kellett magam rakjam hozzá. Lassú, egyenletes tempóban egyszer csak fent is voltunk. A pontõrtõl kaptunk matricát az itinerünkre és még valamit, de erre még visszatérek. Mivel itt is van egy geoláda, pihenésképpen kiadtam a feladatot a Garminnak: Menj! S nagyon korrekten meg is találtuk a ládát, mely kicsit távolabb volt a toronytól, rejtve az ellenõrzõponton sürgölõdõk szeme elõl. Amíg Toga felmászott a toronyba kicsit leheveredtem a pontõrök által „üzemeltetett” tûz mellé, s elmajszoltam egy csokit, megittam az egyik palack vizemet és elégedetten szemléltem az érkezõ és távozó túratársakat. Mint minden jó, ennek is vége szakadt. Toga megérkezett, ideje volt tovább indulni. Indulás elõtt a pontõr igen nagylelkûen a saját Jégerébõl megkínált. Általában jobban szeretem a férfias gyümölcspálinkát az édeseknél, de ennek minden cseppje azonnal vérré vált bennem.

Igen jó kedvvel csaptunk a lovak közé. A Hollókõi-várig hátralévõ öt km pillanatok alatt tovaillant lábunk alatt. A vár elõtti utolsó mászás nem volt egy sétagalopp. A vár ott magasodott felettünk, s egyáltalán nem volt kellemes az ösvényen felkapaszkodni. Félúton egy túratársnõ torlaszolta el az utat. Kifordult a bokája, s két barátnõje segítette minden lépését, tanúságot téve a bajtársiasságról. A tetõn korosabb pontõrök akkurátusan pecsételtek és regisztrálták érkezésemet nyilvántartásukban. A vártól párszáz méter volt a Hollókõi Ófaluban a Muskátli Vendéglõ, ahová hivatalosak voltunk egy nagy tányér PALÓCLEVESRE. Így, csupa nagybetûkkel. Nagyon finom volt, s igen jól esett a forró étel. Vétek lett volna kihagyni. Gyorsan kiszámoltam, hogy már csak 6 km van hátra a célig. Ha akkor, ott valaki azt mondta volna, hogy itt a cél, nem kell továbbmenni, azonnal aláírtam volna...

De nem mondta senki, így elindultunk. Az üléstõl berozsdásodott izmaimnak kellett egy kis idõ, mire újra fel tudtam venni az utazósebességet. Viszont ma már bánnám, ha kihagytam volna ezt az utolsó szakaszt. Amikor lemenõ nap fénye vörösre festette az eget, s a szürkületben már csak a vár és a Dobogó-tetõ kontúrjai látszottak. Hmm… Fenséges hangulat volt. Lassan aztán bekapcsoltuk a fejlámpát, s vígan lépkedtünk Nagylóc felé. A Kavicsos-hegyen volt még egy kihelyezett bélyegzõ, ahonnét már hallatszott a kutyaugatás, s látszódtak a település fényei. Percek alatt a célban voltunk, ahol megkaptuk a jutalmunkat, a szép oklevelet és kitûzõt.

Gyönyörû nap volt ez a mai. Minden volt benne, ami szép a túrázásban. Egy kicsit téli egy kicsit õszi túra volt. Láttuk a napfelkeltét, holdnyugtát, a napnyugtát és a holdfelkeltét. Jártunk gerincen és szurdokvölgyben, patakparton és hegycsúcson. El is fáradtunk, jókat is ettünk. Mégis valami hiányzott a mai napon a Cserhátból. A SÁR! Már a Cserhát túrák sem a régiek állapítottuk meg hazafelé. Remélem lesz még alkalmam eljönni ide máskor is.

Köszönöm, hogy itt lehettem.

Kiírás szerinti táv: 44,3 km, szint 810 m

Sokesélyes volt a mostani hétvégém. Azt tudtam, hogy valahova fogok menni túrázni, de 4-5 rendezvény is benne volt a pakliban. Utólag visszagondolva azt hiszem, hogy nagyon jó döntést hoztam. Plecs hívta fel a figyelmemet erre a rendezvényre, pontosabban megírta, hogy õ és Buba erre fog menni, egyben felajánlották a fuvart. A jóbarátok hívó szavának nem tudtam ellenállni.

Annak ellenére, hogy Csemõ egyáltalán nincs közel Felsõvadászhoz, már 7 után pár perccel meg is érkeztünk a rajtnak helyet adó Rákóczi kastélyhoz. A nálunk frissebb túratársak már el is indultak ezen a szép õszi napon.

Befizettük a jelképes nevezési díjat, megkaptuk a minden apró részletet tartalmazó itinerünket, térképvázlatot és már indultunk is. A rendezõi intelem ellenére (hogy biztosan meglegyen a kiírásban szereplõ táv) elõször rossz irányban indultunk el nagy elánnal, de aztán sikerült korrigálnunk.

Szép dimbes-dombos tájakon élveztük a gyaloglást, gyönyörködve a felkelõ nap sugaraiban, a szépen megmûvelt mezõk látványában. Nem véletlenül hívják ám ezt a vidéket Cserehátnak. Hamarosan szép cseres erdõkben koptattuk bakancsunk talpát. A lankás emelkedõk pont nekem valóak voltak, mert elég volt hozzá, hogy megdolgoztassam rozsdás izmaimat, de nem volt annyira meredek, hogy megakadályozzanak bennünket abban, hogy végig csacsogjuk az utat. Senkit nem zavartunk vele. A túratársaknak nem tapostuk le a sarkát, s õk sem a miénket.

Az útleírást gyakorlatilag nem is kellett elõvenni csak az ellenõrzõpontokon, mert a túra egyedi felfestését követve nem lehetett eltéveszteni. Kellõ sûrûséggel, a kényesebb helyeken besûrítve, szalagokkal megerõsítve hívogatott a megfelelõ útirány.

Az elsõ ellenõrzõpont a gadnai görög katolikus templom elõtt volt. A szervezõknek volt gondjuk rá, hogy a túrázók a templomot belülrõl is megtekinthessék. Mi éltünk is a lehetõséggel, mint ahogy késõbb sem szalasztottuk el a kínálkozó alkalmakat. A ponton két hatalmas ládányi friss almát kínáltak. Az egyikben édes, a másikban savanykás almák sorakoztak, kinek-kinek ízlése szerint.

Elköszöntük az igen kedves pontõröktõl, s folytattuk az utunk immár Irota felé. A táj hasonló volt, mint eddig. Legelõ tehenek, szántók és cseres, kocsánytalan tölgyes erdõk között haladtunk. Hamar beértünk Irotára, ahol egy magánháznál volt az ellenõrzõpont. Na de ilyet! Beinvitáltak a szobába, ahol terülj-terülj asztal várta a túrázókat. Az asztal roskadozott a friss sajtos stangli, alma, a csokoládé, szõlõcukor, tea, szörp, szódavíz alatt. Na és a legnagyobb szám! Házi somlekváros piskóta. Hmmm… Ez igen. Nagyon finom volt. Tisztelettel elköszöntünk vendéglátóinktól és a jellegzetes tetejû csereháti házak közül kiballagtunk a településrõl, tekintettel, hogy a következõ úti célunk Gagybátor volt. Itt a református gyülekezeti termét kellett keresni, mely egyáltalán nem volt nagy kihívás, mert közvetlenül a templom mellett helyezkedett el. Itt aztán még rátettek egy lapáttal, mert az elõzõ helyen kínáltakon túl itt már kétféle házi sütemény közül is választhattunk, s ez így ment minden ellenõrzõponton. Mindenütt olyan kedvesen kínáltak bennünket, annyira látszott a jó szándék, hogy nem tudtunk ellenállni. A pontõrök annyira kedvesek voltak, mintha évtizedek óta ismernénk egymást.

Szanticska volt a következõ állomás, persze elõtte még meg kellett „mászni” a túra névadóját, a Magashegyet. Az ellenõrzõkód felírása után beereszkedtünk Szanticskára, az ország legkisebb településére, mely gyakorlatilag egy élõ skanzen. A magánházaknál a régi mesterségek eszközei voltak kiállítva, melyet szintén meg lehetett nézni. Szanticska után Nyésta volt a következõ célpontunk. A római katolikus templom lépcsõjén fogadtak a pontõrök. Már meg sem lepõdtünk, hogy frissen sült házi kakaós csiga, szódavíz és alma náluk is korlátlan mennyiségben állt a túrázók rendelkezésére. Kicsit elbeszélgettünk a pontõrökkel, majd sietõs léptekkel Selyeb felé vettük az irányt. Talán itt volt egy kicsit kevésbé változatos a táj, viszont nagyon jól lehetett haladni a legelõ szélén futó gyalogúton. Itt már elég magasan járt a nap, ezért itt kicsit bele is húztunk. Útközben egy hatalmas gulyát hajtottak el mellettünk, mely tulajdonképpen az egyetlen látnivaló volt ezen a szakaszon.

Azt mondanom sem kellett, hogy Selyeben is kinyitott a kedvünkért a görög katolikus templom, melynek táblaképei különleges élményt jelentettek számunkra. A pontõr lányok minden finomsággal elhalmoztak. A kerti csapnál megmosdottam, amitõl egy pillanat alatt felfrissültem és már alig vártam, hogy az utolsó 10 km-nek neki kezdhessünk. Kevesebb, mint 3 km-re volt a következõ település, Kupa. Gyakorlatilag egy löszdombra fel kellett mászni és a túloldalon leereszkedni. A domb tetején aztán utolértem egy csapat kerékpáros túrázót, akik leültek gyönyörködni a kilátásban. Naná, hogy nem mulasztottam el velük a viccelõdést. Vették a lapot majd a kerékpárjukat és csak úgy porzott utánuk az út. Kupán kivételesen nem a templomnál, hanem a Mezõgazdasági Múzeum épületénél volt az ellenõrzõpont. Pecsételés után nem sajnáltuk az idõt és végigjártuk a Múzeum minden termét. A tárlaton bemutatták a régi paraszti élet munka eszközeit, a hétköznapi élet tárgyait. Igazán nagy dobás volt ez a rendezõk részérõl, szintúgy az a legalább félkilós ropogós alma, amit a pontõr kislány a kezembe nyomott induláskor. Nem is tudtam megenni csak hazafelé a vonaton.

Az utolsó kilométereken már nem igazán bántuk, hogy közeledik a cél. Azt hiszem elfáradtunk egy kicsit. Visszaérve a Rákóczi Kastélyba átvettük oklevelünket, s a számtalan kitûzõ közül mindenki kiválaszthatta a számára legszimpatikusabbat.

Nehogy azt gondoljátok, hogy ezzel a túrának vége van. A rendezõk az egész napot Rákóczi fejedelem kastélyában, stílszerûen fejedelmi gulyáslevessel koronázták meg. Õszintén megmondom ilyen kiszolgálásra nem számítottam, persze nem is vártam el. A rendezõk mindent kihoztak ebbõl a tájból, amit lehetett. A szép tájak és kilátások, az érdekes kulturális betétprogramok és a kulináris élvezetek magasiskolája volt ez a túra, melyek a legjobbak közé emelték az én szememben ezt a rendezést. Ha nekem nem hiszel nézd meg Plecs túratárs képes beszámolóját a http://www.plecs.hu honlapon.

Ajánlom ezt a túrát mindenkinek, aki szeretné megismerni hazánk e kevésbé járt részének számos gyöngyszemét. Hálás köszönetünk a rendezõknek, hogy itt lehettünk.

Kiírás szerinti táv: 45 km, szint 2000 m

„A virradás elsõ derengése átremeg az égen, mintha az ébredõ Isten elsõ lehellete fénylene át rajta. Hull a hajnalhasadás bõ harmata. Mezõk, füvek megborzongnak és nehezen tér vissza az élet az ernyedt fák zsibbadt ágaiba. Az elsõ hûvös szellõ áthúzódik a tájon és a tüzek egyszerre leroskadnak, nem akarnak égni, csak a zsarátnok hunyorgat hályogos szemmel.”

(Nyírõ József: Madéfalvi veszedelem)

Dnvzoli túratárs kérte, osszam meg vele tapasztalataimat az erdélyi túrázás dolgaiban. Negyedmagával készült ugyanis a Hargita 45 teljesítménytúrára. Addig meséltem a medvékrõl, viperákról, s egyéb fortélyokról, hogy magam is kedvet kaptam a Hargitai hegyek megmászásához. Nem volt nehéz Zsombort, Plecset és Bubát sem rábeszélni a legújabb kiruccanáshoz. Így aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen hamarjában ismét erdélyi teljesítménytúrára készülõdtünk.

Plecs és Buba péntek reggel parkolt be Csemõben az udvarunkra, s mivel most az én kocsim volt a soros, a csomagok elhelyezése nem jelentett nagy kihívást. Jó kilenc órás utazás után értünk Székelyudvarhelyre a szállásunkra. Bõségesen megvacsoráztunk, majd még egy kis közös desszertet is legyûrtünk a másfél órával késõbb érkezõ másik csapat társaságában. Néhány Ciuc elfogyasztásával gyerekjáték volt a mentális felkészülés a másnapi megmérettetésre.

A túra napján ötkor keltünk, s negyed hatkor már herregtettem is az önindítót a kocsiban, hogy a szûk 30 km-nyire lévõ Kalibáskõ menedékházhoz juthassunk, mely a túránk rajtja és célja is volt egyben. A rajtban 25% kedvezményt (!) kaptunk a TTT-s igazolványunkra. Kitöltöttük a nevezési lapot, s minden induló meghallgathatta a fõrendezõ nagyon alapos, minden eshetõséget részletesen taglaló eligazítását. Aztán a lovak közé csaptunk, s megkezdtük utunkat a Hargita hegyei között.

Alig hagytuk el az utolsó házakat, s az út közepén egy hatalmas kupac árulkodott arról, hogy bizony a medvék vegyes táplálkozásúak, de az erdei gyümölcsök magját még az õ erõs gyomruk sem tudja megemészteni.

Hamarosan három helyi "fehérnép" húzott el mellettünk. Végig nyomták a székely dumát. Nagyon élveztem ízes beszédüket, s észre sem vettem, hogy így világcsúcs idõt fogok menni, amit végképp nem szerettem volna. Megvártam társaimat, mert éreztem, ez így sok lenne a végéig.

Az eleinte kellemes emelkedõ néha emberesebbé, néha ismét lankásabbá vált. Ahogy haladtunk felfelé a lombos erdõk észrevétlenül váltottak át fenyvesekbe, s egy idõ után a fenyõk egyre alacsonyabbak lettek, s rengeteg boróka is vegyült közéjük. A boróka már érlelte lila termését, mely régóta ízesítõül szolgál az itteni méregerõs „fenyõvíznek”. Lábunk alatt hol szekérút, hol ösvény, hol csak vadcsapás kanyargott, de voltak szakaszok ahol olyan helyen jártunk, ahol ember még nem járt, legalábbis ennek ellenkezõjére csak a fákra itt-ott kihelyezett szalagok utaltak.

Az elsõ kilátásunk az 1488 m magasan lévõ Széle-vésze nevû helyen volt. A kövekrõl jó rálátás nyílt Hargita-fürdõre, s a mai nap elsõ magasabb csúcsára a Csicsói-Hargitára. A látvány gyönyörû volt. A völgyekben még ült a kora õszi köd, de a magaslatok a pára ellenére jól látszódtak. Jól esett volna leülni, elmélázni egyet, de az eddigi átlagsebességünk nem volt túl rózsás, ezért nem akartunk sok idõt elvesztegetni.

Az innen levezetõ út fiatal fenyvesen keresztül vezetett. A fák között magas sás volt az uralkodó növényzet. Leérve egy nyeregbe egy nagy füves rétre értünk. A nyári virágoknak már híre-hamva sem volt, de megpillanthattunk egy pásztorszállást (esztenát), mely pont úgy nézett ki, mint ahogy kinézhetett Ábel szálláshelye Tamási Áron klasszikus regényében. Teljesen megállt az idõ. A nagy réten szalagokat kevésbé tudtunk felfedezni, de "segített" az itiner, miszerint itt a réten a fûben heverõ köveken vannak a jelzések. Mulatságos lett volna a térdig érõ fûben a köveket keresgélni, de a rendezõk által biztosított GPS track átsegített bennünket a pillanatnyi zavarunkon.

Egy újabb kaptató végén értünk a Bagolykõhöz, mely közvetlenül a Csicsói-Hargita tövében fekvõ csupasz sziklaalakzat 360 fokos körpanorámával. Mit ne mondjak, fenséges látvány volt, bármerre is néztem. A fenyvesek, hol összefüggõ zárt erdõtakarót alkottak, hol kiligetesedtek. Az erdõket kisebb-nagyobb legelõk, borókások szakították meg. A szédületes panoráma egy kis idõzésre ösztönzött bennünket. Az elsõ Hargita-csúcs már csak pár lépésre volt tõlünk. Egy rövid rohammal ezt a kis távolságot is leküzdöttük. Kanyargós keskeny ösvény vezetett a térdig érõ áfonyáson keresztül. A csúcs közelében megfigyelhettük a modern átjátszó antennák erdejét, a vele kontrasztos rozsdás lakóbódékat és a hangosan nyikorgó kötélpályát. A csúcson posztoló pontõr (bíró) körben elmutogatta melyik csúcsot, hogyan hívják, és hogy kell odamenni. A legaranyosabb az volt, amikor azt mondta, hogy az útvonal nagyon egyszerû, mert csak keresztül kell menni a fenyvesen, s egy nagyobb fenyõfánál mindenképpen kanyarodjunk balra, s onnét már egyenesen visz az út egészen a következõ kanyarig. Mindezt olyan ízesen, olyan lelkesen mondta, hogy öröm volt hallgatni. (Megjegyzem ameddig a szem ellátott, mindenütt fenyvesek voltak.)

A szalagozás azonban tökéletesen elvezetett minket a következõ magaslatig, mely az 1709 m magas Csompoly nevet viselte. Lentrõl nagyon durvának tûnt, de menetközben valahogy kisimult az út, csak a vége volt feltûnõen meredek. Innen csak egy ugrás volt a Madéfalvi Hargita. Itt csúcs csoki helyett letoltunk egy csúcs-monstert, s leöblítettük egy kis hazai barackpálinkával. A következõ küldetés a Rákosi Hargita megmászása volt. Ha láttatok valaha gyönyörû hegyet, nos ez az volt. A fenyõfák fölé úgy magasodtak csupasz sziklái, mint a katedrális tornyai a szegény ember feje fölé. Nagyon impozáns volt, nekem elhihetitek.

Miután kigyönyörködtük magunkat, vettük a sátorfánkat és újult erõvel folytattuk utunkat a Hargita-hegység legmagasabb csúcsa, az 1800 m magas Madarasi-Hargita felé. Kicsit csodálkoztam is, hogy a többi csúccsal szemben nem meredek kaptató várt ránk az utolsó méterekben, hanem egy lankás út vezetett fel a tetõre.

S ott mit láttam? Nem hiszitek el. Kopjafák, keresztek, zászlók, kõhalmocskák százai alkotta spontán emlékpark. Volt közöttük mívesen faragott, kidolgozott hatalmas kopjafa, s volt száraz ágakból összetákolt keresztecske, vagy éppen csak egy faragott vándorbot a kövek közé szúrva. Mindez látszólag teljes összevisszaságban, de mindegyiken magyar nemzetiszínû szalagok, koszorúk, zászlócskák. Frissek és napszítták, egyszerûek és díszesek, melyek mind azt hivatottak kifejezni, hogy ez a föld magyar volt és az is marad!

Lefelé nagy tempót vettem, jól elmaradtak mögöttem társaim. Egyedül akartam maradni. A fenti látottak annyira katarktikusak voltak, annyira magával ragadó, hogy hullt könnyem, mint a záporesõ. Csendes gyász volt ez valamiért, amit csak belül, a szívében érez az ember, ha érez egyáltalán.

Ugyanezen a meredek lejtõn aztán történt egy kis baleset is. Zsombornak kifordult a bokája, s csak nagy fájdalmak árán tudott velünk jönni. Szûk három km-re volt innét a következõ ellenõrzõpont a Súgó menedékháznál. Nehezen vánszorgott el odáig, de én már tudtam, így nem tudja teljesíteni a hátralévõ 19 km-t. Sokan közületek megtapasztalta már, hogy ahhoz is nagy erõ és bátorság kell, hogy fel tudjuk adni a túrát. Megkértem a pontõrt, hogy pontzárás után vigye le Zsombort a célba, amit el is vállalt. Ezúton is köszönet érte.

Óránkra nézve aztán megállapítottuk, hogy bizony nem állunk jó az idõvel. A sok emelkedõ, a sok gyönyörködés (elvégre ezért is jöttünk) és ez a csúnya sérülés nagyon legyalázta a tempónkat. Innen aztán a három fõre fogyatkozott csapatunk belehúzott.

A végjátékban azért éreztem, hogy nem volt ez egy könnyû túra a maga több mint 1800 m szintemelkedésével. Ennek ellenére nagyon határozott léptekkel közeledtünk oda, ahonnét reggel elindultunk. A célban leadtuk az ellenõrzõlapunkat, s Zsombor után néztem, akit teljes elsõsegély-nyújtásban részesítettek. Kényelmesen heverészett egy kanapén, s hallgatta a HI-FI toronyból szóló zenét. Bokája hideg vizes borogatásban gyógyulhatott.

Egy nagyon jó humorú helyi túratárs merte nekünk a babgulyást az üstbõl. A vacsora tálalása egy kicsit hasonlított a LaFontaine meséhez (A róka és a gólya). Sajnos a kanál elfogyott, így csak villát kaphattunk a leveshez. Vigasztalásul azért hozzátette, hogy még így is nagy szerencsénk van, mert a késõbb jövõknek csak kést tud majd adni. De nem azért tettünk meg 45 km-t a hegyekben, hogy ez a kis apróság kifogjon rajtunk. Az utolsó cseppig „bekanalaztuk” a levest a villával.

Amint megettük ételünk a másik magyarországi négyes is bekocogott a célba. Szerencsére semelyikünkbõl nem lett vacsora a dörmögõ túratársak „asztalán”.

Összefoglalva csodálatos nap volt ez a mai. Különösen, ha elárulom, hogy pont ezen a szeptember 3-i napon töltöttem be a 43. életévemet. Igaz nem volt tortám, sõt gyertyát se fújtam el egyet sem, mégis csodálatos születésnapi ajándék volt ez a nap, melyet soha nem fogok elfelejteni.

Hálás köszönetemet szeretném kifejezni a túra szervezõinek, az Erdélyi Kárpát Egyesület Székelyudvarhelyi Csoport minden egyes tagjának, aki bármilyen formában hozzájárultak, ahhoz, hogy ez a rendezvény létrejöhessen.

Ha kíváncsiak vagytok merre is jártunk, mit is láttunk, kattintsatok rá plecs túratárs honlapjára (http://www.plecs.hu). Nekem már be is van írva ez a túra a jövõ évi túra naptáramba. És nektek?

Ezen a túraszegény hétvégén egy „jobb híján” túrára mentünk Zsombor fiammal Tiszakécskére. Alig háromnegyed órás kocsikázás után, fél nyolc elõtt pár perccel értünk a rajt helyszínére a Gyermekvasút sportligeti végállomására. Nem kellett nagy sort kivárjunk a nevezésnél, az biztos.

Megkaptuk az útleírást és a térképvázlatot, melyre különösebben nem illik a mestermunka kifejezés, de mint kiderült a terepen tökéletesen elég volt és ez a lényeg, nemde? Elõször a 4 km-re lévõ Tiszabögi révig kellett felballagni, ahol ellenõrzõkódot kellett felírni. Onnét ugyanazon az útvonalon ballagtunk vissza Tiszakécskére, most már a gyermekvasút másik végállomására. Nem tûnt unalmasnak az út. Elég sokáig haladtunk a Tisza mellett, pompás kilátással a második legnagyobb folyónkra, ahol a számos horgász remélte szerencséjét. Késõbb hobbikertek, tanyák között vezetett a homokos dûlõút. Odafelé mindenkivel találkozhattunk, aki elõttünk indult, visszafelé pedig azokkal, akik utánunk indultak. Számos ismerõsnek tudtam kezet nyújtani.

A túra második ellenõrzõpontján (egyben a túra céljában) megkaptuk az elsõ és egyben utolsó pecsétünket és elindultunk a túra második részének teljesítésére. Elõször a tiszai strand felé vettük az irányt. Igazából a szintidõbe bele is fért volna egy kis pancsolás is, de most a fürdést (sajnos) kihagytuk, ellentétben nem átállottuk kamasz fiammal megcsodálni a legszebb fürdõruhás lányokat.

Ezután felkapaszkodtunk a Tisza-gátra és az Inokai-révig megkezdtük majd 6 km-es utazásunkat a tûzõ napon. A folyót nem láthattuk a gát mellett végig húzódó nyárfaerdõtõl, de a 20 m szintet további 10 m-rel megtoldottam puszta szorgalmi feladatból, mert ahol lehetett lementem a gát tövébe egy kis hûvösért.

Az Inokai-révnél újabb ellenõrzõkódot írtunk fel, majd innen már végig aszfalton besuhantunk a célba. A program e részét színesítette, hogy 3 kerékpárost és ugyanennyi futót is szemügyre vehettünk ezen a szakaszon. Igazságtalan lennék, ha elhallgatnám a túra végének legizgalmasabb történéseit. Valójában szembe jött még egy autó is és volt az útban egy enyhe balos ív. Hát kell ennél több?

3:25 alatt beértünk pedig még meg sem kocogtuk a végét. Utána még felkerestünk egy szenzációs rejtésû geoládát is a közelben. Így kerek lett a nap. Be kell valljam, nem rágtam tövig a körmömet az izgalmaktól. S ha valami klasszikust kellene idézni, mi mást mondhatnék, mint azt, hogy „egynek jó volt”.

A túra "Zöldgömbös" szervezésû, de semmi kivetnivalót nem találtam benne. Minden korrekten zajlott, még ha nem is volt túlcifrázva. Az oklevél és a kitûzõ színvonalas, az ellátmány is rendben volt (zsíros kenyér, meggyszörp). Végül is nem bántuk meg, hogy ezt a túrát választottuk. Összességében jól éreztük magunkat. Igaz nem fáradtunk el, de kellenek néha ilyen laza kirándulások is.

A kiválóan sikerült Magas Tátrai Barangolások túra után már dörzsöltem a tenyerem, hogy milyen beszámolót is fogok írni az Erdélyi-szigethegységben tervezett Medveles 40 teljesítménytúráról. Velem egy idõben persze a medvék is dörzsölték a tenyerüket, de azok egészen más okból. Olvastam valahol, hogy a derék romániai vadászok felmérték mennyi medve található hazájukban, s ebbõl az derült ki, hogy a Bihari-hegységben mindösszesen 21 db maci tengeti életét. Nos, ha a túra névadói egyenletesen helyezkednek el a hegység teljes területén, alig volt esélyünk találkozni velük. Persze, ha valamilyen kulturális forradalom során a medvék le tudták volna tölteni a túra útvonalát a netrõl, nem lett volna más dolguk, mint keresztbe feküdniük az ösvényen és várni a jámbor turistákat. Szerencsére nem így történt. De félre a tréfával, hogyan is telt a tegnai napunk?

Plecs és Buba túratársak péntek délelõtt  megérkeztek Csemõbe, a bravúrosan leszervezett logisztikai menetrend szerint. Begyakorlott koreográfia szerint bepakoltuk cuccainkat a nem túl nagy méretû csomagtartóba. „Könnyes” búcsú Mamácskától, majd Zsomborral kiegészülve bepattantunk a kocsiba, s irány Biharfüred. A metropolisnak éppen nem nevezhetõ kisvárosban foglaltunk szállást a meglehetõsen pikáns külcsínnel rendelkezõ Hotel Iadolinában. Mivel 15 óra körül már sikerült is elfoglaljuk szálláshelyünket, jobb híján 10 perc alatt bejártuk a város minden „zegét-zugát” majd engedve az eligazító táblák hívó szavának, elsétáltunk a Csoda-forráshoz (Izvorul minunilor). Tényleg pompásan nézett ki a forrás hármas csurgója. Érdemes volt az a pár száz méteres kitérõt megtenni.

A rövidke séta után a szálloda éttermében csillapítottuk éhségünket a helyi specialitásokkal. Miután még mindig „gyerek” volt az idõ még egy rövidet sétáltunk a környéken, majd kulturáltan nyugovóra tértünk.

Jót aludtunk a kényelmes ágyikóban, majd reggel négykor csörgött az óra. Még sötét volt, s 8 fokot mutatott a hõmérõ. Cicamosdás, gyors reggeli (csak hogy ne induljunk üres hassal), s kocsiba be, irány a rajt, a Gaudeámus menedékház. Minden nyugalomban volt. Éppen csak pirkadt, mikor beléptünk a menedékház elõterébe, ahol a már ismerõs „nevezõs” hangulat fogadott. Az interneten történõ elõnevezésünknek köszönhetõen gyakorlatilag csak alá kellett írnunk a nevezési lapot, s már kaptuk is az ellenõrzõfüzetünket, s egy nagyon príma színes térképvázlatot, résztáv és részszint táblázattal, ahogy illik. Aztán pontban ötkor (helyi idõ szerint hatkor) elindultunk. Ritkán esik meg velem, hogy 1210 m magasságból rajtolok, de remélem ez máskor is elõ fog még fordulni. Jól esett a kapaszkodás utunk elsõ szakaszán. Egyre világosabb lett, de a nap még nem kelt fel. Hamar felértünk egy sziklataréjra, melynek tetején egyensúlyozva jobbra-balra fantasztikus kilátás nyílt az alattunk elterülõ hegyláncokra. Leírhatatlan volt az a szabadság érzés, mely a hatalmába kerített. Itt vagyok Erdély egyik legszebb hegyvidékén, végeláthatatlan erdõk és hegyek, csend, nyugalom, békesség. Nem cserélnék senkivel!

Továbbhaladva az út egyre meredekebbé vált, mígnem felértünk egy fennsíkra, s annak közepén álló Mezõhavas (Poienii, 1629 m) tetejére. Ugyan az elsõ ellenõrzõpont lent volt a kúp aljában és nem is volt kötelezõ felmenni, de ha már itt voltunk semmi pénzért nem hagytuk volna ki. Fentrõl 360 fokos körpanorámában gyönyörködhettünk. A nap már szépen sütött a keleti égbolton, a reggeli pára is kezdett feloszlani a közeli és a távoli csúcsok felett. Miután jót idõztünk, visszaballagtunk az ellenõrzõpontra, ahol csomagjainkat ideiglenesen ott hagytuk, megindultunk a következõ pont irányába. Utunk hullámvasútszerûen hol lejtett, hol kicsit emelkedett. Az alhavasi gerinc utakon végig erdõk, legelõk váltogatták egymást. A csodálatos látvány kielégítette lelkünk minden szépre irányuló igényét. Számos alkalommal haladtunk el a havasi esztenák mellett, mely a pásztorok, gulyások nyári szálláshelye volt. Láttunk számos juhnyájat, gulyát, s gyönyörû lovakat. Az egyszerû pásztoremberek szegényes kalyibájuk elõl, kivétel nélkül vidáman köszöntötték a turistákat, s ami a meglehetõsen foghíjas román nyelvtudásunkból kitelt, viszonoztuk jókívánságaikat.

Már több mint 10 km-nél jártunk, mikor egy domb tetején megpillantottunk egy színes sátrat, a második ellenõrzõpontot. Felérve, kedves fiatal pár fogadott bennünket. Házi sajtos pogácsával, sajtos rúddal, többféle csokoládéval kínáltak bennünket. Pár percet szusszantunk majd folytattuk utunkat a mesebeli tájon. A jelzések a számunkra megszokottnál lényegesen nagyobbak, robosztusabbak voltak, talán kicsit ritkábban voltak felfestve, mint nálunk, de az utak jól követhetõek voltak. Egy erõsebb lejtõs szakasz után értünk a Kis-Sebes völgyébe. A pontõrök nagyon megörültek nekünk, mivel mi voltunk az elsõ „vendégeik”. (A 40 km-en indulók közül mi voltunk az eleje, s a 60-asok még jóval késõbb értek csak ide.) Házi sütésû fánkkal, házi málnaszörppel (forrásvízzel hígítva), finom édes teával kényeztettek el bennünket. Szívesen maradtunk volna tovább is, de egy alig 10 perces idõzés után újra útra keltünk.

Átlábaltunk a patak gázlóján, felkapaszkodtunk egy nyeregbe, s áttértünk a frissen felfestett K+ jelzésre. Az út eleinte mesebeli fenyvesben vezetett. A fák alatt mindenhol vastag, összefüggõ mohapárna volt, mely úgy süppedt a lábunk alatt, mintha szivacson járnánk. Zöld volt a fenyves és zöld volt a „talaj”, amin jártunk. Kellemesen ereszkedtünk, s elértünk egy völgyszorosba, mely egyenesen a Lesi-tóhoz (Lacul Lesu) vezetett. De ne rohanjunk ennyire elõre! A völgybe beérve a csapás egyre keskenyebbé vált. Néhol jól járható, néhol kõgörgeteges volt az „ösvény”. Itt-ott bedõlt fákon másztunk át, majd az utat benõtte a fenyõ újulat. A rengetegben csak sejtettük, hová lépünk. A vizes csúszós köveken bizony lassú lett a tempónk. Nem szerettünk volna kifordult bokával befejezni a mai túrát. Az „úton” néha barátságosan megosztoztunk a patakkal. Gyakorlatilag hol a mederben, hol a meder partján vezetett a jelzett ösvény. Mindamellett nagyon szép volt a táj. A szûk völgyben, hol mellettünk, hol 10-20 méterrel alattunk zuhogott a fõmederben a patak kristálytiszta vize.

Aztán kiértünk egy erdészeti útra, melyen számos kanyarulat után beereszkedtünk a Jád-völgyében található következõ ellenõrzõpontra. Az ellenõrõzpontot megelõzõ utolsó két km-en tipikus román hétvégi házak (cabanák) sorakoztak az út mellett a lehetõ legnagyobb összevisszaságban. A jó idõ és a hétvége kicsalogatta a népeket a „zöldbe”. Az autók nyitott ajtóján lévõ hangszórókból hangosan szólt az autentikus román népzene és a tuc-tuc mind megannyi kombinációja. Itt is, ott is sütögették a miccset, rotyogott az ebédnek való a bográcsokban. Jól érezték magukat. Persze mi is, fõleg akkor, mikor megleltük a Lesu kocsma bejáratát, ahol két fiatal várta a túrázókat. Pecsételés után annyi minden finomságot felsoroltak, hogy milyen frissítésre van lehetõségünk, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Házi lekvár, méz, vaj kerülhetett a kenyérre. Volt zsíros kenyér is, hagyma és csalamádé feltéttel. Italnak többféle szörp, jóféle forrásvízzel. Mindamellett a kocsmában frissen csapolt Ursus sör is került a korsóba. Nagyon jót ettünk az biztos. Kicsit nehezünkre is tellett elindulni, olyan jól esett a hûs teraszon az üldögélés.

Aztán beláttuk, hogy senki ne fog bennünket ölben becipelni a célba, magunk kell megtegyük a hátralévõ 16 km-t. Elindultunk felfelé a Jád-völgyében, a bõvizû patakot kísérõ aszfaltúton. Eleinte még „megcsodálhattuk” a román nyaralóépítészet „remekmûveit”, aztán felfelé haladva azok is el maradoztak. A völgy egyre szûkült, s a patak is egyre hangosabban zúgott alá. A völgyet kísérõ meredek sziklafalak között kanyargott az elvileg aszfaltos út.  Szemünk már annyira telítõdött a sok szépséggel, hogy már kezdett „unalmassá” válni haladás. Elhaladtunk a Jadolina vízesés mellett, melyet szívesen megcsodáltunk volna közelebbrõl is, de elég kockázatosnak találtuk a meredek sziklafalon való lejutást a zúgó aljához. Már több mint 11 km-en keresztül toltuk egyre csak felfelé a kövesúton, mikor nagy örömünkre egy gépkocsi pillantottunk meg az út szélén melyhez hozzátartozott egy nagyon aranyos néni és bácsi is. Õk voltak a mai nap utolsó ellenõrzõpontján a pontõrök. Minden földi jóval kedveskedtek, s felhívták a figyelmünket, hogy most egy rövid, de meredek mászást követõen érünk a Szerenád vízeséshez. Ne sajnáljunk letérni a turistaútról és megnézni közelebbrõl.

Mint ahogy a beszámoló elején is jeleztem ritka, amikor 1200 m feletti magasságból indul a rajt. Ennek azonban az az ára, hogy a végére már nem marad sok táv, de a szintkülönbségbõl még jócskán van hátra. Bevallom azt az utolsó szûk öt kilométert megszenvedtem kicsit. Társaimon is láttam a fáradtság jeleit, de azt éreztem, bizony elegendõ volt ez mára. Az utolsó km-eken ismét nyitott területre értünk. Ha meleg nem is volt, de nagyon tûzött a nap. Nagy volt az öröm, mikor megpillantottuk a menedékház elõtti, ácsolt nagykaput. Amint beértünk a célba az elsõ pont személyzete lelkes tapssal várta az érkezõket. Jól esett ez a megtiszteltetés, jóllehet semmilyen nagyobb hõstettet nem hajtottunk végre. A menetidõnk sem lett egy világbajnok, de nem is ez volt a célunk, hanem az, hogy megcsodálhassunk tágabb hazánk e gyöngyszemét, ahová most jutottunk el életünkben elõször.

Persze ezzel még nem ért véget a nap. Kohán Balázs fõrendezõ és csinos segítõje kitöltötte a túra teljesítésérõl oklevelünket és megkaptuk a túra elegáns kitûzõjét, mely egy méretes medvét is tartalmazott. Jó, hogy „csak” ilyen formában találkoztunk a túra névadójával.  Végül a rendezõk még vendégül láttak egy tányér töltött káposztára puha kenyérrel. Innivalónak szamócaszörp volt felszolgálva.

Minden jó érzésû túratársnak ajánlom ezt a túrát. Talán fáradságos az odavezetõ hosszú út, de az átélt élmények mindennél többet érnek. Ha szeretnél kis betekintést kapni arról, hogy merre is jártunk, Plecs túratárs albumában www.plecs.hu nyomon követheted a túra legfontosabb pillanatait.

Mit is mondhatnék zárszóként? Úgy érzem, hogy akkor is adósuk lennék a rendezõknek, ha semmilyen ellátmányt nem kaptunk volna. Ezek a tájak, amiket általuk ma bejárhattunk, olyan emlékképek lesznek életem fonalára felfûzve, melyek még évtizedek múltán is fényesen csillognak majd. Ezen túl megtapasztalhattuk az erdélyi igaz vendégszeretetet is.

Mindahány túratársam nevében nagyon szépen köszönöm a lehetõséget, hogy itt lehettünk. Mivel is hálálhatnám meg jobban azt a rengeteg élményt, amit átéltem a tegnapi napon, mint azzal, hogy kívánok a rendezõség minden tagjának jó egészséget, s Isten áldását.

Ritka az a hétvége, amikor nem vagyok megtalálható kies hazánk valamely teljesítménytúráján. E túrák közé elég gyakran be-becsusszan egy-egy ötvenes táv is, mégis azt éreztem tegnap a Magas-Tátrában, hogy én ehhez zselé vagyok. Nem szokta a roma honfitársunk a talaj-elõkészítést, ahogy mostanában mondani illik. Végül lejártam a teljes 24 km (sic) távot szintidõn belül, de teljesen kiadtam mindent magamból. Ez egy más világ, más játékszabályok.

Amit megtapasztaltam azt egyszerûen nem lehet szavakba foglalni. Gyönyörû és félelmetes egyszerre. Még nem tisztult le bennem teljesen a tegnapi túra. Vibrálva ugranak elõ az átélt élmények, még most is teljesen a hatásuk alatt vagyok.

Plecs túratárs hívta fel a figyelmem erre a túrára, sõt annyira felhívta, hogy rá is beszélt. Különösebben nem is érvelt csak azt mondta, nézzem meg a tavalyi túra fotóit a honlapján. Megnéztem, s eldõlt. Néhány e-mail váltással pompásan leszerveztük az utazást.

Péntek délelõtt négyen indultunk el a nem túl rövid útra. Buba, Plecs, Zsombor fiam és jómagam. A kora délutáni órákban szerencsésen meg is érkeztünk a rajtnak helyet adó Ó-Tátrafüredre (Stary Smokovec). Az esõ éppen nem esett, de a hegyek „pipáltak”, s az égen meglehetõsen barátságtalan felhõk úsztak.

Bejelentkeztünk a lefoglalt szállásunkon, s utána igyekeztünk megismerkedni a kisváros nevezetességeivel. Elõször „felderítettük” a másnapi rajt helyszínét, majd hamarosan egy „restaurácija” asztalánál töltöttük az idõt, a csapos pedig a Staroprament. Mulatságos történetekkel csaltam könnyet túratársaim szemébe. Egy másik helyen megvacsoráztunk, s végül egy harmadik helyen ismét idõztünk egy keveset, frissen csapolt Zlaty Bazant-tal hangolódva a másnapi megmérettetésre. Este idõben lefeküdtünk és bíztunk abban, amit a helyi meteorológiai elõrejelzés jósolt, miszerint szombatra napsütés várható.

A telefonom ötkor ébresztett. Elsõ utam az ablakhoz vezetett. A hegycsúcsok pompásan látszódtak, a levegõ tiszta és friss volt. A lehetõ legtökéletesebb túraidõ. Gyorsan felöltöztünk, egy laza reggeli és már pakoltunk is be a kocsi csomagtartójába, hogy a reggel hatra ott lehessünk a rajtnál. Elsõnek érkeztünk a rajtba, de percek alatt itt is, ott is túratársak bukkantak fel a „semmibõl”, s volt valami izgalmasan bizsergetõ a levegõben. Aztán óramû pontossággal, pontban hatkor begördült a fõrendezõ gépkocsija és elkezdõdött rajtprocedúra. Az elõnevezésnek köszönhetõen pár perc alatt a kezünkben volt a térképvázlat, a minden igényt kielégítõ, precíz útleírás és már indulhattunk is.

Nem volt meglepetés, hogy a Z- jelzés azonnal dinamikus emelkedésbe kezdett. Többé-kevésbé a Tarajkára (Hrebienok) felvezetõ lanovka nyomvonalával párhuzamosan haladtunk. Alig egy km múlva már vastagon „zuhanyoztam”, s a zsák mélyére süllyesztettem a melegítõ felsõmet. A felsõ végállomástól egy könnyebb, lejtõs szakasz vezetett a Tar-pataki vízeséshez (Vodopady Studenho Potoka), mely a kirándulók kedvenc célpontja. Tekintettel arra, hogy a lanovkák még édes álmukat aludták a garázsban, a vízesésnél csak mi voltunk és zavartalanul élvezhettük a csendet, akarom mondani a hatalmas robajlással lezúduló víztömeg fantasztikus élményét.

A „kötelezõ” meditáció után felírtuk az elsõ ellenõrzõkérdésre adandó választ, majd szikrázó napsütésben, de a fenyvesek hûvösében folytattuk utunkat. Azt nem is teszem hozzá, hogy felfelé, mert durván a teljes táv feléig, azaz 11-12 km alatt kellett a túra teljes szintemelkedését (1730 m) magunk mögött tudni. Ja, hogy az csak 15%-os átlagos emelkedõ? Várd csak ki a végét!

A vízesés után átnyergeltünk a K- jelzésre, mely sokáig kísérte utunkat. A Rainer kunyhó (Rainerova chata) még nem volt nyitva, így aztán szinte megállás nélkül folytattuk az utunkat a következõ ellenõrzõponthoz, mely a Hosszú-tavi menedékház (Zbojnicka chata) volt. Útközben a fenyves övezetbõl hamar átértünk a törpe fenyves övezetbe. A szabaddá váló kilátástól elállt a lélegzetem. Körös-körül 2000 m feletti csúcsok, gerincek, hihetetlen formagazdagsága, a sziklák, kõfolyások változatossága, de leginkább a tér és a hatalmas méretek voltak lenyûgözõek.

A törpefenyõk, fûfélék, mohák vakító zöldje, igazán érvényesült a szikrázó napsütésben. Szinte megfeledkeztünk magunkról és az elõttünk álló kaptatótól. Itt is, ott is apró erek, csermelyek, patakok keresztezték utunkat. Mindegyik vize kristálytiszta és jéghideg.

A látványtól megrészegülve elhaladtunk a Hosszú-tó (Dlhé pleso) mellett. A tengerszem vize türkiz zöld színben pompázott a napfényben. Azt mondanom sem kell, hogy az aljáig átlátszott, s a gyenge szellõ hatására felszíne gyönyörûen fodrozódott. A tó felsõ vége felett elõtûnt a 2. ellenõrzõpont, azaz a Hosszú-tavi ház (Zbojnicka chata). Itt mindenki hosszasabban elidõzött, erõt gyûjtve a ránk váró feladathoz. Pecsételtünk, feltöltöttük vízkészleteinket, majd megindultunk az igen nevezetes Rovátka-hágó (Prielom) felé.

Eleinte kicsit lefelé mentünk, majd felfelé, de nem túl veszélyes emelkedõn. Majd elértünk egy olyan részhez, ahol az út azt jelentette, hogy szinte négykézláb másztunk egyik szikla tetejérõl a másikra. Itt-ott, ahová a nap sugarai soha nem érnek el, apró hófoltokat lehetett megfigyelni (július 23). Elõre tekintve, mint sok színes apró hangya mozogtak az elõttünk járó túratársak, kirajzolva egyben a követendõ utat. Tudtam, hogy feljutok oda, de azt még nem tudtam, hogy hogyan. A nehéz, technikás útvonalon a nagy túlsúlyom sem könnyítette meg az elõrejutásomat. Igen gyakran elfogyott a levegõm. A rövid pihenõim között egyre rövidebb szakaszokat tudtam csak teljesíteni. S mivel minden „jónak” egyszer vége szakad én is felértem a Rovátkára. Ekkor 2290 m magasan voltunk. Felérve elsõ dolgom volt, hogy körbenézzek. Fényképen már láttam ezt a kilátást. Tudtam, hogy rendkívül látványos, de így élõben hihetetlenül pazar volt. Nagyon büszke voltam magamra, de tiszteletem minden túratársamnak, akik szintén a saját küzdelmük árán csodálhatták meg a Tátra egyik legszebb panorámáját.

A hágó nem volt nagyobb néhány tíz négyzetméternél, de mint a fókák a jégtáblán, sûrûn álltak, ültek, feküdtek a megfáradt társak. Senkinek nem akarózott nekivágni a könnyûnek egyáltalán nem nevezhetõ ereszkedésnek. El sem tudtam képzelni, hogy lehet innen továbbmenni. Aztán valaki megindult, s ekkor mindenkinek egyszerre sietõs lett. Azért tartottunk annyira tõle, hogy tisztes távolságot tartottunk egymástól, helyet hagyva a másiknak. Két megoldás közül lehetett választani. Egy tisztán láncos biztosítású és egy lánc és létra biztosítású útvonal között. Majd mindenki a láncos megoldást választotta, jómagam a második utat. Alföldi legény lévén, mindenfajta hegymászó alapismeret és gyakorlat nélkül kifejezetten félelmetes volt. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor újra szilárd követ éreztem a talpam alatt. Szégyen vagy sem, még a leereszkedést követõ percekben is remegett a térdem. Aztán nagy türelemmel szépen lassan nem csak a mi csapatunk, hanem a többiek is épségben leértek. Persze innét is igen technikás ereszkedés várt ránk, de hol volt ez a hágóhoz képest! Utunk alján ismét egy gyönyörû tengerszem partjára értünk, ahonnét jelzésváltás után ismét kemény emelkedõ várt ránk. Szerencsére a pár száz méternyi mászás végén ott voltunk a Lengyel nyeregben (Polsky hreben). Körbetekintve számos hegycsúcsot láthattunk a közeli és a távoli horizonton, visszatekintve láthattuk a HÁGÓT, elõre nézve pedig utunk folytatását.

Itt ismét leheveredtünk. Ki a csupasz sziklákra, de volt, akinek jutott egy zsebkendõnyi füves hely is. Nagyon boldog voltam. Mindenki felszabadult az elmúlt óra feszültsége alól. Mindenki arcán nagy volt a megkönnyebbülés. Eluralkodott a túratársak között a jókedv. A legnépszerûbb hír az volt, amikor kiderült, hogy a Kis-viszóka csúcsára innen nem kötelezõ felmenni. Otthon úgy gondoltam, hogy ha idáig feljutok, azt már nem hagyom ki. Ott azonban már egyszerûen nem volt elég (akarat)erõm, mint ahogy a túratársak zömének sem. A hosszas pihenéssel elkényeztettük testünket, csokoládét majszoltunk és közben nem tudtunk betelni a látvánnyal. Aztán eljött a pillanat, amikor éreztük, hogy itt az ideje elindulni. Eleinte még volt egy rövid láncos szakasz, de az eddig szerzett rutinnal a hátunk mögött már könnyedén megoldottuk.

Sejtettem, de aztán be is igazolódott, hogy a lemenetel sem lesz egy sétagalopp. A folyamatos lejtõ nagyon megterhelte a combizmaimat, minden lépés enyhe fájdalmat jelentett. De ez a lépésrõl-lépésre kibontakozó látvány minden szenvedésért kárpótolt. Gyorsan leértünk a Sziléziai-ház (Sliezsky dom) ellenõrzõponthoz, ahol a portán pecsételhettünk. Innen már nem volt nehéz. Eleinte törpefenyõk között haladtunk, majd beértünk a fenyõk közé. A vége megint kicsit meredekebb volt, de a cél közelsége visszaadta az erõnket.

A célban terülj-terülj csomagtartóban sok minden finomsággal várt bennünket a fõrendezõ. Kicsit szemezgettünk, amíg megírta a meglehetõsen igényes oklevelünket, mely a Rovátkát ábrázolja.

A célban átöltöztünk majd betértünk az elõzõ nap már jól bevált vendéglõbe, s a helyi specialitásokkal kötöttünk ismételten barátságot (káposztaleves, liptói galuska), továbbá egy-egy Zlaty Bazant is lecsúszott a nagy ijedtségre.

Az az igazság, hogy a Rovátka-hágó mindenféle hegymászó technikai ismeret nélkül ilyen "mezei" túrázónknak, mint mi voltunk, bizony életveszélyes mutatvány, de mindent egybevetve nagyon megérte ide eljönni. A www.plecs.hu honlapon találtok néhány képet ízelítõül a túráról. A képek – mint tudjuk-, közel sem adják vissza azokat a szépségeket, amiket megtapasztaltunk, de arra éppen elég, hogy irigykedjetek arra hatvanegynéhány túratársra, aki erre a napra a Tátrai Barangolásokat választotta. Ez azonban könnyen orvosolható. Jövõre ti is írjátok fel ezt a túrát a túra naptáratokba. Én is ezt teszem.

Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek, Borosnyay Balázsnak és kedves feleségének. Soha nem fogom elfelejteni ezt a napot!

2. MEGALÖSZÖLÕ 50

Ezen a hétvégén egyetemi évfolyam találkozónk volt a Bakonyban, ahol értetlenkedve fogadták, miért kell én szombat hajnalban lelépjek egy 50 km-es teljesítménytúrára, mikor a találkozónak helyszínt biztosító vadászház hûvös falai között a vaddisznópörkölt pont annyira ízletes, mint amennyire a sörösüveg falára lecsapódik a pára. A tisztelt olvasóim minden bizonnyal jobban megértenek. Ha jön a szombat, forr a vérem, muszáj túrázni menni!

Nem felelne meg a valóságnak, ha azt állítanám, hogy a túra minden percét élveztem. A túra napján 100 éves melegrekordok dõltek meg. Itthon a jó hûvös szobából megszépülnek a dolgok, de ami tegnap volt, az nem embernek való. Mindamellett nem bántam meg, hogy így döntöttem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy – több száz túratársammal együtt- részese lehettem ennek az embert próbáló küzdelemnek.

Zsombor fiammal hét órára értünk a rajt helyszínére. A nevezésnél jó ismerõsként köszöntöttek, mintha hazajöttünk volna. Úgy látszik valami miatt, tavalyról megjegyeztek a szervezõk maguknak. S ez majd minden ellenõrzõponton így volt késõbb is. Mondjuk nem is vagyunk átlagos arcok, az biztos.

Gyorsan átfutottam az itiner térkép mellékletét és azonnal láttam, hogy nincs változás tavalyihoz képest. Az indulási idõ felkerült az igazolófüzetünkre és kiléptünk az iskola kapuján. Elmormoltunk egy „Isten segíts”-et és megkezdtük a mai küldetésünket.

Magam sem gondoltam volna, de minden szakasz, minden kanyar megmaradt tavaly óta az emlékezetemben. Az illatok, a képek, a hangok. A térképet, útleírást csak az ellenõrzõpontokon kellett elõvenni. Talán a kabócák vették tavaly óta halkabbra a nótájukat. Szerintem nekik is melegük volt.

Az elsõ szakaszon szõlõsök mellett haladtunk. Többen kapálgattak, kötöztek a takaros szõlõkben. Hol csak köszöntünk, hol néhány barátságos mondatot is váltottunk a derék földmûvelõkkel. Néha szemezgettem is az út menti meggyfák savanykás gyümölcsébõl.

A csodafegyverünket (vizes textilpelenka, szalmakalap kombó) már az elsõ ellenõrzõpont után be kellett vessük. Késõbb többen is „lebeduinoztak” bennünket és szaporán vetették a keresztet, amikor ékes magyarsággal megszólaltunk. Ha nem is kerülünk vele a nõi magazinok címlapjára, de tudjátok meg nagyon hasznos. Gyakorlatilag a fejünk egész végig árnyékban van, s ha idõnként vízzel megöntözzük jelentõs hûtõ hatást fejt ki. Szerintem sokat segített nekünk a legnehezebb órák elviseléséhez.

Már-már már legendává válik a túrának a Kási-vár és Nyim közötti szakasza. Öt kilométeren át nincs semmi árnyék, csak egyik löszdombról le, a másikra fel, amikor árnyékban volt 38 fok. A tisztelt olvasó képzeletére bízom, milyen érzés ilyenkor a déli órákban a tûzõ napon menetelni. Végül is ez egy teljesítménytúra! Mindenestre, amikor a viszonylag sok nyílt szakasz között erdõs részre értünk, határozottan kellemesebb volt a haladás. Az egyébként nagyon szép dimbes, dombos területen roppant válozatos helyeken haladhattunk. Erdõk, cserjések, mezõgazdasági területek váltogatták egymást. A fátlan löszdomb tetõkrõl pompás kilátást élvezhettünk. Eszembe jutottak a Mezõföld 100-as teljesítõi. Ott sem lehetett sokkal hûvösebb.

Minden túratárssal egyetértettünk abban, hogy a túra szervezése minden tekintetben professzionális volt. A jelzések felfestése hibátlan. A jelzetlen utakon a szalagozás több mint tökéletes. A teljes rendezõség egyen pólóban, a lehetõ legpozitívabb hozzáállással végezte a munkáját. Minden ellenõrzõponton, amit meg lehetett gépjármûvel közelíteni, korlátlan mennyiségben biztosítottak szódavizet a túrázóknak. És tényleg bármennyit ihattunk. Már én szabadkoztam, hogy maradjon az utánunk érkezõknek is, de mindenütt biztosítottak, ne aggódjunk, már szóltak az utánpótlás dolgában és már úton van a következõ vízszállítmány. A szervezõk nagyfokú elõrelátásáról és figyelmességérõl árulkodott, hogy ebben a hõségben ennyire kiszolgáltak bennünket. Mert hát itt a löszdombok között nemigen lehet természetes vízforrást találni. Persze még meg sem említettem a célban kapott legendás Áldos levest, a frissen sült langallót és a bodzaszörpöt. Nagyon finom volt, nagyon jól esett. Köszönöm. Köszönjük.

Az eredeti terveinkkel ellentétben mégsem aludtunk a célban, hanem hazajöttünk. Nekem nagyon lett volna kedvem a semmittevéshez, a túratársakkal való kötetlen beszélgetéshez, de a fiam erõsen szorgalmazta az utazást, mondván sokkal szívesebben aludna a saját ágyában. A sorok között olvasva én mást tudtam kiolvasni, de hát a 15 éves legénynek már nyiladozik a szeme. A tanuláson és sporton kívül más is érdekli. Ez az élet rendje.

Az extrém idõjárás ellenére pontosan egy percet javítottunk a tavalyi idõnkhöz képest. Még el kell mondanom, hogy a fiam ma sokkal jobban bírta a megpróbáltatásokat. Fordult a kocka, a tanítvány túlszárnyalta „mesterét”. Nagyon büszke volt, amikor az egyik, a teljesítménytúra elithez tartózó túratárs azt mondta neki, hogy egyszer még nagy túrázó lesz. Persze az még a jövõ zenéje, hogy rászolgál-e erre a megelõlegezett kitüntetõ dicséretre.

Ahogy az általam is nagyon tisztelt Nád Béla túratárs mondaná, ha nem is le a fejjel, de le a kalappal minden túratárs és rendezõ elõtt.

Zselic határán 50

Kiírás szerinti táv: 52,46 km, szint 1135 m

Egész héten lestem a meteorológiai elõjelzéseket, hogy a beharangozott hidegfront megérkezik-e. A hét eleji forróság után pénteken végre határozott lehûlés kezdõdött és így túrázni (legalábbis június derekán) határozottan kellemesebb, mint izzó hõségben.

A Csemõtõl való nagy távolság miatt már fél öt elõtt feldübörgött autóm motorja és fiammal suhantunk Abaliget irányába. Az utakon ebben a korai órákban még alig volt forgalom, így jól lehetett haladni. Itt-ott betartva a sebességkorlátozásokat fél nyolckor már a rajt közelében lévõ parkolóban húztuk fel a bakancsunkat. Minden bepakolva a zsákba, melynek aljára elsüllyesztem a kocsi kulcsot, erre sokáig nem lesz most szükség.

A rajthely kapujában ismerõs üdvözöl. Most pontõr lesz a 85-ös távon. Fiammal felemlegetjük, hogy egyik ötvenes teljesítménytúrája - lakhelyétõl 70 km-re lévõ rajtját- aszfalton, gyalog közelítette meg. Már megszoktuk a furcsaságokat. A teljesítménytúrázók nagy családjának tagjai között sok a különleges ember. Jó ehhez a családhoz tartozni…

A rajthelyen nem kellett sorba állni. Kitöltöttük a nevezési lapot és megkaptuk az úti okmányokat. Közben meglestem, hogy Sanyi barátom az 1-es rajtszámmal már majd két órája úton van a 85-ös távon. Rajtidõ kerül az itinerünkre, s már indulhatunk is.

Elhaladunk az abaligeti-tavak, majd a cseppkõbarlang bejárta mellett. Még nem lepte el a kirándulók hada a sétányokat. Kisebb csapat rövidtávost elõzünk. Ritka pillanat, inkább minket szoktak elõzni. Az emelkedõn is megnyújtjuk lépteinket. Jólesik a mozgás. Ismerõs az érzés, amikor felgyorsul a pulzus, megkeményednek a lábizmok, zihál a tüdõ, s elkezd gyöngyözni a homlok. Az út kanyargós, jól járható, egyenletesen emelkedik. Jobbra-balra víznyelõk. Kevésbé tudományos alapossággal elmesélem Zsombornak a cseppkõbarlangok kialakulásának történetét.

Alig 4 km-t haladunk, mikor meg is érkezünk a Petõcz-pusztai haranglábhoz, ahol két aranyos kislány a pontõr. A fõszponzor által készített sajtkrémes sütivel kínálnak. Szó szerint értelmezzük az útvonalleírásban foglaltakat és az ellenkezõ irányban folytatjuk utunkat. Úgy 300 méter múlva gyanús lesz a helyzet, s éppen fordulunk vissza, amikor az egyik pontõr kislány a kutyájával lélekszakadva rohan utánunk és közli, amit már mi is tudunk. Visszaballagunk az ellenõrzõpontig, mosolygunk a történteken, annyi baj legyen. Most már a helyes irányban haladunk tovább. Az itiner szerint innen kellemes erdei úton haladunk a következõ ellenõrzõ pontig. Eltévedni lehetetlen. Jókat adomázunk Zsomborral. Korábbi közös élményeinket emlegetjük fel. Nem tudjuk megunni, újra és újra jókat kacagunk a vicces történeteken.

Így érünk a Meleg-máli ellenõrzõponthoz, ahol a pontõr aláírja itinerünket, s máris robogunk tovább. Egy kisebb lankás emelkedõ, s lélekemelõ kilátásban gyönyörködhetünk. Szép az élet. A látványt elraktározzuk emléktárunk képei közé. Jól lesz felidézni ezeket a hangulatokat, gyógyírként használni, mikor valami sérelem miatt rossz kedvünk lesz.

Kiérünk egy kaszálóra, ahol az idei elsõ termés már be van takarítva. A szénabálák egyenletes távolságban, több százan várják, hogy hazahordják õket, s hogy bonyolult biokémia folyamatokkal tejjé, lábszárrá, marhafelsállá alakítsák át õket a derék kérõdzõ háziállatok. Hosszan ereszkedünk a rét mellett, s lassan be is érünk Bükkösdre. A falu határában érnek utol bennünket az elsõ futók. A három fõbõl álló csapattal viccelünk egyet, s õk futnak is tovább. Így érünk a harmadik ellenõrzõpontra, mely a vasútállomás mellett található. Az biztos, hogy nyugis dolga van az állomás személyzetének, naponta nem túl sokszor zakatol itt át a vicinális. A pontõr mellett szódavíz, de mi inkább a 10 m-re lévõ nyomóskút szolgáltatásait vesszük igénybe. Itt meg is mosdunk, vizes palackjainkat megtöltjük. Zsombor elmajszol egy szendvicset. Kisibafáig 7,5 km utat kell megtegyünk. Kell az erõ. Én még nem vagyok éhes. A falu talán egyetlen bolt/kocsma komplexumának asztalánál a futó társaság piheni ki a fáradalmakat. A két literes sörös flaska tartalmából gyûjtenek erõt a folytatáshoz. Ezek aztán tudnak élni! Visszakapjuk a korábban kárukra elsütött élcet, s jókedvûen elbúcsúzunk Bükkösdtõl.

A hosszú, mély horhos alján jó hûvös van. Egyenletesen kapaszkodunk egyre feljebb, mígnem felérünk a gerincre, ahol a legelõ közepén futó gyepes úton süttetjük magunkat a nappal. Jól esik, mikor egy-egy bárányfelhõt fúj a gyenge szél a napkorong elé. A 4. ellenõrzõponton árnyékba húzódott a pontõr. Igaza van. Még sokat kell várnia, míg a 85-ösök is megérkeznek.

A kapott savanyú cukorka jól esik, sõt kicsit szemezgetek az út mellett lévõ cigánymeggy éppen megérett termésébõl. Jó az árnyas erdõ alatt haladni. Amint a bekerített vaddisznós kerthez érünk nem csak a tábla felirata, hanem az orrunk is elárulja, hogy itt bizony nem gyöngyvirágot termesztenek. Milyen finom is az a vaddisznópörkölt… Éppen jó lenne egy tányérkával. Érdekes, hogy meg lehet éhezni gyaloglás közben...

Utolérünk egy fiatalokból álló baráti társaságot. Köztük babakocsis anyuka tolja csemetéjét. Illedelmesen köszönünk, s kölcsönösen további jó utat kívánunk egymásnak. Innen már nincs messze a Nagymátéi vadászház. Az ellenõrzõpont az úttól kissé beljebb egy igényes szaletlinél található. Itt is süteményt kapunk, melybõl még az útra is csomagolnak nekünk, továbbá egy-egy pohárnyi szódavizet. Kérnénk még, de látjuk nem túl nagy a vízkészletük és még a nagy távon indulók mindnyájan hátra vannak. Nekik nagyobb szükségük lesz rá. Gondolkodunk, hogy leballagunk a jó egy km-re lévõ Ödön forráshoz, de soknak találjuk a bõ két km-es kitérõt. Csak kibírjuk valahogy Kisbesztercéig. A faluban biztosan tudunk vízhez jutni, s egy pár korty még kotyog a palackunk alján is.

A jelzésre visszamenet Zsombor megpillant egy öntözõtömlõt. Ahol ilyen van, ott víz is van. A vadhús-hûtõig követjük a zöld csövet, s ott egy csap. Megnyitjuk, folyik a víz. Miénk a világ! Csak ennyi kell a boldogsághoz. Feltöltjük a kulacsokat, teleisszuk magunkat és az arcunkról is lemossuk a lerakódott sót.

Felfrissülve, jókedvûen haladunk tovább. Az itiner szerint hamarosan le kell térjünk a K- jelzésrõl egy szalagozott útra. S így is lett. Széles erdészeti úton ereszkedünk elég sokáig, míg a lókai erdészház elõtti padnál javasolom Zsombornak, hogy tegyünk a vízbe egy kis Mg+B6 pezsgõtablettát. Az évszázados tölgyek alatt szusszanunk egyet, jót iszunk és még csak nem is esik nehezünkre a továbbindulás. Az erdészház elõtt tavacska, s gyönyörû kaszáló. Itt kellene élnünk.

A valaha szebb napokat látott Kisbesztercén a rég bezárt bolt üres helyiségében vár a fõrendezõ nagymamája zsíros kenyérrel, szeletelt hagymával. Jól megsózunk két szeletet, összeborítjuk és eltemetjük egy perc alatt. Megköszönjük a vendéglátást és megindulunk a szalagok mentén az itiner címlapján is feltüntetett Tóth-forrás felé. Alig 2 km és már itt is vagyunk. A szépen befoglalt forrásból éppen csak csordogál a víz, de az íze isteni. Ki is cseréljük a meglévõ vízkészletünket. Amint megtelik a flakon, azonnal elkezd deresedni a palack oldala. Irigyelsz, ugye? Van okod rá.

A forrástól erõs, de nem túl hosszú kaptató után érünk ki a K- jelzésre, ahol balra kanyarodva elméletileg célegyenesben vagyunk. Ez az út kísér el bennünket a 14 km-re lévõ célig. Az úton haladva szép a kilátás. Déli irányban látjuk a reggel bejárt hegyeket, dombokat.

Pompás csend van. Pontosabban hallgathatjuk a madarak és kabócák énekét, de ez nagyon is beleillik abba az érzésbe, amit a természetjárás ad az embernek. Nem beszélve arról, hogy minden lépésnél pillangók sokasága repül fel lábunk elõtt a fûbõl, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, visszatelepedjenek a fûszálakra, átadva magukat a délután napfürdõzés örömeinek.

Felesleges szólni is. Mindent elmondtunk már egymásnak Zsomborral, ami az eszünkbe jutott. Már csak azt mondhatnánk, hogy bizony elfáradtunk, de azt meg minek, úgyis tudjuk.

A Hódosi keresztnél van a 7. ellenõrzõpont. A pontõrök hajnalig tartó jelenlétre rendezkedtek be. Sós-mogyoróval, sütivel kínálnak. Jólesik a kínálás, de már nem kívánok enni semmit, a fiam azonban kapva kap az alkalmon és megkóstolja, vajon a kakaós sütinek jó-e az íze? Az itiner szerint az Abaligeti vasútállomáson van a következõ pont. Az erdõs részeken kitûnõen, de egy gyepes, cserjés szakaszon elég nehezen követhetõek a festett jelzések. A rendezõk jól látták ezt és szalagokkal sûrítették be az útvonal melletti jeleket. A szélnek köszönhetõen sok helyen a szalag megoldódott és a földön hevert. Ezeket több helyen is igyekeztünk visszacsomózni a rendeltetési helyükre. Nappal e nélkül is követhetõ lenne az út, ha máshogy nem a keskeny csapáson letaposott fû miatt, de a 85-ös kollégáknak jót tesz a fényvisszaverõ csíkkal is ellátott jelzés, akik már alighanem sötétedés után érnek erre a részre.

A vasútállomás lepukkadt épülete mellett várakozó pontõrrel kölcsönösen megörültünk egymásnak. Kaptunk egy jó adag szódát, s kis bizonytalankodás után megindultunk az utolsó kaptató felé. Bevallom itt a végén nem esett jól a táblázatban feltüntetett 165 m szintemelkedés, de nem volt más választásom, a sikert nem adják ingyen. Az utolsó dombra felérve megpillantottuk Abaligetet, mely békésen terült el alattunk. Megkerestük a „Magányos tölgy” elnevezésû ellenõrzõpontot, ahol két zsírkréta várt ránk. Megjegyzem, a pont elnevezése a legkevésbé sem volt találó. Egyrészt nem volt magányos, mivel ketten voltak, másrészt a kérdéses növények valójában tisztességben „megõszült” eperfák voltak, s nem tölgyek. Ilyen apróságon azonban 50 km-en túl már a leghajszálhasogatóbb botanikus is könnyen túllép. Jó tíz percet idõztünk itt. Fel sem tûnt, hogy a lekaszált fû száraz torzsokja mennyire is szúr, jól esett kicsit heverészni a dombok mögött alábukó nap még sárga, de lassan vörösbe hajló fényénél.

A célba érés innen tényleg gyerekjáték volt. Leballagtunk a dombról, elhaladtunk újra a sokak által látogatott tópart mellett, majd beléptünk a célba. Megkaptuk a hatalmas aganccsal büszkélkedõ szarvasbikát, ábrázoló kitûzõnket és a teljesítménytúra sikeres teljesítését igazoló oklevelünket. Eltemettük a jó szívvel kínált, frissen fõtt virslit és puha kenyeret, közben pár szót váltottunk a rendezõkkel.

Még sosem túráztunk fiammal kis országunk eme részén, de gyanítom nem ez volt az utolsó. Nagyon tetszett a szép dimbes-dombos táj. Itt minden olyan emberléptékû, nyugodt és csendes. Sokkal-sokkal többet érdemel ez a túra, mint ahányan eljöttek a rendezvényre. Gyönyörû vidék, figyelmes vendéglátók, bõséges ellátás. Igen, kicsit messze van, de százszor inkább, mint egy tömegtúra, ahol szinte egymás lábára lépünk. Ott elveszik a természetjárás lényege. Itt mindent megkaptunk, amiért érdemes ezt a sportot ûzni.

Gratulálok a rendezõknek. Kívánom, hogy ne szegje kedvüket az alacsony résztvevõi létszám. Hadd legyek annyira önzõ, hogy jövõre is eljöhessünk hozzájuk, talán beszámolóm hatására, mások is kedvet kapnak felfedezni ezt a gyöngyszemet.

Nagyon jól éreztük magunkat. Köszönjük…

Gémes 40

Kiírás szerinti táv: 40,1 km, szint 1500 m

Szeretem a Börzsönyt. Nem tudom megmagyarázni miért, mert az összes többi tájegységet is kedvelem, de valami láthatatlan szállal mégis jobban kötõdök ehhez a kemény útvonalakat is magába foglaló, mégis emberléptékû hegységhez. Ez volt az idei túraévem 20. teljesítménytúrája, melyhez méltóbb rendezvényt el sem lehetett volna képzelni, mint a Gémes 40 teljesítménytúra.

Pár perccel 8 óra elõtt parkoltam le Diósjenõn a célnak helyt adó Panzió elõtt, majd átsétáltam a pár száz méterre lévõ vasútállomásra, ahol már nagy volt a sürgés-forgás. A kevéssel ezelõtt érkezett vicinálisról leszálló túratársak már javában töltögették a nevezési lapot, majd rövid sorállás után indultak is az Észak-Börzsöny kies tájainak meghódítására. Alig léptem be a váróterembe máris kedves ismerõs arcok üdvözöltek és mind a fiamat hiányolva, távolmaradásának okáról kérdezetek. Jól esett az érdeklõdésük, mivel ez azt jelenti, hogy számon tartanak bennünket, maguk közülinek éreznek mindkettõnket. Sajnos csak azzal a gyenge és átlátszó, de valós indokkal tudtam elõhozakodni, hogy ma ballag a nagyfiú a nyolcadikból, s ebbéli kötelezettsége miatt maradt távol a mai kirándulásról.

Ezután magam is tollat ragadtam, s kitöltöttem egy nevezési lapot. A 300! Ft-os nevezési díj leszámolása után kézhez kaptam a nagy alapossággal összeállított útvonalleírást, mely néhol kicsit vicces, de nagyon szimpatikus stílusban - a legfontosabb tájékozódási pontokra való figyelem felhívás mellett- kitért az útközben érintendõ helyek történelmi és kulturális érdekességeinek bemutatására is. Mellé színes térképrészlet is dukált. Gyorsan átfutottam a térképet és megállapítottam, hogy a Lopóna-fõig a S- sávon kell haladnom, majd belegyömöszöltem a dokumentációt zsákomba. A folytatást majd ráérek menet közben is kisilabizálni.

A faluból kivezetõ út leheletkönnyûen emelkedett. A reggeli órák ellenére tûzött a nap. Gondoltam, ha ez végig így lenne, összeaszalódnék a végére, mint a szilva. Szûk 2 km után beértem az erdõbe. A fák árnyékában még kellemes volt a levegõ. Nem mondom azt, hogy hûvös, de mégsem sütötte kobakomat a nap. Csak azért, hogy ne hûljek meg, az út egyre határozottabban emelkedett, mígnem közvetlenül a Jenõi-závoz elõtt kifejezetten meredekké is vált. Szerencsére az emelkedõ, nem túl hosszú. A rétre kiérve máris elértem az elsõ ellenõrzõ ponthoz, ahol édességgel és vízzel kedveskedtek a rendezõk.

Továbbhaladva elmentem a Kun-forás mellett, de nem látogattam meg, mivel a zsákomban lapuló vízkészletem még érintetlen volt. Áthaladva a Kun-rét jobb-bal kanyarja után kellemes volt az út a Jász-Bükk rétig. Itt a S- jelzést bevitték a rétrõl a fák közé. Bólintottam egyet, mivel teljesen ésszerû volt a változtatás. Aztán elkezdõdött a hegymenet a Kámorra. Igazából nem olyan veszélyes a felmászás, de a nagy meleg miatt mégis jól esett megállni a Lassie pihenõnél és kiélvezni a pompás kilátást. Aztán fel a csúcsra, s megállás nélkül elkezdtem az ereszkedést a Csánki-kert felé. Itt kezdtek utolérni az elsõ futók, köztük Péter is, aki szintén Zsombort hiányolta. Értetlenkedett, mikor neki is elmondtam, miért is túrázok ma egyedül. Tekintettel, hogy õ 7-es átlaggal utazik, hamar eltûnt a szemem elõl.

Nagyon jól esett a mozgás, kifejezetten jól ment, ismerõs volt az út. A Bugyihó után értem utol azt a kedves házaspárt, akikkel a Horváth József emléktúrán ismerkedtem meg. Juliannával és Jánossal nagyon jól elbeszélgettünk és szinte végig útitársak maradtunk. Lopóna-fõnél egy merõleges jobbos a P- jelzésre, mely eleinte barátságos, késõbb meredek, térdet egyáltalán nem kímélõ lejtõvé alakul. A Nagy-völgyi patakhoz leérve újabb jobb kanyar után értünk az Oszlopó-forráshoz, mely a mai nap 2. ellenõrzõpontja volt. Itt csokis nápolyit ehettünk az eddig elégetett kalóriák részleges pótlására. A forrás ugyan nem „üzemelt”, de a patak vizébõl feltöltöttem kulacsaimat, mivel a következõ szakasz e tekintetben szûkölködik vízvételi lehetõségekben.

Visszatérve a völgyi útra a Z- sávon kellemesen ereszkedtünk a Kalakocs-pataki pihenõig. Innen a Z- sáv erõs emelkedõbe kezdett, melyen többször meg-megálltunk egy rövid szusszanásnyi pihenõre. Az eleinte meredek út lankás emelkedõvé szelídült. Itt elõzött meg bennünket Jucus, aki rendíthetetlenül és feltartóztathatatlanul futott a cserjékkel igencsak jól benõtt szakaszon is. Éppen elütötték a delet, mire felértünk a Jelenc-hegyre. A Jelenc-hátról lefelé a füves vegetáció igencsak meghódította az utat. Nagyon oda kellett figyelni, mert a fû takarásában lévõ korábbi egyenetlenségek a bokának kellemetlen meglepetéssel szolgálhattak. A nyílt területen fullasztó meleg volt (Még azon a bizonyos testrészünkön is patakokban csorgott a veríték). A korában cserfes társaság is elnémult, tempós, de nem sietõs tempóban értünk a következõ ellenõrzõpontra, ahol a terepszínû ruhás pontõr, hasonló színû katonai sátrat vert fel. Mindezt azért, mert az elõre jelzések szerint záport-zivatart jósoltak délutánra a szakemberek.

Sajnos eddigi számításaimba kis hiba csúszott, mert itt sajnos nem volt vízvételi lehetõség. Rövid pihenõ és egy kis édesség elfogyasztása után egy „Isten segíts” és már ballagtunk is fel a K+ úton, mely arra hivatott, hogy jelenlegi helyzetünkbõl elõsegítse eljutásunkat a Dobogó hegyre, ahol a becsatlakozó Börzsönyi Kék jelzés egyenesen Drégelyvárába vezet bennünket. Hát ez volt az elmélet, de más volt a gyakorlat! Egyszerûen egyik pillanatról a másikra elfogyott az erõ a lábamból és alig tudtam araszolni a társaim után. Biztattam õket, menjenek elõre nyugodtan, majd helyrejövök és utolérem õket. Azonban hiába vettem magamhoz egy nagy adag C-vitamint és pár szem Magne B6-ot. Szédültem, a vádlim görcsölt, az erõ elhagyott és az akaraterõm is kezdett cserbenhagyni. Muszáj volt leüljek egy kicsit, de nem javult sokat a helyzetem. (Az óta rájöttem, hogy egyszerûen megbomlott a sóháztartásom. Hiába pótoltam vízivással a rengeteg izzadtságot, amelyet a túlsúlyom, nagy hõség és a sok szint okozott, ha az ásványi sókat nem pótoltam.)

Jobb híján folytattam vánszorgásomat felfelé, mikor is az út bal-jobbos törésénél, legnagyobb meglepetésemre korábbi útitársaim, Julianna és János vártak rám. Kitartásra bíztattak és alkalmazkodtak siralmassá vált tempómhoz. Ha már így alakult a helyzetem, nagyon igyekeztem minél kevésbé terhükre lenni. Aztán a nehezén túljutottunk, s elértünk Szondi György és két apródja hõstetteinek színhelyére. A vártól Deszkáspusztáig mindössze két és fél kilométer, végig lejtõ, mely kissé helyrehozta az önbizalmam. Itt bõségesen ittam és nekivágtunk az utolsó 10 km-nek. Már jobban voltam, de a Pénzásásig rám váró emelkedõt ismét nehezen bírtam. Társaimat bíztattam, menjenek nyugodtan elõre, biztosan be fogok érni a célba, de miattam ne kockáztassák a szintidõ túllépését. Egyedül akartam maradni.

Ahogy telt az idõ, ment lefelé a nap, talán hûvösödött is kissé, egyre jobban éreztem magam, s észrevétlenül újra 5 fölötti utazósebességet értem el. A hosszú egyenesekben mindig elõre sandítottam, hátha megpillantom õket, de sajnos túl sok hátrányt szedtem össze. A Kámori-völgynél még volt egy meglepetés ellenõrzõpont. Innen, immár túljutva a holtponton vígan baktattam el a méhkaptárok sorfala között. A település szélén lévõ kútnál megmosakodtam, ittam egy jót a tiszta, hideg vízbõl s határozott léptekkel jutottam el a célig. Nem hittem el, hát mégis sikerült? A célban átvettem a kitûzõmet, s egy ebédjegyet, mely egy adag finom káposztás, kolbászos sztrapacska elfogyasztására jogosított fel. A sós étel elfogyasztása után semmi rossz nem maradt csak a jólesõ fáradtság a lábaimban.

Nagyon szépen köszönöm a túrát a Gémes TE minden egyes tagjának. Túraszervezés szempontjából a lehetõ legtökéletesebb volt minden, amit szervezõi oldalról meg lehet tenni. Kiváló útvonalválasztás, elhibázhatatlan jelzések, rendkívül igényes itiner és térképvázlat, barátságos, szakszerû pontõrök. A túra végén finom egytálétel, s mindez potom nevezési díjért. Már most megígérem, hogy az év teljesítménytúrája cím tekintetében egy szavazatra már biztosan számíthatnak.

Köszönöm a Börzsönynek a mai napot, aki a „talpalávalót” szolgáltatta. A szép kilátásokat, az árnyas utakat, az életmentõ patakvizet, a madárdalokat és a hûs szellõt.

Köszönöm a jó társaságot, a bíztatást és a segítséget Juliannának és Jánosnak. Nélkülük kettõre duzzadt volna az általam feladott túrák száma. Hála nekik, emelt fõvel távozhattam, és tovább szõhetem terveimet a jövõre 50 km-esre duzzadó Gémes teljesítménytúra teljesítése tekintetében.

Honvéd 30. Táv: 28,6 km, szint: 770 m.

Kíváncsi várakozással néztem ezen elsõ rendezésû Honvéd túra elébe. Vajon katonáék, hogyan tudnak teljesítménytúrát szervezni. Mint kiderült a hadseregnek nem sok köze volt hozzá, viszont a fõrendezõ és csapata igazán remek programot szerveztek nekünk mára. Minden elismerés megilleti õket.

De, hogy is kezdõdött az egész?

Pár perccel hét óra után csapódott be utánunk a kocsi ajtaja Szentendrén. Zsombor fiammal néhány perc alatt megtaláltuk a rajtnak helyet adó Helyõrségi épületet, ahol még alig pár ember adta csak le a nevezését. Mi is még bõven egy számjegyû rajtszámot kaptunk.

Így aztán nem kellett két percnél több, amikor már neki is indulhattunk a városból kivezetõ útnak, mely nagy szakértelemmel ki volt szalagozva. Az ébredezõ utcákon még alig volt mozgás. A felhõtlen égrõl ragyogóan tûzött a nap, így aztán már az elején is az utca árnyékos oldalán mentünk.

A városból kiérve dimbes-dombos részek következtek. A dombokon teljes pompájukban virágoztak a vadrózsák. Mindamellett, hogy nem szívesen kerülök velük közelebbi kapcsolatba, így messzirõl tisztelem, szeretem õket, sõt kifejezetten szépek. A rózsa ligetek között csoportosan mindenféle réti virágok pompáztak. Ha a tekintetét felemelte a tisztelt túrázó, akkor pedig a környezõ hegyek teljes panorámájában gyönyörködhetett.

Az elsõ EP a vízmûnél volt, ahol meglepetésemre volt egy mûködõ nyomóskút is. A turisták aranyszabályát betartva feltöltöttük a készletünket, melybõl ugyan még nem sok hiányzott és egyben jóízût is kortyoltunk a jó hideg vízbõl. A következõ szakasztól tartottam kicsit, mert elég sok szintvonalat átmetszett a S- út, amíg felért a Kõ-hegyre, de sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Itt teát ihattunk volna szolgáltatásként, de mivel nemrég jócskán ittunk, nem éltünk a szíves kínálással. A következõ szakasz szinte végig zárt, árnyas erdõben haladt, pontosan szemben a decemberi forrástúra útvonalával. Jól elbeszélgettünk fiammal mindenféle férfias dolgokról, így aztán szinte észre sem vettük az újabb 300 m szintkülönbség legyõzését és már a Lajos-forrás EP-nél is voltunk. A kellemesen savanykás alma nagyon jól esett, amit szolgáltatásként a kezünkbe nyomtak a kifejezetten barátságos pontõrök. Az EP nem pont a forrásnál volt, hanem a mellette lévõ tisztáson, de mi felmentünk a kiépített forrásig, mert emlékeztem milyen jóízû a vize. Itt is jót ittunk, majd ettõl megrészegülve ráálltunk ugyan a K+ jelzésre, de nem a jó irányba, hanem éppen ellenkezõleg. Jócskán ereszkedtünk mikor gyanús lett, hogy nem kellene déli irányban haladnunk. A bennünket utolérõ túratársat megszólítottuk, aki felhomályosított bennünket, hogy így is beérhetünk a célba, de akkor nem az általunk elõre eltervezett távot fogjuk bejárni. Mint a kismalacok úgy megperdültünk a tengelyünk körül (aki ismer személyesen, az ezt nehezen tudja elképzelni) és vágtattunk vissza a Lajos-forrásig, majd onnét tovább a helyes K+ szakaszon.

A K+ végén jelzésváltással a Z+ úton folytattuk az utunkat a Bükkös-patak mellett haladva. Bánhatja, aki ma más programot tervezett, mert ez a völgy olyan szép volt, mintha meseországban jártunk volna. A gyönyörû erdõ alatt, hol a patakzúgás, hol a madarak trillái idéztek elõ kellemes ingerületeket hallóidegeink receptorain. A völgybõl a K- jelzésein jutottunk el Pilisszentlászlóig, ahol a következõ ellenõrzõpont posztolt. A vendéglõ terasza tele volt turistákkal. Utólag bánom, de lehet egy sört érdemes lett volna megkockáztatni. A kapott sportszeletet mindenesetre azonnal eltemettük. (Jelentem mindkettõnk csoki papírja „nyert” feliratot tartalmazott, melyet hétfõn a boltban beváltunk további kettõ csokoládéra. Már megérte eljönni.)

Felvetettem Zsombornak, hogy talán át kellene neveznünk az ötvenesre. Jó kedvünk volt és elég erõt éreztünk magunkban. Aztán eszünkbe jutott, hogy otthon szorulunk Mamácskától, ha a múlt heti Budai 50 után is késõ este érkezünk haza. Végül Zsombor fiam mondta ki a szívbemarkoló igazságot. „Papa, ma idõben haza kell érjünk.” Megadtam magam a sorsnak és a K-Z- elágazásnál jobbra, a Z- sávra kanyarodtunk. Itt meg a tavaly õszi Negyednyolcas túra útvonalára ismertünk rá. Akkor sokat bizonytalankodtunk a bizony jelzéshiányos szakaszon, de most ilyen probléma nem volt, mert a rendezõk a kényesnek látszó helyeket pompásan kiszalagozták. Az erdõbõl egy idõ után a forgalmas aszfaltútra vezetett ki a Z-, melytõl már korábban is ódzkodtam, de a dömörkapui elágazás után már nem járta annyi jármû az aszfaltot. A fedetlen helyeken bizony erõsen tûzött a nap és a levegõ is fülledt volt. Hátranézve Visegrád irányába csúf felhõk gyülekeztek és a mennydörgés is egyre erõsebben hallatszott. Nem tudom, hogy a hosszú távon indulók megúszták-e. Mindenesetre, amikor letértünk az aszfaltútról és ismét kereszteztük a Bükkös-patakot, megmosakodtunk és jól felfrissültünk. Még volt hátra pár kilométer, de az erõsen tûzõ nap ellenére sem csoffadtunk el. Végig jó kedvûen, az elsõ EP-nek helyet adó vízmûtõl a reggelrõl megismert útvonalon szépen beereszkedtünk Szentendrére. A célban határozott kéz szorítást, és gratulációt követõen átvehettük az oklevelünket és az elsõ rendezés sorszámát is tartalmazó kitûzõt. A fõrendezõ az asztalokhoz kikészített zsíros és vajas kenyereket kínálta és egyben jó étvágyat is kívánt. Volt ott szeletelt hagyma és finom csalamádé is kikészítve. Kifejezetten kultúrált körülmények között elfogyasztottunk pár szelet kenyeret, majd elköszöntünk vendéglátóinktól, akiknek ezt a szép programot köszönhetjük.

Az univerzális itiner mind a négy táv minden adatát tartalmazta, mégsem volt zsúfolt. Rajta volt egy fekete fehér térkép másolat, táv/szint táblázattal és útleírással. Ez utóbbi nem volt bõ lére eresztve (A 30-as távon hat és fél sor), de nem is kellett, mert a jelzések ritka kivétellel teljesen jók, de a túra szalagjai minden helyen ott lengedeztek, ahol kétség merülhetett fel a „hogyan-továbbot” illetõen.

Mindenkinek ajánlom ezt a túrát, aki szereti a szépet. Remélem a rendezõk erõt merítenek az idei sikerbõl és jövõre is belevágják fejszéjüket a túrarendezés rögös ösvényébe (hát ez a hasonlat egy kicsit sutára sikerült, de sebaj).

Még egyszer köszönöm a lehetõséget.

Rendezõi összefoglaló:

Idén 2011. május 7-én kerültek megrendezésre a Dolina túrák Albertirsán.

Összesen 1259 túratárs teljesítette az öt különbözõ táv valamelyikét.

A legidõsebb részt vevõnk 80 éves, a legfiatalabb 6 éves volt. "Kis szülõi segítséget" is igénybevett az abszolút legfiatalabb induló, aki 10 hónapos volt a mai nap.

A legtöbb km-t megtett iskola különdíját a ceglédi Táncsics Mihály Általános Iskola érdemelte ki, akiknek nebulói összesen 5150 km-t gyalogoltak a túra valamelyik távján.

A mikebudai Hídvégi Lajos Általános Iskola tanulói vettek rész legnagyobb arányban túránkon. Az iskola tanulóinak 96%-a túrázott velünk.

Köszönjük minden résztvevõnek, hogy rendezvényünket választotta.

Köszönetünket szeretnénk kifejezni nagylelkû támogatóinknak, amiért hozzájárultak ahhoz, hogy vendégeinknek sok finomsággal tudjunk kedveskedni a túra során.

Táv: 40,88 km, szint 1500  m

Azt mondanom sem kell, hogy ez az idõszak, amikor a legszebb arcát mutatja a természet. A fák már mind üde zöldek, a réteken émelyítõ virágillat, nem túl nagy a meleg, de nem is fázunk rövid ujjúban. A fák között bekukucskáló fények pedig mesebeliek. A talpalávalót pedig a madarak szolgáltatták, ahogy a csõrükön kifért. Még az elõre jelzett zivatart is megúsztuk szárazon, pedig Márianosztra után nem adtam volna egy lyukas garast sem ezért. Erõsen dörgött és gyülekeztek sötét fellegek a hátunk mögött.

A fiammal jártuk végig a távot és nagyon jól szórakoztunk, persze a végére jól el is fáradtunk. Jó néhány ismerõssel találkoztunk és új túratársakkal is megismerkedtünk. A magunk részérõl a lehetõ legkorrektebb rendezést tapasztaltunk, kiválóan éreztük magunkat. Köszönet a rendezõknek, a túratársaknak és nem utolsó sorban a Börzsönynek!

Már kétszámjegyû azon teljesítménytúrázók száma, akiket az elmúlt két évben közvetlenül vagy közvetve sikerült megfertõznöm a teljesítménytúrázás szeretetével. A mai napon is elsõ bálozót avattunk Laci bácsi ötéves kis unokája személyében. A „vasember” a tegnapi napon teljesítette a 10-es távot, hozzá járó 350 m szinttel. Laci bácsi szerint fizikailag nem fáradt el a kis lurkó. Még az utolsó km-en is ide-oda futkorászott, mint egy kiskutya. Inkább mentálisan unta meg a menetelést, folyton azt kérdezte, mikor érnek már be a célba. A célban nagyon nagy dicséretet kapott. Minden szervezõ külön-külön gratulált az elsõ teljesítéséhez. Az oklevélen, kitûzõn kívül kapott külön cél csokit is. Szóval nagyon el lett kényeztetve. Most újra nagyon motivált a kislegény és a következõ túrát tervezgetik.

Tavalyelõtt ez a túra volt életem elsõ teljesítménytúrája, 1-es rajtszámmal indultam. (igaz akkor még Letkésrõl gyalogoltunk keresztül a Börzsönyön Szokolyáig).  Az óta sok víz lefolyt a Dunán (és a homlokomon), de ez a túra nálam akkor is fontos marad, még így 65 sikeres teljesítménytúra után is.

Jómagam, mint a teljesítménytúrázó társadalom legkövé…, akarom mondani legsúlyosabb egyéniségeként szintén nem dicsekedhetek papgábori átlagsebességekkel, de még sosem jártam úgy, mint szuszmok túratársunk, de még csak nem is hallottam ilyesmirõl.

Sajnálom õt, hogy ilyen helyzetbe került. Biztos bánja már az a rendezõ is, aki ezt mondta. Ez senkinek sem jó, fõleg nem a túrasportnak. Ha a tisztelt rendezõ olvasná a beszámolót vagy a fórumot, jól tenné, ha nyilvánosan megkövetné túratársunkat. Persze az is lehet, hogy valami félrehallást reagált túl szuszmok. Ebben nem foglalhatok állást, de nagyon szeretném, ha tisztázódna ez a helyzet.

Különösen fájó ez azért, mert Horváth József túratársunk, aki már tíz éve az égi turistautakat járja, sokkal többre érdemes, mintsem ez a kellemetlenség maradjon meg bárki emlékezetében a róla elnevezett emléktúráról.

Bujáki Kikelet 45

Kiírás szerinti táv: 45 km, szint: 870 m

Eredetileg a Gerecse 50-re készültem, de néhány – számomra mértékadó- túratárs, aki ismeri értékrendemet, óva intett e nagy hagyományokkal bíró, de a lényegét régen elvesztõ rendezvénytõl. Így találtam rá a Bujáki Kikelet túrára, mely minden tekintetben kiváló minõsítést érdemel.

A kapott itinerben fellelhetõ térképvázlat tényleg csak vázlat, de a szalagozással és az útvonal-leírással együtt hibátlan tájékozódásra ad lehetõséget. A szövegben szereplõ információk pontosak, a helyszínen egyértelmûen megmutatják a helyes útirányt.

A túra 90%-ban szalagozott útvonalakon haladt. A szalagok mennyisége és elhelyezése profi munkára vall. Az irányváltásoknál több, jól látható szalag vezeti a szemet, egyébként csak egy-egy megerõsítõ jelzés, hogy megnyugodhassunk, jó úton járunk.

A túra vonalvezetése szenzációs, látnivalókban gazdag. Minden volt benne, ami szép lehet így tavaszidõben. Gyönyörû kilátást biztosító várromok (Bujáki vár, Szanda-vár), kilátó (Sas-bérc), kanyargós patakvölgyek, változatos erdõállományok, virágos rétek és cserjések, löszdombok.

A túra mentes volt mindenféle hivalkodástól. A szervezõk fiatal, lelkes csapata nagy munkával a háta mögött, szerényen, nagy odaadással tette a dolgát.

Az idõ is kegyes volt hozzánk. Ideális túraidõben, napsütéses, hûvös idõben, sármentes (ez a Cserhátban külön szerencse) utakon, ösvényeken haladhattunk.

Utunk részét képezte Bokor település, mely a maga egyszerûségében rendezett portáival nagy hatást tett rám. A település közösségi épületében felállított ellenõrzõponton volt a túra egyik ékköve. A friss, meleg pampuska. Ínyencként nagyon értékeltem a leheletkönnyû, ízletes „kõttes” fánkocskákat, amit itt kaptunk. Volt egyszerû porcukros, lekváros, továbbá fahéjas, kakaós, diós és mákos. A tálcákon nagy hegyekbe rakva és hozzá finom meleg tea.

A jó idõ, a szép táj nagyon pozitív hatással volt rám. Testileg elfáradva, szellemiekben feltöltõdve, lelkileg megtisztulva értem haza.

Mindenkinek ajánlom ezt a túrát, aki szereti a nem túl szintes, de változatos, családias hangulatú túrákat. Hálás vagyok a rendezõknek, hogy részt vehettem rajta.

Mátrahegy 30

Kiírás szerinti táv: 32,44 km, szint: 1436 m.

Kevéssel 7 óra után érkeztünk a rajtba a Mátrafüredi Erdészeti Szakközépiskolához Zsombor fiammal. Nagyon jól szervezett rajtprocedúra után 7:25 került rajtidõnek az elegáns itinerre. Az itiner rendkívül részletesesen tartalmazta a mai napra elrendelt útvonal adatait. Ismerve a Mátra kiválóan felfestett turista jelzéseit könnyûszerrel, kétségek nélkül lehetett tájékozódni.

Mire felértünk az elsõ ellenõrzõpontnak otthont adó Muzsla-tetõre teljesen átmelegedtem. A száraz, fagyos talajon nagyon jól esett a mozgás. A kristálytiszta, hideg levegõt szinte harapni lehetett. A tetõrõl pompás kilátás nyílt a Mátra nyugati hegyláncaira.

Továbbindulva nemsokára elértünk a bõvizû Rákóczi-forráshoz, ahol elvált a 40-es és a 30-as távon indulók útvonala. A kanyargós, keskeny turistaút egyenletesen emelkedett Mátraházáig. Útközben elhaladtunk a Hanák Kolos emlékoszlopa mellett. Az utat itt-ott jégpáncél borította. Amennyire az utat kísérõ cserjék megengedték az út szélén lépdeltünk, mert ott nem volt annyira csúszós. Emlegettük is a fiammal, hogy talán érdemes lett volna magunkkal hozni a túrabotokat. Mátraházán megkaptuk a második pecsétünket és szemünket a piros sávra hegyeztük ki, mely a továbbiakban sokáig útitársunk maradt.

A Vörösmarty turistaházig gyönyörû bükkösben haladhattunk, mely alatt összefüggõ fehér hótakaró járult hozzá, hogy jókedvünk teljes lehessen. A turistaháznál átváltottunk a 24-es mûút másik oldalára. A Mátra-nyeregnél elágazott a P- és a K- jel. Örültünk, hogy most nem kell megmásszuk a sok szép emléket adó Csór-hegyet, hanem a mûút szélén haladva követtük a P- jelet. Tudtam, hogy a második jobbos után figyelni kell, mert a turistaút bevált az erdõbe. Itt figyelmeztettünk is egy fiatal párt, akik simán túlmentek a letérõn. (Könnyû annak, aki tudja.)

A parádsasvárra vezetõ úton mozgó ellenõrzõpontot jelzett az itiner, melyet hamar elértünk és begyûjtöttük a 3. pecsétünket. Immár tavaszi hangulatú, enyhén lejtõs volt az utunk. Amikor megláttuk a Kastélyhotel lenyûgözõ épületét, már tudtuk, hogy pár lépés és pihenhetünk egyet a következõ ellenõrzõpontnak helyt adó Autós Büfében. Bent jó meleg és terülj-terülj asztalka várta a túratársakat. A bõséges választékból jómagam kolbászzsíros kenyeret, lila hagymát és csalamádét választottam. De lehetett választani fehér zsírral megkent kenyérbõl és hihetetlen sokféle ízû lekváros kenyerek közül is. E bõség láttán meg is jegyeztem, hogy érdekes módon, a teljesítménytúrákon még nem találkoztam azzal, hogy sovány tejbe szórt müzlivel kínálnák az erdei vándorokat. Állítólag erre nemigen van igény. (sic.)

A Büfébõl kilépve megindultunk a Sós-csei tetõ felé. A Rákóczi úton szemben már jöttek a 40-es távon indulók leggyorsabb lábú képviselõi. Köztük sok ismerõs arcot fedeztem fel. A tetõn zsírkrétával kellett igazolni magunknak, hogy ott jártunk. Fényespusztánál kereszteztük ismét a 24-es utat. A mûúton való átkelés után kicsit ijesztõnek tûnt az emelkedõ, de szerencsére csak az eleje volt húzós, utána nagyon jó tempót lehetett menni az egyenletesen emelkedõ, kanyargós úton egészen Parádóhutáig. Parádóhután ismét bélyegeztünk, feltöltöttük vízkészletünket (no nem a Clarissza-forrásból, hanem a közkútról. Persze, aki szereti ezt a különleges csevice-vizet az azt is megtehette).

Innen kezdõdött a mai nap legemberesebb szakasza a Kékes meghódítása. Lehetett tudni, hogy a következõ pár km nem lesz könnyû, már csak azért is, mert 700 m szintkülönbség rejtõzik benne.

A Pisztrángos-tóig viszonylag egyenletesen, de határozottan emelkedett. Viszonylag könnyen leküzdhetõ volt, de azért jól fogyasztotta az erõnket. A Pisztrángos-tónál egész jó piknik hangulat uralkodott. Itt csatlakoztak hozzánk a 20-as távon indulók is. Ez a hely alkalmas volt az erõgyûjtésre a ránk váró nagy emelkedõ elõtt. Amikor aztán megindultunk, a filmekbõl ismert alaszkai aranyláz hangulatát élvezhettük, ahol egyes sorban, az egyre vastagodó hóban küzdött elõre fiatal és idõs, férfi és nõ. A szikrázó napsütés tette még hangulatosabbá a szakaszt. A Gabi halála emlékhelynél kevesebben, a Sötét-lápa-nyeregnél többen újra megpihentek. Tudtam, már csak karnyújtásnyira van a csúcs, ezért további haladásra ösztönöztem magam és fiam. A gerincen haladva a napsugarak csodálatos fényjátékot játszottak, sõt már némi melegséget is lehetett érezni.

A csúcson lévõ étteremben nagy volt az élet. A pecsételés után, kényelmesen ülve megettük a kapott szolgáltatást, az almát és az életmentõ forró teát. Gyakorlatilag hátradõlhettünk, mivel majdnem három óra volt még a szintidõnkbõl és már csak 8 km-ünk volt hátra. Jót pihentünk és elindultunk az utolsó szakaszra. Kb. 700 méteres tengerszint feletti magasságig, hó borította a tájat, majd lejjebb már igazi tavaszi hangulat fogadott bennünket. Gyorsan ereszkedve értünk be Mátrafüredre. Az olvadásnak köszönhetõen a végén volt egy elhanyagolható mértékû saras szakasz. Az utolsó métereket aszfalton tettük meg az iskoláig, a reggelrõl már megismert útvonalon.

Igazán jól jártunk mi túrázók, mert egyetlen nevezési díjért kettõ túrát is kaptunk. Egy hamisítatlan téli túra után az utolsó 5-6 km-en napsütéses, madárcsicsergõs, tavaszi élményekkel gazdagodhattunk.

A túra végén kicsit felkaptam a vizet, ugyanis a célba érkezés után majd fél órát kellett várni a díjazás átvételére. Fáradtan, átizzadt ruhában nyomakodni a sorban nem egy fényûzõ dolog. Aztán hazafelé lehiggadtam, s belegondoltam, hogy egy ilyen technikai malõr mindenkivel elõfordulhat, s a rendezõk a problémát a lehetõségekhez képest a legjobban orvosolták, beleértve a honlapjukon még aznap megjelent közleményt. Utólag is elnézést kérek a Kékes Turista Egyesület célban helyt álló tagjaitól, oda nem illõ megjegyzésemért. Sajnálom.

Ettõl függetlenül nem mulasztottam el megkóstolni a cél virslit és a cél teát is, mely igazán fenséges volt. Jövõre a 40-es távon szeretném kipróbálni magam.

A suliból kifelé haladva egy fiatal lányra lettem figyelmes, aki néhány perccel túllépte a szintidõt, s emiatt nem kapott kitûzõt. Ebbéli bánatában eltörött a mécses, barátja hiába vigasztalta, rajta az ott nem segített. Ha olvasod a beszámolómat, azt üzenem neked, hogy ne búsulj, a túra közben szerzett élményeidet senki nem veheti el tõled. Menj el máskor is túrázni, s mutasd meg a világnak, hogy igenis kemény magyar leány vagy! Gyere el jövõre is, meglátod az a kitûzõ kétszer olyan fényesen fog majd csillogni.

Zöld 45

Kiírás szerinti táv: 43,3 km, szint: 1605 m

Elõítéleteim folytán eddig idegenkedtem a Budai-hegységtõl. Azt gondoltam, mivel nagyon beépített és zsúfolt, nem lehet igazán jó teljesítménytúrát szervezni. Így aztán a tavalyi évben a 35 teljesített túrám közül egy sem esett országunk eme tájegységére. Mivel a mostani hétvégére egyszerûen nem találtam ésszerûbb választást, Zsombor fiammal beneveztünk a Zöld 45-re. Szerencsére kellemesen csalódtunk, de kezdjük inkább az elején.

Budakeszin a cél közelében hagytuk autónkat, s a BKV jóvoltából kevesebb, mint egy óra alatt a rajtnál voltunk. A rajtban lévõ kisebb tömeg ellenére feltûnõen gyorsan sikerült elintézni a formaságokat és elindulhattunk a Z3 úton, egyelõre még a házak között. A korai idõpont és a csípõs hideg miatt a túrázókon kívül alig volt mozgás az utcákon. Rövid lejtõs szakasz után érkeztünk az Ördögoromhoz, melyre felkapaszkodva nem lehettek kétségeink arról, hogy szép napunk lesz ma. Szikrázó napsütés, tiszta idõ, pompás kilátás (na azért nem az a zempléni vagy bükki feeling).

A lokális maximumon máris egy ellenõrzõpontot találtunk, ahol megkaptuk az elsõ pecsétünket. Rövid lejtõzés után ismét emelkedett utunk a Széchenyi-hegy felé, de ez már barátságos, tüdõkímélõ emelkedõ volt. Menet közben elhaladtunk egy víznyelõ (dolina) mellett. A Széchenyi-hegy tetején a gyermekvasút állomás épülete elõtt újabb ellenõrzõpont. Innen a Normafáig zömmel aszfalton kellett haladjunk. Mivel az itiner apró betûs részét nem olvastuk és még az orvosunk és gyógyszerészünk tanácsát sem kértük ki, pompásan beálltunk „pecsételtetni” a 20-as távra nevezõk sorába. A sor kivárása után tájékoztattak, hogy ez nekünk nem EP. Na mindegy, ezt benéztük. Kedvünket nem, csupán kb. 10 percet vesztettünk.

Ettõl aztán ösztönösen kicsit gyorsabban szedtük a lábainkat, s a folyamatos lejtõ segítségével hamar keresztezhettük a Budakeszi utat. Jé, itt jöttünk busszal, kevéssel ezelõtt! Innen az Apáthy-sziklákig zömmel városi környezetben haladhattunk. A Hûvösvölgyi utat keresztezve meg is jött a sok lejtõ „böjtje”. A Battai lépcsõkön felfelé meg is állapítottuk fiammal, hogy sz@r lehet az itteni gyerekeknek lábtengózni az utcán, mert ha valamelyik rosszul passzol, elég sokat futhat a laszti után.

Az Árápád-kilótóig folyamatos, de nem túl meredek emelkedõn haladhattunk. A legnagyobb nehézséget az igen népes nyugdíjas csoport megelõzése jelentette, akiknek meggyõzõdésük volt, hogy csak úgy lehet felérni a kilátóig, ha legalább hárman mennek egymás mellett, maximum 1,5 km/órás sebességgel. Azt hamar beláttuk, hogy ez a tempó aligha lesz elég a szintidõn belüli teljesítéséhez, így aztán gyakori bocsánatkérések és köszönések közepette lábak és kézitáskák között szlalomozva szaporáztuk lépteinket. Az Árpád-kilátónál újabb ellenõrzõpont posztolt, ahol már ellátmány is volt, egy kis csokoládé formájában. A zsivajt hátunk mögött hagyva percek alatt leértünk a Szépvölgyi útra, ahol egy közkútnál utántöltöttem a kulacsomat. Pár száz méter után ismét emelkedni kezdett, egészen a Hármashatár-hegyre vezetõ útig. Az aszfalt keresztezése után viszont kellemetlenül lejtett. A néhol jég rejtõzött az avar alatt, nem volt a terveink között egy hátast dobni, így aztán ügyelve értünk a Z-Z+ találkozásáig.

Innentõl tapasztaltam meg elég hosszú szakaszon azt a fórumon olvasott információt, hogy valamely igen tisztelt honfitársunknak meglehetõsen szúrja a szemét a fára festett turistajelzés, melynek következményeként idõt, s fáradtságot nem kímélve kisbaltával következetesen megsemmisíti azokat. Azért ha tetten érném, szívesen elbeszélgetnék vele errõl a témáról, s a jelzések érdekében szívesen bevetném saját érveimet. Egyet jobbról, s (a kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében) egyet balról.

Azért a jó kedvem nem hagyott el teljesen, s a pompás Guckler úton hamar a Virágos-nyeregben lévõ Boróka büféhez értünk (ez a szakasz nagyon tetszett). A pecsételtetés után találkoztunk elõször egy kis sárral. A szikrázó napsütés hatására rohamosan emelkedett a hõmérséklet és a nyílt területeken bizony megolvadt a legfelsõ néhány centis talajréteg. Nem az a mély cserháti sár, de kellemetlenül csúszkálós. Szerencsére a saras szakasz nem volt hosszú, s újra kiváló útviszonyok között haladhattunk majdnem Solymárig. Solymár elõtt már jól feldagasztották a sarat az elõttünk járók. Úgy látszik ez egy ilyen hely lehetett, mert a derék solymári svábok még cserép törmelékkel is felszórták az utat, csökkentve a sár hatását (hatásfokát tekintve kevés eredménnyel).

Ezután gyönyörködhettünk a település rendezett utcáiban, mely közül az ellenõrzõpont felkeresése volt legáhítottabb célunk. Ez volt egyben a 20-as távon indulók célja is, így aztán a pecsételés nem volt egyszerû dolog. Mivel a hosszabb távokon indulóknak is végig kellett állnia azt a sort, melyben állók egy része nem csak pecsételni akart, hanem átvenni a jól megérdemelt kitûzõjét és oklevelét is. A szervezõk helyében én megfontolnám, hogy a 30-as és a 45-ös távon indulóknak kint a járdán adják a pecsétet és a túrázó majd bölcsen eldönti, hogy be akar-e menni a vendéglátó ipari egységbe egy stampóra.

A kivárt sor után frissítettünk egyet az otthonról hozott szendviccsel és gyümölccsel, feltöltöttük ivóvíz készletünket és irány a Zsíros-hegy. A szintadatok alapján rosszabbra számítottunk, mivel már kezdtük érezni lábainkban az eddigi távolságot. A szint majd felét aszfalton kellett megoldani, ami azért valljuk be kevésbé fárasztó, mint az itt-ott saras erdei úton. Legnagyobb meglepetésünkre, különösebb fog összeszorítás nélkül felértünk a csúcsra, mely egyben Nagykovácsi település kezdete is volt. Innen aszfalton csorogtunk le a Református Plebániára, mely nekünk ellenõrzõpont, a 30-asoknak végállomás volt. Ugyan nemrég táplálkoztunk, de nem bírtunk ellenállni az asztalokra kihelyezett zsíros, vajas és lekváros kenyereknek és a forró teának. Meg is ígértem fiamnak, hogy ezt a teát maradéktalanul ki fogom izzadni, mire felérünk a Nagy-Kopaszra. Sajnos a legjobb szándékom ellenére sem sikerült betartanom ígéretem, mert alig hagytuk el Nagykovácsi házait, engedve a természet feszítõ érzésének a folyadék egy része a kiválasztó szervrendszerem egy másik útján hagyta el szervezetemet.

A csúcsra járás azért bevallom erõsen lecsökkentette az átlagsebességemet, amit onnét vettem észre, hogy megelõzött jó néhány túratárs. A csúcs elõtt fiam méltányosságból bevárt és együtt közelítettük meg az impozáns kilátót. Innen örülhettünk is volna, hogy jelentõsebb emelkedõ már nem lesz a hátralévõ bõ 9 km-es távon, de egy kellemetlen saras szakaszon kellett keresztülverekedni magunkat. Mindenképpen említést érdemel a Tarnai-pihenõ, ahonnét pompás kilátás nyílt a környék látnivalóira.

Kereszteztük a Telkit Budakeszivel összekötõ mûutat, és hamarosan átmászhattunk a legendás létrán, mely a vadaskert kerítése felett ívelt át. (Lehet, hogy ez is be volt számítva a túra szintkülönbségébe?) Ahogy haladtunk a Z3-ön feltûnõ rózsaszín szalagozás jelezte, hogy immár merõlegesen balra kell kanyarodjunk elhagyva a turistautat. Gyakorlatilag célegyenesbe értünk. A kellemesen hullámzó nyiladékokon hamar elértük a mai nap utolsó ellenõrzõpontját a Hosszú hajtás-völgyi kõbánya felett. Már erõsen látszottak fiamon a fáradtság jelei. Nem élvezte annyira ennek a dimbes-dombos résznek a szépségeit, csak monoton rakosgatta a lábait egymás után. Azzal bíztattam, hogy már csak 3 km van a célig, ahol már vár ránk az autó, s végre leülhetünk mi is. Így is történt. Beérve a Budakeszire könnyen megtaláltuk a célnak otthont adó sörözõt. A rendezõk nagy lelkesedéssel és erõs kézszorítással gratuláltak a teljesítményünkhöz, én pedig bevallottam nekik, hogy a túra utolsó 43 km-e nagyon tetszett, de a többi csapnivaló. Ezen jót derültünk, s kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy jövõre is eljövünk.

Elfáradtunk, de jól éreztük magunkat. Az idõjárás végig csodálatos volt, okunk nem lehet panaszra.

Fel a Naszályra! 35

Kiírás szerinti táv: 34,5 km, szint: 1160 m

A mai napon velem tartott Zsombor fiam, egy csemõi barátom, s Albertirsán csatlakozott hozzánk még két albertirsai túratárs. Határozottan szitált az esõ, amikor 5:20-kor elindultunk Csemõbõl. A nem túl ígéretesnek látszó idõjárási körülmények ellenére, mégis tele autóval közelítettük meg a Magyarkúti Fogadót. Szerencsére a rajtnál, már napfelkelte és madárcsicsergés fogadott. Nem sokkal elõttünk ért be a vicinális ezért számos túratárs állt a rajtnál. Mivel egy kicsit el is molyoltunk az öltözködéssel – hála a szervezõk gyors munkájának- a sor hamar elapadt, s mi kerültünk sorra. Ismerõsként üdvözöltük egymást, s percek alatt a kezünkbe kaptuk az igényes „úti okmányokat”.

Nagy örömmel nyugtáztam, hogy a talaj felszíne fagyos volt, ennél fogva könnyedén haladhattunk a nem túl megerõltetõ terepen. A túra majdnem végig az OKT-n haladt, mely útvonal pompásan fel van ugyan festve, de a fõszervezõ minden elágazásnál még egy-két sárga szalaggal tovább könnyítette a navigálást. Mivel nem kellett bújni menet közben a térképet, így gondtalanul átadhattuk magunkat e gyönyörû téli napon a természet szépségeiben való gyönyörködésnek.

Jókedvûen értünk az elsõ ellenõrzõpontra, ahol önkiszolgáló pecsét várt ránk. Mivel sem fáradtak, sem szomjasak nem voltunk azonnal tovább indultunk. Ebbéli döntésünket megerõsítette az italboltban gomolygó sûrû cigarettafüst és a korai órák ellenére, már kevésbé szalonképes törzsvendégek hangoskodása.

Innen rövid idõre átváltottunk a P- útra, felkeresve Rockenbauer Pál kopjafáját. Azon kívül, hogy erre vezetett a túra útvonala, önös érdekbõl felkerestük a közelben lévõ geoládát is. Innen kettévált csapatunk. A csemõi csapat gyorsabban, az albertirsai csapat pedig lassabb tempóval járta végig az utat. Innen a Gyadai Tanösvény P-,ZT ágán haladtunk az Óriások Pihenõje felé, mely egyben a túra 2. ellenõrzõpontja volt. A ponton Vagdalthús édesanyja és testvére zsíros, vajas és lekváros kenyérrel, ásványvízzel kedveskedett annak, aki megéhezett. Tudtuk, hogy innentõl véget ér a sétálós kirándulás, mert a Naszály sem viccel. A K+-en fel a Bik-kútig nem túl hosszú, de meredek emelkedõjével újra az OKT úton találtuk magunkat. Most nem vételeztünk vizet (tavaly augusztusban igencsak jól esett a nagyon szépen felújított forrás vize), hanem egy balossal elkezdtük küzdelmünket a Naszály csúcsa felé. Gyönyörû volt az utunk, mivel a talajt nem túl vastag, de összefüggõ hótakaró borította. Eleinte lassan emelkedõ „hullámvasúton” kanyarogtunk, aztán jött a retteget visszafordító, mely a Naszály-nyeregig megkeseríti nem csak a túlsúlyos túrázók dolgát. Úgy ballagtam felfelé, mint a lassított felvétel, mégis komoly oxigénadósságot halmoztam fel a Naszály-nyeregig. A nyeregtõl van egy kellemes szakasz, ahol úgy-ahogy regenerálódtam, de a csúcsig vezetõ út ismét meredek, de megéri, mert nagyon szép szakasza a túrának. A csúcs elõtt újra geokesserek lettünk egy pár percre. A láda fellelése nem jelentett nagy kihívást, mivel egy a 22-es távon induló túratárs elõttünk járt a szûz hóban, így akaratlanul is segítette a láda megtalálását.

A csúcson bélyegeztünk és elõvettünk egy-egy hazai szendvicset a zsákunkból és megkezdtük az ereszkedést. Alig hagytuk el a Kopasz-tetõt megkezdõdött a fekete leves. Ahogy haladtunk egyre lejjebb, a hótakaró átváltott kisebb, majd nagyobb, s még nagyobb sárba. Vége volt az eddig nézelõdõs, élvezetes téli túrának, elkezdõdött a küzdelem a természettel.

Nagyon jól esett az Õsagárdi ellenõrzõponton felszolgált forró tea, mely újra erõt és lelkesedést öntött belénk. Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy csak a K- úton kell menni, hogy ügyesen benéztük a Felsõpetényi ellenõrzõpontot, mely egy kis kitérõvel az OKT bélyegzõhelye volt. Hátraarc, majd a szembejövõk arcáról is lehervasztottuk a mosolyt, hogy bizony itt most vissza kell menni vagy 400 m-t.

Már alig volt hátra a célig 2 km-ünk, amikor Laci bácsi, aki külön jármûvel jött és a GPS túrára nevezett, SMS-en értesített, hogy megoldotta a mai napra tervezett távot és vár bennünket a célban. Aztán az utunk mellett volt egy bekerített terület, melyen több jurta is fel volt húzva, s innen pár száz méterre elértük Alsópetény szélét. Most már aszfalton haladhattunk, próbáltunk megszabadulni a bakancsunkon felgyûlt sártól, mondhatni kevés sikerrel.

Azért voltak az útvonalon néhol gyepes vagy kevésbé saras szakaszok, ahol jobban lehetett haladni. Zömében azonban ragadós, cuppogós, csúszkálós, vendégmarasztaló volt az utunk. Szerencsére a jó kedvünk a célig megmaradt.

A célban barátságosan fogadtak, kézszorítás és gratuláció kíséretében vehettük át jól megérdemelt emléklapunkat, kitûzõnket. A forró gulyásleves nagyon jól esett, s úgy láttam másoknak is. Egy csinos kislány folyamatosan hordta az asztalokra nagy tálakban a finom levest, mégis gyorsan elnyelte azt a sok éhes pocak.

Ebéd után a Laci Bácsi elszállított bennünket a rajtban hagyott kocsinkig, ahonnét õ hazafelé kanyarodott, mi pedig visszamentünk a célba, hogy felvehessük lemaradt túratársainkat. Mint késõbb kiderült a késlekedésüknek nem csak a terepviszonyok voltak az okozói, hanem Tunduli túratársnõnk szerencsétlen esésének következményeként eltörött a csuklója. Ennek ellenére végigjárta a túrát. Így is kívánok neki mielõbbi felgyógyulást, mert rengeteg kiváló túraalkalom vár még rá a közel- és távoljövõben.

Összefoglalva a napot, fáradtságos, de nagyon szép túrán vehettünk részt. Korábban olvastam egy beszámolóban vagy a fórumon, hogy Vagdalthús túráit nem szeretik az Istenek. Hol térdig érõ hó, hol felhõszakadás villámokkal, hol nyakig érõ sár keseríti meg a részt vevõk dolgát. De nem is ez a fontos. Az a lényeg, hogy mi szeretjük az Õ túráit, ugye ti is?

Fóti Somlyó 30

Táv: 29,4 km, szint 560 m, menetidõ: 5:39

A túra elõtti nap úgy döntöttem, hogy idén már nem megyek túrázni, de 30-án hajnalban felébredetem és megkérdeztem magamtól, hogy miért is nem? Mivel semmilyen épkézláb választ nem tudtam adni, hát felkeltem, bepakoltam és elrobogtam Fótra, ahol a Gyerekváros udvarán sikerült is leparkolni (lehet, hogy szabálytalanul?). 8-10 túratárssal szálltunk fel az Erdõkertesre induló volánbuszra, mely csekély késéssel érkezett a rajthelyre. Pechünkre éppen elõttünk ért be a pesti vonat, így jókedvûen beszélgethettünk vagy húsz percet, amíg vártunk a sorunkra. Egy percig sem bosszantott a sorállás, inkább örültem, hogy ilyen sokan választották ezt a mai ígéretes programot.

Indulás után kicsit fáztam, így határozott tempóval vágtam neki a Z4-nek, mely kivitt a településrõl. Már Fóton feszített a hólyagom, így aztán nagyon vártam, hogy kiérjek a házak közül. A váratlannak egyáltalán nem nevezhetõ bokszkiállás után, immár tudtam gyönyörködni is a tájban. Az erdõt 10-15 cm hótakaró borította, a fák ágai zúzmarásak voltak. A hõmérséklet az elõre jelzett -14 fok helyett csak -9 volt induláskor. Igazi téli túra! Nyilván még szebb lett volna, ha kisüt a nap, de ma az egész napra kitartó masszív köd sem zavart. A késõi indulásnak élvezhettem azt az elõnyét, hogy az elõttem járók alaposan letaposták az ösvényt. A hóban elég sok vadnyom keresztezte utamat. Ezen, s sok egyéb máson is volt idõm eltûnõdni.

A Margitára felfelé a turistajeleket festõ túratárs egyáltalán nem vádolható azzal, hogy a külcsín nála fõ szempont lett volna. Eltévedésre azonban az esélytelenek nyugalmával nem is gondolhattam, mivel a kitaposott ösvény és a professzionálisan kihelyezett szalagok feleslegessé tették az egyébként elég bõ lére eresztett túraleírás böngészését. Ha mindenképpen hibát kellene keresni az itinerben, akkor az az volt, hogy a „Homokhegy” ellenõrzõpont jóval késõbb volt, mint a térképen feltüntetett hely. (Túlságosan azért nem aggódtam miatta.)

Számos ismerõssel találkoztam. Legtöbbjüket csak arcról ismerem, de jó néhányukat közelebbrõl is. Jó volt látni lederesedett szemöldöküket. Utólag is köszönöm Vasssalmos túratársnak a szekszárdi eredetû doppingitalt. Eddig úgy tudtam, hogy a vörösbor ideális fogyasztási hõmérséklete szobahõmérsékleten, úgy 18 fok körül van. A jégkását úgy szûrtem belõle fogaimmal, mint bálna a szilával. Na de mit csináljunk, ha ma ilyen volt a „szobahõmérséklet”?

Én most jártam elõször a Fóti Somlyón. Remélem, eljutok egyszer ide ködmentes idõben is, mert csak sejtem, hogy a kilátópontról pompás látvány fogadja az ide látogatót. Innen gyakorlatilag már csak lefelé utunk volt. A Vörösmarty kunyhónál feljegyeztem még a felújítás évét és 14:10-kor már a Károlyi Kastélyban voltam.

Átvettem a túra teljesítésérõl szóló oklevelet, kitûzõt. Megkaptam a rajtban megrendelt forró marhagulyást is, mely nagyon finom volt. Igazán jól esett.

Nagyon jó kis túra volt, igazi évzáró hangulattal. Sajnálhatja, aki otthon maradt.

Dombay-tó 30, táv: 29,2 km, szint: 1220 m

Fiammal 6:45-kor léptünk ki a rendezvény bázisául szolgáló ifjúsági tábor kapuján. Már éppen kezdett virradni, meg aztán a hó is világított, úgyhogy lámpára nem volt szükség. Fel lehetett ismerni a felfestett Z+ jelzéseket. Lábunk alatt minden lépésnél ropogott a hó, de mit is tehetett volna -13 fokos hõmérsékleten? Azt, hogy milyen hideg volt a Zengõ csúcsán, ahova túratársainkkal együtt igyekeztünk, a tisztelt olvasó képzeletére bízom. Az elõzõ napi intenzív havazás hatására hófehérbe öltözött a táj. Nagyon megbecsültem az elsõ egy km-t, ahol az önkormányzat jóvoltából le volt tolva a hó. Azt azért sejtettem, hogy ez nem lesz végig így. Amint áttértünk a Zengõre vezetõ P+-re, már csak néhány nyom ment elõttünk. Átlagosan 15-20 cm hó lehetett, de ahol a szél összefújta térdig is gázolhattunk a friss hóban. Mindjárt az elején egy rózsabokor visszacsapódó ága zavart fel gondolataimból, de nem is vettem észre a sérülést. Túratársaim figyelmeztettek, hogy folytonossági hiány keletkezett a véredényhálózatomon. Már bántam, hogy kikezdtem az erõsebbel.

Egyenletesen emelkedett egészen az S- útig, melyen balra fordulva már nem volt messze az elsõ állomás. Nem volt könnyû galopp. Elsõ löketre több mint 400 m szint. Hatan heten torlódtunk össze, de senki nem erõltette az elõzést. Az élen haladónak volt a legkeményebb, a többi már léphetett az õ nyomába.

A gerincre érve elénk táruló látvány (amit nem sokan láthattak e gyönyörû hazában), minden megpróbáltatásért kárpótolt. A felkelõ nap vörös korongja lassan emelkedett a horizont fölé. Sugarai beragyogták az eget és a földet. A kristálytiszta levegõben nagyon messze el lehetett látni. Miután kigyönyörködtük magunkat, még egy utolsó kaptató várt ránk. Közvetlen a csúcs alatt értük utol a pontõröket, akik menet közben igazolták az itinerünket, s szaloncukorral kényeztettek. A csúcson többen behúzódtak a szél elõl a geodéziai torony elõterébe, amíg isznak egy-egy kortyot, s pótolják az elégetett kalóriát. Mivel éreztem, hogy a hideg ellenére a hátam már kezd nyirkosodni, fiammal nem is lassítottunk.

A Zengõ északi oldalán meredeken lejtett a S- út. Sokkal nehezebbnek gondoltam a lemenetelt, de kellemesen csalódtam. Minden lépésnél legalább még annyit csúszott elõre a lábam, így megfelelõ egyensúlyozással gyorsan lehetett haladni. Jó szolgálatot tett a túrabot, így aztán megúsztam esés nélkül. A meredeken leérve derékszögû balkanyar. Innen már csak lankásan lejtett a Mecseket átszelõ köves útig. Az úthoz érve egy fán ellenõrzõ kód volt, melyet a kihelyezett zsírkrétával rámásoltunk az itinerünkre. A kövesúton jobbra kanyarodtunk a K4-re. Enyhén emelkedve értük el az út melletti tisztást, melyen egy kõbõl épült esõbeálló is van. (Ezen a szakaszon van valahol a térkép szerint a Zengõkõ, amit soha nem sikerült megtalálnom, pedig többször is kerestem. Ha valaki tudja, hogy hol van pontosan, elküldené a koordinátáit?) Itt a K4 balra elhagyja a kövesutat, s egészen a Réka kunyhóig vezet. Nagyon jó ízû forrás fakad a Réka kunyhónál, érdemes megkóstolni. Ezután következett az egyetlen patakátkelés, de a Cuha-patakhoz szokott túrázóknak ez nem volt probléma. A megfelelõ hely kiválasztása, egy nagy lendítés és (szerencsés esetben) már a túlsó parton is vagy. A kevésbé bátrak 60 méternyi kerülõvel hidacskán kelhettek át. Ezután ismételten emelkedni kezdett az út, szerencsére nem túl meredeken. Az itiner jelzi, hogy hamarosan letérünk a turistaútról és szalagozás mentén meg kell másszuk a Somos-hegyet, csak úgy az esésvonal mentén. Mit ne mondjak, nem volt könnyû.

Nagy megkönnyebbülés volt mire felértünk. Itt volt a második ellenõrzõpont, ahol jól esett kicsit szusszanni. Egy csöppet sem irigyeltem a pontõrt, akinek itt volt egy legalább 4 órás posztja. Szegényt majd megette az isten hidege. Megvártam a kaptatón kissé lemaradt fiamat, s a szalagozás mentén lecsorogtunk a Z- jelzésre. Itt éles balkanyart követõen enyhe emelkedõn értünk a Szamár-pihenõhöz, ahol a hely nevéhez hûenmi is szusszantunk egy percet. Itt ágazott el a hosszabb távon indulók és a közepesek útja. Mivel mára mi csak a 30-as távot vállaltuk, a Z- jelzésen haladtunk tovább. Itt többször is keresztezte utunkat egy 25-30 szarvastehénbõl és borjúból álló rudli. A Z- és S- keresztezõdésénél kis tanakodás a térkép felett. Áttértünk a S- útra, mely folyamatos lejtéssel ér el a Püspökszentlászlóra. A Bazsarózsa-kulcsosháznál volt a következõ ellenõrzõpont. A sparhertben lobogott a tûz, ontotta a meleget. A kis elõtér hamar megtelt az átfázott turistákkal. A forró tea mellé házi sütit is kaptunk. Nekem a Gruber Misi édesanyjának káposztás sütije különösen ízlett. A tésztája ugyan más volt, de az íze nagyon hasonlított, a mifelénk kapusznyíknak nevezett ételhez.

Innem a Z4, K4 közös jelzésen haladtunk tovább. Ahogy a házak elmaradoztak nemsokára jobbra lekanyarodott a K4. Itt vált el a 25 és a 30 km-es táv egymástól, s itt kezdõdött el az utolsó kálváriánk. Két túratársat rábeszéltünk, hogy jöjjenek velünk a hosszabb távon, ha már ilyen szép az idõ (remélem nem bánták meg). Itt már csak mi négyen voltunk, s újra törtük a havat. Egy nyom ugyan volt már elõttünk, de az - mint késõbb kiderült- nem teljesítménytúrázó volt, mert egy idõ után lekanyarodott a kitûzött útról. Nemsokára egy futó megelõzött, de nem volt nagy segítség, mert a lépéshossza nagyobb volt, mint az enyém, s fárasztóbb volt a nyomába lépni, mint új utat törni. A K4, ehhez aztán csatlakozott a Z+ is, majd a Z+ utat a S+ kedvéért hagytuk el. Itt felfelé éreztem egy erõs holtpontot. A fáradtságtól szinte egy helyben jártam, de tudtam elõbb-utóbb úgyis felérek a Hármas-hegyre. Itt várt ránk a fõszervezõ Gruber Misi, meglepetés szolgáltatásokkal. Ötféle lélekmelegítõ közül választhatott, akinek délután nem kellett volán mögé ülnie. Nekem sajnos csak a szám szélének nyalogatása maradt. Egy kocka boci csokival vígasztalt meg a 30-as távra elcsalt túratárs. Az önkéntes megtartóztatásomból eredõ mélységes szomorúságomat csak az enyhítette, hogy kiderült innen már nem lesz lényeges emelkedõ. Szalagozás mentén egy elég durva lejtõ jött, melyet a Zengõrõl való ereszkedésen kitapasztalt technikával, meglehetõsen könnyen sikerült megoldani. A fiam többször is bekapcsolta a négy kerék meghajtást, de nem ütötte meg magát.

A lejtõ után visszacsatlakoztunk a Z+-re. A mûúton való átkelés után sokáig vércseppek voltak láthatóak a hóban. Azon tanakodtunk Zsomborral vajon valamilyen vad vagy egy túratárs sebesülhetett-e meg. Sokáig nem követhettük a Z+ utat, mert a szalagozás balra letérített róla. Az erdõbõl kiérve kisebb dombot még megmásztunk a cserjés, majd nyílt terepen. A domb tetejérõl már látszódtak Hosszúhetény füstölgõ kéményû házai. Itt várt ránk a Tavasz vendéglõben az utolsó ellenõrzõpont. Itt már elõttünk jártak a 15 és a 25 km-en induló túratársak, akik jól letaposták a havat. Megittunk egy-egy forró teát, s ha megtaláltuk volna a zsákban a csokinkat, azt is megettük volna. (A huncut egy olyan zsebben bújt meg, melyet nem vettünk észre csak otthon. Sorsát így sem kerülhette el. Beteljesedett minden csoki sorsa, este rendeltetésszerûen elfogyasztottuk.)

Elõbb a S3-on, majd szalagozás mentén haladtunk a cél felé. Mivel már nem volt sok hátra, nem kellett erõt tartalékoljunk, kissé begyorsítottunk és sorra elõzgettük le a rövidebb távokon indulókat.

A célban már nagy volt az élet. Az udvaron üstházban rotyogott a paprikás krumpli. Illatától remegett az orrcimpánk és az emésztõnedvek termelõdése turbó fokozatba kapcsolódott. Elõtte azonban még lerendeztük a dokumentációt. Megkaptuk oklevelünket, kitûzõnket, mely becsben lesz tartva, nagyon megdolgoztunk érte. Száraz ruhába öltöztünk, megmostuk kezünket, arcunkat és immár emberformát öltve járultunk tányérunkkal az asztalhoz. Mit ne mondjak. Ritkán esett még ilyen jól paprikás krumpli, mint most.

Táplálkozás után elköszöntünk a túratársaktól, s irány Csemõ. Igen elfáradtunk, de nagyon megérte. Remélem jövõre is eljutunk a Dombay-tó túrára.

Hálás köszönetünket fejezzük ki az Erdõk Népe Természetjáró Egyesületnek eme színvonalas túra megrendezéséért. Külön köszönet a pontõröknek, akik hosszú órákat töltöttek egy helyben álldogálva, a túrázókat várva ebben a nagy hidegben.

Bakonyi Mikulás 30

Táv: 32,5 km, szint 909 m.

A földet vakítóan tiszta, szûz hó borítja. Felhõ sincs az égen. A felkelõ nap sugarai fénnyel árasztják el a hófödte tájat. A kristálytiszta, fagyos levegõ, jólesõen árad szét tüdõdben. Az elõtted álló vén bükk ágán hópelyhek kapaszkodnak erõtlenül egymásba. Egy leheletnyi szellõ hatására, tétovázva hullnak alá. Ünneplõbe öltözött a Bakony a tiszteletedre. Egyenletes tempóban haladsz felfelé. A szép szálas bükkösben keskeny, kitaposott ösvény mutatja hol mentek az elõtted járók. Mikor kiléptél az iskola kapuján, még fáztál egy kicsit, de a jólesõ mozgás hatására mindened átmelegedett. Érzed, hogy szervezeted tökéletesen mûködik. Minden sejted teszi a dolgát. Magad mögött hagytad a város zaját. Csak a lépteid nyomán nyikorgó hó és egyenletes lélegzésed hangja jut el a füledbe. Lehet ennél szebb a mennyország? Nem hiszem. Bánhatja, aki nem jött el idén a Bakonyi Mikulás túrára. Az egyik legszebb arcát mutatta ma a természet a túrázók számára.

Egy kicsit tartottam az utazástól a téli útviszonyok miatt. Reggel ötkor indultunk el Csemõbõl. Viszonylag gyér forgalom mellett értünk Zircre. A kötelezõk (jövõ évi tagdíj befizetése, nevezés) után 8:20-kor indultunk neki Zsombor fiammal a mai penzumnak. Az elõttünk járók már jól kitaposták az ösvényt, nem kellett gondolkodni a helyes útirányról. Teljes egészében a gyönyörködésnek szentelhettük figyelmünket. Jókedvûen engedtük el a nálunk gyorsabbakat, s megkaptuk ezt a figyelmességet azoktól, akiket mi értünk utol. Úgy láttam mindenki boldog és olyan – a szó legnemesebb értelmében véve- emberi.

Utoljára éjszakai túrán jártam a Cuha-völgyben még júliusban. Most teljesen más volt az biztos. Kissé aggódtam a Cuhán való átkeléstõl, de megelõztük a bajt azzal, hogy kis kerülõvel a vasúti hídon keltünk át. Nem akartunk megkockáztatni egy merülést. Nagyon jól esett a Porva-Cseszneki turistaházban kapott forró tea. Kis csokoládét is elmajszoltunk, mely sok erõt adott a folytatáshoz. A Zörög-tetõre való felmászáskor azért egyszer meg kellett álljunk pótolni az oxigén adósságot, amit ügyesen lepleztünk azzal, hogy gyönyörködtünk a szemben lévõ hófödte gerinc látképében. Kiléptünk a nyomból, hogy elengedjük az utánunk jövõ csapatot, de õk is megálltak „gyönyörködni”.

A Zörög-hegyrõl lefelé feltûnõen jól ment, hamar beértünk Csesznekre. Rutinosan áthaladtunk a fahidacskán és kanyarodtunk jobbra a Kõmosó-völgy felé. A pecsét begyûjtése után felmásztunk a temetõhöz, majd azonnal erõs lejtõ következett. Ez annyira szimpatikus volt, hogy Zsombor fiam nem kis örömére békaperspektívából is megnéztem a Cseszenki-vár romjait. Leráztam ruházatomról a feleslegesnek tûnõ havat, majd spuri a Sörözõ. Megkaptuk a monstre méretû szendvicsünket és egy nagy bögre forró teát. A nagy ijedségre ezt kiegészítettem egy bögre forralt borral is, mely különösen jól esett. Itt találkoztunk egy túratárssal, aki a vizslájával együtt jött. Mivel hasonló tempóban haladtunk sokáig élvezhettük az eb játékos, gyönyörû mozgásának látványát. A Kõ-árokban rafinált akadályok leküzdésére is sor került. A meredek oldal, a vastag hó és a sok bedõlt fa felett, alatt, között való átbújás jó játéknak bizonyult. A Gézaházán lévõ ellenõrzõpontra idén is megérkezett a Mikulás. Bájos krampusza éneklésre bíztatta a túrázókat. Mindannyiunk nagy örömére többen is vállalkoztak erre és „néhány kisebb intonációs” problémától eltekintve a fülnek is tetszetõs dallam járta be a havas erdõt. Gézaháza után egy darabig nyílt területen haladtunk, mely szembeszéllel kombinálva annyira nem esett jól, de szerencsére rövid szakasz volt. Amint beértünk az erdõbe a szelet már nem is éreztük. Éppen a Cuha-hegy tetejénél jártunk, mikor a lemenõ nap vörös korongja mesebeli színeket varázsolt a szemünk elé. Innen gyorsan leértünk az utolsó ellenõrzõ pontra. Még 5 km volt hátra, de már éreztük, hogy az egész napos hóban járás nagyon kivette a lábunkból az erõt. Fáradtan, de jókedvûen értünk be a célba. Megkaptuk a számunkra oly értékes kitûzõt és oklevelet. Pár szót váltottunk néhány ismerõssel, majd nap felejthetetlen élményeivel tarsolyunkban elbúcsúztunk és haza indultunk.

Köszönetem szeretném kifejezni a rendezõknek, a pontõröknek és a túratársaknak, akikkel együtt élhettük meg a sok szép látnivalót.

U.i.: Egy kicsit szánom Wall nevû túratársunkat, ha kellemetlen élményei maradtak errõl a túráról. Az azért korábban kiderült, hogy a túra "teljesítménytúra", mely a Bakonyban (közép-hegység), lesz megtartva. Az is tudható volt, hogy december van és az is kiderült az idõjárásjelentésbõl, hogy lehavazott, azaz a Mikulás megrázta a szakállát. Arra még Wall sem gondolhatott, hogy olyan lesz, mint egy langymeleg vasárnap délutáni korzó a Füvészkertben. A fentiek miatt mégis arra bíztatom Wall túratársat, hogy azért nyugodtan jöjjön el máskor is, csak kicsit készüljön fel jobban a várható körülményekre és akkor  Õ is felejthetetlen élményekkel gazdagodhat, megkaphatja azokat az örömöket, amit ez a mozgásforma nyújt sok ezer túratársunk részére. Esetleg mutassa meg, hogyan kell tökéletes túrát szervezni, ígérem részt veszek rajta.

Lõvérek 40, Táv: 39,3, Szint: 1210 m

Mivel a lakhelyemül szolgáló Csemõ 300 km-re van Soprontól és reggelre ködöt is jósoltak a meteorológusok, nem kockáztattunk és már pénteken elutaztunk Sopronba Zsombor fiammal. Este még felkerestünk néhány kultikus helyet, ami a húsz évvel ezelõtti egyetemi éveimbõl sok nosztalgikus emléket hordoz. (Sajna a Schmauzer vendéglõ éppen felújítás alatt állt, ami kellõ okot szolgáltat arra, hogy jövõre is eljöjjünk a Lõvérek túrára.)

A túra reggelén örömmel állapítottuk meg, hogy ugyan meglehetõsen párás a levegõ, de köd azért nincs. Gyors nevezést követõen pontban 7:00-kor már el is indultunk, de így is 17-en már elõttünk voltak a leghosszabb távon indulók közül.

Sokáig haladtunk a Bánfalvára vezetõ aszfaltos úton, mire jobbra letérhettünk róla. Egy kissé magasabban vezetõ mellékutcácskából remek kilátás nyílt a Karmelita Templomra. Szép lassan a városi hangulatból falusi, majd üdülõövezeti hangulatú településrészre értünk, ahogy a Kutya-hegyet megmásztuk. Nevéhez híven majdnem minden háznál volt kutya, akik nemtetszésüket fejezték ki a túrázók sokasága miatt. (Fel is hívtam a figyelmüket, hogy estére igencsak berekednek, ha minden túrázóra ennyi energiát elpazarolnak, mint ránk tették.)

A Valéta-hegyen immár valódi erdei hangulatú úton haladhattunk. Egy kissé vízmosásos, csúszós ösvénnyel érkeztünk meg Ágfalvára. Az ellenõrzõponton megkaptuk pecsétünket és robogtunk tovább. A faluból kifelé haladva újra megtapasztalhattuk, hogy a házõrzõk bizony itt sem tétlenkednek. Amint elhagytuk az utolsó házat egy meglehetõsen saras részhez értünk. Nemsokára egy megáradt erecske állta utunkat. Magas szárú bakancsunkkal hamar megtaláltuk az átkelést, de a túra- és sportcipõs túratársaknak igencsak feladta a leckét ez a hidrológiai objektum. Az út továbbra is csúszós volt a sártól, de nem olyan kellemetlen sár volt, ami egyre csak rakódik a lábbelire, mígnem már lépni sem tudsz a súlyától. Viszonylag alacsony szinten beállt egy dinamikus egyensúly. Pont annyi sár ragadt a bakancsra, ami természetes úton le is hullott róla. Már alig vártam a meredekebb emelkedõket, ahol nem tudott meggyûlni a víz és így a talaj sem volt felázva.

A 25 és a 40-es táv elágazója után benéztünk egy jobbost és kijutottunk a Fehér-úti tó partjára, de nem sokat jöttünk túl így kézenfekvõ volt, hogy visszaballagunk a tévedés helyére. (Így legalább ezt a tavat is láthattuk, melyet pontos tájékozódás esetén nem élvezhettünk volna.) A most már helyes úton kellemesen hullámvasutaztunk meglehetõsen sokáig. Nem volt fárasztó, mert mire oxigénhiányos állapotba kerültem volna az emelkedõn, el is értük az aktuális magaslat tetejét, ahonnét lefelé normalizálódhatott a levegõvételem. Útközben szép tölgyesek, fenyvesek, nyíresek kísérték utunkat, változatos domborzatú tájon. Így értünk el az államhatárig. A továbbiakban a volt határzár nyomvonalán lévõ úton haladtunk.

Az Urak Asztala nevû helyen van egy mûkõ asztal, melynek egyik fele az osztrák, másik fele a magyar oldalon áll. Többen itt fogyasztották el megérdemelt szendvicsüket. (Huszonegynéhány évvel ezelõtt ez elképzelhetetlen lett volna.) Tekintettel arra, hogy a felsõruházatunk teljesen át volt ázva, pedig nem is esett (mégiscsak voltak emelkedõk?), nem álltunk meg nehogy megfázzunk. Nemsokára elértünk a második ellenõrzõ pontnak helyet adó Magas-bérci kilátóhoz. Elmajszoltuk a kapott csokit és itt sem idõztünk, hanem indultunk tovább. Nagyon figyeltük a jelzéseket, nehogy elmulasszuk a P+-re való letérést, mely bevezetett Brennbergbányára. Itt viszont már mi sem hagytuk ki a templomkocsmát. Jól megfér egy épületben a templom és a fent említett vendéglátó ipari egység (elvégre nem csak igével él az ember). Itt elfogyasztottunk végre egy szendvicset és hozzá egy „sopronit”.

Ebbõl új erõt merítve felvágtattunk a Havas-bércre, melyet követve pár perc alatt beereszkedhettünk a Fehér-Dániel forráshoz. A pecséten kívül itt volt terülj-terülj asztalkám a rendezõk jóvoltából. Mivel nemrég ettünk, azért „udvariasságból” legyûrtünk egy félbehajtott turista szendvicset (zsíros kenyér hagymával) és már indultunk is tovább. Fiatalosba vágott keskeny csapáson átvágva értünk egy valaha szebb napokat megélt hídhoz, melyen az átkelés az elkorhadt deszkák miatt jó egyensúlyozó képességet, de legalábbis nagy bátorságot igényelt. Innen aztán megjöttek az igazi emelkedõk. Nem egy Galyavár kategóriásak, de azért jól kiszívták az erõt. Több egymás melletti gerincre merõlegesen, cikkcakkban vezetett a túra útvonala. Mind a Köves-árok, mind a Tolvaj-árok roppant hangulatos volt. Gerincre fel, árokba le és még kétszer, három, négy, elég!!! Az utolsó ellenõrzõponthoz érve, mely a Várhelyi kilótónál volt alaposan elhagyott az erõm. Az itt kapott sportszelet és az a tudat, hogy innét már szinte csak lejtõ jön visszaadták a jókedvemet. Hangulatos szerpentinút vezetett a Tacsi-árok oldalában a Hétbükkfáig. (Jelentem a hat bükkfa és egy vékony gyertyánból a gyertyán már nem sokáig lesz közöttünk.) Innen pillanatok alatt az aszfaltra értünk, mely a Károly-kilátóig követte utunkat. Balról kalandparkot mellõztünk. A fákat drótkötél labirintussal kötötték össze, melyen egyensúlyozhattak a vastag pénztárcájú, izgalomra vágyók. (Én azért ennél kalandosabbnak tartok egy ködös éjszakai túrát az Alsó-Cuha-szurdokban, megáradt Cuha-patakkal, lehetõleg fagypont alatti hõmérsékleten.)

A Károly kilátótól meredeken lejtett a követendõ út. Szerencsére nem tartott soká és elértük a Lõvér körutat, ahonnét aszfalton pár perces séta volt a cél. Kisebb sor alakult ki az oklevél átvételekor, de türelemmel kivártuk. Megkaptuk nagyon ízléses oklevelünket és a ciklámenes kitûzõt, melyre büszkék vagyunk. Összességében jól éreztük magunkat, nagyon szép helyeken jártunk.

A rendezésre panaszunk nem lehet. Útvonal leírást nem kaptunk, viszont nagyon igényes színes térképet igen, melyen be volt rajzolva a követendõ út. Azt nem állítom, hogy a térképen és a terepen a turistajelek sokszor egyeztek volna, de hamar rájöttünk, hogy ezzel nem kell foglalkozzunk. A terepen különbözõ jelzések teljesen rapszodikusan jöttek-mentek, fittyet hánytak a térképen lévõ állapotnak. (A rendezõk helyében én azért javítanám a térképet, valamint a 25 és a 40-es távok több éve felcserélt táv és szintadatait.) Az útvonal viszont hibátlanul ki volt szalagozva, nyugodtan rábízhattuk magunkat. Eltévedésre nem volt esély.

Köszönöm a rendezõknek a színvonalas túrát. Ugyan sokunknak nagyon messze van Sopron, mégis azt mondom érdemes kipróbálni a hazai túralehetõségek eme gyöngyszemét.

Negyed Nyolcas 30

Táv: 29,2 km, szint: 1169 m

Elsõ túraszervezése volt a rendezõknek, de szerintem így is nagyon jól sikerült. Van még néhány „gyermekbetegsége” a szervezésnek, de nagyon ígéretes túraesemény nõheti ki magát e feltûnõen fiatal, de lelkes csapat keze nyomán.

Na de kezdjük az elején. Az elmúlt hetek nagy esõzései után végre nem ígértek csapadékot az idõjósok. Az utolsó pillanatig a Lokóra készültünk Zsombor fiammal, de a honlapon megjelent Negyed Nyolcas túrakiírása felkeltette érdeklõdésünket. Idén jártunk elõször a Pilisben és a Visegrádi-hegységben. A korábbi két találkozás alkalmával kifejezetten pozitív élményekkel gazdagodhattunk, úgyhogy kíváncsi várakozással tekintettünk a mai nap elé.

Pontosan hatkor indultunk Csemõbõl. A rajt helye nem pont ott volt, ahol eredetileg kellett volna lennie, de egy kis kóválygás után ráakadtunk. A nevezés gördülékenyen zajlott. 7:45-ös indulási idõ került az itinerünkre. Akkor merre is? A S+-en kellett indulni, s ezen elmenni az Álló-rétig. A szakasz mindenképpen igényelne egy turistajel felújítást. Oda kellett figyelni, sõt el is kavartunk kicsit a Kis-Hortoba oldalában, de ez inkább a mi hibánk volt. Szerencsére hamar észrevettük a hibát és visszatértünk az utolsó ismert jelig. Innen viszont már gyerekjáték volt az út az Álló-rétig. Itt teljesen új útbaigazító tábla és felújított jel mutatta az utat a Vörös-kõ felé, az itiner szerint 670m, valójában pont egy kilométerrel hosszabb S- úton. Tiszta idõben pompás innen a kilátás, most azonban párás volt a levegõ, így sokat nem idõztünk.

A Kis-Bükk tetõ mellõzésével a P- úton haladtunk a K- útig melyen jobbra kellett kanyarodni. Igazán kis pontnak éreztünk magunkat az Úrasztal oldalán futó kanyargós ösvényen. Jobbra az igen meredek oldalban lévõ robosztus bükkös látványa lenyûgözõ volt. Hamar elértünk a Molnár Lajos emléktábláig, ahonnét jó kilátás nyílt a Dunakanyarra. Pár száz méterrel odébb a Borjú-fõnél már le is ültünk egy szendvicsre, hogy kellõképp kigyönyörködhessünk magunkat. Szépen kivehetõ volt a múlt heti NAHÁT túrán bejárt Szent-Mihály hegy és a Hegyes-tetõ, valamint a Dunakanyar. Szívesen üldögéltünk volna tovább is, de elvégre teljesítménytúrán vagyunk, még hosszú út vár ránk a mai napon.

Leereszkedtünk a Sóstói-rétig, ahonnét szalagozás vitt a Panoráma autóútig. A kitûzésrõl csak a legjobbakat mondhatom. Pont annyi és pont ott volt szalag ahol kellett. A kövesúton kellett haladnunk az Apátkúti vadászházig, ahol az elsõ ellenõrzõpont volt. A völgy szépsége ellensúlyozta azt, hogy ezen a szakaszon aszfalton kellett menni. Itt tájékoztattak arról, hogy sajnos jelvény nem lesz a célban. Különösképpen „nem rázott meg a hír”, elvégre nem a jelvényért jöttünk. Innen ismét szalagozott úton haladtunk felfelé a Spartacus ösvényen, mely meglehetõsen erõs kaptatóval kezdõdik, de a Jenõ-kunyhó után jól járható álomszép sétaútban folytatódik. A rajtban kapott útvonalleírás ugyan felhívta a figyelmünket a szakasz szépségére, de amit a Szarvas-lyuknál lévõ visszafordító elõtt megtapasztaltunk felülmúlta minden várakozásunkat. Ezt mindenkinek látnia kellene! Elmondhatatlanul, leírhatatlanul szép panoráma tárult a szemünk elé.

Továbbhaladva érdekes sziklaalakzatok kísérték utunkat és pompás terepen haladhattunk. Bárcsak sose érne véget ez az ösvény. De sajnos ennek is vége lett, elértük a Z- jelzést, melyen balra kanyarodtunk. Ez az út egyenesen Pilisszentlászlóra vitt, ahol a második ellenõrzõpont várt ránk. Jól esett a csoki és az ivólé, amit kaptunk. Már csak 7 km volt hátra, de a nyomóskútnál feltöltöttük ivóvíz készletünket.

Továbbra is a Z- úton kellett haladni, melynek jelzései a Hegytetõ-parkolótól elég rapszodikusak voltak. Sokszor inkább „érzésbõl” mentünk, mintsem a jelek alapján. Ezen a szakaszon is érdemes lett volna a jeleket felújítani, de legalább szalagozással megerõsíteni a helyes utat. Kicsit illúzióromboló volt az utolsó két kilométernek a Szentendre-Pilisszentlászló közötti forgalmas mûúton való vezetése. Én megfontolnám a rendezõk helyében a Jávor-tó érintésével szalagozott ösvényen visszavinni a túraútvonalat a célba. A célban megkaptuk oklevelünket és a jól megérdemelt lila hagymás zsíros kenyér uzsonnát.

Jobbító szándékkal javasolom, hogy érdemes lenne csiszolni, az itiner térkép mellékletén és a turistajelzésekkel hiányos ellátott szakaszok megerõsítésén (festék, szalag). Viszont kimagasló volt a túraleírás, mely sok segítséget nyújtott a tájékozódásban. A pontõrök kivétel nélkül nagyon kedvesek, õszintén érdeklõdõk, barátságosak voltak. Az útvonalválasztás (az utolsó két km kivételével) zseniális volt (Persze a Visegrádi-hegységben nem lehet nagyon mellényúlni). A nevezési díj a kapott szolgáltatással arányos, legközelebb talán lesz jelvény is.

És nagyon õszintén mondom, hogy remélem lesz folytatása is jövõre ennek a túrának, helyük van az egyre színesedõ túrarendezvények palettáján. Összességében nagyon jól éreztük magunkat a túrán és ez a legfontosabb. Köszönet érte a szervezõknek.

Patai Mátra 30

31,6 km, 1530 szint

Fél ötkor csörög az óra. A családom még aluszik, most fordulnak a másik oldalukra. Pár perccel öt elõtt indulok Csemõbõl. Az úton alig jár valaki, így gyorsan érek Gyöngyöspatára. Az iskolával szembeni parkolóban még találok helyet. A nevezést gördülékenyen sikerül lerendezni és már indulhatok is. Az elmúlt napok forrósága után kellemesen hûs szellõ járja az utcákat, amint megindulok utamon. A falu szélén az európai normákat kevésbé magukénak érzõ roma honfitársaink házai mellett vezet az út. A jellegzetes udvarkép elszomorít. Inkább kilépek és irány az erdõ. Még jó hogy a lábam elé néztem, mert az út közepén éktelenkedõ halmocska arról árulkodik, valaki nem ért el addig, ahová még a király is gyalog jár. Ennek fele sem tréfa. Szerencsére kiérek a faluból, ahol valamikor szebb napokat látott szõlõk között vezet az út. A villanyvezetéknél hirtrelen jobb kanyar, innen tényleg emelkedni kezd az út. A cserjésben keskeny utat vágtak, mindig a lábam elé kell nézni, ne botoljak a csonkokban. Már sokan jönnek visszafelé a Kecskés hegyrõl, köszönünk egymásnak. A hegy tetején van az ellenõrzõpont. A kedves pontõrök mindenkinek javasolják, hogy nézzen szét, mert nagyon jó a kilátás. Megfogadom tanácsukat. Ma úgyis olyan nézelõdõs, fényképezõs túrára készültem.

A faluba visszafelé vezetõ út hamar megvan, s itt a falu más arcát mutatja. Szép házak között, gondolatébresztõ pincesoron át vezet az utunk. Egyszer csak elveszítem a turistajelet, de az útvonalleírás alapján, a Várhegy tetején álló országzászlónál lesz az ellenõrzõpont. A szintvonalra merõlegesen, rövid, de erõs kaptatóval felérek. Pecsételés, majd szétnézek, a kilátás nagyszerû. Felülnézetbõl látható a település. Próbálom megkeresni szememmel a rajt helyét. Azt nem, de a jellegzetes Patai templomtorony szépen virít. Túloldalon a Havas, nem tûnik veszélyesnek, még ma azt is útba ejtem. Irány tovább. A pont után a vízmûnél a szalagozás elágazik. Nézem a térképet, olvasom az itinert, nem lettem okosabb. Elindulok egy irányba, majd a másikba. Lesz, ami lesz. Véletlenül jól döntöttem (sokan nem). Szerintem ezen az egy helyen kíván hagynivalót maga után az itiner (mint késõbb kiderült, másutt mindenütt jól követhetõ.) Újra szõlõ táblák között vezet az út, majd beér az erdõbe. Kellemes kanyargós ösvényen haladok, mely ismét kikanyarodik a nyílt terepre. Itt található az egyetlen mozgó ellenõrzõpont. Bíztatnak, hogy nemsokára lesz ellátmány is. Kevesebb, mint egy km múlva etetõpont. Több láda õszi- és sárgabarack, dinnye, pogácsa, ásványvíz. Még nem vagyok sem éhes, sem szomjas, udvariasságból veszek egy barackot. Egyenletesen emelkedõ, kanyargós úton érem el a Fajzati vadászház elõtti keresztezõdést, mely egyben a 3. ellenõrzõpont. Újabb lakoma. Zsíros kenyér, hagyma, csalamádé, legalább négyféle házi lekvár közül lehet választani és természetesen gyümölcs-gyümölcs. Nem tudok ellenállni, falatozok egyet. Feltöltöm vízkészletemet, irány a Tót-hegyes. A kaptató állandósul, néha jól esik megállni. A gerincen észak felé haladva egyik helyen jó kilátás.Szemben a Havas és ott mögötte a Muzsla, Koncsúr. Azonnal elõugranak a Hanák Kolos túra emlékképei. A hármas határ után letérek jobbra, majd kiérve egy dózerútra meglátom a Világos-hegyet. Csak semmi türelmetlenség, elõbb a Tót-Hegyes vár rám! Újra betérek az erdõbe. Gallyropogás, valaki jön szembe, nahát ezek vaddisznók! Három koca, összesen tizenöt malaccal. Megállok, hadd menjenek. Kicsit módosítják útvonalukat a sûrûbb rész felé, de nem rohannak. Hosszasan haladnak velem párhuzamosan, de ellenkezõ irányba. Õk vannak itthon. Tovább indulok, még egy kanyar és már itt is van a Z négyzet, majd Z háromszög. A lucfenyõk között haladok felfelé. A szembõl jövõk már pecsételtek. Elég hamar felérek a csúcsra. Nehezebbre emlékeztem a Mátra 115-rõl. Akkor éjszaka palacsintát sütött a pontõr a túrázóknak. Kicsit szemerkél az esõ, de jól esik a hûtés. A Csúcson a kedves pontõr hölgyek csokival kínálnak, de inkább megkérem Õket, fényképezzenek le. Innen irány a Babik kút.  Még van vizem bõven, de frissre cserélem. Ilyen jó vizet se iszok mostanában. Nemsokára fakitermelõk tisztítják a fiatalost. Köszönök, fogadják. Kis lejtõs rész után elérek a Világos-hegy elé. Egy rövid „Isten segíts!” és már lassan, de biztosan kaptatok is felfelé. A fák aztán elmaradnak, gyepes ösvényben folytatódik az út és a végén azok a csodálatos sziklák. A Mátra 115-ön megfogadtam, ide még eljövök, hát itt vagyok. Nyugodtan fényképezek, nézelõdök. Körben sok csúcsot megismerek. Ott is, és ott is jártam már! Hiába, a Mátra gyönyörû!

Tudom lefelé elég meredek, ügyelek a fájós bokámra. Elég egy rossz lépés... Jajj! ("Azt a ...!") Na errõl beszélek. Ettõl fogva kicsit asszimetrikusak lesznek a lépéseim. Aztán a meredek lejtõ szépen lankássá válik. Kárpótol a fájdalomért a gyönyörû táj, a pompás levegõ, a csend. Nagyon figyelem, mikor lesz a Z háromszögrõl a Z+ leágazás. Ma nem szeretnék Gyöngyöstarjánba menni. Aggodalmam alaptalan könnyen észrevehetõ, már itt is van. Hangulatos ez a szakasz, kár, hogy ilyen rövid. Az erdõbõl kiérve újra ellenõrzõpont, (a 3. és egyben az 5.). A zsíros kenyér már bevált, ezt választom és egy szelet dinnyét.

Irány a Havas. Minél feljebb érek az út egyre meredekebb. Nagyon becsapós, de élvezem a mászást. A végén sokszor meg kell álljak levegõt venni. Hiába a 125 kilómmal nem erre vagyok méretezve. De miért is ne? Csak azért is felmegyek, már nincs sok hátra. A csúcs elõtt srácok üldögélnek a 6. ellenõrzõponton. Pecsételés, fénykép és már megyek is lefelé. Pár kilométer a célig, hivatalosan már nem lesz szintemelkedés. A fájós bokámnak a lejtõ nem tetszik vissza is lassulok, de a szintidõ azért nincs veszélyben. A Havasról leérve már erõsen süt a nap. Egy patak mellett haladok a faluig, pár utca és már bent is vagyok a célban. Oklevél, kitûzõ gratuláció, s invitálnak ebédelni. Már megint enni? Azt mondják, van lehetõség tusolni. Miért is ne. Képzeljétek el, ennek a kis mátrai falu takaros általános iskolájának van saját tanuszodája és nem is akármilyen sportcsarnoka. Az öltözõben zuhanyzók, hideg-meleg víz. Mit akarsz még? Nagyon jól esett a zuhany. A ruhámat is kiöblítem, kicsavarom, vizesen visszaveszem. Jólesõen hût. Azért délutánra csak felmelegedett az idõ. Most már jöhet a fõtt virsli és a puha kenyér.

A szervezõk nagyon kitettek magukért. Mindent elkövettek, hogy jól érezzük magunkat mi túrázók. És sikerült nekik. Köszönet érte.

Jövõre feltétlenül elhozom a fiamat is.

1. MEGALÖSZÖLÕ TÚRA (csupa nagybetûvel!)

Itiner szerinti táv: 50,83 km, szint: 1103 m

Vendégként végig az volt az érzésem, hogy, akik ezt a túrát szervezték, értik a dolgukat.

Vasárnap reggel még alszik a családom, kissé fájós lábbal az ágy mellé tett túrazsák után nyúlok, melyben a tegnapi Megalöszölõ 50-es túra itinere, oklevele, kitûzõje lapul. Kinyitom és mint jövendölés szerepel az elsõ oldalon: „Valószínû, hogy ezt a bevezetõt már a túra után; otthon, a WC-n ülve, vagy lefürödve, kényelmes párnák közt olvasod. Lábak felpolcolva, vízhólyagok lekezelve. Fáradt vagy, jól esik a lazítás. Zsákodból elõkerül az igazolófüzet, ujjaid között a kitûzõt forgatod. Lassan végigolvasod az útvonal leírást, újból megelevenednek az átélt élmények. A szádban még érzed az Áldos ízét, lerúgott bakancsodról majd holnap mosod le a ságvári utak porát. Azt a bizonyos löszt.”

Hogy is volt a tegnapi nap? Csemõbõl indultunk útnak 13 éves Zsombor fiammal. Neki ez lesz az elsõ 50-es túrája. Alig egy éve járunk teljesítménytúrázni, de beleszerettünk, alighanem egy életre. Anya (Mamácska) otthon marad, aggódó tekintet, féltõ szavak, vajon fogja-e bírni egy szem fia ebben a nagy hõségben? Reggel ötkor indítom az autót. A felszerelést már tegnap délután gondosan összecsomagoltuk és betettük a csomagtartóba, ne reggel kelljen kapkodni. Még kevesen vannak az autópályán, kellemes hûvös, tiszta az idõ. Hét órakor Ságváron vagyunk. Bakancshúzás, zsák a háton, autó bezár, indulunk nevezni. Az általános iskola udvarán a szokásos zsibongás. A három távra való nevezés három különbözõ helyen történik. A rendezõk kérdezik, hogy melyik távon indulunk? Büszkén válaszoljuk, hogy mi bizony a Megalöszölõre jöttünk! A formaságok elintézése után az itiner, a szendvicsek és a víz mellé még a rendezõk jókívánságai is beleférnek zsákunkba.

Szikrázó napsütésben, még kellemes hûvösben tesszük meg az elsõ lépéseket. Ságvár házai közül kiérünk egy rétre, majd onnan szépen megmûvelt szõlõk-gyümölcsösök kísérik utunkat. Szinte még be sem melegedünk már el is érjük az elsõ ellenõrzõ pontot (3,38 km). A pontõr nénik hitetlenkednek, mikor meglátják az 50 km-re szóló itinerünket. Hatalmas méretû szeder és szõlõcukor tálkájukban. Kínálnak, élünk vele. Amikor még 50 kilóval fiatalabb voltam, hallottam egy hosszútávfutótól: „Igyál, mielõtt megszomjaznál, pihenj mielõtt elfáradnál.” Így aztán egy-egy szemet arcunkba teszünk.

Néhány kövesúton való átkelés úton meg is érkezünk a Halastó partjára, melyen haladunk Ságvár felé. Valahol „benézhettük” a szalagot, mert már jó ideje nem találkoztunk vele, se túratársakkal. Nem baj. Az irány jó, az ösvény járható. Nemsokára megpillantom az ismerõs szalagot, és néhány túratárs is elhalad. Minden rendben. Nem sokkal a falu alatt megkérdezünk egy túratársat, hogy vajon a 2. ellenõrzõpont messze van-e még? Most volt, úgy 500 m-rel ezelõtt. Nincs mit tenni, vissza. A pontõrök kicsit csodálkoznak, miért jövünk az ellenkezõ irányból, de rövid magyarázat után megkapjuk pecsétünket. (Lám most is bebizonyosodott, hogy nem az az idõveszteség, ha elõvesszük az itinert és elolvassuk a vonatkozó részt, hanem az, ha önfejûek vagyunk.)

A már jól ismert úton ismét lerobogunk a falu alá, s egyenesen áthaladunk rajta. Ismét szõlõskertek között haladunk. A nap már kellemetlenül süt. Keressük az út árnyékosabb oldalát. Nagyon jól esik, mikor beérünk egy mély horhosba, amit a laza löszbõl kezdetben a víz, majd az ember vájt ki. Itt még jó hûvös van. A harmadik ellenõrzõponthoz (11,65 km) hamar eljutunk. A régiek nem veszõdtek, hogy a meredek falú magas löszdombbal. Vágtak egy alagutat bele. Akinek a túloldalon van a szõleje, az se kelljen sokat kerüljön. Innen kacskaringós csapáson, majd szekérúton haladhattunk. A nyílt terepen már nagy a meleg. A szalmakalapot már a rajtban a fejünkbe húztuk, de a titkos fegyver csak most kerül elõ zsákunkból. Egy-egy textil pelenka, melyet bevizezve a fejünkre terítünk arra a szalmakalap. Valószínûleg nem kerülünk a nõi magazinok címoldalára, de roppant hasznos a napszúrás megelõzésére. Páran megelõznek, nem nevetnek, ki. Gondolják ezek se normálisak, de mindenkinek van valami bogara.

Egy bokros-borókás domboldal megmászása után érünk a 4. ellenõrzõ pontra (15,69 km). Sokan zsibonganak. Ezt a pontot mind a három táv résztvevõi érintik. Vizet vételezünk, s indulás lefelé a képes fához. Nem könnyû a S+ követése, de rábízzuk magunkat az elõttünk haladókra és szerencsénk van. A horhos alján haladva néhol megpillantjuk a jelzést. Itt tapasztaltuk meg elõször a kabócák nagyon hangos énekét, mely utunkat többször kísérte. A Virágmányi kunyhóig sok Tökölõt megelõztünk. Ittunk, pár pogácsát vételeztünk és indultunk is tovább. Szalagozott úton feltûnõen hamar lejutottunk újra a képes fához, ahol árnyas aszfaltúton balra kanyarodtunk. Nagyon figyeltünk és könnyen ráakadtunk a SL jelzésre, melyen szintvonalra merõlegesen – a szó szoros értelmében- felmásztunk a 6. ellenõrzõponton lévõ Böre-várig. Itt ismét bebizonyosodott, hogy a térkép nem csak arra való, hogy elzavarjuk arcunkról a kellemetlenkedõ rovarokat, hanem észrevegyük, hogy nem kell a régi földvár romjának minden csúcsát megmászni, csak a sáncon körbe járva a csúcskõhöz kell feljutni. Egy kis többlet fáradtság árán így viszont sokkal jobban megismertük a somogyi táj eme gyöngyszemét.

Pecsételés után egy nagyon kellemetlen, bokagyilkos meredek lejtõn kellett ereszkedni, majd a frissen gyérített hársasban immár turistabarát úton elértük a méhkaptárakat, majd az aszfaltos utat is. A P-S- leágazó megtalálása nem jelentett problémát. Az viszont igen, hogy az 5. ellenõrzõ ponton nem tankoltam meg a kulacsomat, a Böre-várnál pedig nem lehetett vizet vételezni (nem is volt elvárható, hogy oda a pontõrök felcipeljék), így vizem elfogyott. Másfél kilométer és 150 m szint volt a Flóra hegy tetején lévõ következõ ellenõrzõpontig, majdnem dél, tikkasztó hõség és nem volt vizem. Lelkiismeret furdalással átvettem fiamtól egy fél palack vizet ami, mint utóbb kiderült életmentõ volt. A Flóra-hegyen lévõ 7. ellenõrzõponthoz nem túl jó állapotban érkeztem, ellenben fiammal, aki úgy érezte még annyi az ereje, mint amikor elindult. Láttam a mesebeli körpanorámát, de nem tudtam teljesen átadni magam az élvezetének. (Egy okkal több, hogy jövõre ismét eljöjjünk.) Itt aztán a geodézia torony hûvösében pihengettünk. Fiam megette egyik szendvicsét, nekem nem vett be a gyomrom szilárd táplálékot. Hiába is kínáltak a nagyon kedves pontõrök finom pogácsával. Bõségesen ittunk, teljesen feltöltöttük kulacsainkat szódavízzel, majd a pihenõ után folytattuk utunkat. Félúton voltunk (25,27 km).

Rövid nyílt terepen való ereszkedés után beértünk egy árnyas erdõbe. Itt már ismét jobban éreztem magam. Viccelõdve közeledtünk a Kási-vár romjaihoz. Rövid kavarás után rátaláltunk a PL jelre is, mely a rom tetején lévõ 8. ellenõrzõponthoz (31,14 km) vezetett. Itt nem idõztünk, tudtuk még sok van hátra. Most következett a túra legkellemetlenebb szakasza. Öt és fél km hosszú, nyílt szakasz a kora délutáni szikrázó napsütésben. Mint tikkadt „szöcskenyájak” kerülgettük egymást a túratársakkal. Ki itt-ki ott remélt enyhülést egy fa vagy bokor árnyékában. Kedvünk vesztetten, lassú tempóban araszoltunk, löszdombra fel, löszdombról le. Néha már tevéket, s oázisokat is látni véltünk a horizonton. Így értünk Nyim községbe a 9. ellenõrzõ pontra (36,72 km). Ez volt újjászületésünk helyszíne. Örökre megjegyzem e település nevét. A kultúrált, hûvös mosdóban felülrõl lemostuk magunkat, kimostuk pólónkat, újratöltöttük kulacsunkat. Nagy koronájú fák alatti padoknál ettünk, ittunk, pihentünk.

Újult erõvel, jókedvûen, optimistán vágtunk a hátralévõ 14 km teljesítésébe. Eleinte még nyílt területen haladtunk (a kerítés miatt a Kási-kastélyból nem sokat lehetett látni), majd újra árnyas erdõ alatt haladhattunk. Még a hosszú, de nem túl meredek emelkedõ, mely a 10. ellenõrzõ ponthoz (42,91 km) vezetett sem szegte kedvünket. Ismerõsként üdvözöltük a Virágmányi-kunyhó pontõreit. Már nem volt akkora zsibongás, mint délelõtt, mikor a Tökölõk is itt jártak, de jól is esett a csend. Feltöltöttük kulacsainkat, s az utolsó 8 km leküzdéséhez fogtunk. Kevesebb, mint 2 km múlva újabb ellenõrzõpont, melynek neve a sejtelmes „12-es szoba” volt. Azonban itt egy barlangot találtunk. A nagyon kedves és figyelmes pontõr hölgyek még több zseblámpával is fel voltak szerelkezve, hogy a kíváncsi kirándulók egy rövid kitérõvel átjárhassák a barlangot. A fiam bemászott, én kint maradtam a bejáratnál. Hogy jobban esett-e leülni végre egy kicsit vagy aggódtam, nehogy beszoruljak 125 kilómmal a járatba, még most sem tudom, de én az elõbbit választottam. Jól is tettem, mert „ellenõrzést” kaptunk otthonról. (Magyarázkodhattam volna, hogy a barlangban nem volt térerõ.) Továbbindulva elõbb erõsen, majd alig lejtõs úton értünk ki a rétre, ahol szalagok vezették utunkat. A nap már alacsonyabban állt, nem volt olyan kellemetlen. A szalagok újra bevezettek az erdõbe, ahol lankás, majd egyre meredekebb ösvényen haladtunk felfelé. Utunkat egy nagyon mély (helyenként 10-15 m mély) vízmosás szegélyezte. Nem haladtam gyorsan, de Zsombor kezdett le-lemaradozni. Ekkor kellett elõször bíztatni. Zokszó ekkor sem volt, de láttam, már nem élvezi annyira a mozgást. Felérve a Hát-útra, balra a célegyenesbe kanyarodtunk. A lejtõs szakaszon összeszorított foggal haladtunk, különösen, amikor szembe jött néhány autó és a lösz több centi vastag porát felverve percekig még a látás is nehézséget okozott. Egy aszfaltútra értünk, melyrõl hamarosan egy meredek lejtõs ösvényre kellett letérni, hogy begyûjthessük az utolsó, 12. pecsétünket. Innen megint egy mély, víz által vájt meredek völgy oldalán vezetõ ösvényen haladtunk. Látvány szempontjából ez is „megért egy misét”, mint a többi horhos, vízmosás, szurdok is ezelõtt. A partfal oldalába kapaszkodó fák gyökerei valószínûtlen, csodálatos alakokat vettek fel. Látszólag alig tartotta valami a vastag fatörzseket. Kiérve az út egyenesen és jobbra ment tovább. Kis hezitálás után rájöttünk, hogy egyenesen kell tovább menni. Innen felgyorsultak az események. Újra aszfaltúton jártunk, majd elértük az elsõ házakat. Egy-két kanyar és már bent is voltunk a célban.

Mûvészi kivitelezésû oklevél és õskori szarvas vadászt ábrázoló kitûzõ lett a jutalom az elismerõ kézszorítás mellé. Ismét legyõztük magunkat, s legfõképpen Zsombor fiam is belépett az 50-esek klubjába. Nagyon büszke vagyok rá.

Letusoltunk az udvaron felállított „napelemes” zuhanyozóban. Nagyon jól esett lemosni az egész napi izzadságot és port testünkrõl. Újra fehér ember külsõt vettünk fel. Most, hogy már anyánk is ránk ismert volna, eleget tettünk vendéglátóink invitálásának és asztalhoz ültünk, megkóstolni a Löszölõ túrák legendás Áldos levesét. Valóban isteni volt! Hasonlított az Erdélyben fõzött csorbára, s kissé a palóc levesre. Tejfölös, kissé savanykás, könnyû nyári leves, gazdagon volt benne sovány hús, káposzta, sárgarépa, zöldbab. Hozzá különleges kenyérféleséget, úgynevezett Langallót kaptunk. Leöblítettük az egészet egy kis bodzaszörppel, majd elköszöntünk szíves vendéglátóinktól, akiknek még egyszer köszönöm a kitûnõ szervezést.

Ez a túra innentõl fogva piros betûs ünnep lesz túranaptárunkban. Jövõre is itt leszünk, és erre bíztatok minden túratársat is. A méltán közkedvelt és divatos Budai-hegység, Börzsöny, Mátra, Mecsek mellett e, turisztikailag kevésbé ismert Somogyi dombvidéket érdemes megismerni. Rengeteg érdekes terepalakulat, festõi kilátást biztosító fennsíkok, mély, sötét völgyek és nem utolsó sorban szorgalmas, jó szándékú és barátságos emberek, akikkel találkoztunk.

Hazafelé küzdöttem a szemhéjaimmal, már bõven sötét volt mire hazaértünk. Rövid élménybeszámoló Mamácskánknak és ringatás nélküli elalvás a puha ágyban.

Szép nap volt.

Csemõ Virágünnepe 30

Idén új távval bõvült a Csemõ Virágünnepe teljesítménytúra. A korábbi 18 km-es táv mellett egy 30 km-es táv is beillesztésre került a programba. Helyi lakosként kihagyhatatlannak éreztem ezt a túrát.

A vonattal jól megközelíthetõ Nagykõrös vasútállomásról indultunk Laci bácsival és a már hat fõsre duzzadt turista-palánta csapattal. Az elsõ kilométereken a régi Pesti úton haladtunk Csemõ irányába. Ez egy korábbi hadiút. Ezen haladtak annak idején a török szultán csapatai is Buda ellen (csak akkor még aligha volt leaszfaltozva). Szûk 4 km után egy mozgó pontõrtõl már meg is kaptuk az elsõ pecsétünket és betértünk egy erdei útra. A továbbiakban sokáig árnyékban haladhattunk. Elhaladtunk a Körös-ér forrása mellett, ahol az Alföldi homok pusztákra kevésbé jellemzõ erdõtársulást figyelhettünk meg (égeres-kocsányostölgyes). Ezután azonban tipikus homoki kultúrerdõkön át vezetett utunk (fenyvesek, akácosok, fehérnyarasok). A 2. ellenõrzõ ponton nagyon kedves pontõr hölgy pecsételt és kétféle csoki közül választhattunk.

Továbbhaladva hamarosan elértük a Gógány-ér hídját melyre most szükség is volt, mert a ritka évek egyike az idei, amikor víz is folyik ezen a szakaszon a mederben. Itt is állt egy pontõr, akitõl müzli szeletet kapott minden túrázó. A hõmérséklet rohamosan emelkedett a szikrázó napsütésben. Nagyon hasznos ilyenkor egy fejfedõ, ami megvédi kobakunkat a közvetlen napsugárzástól.

Innen már csak pár lépés volt a Vett-út, melyen rövid ideig haladtunk, majd a túloldalán ismét belevetettük magunkat a „rengetegbe”. Hamarosan elértük a Gyurka-domb nevû ellenõrzõ pontot, mely a teljes táv 25 m-es szintkülönbségének döntõ többségét adja. (Ez Csemõ legmagasabb pontja a szokásos küllemû geodéziai toronnyal a tetején.) Megkaptuk csoki ellátmányunkat és innen már együtt haladtunk a 18 km-es távon indulókkal.

A tanyákkal kísért dûlõutakon hamarosan újra érintettük a Vett-utat, ahol a Gokart-pálya bejáratának irányában gyümölcslével enyhíthette szomját a megfáradt túrázó. Innen egy csatorna mellett vezetett utunk. Már lehetett érezni, hogy nem ma dõl meg a hidegrekord Magyarországon. Laci bácsi meg is jegyezte, hogy alighanem ma kienged a föld fagya.

Egy kacskaringós keskeny aszfaltútra értünk, melynek feladata a sûrûn lakott tanyavilágban lakók közlekedésének megkönnyítése. Utunk során elhaladtunk Ladányi Mihály költõ, szépen karbantartott szülõháza, majd robosztus tölgy fatörzsbõl faragott szobra mellett. A Zöldhalmi Tájházban találtuk a következõ ellenõrzõ pontot. Itt többféle szénsavas üdítõ közül választhatott a szomjas túrázó. A magam részérõl inkább a szomjoltásra jobban alkalmas udvari csap hideg vizét használtam. Aki kívánta meg is tekinthette az állandó jellegû kiállítást.

Felfrissülve haladtunk tovább a Putrisarki erdõ felé. Az erdõtömb a valamikori egyházi birtokon erdõt telepítõ emberek ideiglenes lakhelyérõl kapta nevét. A valamikor szebb napokat látott parkerdõben már árnyékban haladhattunk. Annyi azért maradt a békeidõkbõl, hogy az erdészet üzemeltetésében lévõ nyomós kutakból hideg, friss vízzel hûthettük magunkat. Az ellenõrzõponton ásványvíz és csokoládé is járt a pecsét mellé. Az itiner szerint innen már csak 5 km volt hátra, ezt már fél lábon is kibírjuk. Persze volt még beiktatva egy utolsó ellenõrzõpont, ahol energiaitalt vételezhetett, aki szereti. Innen percek alatt elértük a települést, melynek rendezett házai között elértük a falunapi ünnepség helyszínét majd a könyvtár bejáratát, mely a célnak adott otthont.

Megkaptuk a jelvényünket, a Szele kupára nevezõk még egy ügyes kis kupát is hazavihettek.

Az oklevelünket késõbb vehettük át, mivel lényegesen több induló volt, mint amennyire a szervezõk számítottak. A tavalyi 80-as létszámmal ellentétben idén 170-en vettek részt ezen a rendezvényen. Akinek volt kedve bekapcsolódhatott a falunapi forgatagba, ahol segíthettek eltüntetni a fõzõverseny végeredményét és a templomtéren álló színpad zenés-táncos programjait is megtekinthették.

Minden elismerésem a Tápiószelei Természetbarát Klubnak, akik a szinte semmibõl varázsoltak mindannyiunk számára egy felejthetetlen napot. Lipák Pista bácsi mindenütt ott volt, mindenkihez volt egy kedves szava, soha nem veszítve lelkesedését, türelmét, optimizmusát.

Nagyon megérintettek Sántaõz gondolatai, nagy igazság, amit leír

Jövõre is itt leszünk.

"Csillagösvény" 33

Albertirsáról és Csemõbõl összesen két autóval indultunk a túra rajtjának otthont adó Mórra. Laci barátommal és öt túrapalántával (10-14 évesek). Borult volt az idõ, de reménykedtünk abban, hogy megússzuk szárazon. A rajthoz pár perccel nyolc elõtt érkeztünk, ahol az 55-ösök vége éppen nevezett. Mi ráérõsen készülõdtünk, mert csak a - Dr. Széles Attila vezérigazgató által- nappali túrává avanzsált Csillagösvény 33-at vállaltuk.

A fõrendezõ Tarnai Feri lelkesen tette a dolgát csinos segítõivel. A városból hamar kiértünk a felújított piros sáv jelzésen. Amint elhagytuk a települést, elkezdett esni az esõ. Nem erõsen, csak olyan jó áztató esõ módjára. Kérdeztem is Lacit, hogy vajon át fogunk-e ázni (egy szál pólóban) ha a kb. 7 órás túra alatt így esik az esõ. Szerencsére hamarosan zárt erdõbe értünk, ami felfogta a csapadék jó részét, s úgy félóra múlva el is állt az esõ. Az út az elõzõ napok esõzései ellenérei is kiválóan járható volt. Nem mondom néhol olyan vízátfolyások is voltak, hogy az új túracipõknek meg is lett a hûtése a túra hátralévõ óráira.

Gyönyörû erdõs részeken haladtunk keresztül, igen változatos helyeken. Sötét aljú bükkösök, gyertyános-tölgyesek, erdeifenyvesek, cseresek, bokorerdõs részek váltogatták egymást. Nem mentünk nagy tempót, volt idõnk gyönyörködni. Nem volt kötelezõ, de a gyerekekkel felszaladtunk a Gerencsérvár (2. ellenõrzõpont) romjainak tetejére (ha már ott vagyunk). Továbbhaladva itt-ott a nap is kisütött. A madarak beleadtak "apait-anyait", hogy elkápráztassanak bennünket énekükkel. A mindszentpusztai erdészháztól a pátrácosig a vértesi barangolásokról ismerõs úton haladtunk.

Viszonylag hamar elszaladt az idõ és gyorsan értünk a 25 km-nél lévõ Csókakõi-vár ellenõrzõponthoz. Egy meredek deszka-gyökér-föld kombó lépcsõsor vitt egy sziklahasadékhoz, ahonnét beléphettünk a vár udvarába, ahol nagy sütés-fõzés volt. Már majdnem megörültem, hogy a Feri milyen figyelmes, de mint kiderült ez a várban dolgozó ácsok "üzemi konyhája" volt. A vár legmagasabb pontján lévõ vártoronyba kellett felmenni a pecsétért. A várból nagyon szép kilátás nyílt a Móri-árokra és a szemben elterülõ Bakonyra.

Itt a túraleírás alapján választhattunk, hogy a vár alól mû- és dûlõúton bemegyünk a célba, vagy vissza a Vár-völgyön és a Török sáncon keresztül vagy a piros L jelzésen a Csóka hegy gerincén, ami a legkeményebbnek ígérkezett, de egyben a legizgalmasabbnak is. Gyorsan szavazásra tettük a dolgot és 6 igen és 1 tartózkodás (Laci bácsi) mellett a gerinc útra szavaztunk. Az eleje sziklamászással indult (nem ép veszélyek nélkül), de hatott Laci bácsi figyelmeztetése, hogy amelyik gyerek nem tud viselkedni, annak legnemesebb szervét a rókák kapják vacsorára. Nem ez volt a legkönnyebb szakasza a túrának. Elõször is a sziklamászás (az Alföldön még lámpással se találunk ilyen sziklákat), majd a kanyargós, keskeny ösvény sok bedõlt fával, tüskés szemmagasságba belógó ágakkal, bújkálós szakaszokkal de pompás kilátással. Találóan jegyezte meg Laci bácsi az "Ugye, milyen kalandos út?" kérdésemre: "Már csak a kígyók hiányoznak". Amikor már letértünk a gerincrõl és azt hittük már túl vagyunk mindenen egy völgybe értünk, ahol a korábbi viharok nagyon sok óriási bükk törzset döntöttek le. Egyáltalán nem volt könnyû kerülgetni a kifordult törzseket, illetve bújkálni az ágak között. Beismerem, ez egy éjszakai túrán (ha nem is a vad "nagymértékû és indokolatlan zavarása" miatt) elég kényes mutatvány lett volna az éjszakai sötétségben. Ezen a szakaszon túljutva aztán valóban sétagalopp volt a célig, a végén a reggel már megismert piros sáv jelzésen haladtunk a szakképzõ iskola udvarára.

Szerencsésen megérkezett a csapatunk, ahol megkaptuk a szép kitûzõt és oklevelünket (talán a nevet ráírhatták volna, ami egyedivé teszi azt). Nagyon bõséges uzsonnát kaptunk a célban. Fejenként 4 db sajtos stanglit és két pohár gyülölcsös joghurtot. Többféle szörp közül is választhattunk. Jó kedvvel, lélekben feltöltõdve és élményekkben gazdagon tértünk haza.

Köszönet a Kalandozók Klubjának a szervezésért.

Jövõre találkozunk, ugyanitt, remélem az 55-ön

Mint csemõi túrázó egyértelmû volt, hogy ellátogatok a szomszédos városban szervezett Mizse 40 teljesítménytúrára. A rajt helyszínét könnyen meg lehetett találni, ahol már sokan voltak. Pár perc alatt elintéztem a nevezést és elindultam az itiner által kijelölt úton.

A térkép nem volt túl cifrázva, de bõven elégséges volt a viszonylagosan egyszerû tájékozódáshoz. Az itiner részletes és félreérthetetlen iránymutatása alapján nem lehetett eltévedni. A kétséges helyeken mindenhol megfelelõen szalagozott volt az út.

Még be sem melegedtem, mire a 4,7 km-nél lévõ elsõ ellenõrzõ pontra értem. Itt a Tanyamúzeumot is meg lehetett tekinteni, mely fõleg a városi embereknek nyújthatott sok újdonságot. Aki viszont e „nagy” résztáv után megéhezett  , annak már zsíros kenyeret és lila hagymát szolgáltak fel a nagyon kedves pontõr hölgyek. A második ellenõrzõ pont a túra „legmagasabb” pontján, a Lajos-hegyen volt, mely kb 10 m szintkülönbségû domb megmászásával volt legyõzhetõ. A versenybírói pecsét begyûjtése után a Lajosmizsén palackozott ásványvizet vételezhetett, a szomjas utazó.

Ezután elhaladtunk egy régi (kulapityei) tanyasi iskola mellett, mely jelenleg vadászházként funkcionál. Innen pár száz méterre lévõ harmadik ellenõrzõ ponton nápolyit kaptunk. Továbbhaladva utunkon, elértünk a Gerébi kúriához, ami egy nagyon szépen felújított, uradalmi központ, amely szállodaként, étteremként is szolgál. Sok állatot tartanak (ló, szürke marha, bivaly), mely egykor a mindennapok részei voltak.

Áthaladva a kúria területén egy kereszthez értünk, melynél ott volt a 4. ellenõrzõpont. Innen további 9 km-t gyalogolhattunk, míg elértünk a pusztatemplomig, mely egy nagyon régi, kõbõl épült templomrom. Ez a rom ékesítette a kitûzõt és az oklevelet is. Itt már bográcsban fõzték a teát és kenték a zsíros kenyeret. A felnõtteket diszkrét módon egy korty pálinkára is meginvitálták a nagyon kedves pontõrök.

Mivel már túl voltam a táv felén, innen már kissé lazább tempót vettem fel, de így is nagyon gyorsan elértem a 6. ellenõrzõ pontra a felsõlajosi faluházhoz. A faluházban kulturált mosdóhasználati lehetõség mellett, üdítõitalt, almát, pogácsát fogyaszthatott a fáradt túrázó. Innen már csak egy ellenõrzõ pont volt hátra, ahol pontõr nem is volt. A szépen felújított „Közösi iskola” padlástéri ablakaink számát kellett beírni az itinerbe. Sokakat megtréfált, hogy csak az egyik oldalát nézték meg az épületnek, pedig padlástéri ablak bizony mindkét oldalon volt.

Innen már csak 5 km-re lévõ célban a nagyon lelkes szervezõk várták a beérkezõ túrázókat. Mosolygós arcok, segítõkész emberek, akik nagyon szívükön viselték a túrát. Az oklevél és a jelvény átvétele után forró bográcsgulyás és finom lekváros fánk pótolta az elégetett kalóriákat. Az idõ csodálatos volt. Délig fagyos, de kristálytiszta, szikrázóan napos idõnk volt. A fagy elmúltával kissé fújt a szél, de nem volt zavaró. Úgyhogy igazi kirándulóidõ kerekedett ki.

Útközben a táj kevésbé volt változatos, de mégis mindig tartogatott érdekességeket a túrázóknak. Az útvonal a kiskunsági tanyavilágban vezetett, ahol különbözõ méretû, színû és formájú kutyák tették a dolgukat és ugatták meg az arra járókat, persze nem jelentettek senkire veszélyt. Igaz a szomszéd településen lakok, mégis láttam sok olyan érdekes kultúrtörténeti dolgot, amiért megéri eljönni Lajosmizsére. Útkeresztezõdésben lévõ keresztekbõl legalább tízet meg tudtam számlálni. A vendéglátók rendkívül lelkes csapata mindenbõl a legjobbat adta, igazi ünnep volt számukra ez a mai nap. Gratulálok nekik és kívánok nekik további sok sikert. A túrát mindenkinek tudom ajánlani, aki kedveli az Alföldi táj szépségeit (és szereti a hasát).

A túra távja: 40,2 km, szint: 120 m, menetidõ: 7:08