Túrabeszámolók


túra éve: 2010
Tihanyi CsillagösvényTúra éve: 20102010.09.05 08:31:00

Az elsõ alkalommal megrendezésre kerülõ Tihanyi Csillagösvény Teljesítménytúra a hosszú ünnepi hétvégén kellemes kikapcsolódásnak igérkezett, amihez az idõjárás is áldását adta.Régóta szerettünk volna már egy alapos kirándulást tenni a félszigeten, melyre ez a körtúra tökéletesen alkalmasnak ígérkezett. A honlapon közölt adatok az indulás elõtt ugyan némi félreértésre adtak okot, ugyanis a szervezõk futóversenyeket rendeztek az elmúlt idõkben, de a telefonon adott tájékoztatás megnyugtató volt.

A rajt a Belsõ-tó melletti iskolából történt. Kiderült, nem is régen a túristajelzéseket átfestették, így felhívták a figyelmet az itiner megfelelõ használatára (e tanács többeknek elkerülte a figyelmét, ami a késõbbiekben fárasztó következményeket vont maga után). A kissé felhõs égbolt megakadályozta, hogy a túra elején már hõgutát kapjon az ember, így lehetett gyönyörködni a táj szépségében, a szürkemarhákban és a kacsákban akik a pecások mellett várták a szerencsét. A tavat elhagyva keresztülvágtunk a Kiserdõ-tetõn, ízelítõt kaptunk a lépcsõzésbõl, majd a fejünket kapkodva a táj szépségének befogadása miatt, leereszkedtünk a Szélmarta sziklákhoz (egy kisebb csapat az itinert lobogtatva nagy sebességgel haladt tovább az Óvár irányába, pedig a szalagozás szerint forduló volt a Külsõ-tó felé; nem is láttam többé õket). A Külsõ-tó nádasa mellett azon tanakodtunk, vajon itt miért nem látni vízimadarakat, a máshol megszokottakkal ellentétben (a választ csak a szél ismeri...). Elhagytuk a gémeskutat, feloldalaztunk az Apáti-tetõ mentén, majd a másik oldalon elértük az elsõ EP-t, a templomot.

Az útbaigazítást követve haladtunk tovább az erdõben az Apáti-hegyre, ahonnan ismét gyönyörködhettünk a nádasban és a környezõ tájban, persze most a másik oldalról. A kilátótól leereszkedtünk a szõlõkig, ahonnan meg kellett célozni a Levendulást (a rajtnál közölték, hogy a szalagozás eltûnt, így magunkra maradunk a tájékozódásban, ez jó mûszaki ráérzést követõen sikeres volt, így sokakkal ellentétben láttuk a megnyírt levendulabokrokat a tájékoztató táblával egyetemben; javasolnék egy tájékoztató táblát vagy feliratot a lugasmerevítõ oszlopra), ahonnan egyenes út vezetett fel a fák között a Nyereg-hegyen vezetõ ösvényig, majd azon továbbhaladva a Csúcs-hegyre. A kilátás, immár napsütésben, gyönyörû volt. Az ösvény néha meredek sziklafal tetején folytatódott tovább, több pontján is kilátást engedélyezve a tóra. A hullámvasút nyomvonalát követve immát a Gubicsa-tetõre kapaszkodtunk fölfelé az erdõben, majd hasonló útvonalon, de immár lefelé a kutatóházhoz, a második EP-hez, ahol finom forrásvíz és nápolyi-kex adalék szolgáltatott egy kis erõt a továbbjutáshoz.

A Szarkádi-erdõben folytattuk az utunkat, mint a gólyák, dél felé, fák alatt, ki-kipillantva a tóra, a túlpartra, a völgyhídra. Ezen a szakaszon a szûkszavú itinert több alkalommal is el kellett olvasni, mert jellemzõnek ítélt pontok nem szerepltek benne, pl. a Félbevágott-kúp, ahol markánsan fordult az útvonal az Újlaki-rom felé, amit persze nem kellett elérni, mert elõtte a zöldre kellett váltani. Az ösvényrõl le kellett térni egy földútra, mely hamarosan murvával szórttá változva kanyargott a szolid kis vityillók között. Az itiner jelzésének megfelelõen, a Cser-hegy oldalában, a töréspontban volt a harmadik EP. A terülj-terülj asztalkám nagyon jó volt, különösen a dinnyedarabok, melyek egyszerre verték el az éhséget és a szomjúságot (itt találkoztunk olyanokkal, akik régen hagytak el minket, de vissza kellett jönniük).

Tovább folytattuk az utat az Akasztó-hegy irányába, ahonnan már a Balaton szélesebb oldalán nyüzsgõ vitorlásokat csodáltuk meg. Leereszkedve elkaptuk a piac utolsó pillanatait, majd a lépcsõs ösvényen lejutottunk a Somosi strandhoz (kövtkezõ alkalomra javasolnám a máshol már elfogadott kis lampionos EP jelzõket, ugyanis a pontõr majd' kitáncolta a lelkét, mire észrevettük...; és persze jó lenne, ha utolsó állomás lenne a fürdési lehetõség!).

A hajóállomás felé haladva már nagy tömeggel találtuk szembe magunkat, ami kicsit átalakította a túra hangulatát, így mi is megebédeltünk egy büfé teraszán, tudatában a hátralévõ csekély 4 km távolságnak. Szerencsére a Barátlakásokhoz már ismét erdõben kellett haladni, ami jó hangulatot kölcsönzött ismét a túrához. Körbejárva az Óvár lankás oldalát elértünk egy mûúthoz, ahol követve az itinert, JOBBRA fordultunk a megfelelõ BAL helyett. Szerencsére a húsz méter az korrekt távmegadás volt, visszafordulás, majd némi lépcsõzés után megérkeztünk a Kálvária tetejéhez (a helyszínhez nem illõ módon fényképezkedõ turista látványa sajnos rontott a hangulaton, de ez nem a szervezõk bûne, hanem az illetõ nõ kulturálatlansága). Innen már egyenes út vezetett a tömegen keresztül az utolsó EP-hez a sétányon, majd át az Õsközségen vissza a Belsõ-tó mellé, ahol a Szabdidõ parkban beérkeztünk a célba.

Egy kis összegzés:

A szervezõk hozzállása kiváló volt, kedvesek voltak, és jól viselték a tapasztaltakból eredõ kritikákat.

Az ellátásra nem lehet panasz, megfelelõ mennyiségû és minõségû volt az étel-ital.

Az itiner tapasztalt hiányosságainak javítására ígéretet tettek.

Elsõ alkalommal szervezett túrához - bölcsen - nem rendeltek szintidõt, de úgy vélem az elkövetkezõkben ezt a húsz kilómétert 5 óra alatt bõven lehet teljesíteni.



Csak gratulálni tudok a szervezõknek a rendezésért, a jó grafikájú kitûzõért és az ötletért, hogy ezen a szép vidéken tölthettem el egy kellemes napot.

Jövõre ugyanitt remélem ismét próbát lehet tenni!

 

 
 
Téli MátraTúra éve: 20102010.01.31 18:52:20
Téli Mátra XL

Rush!, úgy vélem azok se teljesen normálisak, akik ebben a -szobából nézve- gyönyörû idõben nekiveselkedtek a Mátrának.
De ott voltunk.

Reggeli négy negyvenkor indultunk Kecsóról, ekkor már kezdett szállingózni a beígért áldás. Mire Füredre érkeztünk fél nyolc magasságában, a parkolóhelyek megteltek, a hó szakadt, ami a nap folyamán még fokozódott.
Kis csapatunk kettéoszlott: a lányok nekiveselkedtek az M-nek, én Csabival az XL-nek. Igaz, késõi volt az indulás, de jó részidõt produkáltunk Szentimréig. Gyönyörû hóesés, a lepel néhol térdig érõ mennyiségben, melyben a kutyusok, fõleg a törpenövésûek egy az egyben elvesztek. Nehéz volt az elõzés, sokat kellett töretlen hóban ugrálni (itt jegyezném meg: tisztelet az út törõknek!). A tea jól esett, addigra a ruházat csurom víz volt, így a párologtatás össznépi fílingje remekül jelentkezett.
Indulás tovább. Csabi a Bõgõs-rétnél megemlíti, neki kiveszõben az ereje, én konokul mennék, de nem akarom hátrahagyni. Végül a Csór-réti tározó mellett elzavar, menjek a saját ritmusomban, õ átnevez az L-re. Az útvonal pontosítása után otthagyom.
A lányok eközben küzdenek a téllel, a tömeggel, saját akaraterejükkel. Lányom jól bírja, túlöltözöttségre panaszkodik leginkább, meg a kutyákat sajnálja, akik nyöszörögve rágják lábukról a jeges havat. A Kékesen már egy kicsit késésben vannak, de lefelé jó idõt hoznak, csak a köteles-csúszós szakaszon a tömeg tartja õket vissza egy kicsit. Ezt lehet, hogy jövõre ki kellene hagyni a pályáról, a késõn jövõk nyaktörési lehetõségének valószínûsége egyre csak nõ...
Csabit lehagyva elõttem a Csór-hegy, tavaly itt nagyon begörcsölt a lábam, ezért tisztelettel vártam a hegyet, ami nagyon kellemesen fogadott, néhány nagy levegõ után már bezsebeltem a pecsétet. Lefelé azon gondolkodtam, bemenjek-e levesezni, de úgy döntöttem, már így is sok idõt vesztettem, tehát irány a Kékes. Sok túrával a hátam mögött belefutottam a legnagyobb csapdába, nem mértem föl az erõmet, úgy gondoltam kajálás nélkül feljutok az ország tetejére. Ezzel a tudattal tehát nem kértem a szívélyesen kínált Pisztrángos-tavi zsíroskenyérbõl, mentem elõre. Ez a Gabi halála után már kezdte megbosszulni magát, a Sötét-lápánál már alig vánszorogtam, a várva várt torony pedig a végtelenbe tûnt, lila karikák, stb...Ha hihetek az órámnak a két EP között másfél óra telt el.
A turistaházban a tea életet mentett, több, mint fél óra pihenés, ételbevitel után tudtam csak elindulni.
Lefelé csodálatos volt az út, ügyesen sikerült kikerülni a sokakat felborító szakaszokat, mégha ez némi mászástöbbletet eredményezett is.
Kicsit nagyon lemaradva a tervezett idõmtõl, de örökre megtanulva a leckét, azt mondom: jó mulatság, férfi munka volt. Jövõre? Ki nem hagynám!

Zárószó: nem sok természetesen kialakult mosolyt láttam az arcokon, de a küzdeni vágyás a statisztika szerint is hozta a formát, több mint kétezer induló volt. Nekik is, a szervezõknek is csak gratulálni tudok.
 
 
túra éve: 2009
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20092009.06.01 16:47:58
Mátrai Csillagok 25

Az idei évben még nem volt túra elõtt oly izgalom, mint amivel most készült kis csapatunk az éjszakai Mátra meghódítására. Az idõ jónak indult. Két hét forróság, majd egy kis lehûlés, de azt el lehetett viselni. Aztán következtek a baljós jelek, országszerte csapadék, bár az elõrejelzés szerint csak "szórványosan". Azt hiszem, az összes szórvány ezen az estén Gyöngyös környékére gyûlt össze.
Pici késés a tervezetthez, de azért este nyolckor elstartoltunk (Györgyiék megcélozták a 40-est, de késõbb megtudtuk, átpártoltak a biztosabbnak látszó 15-re). Mi még elkattintottunk pár fotót, ahogy a Sár-hegy teteje kezd felhõbe burkolózni (tavaly elfelejtettük a gépet magunkkal vinni, pedig akkor jó idõ volt, lehetett volna jó képeket készíteni) már elõremutatott a jövõ: ebbõl nem lesz száraz láb...
A hegy hozta a nevét, a termõtalaj transzportja mindenki számára "kötelezõ" volt, hogy ennek a gazdák mennyire örültek, azt nem tudhatom.
Pillanatnyi elmezavartól kísértve Zsenyára bízom a lányokat, én meg mint az õrült nekivágok. Persze nem mint egy hivatásos sportoló, de kíváncsi vagyok mennyi idõ alatt jutok át az Anna-kápolnához. Önmagamhoz képest semmi okom a panaszra, egy órán belül sikerül. Elintéztem a pecsétet, útba igazítottam néhány tanácstalant, kezdett minden ruhámból folyni a víz, de megjöttek a többiek, szerelvényigazítás, és alló tovább.
Az útvonal még ismerõs volt, a Pipis-hegynél a hangár meghódítására indulókat sikerült visszafordítani. Ekkor már ember módjára szakadt az áldás a nyakunkba, amit persze tetézett, hogy a fák lombjai alatt ez szinte ezerszeresen "élvezetesebb". A tanösvényen elértük a kerítést (volt valaki, aki szembe jött, szemmagasságban erõteljes fény kibocsátással, aminek következménye részleges vakság úgy tíz-húsz másodpercig), ahonnan az erdei erdei ökumenikus templom mellett elhaladva, keresztülvágtunk a számomra ismeretlen csíkozgatású labdajátékpályán. Ki a fõútra, át a kiserdõn, fel a kilátóhoz (tavaly, némi képzavarral élve, itt annyian voltak ott, mint az oroszok; el is hangzott a késõbbiekben néhány panasz, aminek talán tulajdonítható a mostani szelektív indítás - ja és persze az akkori tömeg felét sem megütõ létszám). Gyors pecsét, némi mogyiscsoki, és irány Sástó. Ez a szolidan könnyed kétszáz méternek titulált emelkedõ hozta a formáját: nem a szinttel volt a baj, de azzal, hogy méterenként volt rajta kétméteres tócsa. Mivel ekkorra már teljes volt az életöröm (vagyis egy hüvelyknyi száraz hely nem akadt rajtunk), teljesen mindegy volt, belelépünk vagy nem, a vízbe. Hát inkább bele..
Sástó elõtti bekötõúton a tóparton a kacsamamák és szárnyaik alatt a kicsit megható látványt nyújtottak. Hezitáltunk, hogy fotózzuk-e õket, de az emberség azt diktálta, ne ijesszük meg õket a vakuval. Az étterem teraszán hideg volt, de a fogadtatás és a tea meleg, a zsíros kenyér erõt adó, szóval hiba egy szál se. Volt ruhacsavarás, kutyataszigálás (naná, hogy õ is enni akart:-)!!!). A lányom az elsõ holtpontját küzdi, mindene csurom víz, még a tea sem biztatja.

Menni elõre, ez egy (majdnem) pitbull...

Az a véleményem, most még jobban beleerõsített az égi áldás, nesztek túrázók (Zsenya meg is jegyzi: Gyöngyösön már mentõkocsik várnak ránk. ??? Szóval ennyi õrülttel kell kezdeni valamit...)
Sárga kereszt, Farkas-kút, a tavalyi jóízû ivás helyett csak a sárgafolt keresése, hajrá, egy kilcsi és jön a szánkópálya Lajosházáig. Meg is jött, az esõ még jobban rákezdett, gondoltuk, kenut kellett volna hozni, de maradtunk a sarascipõnél. Minden elõzetes félelem ellenére épségben lejutottunk. A patak, mint az õrült száguldott, lejebb az Õrlõmû elõtti részen még idõben elkaptuk az átkelési lehetõséget: a két vascsõbõl készült áteresz annyira visszaduzzasztotta a patakot, hogy percek kérdése volt a víz átlépése a tetején.
Az Õrlõmû után kezdõdött az újdonság. Az itiner nem egyértelmû megfogalmazása miatt jó mûszaki becsléssel úgy döntöttünk, hogy megyünk az elõttünk levõk jól kikapart nyomvonalán (hála Istennek, ez bejött, meg is találtuk a szalagozást). Innen már mosolyogtatóan könnyû volt a zöldön haladni, szinte pár perc alatt elértük a Haluskásnál levõ EP-t. A gazda a kocsiban ülve hallgatta a telefonon érkezõ jelentéseket.
Átpártolunk a zöldkeresztre, a térkép szerint egyszerû, a szalagozás szempontjából is egyszerû, de mérhetetlenül hosszúnak tûnik. Végre elérjük a Csáki-tetõ alját, ahonnan már látni a Solymosi "kifutópályát" (az utcai közvilágítás fentrõl ugyanis ehhez hasonlít). Azért, a fenékig tejfel szindróma még odébb van, a száraz idõben valószínûleg jó utat biztosító, a lemosott talajrétegbõl elõbukkanó sziklákon most szinte életveszély a közlekedés. Az csak egy dolog, hogy csúszik, az a dolga, de a kövek között kis zubogók, vízfolyások alakultak ki. Csúszkáltunk is mint annak a rendje, de végül leértünk.
Viki lányom második holtpontja. Annyira fáradt már, hogy alig vánszorog. A biztatás közben el is hagyjuk magunk mellett a zöldkereszt elfordulását a Pincés malom felé, így egyenesen kikeveredünk a Bartók Béláról elnevezett útra, amin haladva még nem dereng, honnan ismerõs a név (most nem mint zeneszerzõnkre gondolok). Nagy a csend, felrémlik, pecsételni kellene. A szinte ronggyá ázott leírást böngészve beugrik: rossz helyen vagyunk rossz idõben. A lányokat tovább küldjük a lenini úton, hogy a szalagozást figyelve haladjanak. Zsenyával visszakocogunk pecsétért. Persze ez sem egyszerû hajnalban. A házszámozás a páros oldalban lenrõ fe, míg a szükséges páratlan oldalban fenrõ le növexik. Azért megtaláljuk amit keresünk, majd maradék erõnket összeszedve a lányok után eredünk. Jön a telefon, hogy a változatosság kedvéért térdig érõ sárban caplatnak a Bába-kõ felé a szõlõk között. Mi utánuk. Lehet, hogy a kocogás a mentõangyal, de nem ragadunk bele a dágványba (azon elmélkedünk, vajon az útvonaltervezõ bekalkulálta-e, hogy esõben az a terep nem lesz leányálom, bár most már mindegy, ez is kell). Elérünk az ellenõrzõ ponthoz, majd nemsokára ki a kerékpárútra.
Nagyjaink elhúznak. Én Vikivel szép lassan, egyre lassabban vánszorogva haladunk a cél felé. Fázunk mind a ketten, a melegedést segítendõ ötvenméternyi kocogás után a lányom feladja a futást - a lába rettentõen fáj (nézzük is a célban , mily szépen bedagadt). Ezért aztán apa-lánya hülyeségi versenyt rendezve ballagunk tovább. A környéken senki, pedig Solymoson magunk mögött hagytunk egy nagyobb csapat küzdõt. Elérjük a tavalyról ismert síneket, az ismét beerõsítõ zuhé ellenére betrappolunk az iskolába: 6:34. Rendkívül elégedett vagyok magunkkal. Tavaly pár perccel a szintidõ elõtt értünk be, jó idõben, "napsütésben", és persze mindenfajta túrázási elõkészület nélkül. Az idén már jópár mögöttünk van, erõnlétünkre nem lehet panasz. A hátráltató körülményeket figyelembe véve elégedett vagyok. Nagyon örülünk a Petõfi-levesnek, ennél jobb erõtadó nem létezik a földön. És örülök, hogy váltottak a rendezõk is: a négyszögletes kitûzõ helyett most kereket vihetünk haza.

Néhány gondolat, amit szeretnék másokkal is megosztani, mert valahogy nem fér belém:
Ez a majd félszáz ember, aki elindult, úgy gondolom tudta mit vállal. Legalábbis a felnõttek. De voltak ott kisgyerekek is akik a sok feladóval ellentétben végigküzdötték ezt a nem éppen kellemes éjszakát (pokolit akartam írni, de nem voltak villámok, tehát nem volt jelen..)
Jó érzés az õrültek között lenni, de tegyük hozzá, nem piskóta egy ilyen éjszakát egy szál nejlonfüggöny alatt végig gubbasztani, mint pontõr. Érdemes rájuk is gondolni, ez is egyfajta õrület.
És utoljára, de nem utolsó sorban tisztelet azoknak, akik folyamatosan hozzák a tõlük megszokott eredményeket, akár esik, akár látszanak a csillagok. Az idei év befutóeredményei azt gondolom, jobban közelítik az igazságot, mint a tavalyiak.

Megmérettetés volt, megmérettettünk és azt vélem nem találtattunk könnyûnek.

Jövõ Pünkösd ugyanitt? Úgy legyen...
 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20092009.04.26 13:44:21
Hanák Kolos/Muzsla

Kis társaságunk újból összeállt, hogy megmérettesse magát a vad természet erõivel szemben.
A elõzetes egyeztetések, érvek-ellenérvek hatására azonban kettévált a társaság. Én is, Zsuzsa is mindenképpen meg akartunk birkózni a 36 km-es távval, Zsenya, Kátya, Judit és lányunk, a 10 éves Viki "csak" a 26 km-t vállalta be. Elsõ alakalommal vettünk részt ezen a rendezvényen, de az útvonal több szakaszát bejártuk már, így nem fogadott minket ismeretlen táj.
Persze soha nem fordul elõ, hogy minden tökéletesen kezdõdjön és haladjon a saját útján. Nem akartuk igénybe venni a buszos szolgáltatást, így két kocsival logisztikáztuk össze a "ki hol is kezd és hogyan jutunk vissza" mûsorszámot (utólag megnézve a helyzetet, gyönyörûen elbaltáztunk szinte mindent, de legalábbis a megtett km-ek számát jelentõsen megemeltük).
Judit kirakott minket a Kékes parkolójában, és indult Püspökibe Zsenyáékért. Úgy terveztük, hogy Galyatetõ és Ágasvár között be fogjuk õket érni. A gyors nevezés (ennyi embert még nem láttam a Tetõ étteremben egyszerre, olyan egészséges káosz kinézete volt) és elindulás öröme beleköltözött a lábunkba, így az eléggé meredek lefelé vezetõ sárga jelen lezúdultunk (nemcsak mi ketten, a többiek is, páran eléggé különleges stílusban). A gyönyörû idõ, a felbukkanó csodálatos tájak mind-mind ösztönöztek a haladásra (meg persze egymást is "húztuk"). Ezen a szakaszon könnyû volt a lassabban haladókat kerülgetni (nem úgy a Muzsláról lejövet). A régebb óta résztvevõktõl kaptunk is biztatást: "ha így haladtok, a gyilkon nem tudtok fölmenni". Így kiderült, hogy nem a Sombokor oldala az embert próbáló, az még várat magára. Minden esetre jó lendületben túljutottunk a Som-hegyen, mire észbe kaptunk, már a Csór-hegy emelkedõjén kúsztunk fölfelé, ahol hamarosan megkaptuk elsõ pecsétünket. Tovább elõre, gyors gyönyörködés a tájban (ebben az évben negyedik alkalommal látom a Csór-réti víztározót, amíg tanultam róla, egy alkalommal nem sikerült eljutnom), majd a Nagy-lápafõ elõtt belebotlunk a "szakszerûen helyhez kötött" mozgó ellenõrzõ pontba. Így lehet élni!! A A Rudolf-tanyai elágazás elõtt frissítõt osztanak, én nem veszem igénybe, de az 56-osok közül többen megtöltik a palackjukat (azt gondolom megérdemlik a már megtett 30 km után). Zsuzsa szörpöt kortyol, amitõl késõbb nem éppen kellemesen érzi magát. Átvágunk a Mogyorós-ormon, majd szinte észrevétlen gyorsasággal elõttünk terem Galyatetõ (hát a Gertrúd elõtt nem semmi illatfelhõbe ütköztünk, akár le is lehetne állni, de a tábla közli: menjetek északnak!). Az ellenõrzõ pont a kilátó tövében, pecsét, indulás. Zsuzsa hezitál, fölmásszon-e a magasba, ugyanis múltkor a köd miatt semmit nem látott a tájból. Erõteljes fellépésem hatására, miszerint 100 m megtétele után ugyanazt fogja látni a felvonó mellõl, letett errõl az óhajról, majd késõbb igazat adott a tanácsért.
Tovább elõre, az iramot tartjuk, remélem nemsokára beérjük a családom, és együtt tudunk továbbhaladni mindannyian. Elhaladunk a piszkéstetõi telep mellet, majd a kéken tovább Szentlászló felé. A másik csapatnak csak 11:10-kor sikerült elrajtolni. Ennek tudatában továbbkocogtunk Zsuzsával Szentlászlóba ( a frissítõnek álcázott teának furcsa citromíze volt...). A WC és az arcmosás lehetõsége viszont mindent megért. Indultunk tovább a Vörös-kõ felé (Este panaszkodott Judit, hogy az irányjelzõ feliraton csak a Mátrabérc és a Hanák Kolos felirat szerepelt, a Muzsla tollal volt odakaparva utólag. Igazat adtam neki, elvégre Galyától egy útvonalon haladtak a túrák, tehát mindenképp meg lehetett volna tenni jobban is.), ahol a kilátó tövében kisebb sor volt a pecsételés elõtt (Itt ismét szembesültünk az Orwelli igazsággal, miszerint mindenki egyenlõ, de vannak egyenlõbbek. Kb. huszadiknak álltunk, de volt 5-6 egyenlõbb, akinek nem tûnt fel e magyar sajátosság, mármint a sorbanállás, átgázolva mindenkin és mindenen álltak a pecsét õre elé. Az õ arcán is látszott a véleménye, de nem szólt semmit.). Miután végeztünk, hitetlenkedve néztük az itinert: a Kékesrõl két és fél óra alatt értünk ide! Ez nekünk, mint nem rendszeresen edzõ, csak saját örömére túrázó embereknek nagy mértékben fellökte az adrenalinszintet. Mindenféle arcoskodás nélkül megállapítottuk, hogy ha az erõnk és a természet adottságai továbbra is ilyen jól viszonyulnak egymáshoz, bõven be fogunk érni szintidõ elõtt (meglett, de az arcból visszafogtunk...). A sárga, majd a kék jelzésen kocogtunk önfeledt mámorban (találkoztunk egy csoporttal, akik egy vérzõ orrú túrázót pátyolgattak, mivel voltak elegen, nem maradtunk tovább), "örökifjú" túrázókkal találkoztunk, akik mosolyogva biztattak. Ennek örömére túl is futottunk a Szamár-kõi letérõn, vagyis felmászón, több ifjú követett, majd megelõzött minket (többé nem láttuk õket), mi visszafordultunk, de a megszerzett elõny, és a viszonylagos néptelenség oda lett. Belekeveredtünk egy csoportba, aki már a látványtól meghaltak, majd miután az elsõ ötven méter megtették, összeestek. Négykézláb, fákon lendülve, kiköpött tüdõvel, de felküzdöttük magunkat Ágasvár csúcsára ( a lihegés mellet gyönyörû kilátás a hasznosi tározóra, Pásztóra és tovább, a párába burkolt vidékre). Levegõvétel után indultunk lefelé, a viszonylag szûk folyosón lehetséges lejutást nemcsak a széttaposott útvonal, a kilazult kövek, a felelõtlen módon lerohanó emberek, és a szembejövõ forgalom zavarta össze, hanem amitõl féltünk: a térdünk úgy döntött beindítja a védekezõ mechanizmust, roppant egyet, majd csendben elkezdett alattomosan fájni. Vége a gyors beérés álomképének! A turistaháznál vízvételezés (a család többi tagja mesélte, hogy mosdót kerestek nagy naivan, helyette a klasszikus szélöblítésest tudták volna alkalmazni. Nem kértek belõle.), majd lemenetel a Csörgõ-patakhoz, végül a Békás-tó mellet elhaladva leértünk Mátrakeresztesre. Az EP-on keksz, és frissítõ. Mivel a tömeg felért egy október 23-ai tüntetés méreteivel, pihenõ nélkül nekivágtunk a további útnak a Muzsla felé. Kényelmes széles út, elfogadható mértékû emelkedõ, de a fájó láb nem engedi a gyorsabb ütemet. Az Ólom-tetõn felfelé több alkalommal gyönyörû kilátás nyílt az eddig megtett útvonalra (egybefoglalva láttuk a Kékest, Galyát, Ágasvárt). Eszembe jutottak a Jack London filmek jelenetei, amikor a hágón keltek át hosszú sorban az aranyat keresõk, a Nyikom-nyeregbõl fölnézve ilyen látvány fogadott. Furcsa balettmozdulatokkal, de végül elértük a Muzslát.
Rövid pihenõt engedélyeztünk magunknak ( A többiek ekkor élték túl Ágasvárt, saját bevallás szerint jól haladnak a cél felé. A célban a találkozás után mesélték, hogy nekik sokkal jobban sikerült a terep legyõzése), és nekiindultunk az utolsó szakasznak. A keskeny ösvény a bozótosban nem igazán adott lehetõséget a gyors haladásra. Az udvariassági szabályok, még ha íratlanok is, úgy gondolom itt is érvényesek. Sajnos sokan nincsenek vele tisztában, hogy egy teljesítménytúra, mint a neve is mutatja, az önmagunknak felállított teljesítmény elérésérõl szól. Nem a flaszterról ide csöppent sétálókról, aki azon vannak felháborodva, ha egynél több ember utat kér a mellettük való elhaladás biztosítására. Nem folytatom, szerintem ezt a honlapot sem olvassák soha el...
Lekocogunk váltott tempóban a Harasztos-bércen, a Koncsúrokon, ahol mind a mögénk kerülõ Mátrabérc, mind a Cserhát szépen látszik. Erõnket ekkor már a holtponton túllépés adja, így nagyon rosszul érint a Kis-hársas utáni kõvel alaposan megszórt lejtõ a Diós-patakig. Egy gyors pancsolás a patakban, rövid emelkedõ, majd a szekérúton szép komótosan bekocogunk a faluba a présházak között (óriási sikert arat a Polgármesteri Hivatal Ivósok Klubjának táblája!), ahol már sok-sok pihenõ embert látunk. Majdnem sikerül túlfutni az iskolán, de egy gyors fékezés után lejelentkezünk, és megkapjuk emléklapunkat a kitûzõvel együtt. Kicsit több lett az idõnk a tervezettnél, de a túra egészének élménye kárpótolja ezt a kis hibát. Jó szervezés, majdnem tökéletes irányítás, szóval hiba semmi.
A bodza szörp a célban a szódával, nos ez nagyon jól esett. Azt gondolom másnak is, mert ebbõl volt a legtöbb üres flakon.
Pihizünk a napon a többiekkel. Sokan panaszkodnak a lábfájásra, az jutott eszünkbe, vajon nem-e az Orthoped Orvosok Országos Osztálya szponzorálta ezt az eseményt:)))
Csöng a telefon, a család jelentkezik végre, hogy már a szekérúton vannak. Felkocogok elébük, a lányom elsuhan mellettem azzal az "akkor is megcsinálom" arccal, amit mindig látok rajta, ha valami nehéz teljesítményt kell végrehajtania, bármirõl legyen is szó. Anyától elkérem a papírokat, megyek Viki után, és együtt futunk be a célba. 5 perccel a szintidõ lejárta elõtt. A lányok mosolyogva gratulálnak neki.

A nap jól sikerült, ismét sok élménnyel gazdagodva tértünk haza, az Alföldre.
 
 
Bujáki kikeletTúra éve: 20092009.04.19 13:51:06
Bujáki Kikelet 30

Egy kevés nosztalgiát érezve szántuk rá magunkat a túrára (persze nem volt nehéz, ahogy szoktuk: "Megyünk? Naná!"). A nosztalgia onnan fakad, hogy kb. nyolc évvel ezelõtt 10 kellemes napot töltöttünk el a Honvéd Üdülõben, megszerettük a táj nyugodt szépségét, az emberek közvetlenségét, becsületességét (errõl késõbb).
Arra számítottunk, nagy tolongás lesz a rajtnál, de rá kellet jönnünk, hogy a 9:40-es indulás már a mezõny végéhez szegezett minket. A jó értelemben vett káosz uralkodott az iskolában, ahonnan elindultunk a Kálváriához vezetõ úton, a szép templom mellett.
A rendezõk kitettek magukért, az itiner ígérete szerinti szalagozás pontosan mutatta az utat, az eltévedés veszélye messze ûzetett. Azért megemlítem, bár nem akartam, hogy sajnos voltak olyanok, akik nem gondoltak arra, hogy utánuk is jöhetnek még túrázók. A szalagokat szép sorban letépdesték, és ami a legbosszantóbb, el is dobálták az erdõben. Az az érzésem, belõlük nem lesz környezetüket szeretõ és védõ felnõtt.
Hegymenetben már a 15-ösrõl visszafelé ballagó társakkal találkoztunk. Ez jelentette az életet, mert különben a tájból a tejszerû köd miatt semmi nem látszott. Az itinerbõl tudtuk meg, hogy mit is kellene látnunk valójában (no és persze a délutáni visszatérõ szakaszban, a csodálatos naplemente fényeiben). A Sas-bércet elérve a csodálatos kilátás helyett frissen sült szalonna illata csalogatott bennünket közelebb (a pontõr invitált minket, de el kellet döntenünk: lakmározunk, vagy megyünk. A Mátrahegy-túra lángosozása után már ismertük a következményeket, így megköszönve a szíves invitálást továbbálltunk). Azért kapunk egy olyan infót, hogy a bokori EP-n friss fánk lesz a nasi. Nem tudom más hogy volt vele, minket gyorsabb haladásra ösztönzött a tudat.
A Káva-hegy felé menet kocogva megelõztünk egy csapat iskolást. A nyiladékon kapaszkodva észrevettük, hogy a köd eltûnt, látni kezdtük a környezõ magaslatokat. A Meredek-hegyrõl leereszkedve átkeltünk a Bokor-patakon, balra indulva tovább a gyönyörû völgyben (jelentem a kék Robur a helyén van!). Az erdei úton haladva annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy majdnem elvétettük az átkeléshez a lemenetelt. Szerencsére volt egy túratárs, aki pont itt elõzött meg minket, Õ figyelt.
Kikapaszkodtunk a vízmosásból, kijutottunk egy nyílt terepre a Német-oldalon. Megtaláltuk a Nelásdpuszta tetõtlen hodályát, majd erdõbe be, mezõre ki, balra jobbra, majd ki egy fennsíkra, ahonnan szép kilátás nyílt Kutasóra, a völgyre és a környezõ hegyekre. Lecaplattunk a betonúton a település közepén elhelyezkedõ palóc kemencéhez, a 2. EP-hoz. Itt különleges meglepetés várt mindenkit: Juci, a jókedélyû csacsi, szintén jókedélyû gazdájával. A lányom 3 másodperc alatt már a hátán volt, szamaragolt (vagy csacsigolt?) egy keveset, cserébe Juci megkapta a szendvicsét + egy kis szõlõcukrot. A helyi "Különleges Mentõszolgálat" gondolt a megfáradt gyaloglókra, frissítõket és gyorsítókat lehetett tõlük beszerezni, ami sokak számára jól jött. A túra szépségei mellet a településeket is szoktuk osztályozni. Kutasót nem tudom hová sorolni, ilyen tiszta, rendezett kis falut régen láttam, azon gondolkoztam, hogy ezt a tényt hogyan tudják megvalósítani (a túra végén kaptuk a magyarázatot: a polgármesterük talpraesett ember, aki szívén viseli a falu dolgait, a lakosokat pedig ösztönzi a rend fenntartására). Mindenesetre példaként szolgálhatna sok más település részére!!
A túra egyetlen negatívumának tudnám említeni a Kutasó és Bokor közötti közút használatát. Sohasem szerettem betonon menni, túrázni fõképp nem, de látva a mezõgazdasági mûvelésû területeket, valamint a zsombékos rétet, be kell ismernem más út nem választható. Szerencsére rövid a szakasz, hamarosan a Bokori Közösségi Házhoz érünk (3. EP). A beígért fánk halmokban hevert az asztalon.Egy sima-egy kakaós fánk elfogyasztása után elbúcsúztunk a többiektõl, és elindultunk tovább. Kis "svédcsavar" után rátértünk a Buják felé vezetõ kijelölt útra.
A rögtönzött átkelõn túljutva már napsütötte tájon ballagtunk tovább, elértük a keresztet, a kétszer jobbra helyett helyesen háromszor jobbra fordulás után lefelé haladtunk a völgybe. Az erdészház után már jól látható volt az Õr-hegy tetején lévõ várrom. A várt emelkedõ nem is volt olyan életveszélyes, mint amire korábbról emlékeztünk (persze most azon mentünk le :)). Itt felfelé igyekvõ terepmotorosokkal találkoztunk, valamint egy gazdátlan kutyával, aki Bokor óta követte szíve hölgyét, s persze vele együtt a túrázókat is. Leérve a hegy tövébe átmentünk a Bujáki-patakon, befordultunk az erdõbe, és kényelmes mászás közepette feljutottunk a Selyem-rétre. Menet közben ismerõs volt a honvédségi erdei tornapálya, a fazsilip. Az elkerített erdõirtások között áthaladtunk a Szurdok-árkon, majd rátértünk az immár lefelé vezetõ erdei útra. A lemenõ nap fényében csodálatos fényjátékban fürdött a hegykarély különféle zöld árnyalata. Leérve a kereszthez úgy döntöttünk, megnézzük a rég látott Kálváriát. Nagyon sajnálom, amiért olyan lepusztult állapotban van, ahogy, pedig igazán megérdemelné a felújítást.
Beértünk az iskolába, ahol a rendezõk zsíros kenyérrel vártak (vegyes savanyúság volt hozzá, de kérésünkre pillanatokon belül az asztalra varázsolták a valójában ide dukáló hagymát, köszönet érte!).
Megköszönve a kitûnõ szervezést, a szép túrát, elbúcsúztunk a rendezõktõl. Betértünk a templom melletti cukrászdába, a jutalomként magunknak megígért fagylaltra. Az ott levõkkel szóba elegyedtünk, megtudtuk az elmúlt idõszak természeti csapásainak történetét, azt hogy az élet itt sem fenékig tejföl. Kellemes élményekkel távoztunk.

Post scriptum:
Már sötét este volt, mire hazaértünk, s a kipakolás közben rájöttünk, két túrabotunk valahol megvált tõlünk. Elszomorodtunk ezen, kicsit rombolva is az emelkedett hangulatot.
Vasárnap délelõtt hirtelen ötlettõl vezérelve, felhívtuk a megadott telefonszámon a rendezõt, elmondtuk a panaszunkat. Épp indulóban volt, de még visszaugrott a kedvünkért a cukrászdába. Tõle tudtuk meg, hogy nemcsak a túrabot várja a tulajdonosát, hanem még több más ruhadarab is. Szóval ez a becsületesség kategóriájába tartozik. Tiszteletem a Bujákiaknak és köszönet a rendezõnek!
 
 
MátrahegyTúra éve: 20092009.03.09 18:07:26
Mátrahegy 30

Kora reggeli indulás a Kiskunság közepérõl, ahol a szél erõssége már meghaladta a kiránduláshoz megfelelõt. De sebaj, irány a bizonytalan, mert menni kell! Sõt, muszáj! Késõbb kiderült, jó döntés volt.
7 óra magasságában még kevés autó van az iskola elõtt, gyors leállás, regi már elõvételben megvolt, így az indulás gyorsra sikeredett. Zsenyával erõltetett menetben nekivágtunk a Muzsla-tetõnek, a család többi tagja, akik a 20-asra neveztek, még vártak nyolcig.
Gyors pecsét a tetõn, jókívánságok, aztán rohanás tovább. Egy-két hófolttól eltekintve a pálya könnyen teljesíthetõ volt. Az elterelés nagyszerû volt, emlékeztetett a katonakoromra: oda kell menni, ahol a legnagyobb a sár. Így több alkalommal "repültünk", de végül kilyukadtunk a Kecske-bércrõl lefelé a Szanatórium elé. Valami zseniális jóakaró jóvoltából az iránymutató jelzõoszlop úgy 90°-kal el volt állítva ÉNY felé, gondolom, nemcsak mi indultunk el a rossz irányba. A rossz irányban jelzés nem volt, gyors visszatérés, kutatás, útmeglelés és hajrá tovább. Mátraháza parkoló: a csoki finom volt, de a lángosnak nem tudtunk ellenállni (idõveszteség 15 perc). Tovább a piroson, a patakok, vízfolyások kezdtek látványos méreteket ölteni, de az útvonal ismeretében könnyen legyûrhetõ akadályok voltak. A Vörösmarty turistaházat tovahagyva rátértünk a Télizöldes útjára, itt a favágók bizonyára azt gondolták ki, hogy a teljesítménytúra nehézségi fokát überelik a fák útra történõ döntésével. De sebaj, aki a sáron átrepült, annak ez a kis akadály sem jelent gondot. Még néhány lépés, és a Parádsasvári EP-hoz értünk. Minden tiszteletem a szervezõké, a megterített asztalokon sorakoztak a szebbnél-szebb harapnivalók (bár egy tea jobban esett volna, ami sajnos nem adatott meg), a sáros résztvevõk pedig gazdagították az illetékesek teendõit.
Tudva, mi vár még ránk, nem tudtam legyûrni egy falatot sem. Ez a késõbbiekben meg is hozta az eredményét, az állandó hegymenetben nem is kapott el semmi rossz érzés (jó lecke volt a Téli Mátra). Leértünk a Sós-cseri tetõrõl, átkeltünk egy szép sárgára színezõdött patakon (talán a Parádi-Tarna volt?), és nekivágtunk a Vár-hegy oldalának. Saját megítélésem szerint nem haladtunk lassan, de néhány futó bizony arra se méltatott, hogy elolvashassuk, mi is a hátukon levõ felirat (:-)). De így én legalább megnézhettem a magasból a Köszörû-völgyi víztározót, ami egy kis szakmai túrának felért a számomra, hiszen itt még sohasem jártam. Az egészen jól járható úton végül leértünk Óhutára, pecsét, nézelõdés (de mikor került elénk az az úr, akit még Mháza elõtt hagytunk le?), egy fotó a Klarissza-csevicénél, majd mély levegõ, és neki a piros kereszttel fémjelzett hegyoldalnak. A fenyves gyönyörû, a táj egységével harmonizálva embernyi mélységû keréknyomok. Így nem túl nehéz többeknek is elfelejteni, hogy a jelzést figyeljék. De sebaj, elvégre egy túrán veszünk részt, a hangjelzés(!!!) eljut messzire. Mire felérünk a Pisztrángos tóhoz (Zsenya mindenáron halat akar enni, hiába mondom neki, hogy ez valójában inkább egy pocsolya, majd otthon beszerezzük...) kitisztul a tüdõnk. A tónál nagy a forgalom, azért mások is szeretik a kihívásokat, még ha nem is TT-ra mennek. Következik a kék kereszt, Zsenyának nem szólok, még sohasem járt a Kékesen, otthon meséltem neki, hogy egy kicsit meredek, valószínûleg csúszni is fog, de én már vittem a nyakamban fel a lányomat valaha, rég... Így aztán csak folytatjuk az emelkedést vitézül. Valamiért nem köt le minket, miért is halt meg Gabi, sötét, vagy világos-e a Lápa. Hiába az óvatoskodás, az elmúlt huszon kilométer figyelme, a szûkös helyen vagy lekerül az ember egy szinttel lejjebb, vagy feláldozza szeretett cipõjét a nedvesség oltárán. Az utóbbi mellett döntöttem, szerintem jól, mert fél perc múlva a másik cipõ is a társa sorsára jutott. Ezzel el is dõlt a verseny, az útvonal az árkon-bokronra módosult. (Utólag belegondolva jobb is hogy a meredélyen történt mindez, a tetõn akkora latyak volt, amin egy T72-es se tudott volna átjutni száraz lábbal, akarom mondani, lánccal.) Végre forró tea, finom alma, néhány jó szó, pecsételés (keresik rajtam Zsenyát, de hál' Istennek addigra betoppan), egy kis pihi, erõgyûjtés (vagy csak elvesztegetett húsz perc?), búcsú, pacsi a kövön, hajrá.
Hála Newtonnak, tudjuk, lefelé gyorsabb, vagy így, vagy úgy. Mire észbe kaptunk, a Vályús-kúti EP-n voltunk (utólag követem meg a pontõröket, akik gratuláltak mint ezredik befutó, és megígértették velem, hogy hozok nekik sört, de sajnos lent csak New-York felé lehetett kanyarodni, így mire visszaértem, kihûlt a helyük :-))). Jövõre betárazok nekik egyet!)
A köves ösvényen néha nyaktörõ mutatványokat vittünk véghez, ennek eredményeként Zsenyának megfájdult a lába, így elzavart maga mellõl, legalább én érjek be szintidõn belül (õ is betalált bõven 8 órán belül, mire kiderült, hogy a szint 9 óra volt).
Konklúzió:
- Ne higgyen senki az idõjósoknak. Az egész heti gyomorszorító jóslásokkal szemben csodálatos túraidõ volt.
- Ha egy túrát meg lehet rendesen szervezni, akkor ez az volt. Szalagok, nem elázott figyelmeztetõ feliratok, mosolygó emberek. Kell ennél több?
- Nem volt tömegnyomor, nem voltak szitkozódások. A rossz hírekkel ellentétben a futók is tudnak beszélni, megköszönni a segítséget, felvenni az eldobott/elhagyott szemetet, nemcsak az egyszerû bakancsosok. Ez a mozzanat nagyon tetszett (lásd a Téli Mátra élménybeszámolóit!).
- A Mátra mindig is gyönyörû volt és lesz is, remélem örökké!

Ui.: Nem tudom, hol kellett volna jeleznünk, hogy saját poharunkból/kulacsunkból ittunk, de ebbõl nem ûzök sportot, elvégre nem azért járom a természetet, hogy tönkre tegyem. Remélem a többi résztvevõ is egyet ért velem.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár