Túrabeszámolók
|
|
Az elsõ alkalommal megrendezésre kerülõ Tihanyi Csillagösvény Teljesítménytúra a hosszú ünnepi hétvégén kellemes kikapcsolódásnak igérkezett, amihez az idõjárás is áldását adta.Régóta szerettünk volna már egy alapos kirándulást tenni a félszigeten, melyre ez a körtúra tökéletesen alkalmasnak ígérkezett. A honlapon közölt adatok az indulás elõtt ugyan némi félreértésre adtak okot, ugyanis a szervezõk futóversenyeket rendeztek az elmúlt idõkben, de a telefonon adott tájékoztatás megnyugtató volt.
A rajt a Belsõ-tó melletti iskolából történt. Kiderült, nem is régen a túristajelzéseket átfestették, így felhívták a figyelmet az itiner megfelelõ használatára (e tanács többeknek elkerülte a figyelmét, ami a késõbbiekben fárasztó következményeket vont maga után). A kissé felhõs égbolt megakadályozta, hogy a túra elején már hõgutát kapjon az ember, így lehetett gyönyörködni a táj szépségében, a szürkemarhákban és a kacsákban akik a pecások mellett várták a szerencsét. A tavat elhagyva keresztülvágtunk a Kiserdõ-tetõn, ízelítõt kaptunk a lépcsõzésbõl, majd a fejünket kapkodva a táj szépségének befogadása miatt, leereszkedtünk a Szélmarta sziklákhoz (egy kisebb csapat az itinert lobogtatva nagy sebességgel haladt tovább az Óvár irányába, pedig a szalagozás szerint forduló volt a Külsõ-tó felé; nem is láttam többé õket). A Külsõ-tó nádasa mellett azon tanakodtunk, vajon itt miért nem látni vízimadarakat, a máshol megszokottakkal ellentétben (a választ csak a szél ismeri...). Elhagytuk a gémeskutat, feloldalaztunk az Apáti-tetõ mentén, majd a másik oldalon elértük az elsõ EP-t, a templomot.
Az útbaigazítást követve haladtunk tovább az erdõben az Apáti-hegyre, ahonnan ismét gyönyörködhettünk a nádasban és a környezõ tájban, persze most a másik oldalról. A kilátótól leereszkedtünk a szõlõkig, ahonnan meg kellett célozni a Levendulást (a rajtnál közölték, hogy a szalagozás eltûnt, így magunkra maradunk a tájékozódásban, ez jó mûszaki ráérzést követõen sikeres volt, így sokakkal ellentétben láttuk a megnyírt levendulabokrokat a tájékoztató táblával egyetemben; javasolnék egy tájékoztató táblát vagy feliratot a lugasmerevítõ oszlopra), ahonnan egyenes út vezetett fel a fák között a Nyereg-hegyen vezetõ ösvényig, majd azon továbbhaladva a Csúcs-hegyre. A kilátás, immár napsütésben, gyönyörû volt. Az ösvény néha meredek sziklafal tetején folytatódott tovább, több pontján is kilátást engedélyezve a tóra. A hullámvasút nyomvonalát követve immát a Gubicsa-tetõre kapaszkodtunk fölfelé az erdõben, majd hasonló útvonalon, de immár lefelé a kutatóházhoz, a második EP-hez, ahol finom forrásvíz és nápolyi-kex adalék szolgáltatott egy kis erõt a továbbjutáshoz.
A Szarkádi-erdõben folytattuk az utunkat, mint a gólyák, dél felé, fák alatt, ki-kipillantva a tóra, a túlpartra, a völgyhídra. Ezen a szakaszon a szûkszavú itinert több alkalommal is el kellett olvasni, mert jellemzõnek ítélt pontok nem szerepltek benne, pl. a Félbevágott-kúp, ahol markánsan fordult az útvonal az Újlaki-rom felé, amit persze nem kellett elérni, mert elõtte a zöldre kellett váltani. Az ösvényrõl le kellett térni egy földútra, mely hamarosan murvával szórttá változva kanyargott a szolid kis vityillók között. Az itiner jelzésének megfelelõen, a Cser-hegy oldalában, a töréspontban volt a harmadik EP. A terülj-terülj asztalkám nagyon jó volt, különösen a dinnyedarabok, melyek egyszerre verték el az éhséget és a szomjúságot (itt találkoztunk olyanokkal, akik régen hagytak el minket, de vissza kellett jönniük).
Tovább folytattuk az utat az Akasztó-hegy irányába, ahonnan már a Balaton szélesebb oldalán nyüzsgõ vitorlásokat csodáltuk meg. Leereszkedve elkaptuk a piac utolsó pillanatait, majd a lépcsõs ösvényen lejutottunk a Somosi strandhoz (kövtkezõ alkalomra javasolnám a máshol már elfogadott kis lampionos EP jelzõket, ugyanis a pontõr majd' kitáncolta a lelkét, mire észrevettük...; és persze jó lenne, ha utolsó állomás lenne a fürdési lehetõség!).
A hajóállomás felé haladva már nagy tömeggel találtuk szembe magunkat, ami kicsit átalakította a túra hangulatát, így mi is megebédeltünk egy büfé teraszán, tudatában a hátralévõ csekély 4 km távolságnak. Szerencsére a Barátlakásokhoz már ismét erdõben kellett haladni, ami jó hangulatot kölcsönzött ismét a túrához. Körbejárva az Óvár lankás oldalát elértünk egy mûúthoz, ahol követve az itinert, JOBBRA fordultunk a megfelelõ BAL helyett. Szerencsére a húsz méter az korrekt távmegadás volt, visszafordulás, majd némi lépcsõzés után megérkeztünk a Kálvária tetejéhez (a helyszínhez nem illõ módon fényképezkedõ turista látványa sajnos rontott a hangulaton, de ez nem a szervezõk bûne, hanem az illetõ nõ kulturálatlansága). Innen már egyenes út vezetett a tömegen keresztül az utolsó EP-hez a sétányon, majd át az Õsközségen vissza a Belsõ-tó mellé, ahol a Szabdidõ parkban beérkeztünk a célba.
Egy kis összegzés:
A szervezõk hozzállása kiváló volt, kedvesek voltak, és jól viselték a tapasztaltakból eredõ kritikákat.
Az ellátásra nem lehet panasz, megfelelõ mennyiségû és minõségû volt az étel-ital.
Az itiner tapasztalt hiányosságainak javítására ígéretet tettek.
Elsõ alkalommal szervezett túrához - bölcsen - nem rendeltek szintidõt, de úgy vélem az elkövetkezõkben ezt a húsz kilómétert 5 óra alatt bõven lehet teljesíteni.
Csak gratulálni tudok a szervezõknek a rendezésért, a jó grafikájú kitûzõért és az ötletért, hogy ezen a szép vidéken tölthettem el egy kellemes napot.
Jövõre ugyanitt remélem ismét próbát lehet tenni!
|
| | |
|
Téli Mátra XL
Rush!, úgy vélem azok se teljesen normálisak, akik ebben a -szobából nézve- gyönyörû idõben nekiveselkedtek a Mátrának.
De ott voltunk.
Reggeli négy negyvenkor indultunk Kecsóról, ekkor már kezdett szállingózni a beígért áldás. Mire Füredre érkeztünk fél nyolc magasságában, a parkolóhelyek megteltek, a hó szakadt, ami a nap folyamán még fokozódott.
Kis csapatunk kettéoszlott: a lányok nekiveselkedtek az M-nek, én Csabival az XL-nek. Igaz, késõi volt az indulás, de jó részidõt produkáltunk Szentimréig. Gyönyörû hóesés, a lepel néhol térdig érõ mennyiségben, melyben a kutyusok, fõleg a törpenövésûek egy az egyben elvesztek. Nehéz volt az elõzés, sokat kellett töretlen hóban ugrálni (itt jegyezném meg: tisztelet az út törõknek!). A tea jól esett, addigra a ruházat csurom víz volt, így a párologtatás össznépi fílingje remekül jelentkezett.
Indulás tovább. Csabi a Bõgõs-rétnél megemlíti, neki kiveszõben az ereje, én konokul mennék, de nem akarom hátrahagyni. Végül a Csór-réti tározó mellett elzavar, menjek a saját ritmusomban, õ átnevez az L-re. Az útvonal pontosítása után otthagyom.
A lányok eközben küzdenek a téllel, a tömeggel, saját akaraterejükkel. Lányom jól bírja, túlöltözöttségre panaszkodik leginkább, meg a kutyákat sajnálja, akik nyöszörögve rágják lábukról a jeges havat. A Kékesen már egy kicsit késésben vannak, de lefelé jó idõt hoznak, csak a köteles-csúszós szakaszon a tömeg tartja õket vissza egy kicsit. Ezt lehet, hogy jövõre ki kellene hagyni a pályáról, a késõn jövõk nyaktörési lehetõségének valószínûsége egyre csak nõ...
Csabit lehagyva elõttem a Csór-hegy, tavaly itt nagyon begörcsölt a lábam, ezért tisztelettel vártam a hegyet, ami nagyon kellemesen fogadott, néhány nagy levegõ után már bezsebeltem a pecsétet. Lefelé azon gondolkodtam, bemenjek-e levesezni, de úgy döntöttem, már így is sok idõt vesztettem, tehát irány a Kékes. Sok túrával a hátam mögött belefutottam a legnagyobb csapdába, nem mértem föl az erõmet, úgy gondoltam kajálás nélkül feljutok az ország tetejére. Ezzel a tudattal tehát nem kértem a szívélyesen kínált Pisztrángos-tavi zsíroskenyérbõl, mentem elõre. Ez a Gabi halála után már kezdte megbosszulni magát, a Sötét-lápánál már alig vánszorogtam, a várva várt torony pedig a végtelenbe tûnt, lila karikák, stb...Ha hihetek az órámnak a két EP között másfél óra telt el.
A turistaházban a tea életet mentett, több, mint fél óra pihenés, ételbevitel után tudtam csak elindulni.
Lefelé csodálatos volt az út, ügyesen sikerült kikerülni a sokakat felborító szakaszokat, mégha ez némi mászástöbbletet eredményezett is.
Kicsit nagyon lemaradva a tervezett idõmtõl, de örökre megtanulva a leckét, azt mondom: jó mulatság, férfi munka volt. Jövõre? Ki nem hagynám!
Zárószó: nem sok természetesen kialakult mosolyt láttam az arcokon, de a küzdeni vágyás a statisztika szerint is hozta a formát, több mint kétezer induló volt. Nekik is, a szervezõknek is csak gratulálni tudok.
|
| | |
| |
|
Mátrai Csillagok 25
Az idei évben még nem volt túra elõtt oly izgalom, mint amivel most készült kis csapatunk az éjszakai Mátra meghódítására. Az idõ jónak indult. Két hét forróság, majd egy kis lehûlés, de azt el lehetett viselni. Aztán következtek a baljós jelek, országszerte csapadék, bár az elõrejelzés szerint csak "szórványosan". Azt hiszem, az összes szórvány ezen az estén Gyöngyös környékére gyûlt össze.
Pici késés a tervezetthez, de azért este nyolckor elstartoltunk (Györgyiék megcélozták a 40-est, de késõbb megtudtuk, átpártoltak a biztosabbnak látszó 15-re). Mi még elkattintottunk pár fotót, ahogy a Sár-hegy teteje kezd felhõbe burkolózni (tavaly elfelejtettük a gépet magunkkal vinni, pedig akkor jó idõ volt, lehetett volna jó képeket készíteni) már elõremutatott a jövõ: ebbõl nem lesz száraz láb...
A hegy hozta a nevét, a termõtalaj transzportja mindenki számára "kötelezõ" volt, hogy ennek a gazdák mennyire örültek, azt nem tudhatom.
Pillanatnyi elmezavartól kísértve Zsenyára bízom a lányokat, én meg mint az õrült nekivágok. Persze nem mint egy hivatásos sportoló, de kíváncsi vagyok mennyi idõ alatt jutok át az Anna-kápolnához. Önmagamhoz képest semmi okom a panaszra, egy órán belül sikerül. Elintéztem a pecsétet, útba igazítottam néhány tanácstalant, kezdett minden ruhámból folyni a víz, de megjöttek a többiek, szerelvényigazítás, és alló tovább.
Az útvonal még ismerõs volt, a Pipis-hegynél a hangár meghódítására indulókat sikerült visszafordítani. Ekkor már ember módjára szakadt az áldás a nyakunkba, amit persze tetézett, hogy a fák lombjai alatt ez szinte ezerszeresen "élvezetesebb". A tanösvényen elértük a kerítést (volt valaki, aki szembe jött, szemmagasságban erõteljes fény kibocsátással, aminek következménye részleges vakság úgy tíz-húsz másodpercig), ahonnan az erdei erdei ökumenikus templom mellett elhaladva, keresztülvágtunk a számomra ismeretlen csíkozgatású labdajátékpályán. Ki a fõútra, át a kiserdõn, fel a kilátóhoz (tavaly, némi képzavarral élve, itt annyian voltak ott, mint az oroszok; el is hangzott a késõbbiekben néhány panasz, aminek talán tulajdonítható a mostani szelektív indítás - ja és persze az akkori tömeg felét sem megütõ létszám). Gyors pecsét, némi mogyiscsoki, és irány Sástó. Ez a szolidan könnyed kétszáz méternek titulált emelkedõ hozta a formáját: nem a szinttel volt a baj, de azzal, hogy méterenként volt rajta kétméteres tócsa. Mivel ekkorra már teljes volt az életöröm (vagyis egy hüvelyknyi száraz hely nem akadt rajtunk), teljesen mindegy volt, belelépünk vagy nem, a vízbe. Hát inkább bele..
Sástó elõtti bekötõúton a tóparton a kacsamamák és szárnyaik alatt a kicsit megható látványt nyújtottak. Hezitáltunk, hogy fotózzuk-e õket, de az emberség azt diktálta, ne ijesszük meg õket a vakuval. Az étterem teraszán hideg volt, de a fogadtatás és a tea meleg, a zsíros kenyér erõt adó, szóval hiba egy szál se. Volt ruhacsavarás, kutyataszigálás (naná, hogy õ is enni akart:-)!!!). A lányom az elsõ holtpontját küzdi, mindene csurom víz, még a tea sem biztatja.
Menni elõre, ez egy (majdnem) pitbull...
Az a véleményem, most még jobban beleerõsített az égi áldás, nesztek túrázók (Zsenya meg is jegyzi: Gyöngyösön már mentõkocsik várnak ránk. ??? Szóval ennyi õrülttel kell kezdeni valamit...)
Sárga kereszt, Farkas-kút, a tavalyi jóízû ivás helyett csak a sárgafolt keresése, hajrá, egy kilcsi és jön a szánkópálya Lajosházáig. Meg is jött, az esõ még jobban rákezdett, gondoltuk, kenut kellett volna hozni, de maradtunk a sarascipõnél. Minden elõzetes félelem ellenére épségben lejutottunk. A patak, mint az õrült száguldott, lejebb az Õrlõmû elõtti részen még idõben elkaptuk az átkelési lehetõséget: a két vascsõbõl készült áteresz annyira visszaduzzasztotta a patakot, hogy percek kérdése volt a víz átlépése a tetején.
Az Õrlõmû után kezdõdött az újdonság. Az itiner nem egyértelmû megfogalmazása miatt jó mûszaki becsléssel úgy döntöttünk, hogy megyünk az elõttünk levõk jól kikapart nyomvonalán (hála Istennek, ez bejött, meg is találtuk a szalagozást). Innen már mosolyogtatóan könnyû volt a zöldön haladni, szinte pár perc alatt elértük a Haluskásnál levõ EP-t. A gazda a kocsiban ülve hallgatta a telefonon érkezõ jelentéseket.
Átpártolunk a zöldkeresztre, a térkép szerint egyszerû, a szalagozás szempontjából is egyszerû, de mérhetetlenül hosszúnak tûnik. Végre elérjük a Csáki-tetõ alját, ahonnan már látni a Solymosi "kifutópályát" (az utcai közvilágítás fentrõl ugyanis ehhez hasonlít). Azért, a fenékig tejfel szindróma még odébb van, a száraz idõben valószínûleg jó utat biztosító, a lemosott talajrétegbõl elõbukkanó sziklákon most szinte életveszély a közlekedés. Az csak egy dolog, hogy csúszik, az a dolga, de a kövek között kis zubogók, vízfolyások alakultak ki. Csúszkáltunk is mint annak a rendje, de végül leértünk.
Viki lányom második holtpontja. Annyira fáradt már, hogy alig vánszorog. A biztatás közben el is hagyjuk magunk mellett a zöldkereszt elfordulását a Pincés malom felé, így egyenesen kikeveredünk a Bartók Béláról elnevezett útra, amin haladva még nem dereng, honnan ismerõs a név (most nem mint zeneszerzõnkre gondolok). Nagy a csend, felrémlik, pecsételni kellene. A szinte ronggyá ázott leírást böngészve beugrik: rossz helyen vagyunk rossz idõben. A lányokat tovább küldjük a lenini úton, hogy a szalagozást figyelve haladjanak. Zsenyával visszakocogunk pecsétért. Persze ez sem egyszerû hajnalban. A házszámozás a páros oldalban lenrõ fe, míg a szükséges páratlan oldalban fenrõ le növexik. Azért megtaláljuk amit keresünk, majd maradék erõnket összeszedve a lányok után eredünk. Jön a telefon, hogy a változatosság kedvéért térdig érõ sárban caplatnak a Bába-kõ felé a szõlõk között. Mi utánuk. Lehet, hogy a kocogás a mentõangyal, de nem ragadunk bele a dágványba (azon elmélkedünk, vajon az útvonaltervezõ bekalkulálta-e, hogy esõben az a terep nem lesz leányálom, bár most már mindegy, ez is kell). Elérünk az ellenõrzõ ponthoz, majd nemsokára ki a kerékpárútra.
Nagyjaink elhúznak. Én Vikivel szép lassan, egyre lassabban vánszorogva haladunk a cél felé. Fázunk mind a ketten, a melegedést segítendõ ötvenméternyi kocogás után a lányom feladja a futást - a lába rettentõen fáj (nézzük is a célban , mily szépen bedagadt). Ezért aztán apa-lánya hülyeségi versenyt rendezve ballagunk tovább. A környéken senki, pedig Solymoson magunk mögött hagytunk egy nagyobb csapat küzdõt. Elérjük a tavalyról ismert síneket, az ismét beerõsítõ zuhé ellenére betrappolunk az iskolába: 6:34. Rendkívül elégedett vagyok magunkkal. Tavaly pár perccel a szintidõ elõtt értünk be, jó idõben, "napsütésben", és persze mindenfajta túrázási elõkészület nélkül. Az idén már jópár mögöttünk van, erõnlétünkre nem lehet panasz. A hátráltató körülményeket figyelembe véve elégedett vagyok. Nagyon örülünk a Petõfi-levesnek, ennél jobb erõtadó nem létezik a földön. És örülök, hogy váltottak a rendezõk is: a négyszögletes kitûzõ helyett most kereket vihetünk haza.
Néhány gondolat, amit szeretnék másokkal is megosztani, mert valahogy nem fér belém:
Ez a majd félszáz ember, aki elindult, úgy gondolom tudta mit vállal. Legalábbis a felnõttek. De voltak ott kisgyerekek is akik a sok feladóval ellentétben végigküzdötték ezt a nem éppen kellemes éjszakát (pokolit akartam írni, de nem voltak villámok, tehát nem volt jelen..)
Jó érzés az õrültek között lenni, de tegyük hozzá, nem piskóta egy ilyen éjszakát egy szál nejlonfüggöny alatt végig gubbasztani, mint pontõr. Érdemes rájuk is gondolni, ez is egyfajta õrület.
És utoljára, de nem utolsó sorban tisztelet azoknak, akik folyamatosan hozzák a tõlük megszokott eredményeket, akár esik, akár látszanak a csillagok. Az idei év befutóeredményei azt gondolom, jobban közelítik az igazságot, mint a tavalyiak.
Megmérettetés volt, megmérettettünk és azt vélem nem találtattunk könnyûnek.
Jövõ Pünkösd ugyanitt? Úgy legyen... |
| | |
|