Túrabeszámolók
|
|
Fél 8 körül rajtoltam az ATIKÖVIZIG Irinyi utcai épületébõl, ahová visszatérni is terveztem, tekintve, hogy biciklivel jöttem a városból a rajthoz, ergo a 90-es túrára neveztem, ámbátor feltételes eshetõségként felmerült bennem, hogy Makónál kiszállva tömegközlekedéssel jövök vissza Szegedre és markolom fel az alumíniumpacit. Életemben elõször túrabotot is vittem, amit az algyõi ellenõrzõpontig nem aktiváltam, utána azonban óriási segítség volt.
Az út kétféle arcát mutatta: vagy dagonya volt (tekintettel a fel-felélénkülõ szitálásra), vagy egyszerûen aszfalt. A dagonya a délutáni, valamint a késõ éjszakai órákban vált kritikussá, amikor csak a botoknak köszönhetõen nem nyaltam el ki tudja hányszor a cuppogós terepen.
Nehéz sokat mondani az útról. Az összesen 30 méter szintemelkedõ értelemszeren nem tétel, ez sajnos kihatott a változatosságra is, a túra bizonyos tekintetben tényleg az elme próbája volt, hiszen fejben nehéz bírni a csekély változatosságot, ami óhatatlanul a sík terep része. Azért voltak nagyon szép mozzanatok: a rõtbarna fûzfák csodálatos látványt nyújtottak a kopár fák hátterébõl belógva, olyanok voltak, mint megannyi óriási oroszlán sörénye. Az alkony közeledtével a kopár fás területek egészen idegen táj benyomását keltették. A hajnalban leereszkedõ köd pedig szimplán gyönyörû volt.
Ellenõrzõ pontok 15 kilométerenként voltak, gyakorlatilag pontonként egy mini túrát kellett tenni. Ezeken a pontokon azonban mindig elégséges ellátás várt, ha jól emlékszem, minden ponton legalább egy csokival vagy gyümölccsel fogadtak, tea is rendszeresen jutott. A makói zsíroskenyér pláne jólesett, és külön óriási piros pont a Máltai Szeretetszolgálat által biztosított télifagyiért.
Az utolsó ellenõrzõpontig jól bírtam a túrát, nem csipkedtem magam különösebben, kb. végig hoztam a kényelmes ~5-ös sebességet. Az utolsó 16 kilométer aszfaltján viszont úgy éreztem, meg kell döglenem. Az aszfalt nagyon kicsinált, nem bírtam, utálom, és a monotonitással karöltve ez eléggé elcsigázott, egy ponton le is ültem egy épp adódó betonplaccra. Persze aztán beértem a célba, elfogyasztottam a finom lencsegulyást, a néhány túratárs által kínált borból jóízûen kortyolgattam, végül nyeregbe pattantam, és otthon a bakancs, bot letisztítása után elfogyasztottam egy ünnepi sört.
Eredetileg nehezményeztem, hogy nem volt elõre kiírva, hogy az elõnevezetteknek jár csak meleg étel, ezt korrigálom: fel volt tüntetve, én voltam figyelmetlen. Az azért így is kár, hogy a nem elõnevezetteknek kevesebb szolgáltatás mellett drágább volt a túra. De ez teoretikus probléma maradt, mert jutott bõven a "fölöslegbõl", pedig én elég késõn értem célba. Ezúton is köszönet a szervezõk rugalmasságáért.
Ha viszont az elõnevezés lehetõsége biztosított, jó lenne, ha átutalással is lehetne rendezni a tartozást, nemcsak rózsaszín csekkel. Ami engem illet, nincs az az elõnevezési lehetõség, aminek a kedvéért én hajlandó lennék befáradni a postára és csak egy másodpercet is sorbanállnék ahelyett, hogy a kényelmes akolmelegben, a gép elõtt ülve interneten átutalnám az összeget, és kitöltenék egy interneten hozzáférhetõ adatlapot. Remélem, ezekre lesz lehetõség a késõbbiekben.
Muszáj megemlíteni az egyik ponton a hét cicát, akik a teraszon mind összegömgölyödve, mozdulatlanul hunyorogtak a világra. Az utolsó, klárafalvi ponton is volt egy fehér cica, aki mindenféle kaját el akart kuncsorogni tõlünk, persze nem ízlett neki (a gyümölcs, müzlisszelet nem kifejezetten macskatáp).
Összességében jó túra volt, pláne mivel sikerült teljesítenem. Nagy kihívás, büszke vagyok rá, hogy sikerrel részt vettem rajta. Jó dolog, hogy a rideg feltételek ellenére jutott megfelelõ ellátás a túra közben és a végén is mindenkinek. A viszonylag sok aszfalt azért meggyötört (bár szó ami szó, hálás leszek érte, amikor majd biciklizünk a töltésen Klárafalvára kocsmázni).
P. S. Kedves "szegediek", az Algoflexet nagyon szívesen adtam. :-) |
| | |
|
|
Ember a gáton 40, 2012. IX. 15-16.
Tekintve, hogy Szegedre költöztem, kézenfekvõ volt, hogy elõbb-utóbb részt veszek egy szeged környéki teljesítménytúrán. A jég megtörésére az Ember a gáton kiválóan alkalmasnak bizonyult, hiszen kényszerkényeztetésre ítélt szervezetem epedve kívánta már a mozgást, a hõn áhított Õszi Mátra azonban elmaradt. Így hát maradt az a lehetõség, hogy nem utazom haza Gödöllõre a családhoz, hanem szegedi otthonomból indulok el szombat délután Mártélyra, majd onnét hazasétálok.
A túra annyi újdonságot jelentett, hogy ez volt az elsõ olyan túrám, amely szabályosan 0 m szintemelkedést ígért. Arra számítottam, hogy különféle síkvidékeken fogok bolyongani, azonban az útvonal ennél egyszerûbbnek bizonyult: csak a Tisza töltését kellett követni déli irányban. Az itiner ennek megfelelõen alakult, mindössze egy bekezdésbõl állt, amely kicsit bõvebben fejtette ki az egyszerû utasítást, miszerint "kövesd a töltést!"
Nos, kereken 18:15 perckor, az egy szál, szokatlanul tömött kocsiból álló vonatról leszállva neki is láttam teljesíteni a feladatot. A szalagozásnak hála hamar meglett a töltés, amelyen Mártélyt elhagyva egészen Szegedig haladni kellett.
A falut elhagyva hosszas, monoton bandukolás következett, melynek során szép lassan rám sötétedett. A jobb kéz felé esõ, erdõs rész felõl olykor-olykor ijesztõ neszezés hallatszott, az alkony beálltával pedig megjelentek a denevére, sõt, késõ szürkületkor még egy bagoly sziluettje is elröpült a folyó irányába. A csillagok fokozatos felragyogásával kétféle végtelenség jelenléte érzõdött: a vízszintesen minden irányba elnyúló síkvidéké, valamint a határtalan égbolté, melyet szerencsére csak korlátozott mértékben takartak a felhõk.
Az elsõ ellenõrzõpont igazán nehezen akart eljönni, de ezt annyira nem is bántam, hiszen utána annyival kevesebb maradt hátra az útból. Az algyõi hídfeljárónál kaptunk csokit, fejenként két almát, valamint egy-egy pohár finom teát. A csokira egybõl rávetõdtem, a teát nagy örömmel elköltöttem, majd számottevõ vízfogysztás, valamint a cipõm belsejének kavicsoktól való megtisztítása után tovalendültem.
A hídon átkelve balra kellett fordulni, ezután egy hosszú szakaszon jobb felõl a közeli település (gondolom, Algyõ) fényei, balról az egymáshoz préselõdõ fák szegélyezték az utat. Különös hatást keltettek ezek a fák, ahogy elnéztem a sötétbe nyúló sorukat, olyannak tûntek, mint megannyi zord, hatalmas bálványarc, melyek ridegen mustrálják a környékükön szaladgáló halandókat. Busa lombkoronájuk alatt, a törzsek között sûrû sötétség ácsingózott, mely mintha el akarta volna nyelni az arra tévedõ gyanútlan utazókat. Nem bolt itt nagy kedve leszaladni az embernek elvégezni a dolgát... A fasort ráadásul még ihesztõbbé tette, hogy mélyebben volt, mint maga a töltésenhúzódó út. A leereszkedés újabb negatív asszociációt eredményezett, hiszen "lefelé" kellett haladni, mintha csak az ember az alvilágba tartana.
Az égbolt több-kevésbé tiszta volt, teljes mértékben sosem borult meg. Méh néhány hullócsillagot is sikerült megfigyelnem, amellyel "jobb kéõ, mint soha"-alapont átéltem az év számomra elsõ hullócsillag-élményét. Azért a növényzet felõl olykor-kolykor felhangzó neszezés továbbra sem nyugtatta a kedélyeimet. Biztató jelnek számított, hogy messze-messze már látszottak a szegedi Dóm kivilágított tornyai.
A második ellenõrzõpont a Szeged melletti autópálya-hídnál helyezkedett el. Ellátás itt nem járt, kompenzációként egy kellemes információ várta a megfáradt turistát: 7 km a cél. Nem tudom, az ismeret kinek milyen motivációt kölcsönzött, én azért egész biztosan örültem neki, hogy az ellenõrzõponti étkezésemet követõen már 10 km sincs hátra a vágyott célig. A természetbõl fokozatosan érkeztünk a civilizávcióba. A töltés alatt szombati házibuliktól zsongó külvárosi terület húzódott, majd ahogy a földút átcsapott aszfaltozott utcába, egybõl fel is bukkant a furmányos módon megközelíthetõ cél. A meleg ételre és teára hiénaként vetõdtem, jólesett az energiapótlás. A táplálkozást, az oklevél átvételét, valamint a kellemes társalgást követõen elindultam haza, Szeged túlsó végére. Útközben sok-sok részeg fiatalt láttam, ekkor furcsálkodva konstatáltam, hogy számomra a 40 km-es battyogás jelentette a "bulit". Hazafelé még vásároltam két hideg Staroprament, melyeket aztán otthon békésen elköltöttem, azután pedig álomba merültem.
A túra útvonalán szerencsére aránylag kevés volt az asztfalt, bár a rajt és az elsõ ellenõrzõpont között volt egy hosszabb aszfaltozott rész, ez eléggé bosszantott. Ugyanakkor zseblámpát alig kellett használnom az út folyamán, részben a szemem is alkalmazkodott a sötéthez, részben pedig mindig akadt annyi fényforrás, hogy legalább annyi derengést juttason, amennyi az út megkülönböztetéséhez elegendõ.
Szép kis túra volt ez, örülök, hogy eljöttem. Elolvatam életem a 40 km-es túrákhoz valaha fûzött legtömörebb itinerszöveget, valamint végre életet vihettem elkényelmesedett végtagjaimba. Ezúton is köszönöm a szervezést. |
| | |
| |
|
Gödöllõ Éjszakai 30, 2009. VI. 6.
„Papíron” második, voltaképpen azonban harmadik ilyen túrámon (2007-ben nem neveztem, csak kedvtelésbõl elkísértem a barátaimat, aztán visszafele az istállós-kastélyi zöld sáv helyett, amit nem találtunk elsõre, „elcsaltam” õket Máriabesnyõ felé, ahol is, minthogy ott lakom, „kiugrottam”) vettem részt idén. A mostani részvétel azért is volt különleges számomra, mert ezúttal egyes-egyedül indultam. A Gödöllõi-dombság ismét egy új arcát mutatta meg; a túra érdekes és sokszínû élményekkel gazdagított, melyeket itt megkísérlek megosztani az Olvasóközönséggel.
Kissé borongós hangulatban indultam, mely valószínûleg a hasonlóképpen borongós idõjárásra rezonált – a rajt idõpontjában óriási, cafrangos szélû felhõ úszott az égen, egyenesen az indulás helyszínéül szolgáló sportpálya felé (melyet, legalábbis régebben, télen korcsolyapályának rendeztek be) –, és alapvetõen az sem vidított fel, hogy most egyedül „kell” mennem. No, nem mintha nem érezném jól magamat egyedül egy túrán, de a Gödöllõi-dombság gazdag állatvilága, amely gazdagság a vaddisznók létét is magában foglalja, akarva-akaratlanul is néminemû aggodalmat kelt bennem az egyedül indulás tekintetében. Végül az itinerre írt bejegyzés szerint pontosan 21:00-kor indultam el, de úgy emlékszem, a szervezõk valamelyik irányból kerekítettek, úgyhogy olyan 4-5 perc +/– hozzáadható.
Gyakorlatilag a Babati útra érve már magam mögött hagytam mindazokat, akik nem sokkal elõttem indultak el, s innentõl jó darabi sem magam mögött, sem elõttem nem láttam senkit. Ahogy fokozatosan hagytam el a Babati utat, egyre erõsebben kezdett rám telepedni egy fura érzés. A várostól, a civilizációtól, és mindattól távolodva, ami emberi, mindinkább úgy tûnt, valami mélységesen idegen, az emberi világtól gyökeresen elütõ birodalom felé közelítek, melynek lakói kiismerhetetlen szándékok, felfoghatatlan ösztönzések hatására cselekszenek, melyek az emberi gondolatvilággal, eszmékkel a legcsekélyebb rokonságban sem állnak. Ahogy elnyelt az erdõ, kezdetben az alámerült Nap végsõ, erõtlen derengésének, késõbb zseblámpám fényének segítségével haladtam elõre a göröngyös ösvényen. Meghatározhatatlan eredetû neszek vettek körbe, s közben a fejem fölött zúgó szélben táncoltak a fák. Amikor a távolban egy elhaladó vonat zaját hallottam, azt hiszem, valami olyasmit élhettem át, mint Algernon Blackwood klasszikus rémtörténetének narrátora (igen, természetesen ha a novella ismerõi hasonlóságot vélnek felfedezni a fentebb vázolt és a szerzõ által a történetben leírt érzés között, az nem véletlen...): furcsa megnyugvást egy nyomasztó, mélységesen idegen környezetben – mert az volt, legalábbis annak, akinek van affinitása az efféle dolgokra… –, amit az ismerõs, s éppen ezért jólesõ hang vált ki az emberbõl, azáltal, hogy a hétköznapi élet meghitt, mindennapos képeit eleveníti fel. Persze, gödöllõiként (máriabesnyõiként) valójában nem ismeretlen a környék, de ebben a formájában nagyon is idegennek érzékeltem. A lombok egészen a fejem fölé nõttek, olyan érzetet keltve, mintha egy alagútban bolyonganék, s ez az alagút mintha egyre mélyebbre és mélyebbre vezetett volna, egyenesen a Föld gyomrába – annak ellenére, hogy az itiner értelmében fölfele kellett volna haladni… Az elsõ ellenõrzõpontig csak egy hármas csoporttal találkoztam. A Pap Miska-forrásnál, úgy látszik, a Sport szelet tradicionális ellátmányt képez, mert az idei Téli Margita 20-on is ezt kaptunk, éppen ugyanitt.
Innentõl már több embert láttam, s ezzel megtört az a transzcendens hangulat, amelyben csaknem végig tettem az utat a rajt és a Pap Miska-forrás között. Öcsémmel gyakran sétáltunk erre, így a Domonyvölgyig vezetõ út gyakorlatilag a „csukott szemmel, hátrabukfencezve” kategóriába tartozott. Az Istállós-kastély után elhagytam egy kis csoportot, melynek egyik tagja éppen megállapította, hogy egy „szigorú bácsi” jön mögöttük, akinek „nincs lámpája.” Nos, a jelzõ megtisztelõ, de egyébként volt lámpám, csak ott nem volt szükség rá. :-) Babatnál látszottak a dombra felfelé igyekvõ túrázók lámpái. Nagy csörömpöléssel áthágtam a libatanya melletti fasorompón, aztán az ismerõs susnyáson át (mely most szokatlanul ritkás volt) kiértem a domb lábához. Itt következetesen világítottam, tudván, hogy a dombtetõ közelében áll egy vadászles, mert nem akartam, hogy vaddisznónak gondolva lepuffantson egy esetleg éppen akcióban lévõ vadász. Nem tudom, van-e idény, vagy ilyesmi. A Lázár-tanyát követõen nem sokkal szóba elegyedtem két gyerkõccel, akiknek lemerült a lámpájuk, és együtt tettük meg a hátralevõ utat Domonyvölgy ellenõrzõpontig, mely valójában már az erdõben, a jelzett településtõl kicsivel távolabb helyezkedik el. Remélem, a srácok sikerrel vették távjuk hátralevõ részét (õk a 20-asra mentek).
Domonyvölgynél elfogyasztottam négy pohár teát, igyekezvén tõlem telhetõen pótolni a folyadékhiányomat (ezúttal semminemû innivalót, ellátmányt nem hoztam magammal, csak egy dzsekit, ami egész úton a derekamra kötve lógott, valamint egy esõkabátot, mely végig rajtam volt, bár, esõ nem lévén, meleg viszont annál inkább, sokszor a vállamról leengedve hordtam). E pont után éles törés következett be a túrázók között: a túlnyomó többség elindult a piros M betû irányába, nyilván a 20-as táv nyomvonalán, én pedig, egy szál magamban, a 30-as útvonalán, a sárga sávot követve. Nos, a ponttól nem messze majdnem sikerült eltévednem, ugyanis a domboldalon rövidesen kétfelé ágazott a mezei szekérút, én pedig sikerrel elmentem a rossz irányba. Persze, minthogy nem volt egyik irány felé sem jelzés, nem zártam ki annak lehetõségét, hogy tévedtem, de, ha jól emlékszem, a két útvonal egyébként is nemsokára találkozott, így hamar visszazökkentem a helyes kerékvágásba. E szakasz és a Margita kilátó között következet a túra második „transzcendens” szakasza. Az alaphangulatot meglehetõs nagy hatásfokkal biztosította a távolban, észak felé fel-felvillanó villámok és a fejem fölötti, többé-kevésbé tiszta, de semmi esetre sem „villámveszélyes” égbolt kontrasztja. Egészen az az érzésem támadt, mintha ott a messzeségben valami szörnyû égiháború dúlna, de, hogy a kissé realisztikusabb aggodalmakról is szót ejtsek, némileg attól is tartottam, hogy az a vihar erre közeleg. Miközben a mezõt kezdte felváltani az erdõség – és, mellesleg szólva, ismét (a szó szoros értelmében is :-) lábbal tiportam a Lemaradás 100-ról írt beszámolómban már említett emberkének a magánszféra, illetve magánterület sérthetetlenségéhez fûzõdõ jogait –, a szél egyre vadabbul kezdett fújni. A természet itt már valamelyest ellenségesebb arcát mutatta felém. Itt már jobban éreztem azt, hogy „megtûrt vendég” vagyok errefelé, akit az erdõ mélyén lappangó titokzatos erõk valamely megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akartak kiûzni – talán azért, mert „régi ismerõs”, vagy helybéli vagyok. Azonban a fák fenyegetõ nyikorgása, egy-egy baljós ágreccsenés, melyet semmilyen egyéb hang nem kísért, a szél süvítése és a lombkoronák õrült tánca folyamatosan tudtomra adta, ki is az úr a háznál. A sárga kereszt becsatlakozását követõen elhagytam egy családot – anyuka, apuka, kisfiú. Furcsállva tapasztaltam, hogy valamilyen berendezésbõl valamiféle zenét szólaltatnak. Én alapvetõen nem szeretem ezeket a hangos zenéket produkáló ketyeréket, melyekkel a tömegközlekedési eszközökön is nemritkán élnek – hogy a lejátszott zenék silányságáról már szót se ejtsek… –, ha pedig túrán hallok ilyesmit, akkor igyekszem mihamarabb elhagyni az ezzel élõt, de nem bömböltették, hanem teljesen konszolidált hangerõvel üzemeltették az eszközt, a zene jellegébõl kiindulva pedig bizonyára a gyerek kedvéért tették ezt, úgyhogy minden érzelem nélkül konstatáltam, hogy ilyen is van. Végül is, a természet titokzatos hatalmasságai sem haragudtak meg rájuk, legalábbis arra utal az, hogy találkozhattam velük. Igaz, a célba már nem láttam beérni õket… A Margita csak lassan óhajtott eljönni, ezt csinálta velem a Lemaradáson is, de végül is csak elértem. Heroikus erõfeszítéseimnek egy darab mogyorós csoki lett a jutalma, melyet nem fogyasztottam el, ugyanis akkor már nagyon szomjas voltam.
A túra innentõl fogva elvesztette természetfölötti ízét. Fáradt voltam már, kezdtem beállni a „robot üzemmódba.” Úgy látszik, a fáradtságom mindig a túra hosszához igazodik: egy Lemaradás 100-on úgy ötven kilométernél kezdek igazán fáradni, míg egy egyszerû harmincason már a tizenötödik kilométert is megérzem. Vannak ilyen vicces dolgok. Amúgy szerintem a szokott tempómnál valamivel gyorsabban mentem, lehet, hogy ez is betett. Na jó, a Margitáról lefele menet még nagyon hangulatos volt a terep, néha lekapcsoltam a lámpámat, kipróbálandó, mennyire lehet látni természetes fényben, de mindig vissza is kapcsoltam hamar. Innentõl egyébként rendkívül egyszerû az útvonal: gyakorlatilag végig a piros sávon kell menni, csak az Istállós-kastélynál kell a zöld sávra váltani. De ha valaki véletlenül azt nem találná meg, a piros sávon is Gödöllõre jut, csak Máriabesnyõn keresztül. Ahol a városban fut a piros sáv, onnét is látható a HÉV-állomás, onnan pedig már az Erkel is megvan. Mindössze pár kilométer eltérés, és ha útközben a delikvens feladná, a piros sáv a Hatvan-Budapest személyvonat két állomásához (Máriabesnyõ, Gödöllõ, ebben a sorrendben Babat felõl) is elvezet. A Romtemplomnál ücsörögtem pár percet, mert jólesett. Érdekes, hogy itt láttam újból azt a kislányt, akit Domonyvölgy elõtt láttam, gondolom, a 20-asra jött. Általánosságban elmondható: öröm volt látni, hogy sok szülõ hozta a gyerekét, azért az egészséges életmód és a természetszeretet mégsem megy ki egészen a divatból.
Nos, az utolsó szakaszról már nem sok mindent tudok mondani. Az itiner 30 kilométert ír a túra teljes távjához, s ez alapján 10 kilométer a távolság a Romtemplomtól a célig, a TTT-honlap szerint ezzel szemben 27 kilométer a teljes táv. Nekem az a gyanúm, ez a realisztikusabb. Ez sajnálatos, mert akkor a teljesítési idõm csak kisebb távra vonatkozik. :-/ Na, mindegy. A zöld sáv nyitánya és az autópálya fölött átívelõ híd között meglehetõs kellemetlenséggel tapasztaltam, hogy az egyébként zavaróan homokos út bal oldalán rendre valamilyen, kisebb méretûnek tûnõ állat neszezése hallatszott, és mindig velem egy vonalban. Úgy éreztem, mintha valaki/valami követne, de akárhányszor is irányítottam arrafelé a lámpámat, nem láttam semmit. A hídon átérve már nem volt messze a cél, rövidesen láthatóvá is váltak Gödöllõ fényei. Azért csak sikerült letévednem a zöld sávról és máshol kikecmeregni az erdõbõl, de ez jelentéktelen kerülõ volt, hiszen ugyanúgy Gödöllõ szélén voltam (a fények miatt nagyon nem is lehetett volna elkeveredni), és tõlem balra, alig száz méterre láttam is a többi túrázót és a helyes utat. Ellenben cefetül ki voltam már szomjazva, és minden vágyam egy mûködõ nyilvános kút volt. Ezt végül a Lumniczer Sándor utcából kiérve, a Nebuló írószerüzlet elõtt fedeztem fel, és bár olyan fél kilométerre lehetett a teljeskörû szolgáltatást nyújtó cél, nem álltam meg, hogy ne szürcsöljek néhány kortyot ott helyben. A célba beérve aztán folytattam testem folyadékkal való újrafeltöltését, immár teával, emellett bepusztítottam három vagy négy zsíros-hagymás kenyeret, s úgy egy óra édes semmittevést követõen hazasétáltam Máriabesnyõre, majd elszenderedtem.
A beírt értékek alapján öt óra tíz perc volt a menetidõm, a fentebb jelzett okok miatt azonban 4-5 perc hozzáadható/elvehetõ belõle. A szervezés megint csak kiváló volt, ahogy azt a Margitás túráknál megszokhattuk, bár én sajnálom (de legalábbis felsültem vele), hogy csak a tizedik kilométernél van folyadék. Szerencsére az Õs Istenek is ránk mosolyogtak, ami az idõjárást illeti, két esõs nap között egy teliholdas (vagy majdnem teliholdas), többé-kevésbé tiszta, változóan felhõs égbolt alatt túrázhattunk, a szél ellenére is (vagy még inkább amellett, tekintve, hogy kifejezetten meleg szél fújt) meglehetõs melegben. Érdemes szót ejteni az éjszakai fát és ködös kilátást ábrázoló, nagyon hangulatos emléklapról is, melyrõl merem állítani, hogy az egyik legszebb, amelyet valaha kaptam.
Nos, nagyjából ezeket a gondolatokat váltotta ki belõlem, ezekkel az élményekkel gazdagított a 2009-es Gödöllõ Éjszakai 30 teljesítménytúra. Gratuláció jár minden teljesítõnek, és köszönjük a szervezést! |
| | |
|