Túrabeszámolók


túra éve: 2015
A híd túl messze van...Túra éve: 20152015.01.31 21:02:32

Fél 8 körül rajtoltam az ATIKÖVIZIG Irinyi utcai épületébõl, ahová visszatérni is terveztem, tekintve, hogy biciklivel jöttem a városból a rajthoz, ergo a 90-es túrára neveztem, ámbátor feltételes eshetõségként felmerült bennem, hogy Makónál kiszállva tömegközlekedéssel jövök vissza Szegedre és markolom fel az alumíniumpacit. Életemben elõször túrabotot is vittem, amit az algyõi ellenõrzõpontig nem aktiváltam, utána azonban óriási segítség volt.


Az út kétféle arcát mutatta: vagy dagonya volt (tekintettel a fel-felélénkülõ szitálásra), vagy egyszerûen aszfalt. A dagonya a délutáni, valamint a késõ éjszakai órákban vált kritikussá, amikor csak a botoknak köszönhetõen nem nyaltam el ki tudja hányszor a cuppogós terepen.


Nehéz sokat mondani az útról. Az összesen 30 méter szintemelkedõ értelemszeren nem tétel, ez sajnos kihatott a változatosságra is, a túra bizonyos tekintetben tényleg az elme próbája volt, hiszen fejben nehéz bírni a csekély változatosságot, ami óhatatlanul a sík terep része. Azért voltak nagyon szép mozzanatok: a rõtbarna fûzfák csodálatos látványt nyújtottak a kopár fák hátterébõl belógva, olyanok voltak, mint megannyi óriási oroszlán sörénye. Az alkony közeledtével a kopár fás területek egészen idegen táj benyomását keltették. A hajnalban leereszkedõ köd pedig szimplán gyönyörû volt.


Ellenõrzõ pontok 15 kilométerenként voltak, gyakorlatilag pontonként egy mini túrát kellett tenni. Ezeken a pontokon azonban mindig elégséges ellátás várt, ha jól emlékszem, minden ponton legalább egy csokival vagy gyümölccsel fogadtak, tea is rendszeresen jutott. A makói zsíroskenyér pláne jólesett, és külön óriási piros pont a Máltai Szeretetszolgálat által biztosított télifagyiért.


Az utolsó ellenõrzõpontig jól bírtam a túrát, nem csipkedtem magam különösebben, kb. végig hoztam a kényelmes ~5-ös sebességet. Az utolsó 16 kilométer aszfaltján viszont úgy éreztem, meg kell döglenem. Az aszfalt nagyon kicsinált, nem bírtam, utálom, és a monotonitással karöltve ez eléggé elcsigázott, egy ponton le is ültem egy épp adódó betonplaccra. Persze aztán beértem a célba, elfogyasztottam a finom lencsegulyást, a néhány túratárs által kínált borból jóízûen kortyolgattam, végül nyeregbe pattantam, és otthon a bakancs, bot letisztítása után elfogyasztottam egy ünnepi sört.


Eredetileg nehezményeztem, hogy nem volt elõre kiírva, hogy az elõnevezetteknek jár csak meleg étel, ezt korrigálom: fel volt tüntetve, én voltam figyelmetlen. Az azért így is kár, hogy a nem elõnevezetteknek kevesebb szolgáltatás mellett drágább volt a túra. De ez teoretikus probléma maradt, mert jutott bõven a "fölöslegbõl", pedig én elég késõn értem célba. Ezúton is köszönet a szervezõk rugalmasságáért.


Ha viszont az elõnevezés lehetõsége biztosított, jó lenne, ha átutalással is lehetne rendezni a tartozást, nemcsak rózsaszín csekkel. Ami engem illet, nincs az az elõnevezési lehetõség, aminek a kedvéért én hajlandó lennék befáradni a postára és csak egy másodpercet is sorbanállnék ahelyett, hogy a kényelmes akolmelegben, a gép elõtt ülve interneten átutalnám az összeget, és kitöltenék egy interneten hozzáférhetõ adatlapot. Remélem, ezekre lesz lehetõség a késõbbiekben.


Muszáj megemlíteni az egyik ponton a hét cicát, akik a teraszon mind összegömgölyödve, mozdulatlanul hunyorogtak a világra. Az utolsó, klárafalvi ponton is volt egy fehér cica, aki mindenféle kaját el akart kuncsorogni tõlünk, persze nem ízlett neki (a gyümölcs, müzlisszelet nem kifejezetten macskatáp).


Összességében jó túra volt, pláne mivel sikerült teljesítenem. Nagy kihívás, büszke vagyok rá, hogy sikerrel részt vettem rajta. Jó dolog, hogy a rideg feltételek ellenére jutott megfelelõ ellátás a túra közben és a végén is mindenkinek. A viszonylag sok aszfalt azért meggyötört (bár szó ami szó, hálás leszek érte, amikor majd biciklizünk a töltésen Klárafalvára kocsmázni).


P. S. Kedves "szegediek", az Algoflexet nagyon szívesen adtam. :-)

 
 
túra éve: 2012
Ember a gátonTúra éve: 20122012.09.17 01:35:21

Ember a gáton 40, 2012. IX. 15-16.


Tekintve, hogy Szegedre költöztem, kézenfekvõ volt, hogy elõbb-utóbb részt veszek egy szeged környéki teljesítménytúrán. A jég megtörésére az Ember a gáton kiválóan alkalmasnak bizonyult, hiszen kényszerkényeztetésre ítélt szervezetem epedve kívánta már a mozgást, a hõn áhított Õszi Mátra azonban elmaradt. Így hát maradt az a lehetõség, hogy nem utazom haza Gödöllõre a családhoz, hanem szegedi otthonomból indulok el szombat délután Mártélyra, majd onnét hazasétálok.


A túra annyi újdonságot jelentett, hogy ez volt az elsõ olyan túrám, amely szabályosan 0 m szintemelkedést ígért. Arra számítottam, hogy különféle síkvidékeken fogok bolyongani, azonban az útvonal ennél egyszerûbbnek bizonyult: csak a Tisza töltését kellett követni déli irányban. Az itiner ennek megfelelõen alakult, mindössze egy bekezdésbõl állt, amely kicsit bõvebben fejtette ki az egyszerû utasítást, miszerint "kövesd a töltést!"


Nos, kereken 18:15 perckor, az egy szál, szokatlanul tömött kocsiból álló vonatról leszállva neki is láttam teljesíteni a feladatot. A szalagozásnak hála hamar meglett a töltés, amelyen Mártélyt elhagyva egészen Szegedig haladni kellett.


A falut elhagyva hosszas, monoton bandukolás következett, melynek során szép lassan rám sötétedett. A jobb kéz felé esõ, erdõs rész felõl olykor-olykor ijesztõ neszezés hallatszott, az alkony beálltával pedig megjelentek a denevére, sõt, késõ szürkületkor még egy bagoly sziluettje is elröpült a folyó irányába. A csillagok fokozatos felragyogásával kétféle végtelenség jelenléte érzõdött: a vízszintesen minden irányba elnyúló síkvidéké, valamint a határtalan égbolté, melyet szerencsére csak korlátozott mértékben takartak a felhõk.


Az elsõ ellenõrzõpont igazán nehezen akart eljönni, de ezt annyira nem is bántam, hiszen utána annyival kevesebb maradt hátra az útból. Az algyõi hídfeljárónál kaptunk csokit, fejenként két almát, valamint egy-egy pohár finom teát. A csokira egybõl rávetõdtem, a teát nagy örömmel elköltöttem, majd számottevõ vízfogysztás, valamint a cipõm belsejének kavicsoktól való megtisztítása után tovalendültem.


A hídon átkelve balra kellett fordulni, ezután egy hosszú szakaszon jobb felõl a közeli település (gondolom, Algyõ) fényei, balról az egymáshoz préselõdõ fák szegélyezték az utat. Különös hatást keltettek ezek a fák, ahogy elnéztem a sötétbe nyúló sorukat, olyannak tûntek, mint megannyi zord, hatalmas bálványarc, melyek ridegen mustrálják a környékükön szaladgáló halandókat. Busa lombkoronájuk alatt, a törzsek között sûrû sötétség ácsingózott, mely mintha el akarta volna nyelni az arra tévedõ gyanútlan utazókat. Nem bolt itt nagy kedve leszaladni az embernek elvégezni a dolgát... A fasort ráadásul még ihesztõbbé tette, hogy mélyebben volt, mint maga a töltésenhúzódó út. A leereszkedés újabb negatív asszociációt eredményezett, hiszen "lefelé" kellett haladni, mintha csak az ember az alvilágba tartana.


Az égbolt több-kevésbé tiszta volt, teljes mértékben sosem borult meg. Méh néhány hullócsillagot is sikerült megfigyelnem, amellyel "jobb kéõ, mint soha"-alapont átéltem az év számomra elsõ hullócsillag-élményét. Azért a növényzet felõl olykor-kolykor felhangzó neszezés továbbra sem nyugtatta a kedélyeimet. Biztató jelnek számított, hogy messze-messze már látszottak a szegedi Dóm kivilágított tornyai.


A második ellenõrzõpont a Szeged melletti autópálya-hídnál helyezkedett el. Ellátás itt nem járt, kompenzációként egy kellemes információ várta a megfáradt turistát: 7 km a cél. Nem tudom, az ismeret kinek milyen motivációt kölcsönzött, én azért egész biztosan örültem neki, hogy az ellenõrzõponti étkezésemet követõen már 10 km sincs hátra a vágyott célig. A természetbõl fokozatosan érkeztünk a civilizávcióba. A töltés alatt szombati házibuliktól zsongó külvárosi terület húzódott, majd ahogy a földút átcsapott aszfaltozott utcába, egybõl fel is bukkant a furmányos módon megközelíthetõ cél. A meleg ételre és teára hiénaként vetõdtem, jólesett az energiapótlás. A táplálkozást, az oklevél átvételét, valamint a kellemes társalgást követõen elindultam haza, Szeged túlsó végére. Útközben sok-sok részeg fiatalt láttam, ekkor furcsálkodva konstatáltam, hogy számomra a 40 km-es battyogás jelentette a "bulit". Hazafelé még vásároltam két hideg Staroprament, melyeket aztán otthon békésen elköltöttem, azután pedig álomba merültem.


A túra útvonalán szerencsére aránylag kevés volt az asztfalt, bár a rajt és az elsõ ellenõrzõpont között volt egy hosszabb aszfaltozott rész, ez eléggé bosszantott. Ugyanakkor zseblámpát alig kellett használnom az út folyamán, részben a szemem is alkalmazkodott a sötéthez, részben pedig mindig akadt annyi fényforrás, hogy legalább annyi derengést juttason, amennyi az út megkülönböztetéséhez elegendõ.


Szép kis túra volt ez, örülök, hogy eljöttem. Elolvatam életem a 40 km-es túrákhoz valaha fûzött legtömörebb itinerszöveget, valamint végre életet vihettem elkényelmesedett végtagjaimba. Ezúton is köszönöm a szervezést.

 
 
túra éve: 2009
Gödöllő ÉjszakaiTúra éve: 20092009.06.07 19:25:30
Gödöllõ Éjszakai 30, 2009. VI. 6.

„Papíron” második, voltaképpen azonban harmadik ilyen túrámon (2007-ben nem neveztem, csak kedvtelésbõl elkísértem a barátaimat, aztán visszafele az istállós-kastélyi zöld sáv helyett, amit nem találtunk elsõre, „elcsaltam” õket Máriabesnyõ felé, ahol is, minthogy ott lakom, „kiugrottam”) vettem részt idén. A mostani részvétel azért is volt különleges számomra, mert ezúttal egyes-egyedül indultam. A Gödöllõi-dombság ismét egy új arcát mutatta meg; a túra érdekes és sokszínû élményekkel gazdagított, melyeket itt megkísérlek megosztani az Olvasóközönséggel.
Kissé borongós hangulatban indultam, mely valószínûleg a hasonlóképpen borongós idõjárásra rezonált – a rajt idõpontjában óriási, cafrangos szélû felhõ úszott az égen, egyenesen az indulás helyszínéül szolgáló sportpálya felé (melyet, legalábbis régebben, télen korcsolyapályának rendeztek be) –, és alapvetõen az sem vidított fel, hogy most egyedül „kell” mennem. No, nem mintha nem érezném jól magamat egyedül egy túrán, de a Gödöllõi-dombság gazdag állatvilága, amely gazdagság a vaddisznók létét is magában foglalja, akarva-akaratlanul is néminemû aggodalmat kelt bennem az egyedül indulás tekintetében. Végül az itinerre írt bejegyzés szerint pontosan 21:00-kor indultam el, de úgy emlékszem, a szervezõk valamelyik irányból kerekítettek, úgyhogy olyan 4-5 perc +/– hozzáadható.
Gyakorlatilag a Babati útra érve már magam mögött hagytam mindazokat, akik nem sokkal elõttem indultak el, s innentõl jó darabi sem magam mögött, sem elõttem nem láttam senkit. Ahogy fokozatosan hagytam el a Babati utat, egyre erõsebben kezdett rám telepedni egy fura érzés. A várostól, a civilizációtól, és mindattól távolodva, ami emberi, mindinkább úgy tûnt, valami mélységesen idegen, az emberi világtól gyökeresen elütõ birodalom felé közelítek, melynek lakói kiismerhetetlen szándékok, felfoghatatlan ösztönzések hatására cselekszenek, melyek az emberi gondolatvilággal, eszmékkel a legcsekélyebb rokonságban sem állnak. Ahogy elnyelt az erdõ, kezdetben az alámerült Nap végsõ, erõtlen derengésének, késõbb zseblámpám fényének segítségével haladtam elõre a göröngyös ösvényen. Meghatározhatatlan eredetû neszek vettek körbe, s közben a fejem fölött zúgó szélben táncoltak a fák. Amikor a távolban egy elhaladó vonat zaját hallottam, azt hiszem, valami olyasmit élhettem át, mint Algernon Blackwood klasszikus rémtörténetének narrátora (igen, természetesen ha a novella ismerõi hasonlóságot vélnek felfedezni a fentebb vázolt és a szerzõ által a történetben leírt érzés között, az nem véletlen...): furcsa megnyugvást egy nyomasztó, mélységesen idegen környezetben – mert az volt, legalábbis annak, akinek van affinitása az efféle dolgokra… –, amit az ismerõs, s éppen ezért jólesõ hang vált ki az emberbõl, azáltal, hogy a hétköznapi élet meghitt, mindennapos képeit eleveníti fel. Persze, gödöllõiként (máriabesnyõiként) valójában nem ismeretlen a környék, de ebben a formájában nagyon is idegennek érzékeltem. A lombok egészen a fejem fölé nõttek, olyan érzetet keltve, mintha egy alagútban bolyonganék, s ez az alagút mintha egyre mélyebbre és mélyebbre vezetett volna, egyenesen a Föld gyomrába – annak ellenére, hogy az itiner értelmében fölfele kellett volna haladni… Az elsõ ellenõrzõpontig csak egy hármas csoporttal találkoztam. A Pap Miska-forrásnál, úgy látszik, a Sport szelet tradicionális ellátmányt képez, mert az idei Téli Margita 20-on is ezt kaptunk, éppen ugyanitt.
Innentõl már több embert láttam, s ezzel megtört az a transzcendens hangulat, amelyben csaknem végig tettem az utat a rajt és a Pap Miska-forrás között. Öcsémmel gyakran sétáltunk erre, így a Domonyvölgyig vezetõ út gyakorlatilag a „csukott szemmel, hátrabukfencezve” kategóriába tartozott. Az Istállós-kastély után elhagytam egy kis csoportot, melynek egyik tagja éppen megállapította, hogy egy „szigorú bácsi” jön mögöttük, akinek „nincs lámpája.” Nos, a jelzõ megtisztelõ, de egyébként volt lámpám, csak ott nem volt szükség rá. :-) Babatnál látszottak a dombra felfelé igyekvõ túrázók lámpái. Nagy csörömpöléssel áthágtam a libatanya melletti fasorompón, aztán az ismerõs susnyáson át (mely most szokatlanul ritkás volt) kiértem a domb lábához. Itt következetesen világítottam, tudván, hogy a dombtetõ közelében áll egy vadászles, mert nem akartam, hogy vaddisznónak gondolva lepuffantson egy esetleg éppen akcióban lévõ vadász. Nem tudom, van-e idény, vagy ilyesmi. A Lázár-tanyát követõen nem sokkal szóba elegyedtem két gyerkõccel, akiknek lemerült a lámpájuk, és együtt tettük meg a hátralevõ utat Domonyvölgy ellenõrzõpontig, mely valójában már az erdõben, a jelzett településtõl kicsivel távolabb helyezkedik el. Remélem, a srácok sikerrel vették távjuk hátralevõ részét (õk a 20-asra mentek).
Domonyvölgynél elfogyasztottam négy pohár teát, igyekezvén tõlem telhetõen pótolni a folyadékhiányomat (ezúttal semminemû innivalót, ellátmányt nem hoztam magammal, csak egy dzsekit, ami egész úton a derekamra kötve lógott, valamint egy esõkabátot, mely végig rajtam volt, bár, esõ nem lévén, meleg viszont annál inkább, sokszor a vállamról leengedve hordtam). E pont után éles törés következett be a túrázók között: a túlnyomó többség elindult a piros M betû irányába, nyilván a 20-as táv nyomvonalán, én pedig, egy szál magamban, a 30-as útvonalán, a sárga sávot követve. Nos, a ponttól nem messze majdnem sikerült eltévednem, ugyanis a domboldalon rövidesen kétfelé ágazott a mezei szekérút, én pedig sikerrel elmentem a rossz irányba. Persze, minthogy nem volt egyik irány felé sem jelzés, nem zártam ki annak lehetõségét, hogy tévedtem, de, ha jól emlékszem, a két útvonal egyébként is nemsokára találkozott, így hamar visszazökkentem a helyes kerékvágásba. E szakasz és a Margita kilátó között következet a túra második „transzcendens” szakasza. Az alaphangulatot meglehetõs nagy hatásfokkal biztosította a távolban, észak felé fel-felvillanó villámok és a fejem fölötti, többé-kevésbé tiszta, de semmi esetre sem „villámveszélyes” égbolt kontrasztja. Egészen az az érzésem támadt, mintha ott a messzeségben valami szörnyû égiháború dúlna, de, hogy a kissé realisztikusabb aggodalmakról is szót ejtsek, némileg attól is tartottam, hogy az a vihar erre közeleg. Miközben a mezõt kezdte felváltani az erdõség – és, mellesleg szólva, ismét (a szó szoros értelmében is :-) lábbal tiportam a Lemaradás 100-ról írt beszámolómban már említett emberkének a magánszféra, illetve magánterület sérthetetlenségéhez fûzõdõ jogait –, a szél egyre vadabbul kezdett fújni. A természet itt már valamelyest ellenségesebb arcát mutatta felém. Itt már jobban éreztem azt, hogy „megtûrt vendég” vagyok errefelé, akit az erdõ mélyén lappangó titokzatos erõk valamely megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akartak kiûzni – talán azért, mert „régi ismerõs”, vagy helybéli vagyok. Azonban a fák fenyegetõ nyikorgása, egy-egy baljós ágreccsenés, melyet semmilyen egyéb hang nem kísért, a szél süvítése és a lombkoronák õrült tánca folyamatosan tudtomra adta, ki is az úr a háznál. A sárga kereszt becsatlakozását követõen elhagytam egy családot – anyuka, apuka, kisfiú. Furcsállva tapasztaltam, hogy valamilyen berendezésbõl valamiféle zenét szólaltatnak. Én alapvetõen nem szeretem ezeket a hangos zenéket produkáló ketyeréket, melyekkel a tömegközlekedési eszközökön is nemritkán élnek – hogy a lejátszott zenék silányságáról már szót se ejtsek… –, ha pedig túrán hallok ilyesmit, akkor igyekszem mihamarabb elhagyni az ezzel élõt, de nem bömböltették, hanem teljesen konszolidált hangerõvel üzemeltették az eszközt, a zene jellegébõl kiindulva pedig bizonyára a gyerek kedvéért tették ezt, úgyhogy minden érzelem nélkül konstatáltam, hogy ilyen is van. Végül is, a természet titokzatos hatalmasságai sem haragudtak meg rájuk, legalábbis arra utal az, hogy találkozhattam velük. Igaz, a célba már nem láttam beérni õket… A Margita csak lassan óhajtott eljönni, ezt csinálta velem a Lemaradáson is, de végül is csak elértem. Heroikus erõfeszítéseimnek egy darab mogyorós csoki lett a jutalma, melyet nem fogyasztottam el, ugyanis akkor már nagyon szomjas voltam.
A túra innentõl fogva elvesztette természetfölötti ízét. Fáradt voltam már, kezdtem beállni a „robot üzemmódba.” Úgy látszik, a fáradtságom mindig a túra hosszához igazodik: egy Lemaradás 100-on úgy ötven kilométernél kezdek igazán fáradni, míg egy egyszerû harmincason már a tizenötödik kilométert is megérzem. Vannak ilyen vicces dolgok. Amúgy szerintem a szokott tempómnál valamivel gyorsabban mentem, lehet, hogy ez is betett. Na jó, a Margitáról lefele menet még nagyon hangulatos volt a terep, néha lekapcsoltam a lámpámat, kipróbálandó, mennyire lehet látni természetes fényben, de mindig vissza is kapcsoltam hamar. Innentõl egyébként rendkívül egyszerû az útvonal: gyakorlatilag végig a piros sávon kell menni, csak az Istállós-kastélynál kell a zöld sávra váltani. De ha valaki véletlenül azt nem találná meg, a piros sávon is Gödöllõre jut, csak Máriabesnyõn keresztül. Ahol a városban fut a piros sáv, onnét is látható a HÉV-állomás, onnan pedig már az Erkel is megvan. Mindössze pár kilométer eltérés, és ha útközben a delikvens feladná, a piros sáv a Hatvan-Budapest személyvonat két állomásához (Máriabesnyõ, Gödöllõ, ebben a sorrendben Babat felõl) is elvezet. A Romtemplomnál ücsörögtem pár percet, mert jólesett. Érdekes, hogy itt láttam újból azt a kislányt, akit Domonyvölgy elõtt láttam, gondolom, a 20-asra jött. Általánosságban elmondható: öröm volt látni, hogy sok szülõ hozta a gyerekét, azért az egészséges életmód és a természetszeretet mégsem megy ki egészen a divatból.
Nos, az utolsó szakaszról már nem sok mindent tudok mondani. Az itiner 30 kilométert ír a túra teljes távjához, s ez alapján 10 kilométer a távolság a Romtemplomtól a célig, a TTT-honlap szerint ezzel szemben 27 kilométer a teljes táv. Nekem az a gyanúm, ez a realisztikusabb. Ez sajnálatos, mert akkor a teljesítési idõm csak kisebb távra vonatkozik. :-/ Na, mindegy. A zöld sáv nyitánya és az autópálya fölött átívelõ híd között meglehetõs kellemetlenséggel tapasztaltam, hogy az egyébként zavaróan homokos út bal oldalán rendre valamilyen, kisebb méretûnek tûnõ állat neszezése hallatszott, és mindig velem egy vonalban. Úgy éreztem, mintha valaki/valami követne, de akárhányszor is irányítottam arrafelé a lámpámat, nem láttam semmit. A hídon átérve már nem volt messze a cél, rövidesen láthatóvá is váltak Gödöllõ fényei. Azért csak sikerült letévednem a zöld sávról és máshol kikecmeregni az erdõbõl, de ez jelentéktelen kerülõ volt, hiszen ugyanúgy Gödöllõ szélén voltam (a fények miatt nagyon nem is lehetett volna elkeveredni), és tõlem balra, alig száz méterre láttam is a többi túrázót és a helyes utat. Ellenben cefetül ki voltam már szomjazva, és minden vágyam egy mûködõ nyilvános kút volt. Ezt végül a Lumniczer Sándor utcából kiérve, a Nebuló írószerüzlet elõtt fedeztem fel, és bár olyan fél kilométerre lehetett a teljeskörû szolgáltatást nyújtó cél, nem álltam meg, hogy ne szürcsöljek néhány kortyot ott helyben. A célba beérve aztán folytattam testem folyadékkal való újrafeltöltését, immár teával, emellett bepusztítottam három vagy négy zsíros-hagymás kenyeret, s úgy egy óra édes semmittevést követõen hazasétáltam Máriabesnyõre, majd elszenderedtem.
A beírt értékek alapján öt óra tíz perc volt a menetidõm, a fentebb jelzett okok miatt azonban 4-5 perc hozzáadható/elvehetõ belõle. A szervezés megint csak kiváló volt, ahogy azt a Margitás túráknál megszokhattuk, bár én sajnálom (de legalábbis felsültem vele), hogy csak a tizedik kilométernél van folyadék. Szerencsére az Õs Istenek is ránk mosolyogtak, ami az idõjárást illeti, két esõs nap között egy teliholdas (vagy majdnem teliholdas), többé-kevésbé tiszta, változóan felhõs égbolt alatt túrázhattunk, a szél ellenére is (vagy még inkább amellett, tekintve, hogy kifejezetten meleg szél fújt) meglehetõs melegben. Érdemes szót ejteni az éjszakai fát és ködös kilátást ábrázoló, nagyon hangulatos emléklapról is, melyrõl merem állítani, hogy az egyik legszebb, amelyet valaha kaptam.
Nos, nagyjából ezeket a gondolatokat váltotta ki belõlem, ezekkel az élményekkel gazdagított a 2009-es Gödöllõ Éjszakai 30 teljesítménytúra. Gratuláció jár minden teljesítõnek, és köszönjük a szervezést!
 
 
LemaradásTúra éve: 20092009.05.02 15:54:41
>> Lemaradás 100 gyalogos teljesítménytúra, 2009. IV. 18-19. <<

Szép napot!

Pár hetes késéssel ugyan, de végül csak sikerült rászánnom magam, hogy billentyûzetet ragadjak, és én is hozzájáruljak némi adalékkal életem elsõ 100 km-es túrájának élménybeszámolóihoz.
Elöljáróban elmondható, hogy az egész túra nagyszerû volt, nagy élményt jelentett végigsétálni otthonom, a Gödöllõi-dombság legkülönfélébb természeti tájait. Átfogó benyomásaim alapján három fontosabb szakaszban szeretnék írni a túráról.

1. Pécel - Dány
Mindjárt az elején lenyûgözött az a sûrû köd, mely gyakorlatilag csak 10 óra után engedett fel egészen (én ekkor a sülysápi elágazás és Kóka között jártam). Volt valami tiszteletet parancsoló, valami alázatra késztetõ, s egyben valami monumentális abban, ahogy a Forró-forrást megelõzõ hosszú, sárga sávval jelzett szakaszon a magasban fekvõ villanyvezetékek, sõt, már-már a villanyoszlopok csúcsai is, elvesztek a tömény párában. A Forró-forrás és Sülysáp közt látott halastavak pedig ebben az állapotukban a legelvarázsoltabb ír tündérmeséknek is bátran színteréül szolgálhattak volna: a tükörsima felszín fölött kb. 1 méter vastag réteget képzett a cafrangokban elúszó pára; a túlparton emelkedõ domb csúcsát elnyelte a magasból fenyegetõen aláhulló, tejszerû ködfelhõ; a tavak és a domb között, a partvonalon pedig fakó, aranyos színpompában sorjáztak a fák, a zöld és a sárga különbözõ árnyalataiban. A Kóka elõtti szántóföldeknál járva már elégszen megritkult a köd, de távolabbról még így is különleges látványt nyújtott, ahogy rátelepszik a barna parcellákra, valamelyes közelebbrõl pedig érdekes volt figyelni a felszálló kipárolgásokat, melyek elillantak, valahányszor túl közel értem hozzájuk.
Nagyjából ehhez a részhez (valahol a Forró-forrás és Kóka között) tartozik az az élményem is, hogy egy jobbkanyar elõtt láttam néhány kedves kis bikát, amint békésen legelésznek az út mellett. Lehet, hogy már túlságosan is "városi" lettem, és persze, az állatoktól tulajdonképpen kevésbé kellene félni, mint az emberektõl, hiszen az elõbbiek az utóbbiaknál kevesebbszer támadnak indokolatlanul, én mindazonáltal diszkréten lehúzódtam az út túloldalára. Csak azért sem tetszett, hogy teljesen szabadon legelésztek...
Egyetlen komoly majdnem-eltévedésem Kóka és Dány közé esett: kicsit távolabb jutottam ki a magaslestõl, mint ahogy az itiner szerint kellett volna, de végül is megtaláltam a helyes utat, és persze amúgy is ott volt a Dány felé vezetõ mûút, ami kisegített volna, ha kell. A dányi ponton határozottan jólesett az ellátásként nyújtott táplálék.
Kóka és Dány környékén már éreztem a kislábujjaimban, hogy itt bizony elõbb-utóbb hólyagocskák fognak nõni.

2. Dány - Gödöllõ
E szakasz legmarkánsabb jellegzetességei, úgy gondolom, a nagy távok pont és pont között. Dány-Erzsébet-pihenõ: 11,8 km, Erzsébet-pihenõ-Margita: 15,8 km. Az Erzsébet-pihenõhöz érve lábam már félreérthetetlen jelzést küldött: "Megjött 'A' Hólyag - továbbmehetsz, de szenvedni fogsz!" Nos, miként a mítosz szerint Héraklész is különösebb vívódás nélkül a fáradságos, küzdelmes, de tisztességes életet jelképezõ Arété istennõvel tartott a meg nem érdemelt javakban való, léha tobzódást jelképezõ Atéval szemben, úgy én is gondolkodás nélkül a küzdelmes továbbhaladást választottam, és nem az "egyszerûbb utat", a feladást. Persze, tapasztaltabb túrázók jogosan kérdezik, miért ilyen nagy felhajtás néhány vízhólyag miatt, ami tulajdonképpen, fõleg ekkora távon, "szakmai ártalom", de a helyzet az, hogy mikor két hete végigmentem az Éjszakai Hadjárat 45-ön, utána pedig az Isaszegi Csata 30-on, akkor szinte semmi baja nem esett a lábamnak (a természetes talpfájáson kívül), és éppen hogy csak elkezdett kifejlõdni egy picike hólyag. Ehhez képest visszaesésnek értékeltem, hogy most már ilyen hamar kiütköznek ezek a problémák, pedig a bakancs is, a zokni is ugyanaz volt.
Kíváncsi lennék rá, hogy a többi túratársban is megfogalmazódott-e a kérdés, vajon az Erzsébet-pihenõ elõtti, az itinerben "1,3" és "1,4" km távolságúként feltüntetett szakaszok nem hosszabbak-e valamelyest? Én eltûnõdtem rajta. De mindegy is, a ponton kapott zsíros kenyér határozottan jókedvre derített (nem mintha egyébként rosszul éreztem volna magam).
Az Erzsébet-pihenõ és a Margita-csúcs között életem leghosszabb két EP közötti távolságát sikerült végigtrappolnom (az eddigi rekordot a 2008-as Lõvérek 40 teljesítménytúrán az Ágfalva, kocsma és a Magasbérci kilátó közti távolság jelentette). Az egész túra leggusztustalanabb pillanata is erre a szakaszra esett, jelesül az, amikor a 3-as fõút mellett kellett bandukolni, autók ricsajában. Szerencsére ez nem tartott soká. Domonyvölgy mellé érve mosolyogva gondoltam rá, hogy csak pár száz méterre lehetek egy itt lakó barátomtól, aki majd Gödöllõn fog becsatlakozni a 25 km-es résztávra. Hol volt az akkor még...
Ehhez környékhez köthetõ még egy kellemetlen élmény. Nem sokkal Domonyvölgy után, még a sárga sávon, egyszer csak megáll mellettem egy autó, és egy férfi, miután megkérdezte, mit is csinálok itt, közli velem, hogy ez magánterület. Én igazából köpni-nyelni nem tudtam, hogy most mégis mi a fene van, az ilyesmit nem szokták-e elõre lerendezni. Szerencsére a fickó nem tartóztatott fel. Nekem csak késõbb ugrottak be néminemû homályos emlékek a Környezetvédelmi és agrárjog címet viselõ, nos, minden tagadhatatlan fontossága ellenére sem túl népszerû tantárgyból, miszerint a természeti utakon szabadon lehet járni kirándulási célzattal akkor is, ha magánterületen vannak, és ezt a tulajdonos köteles tûrni; természetesen az ott járók pedig kötelesek tartózkodni a terület károsításától. E sejtelmemet egy túratárs megerõsítette a célban. Aztán persze lehet, hogy a fickó emberáldozatokat mutatott be a Sátánnak - a sok tûznyom erre utalt -, és nem akarta, hogy sötét praktikái napvilágra kerüljenek. Ki tudja.
A Margitán egyfajta bús rezignáltsággal konstatáltam, hogy nincs ellátás, pedig határozottan örültem volna neki. Ezúton is köszönöm a pontõrnek, hogy adott abból a kevés sósmogyoróból, ami ott volt. Mintegy tíz perc pihenõ után továbbálltam. Innentõl már érzelemmentesen vettem tudomásul vízhólyagjaim jelenlétét; mint két barát, úgy sétáltunk egymás mellett, szünet nélkül csacsogtak mellettem a fájó ingerek nyelvén. Egyre ismerõsebb volt a terep, hiszen nem volt messze Babatpuszta, ahol sokszor megfordultam túrán és túrán kívül is; no meg egyébként is Máriabesnyõn lakom, úgyhogy "hazai terepen játszottam." A Pap Miska elõtt nem örültem a csaknem két km-es betonútnak. Amúgy jórészt a fûben kocogtam le ezt a szakaszt.
A Pap Miska-forrástól aztán a piros sávot követve indultam el egy kis lejtõn fölfelé - vagyis úgy, ahogy mindig is szoktam; ismerõs terepen járván, nem igazán néztem az itinert. Egyébként majdnem elkeveredtem, mert letértem a jelzésrõl.:) A piros sév és piros kereszt találkozásánál összefutottam két túratárssal (nem, úgysem fogok nevekre emlékezni, a névmemóriámnál már csak az arcmemóriám rosszabb...), akik meglepõdtek azon, hogy nem a kiírt úton ereszkedtem le, ráadásul így pár méterrel megtoldottam az össz-szintemelkedõt. Én vidáman közöltem, hogy itthon vagyok, és nekem ez a bevett út. A hosszú menetelés után különösképpen jólesett elhaladni olyan jó öreg, ismerõs "tereptárgyak" mellett, mint például a két pitbull a lakóparkban, a máriabesnyõi kegytemplom (mely nemrég nyerte el a "Kisbazilika", Basilica Minor címet), a buszmegálló melletti kiskereskedés (itt vásároltam is két energiaitalt, biztos ami biztos alapon), a vasútállomás (ha csupán tíz percet vártam volna, a hatvani személy bevitt volna Gödöllõre.:). Végre aztán elértem a várva-várt gödöllõi ellenõrzõpontot, ahol úgy vetõdtem volna az igen finom gulyáslevesre, mint hiéna a dögre, ha lett volna erõm-kedvem bármerre is vetõdgetni. Ehelyett azonban pecsételés után ledobtam magam egy székre, elköltöttem a finom táplálélot, amit átnyújtottak, és kivert kutyaként tûrtem, hogy a szemerkélõ esõcseppek gúnyosan kopogják rajtam - kissé elsietett - gyõzelmi taktusukat. Vagy egy órát ücsörögtem és pihentem. Közben a már említett domonyvölgyi barátom, név szerint Máté is megérkezett két ismerõsével. Határozottan örültem a jelenlétének, mert a Gödöllõ és Isaszeg közé esõ szakaszon kifejezetten az õ szakértelmére szándékoztam bízni magam, tekintve, hogy már vagy ötször részt vett a 25-ös résztávon, nekem pedig, a jelenlegi fizikai állapotomban nem volt túl nagy kedvem olyan bonyolult szellemi tevékenységekben elmerülni, mint az itinerelemezgetés.

3. Gödöllõ - Pécel
A két energiaital elfogyasztását követõen felkecmeregtem, és nekilódultunk, hogy magunk mögött tudjuk az utolsó huszonöt km-t is, ahol némi jól megérdemelt jutalom is várt ránk. Mindez nem sokkal este 10 óra után történt (a gödöllõi pecsétet 9:8-kor kaptam meg). Valami kavar volt a Bolnoka felé vezetõ útvonallal, de szerencsére gond nélkül jutottunk el az ellenõrzõpontig; bár sötét volt, egy-egy szalag mindig kisegített.
Itt pár szóban megemlékeznék két dologról, melyek, úgy tûnik, már régóta aktuálisak, legalábbis "gethe" 2003-as beszámolójából ez tûnt ki számomra. Nevezett személy nevezett írásában erõteljesen hangsúlyozza, hogy Veresegyház nevének végében nem szerepel "a" - ez még most is téma volt az asztalnál (pedig most nem érintjük Veresegyházat). A másik észrevételem a zajos csoportokra vonatkozik: már a jelzett beszámolóban is panaszkodnak rájuk, és Mátéval is éppen megjegyeztük, hogy tavaly is, idén is akadtak részeges zajongók, akik a hátunk mögött csapták a ricsajt, és egyszer sem voltunk oda értük. Persze, sok mindent nem lehet tenni velük, még csak bosszankodni sem érdemes, hiszen az ember végül csak magával szúr ki, de érdekes volt ezekrõl más beszámolókban is olvasni.
Bolnoka és Isaszeg között Máté lelkesen találgatta, melyik pontokon éltük át tavaly emlékezetes "vaddisznókalandjainkat" (volt több is). Én ehhez nem igazán asszisztáltam, mert eléggé ki voltam merülve. Még a nevetés is fárasztott, pedig abból aztán jutott bõven. Azért nagyjából sikerült betájolnunk az a helyet, ahol anno kb. 4-5 méterrel elõttünk robogott át egy disznó az út egyik olaláról a másikra, és azt is, ahol egy süldõ malacka úgy 1-1,5 méterrel elõttünk sétált ki az útra - miközben kétoldalról, sûrû, mély, fenyegetõ röfögés övezett minket. Nyilván anyuci sem volt messza akkor...:) Most nem láttunk, és nem is hallottunk egyetlen vaddisznót sem; nyugiban telt az út. Annyira nem is bántam, és ezt akkor is vállalom, ha egyesek "finnyás-félõs városinak" bélyegeznek ezért.
A Honvédsírok elõtt már többször is igényeltem a köztes pihenést. Az ellenõrzõponton aztán hatványozottan örültem a padoknak és a csokinak. Azt hiszem, sikerült is végleg kiírnom magam a teljesítménytúrázók közösségébõl azzal, hogy - engedéllyel ugyan, de - egy második csokit is elvettem magamnak.
Isaszegtõl Pécelig aztán nagyjából megint ismerõs volt minden, hiszen az ÉH45 és az ICS30 révén nem olyan rég már nagyrészt kiismertem magam ezen a szakaszon. Nincs is igazán mirõl mesélni. Nagyjából úgy bukdácsoltam elõre, mint egy zombi, a tudattartalmam is kb. egy zombiéhoz volt mérhetõ, sõt, néha olyan hangokat is adtam ki, akár egy zombi. Tulajdonképpen nem lepõdtem volna meg, ha egy épp a közelben tartózkodó keményvonalas Diablo-rajongó e hangok hallatán reflexbõl leütött volna. A Bajtemetés elõtt kanyargó több kilométeres tömény aszfaltra igencsak haragudtam azokban a percekben, viszont annál üdítõbb volt leülni egy kicsit a szántóföld szélére az ellenõrzõpont mellett, és szelíden kortyolgatni a Máté által hozott házipálinkából (azt hiszem, az volt). A hátralevõ néhány kilométer az elejét leszámítva megint csak végigaszfalt volt. Szerencsére nem tévedtünk le a jelzésrõl. Kicsivel távolabb láttunk idegen lámpákat, és olykor elbizonytalanodtunk, vajon tényleg jó irányba haladunk-e. De aztán csak bevágódtunk Pécelre, mégpedig, ahogy kellett, a Pihenõ utcában. Ahogy elértük a Hõsök útját, új erõre kaptam, és végállomásunk közelségének biztos tudatától feltüzelve kocogtam be a már igencsak hõn áhított célba. Nagy örömmel vettem át a jelvényt. Közben a többiek is beértek. Odabent elhelyeztünk néhány széket, és nekiláttunk jól megérdemelt söreinknek, melyeket még induláskor helyeztem el a rajtban, egy általam hozott hûtõládában. Pár óra jólesõ pihenés - és pár üveg, legalább annyira jólesõ sör - után kisétáltunk a vasútállomásra (esetemben a "kivonszoltam magam" kifejezés talán hívebben fedi a valóságot), és hazautaztunk a 6:3-as személyvonattal. Otthon egy már igencsak vágyott tisztálkodás után belesüppedtem az ágyba, ahonnét késõ délutánig nem is méltóztattam kikecmeregni. Címszavakban ez volt életem elsõ 100 km-es teljesítménytúrája.

Indulás: 6:25
Érkezés: 4:20
Teljesítési idõ: 21:55

Fantasztikus volt. Legkedvesebb dombságomat olyan alaposan jártam be, mint még soha. A szalagozást kifogástalannak tapasztaltam. A számomra teljességgel ismeretlen tereprészeken (Pécel - Domonyvölgy) tökéletes volt. Jószerint bele sem kellett néznem az itinerbe, csak a szalagokat követnem. Szerintem a Margitától is nagyon jó volt a szalagozás, de errõl azért nem nyilatkozom, mert itt már ismertem a terepet. Az ellátás is nagyon jó volt, talán annyit leszámítva, hogy épp a Margitán, a leghosszabb résztáv után nem volt semmi. Dehát ennyit bírni kell.
Jó volt az idõ is: a köd szép, a napsütés pedig kellemes. Gödöllõn volt némi szemerkélés, de tényleg csak jelentéktelen mértékben. Az éjszaka is csak annyira volt hûvös, hogy pont jólessen.
Azt az egy dolgot nagyon sajnálom, hogy nem volt kézfogás a jelvény átadásánál. Én is egyetértek azon túratársaimmal, akik szerint a gratuláció hozzátartozik a túrához. Nem baj. Bizonyára a célban ülõ hölgyek is fáradtak voltak már. Én enélkül is nagyon örültem. Egy idõben teljesített 100-as túra - sör - jó társaság - kell-e bármi egyéb, hogy az ember jól érezze magát? Az már egyszer biztos, hogy ha kellõképp felkészültnek érzem magam - mert amúgy eléggé rendszertelenül járok teljesítménytúrázni -, akkor jövõre is itt a helyem. Köszönet a szervezõknek, amiért az aránylag csekély résztvevõ ellenére is ilyen gondosan lebonyolították ezt a túrát.
 
 
Éjszakai HadjáratTúra éve: 20092009.04.08 17:47:39
Szép napot!

Lett Éjszakai Hadjárat a beszámolható túrák között, úgyhogy áttettem ide a bejegyzésem elsõ felét.

1. Éjszakai Hadjárat 45, 2009. IV. 4-5.

Hosszú hezitálás után a 45-ös távot választottam, mivel a 65-ösre nem lett volna társam, és a kutya- és orvvadászveszély, no meg a számomra ismeretlen terep arra késztetett, hogy megalázó kompromisszumba bocsátkozzam. Végül is egy négyes baráti társaság rajtolt a Tápióbicske melletti kis pavilontól este 7 óra 55 perckor.
Maga a rajt kicsit döcögõs volt, a szervezõk nem igazán csipkedték magukat, meg is súgtam egy társamnak, hogy a Mátrában azért ez nem így megy, dehát nem tolongott mögöttünk kilométeres sor, ezen a pár percen semmi nem múlt, úgyhogy nem zavart a dolog.
Az útvonal elsõ része, szerencsémre éppen a számomra ismeretlen terep (ez tkp. a Tápióbicskétõl Hársasig terjedõ szakasz), meglehetõsen egyszerû volt, hosszú egyenes szakaszokkal, melyekrõl, az Útvonalkövetõk honlapjáról letölthetõ térképnek hála, nem igazán tudtunk letévedni.
Nem óhajtom egyesével végigvenni a pontokat, annyira azért nem történtek kiugróan izgalmas események, csak néhány általános megfigyelést szeretnék megosztani az Olvasóközönséggel.
Az egész túrát egyfajta "éteri" hangulat jellemezte, és bizony az élénkebb képzeletû ember olykor elgondolkozhatott rajta, miféle negyedik dimenzióbeli világokkal kerül metszésbe a miénk helyenként. Nem létezõ zöld keresztek jelzésekbe botlottunk (azaz NEM BOTLOTTUNK), a hídnak sem nevezhetõ áteresz nem létezõ patakon ívelt át, nem létezõ tanya hûlt helye szolgált irányzékként (cickatanya), meg hasonlók. Igazából a zöld jelzést sem láttam a 45-65 elválása és Hársas között, de ez lehet, hogy az én hibám. Szóval mintha titokzatos, nem a mi ismert világunkhoz tartozó dolgokat kellett volna érzékelnünk, tulajdonképpen nem is hétköznapi érzékszerveinkkel, hanem egy intuíciójellegû "hatodik érzékkel." Ez a benyomásom csak akkor engedett fel, amikor - Hársasnál - rájöttem, hogy én itt már ismerõs vagyok, hiszen innét kell fölmenni a jó öreg Bajtemetésre, illetve a P- mentén Isaszegre.
Egyébként, azt hiszem, van affinitásunk a nem evilági behatásokra, mert különösebb gond nélkül megtaláltunk minden ellenõrzõpontot. A Hrabina-hegynél található "elsõ" út menti vadászles, amelynek a létrafokait meg kellett számolni, tulajdonképpen a második volt, elõtte már láttunk egyet, igaz, az kicsit távolabb állt az úttól. Most visszagondolva már abban sem vagyok biztos, hogy valóban ott volt.
A Cickatanya hûlt helyénél nem találtunk piros szalagot. Innen pár másik túrázóval egyetemben jól elmásztunk a rossz irányba. Csak akkor kaptunk észbe, amikor már nagyon nem akart jönni a magasfeszültségû vezeték, és több száz méterrel lejjebb lámpafényeket láttunk. Nem fordultunk vissza - egyenesen átvágtunk lefelé a szántóföldeken. Egyszer csak sûrû bozótos állta utunkat. Egy bátor túratárs megkísérelt átvágni rajta egy ritkásabb szakaszon - remélem, kijutott élve, többé nem láttuk... Mi elindultunk balra, a vezeték felé, és szerencsénkre meg is találtuk az ösvényt, majd rövidesen a két táv elágazását, s innét már gond nélkül betrappoltunk a célba.
A szervezõk felhívták rá a figyelmet, hogy a túra során minimális ellátásra kell számítani. Ennek ismeretében különösen leírhatatlan volt örömünk a Honvédsíroknál kapott bõséges reggeli láttán (volt kakaóscsiga, pogácsa, túró rudi, kakaó és ásványvíz). A célban megkaptuk a kitûzõt, az oklevelet és a gratulációt. Nem tudom, volt-e valami táplálék is, mert hamar követtem két társamat a vasútállomásra, ahol egy-egy jól megérdemelt sör társaságában megvártuk a hatvani személyt (Gödöllõ volt az úticél). Õk felszálltak és mentek aludni, én pedig összeszedtem magam a soron következõ Isaszegi Csata 15-re.
Összességében tehát az Éjszkai Hadjárat igen pozitív élményként maradt meg bennem. Jó, az adminisztráció lassú, de hát istenem, nem azért jöttem, hogy rohanjak, rohanunk épp eleget ebben az ostoba világban. A szervezõk nagyon alaposan fölkészítették az indulni szándékozókat: a honlapon találhattunk részletes leírást, térképet, és útszakaszadatokat is, vagyis jószerint egy komplett itinert. A szalagok jelzett hiányát észre sem vettük - ahol írták, hogy van jelzés, ott sem volt, hát még ahol írták is, hogy nincs... ;) De nem volt jelentõsége, a térkép és az alapos leírás tökéletesen elegendõnek bizonyult. Szerintem nagyon jól sikeredett túra volt ez, köszönet érte a szervezõknek.

Ui.: Ha valaki az Éjszakai Hadjáraton Sülysáp és a Hrabina-hegy között talált (és ne adj' Isten fölvett) egy fejlámpa-belsõt, benne(/körülötte) három ceruzaelemmel, az írjon nekem az auer84@freemail.hu e-mail-címre, mert azt valószínûleg én hagytam el útközben. Köszönöm.
 
 
Isaszegi csata emléktúraTúra éve: 20092009.04.08 10:05:42
(A folytatásos regény második része)

2. Isaszegi Csata 30, 2009. IV. 5.

Harmadik társam, aki isaszegi, célbaérés után hazaugrott elintézni ezt-azt, illetve elhozni a húgát, akivel a terv szerint hármasban mentünk volna végig az Isaszegi Csata 15-ös távján. Én végül az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és a 30-ra neveztem, így már a Falumúzeumnál elváltak útjaink.
Tavaly már részt vettem az ICS 45-ös távján, és küönbözõ más túrák (Lemaradás 25, Gödöllõ 50) alkalmával is volt szerencsém erre járni, úgyhogy ezt a terepet már nagyjából ismertem. Nem is tudom, mit írhatnék. A térképvázlat jó volt, tulajdonképpen elegendõ is, alig néztem a szövegre. Az ellátás megfelelõ volt, a Bajtemetésen jól estt a csoki és a víz, a Vár-hegyi barlangnál pedig az a kevés tea is megváltásként jött a 25?-30? fokos meleg és a tûzõ nap után(/közben/elõtt). Itt a jelzések jól láthatók és sûrûn festettek voltak, úgyhogy eltévedéstõl nem kellett tartani. A Vár-hegyi barlang után már kezdtem egy kicsit kikészülni, hiszen mégiscsak ott volt már mögöttem több mint 45 kilométer (ez a 45+30 km a leghosszabb táv, amit valaha megtettem). Ráadásul ez a rész már tavaly is utálatos volt elõttem: vég nélküli hullámozgatás a dombokon föl-le, minden árnyék nélkül, ráadásul egy elég hosszú szakaszon autóút mellett kellett menni. Mindenesetre a Bolnokai-dombhát elõtt, a cél közelségének tudatában feltüzeltem magam, beiramodtam a célba, közben magamhoz vettem egy doboz hides sört, és átvettem a jól megérdemelt oklevelet, kitûzõt, gratulációt. Az itineren büszkén konstatáltam, hogy 6 óra 20 perc alatt jártam végig a 30 km-t. Elfogyasztottam egy zsíros-hagymás kenyeret, békésen nekiláttam a sörömnek, aztán siettem a vonathoz, mely hazavitt Máriabesnyõre, ahol is a kb. 16 óra sétát kb. 16 óra alvással kompenzáltam.
Nagyszerû élményben volt részem, köszönet illeti a szervezõket a túra ügyes lebonyolításáért. A célban MÛKÖDÕ WC és kézmosóhelyiség is volt. A vonat hamar jött, úgyhogy sajnos a zsíros kenyeret nem tudtam jobban kiélvezni. A Gödöllõi-dombságnak ez a része talán tényleg kissé kopár és árnyékmentes, mint azt több túrázó is megjegyezte, de gödöllõiként engem mégis különleges örömmel tölt el, amikor itt túrázhatok. Az ünnepek alatt pihenõ lesz, de a rákövetkezõ hétvégén a Lemaradás valamelyik távja 1000%-osan garantált!:)

Ui.: Ha valaki az Éjszakai Hadjáraton Sülysáp és a Hrabina-hegy között talált (és ne adj' Isten fölvett) egy fejlámpa-belsõt, benne(/körülötte) három ceruzaelemmel, az írjon nekem az auer84@freemail.hu e-mail-címre, mert azt valószínûleg én hagytam el útközben. Köszönöm.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár