Túrabeszámolók


túra éve: 2008
Bakony 50/25/10Túra éve: 20082008.04.30 01:30:46
2008.03.29. Bakony 50 teljesítménytúra

Eredeti terveim a következõk voltak: mivel 19 órakor indult vissza a célból Veszprémbe egy különjárati autóbusz, amely a túrát teljesítõket szállította, úgy gondoltam ennek megfelelõen indulok el, hogy ne kelljen sokat várakoznom, azaz mivel a rajt 6.00-8.00 óra között volt, így a lehetõ legkésõbbi azaz 8 órás rajt + 10 óra menetidõ mellett is marad egy órám a célban, mindegy ez még kibírható.
Idõközben azonban feltámadt bennem a geocaching láz, s mivel a túra nyomvonala mentén 8 db geoládát találtam a térképen, így módosítottam a tervemet ezek szerint. 8 láda megtalálása darabonként 15-20 perccel számolva ami a megtalálás és a kitérõ idejét foglalja magában 2 órával meghosszabbítja a túra szintidejét, tehát el kell indulni 6.30-kor, s így a 18.30-as beérkezéssel megvan a szintidõ, s a busz is.
Így hajnali 5 elõtt már az autóban ültem, s közeledtem Veszprém felé.
A GPS odavezetett a rajthoz, a veszprémi vasútállomáshoz. Még a regisztráció elõtt hallgatva a szülõi jótanácsra, paprikakrémmel bekentem a lábfejemet, hogy az majd bemelegíti, s minden rendben lesz. Harkányból hozta, s mindenki esküszik, hogy milyen jó az. Hagytam magam meggyõzni, s felkentem egy megfelelõnek ítélt mennyiséget.
Ezután regisztráltam, s 6.32-kor elindultam. Volt a GPS-emben egy internetrõl letöltött nyomvonal, így nem vittem magammal semmilyen térképet, az eltévedés kizárva alapon. Velem volt viszont a túra elõtt vásárolt 10 literes hátizsákom, az elõzõ Szuadó 40-en nagyon sokat szenvedtem, mert eltévedtünk, és sokat kellett futni, hogy behozzuk az egy órás lemaradásunkat, a hátizsákkal meg alig bírtam, úgy ugrált a hátamon.
Ilyen többet nem lesz, ez kis méretû, s a 2 db mellheveder szorosan rögzíti, hogy lehessen futni is alkalomadtán.
Az út eleje Veszprémen át vezetett, az állatkert irányába. Az elsõ geoláda a viadukt alatt volt található még az egyes EP elõtt, ezt 7.20-kor találtam meg, 10 percet vett el a keresés. Ezután értem az elsõ ellenõrzõ ponthoz 7.25-kor.
Innen az állatkert felé vitt az út békésen sétálgató tevék mellett haladtam el, mielõtt a 2. geoláda keresésbe kezdtem volna. Ez egy kissé nehézkesen ment, mert miután letértem az útról, a GPS mint utólag kiderült az elemcserekor elvesztette az iránytû kalibrációját és össze-vissza mutatott, engem az õrületbe kergetve, a ládához pedig nem közelítve. Gyorsan elvégeztem a kalibrációt, s néhány perc múlva meg is lett így a 2. láda. 13 percembe került.
Folytatva utamat még a fõút keresztezése elõtt civil kocsi megállt elõttem, amibõl két közeg szállt ki, érdeklõdve hova hova, ki vagyok, meg egyáltalán, adjak személyi igazolványt. Az bizony nincs. Mert a kocsiban hagytam, most meg túrázok. Hova tartok? Hirtelen nem jutott eszembe Városlõd neve, de elõvettem farzsebembõl az itinert, s azzal bizonyítottam igazmondásomat. Azt is közöltem, ha minden ilyen hátizsákos alak gyanús nekik, sok dolguk lesz ma, mert még sokan fognak jönni ezen az úton. El kezdték felvenni az adataimat mindezek ellenére, de mikor az órámra pislogtam, megkérdezték sietek-e? Mondtam, elvileg szintidõre megy a dolog, így elengedtek.
Úgy gondoltam indulás elõtt, hogy mivel legutóbbi túrám után volt egy kis izomfájdalmam, s a cipõmet megvizsgálva annak elvékonyodott talpa láttán arra következtettem, hogy az okozhatta a bajt, gondoltam teret adok egy ugyan még régebben vásárolt, de jobb állapotban lévõ cipõmnek, hátha abban könnyebb lesz.
Ez is edzõcipõ volt, mint az elõzõ, s bár nagyon régen nem volt rajtam, kellemes emlékek fûzõdtek hozzá, nagyon kényelmes volt. A bakancsoknak nem vagyok híve, talán azért, mert még soha sem volt szerencsém igazán kényelmes darabhoz, no meg az is közre játszhat, hogy volt már két olyan bakancsos túrám, amiknek az elsõ 10 km-én sikerült összeszedni néhány vízhólyagot, a késõbbiekben csak ezekre tudtam figyelni, hogy úgy lépjek, hogy az legkevésbé fájjon. Egyszóval rémálom volt mindegyik, edzõcipõben ilyet nem tapasztaltam, s szerencsére a bokám sem kényes az oldalirányú mozgásokra.
Így ebben az új-régi cipõben haladva mikor elértem a csatár-hegyi 2. EP-t, éreztem egy nem oda való fájdalom félét bokától lefelé, pedig még 10 km sem ment el ekkor. Nem jó elõjelek. A paprikakrém is rendesen megtette a magáét, az állatkert óta úgy égett a lábam, majdnem megõrültem. Lehet hogy bemelegítette a lábam, inkább idegesítõen égette, mindegy megfogadtam, akárhányan esküsznek rá, én soha többet nem kenem magamra.
A Csatár-hegy után a kápolna mellett elhaladva szép kilátás nyílt elõttünk, néhányan pihentek, reggeliztek itt. Erre felé lett volna a 3. láda, de mikor mellé értem, láttam hogy viszonylag nagy kerülõ lenne megtalálni, s inkább kihagytam. Lehet hogy a lábfájás is közrejátszott, bár nem volt túl vészes még.
8:47-kor értem el a 3. EP-t, a Márkói híd nevût. Innen kissé ingerszegény szakasz kezdõdött, többen haladtunk látótávolságban. Egy idõ után tanácstalanság uralkodott el rajtunk, amint láttam. Amerre a GPS-em mutatta, arra nem ment jelzés, de egy darabig az elõttem haladók is arra mentek, egy futó viszont letért másfele. Kisvártatva pedig az én nyomvonalam egy harmadik irányt mutatott, ami felé el is indultam, majd mikor láttam, hogy mindenki másfele megy, felülbíráltam, a árkon-bokron átgásolva patak fölött egyensúlyozva (vissza nem fordulunk címszóval) a többiek után mentem. Mindez Bánd elõtt volt nem sokkal. Itt ismét letértem az útról, ezennel célzottan, a négyes számú geoláda miatt, mely az Esseg-vár mellett volt elrejtve. Végülis a GPS által jelzett nyomvonal valahol a vár környékén lyukadt volna ki, tehát ide hozott volna, s a távolság is hasonló lett volna. Az esõ elkezdett szemerkélni, csak remélhettem, hogy megmarad ennyinél. Elvileg esõmentes napot jósoltak, legyen is így! A láda megtalálása után visszatértem az útra, s haladtam tovább a nem túl felemelõ szakaszon, ami következett. Nem tudtam valahogy megbarátkozni ezzel a betonozott résszel, ami elvitt egészen Herendig, sõt egy darabig még a herendi EP után is tartott. Nem kimondottan szerette a lábam, s a természeti szépsége is a kívánalmaim alatt szerepelt.
A herendi 4. EP pecsétjét 10.02-kor kaptam meg, s azonnal indultam tovább, lógott az esõ lába, nagyon nem hiányzott egy kiadós esõ.
Idõközben volt egy önkiszolgáló EP, ahol magunknak kellett lyukasztani, majd elértem a 6. EP-t egy hosszabb emelkedõt követõen, 11.27-kor. A tetõn meglehetõsen hideg volt, nyomokban még hó is volt, nem találtam kellemes helynek hogy megpihenjek. Azért egy szendvicset megettem itt, a többiek teáztak a felállított sátornál, az ízérõl nem tudok beszámolni, mert nem fogyasztok ilyesmit. Ennél a pontnál kellett volna letérnem a következõ geoládám irényába, de a GPS 800 métert mutatott légvonalban, ami inkább 1200 a gyakorlatban, az oda-vissza 2,5 km, s ehhez nem volt kedvem. Ráadásul itt nekieredt az esõ is, így a mihamarabbi tovább indulás mellett döntöttem csendes magányomban csokoládét majszolva.
Ezen a részen sokkal többen voltak a túrázók, mert Herend óta erre haladt a 25 km-es túra nyomvonala is.
Ami pedig ezután következett, az volt az út legnehezebb és számomra egyik legkellemetlenebb szakasza. Az esõ áztatta sáros erdei úton kellett leereszkedni a tetõrõl. A cipõmnek semmi oldaltartása nem volt, s ezt itt nagyon nehezen viseltem. Mászóbot nem volt nálam, jó helyen van az otthon, ami egy kis tartást adhatott volna. A városban kényelmes cipõ eddigre alaposan helyben hagyta a lábamat: fájt a lábfejem, a bokám, a fájdalom miatt nem úgy léptem, ahogy kellett volna, emiatt kezdett fájni a térdem is, így a lejtõn nagyon vigyázva ereszkedtem lefelé, nem akartam végigszántani a sarat. A sár amúgy nem volt hétköznapi, elég nagy mennyiséggel kellett megküzdeni, s kikerülni sem volt egyszerû, mert az utat sûrû bökõs bokrok szegélyezték, lehetett választani a két rossz közül.
Valahogy sikerült megúszni esés nélkül, de ezt nem mondhatta el mindenki magáról, sokak ruhája árulkodott kisebb balesetekrõl.
A sár innen váltakozó mennyiségben volt jelen a 7. EP-ig, Öreghálásig, ahol ketté vált az 50-es és a 25 km-es útvonala. Nekem majdnem sikerült a 25-ösön tovább menni, de szóltak idõben. 12:42 volt ekkor. A GPS alapján ekkor voltam 33 km-nél, s a fáradtság félreérthetetlen jelei kezdtek kiütközni, amit nem értettem, vagyis a rossz cipõválasztásnak tudtam be. Innentõl azonban egyértelmûen fokozatosan javultak az útviszonyok, amit kompenzált a lábam felõl érkezõ fájdalom, egyszóval semmiképp sem haladtam jobban.
A Pápavár aljánál a 8. EP-nél megálltam egy kicsit hosszabb idõre volt nálam egy kis sportkrém, amit bemasszíroztam a vádlimba, mert kezdett begörcsölni, s ettem néhány csokit. Ennél a pontnál elég sok túrázó elhaladt, míg pihentem, és sokan érdeklõdtek, hogy hány kilométernél járnak, hangjukban alig leplezett rezgéssel, hogy várják a nap végét. Én is nagyon vrtam, alig bírtam elindulni a 11 percnyi pihenõ után. 13:40-kor hagytam el a pontot.
40 perccel késõbb Jáger-rétnél legszívesebben leültem volna, sõt taxit hívtam volna, de tudtam, hogy menni kell tovább. Irigykedve néztem a teljesen pihentnek tûnõ csoportot, akik szabályosan elvágtattak mellettünk.
Rettenetesen belassultam itt, elveszett a motivációm, fájdalmaim voltak, a geoládák helyét pedig már nem is néztem a GPS-en, annyira nem érdekeltek, örülök-hogy-élek fázisba kerültem. Úgy döntöttem, hogy egy három fõs csapat nyomába eredek, s megpróbálom a lépést tartani velül, hogy legyen mégis valami tempó, egyedül itt már nem ment. Egy darabig szótlanul követtem õket, majd egy idõ után szóba elegyedtünk, s õk együttérzõen és megértõen tekintettek rám, mikor ecseteltem sanyarú állapotomat. Így értük el a 10. EP-t 15:28-kor.
Az itt kifüggesztett menetrend tanúsága szerint 17.07-kor indult egy busz Veszprém felé, ami nekem ideálisnak tûnt, így a cél ennek elérése volt. A hátra lévõ 4 km mellett ez teljesen reális célkitûzés volt.
Kicsit visszaszállt belém az élet valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, talán a hátra lévõ rövid szakasz csöpögtetett belém fél lábon is érzést.
Az erdõ csendjét csak idõnként zavarták meg az arrafelé terepmotorozók fülsüketítõ zaja.
A túra második szakasza egyébként sokkal szebb részeken haladt, mint az eleje, nem beszélve a Herend elõtti kiábrándító aszfaltos részt.
Kár, hogy nem tudtam kellõképp élvezni a túlélésért folytatott küzdelmem közepette. Hamarosan feltûnt a távolban Városlõd, innen már tudtuk, nem sok van hátra, s az utolsó ismét kellemetlen aszfaltos szakasz után 16:25-kor beértünk a célba alkalmi útitársammal 9 óra 53 perces idõvel, kerek 50 km megtétele után a 850 méter plusz ládakeresést beleszámítva. A három geoláda kerek 30 percet vett el, így a tényleges út 9:23-ig tartott, nem rossz ahhoz képest, mennyire szenvedtem a végén.
Megkaptuk a megérdemelt kitûzõt és emléklapot, s én mielõtt elgémberedhettek volna a tagjaim, búcsút követõen elindultam a buszmegálló felé, hogy vissza jussak Veszprémbe. A buszsofõr rendes volt, mert lerakott minket a vasútállomás közelében, ahol nem is volt állomás, így nem kellett sokat gyalogolni.
Ekkor már fájt minden lépés.
Ezen a túrán sikerült összeszednem néhány olyan emléket, ami még hetekig kísértett fájdalom formájában. Hiába no, jó túrafelszerelés és cipõ nélkül csak szenvedés az egész. 20 km-ig majdnemhogy mehetsz bármiben, de 35-40 km fölött elengedhetetlen legalább a jó lábbeli. Megtanultam egy életre.
 
 
Kovács Béla emlék- és teljesítménytúraTúra éve: 20082008.04.22 13:02:47
2008 április 19.
Kovács Béla emlék- és teljesítménytúra 44 km
Pécs TV-torony, Dombóvár

A legutóbbi Bakony 50 után teljesen kész lett a lábam. Sokáig gondolkodtam róla, hogy genetikailag nem bírom a hosszú távú túrákat, s abba kellene hagyni az egészet, vagy csak a szerencsétlen cipõ választás okozhatta a hetekig tartó fájdalmat a lábfejemben. Utána rövidebb 1-2 kilométeres utakon is éreztem, hogy valami nem OK, így vegyes érzésekkel készültem a túrára.
Ideális volt abban a tekintetben a mai nap, hogy ha nem bírom, 3 helyen is ki lehetett szállni: Sikondán 14 km után, Mecsekpölöskén 20-nál, Vásárosdombón 33 km-nél.
Ezért úgy döntöttem, nekivágok, de semmiképp sem az elõzõ cipõmben. Vásároltam tehát 12 órával a start elõtt egy túracipõt, ami meglehetõsen ellenjavallt viselkedési forma. Nevezetesen, hogy egy 40 km feletti túrának teljesen új, ismeretlen cipõben vágjunk neki. Arra azért ügyeltem, hogy a lábamnál 1 mérettel nagyobb számot vegyek, az ujjaim így legalább túlélik, ha más komplikáció adódik is. A cipõ nem töltött el amúgy azzal a leírhatatlan érzéssel, hogy igen, egész életemben erre vágytam, kicsit olyan nyúlósnak éreztem, a sarkam is mintha mozgott volna benne, akármilyen erõsen kötöttem is meg. Minegy, megvettem.
Vettem még hozzá egy réz szálas túrazoknit is, ha lúd hát legyen kövér alapon. Valamint egy lábszárvédõt, amit a Szuadó 40-en láttam sok emberen, s megirigyeltem, mert nekik nem lett koszos a nadrágjuk, zoknijuk, én meg az elsõ tócsa után úgy néztem ki mint egy disznó. Gondoltam, úgy nézek majd ki mint egy piperkõc majom csupa új cuccban, no de mindegy.
Másnapra esõt mondtak nagy eséllyel, így azt beszéltük meg nagynénémmel, aki Sikondáig velem tartott, hogy a reggeli benyomás alapján döntünk az elindulás ügyében.
Ha nem esik, elindulunk, zuhogó esõ kizáró ok. Annyira nem vagyunk fanatikusok. Reggel szép idõ volt, még a nap is sütött foltokban, így az indulás mellett döntöttünk.
Én Kaposvárról indultam Dombóvárra, ahol hatalmas embertömeget találtam. Ez volt az elsõ indulásom ezen a túrán, így nem tudtam mire számítsak, de a rengeteg busz tele emberrel sokkoló volt. 12-ig számoltam a buszokat ha jól emlékszem, s ebbõl következett az 1000 fõ feletti résztvevõ szám.
Gyors regisztráció után kerestem egy buszt, amire még felfértem. Mint a heringek szorongtunk Pécsig, mikor nagy sokára 8.00 után 1-2 perccel le tudtunk szállni róla a TV-toronynál. Itt találkoztam útitársammal.
Gyors elõkészületek, beöltözés után új nevezési lapot kaptam, mert Dombóváron nem teljesítménytúrásat adtak, hanem emléktúrásat. (Nem tudtam, hogy két féle létezik.)
A lapomon 8.20-as indulási idõponttal elindultunk lefelé a sípályán. A felszerelésünkhöz tartozott még 1-1 túrabot is, aminek nagy hasznát vettük rögtön itt az elején, mert igen meredek volt a lejtõ, nem szívesen jönnék ide síelni így 8-10 éves kihagyás után elsõre. Sokaknak szerintem itt elment a kedvük az egész túrázástól, begyûjtvén az elsõ eséseket. Az idõ is kezdett szomorkásabb lenni, mi azért jó hangulatban kezdtük meg utunkat.
A környék gyönyörû volt, nincs is szebb, mint a tavaszi, élettel teli természet. Nagynéném megemlítette, hogy jó lenne kipróbálnia, hogy a magával hozott kabát mennyire vízhatlan, mert nyáron vinné magával egy hosszabb túrára, és kiváncsi, mennyire megbízható. Kissé rosszallóan néztem rá, s reményemet fejezten ki, hogy ezt nem ma fogja tudni letesztelni. Lassan felvettük az üzemi túrahõfokot, s ez a kabátok levetését indukálta. Ez az állapot nem tartott sokáig, mert elkezdett csöpörögni. Kabát vissza, amolyan esõûzõ célzattal. Ez nem jött be, mert egyre jobban nekibuzdult, s egész naposnak kinézõ egybefüggõ felhõk borították az égboltot.
A résztvevõk különbözõképp voltak felvértezve az elemek csapásaival szemben: nagy részük sehogy, õk áztak. Néhányan esernyõt hoztak, ami eléggé bizarr látvány volt egy erdei túrán, viszont meglehetõsen hatékony. A többiek viszont készültek esõkabátokkal. Ahogy haladtunk, úgy esett egyre jobban, s hozta magával a sarat, ami az elkövetkezõ órák fõ témája és fõ élményforrása lett. Bakony 50 után úgy gondoltam, sok mindent megtudtam a sár és túrázás összefüggéseirõl, mert ott is volt bõven, de tévedtem. A cipõre ragadt mennyiség miatt háromszoros súlyt kellett cipelni, aminek a sárból való kirántása sem volt egyszerû. Sokakról levette a cipõt, rengetegen estek, egyre több lett a sáros fenekû-hátú-vállú ember. Mindennek köszönhetõen rettenetesen lelassult az átlagtempó, a Sikondáig való 3 órás szintidõ tarthatatlan lett. Már csak nevettünk az egészen, mikor megérkeztünk Vágotpusztára, ami a 3. számú EP volt 10.41-kor, 9,1 km a GPS alapján.
Eddigre ugyan elállt az esõ, a sár azonban megmaradt. Pecsételés és fotózkodás után indultunk tovább.
Rengeteg fiatal jött túrázásra teljesen alkalmatlan felszerelésben, õk egy életre megtanulták, hogy az öltözék helyes megválasztása mennyire fontos. Hozzájuk képest szinte sétagalopp volt túrabottal, esõálló kabáttal, lábszárvédõvel, túracipõben haladni. Így is néhányszor esés közeli állapotba kerültem, de valahogy mindig megúsztam.
Azt rögtön láttuk, hogy a sárhelyzet nem fog javulni, s így újraértelmeztem a Sikonda utáni elképzeléseimet, mert a 3,5-4 km/h-s átlag nagyon nem elég a szintidõn belüli teljesítéshez, ahhoz 4,62 km/órás átlag kell (44,3 km 9 óra 35 perc). Ezért csak reménykedhettem, hogy az útviszonyok javulnak.
Abban biztos voltam, hogy Sikondánál rengetegen kiszállnak, az adott körülmények miatt legalábbis, sokan azok közül is, akik tovább mentek volna eredeti szándékuk szerint. Bár hogy néhányukat felengedik-e a buszra, atekintetben nem voltam biztos. Remek fotókat csináltam tetõtöl-talpig sáros lányokról, akiket a saját édesanyjuk sem ismerne fel ebben az állapotban. Amúgy a hangulat remek volt, a rengeteg általános iskolás résztvevõ szemmel láthatólag élvezte a kissé extrémre sikeredett túra megpróbáltatásait.
Hamarosan kiértünk az erdõbõl és a mûutat keresztezve irányba vettük Sikondát. Itt néhányan a földút melletti füves dombra merészkedtek, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre, amolyan spontán piknik hangulat alakult ki. Egészen addig, mígnem megérkezett a terület felbõszült tulajdonosa a quad-ján, azonnali megtorlást vízionálva, felügyelõ tanárok jelentkezését követelve. Azt nehezményezte, hogy letapossák a veteményest, lám már bele is mentek (rét volt, szerintem a veteményes az más, na mindegy.) Óhatatlanul is a Zabhegyezõ jutott eszembe, amiben a mezõõr hajtja és kergeti a gyerekeket.
Miután mindenki engedelmesen elhagyta a területet, folytattuk az utat a sikondai EP felé.
Itt elváltam nagynénémtõl, aki eddig tervezte az utat, innen a fürdõbe vezetett útja, ahol kiáztatta elfáradt tagjait. Volt bennem egy csipetnyi irigység, ugyanakkor hajtott a teljesítmény és az út utáni vágy, valamint a tudat, hogy ilyen késés után megcsinálni a túrát szintidõn belül igazi kihívás számomra.
A sikondai pontot 12.42-kor értem el, 4 óra 22 perc telt el az indulás óta, s nem egészen 15 km volt az út. Más szóval elment a szintidõ 45%-a, s csak az út 1/3-a van meg.
Az átlagsebesség 3,4 km/h-ra jött ki.
Elszomorító kilátások, és nem lehetett tudni, mekkora sár fogad a folytatásban.
A szervezõk csokoládéval kedveskedtek, majd azonnal indultam tovább immár egyedül, turbo üzemmódban.
Szerencsére egy rövid szakaszt leszámítva, ahol még meg kellett küzdeni a sárral, a természet kegyes volt a résztvevõkkel: esõ nem esett, az út száraz és jól járható volt egészen Dombóvárig. Ezt akkor még nem lehetett tudni, hogy végig ilyen marad, de bizakodtam. Gyors fejszámolás után beállítottam a tempót, 6-6,5 km/h átlag kell a szintidõhöz, ehhez a sík terepeken kell a 7 km/h, hogy a nehéz emelkedõs részekkel kombinálva kijöjjön egy 6 feletti átlag. Mindezt 30 km-en keresztül. Nem gyenge, de hozható ha nem pihenek, nem állok meg, nem görcsöl be a lábam, stb.
A 2. kiszállási pont Mecsekpölöske, ami 6 km, azaz 1 óra. Sikonda óta valóban megfogyatkozott a tömeg, s kezdett "rendes" túra kinézete lenni a dolognak, kezelhetõ embermennyiséggel. Elég gyorsan léptem, a sár nagy része eddigre lehullott az új cipõmrõl, ami méltó beavatási szertartásban részesült, de ezidáig jól viselte a lábam, s a szokásos fájdalmak sem jelentkeztek. Még sok volt vissza, nem akartam elkiabálni. Néhányan összesúgtak a hátam mögött, mikor elkerültem õket, hogy "Na vele sem fogunk ma többet találkozni." Igazuk lett.
Mecsekpölöskét 13.39-kor értem el, 57 perccel Sikonda után, ahogyan az tervben volt. Itt kaptam egy pogácsát, feltöltöttem a kulacsomat és indultam tovább.
A következõ kiszállási pont Vásárosdombó 33 km-nél, ez ugye 13 km, azaz bõ két óra elõzetes terveim szerint. Meglátjuk, sikerül-e.
A Jószerencsét vadászháznál érdeklõdtem volna a szintidõ után, mert akkor pontosan nem emlékeztem, hogy mennyi, csak hogy a szokásosnál kissé szigorúbb a követelmény, ami rendszerint 4 km/h szokott lenni, azaz 11 óra egy ilyen távra. Tudtam, hogy 9 és fél óra körül, de kellett volna tudnom pontosabban, mert a kezdeti csúszás miatt nagyon ki volt centizve az idõm. De sajnos nem tudták megmondani. Mindegy, megyek amennyivel csak bírok.
Útközben volt egy néhány száz méteres eltévedésem, egy keresztezõdésnél rossz fele fordultam, de hamar korrigáltam, s az erdõn keresztül visszataláltam a helyes útra. Csak néhány percet veszítettem, de ilyenkor nem esik jól az embernek.
15.50-kor értem Vásárosdombóra 100. beérkezõként (2.11 kellett a 13 km-hez, elfogadható), ez volt az elsõ pont, ahol ilyen adattal szolgáltak, mert eddigre elfogyott a nagy tömeg, addig nem is lehetett volna ilyet nyilván tartani.
Gyors vízpótlás, pecsét, a teljes szintidõt itt sem tudták megmondani, csak hogy a részidõ nincs meg. Modtam tudom, az elején elcsúsztunk, most hajrázok.
Innentõl az út elég ingerszegény szakaszon folytatódott, viszont továbbra is lehetett tempózni, s tartottam az átlagomat. Ha nem lesz izomgörcs vagy egyéb elõre nem látható esemény, akkor meglesz, itt már sejtettem.
Volt még ezután 3 db ellenõrzõ pont, csaknem mindenhol adtak frissítõt, zsíros kenyeret, le a kalappal a szervezõk elõtt, ilyen kiszolgálással kevés helyen találkoztam.
Beérve Dombóvárra már azért kezdtem elfáradni rendesen, nem tagadom, hiába a folyamatos vízpótlás, a tempó, a meleg, az erõs szél sokat kivett belõlem, enni meg nem tudtam a hajtás miatt, ezért a végére kezdtem kissé elalélni. Az utolsó 1 km-t beszélgetve tettem meg egy sporttársal, kicsit a tempóból is visszavettünk, ekkor már biztosnak látszott a sikeres befejezés.
A célban már nyoma sem volt a reggeli õrületnek, egy asztal, s két rendezõ fogadott. Csokoládé, botra szegelhetõ emlék és egy gratuáció lett a jutalom, s a tudat, hogy komoly hajrával, 59. beérkezõként 9.13-as idõvel meglett a szintidõ. Ez 6,13 km/h átlagot jelent a Sikonda utáni részre. A megtett út 44,8 km lett a kis kitérõvel.

Jó hangulatú túra volt az esõ ellenére, vagy éppen azért, remek szervezéssel és jó kiszolgálással. Jövõre szívesen eljönnék egy esõ és sár nélküli kivitelre.
A lábam és a cipõ is remekül vizsgázott, a szokásos enyhe izomlázon kívül más bajom nem lett.
 
 
Szuadó 40/17Túra éve: 20082008.03.27 13:32:14
Szuadó 40

Ez volt életem második szervezett túrája, az elsõ még 2002-ben volt a Zselicben, egy 42 km-es éjszakai túra. Ez a mostani hvatalosan 44,4 km 1450m szintkülönbséggel, 11 órás szintidõvel a Mecsekben.
Hogy ne menjek egyedül, elkezdtem fûzni Dávidot az unokatesómat, hogy tartson velem. Õ nem akart kötélnek állni, mikor beszámoltam neki arról, hogy 2 héttel elõtte tartottam egy 18 km-es felkészítõ sétát a Zselicben, megelõlegezendõ a rá egy hétre tervezett 32 km-es szervezett túrát, amit sajnos az idõjárás miatt kihagytam. Szóval ott tartottam, hogy elmeséltem neki, ezen 18km-t 3 órán belül teljesítettem, 6,4-es átlagsebességgel, ami nem kevés, ha már valaki próbált ilyet. Õ még nem próbált ilyet, de nem hülye, s tisztában volt vele, hogy ez eszement tempó még akkor is, ha nem 44,4 km, hanem csak 18. Tehát az lett az egyezség, hogy velem tart, de a tempót õ diktálja, s 4-es átlaggal megyünk, így meglesz a szintidõ, s a jelvény is, mindemellett még életben is marad.
Ok, mondtam, ez így nekem is megfelel.
Az egyezség utáni napokban többször is aljas módon próbált kifarolni a dologból, s mint utólag bevallotta, esténként esõért imádkozott, hogy ne kelljen menni.
Eljött a nagy nap, s nem esett! Sõt a hét legszebb napja virradt ránk!
Az elõzõ este elkészített szendvicsekkel és 3l vízzel hátizsákjainkban elinduntunk a rajthelyre, amely Teca mama kisvendéglõje volt. 7.15-ös indulási idõ került az igazoló lapunkra.
Az idõ reggel még kissé hûvös volt, de amint hegymenetbe kapcsoltunk, tudtuk, nem fogunk fázni. Meglepõen jó tempóban és kedélyesen indult a túra, Dávid tisztes tempót tartott, gondoltam ez a beszéd, nem kell ide 11 óra, meglesz így 10 alatt is.
Gyorsan elértünk az elsõ pontig, a Mohosi-kis-kútig, 1,8km.
A Babás-szerkövekig, majd a Zsongor-kõig folytattuk utunkat, néhány futó elõzött csak le, közben mi elhagytunk néhány túrázót, szóval elégedettek voltunk teljesítményünkkel.
9.09-kor hagytuk el a 3.pontot, 8,2 km.
A horror viszont ezután következett. Volt egy mozgó ellenõrzõ pont a Patacsi mezõnél, a Blokkháznál. Itt pecsételtettünk, ittunk egy pohár ásványvizet, s kedélyesen továbbmentünk a kék jelzésen, ami a rövidtáv útvonala volt. Kb 1 km kaptató után furcsa lett a dolog, s elolvasva az útvonal leírást, rájöttünk, hogy nem lesz ez így jó és visszatértünk az elágazóig. Itt meg is találtuk a kék+ jelzést, amin el kellett volna fordulnunk. 2 km kitérõ nem a világ, de nem esett jól. Innen folytattuk lefelé a völgybe, lehetett haladni, jó volt a terep, kicsit meg is húztuk a lépést. Elértük az ellenõrzõ pontot, ahol a 2 srác elõször nagyon értetlenül nézett ránk, azután közölték, hogy valamit nagyon elszúrtunk, mert ez a 12-es ellenõrzõ pont, majd valamikor a nap végén, nekünk a 4-es kellene. Le voltunk taglózva. Fõleg azért, mert fogalmunk sem volt, hol vétettük el az utat. Egy valami biztos volt: iszonyatos idõhátrányban vagyunk, vissza kellene menni a Patacsi-mezõig, s ott megtalálni az utat a Laci-forrás felé. Ekkor nagyon ott motoszkált a kisördög bennünk, hogy 1,5 km-re megközelítettük a Teca-mamát, ne menjünk-e vissza és sörözzünk a nap hátralévõ részében. Ekkora kerülõ elég depresszíven hatott mindkettõnkre. De nem, mi azért jöttünk, hogy megcsináljuk, elindultunk vissza ismét az elágazóig. Abban biztosak voltunk, hogy ezúttal nem szúrhatjuk el, mert egy x elágazásnál 3 felé lehet menni, s mi már kettõt kipipáltunk. Kizárásos alapon csak jó irányba kell mennünk.
Visszaértünk az elágazáshoz, és lõn, ott volt a kék+, csak mikor jöttünk lefele, ez a jel takarásban volt, na mindegy jól elszúrtuk. Kerek 1 óra kitérõt tettünk, ami ennél a tempónál kb 5,5 km lehetett. Ekkor szembesültünk azzal is, hogy a 4. pont lehet bezár, mire odaérünk, nem lesz pecsét, nem lesz kitûzõ, ejjejj. Szóval meghúztuk inenn, ahol lehetett futottunk. 10 perc késéssel értük el a Laci-forrást, már "név" szerint vártak minket. 45-46-os? Na szép gondoltam, 80 indulóból sikerült visszacsúszni utolsónak.
A lényeg, hogy lett bélyegzõ, az iram hasonló maradt, hogy idõn belül elérjük az 5. pontt a Nagy-kõ oldalt, Orfû után.
A futásnak meg lett az eredménye, több embert utolértünk Orfûig, még többet az 5. pontig, s bõven szintidõn belül voltunk. Innen kissé könnyedebben folytattuk utunkat, nem volt miért sietni. Innentõl kisebb csoportok alakultak, és alkalmi társulások-beszélgetések kezdõdtek Sikondáig, ami az elsõ nagyobb pihenõnk volt szendvicsekkel, fûben heverészéssel. (28,1 km)
Dávidom itt a kimerültség jeleit kezdte mutatni, már nem volt annyira lelkes, s a sikondai szolgáltatások igénybevétele fogalmazódott meg benne, mint fürdõzés, masszázs, szauna, henyélés. Én ettõl elzárkóztam, ami neki nem tetszett.
Indultunk tovább, de ez elég nehezen ment. Izmaink lemerevedtek a pihenõ alatt, s csak lassan melegedtek be újra. Szegény Dávid tagjai egyáltalán nem jöttek rendbe, kb innen datálódik, hogy elkezdett az életéért küzdeni, minden lépés kínszenvedés volt számára, a sebességünk 3-4 km/h közé esett vissza. A zsidó-völgyi EP-ig sokan utolértek, s lehagytak, pedig sikondáig kb 20 embert befogtunk az utolsó helyrõl felkapaszkodva. Több mint 2 óra elteltével azért elértük a 9. EP-t. Itt azt olvastam a lapon, hogy a túra legnehezebb része következik, 3 km folyamatos emelkedéssel, 230 méterrel. A hírnek Dávid nem örült, s ez a legenyhébb szó amit erre használni lehet. Az elgyötörtség és a menj egyedül tovább én itt akarok meghalni egyértelmû kifejezõdése volt olvasható a tekintetén, s mondta is, hogy ha akarok jelvényt, én menjek elõre, mert vele nem fog menni. Ez így is volt, nagyon kevés idõnk volt a 11 órás szintidõig, kb 6-os átlag kellett volna, de mi jó ha 3 km/h-val tudtunk haladni. Mondtam nem, megyünk együtt amíg bírod, a jelvény nem érdekes. Még leül egy farönkre, ráesteledik és megeszik a medvék. Szóval poroszkáltunk, ki a lapisi mûútig. Ekkor elkezdett telefonálni, s mondta nincs mese, hívja a depo-t, de haza is viteti magát, neki itt vége. Még 8 km volt hátra, mondta, nem hogy 8 km, 8 lépés is sok. Ok, nem akartam vitatkozni, akkor otthon találkozunk.
Ránéztem az órámra, 8 km van hátra, s csaknem 1,5 óra van a szintidõig, hozható.
Innen futás jött elõször a Sós-hegyi kilátóig, itt kaptam 2 narancsot, ami jól esett otthon este, majd futás a Rózsa-forrásig. Eddig sok embert utolértem, akik kezdtek elfáradni mostanra. Gyors pecsét, majd tovább futás az Éger-völgy felé. Nem mondom hogy én nem voltam fáradt, a repeta-út miatt itt már 47-48 km-nél jártam, de 18.00-ig be akartam érni. Hogy miért addig? Mert szép kerek szám, s mégse mondhatja senki hogy épp csak meglett a szintidõ, 15 perccel jobb is.
Elértem ekkor a 12-es EP-t, ahol már ugye jártunk egyszer délelõtt, jó sok kilométerrel és órával ezelõtt, s futás vissza újabb kisebb kerülõvel a tavat rossz oldalról megkerülve Teca mama kisvendéglõjébe lihegõs pecsét, majd az érkezési idõ feljegyzése, 18.00:)

Az utolsó szakaszon már sokan bicegtek, küzdöttek a kilométerekkel, ez a nagyon elmebeteg meg rohan mint egy õrült. Fogalmuk sem lehetett miért, s igazán én sem tudtam volna megmagyarázni.
Az oklevél, s a kitûzõ mellé kapott virsli elfogyasztása után keservesen vonszoltam el magam az autóig. Sok plusz kilométer nem maradt bennem.
Kereken számításaim szerint 50 km lett a vége.
Jó szervezés, jó idõjárás, jó hangulat, egy kis kaland..minden, ami egy jó túrázáshoz kell.
Ha minden jól megy jövõre ugyanitt!
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár