Túrabeszámolók


túra éve: 2010
Hadak ÚtjaTúra éve: 20102010.06.30 12:28:45
Hadak Útja 55

 

Egy túra és hegység, ami még nem okozott csalódást. A kollégiumban aludtam, így reggel az ajtón kilépve a rajtban voltam. Elhatároztam, hogy kivételesen nem a túra után olvasom el az itinert. :-)

Tarnai Feri mosolyogva, somlói galuska kínáló mozdulattal és hangsúllyal indított minket utunkra: „Na, arra van a Vértes…” Az idõ ideális, pár csepp esõ csupán, igazán nem panaszkodhattunk. A tavalyi festés-táblázás miatt eleinte alig kellett gondolkodni, szépen lehetett követni a P sávot. Az elmúlt hetek vizei itt is áztatták az erdõt, így sok idõ ment el a dagonyák kerülgetésével.

Kakukkdal és lappantyú-perregés mellett értem a sorompóhoz, pecsét, csoki és jöhetett a már ismert, rettegett dzsungelháború: fejbúbig érõ csádéban követtem a 18 cm szélesen letaposott ösvényt. Egy buckáról fél métert kellett lelépni a nem látható földre. Hát, … elrugaszkodtam és lányos magányomban visítozva, a túrabottal nindzsázva szakadtam az embernyi csalánba. :-) Még egy óra múlva is magamon röhögtem, az alaphangulat remek volt.

A mosolyt aztán egy feszített víztükrû szekérút kezdte lehervasztani. Reggel valahogy lemaradtam a rendezõi javaslatról, miszerint egy pici P – P+ szakasz helyett aszfalton is mehettünk (volna). Cuppogó cipõben érkeztem Gerencsérvárhoz, frissítettem és tovább. A jelzések egyértelmûek voltak. Csáki vár kiszalagozva várt és még kólát is kaptam, nagyon szépen köszönöm utólag is!

Lassan megéhezve ereszkedtem le a kéken a kõhányási etetõpontra: zsíros kenyér, paradicsom-paprika, szörp. Uccu, neki a K+-nek. Ferinek szóltak korábban a megyétõl, hogy ezt a jelzést „felújítják”. Épp csak azt nem árulták el, hogy a jel morfológiájában és színvilágában is felújul majd… mondjuk sárga sávvá. :-) Tanakodtunk is rendesen, de aztán hagyatkoztunk az emlékeinkre. Ezen a szakaszon többezer másfél centis békagyerek napkúrázott az úton, alig lehetett figyelmetlenségbõl elkövetett testi sértés nélkül elmenni közöttük. Végül is vizük volt idén elég.

Jó tempóban haladtam, Gánti templomtorony a domb mögött, kerülõ a mûút felé és Vértes Vendéglõ EP. Cipõigazítás után neki a véget nem érõ Juh-völgynek. Csak felértem Géza-pihenõhöz, majd aszfalt után Pátrácos EP-hez. Izolötty meg hazai pizza és jöhetett az utolsó 14 km. A Vár-völgybe már kocogva érkeztem a szegedi sráccal, lépcsõzés után EP a toronyban. Itt ért minket utol Cs. Robi (egy órával késõbb indult nálunk), majd a másik fiú toronyirányt felvezetett a gerincre. Nem szeretem az alternatív útvonalakat, Robi is csak annyit mondott: „Hát szerpentin nem volt benne…” :-) A P rom próbára teszi mindig a szenzorokat. Figyelni, hogy (1) ne bukj orra kõben fában, (2) idõben lassíts a pincéknél végzõdõ éles kanyarokban, (3) ok nélkül ne fejeld le a fát, (4) csokievés közben ne harapd le nyelved. Be is hipóztam rendesen, itt elhagytak a fiúk, én meg ettem kicsit.

Kómásan, álmosan érkezett a Harmatos-völgy. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörû, ahogy a megsemmisült bükkállomány romjain át kerestem utat, ösvényt. Mivel azonban néhány hete a pilisi sárgán edzõtáboroztam laposkúszásból, egybõl elememben éreztem magam. Egészen felébredtem és kocogni kezdtem a város felé. Beértem a fiúkat is, így hármasban értünk célba. 10:10, tekintettel a terepre, ez nekem most teljesen jó idõ volt.

Az elkövetkezõ néhány óra Feriéknél mindig a pont az i-n, sztenderd röhögés régi-új anekdotákon. Utánozhatatlan! Végighallgattuk a beérkezõk eltévedéseit a csókai borospincék felé, betekintést nyerhettünk a Vértes szigorúan titkos, védett fajainak életformájába (szerzõi jogok miatt sajnos nem beszélhetek a rügyszarvasok táplálkozási szokásairól). :-D

Másnap még keresztül sétáltam a hegységen, hogy levezessek, aztán hazautazzak. Csak elismerõen tudok beszélni a túráról. Minden ponton ellátás + a kõhányási svédasztal. A jelzések szépek, egyértelmûek, leszámítva azt az egy-két változást. Gyönyörû volt az erdõ, remek az idõ. Az idei legjobb túra, amin voltam. Köszönöm szépen a szervezõknek a munkájukat és a bõséges ételt-italt!

 
 
 
túra éve: 2008
Hadak ÚtjaTúra éve: 20082008.07.15 21:57:30
Hadak Útja 88

Amiért szó sem lehetett a túra kihagyásáról:
1. A Vértes a legkedvesebb táj számomra az országban.
2. A Kalandozók Klubja az elõzõ két rendezésével levett a lábamról.
3. Eljött az ideje, hogy hosszabb távon is kipróbáljam magam.

Péntek este

20:10 – Nevezés. Az útleírás és a térkép pontos, részletes, túratárs viszont feltûnõen kevés. Családi hangulat lesz. Elindulok, szem elõtt tartva két túrázót. Vajalnál kis kavarás, aztán gyönyörû bükkösben kapcsolom a lámpát. Kis tanakodás, tájékozódás, itt beérem a fiúkat, gyors bemutatkozás. A szalagozás nagyon elkényezteti az embert, nyugodtan beszélgethetünk útközben.
Néhány km után Balázs lámpája bedöglik, az enyém pislog, hogy ki fog merülni. Sebaj, hisz ezért hoztam a tartalék elemeket. Mert ugye elhoztam… Elhoztam?! Kipakolom az egész táskát, hosszú pillanatok ezek…Igen! Itt van! Húú…
Az erdõben rengeteg vad jár, õzek, vaddisznók rohangásznak körülöttünk. Az EP-ken folyamatos enni-innivaló. Mária-kút – víz, Gerencsérvár – müzli (egybõl kettõ, mivel ilyen kevesen vagyunk). Fogy a vizem, de a mindszentpusztai tekerõs kútból nem merünk húzni, tele van szeméttel. Csáki vár - mikor lesz már vége ennek az emelkedõnek? Valami fény elõttünk: Kõhányás, végre! Éjfél körül jár, a zsíros kenyér és a szörp most nagyon jól jön. Pihenünk, eszegetünk. 25 km mögöttünk, ez így rendben van.

A hajnal

Még mindig sok a beszédtéma, így feltûnõen gyorsan érünk át Vérteskozmára. Leadjuk az útközben talált fényképezõgépet (mint kiderül, az egyik pontõré). Felébred a pontõr, kunyerálok egy szelet dinnyét, ez most jól esik. Visszatérve az utcára 4 fõs baráti társaság érdeklõdik. Gyorsan felvázoljuk a helyzetet, mire a válasz: „Akkor nektek sem a lábatok fáj...” Innen már tényleg minden fát ismerek, ezért sokáig eszembe sem jut, hogy el kellene fáradnom. Néha még kapom a „biztos erre kell menni?” kérdéseket, de aztán rámhagyják. A hangulat óriási! Balázs magyar és orosz népdalokkal kápráztat el minket, néha én is belekornyikálok. Zánkai tábortûzhangulat a köbön.
Kitérõ a Szép Ilonka-forráshoz, hajnali mosakodás, lámpák elpakolása. Körtvélyesen Balázs egy sört kap a pontõrtõl, a hangulat ismét pazar! Vitányvárnál (45 km) zoknicsere, ám szinte semmit sem segít, mert a bakancs nagyon rossz választás volt erre a hosszú útra. Vajon meddig bírja még benne a lábam? Lassulunk, az idõ is melegszik, felébredtek a legyek, bogarak. Szép bükkös után szedres dzsindzsa, az ott már Várgesztes. Pontos infó a pontõrtõl: 55 km-en 11-en, 88 km-en 8-an indultak. A 8-ból 3 már feladta, a negyedik készül rá… Na jó, akkor a dobogós helyezés nem is olyan lehetetlen… A büfébõl kilépve újabb túratárs, bemutatkozás, legnagyobb döbbenetemre RushBoy az! Eddig csak olvasgattam róla és a nagy távolból tiszteltem õt. Szóval õ a negyedik. A beszélgetés miatt seperc alatt újra Kõhányáson vagyunk. Árpi apukája itt nekem is depózik, beszerzett valahonnan két kólát, ami a késõbbiekben életmentõnek bizonyul. Köszönöm szépen!!

Szahara-menet

Felhõ egy szál se, a K+ egyenesen halad dél felé, kevés az árnyék. Vége az útnak, elõttünk villanypásztor, szép nagy rét. A szalagok odaát. Átbújunk, hirtelen bizarr érzésem támad – a sárga virágoktól színes réten sárga szalag egy-két növénykén… Ez számomra annyira morbid, hogy egy percig csak nevetek. A templomtorony elõttünk, irányba vesszük, és a 88-as táv immár teljes mezõnye egyszerre ér be Gántra (64 km). Frissítés és tovább. Árpi sapkája most nagyon jól jön. Caplatunk a forró mezõn, Rush kilép, szerintem egy cseppet sem fáradt. Azt hiszem, napszúrást kapok, mert utólag csak arra emlékszem, hogy 20 percig egyfolytában beszélek. A fiúk is megborulnak kicsit. Géza pihenõ soha nem akar ideérni, elõtte az emelkedõ idegõrlõ. Fenn a pontnál meglepetésünkre Rush és behûtött (!) víz vár minket. A talpamon óriási vízhólyagok, de hát mit tegyek. Most már legalább a cél felé tartunk, de ez a kánikula! Ezt kell most igazán legyõznöm, nem pedig magam és az emelkedõket. A Pátrácoson át forró aszfalt, keresem a talpamon a hólyagmentes felületeket – egyre kevesebb. Leszakadozunk, Rush kilép. Csak vonszolom magam, a lábujjhegyen járástól érdekes helyeken feszülnek az izmok. Találgatok, hol fogom feladni.

Várvölgy

Gyötrelmes ereszkedés. Alig váltunk néhány szót. Balázsnak újabb két fájdalomcsillapító a térdére. Egy hatalmas bükkfa a szél miatt hirtelen irtózatos nyikorgó hangot ad. Megállok, felnézek és ösztönösen hagyja el torkomat a kiáltás: „Kérlek szépen, dõlj rám!” Nem akar… Én sem továbbmenni. Rush ekkor már a várból jön. Mondom, hogy nem megy, és legnagyobb meglepetésemre igen kedves bíztató szavakat kapok tõle. Váratlanul ér, hisz csak ma ismerkedtünk össze. A fiúk felviszik a papíromat a Csókakõi várba (80 km), hátha… Kinyúlok az úton és várom, hogy most akkor hõsi halált halok. Egy fa törzsén majd ott lesz az emléktáblám, a családom virágot hoz néha stb. Ezután megéhezem. Jó jel. Felülök, eszegetek. Maradt még két Aleve, kárt nem tehet, megeszem. A földet bámulva észreveszek egy kigurult Mydetont. Ha már lúd…
Bakancs le, ájulás közeli állapot a látványtól. A félbevágott gyógyszeres levél sarkával lyukasztgatni kezdek. Dõl a lé. :-) Jönnek a fiúk a hírekkel. Van pecsétem és izolöttyöm is. 8 km van hátra, de 18:00-ra be kellene érnünk. Összeszedem magam, indulhatunk.

Az utolsó két óra

Árpinak még egészen emberi vonásai vannak, így kinevezem hadvezérnek, õ megy elöl, diktálja a tempót. Balázzsal üveghangon lobogunk utána. Na, aki kitalálta a végére ezt a P∟ utat (Kedves Feri!)… Sziklás, szakadékos, ágas-bogas, csúszós-mászós, hajolgatós, hosszú szakasz. Elõször jön ki rajtam az álmosság. Egyre hosszabbakat pislogok, így 6 db fát extra lendülettel fejelek le, szinte egymás után. Félek, hogy valahol le fogok bucskázni a hegyoldalon.
Jéé, egy pontõr. „Sziasztok! Melyik távon vagytok? Milyen volt? Láttatok sok szépet?” Balázs arca a fájdalomtól eltorzulva, én megszédülök, dõlök hátra, de a két fiú visszahúz, Árpi pedig ideges a fáradtság és a szintidõ miatt, ezért csak annyit válaszol: „Azt hiszem, most nagyon rosszkor találkoztunk...”
Kacskaringa az erdõben, ereszkedés a köves, vízmosásos egyenesen. Hátam mögött koppanás, tudom, hogy a lyukas szatyorból esett ki egy üres flakon. Szégyellem magam, de meg sem állok. Akkor sem, amikor eszembe jut, hogy a telefon és a lámpa is ott van (volt?)…erre most már nincs energiám. Túl akarok lenni rajta, árnyékban akarok végre ülni, lepajszerolni a bakancsot és aludni! Amennyire csak tudok, kilépek. Balázs elõresiet (!) a papírokkal, mi csak 18:10-re érünk be. Mikor meglátom a többieket, csak mosolyogni tudok. Rush és Ibolya már benn pihengetnek, mesélgetünk a szervezõknek. Nagyon vidám a hangulat, most már semmi sem fáj… Gyönyörû kitûzõ és oklevél, meleg kézfogás a jutalmunk. Meleg pizzát majszolunk és felszabadultan nevetünk az élményeken. Igen, valahogy így képzeltem el tegnap…

Vakmerõ vállalkozás volt a részemrõl, ezt be kell látnom. Szép kerek számok jöttek ki a végére. 88 km, 22 óra alatt, ez 4 km/h-s átlag! Nem siettük el a dolgot, de tudom, hogy nem ment volna gyorsabban, ezért nem is bosszankodom miatta. Köszönöm Balázsnak a rengeteg kacagást, nevetést, Árpinak a kellemes társaságot, Rushnak a megfelelõ idõben, megfelelõ helyen adott biztatást. Köszönöm Tarnai Feriéknek a nívós szervezést és a frenetikus útvonalat. A pontõrök segítõkészsége, vidámsága sem volt mindennapi. Nagyon lelkesen próbálkoznak, de most sem sikerült eltántorítaniuk a túráiktól… Sõt!
 
 
Szent Iván éji sóútTúra éve: 20082008.06.30 10:54:34
Szent Iván éji sóút extra 50 km

Az ablakon kinézve tippelgetek: övtáskás férfiak – talán; balerinacipõs hölgyemény – kizárt; bakancsos srác hatalmas kézilámpával – biztos! Lassan elindul a vonat és jó óra múlva Szolnok állomáson népes csapat indult a váró felé nevezni. Eligazítás, csomagleadás, utolsó simítások: övtáska, cipõfûzõ, fejlámpa, térkép. Na, indulni kellene. Utolsóként nevezve 10-kor indultam, még egy futó maradt az állomáson társát várva.

A 9 óta folyamatosan induló túrázók élõ szentjánosbogár-láncot alkottak az úton. Nagyon sietni nem tudtam volna, mert a pontok „normál tempóra” nyitottak. Az elsõ EP (csoki) után az út kiegyenesedett és ahogy azt egy sóútnak illik, még vagy 25 km-en át így is maradt… A 2. EP-n víz, kis beszélgetés, megtudtam, hogy már csak egy ember van elõttem.

Még soha nem túráztam/futottam az Alföldön, és noha olvastam beszámolókat, ledöbbentett az útvonal. Kilométereken át egyenes út, mely csak épp annyira ívelt jobbra vagy balra, hogy az út menti fáktól ne lehessen látni a következõ EP-t jelölõ két fáklyát. Ha pedig meglett a fény, még 10 perc futás után sem tûnt közelibbnek. Idõközben felkelt a hold is, néha megálltam és lekapcsolt lámpánál hallgatóztam. Mindenhol baglyok beszélgettek, késõbb pedig a lámpafényben repültek elõttem. Kocsi hátulról, lassít, a fõszervezõ az. Gyorsan (!) megyek, a pontok nem lesznek nyitva, ha tartom a tempót. Övtáska le, lámpa le, hanyattfekvés az úton, 15 perc fakultatív hullócsillag-nézés bónusz tücsökzenével.

Pokoltanya elõtt passzív harc a helyi puli-kuvasz õrséggel (gyõzött a vakító fejlámpám és a fenyegetõ „azanyád”), ezután a szomszéd település tûzijátékát csodálhattam meg, majd szembõl érkezõ autó fényei – a pontõrök jöttek. Frissítés és 3 km múlva már a tápiószelei kocsma elõtt kiáltott a versenybíró, hogy arra menjek. Megkérdezték, hogy hol voltam, mert már rég itt kellett volna lennem… érdekes arcot vághattam. A bisztróban luxus ellátás: virsli teával, lekváros tekercs, õszibarack. Megtudtam, hogy a következõ, 7 km-re lévõ pont majd 3 óra (!) múlva nyit csak ki. Mivel futásra öltöztem, a versenybíró kisegített egy széldzsekivel. Életmentõ volt, köszönöm szépen! Közben beérkezett a futópáros is, lassan pedig az elsõ túrázók. Mindenkit ledöbbentett a kényszerpihenõ híre. Mivel itt volt a rövid távosok célja, mindenki kapott kitûzõt és oklevelet, plusz a második útszakasz itinerét. A térkép éles ellentéte volt az elsõnek: kanyar jobbra, kanyar balra, többnyire jelzés nélküli úton. Ezután már alaposabban végignéztem a beérkezõ embereken, keresgélve a megfelelõ társat – ketten mégis csak jobb eltévedni…

3:15-kor kisebb csoporttal, lemerevedett lábakkal, dideregve indultam neki az utolsó 18 km-nek. Futásról szó sem lehetett. A Tápió partján ért minket a hajnal. A nád között fürjek pity-palattyoltak szorgalmasan, mi pedig lekapcsoltuk a lámpákat. Igyekeztem felvenni az elõl haladó srác tempóját, a többiek elmaradtak mögöttünk. Késõbb jobbról hallottunk hangokat, arra tartva átvágtunk a dzsindzsáson és nagy nehezen egy földes „fõútra” értünk. Sehol senki. „Kocogjunk? Kocogjunk.” Végül csak belefutottunk a kis csapatba, majd perceken belül meglett az EP is. Ilyen lassúnak még soha nem tûnt 7 km. Frissítés és innen már végig Attila társaságában folytattam az utat. Ritkán kocogtunk, viszont a tempó nagyon jó volt. Nyomta is rendesen, mert el akarta érni a pesti vonatot és a Buda határán 50-es rajtját. Rajtam nem múlott, kiléptünk egy kicsit. A nagykátai befutóig pont már nem volt, néha csak úgy találomra próbáltuk tartani az irányt – több-kevesebb sikerrel. Mindenütt kis települések, üdülõk és rengeteg homok. Kellemes beszélgetés közepette értük el a várost és a strandfürdõt. 6:20. Gyors strandnézés, oklevél, gratuláció, csomagfelvétel. A békéscsabai futók elõttünk értek be, ügyesek voltak!

Sietve trappoltunk az 50-kor induló vonathoz. Az állomáson kicsit furcsán néztek ránk. Rajtam rövidnadrág volt, csak a lábszáram volt agyonvagdosva/csípve, de Attila hosszú futóján az egész éjszaka növényvilága felsorakozott. A cipõk szétázva a hajnali harmattól, porosan-koszosan szálltunk fel a vonatra. A Déliben búcsúztunk el, remélem a tervei szerint alakult a vasárnapi túrája is. Kellemes társaságnak bizonyult, köszönöm, hogy elviselt az út végén!

A túra ellátottsága minden igényt kielégített. Folyamatos étel-italpótlást kaptunk, a pontõrök kedvességérõl és segítõkészségérõl nem is beszélve. Ha csak a futókat érintette volna a pontnyitás problémája, egy szót sem szólnék, hiszen nem nekünk szervezték. A haladósabb túrázók azonban velünk együtt várakozni kényszerültek. Ha jövõre változna valamit a helyzet, újra jönnék.

Pestrõl még egy óra vonatozás várt rám. Desiro ide vagy oda, ezeken a vonatokon nincs normális fejtámasz! Az ablakpárkányra könyökölve próbáltam aludni, kb. 20 másodpercenként felriadva, nehogy elaludjak. Teljesen kómás állapotban szálltam le az állomáson. Szédelegve, sûrûn pislogva botorkáltam, egy pillanatra még a taxi is megfordult a fejemben… Áá, milyen ciki lenne már – hazafuvaroztatni magam, amikor más már a következõ 50 km-ét gyúrja? Nem biztos, hogy ebben az állapotban én képes lennék rá…

Gratulálok minden teljesítõnek és elismerésem a SzuSóHuBa kupa résztvevõinek!!!

 
 
Fürkész/Csillagváró/Éji vadász / 7 Mérföldes tekergésTúra éve: 20082008.06.22 17:34:06
Éji vadász 35

Mostanában rendszeresen éjszakai életet élek – hiába na, nem bírom a meleget. Ennek újabb állomása volt a Bodajkról induló túra.
Zolit a mûszakja után szedtem össze és este 8 elõtt már meg is találtuk a rajthelyet. Ismerõs arcok fogadtak, hisz õk rendezték a Hétmérföldest is tavasszal. Gyors nevezés, majd feszült csend és döbbenet – elolvastuk ugyanis az itinerhez kapott 3 oldalas rejtvénymellékletet… Na itt elsõre arra gondoltam, hogy jelvény ide vagy oda, erre én nem vagyok képes. Õszintén szólva még a legtöbb kérdést sem értettem meg… Néhány óra múlva már javult valamit a helyzet, de bizonyára elõnyben volt az, aki csapattal teljesített (több szem többet lát effektus). A feladatok végül is nagyon furfangosak és ötletesek voltak és útközben tapasztaltam, hogy a lelkiismeretes túrázók nagy örömmel vetették bele magukat és társaikat az elméleti munkába. :-)
Szerencsére a rejtvény nem volt a sikeres teljesítés feltétele. Mentségemre legyen mondva, hogy azért nem jártam én sem becsukott szemmel. Gyönyörû volt az erdõ, bár így éjszaka inkább a hangok és az illatok bûvölik el az ember lányát.

20 perccel Zoli után indultam, épp 9 órakor. A faluból kiérve gyorsan elértem a Gaja-szurdok bejáratát. A frissítõ ponton víz várt, amit nem bírtam mind meginni, illetve extra szolgáltatásként konyakos meggy (nem én énekeltem torkom szakadtából a patak mellett…:-)) Még sosem jártam itt, lenyûgözõ volt a patak látványa és hangja a sötétben. Következett a túró rudis pont. Pecsét nem volt sehol, csak felírták a számomat. Egyszer csak lámpa szembõl, Zoli az. Kicsit elkevert, 3 km-t együtt tettünk meg. Nagyon jól futható szakasz volt ezután. A patakátkelésnél egy rókafi szemei tükrözték vissza a fejlámpa fényét. Csak akkor sétált el, amikor már két lépésre voltunk tõle. Ezután a kéken megkerültük a Fehérvárcsurgói-víztárolót.
Konkrét útvonalat nem adtak meg a szervezõk, csak ajánlottat, mindenki a belátása és lelkiismerete szerint ment. A Vaskapu-hegytõl egy nagyobb kör következett, melyet technikai okokból menetiránnyal szemben futottam ki. Így aztán ezután sokáig csak szembõl jövõ emberkékkel találkoztam.
Egy ideig erdõben haladtam, majd a Bogrács-hegy felé már csak egy-két bokorral tûzdelt tisztásra értem. Jelzés egy szál sem, viszont ez volt a túra legszebb része: A harmadnapos telihold már felkelt, megvilágítva a tájat. Kikapcsoltam a lámpát és egy kicsit sétáltam. Körülöttem mindenütt a falvak fényei, ha nappal vagyok itt, biztosan nagyon távolra el lehetett volna látni. Mivel jelzés továbbra sem volt, a hold segítségével betájoltam magam és igyekeztem tartani a DNy-i irányt. Ez sikerült is, mert egyszer csak 6-7 fõs társaságba és jelzésbe botlottam. Bakonykútiba érve Zoli már megint szembõl jött, de most azért, mert õ a hivatalos irányban haladt. Gyors tanácsok és beszámoló, elbúcsúztunk és már a frissítõponton is voltam. Ismerõs pontõr fogadott (õ is Zoli, ha jól emlékszem) és mivel nem jött más, belemelegedtünk a beszélgetésbe. :-)
Fél óra múlva már tudatosult bennem, hogy a pihenésbõl is megárt a sok, megköszönve a csokit, aszfalton folytattam utamat. Gúttamási után is az úton maradtam, így zártam be a körömet. Kicsit monoton volt, viszont nagyon haladós. Erdõre kiéhezve értem el újból a szurdok bejáratát. Mivel itt már végképp mindegy volt az útvonal, igyekeztem a legkevesebb szinttel járót kiválasztani és rohamtempóval estem neki az utolsó kilométereknek. A piroson még egy utolsó sprint a faluba és meleg kézfogás mellé szép emléklapot és kitûzõt is kaptam. Utóbbin egy béka volt, de észrevették és mivel az a 12 km-eseké volt, kicserélték baglyosra. A távot utólag lemérve így is összeszedtem 34 km-t. Az összes idõm 4:45 lett, ebbõl a futóidõ 3:15 perc, amivel most nagyon meg voltam elégedve.
Félig teli vizes flakont nyújtottak felém, az elsõ pontõr hozta utánam… kellemes meglepetés volt, köszönöm! :-) Zsíros kenyeret és szörpöt majszolva kiültem az épület elé a lépcsõre várni az edzõmet. 15 perc múlva be is jött, nagy örömködés, mesélés. Kicsit sajnáltam az elvett békámat, még szóvá is tettem halkan… Felvilágosítottak, hogy ilyet csak a rövidesek kapnak – ránéztem Zolira, de valami miatt nem ujjongott örömében (nem is értem, miért :-)). Én pedig arra gondoltam, hogy legyünk már egy kicsit nem normálisak! Így aztán hajnali 2:30-kor már a

Hétmérföldes Tekergés
12 km-es távját gyúrtam. Az elején csupa ismerõs szakasz, majd egy kis keresgélés után még ismeretlenek. Emberrel nem is találkoztam, viszont feltûnt, hogy világosodik… Talán a hajnal közeledte, talán a magasan járó hold tette, mindenesetre a Haja-kút utáni, ködben úszó úton mégis majd nekimentem egy bóklászó vaddisznónak. Az erdõben egyébként mindenütt nagyon járt már a vad, még baglyokat is hallottam. Mire a piroson megkezdtem a szokásos rohamot, már a kakukk is megszólalt. Gyönyörû volt minden, nagyon élveztem a futást is, az erdõt is. Ehhez méltóan fülig érõ szájjal érkeztem célba. 1:15, ez így most rendben is van. Pótoltam a sietségben lemaradt nevezési díjat, és végre megvolt a békám is!

Kellemes beszélgetés következett a szervezõkkel, majd megérkezett pontõr Zoli is, akit Mórig elvittünk. Közben kivilágosodott… csodálatos éjszaka állt mögöttünk, sok szép élménnyel, kellemes társasággal, így nem is volt kérdés, hogy három hét múlva a Hadak Útján újból találkozunk.

A túra szervezésérõl csak jót tudok mondani, az útvonalról úgy szintén. Az aszfalt kicsit sok volt, de ott nem is nagyon volt más lehetõség. Izgalmas volt az éjszakai tájékozódás, az ismeretlen utak felfedezése - lassan kezdek belejönni a dologba. Köszönöm a szervezõknek a csodás élményt!!


 
 
Hol a következő?Túra éve: 20082008.06.14 18:02:51
Hol a következõ?

A hegymászótanfolyam emlékeivel gurultam be reggel Csobánkára. Kíváncsi voltam a túrára, mert
• tájékozódási túraként tüntették fel, önálló útvonal-választási lehetõséggel,
• a környék turistaútjait egyáltalán nem ismertem eddig és mivel
• igen érdekes élménybeszámolókat hallottam a tavalyiról.
7.45-kor indultam, az elsõ feladat egy db fa felkutatása volt a megadott fénykép segítségével (rajta fekete-fehér turistajelzések). A ruha/felszerelés igazgatásának köszönhetõen a legelsõ lehetséges elágazásnál rossz irányba fordultam. Na, ennyit a tájékozódásról… :-) A fa végül meglett, vele együtt az EP is, ahol Báder Tanárnõ matematikaórái rémlettek fel valahonnan nagyon messzirõl. Nehézkesen, de sikerült a feladat és a helyes irány kiválasztása is. Közben kedves túratársak jóvoltából hazai meggyespitét majszoltam. Köszönöm szépen, finom volt!
Jelzett úton haladtam egy darabig, de miután a pont légvonalbeli közelsége folyamatosan incselkedett velem, elõtörtek nem létezõ tájfutó hajlamaim és belevetettem magam az erdõbe. Eleinte semmi gond nem volt, tartottam az irányt egészen az elsõ aszóvölgyig. Miközben meredeken ereszkedtem, egy nagyobb kõdarab fordult ki a lábam alól és csak az utolsó pillanatban tudtam elkapni egy süldõcske fát. Erre a völgyre mondaná jó ismerõsöm, hogy ide a disznók is csak meghalni járnak (meg én – utat rövidíteni). Szóval tempó vissza, szem kinyitva, futás felfüggesztve. Még két meredekebb völgy után, a túléléstõl megemelkedett adrenalinszinttel értem el végre a civilizációt jelentõ jelzett utat. Az EP-n vaktérkép alapján megkerestem a következõ pontot. Õszintén szólva lett volna itt is rövidebb út… ám most egy kis nyugalomra vágytam. Nem bántam meg: a Petõfi pihenõrõl gyönyörû kilátás nyílt a környékre, a források pedig folyamatosan frissítõvel láttak el az út során.
A két EP közötti utat kétszer tettem meg, mivel a kulacsomat elhagytam útközben. Hangosan véleményt nyilvánítottam magamról és visszaszaladtam keresgélni.
A következõ feladat egy szintmetszet felismerése, azután pedig puzzle kirakása és az azon található „térkép” azonosítása volt. Az erdõirtás miatt lefestett jelek nehezítették a tájékozódást, de ezt elõre jelezték a pontõrök. Itt is volt egy kisebb „árkon-bokron délnyugat felé” akció, de a végére csak elõkerült a jelzett út.
Közben gyönyörû helyeken vezetett a jelzett és jelzetlen út (gyakran engedtem a csábításnak). Az erdõ kellemesen meleg volt és még kellemesebben madárdalos. Csobánka felé a visszaúton még néhány õzet is láttam. A végét megint benéztem, így az utolsó 600 métert aszfalton futottam – itt már nagyon melegem volt.
A célban eszem-iszom (különbözõ kenyerek és szörpök), majd gratuláció, jópofa emléklap, nagyon szép kitûzõ fogadott. 11.30 körül értem be – sokat vacakoltam a pontokon és pihenéssel, nézelõdéssel. Az általam kiválasztott út 19,5 km lett, 2:30-as futó(poroszkáló)idõvel. Azzal vigasztaltam magam, hogy sok volt a szint… :-)
Összességében elmondható, hogy nagyon alaposan és jól szervezett túra volt, a pontõrhiányt is ügyesen megoldották. A feladatok változatosak, megoldhatóak és sokszor nagyon humorosak voltak. Az úton egyszer kaptunk müzlit, vízvételi lehetõség gyakran volt. A pontõrök segítõkészek voltak. Nem tudok rosszat mondani… Külön élmény volt az útvonal önálló kiválasztása, a felfedezés öröme. Jövõre is számíthatnak rám!
 
 
Kőris körülTúra éve: 20082008.06.01 16:23:09
Kõris Körül

Kéthónapnyi kényszerpihenõ után végre eljött az idõ, hogy kipróbáljam a térdemet. A Kõris körüli 18 km-es túra erre épp alkalmas volt. A kiírásban megadott honlapon sok plusz információ volt, teljesen fel lehetett készülni a túrára. A rajthelyet könnyen megtaláltam és 10:45-kor már indultam is. Az útvonal elsõ szakasza a Kõris-hegyig teljesen megegyezett az Odvas-Kõ-ris 45 útvonalának végével, csak éppen visszafelé. Itt tehát nem kellett tájékozódni. A Barátok útja után megelõzött egy futó srác, próbáltam tartani a lépést, de a csúcs elõtt már nem tudtam felmenni rá (biztos nagyon jó idõt ment, gratula utólag is!). A Kõris-hegyen, az ellenõrzõ ponton vettem észre, hogy az igazolófüzetem bizony valahol felfelé kiesett a zsebembõl. Féltem, hogy így nem kapok innivalót, nálam pedig csak 2 dl volt, épp a beígért frissítõ miatt. A pontõr azonban gyorsan telefonált és megkaptam az õ papírját a pecséttel és az üdítõvel együtt.
Ereszkedés következett elõbb az aszfalton, majd egy széles dózerúton. Kicsit aggódtam, hogy meglesz-e a Boroszlán tanösvény elágazása, de egyrészt sok volt körülöttem a túrázó, másrészt pedig a szervezõk egyértelmûen „kitáblázták” a fontosabb elágazásokat, így képtelenség volt benézni az utat. Közben csak dõlt rólam a víz, mert felhõ egy szál se, meleg viszont annál inkább. Szerencsére a bükkös sokat felfogott a Nap melegébõl. Az erdõ gyönyörû volt, a tavaszi üde zöldség mostanra valóságos dzsungellé változott át. Egy-két hangosabb gyerekcsoport még a tigrisüvöltésrõl is gondoskodott.
Végre balra vettük az irányt a Z+ jelzésen. Ezt a részt Bakonybélig néhány hónapja már bejártuk ismerõsökkel, mégis nagyon nehezen tettem túl magam az alattomosan emelkedõ, és napsütésnek kitett völgyön. Itt már nem ment a kocogás sem, csak óvatosan elõzgettem a túrázókat. Ezeken az emelkedõkön valahogy mindig elmegy a kedvük az embereknek a hangoskodástól és kiabálástól – nem is értem, miért… :) Azért a Tönkölöst megfutottam, hogy szó ne érje a ház elejét. Itt rengeteg ember pihengetett, valószínûleg õk voltak a 9 órási tömegrajt résztvevõi. A csúcs csokit most nem kértem, mert közben kivégeztem a magammal hozott, gél állagúvá olvadt kókuszcsemegét. Mondtam, hogy én vesztettem el a lapomat, de már tudtak róla…
Kis keveredés után a Cser-árok meredeke következett (szinte csodálkoztam, hogy még itt sem szúr a térdem). Lefelé elõzgetve még figyelmeztettek, hogy ne igyam ki a kocsma teljes készletét :) – ez így konkrétan nem szerepelt a tervben, de a falu szélén álló nyomóskút csáberejének már igazán nem bírtam ellenállni. Fejem a víz alá – egészen felébredtem. Már csak egy kis aszfalt az utcán és végre a vendéglõ!!! Az igazolófüzetemen minden adatot pótoltak, kaptam szép kitûzõt, kézfogást, gratulációt és ingyen kólát. Készült egy fénykép is rólam – üzenem a tulajdonosának, hogy nyilvános az e-mail címem!:) Az idõmmel nem voltam megelégedve, de kezdésnek elmegy: 2:20 (tiszta: 2:08).
Összegezve: nagyon kellemes útvezetésû túra volt, teljesen jól használható igazolófüzettel/útvonalvázlattal. Talán kicsit meleg volt, de hát milyen legyen az idõ júniusban? Nagyon pozitív volt a szervezõk rugalmas problémamegoldása és a pontõrök segítõkészsége. Biztosan jövök legközelebb is. Jövõ héten pedig Gödöllõ 30 Zolival!
 
 
Odvas-Kő-risTúra éve: 20082008.04.13 10:53:32
Odvas-Kõ-ris 45

Próbáltam rábeszélni Zolit, hogy tartson velem a túrán, ám kiderült, hogy dolgozik, így edzõi utasításra elzavart engem futni. Korán keltem, kocsival le Bakonybélbe. Reggeli, öltözködés, nevezés. Azonnal ledöbbentem, mert az igazolólap hátulján egy A4-es, full extrás színes térkép volt, rajta MINDEN feltüntetve. Azért örültem neki igazán, mert volt egy hosszú jelzetlen szakasz és otthon maradt a saját térképvázlatom. Na gondoltam, ezek után már lehetetlen lesz eltévedni. Rosszul gondoltam, de ez csak késõbb derült ki. A parkolóban gyûltek a túrázók, rövid kis beszélgetések, útbaigazítások és pontban 7-kor, a 001-es rajtszámmal el is indultam. Az aszfaltot gyorsan felváltotta a Gerence-patak gyönyörû völgye. A medvehagyma virágzás elõtt van már, az illatfelhõ csak úgy folyt le a domboldalakon. A patak jobb partjára térve, keresztezve az országutat, emelkedni kezdtem elsõ állomásom felé.
1. Odvas-kõ-barlang (5,6 km)
A pontõrökkel együtt érkeztem fel, kaptam csokit, kicsit beszélgettünk. Egész napos esõt ígértek, és hiába voltam rövid ujjúban, a két réteg ruha eleinte melegnek tûnt. Esõ persze sehol – késõbb sem volt. Vissza az aszfaltra, ahol megérkezett a faluban leelõzött férfipáros, néhány nevetgélõs szó, majd irány a K+. Próbáltam kitalálni, hogy hány éve nem újíthatták már fel a festést, de végül feladtam. Figyelni kellett nagyon, és amikor a Molnár-kút árkát felváltotta egy csodaszép bükkös-elegyes erdõ, kétszer is sikerült benéznem a jelzést. Bosszankodtam is a bénaságomon, de a látvány kárpótolt. Szépen haladósan ki lehetett futni ezt a szakaszt egészen Hubertlakig, ahol egy ellenõrzõszámot kellett leírni az igazolólapra. Az ötlet tetszett, remélem még az utolsók is ott találták a kitett tollakat…
Fakitermelés miatt épp egy elágazásban tûnt el a jelzés, így nõi megérzésemre hagyatkozva választottam irányt. Most végre bejött. És arra is rájöttem, hogy miért kaptunk NASA-térképet – ha már jel nincs, legalább tudjuk, hogy merre kellene mennünk. A Poros-lejtõ út nagyon megviccelt. Egy széles völgyben haladt, melyet több párhuzamos aszóvölgy szabdalt fel. Ezek keskeny gerincein haladt a jelzés. Kicsit szédülhetett a felfestõje, mert eleinte össze-vissza cikázott, keresztül a meredek völgyeken. Jó kis móka volt egyáltalán meglátni a kék foltokat a fákon. Sok muflon él errefelé, többször is belefutottam kisebb családokba. Hosszú sóderút után következett…
2. Ugod (15 km)
Kisütött a nap (erre aztán végképp nem számítottam)! Az út menti nyomós kútból végre vizet vettem magamhoz. A fiúk a vár elõtt várták az elsõ érkezõt, kaptam almát (nagyon jól esett), megnéztük a pápaiak új erdõtûz-oltó autóját, majd elkezdõdött a jelzetlen szakasz. Tartottam tõle, de végül semmi gond nem volt. Az út egyértelmûen vezetett ki a szõlõhegyre, majd Franciavágásra, ahol újabb ellenõrzõszámot írtam fel. Szint nem volt, a tempós futás az aszfalt ellenére jól esett. Megint szõlõhegy, kis útbaigazítás a borospincéknél és már Bakonyszücs utcáin trappoltam.
3. Bakonyszücs, Horgásztó (26 km)
Az EP elvileg 11-kor nyitott, de szerencsére hamarabb érkezve is ott találtam õket. Kedvesen fogadtak a – mint megtudtam – szervezõk családtagjai, sós-zsíros kenyér, vízfeltöltés. Lejelentették, hogy itt az elsõ, én pedig mentem vissza a faluba. Itt nem bírtam ellenállni egy rövid kocsmázásnak (kóla, mogyoró). A falu határában a széles, poros úton tájidegen szép autó közelített, lassított, félreállt. Ááá, cseppet sem gyanakodtam! Az arc ismerõs lett – még valahonnan reggelrõl…
- Te vagy az elsõ, ugye?
- Igen…
- Akkor jó, mert megváltozott az útvonal.
- ?!
Fakitermelés miatt más irányból kellett elérni a S+ jelzést. Ennek én csak örülni tudtam, mert így kimaradt a „valahol lesz majd egy földút jobbra” akció. Meg is lett az immáron áthelyezett utolsó ellenõrzõszám, s vele együtt a jelzés.
Na, ez olyan volt, akár a magyar népmese kezdete: hol volt, hol nem… Lassan állt rá a szemem, hogy a fenyõk törzsén, szemmagasságban kellene keresni egy extra széles szürkés foltot (mert a fáknak szokásuk a növés), esetleg középtájon valami más színû folttal. Ez volt a S+ jelzés. Maga a Bécsi-árok azonban valóban csodálatos volt! Mindenütt fekete harkály énekelt, és az a sok befutó szurdok! Eleinte még eltévedni sem lehetett, de amikor még a silány jelzés is eltûnt és elágazások következtek, elbizonytalanodtam. Eddig azt hittem, hogy tudok térképet olvasni… Hiába futottam fel mindkét irányba, sehol semmi. Igyekeztem keletnek tartani, gondoltam legfeljebb belefutok a P-ba valahol. Vizem fogyóban, a fáradtság kezdett eluralkodni, jelzés már egy km óta sehol, hallucinálni kezdtem a várható P jelrõl. Mikor majd orraestem egy fában, rájöttem, hogy tényleg a jelet látom. Betájoltam magam és tempósabbra váltva futottam meg a Kõris-hegyet (Zoli! Remélem ez beszámít a heti edzésembe!).
4. Kõris-hegy (38 km)
Az EP-n csoki, víz, kicsi haldoklás. Az õr el akart küldeni Százhalom felé… térkép elõ, megmagyaráztam, hogy arra csak a 20-asok mennek (remélem a többi 70 embert már jól irányította). Gyors ereszkedés a faluig, kocsmába be. Egész úton nem láttam túrázót vagy futót, így az elsõ teljesítõként gratuláltak nekem. (Tudom, hogy nem ez a lényeg…) Oklevél, kitûzõ, italjegy egy kólára. A szervezõ hölgynek elmondtam az útközbeni problémákat, szóba került a jelzések felújítása. Amúgy szép helyeken vezetett az út, de kíváncsi lennék, hogy a többi túrázó/futó hogy boldogult a jelzéskereséssel. A 7 órás menetidõmbõl csak 5 volt a futás... Ha leszámítok egy óra pihenést, még mindig 1 órát töltöttem a tájékozódással. Ha lesz új festés, vagy szalagozás, jövök jövõre is! Köszönöm az élményt!

 
 
3x7/ 7+7/ 7 Mérföldes Tekergés - tavaszTúra éve: 20082008.03.24 18:50:54
3x7 mérföldes tekergés – tavasz

Futótársammal, Zolival vágtunk neki a számunkra még ismeretlen bakonyi túrának. Nem siettük el a dolgot, 10 órakor neveztünk a rajtnál – a szervezõk mosolyogva jegyezték meg, hogy 5-kor bezár a cél, este már senki sem lesz ott. Két nappal a túra elõtt már esett valamennyi hó a hegységekben, de akkor éjjel egész kiadós hómennyiség takarta be a Bakonyt. Mivel fagy nem volt, a hólé már 100 m megtétele után erõszakosan eláztatta cipõinket. Ez az állapot maradt is a táv végéig, bár idõrõl-idõre újabb adag hideg víz cserélte le a már bemelegítettet. :-)
A P-on szépen emelkedtünk, nyugodt tempóban haladtunk, mivel nem ismertük a terepet. Közben el kezdtük elõzgetni az elõttünk indulókat (42-nél abbahagytuk a számolást). A Hárs-hegy alján a 2. EP mellett simán elfutottunk volna, ha nem szólnak ránk. :-) Azt hittem, csak pihengetõk, késõbb vettem észre a rengeteg karton ásványvizet. Csak Zoli ivott, aztán kaptattunk tovább. Kis kitérõ a Csikling-várhoz (csokitojás az EP-ben), a letaposott hó alatt ekkor éreztük elõször igazán a medvehagyma illatát. Könnyed, tempós aszfaltút következett, majd kb. 10 km-nél befordultunk a Bükkös-árokba. Elõkerült a hátzsebbõl az elsõ nutellás palacsinta, biztos, ami biztos. A Burok-völgybe érve kicsit megijedtem, mert egybõl az elején hihetetlen mennyiségû kidõlt fa feküdt az úton, kerülni nem lehetett, a futást felváltotta a mászás. Késõbb a fatörzsek ritkultak és a második palacsinta után már a gátfutást gyakoroltuk. :-) Gyönyörû volt ez a völgy, elképesztõ mennyiségû medvehagymával. Ahogy egy szervezõ fogalmazott: kenyeret lehetett volna enni hozzá! :-)
Lassan becsorogtunk Bakonykútiba, az EP-ben kunyeráltunk egy kis vizet és futottunk tovább. A falu után a Páskum-dûlõben pofaszél fogadott minket, itt kicsit elszállt a harci kedvünk, de késõbb csak összeszedtük magunkat… annyira, hogy a burok-parti EP-t majdnem kihagytunk. A szélben csak valami hangfoszlányt hallottam, oldalra nézetem, hát ott integet 10 m-re a pontõr! Kis beszélgetés, ajándék víz (nagyon jól jött), palacsinta, majd vidáman kanyarogtunk egy szép kis fenyvesben. A Mellár keleti szélén szántóföldet érintettünk – a mélyebb részeken megállt a sáros lé, így csak néhány erõszakos vízi átkelés beiktatásával jutottunk be újra az erdõbe. Volt, ahol 20 cm mélyen süppedtünk a sárba, néha megijedtem, hogy a cipõm bennragad. Nagyon csúszkáltunk az egész úton, Zoli végig szenvedett a sár miatt. A fájós térdének tényleg nem eshetett jól, én viszont elememben éreztem magam, próbáltam õt is lelkesíteni (néha sikerült is!). Szép lassan becsorogtunk a célba, ahol meleg kézfogás, harkályos kitûzõ, szép emléklap és tetemes mennyiségû szendvics és tea várt minket! Engem a szendvics levett a lábamról, nagyon jól esett a sós íz, így csurom vizesen ott üldögéltem, míg jól nem laktam. :-) Zoli gyakorlatiasabb volt, ment átöltözni. Az összes idõnk 4.42, tiszta (eü. és technikai szünetek levonásával) 4.11 lett. Nem nagy tempó, de a sár miatt sokat kellett "gyalogolnunk" (inkább mászni).
Összességében elmondhatom, hogy a túrát alaposan megszervezték, eltévedni nem lehetett, a táj még így havasan-sárosan is gyönyörû volt. A kiszolgálást és a pontõrök segítõkészségét is csak dicsérni tudom! Jövünk máskor is!
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár