Túrabeszámolók
| ||||||
| ||||||
| |||
| Szürkülettõl-pirkadatig
/IV. Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra/ Rövidnadrág, póló. Nyári túrára általában így indul az ember. Az idei idõjárás meg egyébként is más, mint a többi. Az iskolából kilépve viszont csepereg az esõ, s furcsa mód hirtelen hatalmas szél támad. Lehet, hogy kevés lesz az öltözék-ezen gondolkodom, miközben a Sár-hegyre igyekszem felfelé. S ennél csak hûvösebb lesz, hiszen este fél 9 körül jár, s most indul közel 900 résztvevõvel a Mátrai Csillagok Éjszakai teljesítménytúra 15, 25, és 40 km-es távja Gyöngyösrõl. A hobbitelkek között a szürkületben még jól elközlekedünk. Az ösvény keskeny, az ember sok- a rövidebb távok miatt. A városra visszanézve, az ég világoskék, a felhõk sötétebbek. De ez nem jelent semmit, erre a hegyekben így sötétedik (Legalábbis ekkor még így gondoljuk.) Aztán, ahogy a térdig, derékig érõ cserjésben néhány dombtetõn túljutunk, elõkerülnek az elsõ fejlámpák. Mintha magashegyi expedíción lennénk, cikk-cakkban haladnak a fények. Elérjük a Szent Anna kápolnát, s a mára már kiszáradt Szent Anna tavat. Pecsételünk, s tovább indulunk az éjszakában. A hangárok mellett elhaladva, a Pipis-hegyre kapaszkodunk fel. Mátrafüred - noha fõút halad rajta keresztül – meglehetõsen csendes. Ez nem is olyan meglepõ, hiszen éjszaka van. Innen már csak a 40-esek mennek tovább felfelé. Megfogyatkoznak a társak, a jól ismert kék kereszten indulok Kékes irányába. Az út roppant meredek. Szerencsére a Bene-várnál, egy állomáson szusszanhatok egyet. Teljesen egyedül barangolok az éjszakában. Ez a túra legnehezebb szakasza. Bár ebben a sötétben csak egyik jelzéstõl a másikig látok. Eddig egy nem egész félhold segítette tájékozódásom, most viszont beborul, nem is akárhogy! A komor, síri erdõben hatalmasakat villámlik. Akiket utolérek az esõ eleredésétõl, én inkább a villámlástól tartok. Néha átszelem a kövesutat, de ebben az éjszakában szinte észre sem veszem. Csak tudom! Most üt éjfélt az óra, s mondanom sem kell a csend a Kékesen is kézzel fogható. Elkezd viszont cseperegni az esõ. De mindez nem számít. Almát kapunk, pecsétet, s némi bátorítást. A sípályán térdig érõ, dús fûben, bár nem sokat látok, lefutok. A mindig oly zajos, élettel teli Mátraházán hihetetlen a csend. A kövesút szélén csak 2 pontõr ül az éjszakában. A számomra eddig járatlan, hiányos sárga jelzésen a sötétben néhol nehezen tájékozódom. A távoli hegyek felett, délen néha úgy kivilágosodik, mintha mögöttük hatalmas, városnyi tüzek gyúlnának. Itthon, Jászberényben már esik-jön a hír telefonon. Egy kisárgult, lejtõs hegyoldalban haladok. A Hanák Kolos kilátót néhány éve újra rendbe hozták. Innen visszalátni a Sár-hegyre, Abasár, és Gyöngyös fényeire. Visszatérek az erdõbe. A Rákóczi forrást érintve a Muzsla tetõ kilátójából nem sokat látok, hiszen az ég éjfekete. Ismét Füredre érve elkezd csepegni az esõ. A Kozmáry-kilátónál már szakad, s a szél is egyre inkább támad fel. A zöldön, késõbb a sárga háromszögön haladva kellemesen elázok mire Sástóra érek. A sötét éjszakában ismét csak a fejlámpa nyújt némi fényt. Egy alsórendû, kövezett úton érem el a települést. Az egész olyan, mintha egy bûnügyi filmben lennék. Ilyenkor, mikor a kalap karimájáról-már akinek van-, csepeg le a víz, s folyik az arcokon, szokott a sötét erdõbõl elõbukkanni a gonosz fõhõs. Persze szó sincs semmi ilyenrõl! Sõt! Sástón zsíros-, lekváros-, vajas kenyér, üdítõ, tea vár mindenkit. Az egyébként oly zsúfolt játszótéren, réten alig látok valamit. Pedig itt valahol be kell csattognom az erdõbe. A fejlámpám fénye egyre gyengül, de honnan-honnan nem egy erre tévedõ autó épp segítségemre van a jelzéskeresésben. Felfelé haladok, de észre sem veszem, annyira élvezem ezt az esõs, sötét éjszakát! A Farkas-kútnál gondoltam, felfrissülök egy kicsit. De hiszen úgyis csurom víz vagyok. Tovább haladok felfelé. A rövidnek írt szakasz hosszúra nyúlik. Kezdek elbizonytalanodni magamban. Elõveszem egy kicsit a leírást, eláztatom, összesarazom, mire megbizonyosodok, minden rendben van. Aztán tényleg meglelem a sárga négyzetet. Egy gallyakkal, kavicsokkal, kõtömbökkel tele vályúban vezet le a saras, meredek út. Utam során eddig nem sok élõlénnyel találkoztam. Most, ahogy megvilágítom a vizes fatörzseket, veszem észre, hogy százlábúakat vertem fel éjjeli álmukból. Egy újabb óra egyedüli bandukolás után Lajosházára leérve a patakon kissé megmerülve kelek át. A sötétben nem látom, hogy 3 méterre tõlem, széles (2 m) betonhíd ível. Bár már fél négy van, nem virrad. A régi kisvasúttal haladok párhuzamosan. A néhai Õrlõmûnél becsaptatok az erdõbe. Majdnem elmulasztom a pillanatot. Aztán ráébredek: bár még ugyanolyan sötét van, az ég már nem az az ében fekete. Aztán felmászok egy újabb dombtetõre. Határozottan, észrevehetõen virrad. A Dezsõvár nevû magaslatra érve már rövid idõre a fejlámpákat is le lehet kapcsolni. Bár a talaj itt a legrosszabb. Felázott, agyagos, csúszik, ráadásul régebben deszkák voltak beépítve lépcsõknek, ezek viszont mára már elcsúsztak, s inkább csak akadályok. Sikerül is az egy túrára esõ két esésemet ezen a nehéz talajon összeszedni! Gyöngyössolymosra érve megint beérek valakiket. Átcsaptatunk a falun. De még mielõtt ezt megtennénk, az erdõben megszólalnak a madarak, hajnalodik. De milyen szépen! Ébrednek a hangok, ébrednek az illatok. A faluvégi állomáson már világos van. Újabb ragadós talajra kerülünk, aztán megint hozzánk szegõdik a kisvasút, végül kiérünk a 24. sz. fõútra, Gyöngyös határába. Bár én ezt- kialvatlanságomnak betudható -már nem ismerem fel. Mikor rájövök melyik irányba is kell mennem valójában, a fennmaradó 2-3 kilométert már futva teszem meg. Agyagosan, sarasan, elázva, de rettentõ büszkén érkezek meg a Felsõvárosi iskolába. Hiszen még csak reggel fél 6 van, s lent vagyok. Sokkal jobban sikerült, mint számítottam. Olyan más szürkülettõl-pirkadatig túrázni, hogy az ember észre sem vesz sarat, fáradtságot, meredélyeket, emelkedõket, esõt. Kocza Anita | |||