Túrabeszámolók


Burgenland Extrem Tour Oggau 120km (Fertő-tó)

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
Vik76Túra éve: 20172017.02.10 20:08:57
megnéz Vik76 összes beszámolója

Burgenland Extrem Tour –2017 - Original Trail – 120 km


Tavaly, mikor beértünk a célba és megkaptuk a plasztik kanapét, majd elkészült a célfotó, szinte biztosak voltunk abban, hogy soha többet nem megyünk erre a túrára. Noha a szervezés szuper, az ellátás több mint elegendő, a rajtcsomagban csomó mindent kaptunk, s magunkhoz képest szuper idővel teljesítettük a 2016-os túrát, ott és akkor azt mondtuk, hogy köszönjük, ezt háromszor teljesítettük: először, utoljára és soha többet…


Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, a tél tavaszba fordult, aztán nyárra váltott, jött egy sérülés – melynek következtében bő két hónap kényszerszünetet kellett tartanunk, amivel együtt járt egy kisebb visszaesés a távok és a szintek tekintetében…. S végül mikor ősszel már gyakorlatilag minden rendben volt, az erőnlétünk, a lelkesedésünk és a teljesítések, elkezdtem emlegetni, hogy talán vissza kellene menni és újra behúzni a Burgit… Eleinte Balu tiltakozott, majd lassan beletörődött, hogy megint befizetjük magunkat – a hazai viszonyokhoz képest nem túl olcsón – egy egész napos tömény önsanyargatásra. Nem akarja itt hagyni a gyereket annyi időre… Tavaly a túra után napokig fájt a lába… meg egyáltalán túl hosszú… Jött a november… jött az értesítés, hogy hamarosan megnyitják a nevezést. Ismét megemlítettem… menjünk. Szuper! A nevezés napján- ha jól emlékszem, stílszerűen 4:30-ra – felhúztuk a vekkert, hogy le ne késsünk… a nem is tudom miről. Mert időnk lett volna bőven. Mindegy. Beneveztünk. Negyvenkettedikként és negyvenharmadikként. Mondván – isteni levesek voltak Nezsiderben, vissza kell menni megkóstolni. És az a keksz, ami olyan újságpapír mintázatú csomagolásban van… uhhh… és a virsli Mosonbánfalván ( Apetlon )… meg a császárzsemle, amit mellé adnak ehhh. Menni kell és kész. A siker pedig rajtunk múlik. Amennyiben nem történik menet közben semmi velünk, simán – na jó nem simán, de valahogy… - behúzzuk egymást.


Telt-múlt az idő… elmúlt a karácsony, az újév, s a január. Egyre jobban közeledett a rajt időpontja. Szállást foglaltunk, szabadságot vettünk ki, s lelkiekben készültünk arra, hogy a vége piszkosul nehéz lesz. Tavaly nem tudtuk, mire vállalkozunk. Most igen. Pontosan tudtuk, hogy Illmic (bár odaát úgy írják Illmitz) után keservesen unalmas lesz a szakasz, hogy Pátfalu (osztrákosan Podersdorf) után még keservesebben unalmas és küzdelmes lesz. Feketeváros után meg csak a nem is tudom, mi hajtja az embert… Kilépni a jó meleg kocsmából annak tudatában, hogy innen busszal is visszamehetünk, több mint önsanyargatás… De! Ott a célban valahogy átértékelődik minden. Vagyis nem teljesen ott. Igazából ott nem is éreztem semmit. Csak úgy voltam… Napok, hetek múlva, mikor nem volt már izomláz, elmúlt a fáradtság és a térdemről is lehúzódott az ödéma, na akkor értékelődött nagyon-nagyon fel ez a túra. Főleg, hogy a teljesítési arány minden évben viszonylag alacsony a nevezők számához képest. Azt már nem is nézem, hogy akad olyan túrázó is, aki kihasználja az ellenőrzés lazaságát – vagyis azt, hogy nincsenek ellenőrzőpontok – és simán igénybe vesznek „taxi szolgáltatást” - tehát a depózó autók időnként át is szállítják egyik pontról a másikra a nem túl becsületes túrázókat. Így még értékesebbnek gondolom azt, hogy minden méterét végiggyalogoltuk ennek a távnak. Ezeknek a tényeknek a tudatában vágtunk újra bele.


Január 25, szerda: este pakolunk. Tervezünk… mit vigyünk? Melyik cipőbe menjünk, mi legyen a zsákunkban? Végül minden a helyére kerül. Mi meg vízszintbe, mert amennyit lehet, aludni kell. Január 26, csütörtök. Reggel elvisszük a gyereket az óvodába, majd elindulunk Oggau felé. Déltől át lehet venni a startcsomagot, így a csütörtöki program annak átvétele, majd a panzióban pihenés. Viszonylag gyorsan átérünk a városon, majd a Budaörsi úti Mekiben a tradicionális reggelink ( ha erre járunk utazás előtt, itt általában meg szoktunk állni enni) elfogyasztása után hasítunk az M1-esen a nyugati határ felé. A wazzéba beírjuk célállomásnak Oggaut, majd gyorsan át is tervezzük az utat, mert valami osztrák autópályán keresztül akar a célba vezetni bennünket, ami valószínűleg fizetős, így inkább Sopron felé vesszük az irányt. Közben nosztalgiázunk egy kicsit, mikor a Nagyegyházi út felett autózunk át. Bábolnánál nem forognak a „szélforgók”. Győr után még egy picit haladunk az új autóúton, aztán rátérünk a régi 85-ösre, ahonnan lassabban tudunk menni, de szerencsére nem túl erős a forgalom. Hamarosan átvágunk Kópházán, majd nemsokára a határon vagyunk. Tavaly nem volt ellenőrzés, idén azonban ott áll egy konténer, ami előtt határőrök dekkolnak. Megállunk előttük, de csak intenek, hogy menjünk nyugodtan tovább. Szentmargitbánya után a wazze valami lehetetlen úton, szőlőföldek között vezet be bennünket Oggauba. Leparkolunk a rajt épülete előtt és bemegyünk átvenni a rajtcsomagokat. Elég nagy sor áll, de viszonylag jól haladunk. Kb. fél óra múlva a kezünkben van a fekete szövetszatyor, benne a sapkával, csősállal, pólóval, és néhány finomsággal.


Visszafelé még megállunk a Páneurópai Piknik emlékparkban fotózni, nézelődni. Metsző szél vág az arcunkba, előrevetítve a holnapi nap időjárását. Remek lesz, bár igazából, ha lehet választani, inkább a szél, mint az eső, vagy az ónos eső.


Visszamegyünk a szállásra, kipakolunk, kisebb kupit csinálunk a szobában, majd leszaladunk a helyi kisboltba még egy-két apróságot venni. Ezután beülünk a panzió éttermébe vacsorázni. Tekintettel arra, hogy Kópházán főleg horvát nemzetiségű emberek élnek, az étlapon ilyen jellegű ételek szerepelnek és horvát sör is kapható. Adunk hát a gasztronómiai élvezeteknek és horvát ételeket eszünk, valamint horvát sört iszunk. Miután jóllaktunk felmegyünk a szobánkban és elalszunk. Kilenc óra környékén ébredünk, s elkezdünk összepakolni. Táskák nagyjából rendben, ezért kikészítjük a másnapi ruhákat, bekészítjük egy külön táskába a csereruhákat, amit majd a célba felveszünk. Aztán mintha az lenne a legfontosabb és a legszükségesebb, elkezdek szalonnát sütni a kis tábori kontakt-grillünkön, isteni sültszalonna illatot árasztva az egész panzióban. Aztán dolgunk végeztével – mikor már rendben van minden – nyugovóra térünk.


Péntek hajnali két óra. Vekker csörög. Nincs kávéfőzés, nincs teafőzés, csak reggeli eü-járat és öltözés. Még nincs három óra, s már lefelé kocogunk az autónkhoz. Körülbelül fél négyre Okába (Oggau)  érünk. Hamar találunk parkolóhelyet s pár perc múlva már a Városháza épületében falatozunk bőséges reggeliből. Hatalmas a tömeg. Pár ismerőssel találkozunk. Meg olyannal is, akit csak látásból ismerünk. Vele például a rajt előtt beszélgetünk. Aztán arra leszünk figyelmesek, hogy eldördül a rajtpisztoly, s megindul a tömeg. Nosza, ahogy lehet haladjunk az elején, hogy ne tömörüljünk be, mikor beterelnek a szőlők közé. Hideg van. Lassan melegszenek be az izmaim, ellenben nagyon hamar megdermed az arcom elé húzott csősálon a leheletem. Nem kényelmetlen, de folyamatos emelkedőn haladunk az első kilométereken a szőlő-ültetvények között. Előzgetünk, s bennünket is előzgetnek. Ruszt magasságában a hátam mögött magyar szót hallok, s tudom is, ki mondja. Sapiék ( Zsolttal és Ferivel )értek be bennünket. Gyorsan üdvözöljük egymást, pár szót beszélgetünk, majd hagyjuk őket elrobogni. Nem vesszük fel a tempójukat, mert bár az első hatvanon feszített tempót tervezünk, azért annyira nem feszítettet, mint amit ők diktálnak. Hamar elnyeli őket a tömeg, mi pedig megyünk tovább a saját tempónkban. Nemsokára a határra érünk. Itt is kint vannak a határőrök, de nem állítanak meg bennünket. Mondjuk, más nem is hiányozna most. Aztán nem sokkal később Baluval eü szünetet tartunk. Messze van még Hegykő, ahol kulturált körülmények között lehet pisilni, s addig már nem nagyon lesz olyan hely, ahová elvonulhatnék.  S közben Balfon még lesz egy etetőpont teával, meg minden egyéb finomsággal, és inni pedig - akár milyen hideg is van, - kell.


Hamarosan Fertőrákosra érünk. Itt egy buszmegállóban leülök egy gyors sarokragasztásra. Nincs gáz, csak érzem, hogy érzékeny egy ponton. Tavaly itt ért bennünket a Napfelkelte. Most még se híre, se hamva… bár kivilágosodott valamennyire, a Nap még nem kelt fel… Fertőrákost elhagyva jön a hosszú emelkedős szakasz, ahol tavaly igen romantikus fotókat tudtunk készíteni. Most nagyobb a köd vagy a szmog, ezért nem látszik annyi a tájból. Persze a színek és a fények így is izgalmas képet festenek körénk. Monoton ütemben baktatunk fel az emelkedőn, amikor egyszer csak megjelenik a horizonton a meleget adó égitestünk apró narancsvörös íve. Lélegzetelállítóan szép, ahogy pillanatról pillanatra többet és többet enged láttatni magából. Csodaszép a Napfelkelte. Bár meleget most nem áraszt magából... Nem marad el a romantikus közös szelfi Baluval. Ahogy ámuldozva lépkedünk, az amúgy elég síkos aszfalton elérjük a Fűzfa-kutat. Innen tudom, hogy hamarosan Balfra érünk.  S valóban, rövidesen feltűnik a templomtorony (ezen a túrán amúgy ez több helyen is visszatérő kép lesz) s nemsokára megpillantjuk a település határában felállított frissítőpontot. Tea, édesség, banán, üdítő…  Eszünk, iszunk, magunkhoz veszünk egy-egy banánt, s öt perc pihenő után indulunk is tovább.


Balf után egy kis hullámvasút következik, vagyis fel-le-fel-le. Fertőboz, Hidegség, Fertőhomok. Átrobogunk ezeken a településeken. Hidegség valóban hideg. Metsző szél vág kellemetlenül az arcunkba. Főleg a település utáni szakaszon, mikor kiérünk a házak védelméből. Sietünk hát, hogy mihamarabb Hegykőre érjünk, ahol újabb frissítőpont vár bennünket. Rövidesen meg is érkezünk a pontra. Harminckilenc kilométernél járunk. Ideje kávéznunk és egy picit megmelegednünk. Betérünk hát a Tornácos Ház éttermébe. Elszaladok kávét venni magunknak. A személyzet kedvesen és türelmesen fogadja a beeső tömeget. Sokan ápolgatják tagjaikat, sebes, vízhólyagos lábak lógnak az asztalok alatt. Pár asztallal odébb levest szürcsölnek a túratársak. Ilyen performansz zajlik egy-egy ponton az ehhez hasonló túrákon. Mikor megisszuk a kávénk és pótlunk egy kis sót, kint pedig töltünk teát, észreveszem, hogy egy asztalon egy csomó papír és egy doboz van, Közelebb megyek, megnézem, mi az. Nocsak, egy nyereményjáték, amit a túra egyik szponzora, az ellátó pontnak otthont adó Tornácos írt ki. Ki kell tölteni egy cetlit az adatainkkal, s sorsoláson veszünk részt, melyen egy két éjszakás wellness utalványt lehet nyerni ide, a Tornácosba. Remek. Akkor kitöltöm. Szólok Balunak, hogy jöjjön, töltsön ő is. Nem akar. Jó, akkor töltök neki.


Húszpercnyi pihenő után elindulunk Sarród felé. Hamarosan a Nemzeti Park területére érünk, s a horgásztó mellett csúszkálunk. Itt egy kicsit jeges az út, pedig ez az a rövid szakasz, amikor nem aszfalton vagy betonon kell mennünk. A tó most teljes felületén befagyott. Valamikor kavicsot bányásztak ezen a helyen, s a régi bánya helyén található most ez a néhány hektáros vízfelületű tó.


Elhagyva a tavat hamarosan egy tanyához érünk. Itt ismét elkerített területen átgázolva spórol magának jó pár túrázó talán nyolcvan métert….biztos jól jön annyi 120 kilométeren… De Kleine Stefánok itt is vannak. Kicsit bosszant, de nem az, hogy csal, hanem az, hogy valakinek a magánterületére merészkedett be.


A füstölgésemből egy hatalmas szürke marha bika bőgése zökkent ki. Még szerencse, hogy van köztünk egy kerítés. Bár gyanítom, hogy nem jelentene neki nagy erőfeszítést kitörni onnan, de bízom abban, hogy annál azért okosabb. Azért elővigyázatosságból szaporázom a lépteimet. Mire feleszmélek, már a Vadászház előtt sétálunk, majd rövidesen Sarród utcáin bandukolunk, s betérünk a Kócsagvárba (a Nemzeti Park Igazgatósága). Kávét, teát, s némi harapnivalót kapunk. No meg kulturált lehetőséget pisilésre. Újabb húsz perc pihenő után tovább indulunk. Monoton betonos szakaszon haladunk át vasúti síneken, át a Hansági főcsatornán, aztán újra az államhatáron (otthonról hazatérünk) s egy idegtépő, rémesen unalmas döglött macskával és döglött fácánnal tarkított úton érünk be Mosonbánfalvára (odaát Apetlonnak hívják).


Itt újabb frissítőpontra érünk a Gasthaus Weinzettel nevezetű sörözőben. Már várjuk a remek virslit és a még remekebb császárzsemlét. Betérünk, rutinosan lelépkedünk az alsó terembe, ahol alig találunk helyet. Miután kényelmesen elhelyezkedünk, gyors zokni cserét alkalmazok, mielőtt megkapjuk az ellátmányt. Ekkor még nem tudjuk, hogy mennyit kell még várnunk. A várakozási időbe bőven belefér egy pisilés, egy nem túl gyors smink és egy frissítő masszázs. Ebből csak az első valósul meg. Eljutok pisilni. Masszőr valahogy nem szalad hozzánk, s a sminkkészlet is otthon maradt. Így csak várunk reménykedve, s mikor megjelenik a pincér a virslis tálcával vad integetésbe kezdünk. Közben jön egy másik pincér, aki az italrendelést veszi fel. Rendelnünk két kólát magyarul. Emlékszünk arra, hogy ez a pincér magyar. Sajnos ez sem segít abban, hogy – nem gyorsabban, de –időben (se) kapjuk meg az italunkat. Ezen a ponton csaknem egy órát dekkolunk. A végén úgy szerzek ételt, hogy elébe megyek a pincérnek, elé állok és „zwei bitte” felkiáltással lekapok két adag virslit a tálcáról. Diadalittas arccal vonulok vissza az asztalunkhoz. Jóízűen faljuk be az ellátmányt, majd mivel még mindig nem érkezett meg a kért kólánk, felöltözünk és elindulunk ki a pulthoz megvenni az italt. Ott érdekes módon viszonylag hamar hozzájutunk. (Jövőre így indítunk. Egyikünk kólát vesz, másikunk a pincér elé áll, hogy gyorsan szerezzen ételt)


Pár perc múlva újult erővel (haha, hatvan kilométer után van olyan? ) vágunk neki a hátralévő szakasznak. Vagyis legalább a következőnek. Illmitz felé vesszük az irányt, majd a települést elhagyva betérünk az Illmic-Fertőzug Nemzeti Park területére. Szőlőföldek és a Fertő tó mellett húzódó szikes-lápos területek váltják egymást. Tavaly itt magyarázott nekünk Zöldvillám – egy neon zöld ruhába öltözött osztrák túratárs – de mi nem nagyon voltuk már vevők a szövegére, s nem is nagyon értettük.


Most arra várunk, illetve azért lépkedünk, hogy végre valahára megpillantsuk a kilátót, aminek a tövében valószínűleg idén is ott a frissítőpont. Mosonbánfalvától (Apetlon) ez mintegy nyolc-kilenc kilométeres távolságra van, s figyelembe véve, hogy nem kevés kilométer van a lábunkban, s lassan ránk sötétedik, igazán jöhetne már. Egyszer csak a nagy messzeségben felsejlik a kilátó körvonala. Igen messze van még, ezért ha lehet még az eddigieknél is szaporábban próbálok lépkedni, hogy mihamarabb odaérjünk. Valahogy csak eltelik a hátralévő távolság, s ott találjuk magunkat a frissítőponton. Tea, csoki, s haladjunk tovább. Innen már nincs messze Pátfalu (Podesdorf), ahol fedett helyen lehet pihenni, melegedni. Tavaly kihagytuk ezt a pontot, most nem fogjuk, hisz talán jól jönne egy kávé. Álmosodunk, nna. A településre érve felsóhajtok igen hosszú egy izé ez… Nem akar vége lenni. Aztán egyszer csak csodák csodája, feltűnik a pont, a Seecafé. Mellette „túraközpont-sátor. Ott ingyenes frissítési lehetőség. Balu leül ott, én bemegyek kávéért. Valahogy kötelességemnek érzem, hogy ilyen plusz feladatokat én lássak el ezen a túrán, hisz újra az én találmányom volt, hogy nevezzünk. Balu csak ártatlan áldozat, aki a hóbortjaimat asszisztálja. Mondjuk sikerei is vannak ez által, de az egy másik történet… Szóval viszem neki a kávé. Kis híján bealszik a ponton.  Megkapja a kávéját, annak reményében, hogy felébred tőle. Míg elfogyasztja, igénybe veszem a toitoi nyújtotta nem túl kulturált, ám de fedett helyen végezhető pisilési lehetőséget.


Negyed órás szünet után újra útnak indulunk. Nezsider a következő állomás, ameddig újabb 12 kilométert kell leküzdenünk. Viszont ott újabb remek frissítőállomás vár bennünket a Pannoneumban. Levesek, meleg, kávé, asztal, székek…. Menjünk hát…. Ütemesen lépkedünk a sötétben, amikor fura klaffogó hangra figyelek fel. Ekkor Balu épp előttem van pár méterre. Eltelik jó pár másodperc, mire rájövök, mi adja a hangot. A cipőm az. A sarkamnál elkezdett leválni a talpa. Megijedek, Balu után szólok. Mi legyen? Menjünk el Nezsiderig, ott meglátjuk, mi lesz. Klaffogok hát tovább a nagy osztrák éjszakában, s azon kezdek el gondolkodni, hogy ha leválik a cipőm talpa, hogyan menjek tovább. Nagyon koncentrálok arra, hogy minden olyan terhelést levegyek a jobb lábamról és a cipőmről, ami tovább segíti a talp leválását. Persze ezzel automatikusan átterhelek mindent a bal lábamra. Egyenlőre kényelmes így, de ki tudja, hogy lesz később. Védeny (Weiden) határában találunk egy padot, ahol rögtönzött megoldásként leukoslilk csíkkal ragasztjuk át a cipő talpát, s megerősítésként a fűzőt a talpon áthurkolva hozzákötjük a felsőrészhez. A ragasztószalag néhányszáz méter után elszakad, de a fűző egyenlőre stabilan tart. Így lépdelek be Nezsiderbe. A Pannoneumban jó meleg fogad. Itt is alig találunk helyet. Leülünk, s egyből kezelésbe veszem Balu lábát. A vártnál sokkal jobb látvány fogad, nincs hólyag, csak egy kicsit felázott az izzadtságtól. Megtörölgetem, szárítgatom, s mefix-el leragasztom. Tiszta, puha zoknit kap. Az én csülkeim következnek. Oda is kerül néhány mefix csík. Nincs vész, csak elővigyázatosság. Hamarosan finom puha és komfortos zokniban lépkedek a leveses kondérok felé. Csak valami „vékony” levest szedek egy kis tésztával, s szervírozom Balunak. Aztán kávét is viszek. Végül magamnak is szedek egy kis levest. Most valahogy nem esik jól… Finom, de nem kívánom. Mindegy, enni kell valamit, így magamba erőltetem. Jó sok tésztát szedek bele, kell a szénhidrát. Lassan, de elfogy. Öltözünk, indulunk. Kávét már nem merek inni. Teát azért töltünk a kulacsba. Jó sok cukrot merek hozzá. Felkapok még pár kekszet és indulhatunk. Ekkor megint halljuk az egyik főszervezőt: indul a busz Okába. Összenézünk. Csábító… Végülis indok lenne rá: a cipőm. De megint nem ezért jöttünk. Mosolygunk egyet és kiballagunk az ajtón, s persze jó nagy ívben elkerülve a buszt tovább megyünk az éjszakában.


Alig hagyjuk el Nezsidert, mikor egy elágazásnál észreveszem, hogy néhányan nem jó irányba fordulnak. Kiabálok utánuk, de csak a vállukat vonogatják, s tovább mennek. Na persze, az az út kikerüli Nyulast (Jois). Pedig a hivatalos útvonal arra halad. Elkerülve egy kis táv és szint is spórolható. Megéri? Nem. Nekem nem. Így fordulok arra, amerre a nyíl mutat. S kerülünk egy jókora távot Nyulas felé. Átsétálunk a településen. Most sem térünk ki a borászat felé, ahol frissíteni lehet, mert nemrég töltekeztünk fel Nezsiderben. Haladunk inkább tovább, mert még Feketevárosban (Purbach) is szeretnénk pihenni egy kicsit. Ott az utolsó fedett pont, ahol melegedni lehet. Utána már csak a cél van. Pár kilométer után elérjük Sásonyt (Winden). Ismét elhaladunk a bolt előtt, ahol a háromszázkilencvenkilenc euróért már lehet mosógépet kapni. Már tavaly is láttuk. Mivel sajnos nincs nyitva a bolt, így a gép nélkül vagyunk kénytelenek az utunkat folytatni. Hamarosan Fertőszéleskút (Breitenbrunn) mellett haladunk el. Csak távolról látjuk a település fényeit. Még öt kilométer Feketeváros (Purbach). Ha minden jól megy, nem egész egy óra. Menetelünk hát ezen a nagyon monoton szakaszon. Nem is tudom, mi hajt. Próbálok mindenfélére gondolni, hogy eltereljem a figyelmem a cipőmről, meg arról, hogy a bal lábam kezd nagyon kikészülni, és hogy ez az unalmas szakasz ne daráljon be teljesen. Aztán egyszer csak távolról meglátom a Feketeváros kivilágított templomtornyát. Hurrá, mindjárt ott vagyunk. Balu mutatja, hogy tavaly ott állt egy szervezői kocsi, s ott mondták, hogy még ötszáz méter a pont. Szuper. Elkezdek számolni. Minden második lépésre egyet. Talán két lépésem van egy méter. Így jutok el hétszázig, és még mindig nem jutottunk el arra a pontra, ahová Balu mutatott az előbb. Remek. Abbahagyom hát a számolást, feladom mára a matekot. Szenvedek csendben tovább. Talán alszom is egy kicsit. Közben arra gondolok, hogy ezek a templomtornyok csak nem akarnak közeledni ezen a túrán. Tavaly Oka felé, mikor a „célegyenesben” voltunk, láttuk a templom tornyát, ami mellől indult hajnalban az utunk, s akkor is úgy tűnt, hogy nem akar közeledni. Most is. Ez valami helyi sajátosság, vagy mifene? Addig morgolódok magamban, míg végre beérünk Feketeváros utcácskáira. Nagyot sóhajtok, hogy már csak párszáz méter – természetesen jó kis emelkedős utcácskákon, miért is ne – és ott vagyunk az utolsó etetőponton. Benyitunk hát a Gut Purbach kapuján. A kis panzió éttermében sajátos hangulat uralkodik. Az asztaloknál elcsigázott, nyúzott arcú emberek ülnek, ki-ki mélán kanalazza a levest, amit egy kedves hölgy szervíroz minden betérő túrázónak. Teát magunknak kell készíteni, igaz a bögrék gondosan elő vannak pakolva, bennük teafű. Levest nem kérünk. Én nem vagyok éhes, Balunak pedig rendetlenkedik a gyomra. Jó volna egy kis kóla, de venni már nem tudunk semmit. Így marad a tea. Közben egy kedves magyar nyelvű szervezővel beszélgetünk. Balu megkérdezi, hogy megy-e még busz Okába. Megy. Ismét összenézünk. Ha nagyon nem megy, kiszállunk. A szervező azt mondja, menjünk csak tovább, megbánnánk, ha busszal mennénk vissza. Sóhaj, induljunk. Negyed egy múlt. Ha be akarunk érni időben, akkor mennünk kell. Közben a szomszéd asztalnál egy magyar srácnak valószínűleg csonthártya gyulladása van, legalábbis azt gyanítja. Adunk neki flector tapaszt. Egy másik magyar srác – Höri – voltarent kap. Az asztalunknál egy osztrák túratárs magnéziumot osztogat. Egy máik asztalnál rosszul van valaki. Ketten is ugranak segíteni. Magához tér, de fal fehér. Legalább ott biztonságban van. Mi vesszük a kabátot, mert szorít az idő. Teát csak a kulacsunkba töltünk, ha megszomjaznánk a hátralévő úton.


Lassú, nehézkes lépésekkel indulunk el a szalagokkal és nyilakkal jelzett úton. Előttünk s utánunk is vannak páran. Mindenki elcsigázott, innen a többséget már csak a feje viszi tovább. Némelyeknek olyan a járása, mintha tojásokon lépkednének. Ahogy távolodunk Feketevárostól, autó hangját halljuk. Hamarosan megáll mellettünk egy szervezői autó. Érdeklődik, hogy minden rendben van-e és adhat-e csokit, vagy inni. Mindenünk van, így megköszönjük, a kedvességét, de nem kérünk semmit. Tovább megy, minden úton lévő mellett ugyanígy megáll. Nahát, ez nagyon klassz, hogy így figyelnek ránk.  Nagy baj már nem lehet. Lépkedünk tovább. Sajnos már nem tudom felmérni hol járhatunk, teljesen elvesztettem az időérzékem. Úgy érzem, hogy egyáltalán nem haladunk. Ekkor azonban feltűnnek Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) fényei. Ránézek a telefonom órájára. El sem hiszem. Alig egy óra alatt tettünk meg hat kilométert. Ezek szerint akkor nem is megyünk olyan lassan. Épp dicsérni akarom magunkat, mikor arra leszek figyelmes, hogy Balu nem lépked mögöttem. Hátranézek, megijedek. Jó pár méterre lemaradva kétrét görnyed az út szélén és adja ki magából a gyomra tartalmát. Visszamegyek, kérdezem, hogy tudok-e segíteni. Sajnos nem. Zsepiket húzok elő a zsebemből, széthajtogatva adom oda neki. Miután kijött belőle minden – leginkább víz, vagy tea, vagy valami hasonló – megtörölgeti a szemét, száját. maradjunk? Hívjunk segítséget? Kérdem. Nem, innen már jobb lesz. Megyünk tovább. Mondom Balunak, hogy itt majd figyeljünk, mert tavaly itt kellett tanakodnunk, vajon merre megy az út. Szerencsére most nincs ilyen gondunk, hisz remek az útjelölés, minden fontos ponton szalagok és az aszfaltra felfújt piros és fényvisszaverő fehér nyilak mutatják a helyes irányt. Ennek köszönhetően simán – na jó ez egy erős túlzás, mindenesetre eltévedés nélkül – megyünk tovább.


Ahogy fogynak a méterek, megjegyezzük, hogy az utolsó tizesen belül vagyunk. Most valahogy nem villanyoz fel a dolog, mint máskor. Most inkább olyan jesszus, még egy tizes érzésem van. Olyan érzésem van, mintha hólyag kezdene nőni a jobb talpamon. Emiatt azonban nem állnék meg, így nem említem. Elérjük a körforgalmat, ami után nem sokkal az Okába vezető út mellé érünk, s hosszasan megyünk mellette a kerékpárúton. Mikor már kezdem nagyon unni, feltűnik a távolban egy autó, s mellette jóláthatósági mellényben egy ember. Apró fénypontok mozognak körülötte, majd kelnek át az úton, s tűnnek el a sötétben. Az autó azon a ponton áll, ahol be kell térnünk a szőlők közé. A mellényes fickó magyaráz valamit. Balu hevesen bólogat, egy hatalmas danke kíséretében átrobog az úton. Megyek utána. Valami olyasmit mondott a fickó, hogy egyszer balra, aztán jobbra, majd ha meglátjuk a templomot – köszi – akkor annak az irányába menjünk. A talpamnak nagyon nem esik jól ennyi beton után a megfagyott nem egyenes földön menni. Minden kis buckát megérez a talpam és a bokám. Itt-ott újra a jégre kell figyelnünk, nehogy az utolsó szakaszon csússzunk meg. Végre feltűnik a templom kivilágított tornya. Remek. Már vártam. Meg azt is, hogy jó hosszan nézhetem, mert biztosan nem fog közeledni, sőt. Megyünk hát a szőlőtáblák között, a szél fúj, a lábam fáj, és az a templomtorony csak nem akar közeledni. Aztán egyszer csak csodák csodájára házakat pillantok meg. Ó el sem hiszem! Újra Okában vagyunk. Balu ekkor újra viszont lát valamit a gyomortartalmából, újra zsepit kap törölköző gyanánt, én újra megrémülök, hogy úristen, nehogy a célegyenes előtt legyen baj. Megnyugtat, hogy nincs nagy gáz. Most már menjünk és üljünk bele abba a nyomorult kanapéba. Végigsétálunk a főutcán és végre megpillantjuk a fogadóbizottságot. Kézfogás kíséretében finisher medált kapunk a nyakunkba, és fáradtan rogyunk le a kanapéra, ahol elkészül a célfotó.  Balu felpattan és elrohan az autó felé. Én még bemegyek a célobjektumba, hátha van valami harapnivaló. Nem nagyon találok semmit, csak üdítőt. Felkapok egy palackkal és teszek még egy kört. Közben találkozok Petivel és Hörivel. Gratulálunk egymásnak, majd elköszönök tőlük, s én is az autó felé veszem az irányt. Kitaláljuk, hogy olyan helyre kellene mennünk aludni, ahol ki tudunk szállni a kocsiból pisilni. Menjünk hát vissza a határon, s az emlékpark parkolójában álljunk meg pihenni. Szentmargitbányánál Balu átadja a volánt, mondván fél, hogy elalszik. Remek. Attól nem fél, hogy én is? Mindegy, menjünk, majd lesz valami. Gyök kettővel, vagy még annál is lassabban hajtok. Balu két pillanaton belül valóban elalszik. Örökkévalóságnak tűnik, mire meglátom a határőrbódét. Áthajtok a határon, s hamarosan meg is állítom az autót a Páneurópai Piknik emlékpark parkolójában. Balu még átöltözik. Nekem ilyenre nincs energiám. Adogatom neki a ruháit, közben melegítem őket az autó fűtésénél. És szépen elalszok. Időnként arra ébredek, hogy fázok. Aztán meg arra, hogy Balu ráadja a gyújtást, hogy fűtsön. Aztán hamarosan arra, hogy világos van. Próbálok még visszaaludni, de már nem megy. Balu is megébred. Gyújtsunk rá. Kiszállok, de nagyon megbánom. Iszonyatosan fázok. Nyilván a fáradtság. Visszaülök, elindulunk. Balu vezet. Én most nem tudnék. Idén valahogy az ő lábai jobban bírták. Tavaly az enyéim. Ki érti ezt? Szépen lassan kigurulunk a parkolóból és hazafelé vesszük az irányt. Büszkén nézegetem a finisher medált. Csak megcsináltuk ezt is. Együtt. Nehéz volt, de beértünk. Balu ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy nem jön vissza jövőre. Tavaly is ezt mondta, aztán még is itt vagyunk. Nekem ott motoszkál a fejemben a mesterhármas gondolata… Van egy olyan érzésem, hogy egy év múlva egy január végi hajnalon ismét az okai városháza előtt fogunk toporogni a tömegben arra várva, hogy eldördüljön a startpisztoly. 


Nehéz nap volt. Nem mondom, hogy minden percét élveztem, mert nem, de azért mégis van valami diszkrét bája ennek az unalmasnak tűnő útnak, ha már ott a célban, mikor mindenem fáj és azt sem tudom, merre vagyok arccal előre, szóval hogy már akkor belefészkeli magát a gondolat a fejembe, hogy nekem jövőre is itt kell lennem. Vannak dolgok, amire nem találja a magyarázatot az ember. Na hát ez, egy ilyen dolog….

 
 
ParodiaTúra éve: 20172017.02.04 09:24:54
megnéz Parodia összes beszámolója



Burgenland Extreme 2017


Final Tour (60km gyalog) és Lakemania (360 km biciklivel)


Ha már a fiam mindenképp indulni akart a Lakemanián (3x a Fertő-tó körül), én is beneveztem a legkönnyebb (gyalog)túrára (félkör a tó körül, 60km).


A pesti szmogriadó miatt már csütörtök hajnalban el kellett indulnunk, így Hegykőn kezdtük az akklimatizálódást: hagytuk, hogy a termálvíz hatóanyagai csatasorba rendezzék az izmokat, ízületeket – közben agyunkban szorgalmasan raktároztuk a melegérzetet. A Tornácosban (az egyik magyar szponzor; már régebbről tudtam, hogy jó hely) egy ízletes ebéddel alapoztuk meg a minőségi kalóriabevitelt. Tettünk néhány kísérletet pótlámpák beszerzésére, majd inkább elindultunk a startcsomagokért (oklevél, jelvény, túraajánlók, sapka, csősál, póló, rajtszám, csuklószalag, pulykasonka, pohár, étel, ital) Apetlonba (Mosonbánfalva) és Podersdorfba (Pátfalva), majd elfoglaltuk az apartmanunkat Frauenkirchenben (Boldogasszony). Aznapra az utolsó pont Weiden (Védeny) volt, ahol a biciklit vizsgáltattuk át egy menő bolt szuper szervizében. Este hétkor már vígan szundiztunk.


A péntek hajnal jégvakarással kezdődött, és már akkor is erős, hideg szél fújt, ami nagyjából estig ki is tartott. A szállástól kb. 10 km volt a biciklis start (Podersdorf). A cukrászda melletti rendezvénysátorban lehetett reggelizni (házias májpástétom, kétféle házi lekvár, nutella, kenyér, kalács, sok tea). Kis beszéd után eldördült a startpisztoly (6:30), és jeges szélben elindult a 130 biciklis. (Én addigra annyira átfagytam, h csak órák múlva engedett ki a lábam. Ez volt a nap mélypontja: a sötét hidegben egyedül hirtelen minden nagyon kilátástalannak tűnt.) Für alle falle tankoltam, majd elindultam az én starthelyemre (Apetlonba). Úgy tudtam, h 11-kor van a közös rajt, de már útközben láttam elszánt túrázókat a kocsiból. A fogadóban megnyugodva láttam, hogy a többség békésen reggelizik. Alig tudtam kiszállni a kocsiból, olyan hideg szél fújt. A legmelegebb rétegeket vettem fel („nem érdekel, mi lesz este, én most fázom!”). Pár falatot betoltam a nagy ijedtségre, majd gyorsan én is elrajtoltam. Dinamikusan és optimistán lépkedtem: (1) közben kivilágosodott, sőt haloványan előbújt a Nap is kis időre (2) tudtam, hogy a korábbi rajt miatt háromnegyed órával kevesebbet kell majd sötétben gyalogolnom, (3) kis nyilak mutatták az utat a járdákon, amitől EPW- (European Peace Walk) hangulatom lett, (4) remek hátszéllel indultunk. Az út szinte végig aszfalton vitt (B10 kerékpárút) – ez szemmel láthatóan mindenkinek tetszett, csak engem ért készületlenül (pedig többször bicikliztem már a tónál). Ahol lehetett, próbáltam puhább talajra lépni. Az egész úton kevés jég volt; azt is könnyen ki lehetett kerülni, így a csúszásgátlóra nem volt szükség. Sikerült jó tempóra beállnom itt csak a futók és biciklisek hagytak le, de az egész úton tíznél kevesebb gyalogtúrázó előzött meg. Eleinte szőlőültetvények között haladt az utunk (sokan dolgoztak a fagyvédelmen). Később állattartó farmokat láttunk – a résnyire összehúzott szempár mögül, mert a szél eléggé fagyasztotta az arcunkat. Nagyon jól jött az ajándék csősál és sapka, én még a macis jelmezt is rátoltam.


Egy kilátó alatt (Ilmitz- Hölle) a helyi pékség jóvoltából meleg teát kaptunk. Pátfalva (15 km) kiemelt üdülőhely, jachtklubbal, nagy stranddal, kempinggel, panziókkal és parkolóval. Itt bedobtam egy májpástétomos kenyeret és egy kis teát. Levettem egy réteg pulcsit, majd meglátogattam a mobilvécét (Quicky a neve:)). A város után megint jó kis oldalszél támadott, és az ég is beborult. Itt már bedobtam azt a motivációs fogást, hogy minden nagyobb helyről felhívok egy túratársat/családtagot.  Ezzel a lökettel eljutottam Neusiedl am See-ig (Nezsider; 27 km), ahol egy bizonyos Pannoneum várt. (Nem tudtam, mi lehet az, a sok Liszt- és Esterházygasse után.) De mikor megláttam, leesett az állam. A tágas, modern, meleg épület egy közG & vendéglátó & turizmus iskola volt, szuper szolgáltatásokkal: sorállás nélküli női WC; mosolygós-csinos-kedves, angolul is beszélő gyakornoklányok; svédasztalok gyümölcslevekkel, teákkal, csomagolt sütivel, és legfőképp többféle tartalmas szuperlevessel +levesbetéttel – mikor megláttam a palacsintametéltet, rögtön tudtam, hogy itt új erőre kapok! Így is lett, olyan lendületbe jöttem, h a következő frissítőt nem is vettem igénybe – a Hillinger borászatot (Jois/Nyulas) máskor nézem meg –, mert hát erősen sötétedett és hűvösödött (addigra már visszavettem a pulcsit). Itt már 31 km-nél jártunk, félúton.  Persze rövidíthettünk volna a vonattal (ami modern és nagyon gyakran jár), de ez nem erről szólt – az állomások sem checkpointok voltak, hanem szolgáltatásokkal ösztönöztek a túra folytatására. Winden (Sásony; 36km) után egyre többen kapcsolták be a fejlámpájukat. Én végül csak egy erős biciklilámpát vittem, amivel szükség esetén pásztáztam, amikor nem láttam a foszforeszkáló jeleket.


Purbach (Feketeváros, 43 km) központja annyira hangulatos volt (legalábbis sötétben), hogy ide is vissza fogok menni. (Gut Purbach: harapnivaló, tea, kedves kiszolgálás). Innen először egy csoporttal indultam el, de lassan mentek és nem értettem a kiejtésüket sem, így egyedül vágtam a sötét éjszakának – persze azért nem volt nagyon félelmetes, mert egy-egy futó/bicikliscsapat néha elhaladt mellettem, és így láttam, h merre tart az út nagyjából, illetve mögöttem is jöttek. De mégiscsak az ötvenedik kilométernél jártam már, sötétben, hidegben, egyedül, amikor Donnerskirchen (Fertőfehéregyháza; 49 km) után elvesztettem a jeleket. Egy ponton fel is hívtam az előre elmentett magyar nyelvű hotline-számot – csak sajnos eleve rossz számot mentettem el, és a bicikliszerelő nem tudott útbaigazítani. Az szóba sem jött, h megálljak, kikeressem a hátizsákból a rendes számot, mert hát végül is egy úton haladtam, ami ment valamerre. Lépegettem tehát tovább bizakodva, és egyre közelebb értem egy fejlámpás párhoz, akik még nálam is jobban elbizonytalanodtak. (Angolul) nyugtattam őket, h irányban jók vagyunk, sőt hamarosan megláttuk Oggau (Oka; 60 km) kivilágított templomtornyát is valahol messze a látóhatáron. Paradox módon a kritikus pont akkor jött el, amikor ismét meglett az útjelzés: ugyanis az egy bozótosba mutatott, majd elveszett. A bicikliút a tó fele indult volna, szintén 90 fokkal eltérő irányba. (Utólag megnéztem a Burgenlandinfo appján, hogy nem lett volna hatalmas nagy kitérő, de akkor és ott senkinek nem akaródzott a bizonytalan sötétségbe csalinkázni, amikor látszik a tuti torony is.) Itt tényleg tanácstalanul álltunk meg. Szerencsére mások is érkeztek, és az lett a konszenzus, hogy az országút Oggauba vezet, tehát menjünk a padkán. Ez nem tűnt nagyon biztonságosnak, így előkotortam a láthatósági mellényemet és a biciklilámpát is maximumra állítottam. Ez az utolsó kb. egy óra (4-5 km) volt a legdurvább: már órák óta mindenem fájt, szomjas voltam, elcsigázott, és bizonytalan az este hátralevő részével kapcsolatban – de most kellett leginkább koncentrálni, hogy hova lépek, nehogy egy autó elé essek a vakító fényben, a hepehupás úton. Hangos üdvrivalgással értük el a városhatárt, majd hamarosan a központot is, ahol fogadóbizottság üdvözölt: kézfogás, medál, kis üveg helyi bor (Hillinger) és célfotó mindenkiről. Szerencsére 10-15 percen belül indult a különbusz vissza a starthelyre – 1 óra 10 perc alatt tette meg az utat, amit én 10 és fél órán át tapostam. Alig tudtam leszállni, és hangos jajgatással elvánszorogni a kocsiig. Onnan vissza Pátfalvára (aznap negyedszer), ahol nagyon kedves fogadtatásban részesültem: egy addig ismeretlen, de nagyon szívélyes nő mondta, h hamarosan érkezik a fiam is, nem láttam-e az úton.(Egy annyira összetartó csoporthoz csatlakozott a fiam, hogy a hírük megelőzte őket.) Még a cipőmet sem cseréltem át és a kakaómat sem ittam meg, mikor befutott a kvartett, bőven az első 20 teljesítő között (kb. 16 óra. A biciklis távon kb. ötből négy feladta (a 130 startolóból 26-an értek tették meg a teljes távot. (Minden körben más színű szalagot kaptak, innen lehetett tudni, h ki mennyit tett meg). Azt olvastam utána, hogy összességében a résztvevők 35%-a tette meg a maga távját. De itt nem is ez a lényeg: szándékosan nincsenek helyezések/rangsor – mindenki önmagával számol el, a hangsúly a közös élményen, a mozgás örömén (+a saját határaink tesztelésén) van, így mindenki nyer. (Az oklevelet már a startcsomaggal megkaptuk…)


Nagyon profi volt a szervezés és a kommunikáció (online előnevezés, bőséges info, trollmentes FB-csoportok).  Már a hírlevelekben megalapoztak a kooperációnak (pl. biciklis, futó, gyalogos között), és a kölcsönös tiszteletre helyezték a hangsúlyt (apróság pl., de lehetett szavazni, h milyen csengőhanggal jelezzenek a biciklisek, és valóban olyan csengőt kaptak a startcsomagukba.) Szenzációs közösségteremtő esemény volt már az elejétől: zenés császármorzsa-partyval (ezt csak online néztük FB-n, mert aznap már eleget utaztunk), nyereményjátékokkal, bicikliátvizsgálással, és élénk beszélgetésekkel. Sokféle szponzort vontak be és minden részletben sok ötletesség volt. Persze, hogy a mozgáson volt a hangsúly, de azért nagyon jólesően csempészték be a helyi értékeket (borok, kaiserschmarrn, pékáru, sütik, házi pástétom és lekvárok, és gemütlichkeit), Egy héttel a túra után is ez a téma, hiszen rengeteg felvétel készült.


A 35 eurós nevezési díjban benne volt a buszjárat vissza a starthelyre, a frissítőállomások, 24 órás telefonszolgálat (DE, EN, HU + biciklis), menő póló, csősál, sapka, szütyő, összecsukható pohár, étel-ital, kaparós jegy, instagram nyereményjáték, és ingyenes biciklivizsgálat. Önkéntesek és szponzorok segítették a részvevőket a teljes úton. Mindenki kitett magáért – és mindenki nyert. Az ORF naponta 3x tudósított élőben, és a helyi újság is örömmel számolt be az eseményről.


A felszerelésem (trikó, pamutpóló, aláöltözet, angórapulcsi, polár, túrakabát + téli futónadrág +kamásli +félcipő +szőrös macifej) egész jó volt, bár a többség márkásabb/újabb cuccokban volt.


Csak a túra után, a cipőcserénél vettem észre, hogy lett egy vérhólyagom (pár nap alatt begyógyult), és egy kavics kidörzsölte a sarkamat (valszeg csak az útpadkás szakaszon, mert nem vettem észre). A combomban volt izomláz, de a vasárnapi túra azt is rendbe hozta. A 15 literes hátizsákom tartalma:


kötelező felszerelés: pl. személyi, izofólia, eü-csomag, feltöltött telefon, high-vis mellény, szendvics+süti


pluszban beraktam: Balisto, pótcipő, pótzokni


feleslegesen cipeltem: csúszásgátló, esőnadrág


otthon felejtettük: magnézium, esőkabát


 Elégedett vagyok a teljesítményemmel, de legközelebb bátrabban iszom a táv alatt. Erőt próbáló, de erőt adó túra – máskor is megyünk!


 

 
 
 Túra éve: 2015
SumAnachenTúra éve: 20152015.02.03 13:05:54
megnéz SumAnachen összes beszámolója

 Az idei évben is sikerült teljesíteni. Részletes beszámolóhoz kattints: IDE

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20152015.02.02 22:40:13
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Burgenland Extrem 120 + Téli Mátra XL sikeresen teljesítve.


Szeretnék egy kis beszámolót írni errõl a nem mindennapi hétvégérõl. 120 km-t síkon, aszfalton alapból nehéz teljesíteni. Ha hozzá jön még egy adag szakadó esõ, hó, havasesõ, jég, és hatalmas széllökések, akkor már lassan túlélõtúrára avanzsálódik.


Ezen a pénteki napon 1200 mindenre elszánt ember várta hogy megküzdhessen a 120 km-el, és körbegyalogolhassa a Fertõ-tavat. Reggel hûvös idõ fogadott minket, de az idõjárásra még nem lehetett panasz.


Anitámmal, és Péterrel nekiindultunk hajnal 04:30-kor ennek a kihívásnak, egy Oggau nevû kis osztrák falucskából. Az itiner egész részletes volt, mindig figyelemmel kísértem hogy merre járunk. Fertõrákosnál léptünk át újra Magyarországra. Ráadásul még Z- jelzést is láttunk nagy örömömre :) Balfnál (27 km) már eltettem a fejlámpámat. Kivilágosodott, de sajnos a szél is eléggé megerõsödött, és bizony az egész túrán érzékeltette magát. Közben böngészem az itinert, és ledöbbenten vettem észre hogy az elsõ ellenõrzõpont gyakorlatilag 59 km-re van a rajttól.. Kicsit borús kedvvel bandukoltam tovább, de Anita mindig számolgatta hogy már csak ennyi, meg annyi km van hátra a ponttól, és így nekem is könnyebb volt azért :) Nicsak.. A semmibõl egy frissítõpont kerül az orrunk elé.. Mintha kitalálták volna a gondolatomat. Van itt banán, finom meleg tea, müzliszeletek, nameg fél literes Powerade izoital. Mindez 0 ft-ért, ugyanis itt nincs nevezési díj. Hatalmas respekt! Anita és Péter tovább ment hamarosan, de én még kényeztettem magamat egy kicsit. Hamar utánuk futottam, és ismét hármasban faltuk tovább a kilométereket. Hamarosan jött "Hidegség" nevû település, ami valójában is borzasztó hideg volt. Jókedvünk volt, én löktem sorban a falvak irányítószámát, Anita meg mondta hogy de jó lenne ha most "Melegség" jönne, megpihennénk egy jó darabig ott :) Helyette viszont "Hegykõ"(39 km) következett, ahol egy szervezõi nyíl kicsit félrevezetett bennünket, és benyitottam két éppen szövõ-fonó öreg nénihez hogy õk-e az ellenõrzõpont. Persze totál hülyének néztek, és a polgármesterhez irányítottak.. Na jó, kézcsók, ne is lássanak tovább :D


Végül a kis kitérõm után sikeresen megleltük az újabb váratlan frissítõpontot. Itt viszont már elég rendesen elkezdett esni az esõ, és a kaland elkezdõdött...


 


Ismét kalács + Powerade-el tömöm magamba az energiát. A saját cuccból még semmi sem fogyott, csak a derekamat fájdítja, de azt egyre jobban. Viszont végre kicsit kitörünk az aszfaltutak világából és terepen haladunk tovább bõ 4 km-t. Az eleje még kellemes volt, de amikor a lovaskamrák között gigantikus pocsolyákat kerülgettünk, akkor már ez is elég demoralizáló volt. Végül milyen meglepõ ismét aszfaltot ér a lábunk, és innentõl kezdõdött a túra talán legnagyobb "horrorisztikus" szakasza. Fertõújlak felé vesszük az irányt, de hatalmas szembe szél fúj, és egyik pillanatban szakad az esõ, rá 2 percre már havas esõ tombol, végül akkora pelyhekben esik a hó, mintha jégkocka lenne. Ilyen intenzív hóesést nem sûrûn láttam. Egy pillanat alatt rám fagy a ruha, a cipõm teljesen átázott, a szél elképesztõ erõvel süvít. De megyünk... Apránként, de haladunk... Küzdünk... Elérünk Fertõújlakra, ahonnan hamarosan immár végleg Ausztriába folytatjuk a túrát. Teljesen szét vagyok fagyva, az idõjárás továbbra sem kegyelmez. 20 km-t ilyen terepen tettünk meg. Csodák csodájára beérünk Apetlon nevû faluba (59 km).


Péter itt abba hagyja a túrát. De nem õ az egyedüli. Mire beértünk annyian ültek ott, mintha épp most kezdõdne a legújabb mozifilm premierje. Mindenki kiszállt, köztük rengeteg ismerõs, akiknek bizony rengeteg ultra van már a lábukban. Elveszek egy adag virslit, próbálom lehámozni magamról a 3 réteg ruhát. A cipõmból konkrétan a Kis-Fertõ-tó folyik ki, annyi víz van benne. Remegek mint a kocsonya, ez nem játék. Kérünk két feles jégert. Nem azért mert kell, hanem mert muszáj! Kicsit átmelegedek, de a kedvem eléggé a béka segge alatt van.


Viszont vicces volt, hogy ahogy beérkeztem, egybõl odamentem egy sorszámot adó úriemberhez, aki már vágott is hozzám egy zöld sorszámot. Ismerõsök "örömmel" nyugtázták hogy én is emberbõl vagyok, és kiszálltam. Mi bajotok van?? Dehogy szálltam. Jaaa, hogy ez a kiszállók buszjegye, és nem a virslijegy? :)) Visszaadtam a cetlit az úrnak, és valamit makogtam neki, csak húzza ki onnan a nevemet... 1 óra, és 20 perc kellett ahhoz, hogy Anitámmal újból erõt vagyünk a folytatáshoz. Nagyon erõs, jön velem, büszke is vagyok rá nagyon!!


 


Illmitz faluban meglepetésre egy helybeli osztogat nekünk borzasztó finom meleg teát. Köszönjük szépen! Ahogy elhagyjuk a falut, egy nyílt terepre érünk ki, ahol olyan hideg szél volt, hogy majd levitte a fejünket. Na és honnan jött? Persze szembõl.. Akármerre fordultunk mindig szembeszél volt.. Ez hogy? Még jó hogy volt sapkánk, és csõsálunk, másképpen már a kórházban lennénk. Podersdorf elõtt egy jó 6 km-el muszáj volt lelépnem kicsit Anitától, mert a "kényelmi szervem" olyan szinten lefagyott már teljesen hogy azt hittem végem. Így futásra váltottam, és meglepõdtem hogy milyen jól megy. Végül persze Podersdorfban (74 km) újra egyesültünk. Innen már fejlámpával haladtunk tovább. Agárdi Petivel elõzgettük egymást egy kis darabig. Anitám úgy éreztem hogy a göröngyös úton kicsit belassult. Megbeszéltük hogy a következõ ponton ott leszek, és várok rá. Ezt a 12 km-t 1 óra 40 perc alatt tettem meg, majd beérve Neusiedl am See-be (86 km) olyan ellátás fogadott hogy még a szám is tátva maradt. Vagy 5 fajta leves volt, meleg tea, Powerade hegyek, kalács, banán, és még ki tudja mi. Elképesztõ kedvesség a szervezõktõl! 3 tányér leves leli halálát a gyomromban. Közben megjön Anita, nem is kellett várni, csak minimálisat. Amúgy is ettem, szóval szépen összehangoltunk ismét mindent. Õ amúgy is kevesebbet frissít, én pedig imádom húzni az idõt a frissítõpontokon :)


Nem volt kellemes innen kimenni. De nagyon nem.. Reszketõen hideg van. Csapadék már 60 km óta nincsen, de a szél kegyelmet nem ismerõen fúj folyamatosan, ráadásul a - fokok miatt tiszta tükörjég lett az aszfalt is. Újabb kihívás, megküzdünk ezzel is! Több falun átérve érkezünk végül az utolsó ellenõrzõpontra Purbachra (101 km), amit közhiedelemmel ellentétben nekünk GPS nélkül is sikerült megtalálni...


Jutalmunk káposztaleves volt, amibõl én kapásból két tányérral is ettem. És bizony engedték! Ingyenes nevezési díjjal. Lehet hármat is ehettem volna. Ugyanezért a 0 ft-ért. Ismét respekt a szervezõknek! Egy kedves magyarul beszélõ szervezõhölgy is buzdított minket, és erõt adott. Anita nagyon boldog volt, hogy az utolsó 16 km-es szakasz következett. Én valahogy nem éreztem magam annak, mert nekem még borzasztó messzinek tûnt. De fontosabb látnom hogy Õ boldog, mert én meg majd úgyis végigmegyek valahogy. A végén persze nem aszfalton értünk be a célba, hanem ilyen elcseszett szántásokon keringtünk jobbra-balra a tükörjégen. Anitának már nagyon fájt a lába, de borzasztóan küzdött, innen már nincs messze a cél!


Végül beérünk a faluba, és 20 óra 20 perc küzdelem után átvesszük a megérdemelt díjazást. A célfotón minden átjön :) (idõvonalam) Köszönjük ezt a nem mindennapi kalandot. 1200-ból 102 teljesítõ? Kemény!


 


Péter már itt vár minket, pihenésre minimális idõnk van, ugyanis indulnunk kell. Oda kell érni a Téli Mátra hosszútávjának maximum a rajtzárására, nehogy lekéssük!


Péter szépen elvisz minket Angyalföldre, ahol abban a hiszemben vagyunk, hogy egy nagyon kis idõnk lesz pihenni, de ahogy leparkolja a kocsit, máris megjelenik egy másik, ugyanis Kákonyi Lajossal, és Fekete Zolival lett megbeszélve, hogy 5:45-kor találkozunk. És pontosak voltak. Egy negyed órát kérünk, sietünk ahogy tudunk.


Ismét kocsiban.. Irány Mátrafüred. Találunk helyet? Találunk.


Tömegnyomor, borzalom.. De immár kilencedjére vagyok itt a hosszútávon. Nem is borzalom, meg kell szokni, és ennyi.


8:07-kor belevetjük magunkat a 120 km laposból a 40 km hegyesbe. Lajos és Zoli becsületükre legyen mondva hogy végig maradtak velünk, pedig jóval gyorsabban mehettek volna. Köszönjük szépen mégegyszer! Lajosházáig az elsõ 6 km olyan mintha itt http://brutalfutas.hu/ lettünk volna. Nagy naivan azt hittem hogy már itt térdig érõ hóban fogunk menni, e helyett térdig érõ sár fogad. A patakátkelések szenvedõsek voltak, de a Lajosházai... Csak lessétek meg az idõvonalamat. Kínomban már röhögve mentem át mezitláb :) Nem csoda hogy még a 4-es átlagunk sem volt meg az elsõ pontig :)


Aztán jött a jó hosszú emelkedõ föl Mátraszentimrére. Itt már azért látszott hogy hóban nincs hiány a Mátrában. Nehezen haladtunk, Anitámnak nagyon fájt a lába. Épphogy benne voltunk a szintidõben. De a lényeg az, hogy benne voltunk. A ponton betermelek két nagyon finom kenyeret, majd megmásszuk Galya-tetõt. Zoli sörözik, én kábelt fektetek, Anita meg megy tovább, nehogy elússzunk az idõvel.


Csór-hegynél kint vannak a pontõrök, szuper. Nem lehet nagy probléma! Ámde a Vörösmarty th-nál elõjön a rémálom. Lajos mondja hogy gáz van. De olyan meggyõzõen, hogy elõször azt hittem valakit újra kell éleszteni :) Mint kiderült a pontõrök már nem akartak pecsétet adni, mert gondolták hogy már nem érhetjük el idõben a következõ pontot, meg a Kékes is zárva lesz. Sajnos, Anita itt kiszállt. Nagyon sajnáltam, de ekkor ez volt a legjobb döntés, mert ilyen lábbal nem lehetett volna tovább menni :( Így is hõsnõm vagy ? Na de mennem kell tovább nincs mese. Én is vérszemet kaptam mint a többiek, és otthagytam mindenkit (sorry boys). A Kékesre felértem a Pisztrángos-tótól 5,5-ös átlaggal. (itt már reális volt a jósolt 60 cm-es hó) Onnan meg 8-as átlaggal behúztam a célig. Az utolsó 5 km-en egy patakban folyt a sár, és nem tudtál sehol menni, csak a dzsuva kellõs közepében. Elõzni alig lehetett, mert elsüllyedsz. Voltam olyan fáradt, hogy már semmi nem érdekelt, csak a célba lehessek végre.    


Végül 9:09-el értem be a célba, az utolsó 13 km-en legalább 300 hosszútávost, és sok L-es távost hagytam le az eredménylistából nézve :) Tény és való, hogy ebbõl állt az egész, hogy "bocsi, bocsi, bocsi, jövök, balról, jobbról" :)


 


Nehéz hétvége volt, de szerencsére sikeresen meglett mindkét túra!


Bár a Mátraburger Big Mac-je helyett egy sajtburger lett most az enyém (összidõ: 29:29), de a sajtburgert amúgy is jobban szeretem :)

 
 
 Túra éve: 2014
HeyjoeTúra éve: 20142014.02.02 17:00:43
megnéz Heyjoe összes beszámolója
 
 
 Túra éve: 2013
TonnakilométerTúra éve: 20132013.02.26 20:53:36
megnéz Tonnakilométer összes beszámolója

Ha valami nagyon távol van egymástól - akár a szó szoros-, akár átvitt értelmében-, akkor a szólás úgy tartja, hogy „messze van, mint Makó Jeruzsálemtõl”. Nos, akinek a szájából ez elhangzott, az aligha járta körbe gyalogszerrel a Fertõ-tavat. Mert ha megtette volna, akkor sokkal inkább így hangzana: Messze van, mint Oggau Oggautól.



A múlt pénteken sokadmagammal részt vettem a „24h Burgenland Extrem Tour 2013 - Oggau 120km (Fertõ-tó)” elnevezésû teljesítménytúrán. Már az elnevezés sem rövid… A túra az ausztriai Oggau településrõl indul és oda is érkezik vissza. Gyakorlatilag egy tókerülõ túra. Csak ez a Fertõ-tó nem is olyan kicsi. Hogy mégis mekkora? Hát elmesélem Nektek, ha kíváncsiak vagytok rá.


Mivel a rajt pénteken hajnali 4:30-ra volt meghirdetve, kézenfekvõ volt a gondolat, hogy már elõzõ este közelítsük meg a rajt helyszínét. Végül négyen vettünk ki egy szobát egy soproni panzióban. Csütörtök délután egymás után vettem fel túratársaimat, Editet, Csillát és Áront. A panziónak nagyszerû konyhája is volt, így aztán logikus volt, hogy ott meg is vacsorázunk. Egy könnyû vacsora és fejenként egy pohár bor elfogyasztása után hamar nyugovóra tértünk.


Nagyon izgultam a másnapi túra miatt, így nem sokat tudtam aludni (a horkolásra érzékeny szobatársaim szerint viszont túlságosan is sokat). Hajnali háromkor riasztott a telefon, s szûk fél óra alatt mindenki útrakész állapotban volt. Bepattantunk az autóba és a legrövidebb útvonalon megközelítettük a rajtnak helyet adó burgenlandi települést. A pici falu utcái tele voltak autóval. Sokat forgolódtunk, mire találtunk szabad helyet. Egy véletlen folytán betévedtünk a községháza udvarára, aminél közelebb aligha lehetett volna parkolót találni (ennek a közelségnek a túra után mindnyájan nagyon örültünk).


Azt írták a túra honlapján, hogy reggel átvehetjük a „startcsomagokat” és lesz lehetõség reggelizésre is. Nagyon talányosnak tûnt, de amit ott találtunk az minden várakozásunkat felülmúlta. El sem tudjátok képzelni. A startcsomagban volt két komplett turista térkép a régió turista- és kerékpárút hálózatáról. Egy dinamós kézilámpa, fejpánt, csõsál, banán, édesség, stb. S a reggeli, hmm... Kávé, tea, ásványvíz, friss gyümölcs, gyümölcslé, barna kenyér, fantasztikus pástétomok, lekvár, vaj, kalács, sokféle édesség és még ki tudja mi minden finomság. A többi túratárshoz hasonlóan én is kulturáltan fogyasztottam a roskadozó asztalokról.


Nagy volt a nyüzsgés, csupa „elvetemült” túrázó, futó várta a rajt perceit. A regionális televízió is kint forgatott. Képzeljétek, még riportot is készítettek velem. Bevallom meglehetõsen ügyetlenül raktam egymás után a mondatokat, de mentségemre legyen mondva nincs gyakorlatom ebben. Meg aztán eléggé izgatott is voltam a túra miatt, mint ahogy azt hiszem a jelenlévõk többsége is így érzett. Amíg várakoztunk sok magyar szót is elcsípni véltem, s összefutottam jó pár honfitársammal is. Jókedvûen üdvözöltük egymást.


Aztán felsorakoztunk a képzeletbeli rajtvonalon. A túra szervezõi köszöntötték a résztvevõket, s pár perccel hajnali 4:30 után elindították a mezõnyt. Áron inkább átpártolt a sebességben hozzá jobban illõ Popeye-hez. A mi hármasunk a mezõny végén várta, amíg lassan, döcögõsen elindul a tömeg. Eleinte a teljes utcaszélességet elfoglalták a túrázók hosszan kígyózó sora. Aztán ahogy kiértünk a településrõl ez a sor egyre keskenyebb, s egyre hosszabb lett. Majd 300 induló, majd 300 sportember vágott neki a közel 120 km-es távnak. Voltak közöttük fiatalok és idõsek, férfiak és nõk, de mindegyik szemében ott csillogott az a bizonyos tûz.


Csilla, Edit és én elhatároztuk, hogy végig együtt maradunk. A többi – általunk is jól ismert- magyar induló Orsipanka, Rudi, Popeye, Áron, Widi és a többiek nálunk mind gyorsabbak, hadd menjenek. Tudtuk nem szabad elrohannunk az elejét, mert késõbb visszaüthet. Persze kellett önuralom is, hogy ne ragadjon el bennünket a lelkesedés.


Még sötét volt, s a fejlámpák folyama, hosszú kilométereken át mutatta, hogy merre is tart a mezõny. A hó is elkezdett esni, csodaszép mesebeli hangulatot adva ennek az õrült küldetésnek. Elõször csak tessék-lássék, késõbb egyre nagyobb pelyhekben.


Aztán, ahogy kezdtünk bemelegedni, felvettük a számunkra kellemes 5,5-6,0-os utazósebességet. Szép lassan kezdtek lemaradozni a túratársak. Mire Fertõrákosnál átléptük a magyar határt meg is virradt. A település még csak most kezdett ébredezni. Az emberek munkába igyekeztek, vagy éppen a járdáról lapátolták a frissen esett havat és csodálkoztak, hogy honnan jön és hová tart ez a színes sokadalom.


Mi pedig csak mentünk és mentünk egyenesen az orrunk után. Fertõrákos és Balf között csatlakozott hozzánk a túra magyar társrendezõje Norbert, aki szintén teljesíteni kívánta a túrát. Nagyon jól elbeszélgettünk így négyesben. Mindig volt, aki vitte a szót, s a többiek hallgatták. De volt, amikor a hallgatás esett jobban (a túra vége felé ez utóbbiból sokkal több jutott).


Amennyire széppé tette a tájat a nagy pelyhekben hulló hó, olyannyira nem könnyítette meg a haladást. Egy idõ után aggodalmasan tekintettünk egymásra. Ha ez így halad a továbbiakban, akkor a korábbi havazásból itt-ott megmaradt hóátfúvásokkal együtt, akár komoly gondjaink is lehetnek. Szerencsére a havazás egy idõ után csillapodott és el is állt. Sõt a kora délutáni órákban a nap is kisütött pár percre.


Amikor Balfra értünk egy nagy morajra lettem figyelmes. Egy hatalmasat korgott a gyomrom. A GPS 25 megtett kilométert mutatott. Több mint 4 órája jövünk. Csoda, hogy megéheztem? Szóltam is társaimnak, hogy amint találunk egy buszmegállót vagy valami hó mentes helyet, szívesen megennék egy szendvicset. Végül a következõ faluban Fertõbozon kiálltunk a „boxutcába”, s mindnyájan faltunk valamit. Látszólag társaimnak sem volt ellenére ez a pár perces pihenõ.


A kilométerek igen, de a szint nem akart nagyon gyarapodni. Mondjuk ez azért nem lepett meg annyira. Lehet, hogy van olyan ember, aki azt mondaná, hogy monoton volt a táj, de én minden pillanatban láttam érdekes dolgokat, mellyel jól elfoglaltam magam. A nádasok, az itt telelõ vadlibák, az erdõsávok és szántók és a lábnyomok a hóban. S legfõképpen a társaim valamelyike mindig kirukkolt valami érdekes történettel. Jól éreztük magunkat, jól telt az idõ.


Egyedül azzal volt a gondom, hogy a kulacsomban lévõ víz folyamatosan befagyott. Hozhattam volna a termoszt, de isten tudja miért, otthon hagytam. Jövõre nem fogom.


Az útvonal nagyrészt kerékpárutakon vezetett, amibõl a havazás miatt keveset láttunk. Lehet szerencse is volt, mert a friss hó miatt nem tûnt olyan keménynek a talajfogás sem. Aztán Hegykõ után lekanyarodtunk az aszfaltról és dûlõutakon vagy éppen havas szántáson bukdácsoltunk. A vadludak szinte folyamatosan gágogtak. Hol valahol a nádas sûrûjében, hol csapatostól húztak el a fejünk felett. De láttunk egy bátor nyulat is, mely egész közelre bevárt. Ez megint adott beszédtémát egy negyedórára.


Olyan 50 km-nél járhattunk, amikor már éppen kezdtünk elkedvetlenedni a pusztában. A Hansági fõcsatorna hídján azonban nem várt meglepetés fogadott bennünket. Kis furgon mellett asztal, s az asztal megrakva mindenféle földi jóval (forró tea, kóla, édesség, banán), ahol kedvünkre lakmározhattunk a rendezõk jóvoltából. Közös felkiáltással megállapítottuk, hogy ez a frissítõpont életmentõ volt. Már azt sem bántuk, hogy kissé bele is kellett dõlni a szembeszélbe, ami (mint mindig) éppen szembõl fújt.


Innen már csak pár km volt Apetlon településig, ami hozzávetõlegesen a túra fél távját jelentette. Elterveztem, hogy itt mindenképpen zoknit fogok cserélni, mert az elõzõ napi gondos impregnálás ellenére lassan, de biztosan kezdett átázni a bakancsom. A frissítõpont egy étterembe volt telepítve, ahol pincérek hozták a friss császárzsemlét és fõtt virslit a túrázóknak. Legnagyobb meglepetésünkre Popeye, Áron és Widi még javában falatozott, mikor odaértünk. Az uzsonna megkoronázása volt, amikor Csilla még egy isteni capuccinóra is meghívott. Szûk félórát elüldögéltünk az uzsonnánk mellett, mire rászántuk magunkat a következõ etap teljesítésére.


A pihenés nagyon jót tett. Jókedvûen, újult erõvel vettük az irányt északra Podersdorf irányába. Hol volt már a reggeli tumultus? Alig találkoztunk valakivel. A következõ pontnak egy kávézó címe volt megadva. A GPS szerint mindössze 13 km volt odáig. Kiszámoltuk, ha tudjuk tartani az eddigi tempónkat, még világosban odaérhetünk. Ezzel nem is volt semmi baj, csak az, hogy otthon rossz útpontot vettem fel, s ahová mentünk az nem az volt, ahová mi akartunk menni. Sebaj, az utolsó szakaszon hozzánk csatlakozott László bekopogott egy magánházba, s megkérdezte, hogyan juthatunk el a See Cafe-ba. Így történt, hogy egy kis kerülõ és bolyongás után ide is megérkeztünk. Forró almapuncs, banán, alma és sütemény lett érte a jutalmunk.


Szerencsére itt utolért Bennünket Norbert, akit az elõzõ ponton egy fatális félreértés miatt ott „felejtettünk”. Kölcsönösen megfogadtuk, hogy a továbbiakban semmiképpen nem szakadunk el egymástól, mert egy ilyen kemény nap után a sötét éjszakában bolyongani bizony nem leányálom.


Nem akartam teljesen elmerevedni ezért bíztattam a kis csapatot, hogy induljunk tovább. Már sötét este volt. Nem esett jól kimenni a hideg éjszakába. Azért csak felkerekedtünk és innentõl már az elektronika alapján tájékozódtunk, mert hát sötétben, jelzés és helyismeret nélkül… El sem tudom képzelni, hogyan boldogultunk volna Mr. Garmin nélkül.


A következõ frissítõpont Neusiedl am See településen volt, jó 11 km-re. Számomra ez a szakasz feltûnõen jól ment. A kisvárosba érve hamar megleltük a fõiskola épületét, ahol ismét fejedelmi ellátásban volt részünk. Négyféle hihetetlenül finom leves, halpástétom, kávé, kóla, sör, gyümölcs és rengetegféle édesség. Kissé kellemetlenül is éreztem magam, hogy ingyenes nevezésért cserében végig olyan magas színvonalú kiszolgálásban volt részünk, mintha olimpiai bajnokok lettünk volna. Szóval le a kalappal a rendezõk elõtt.


22 órakor léptünk ki a Pannoneum ajtaján. Már „csak” 27 km volt hátra. Lehet, hogy mégis sikerülni fog? Azonban járásunk egyre csak lassult. Hol volt már a kezdeti tempó? Egyre gyakrabban hangzott el a kérdés: Misi, mennyi van még hátra? Most mennyivel megyünk? A mondatok között is egyre nagyobb szüneteket tartottunk. Végül teljesen megszakadt a beszélgetés fonala. Mindenki a maga nyomorúságával volt elfoglalva. Minden lépés fájt, a lábaink ólomból voltak, de egy zokszó sem hagyta el a szánkat. Mindnyájan ugyanarra gondoltunk. Tudtuk azt mi szavak nélkül is. Nehéz, nagyon nehéz lesz, de most már be fogunk érni…


Sorban haladunk el a települések mellett. Jois, Winden, Breitenbrunn. Soha nem érünk már oda! Az már Oggau? Á, az még csak Purbach. Álljunk meg, együnk egy falatot! Jó lenne leülni, de hideg és havas minden. Aludni egyet. Itt és most…, de nem lehet. Menni kell! Menni tovább. Nézd, azok már Donnerkirschen fényei. Úristen, mekkora hótorlaszok…, Jó helyen járunk? Basszus, át kellett volna menni az elõbb azon a hídon. Átmásszunk az árkon? Inkább menjünk vissza! Már 7 km-en belül vagyunk, már 6-on belül, már 5 sincs... Nézd, a közlekedési tábla azt írja: Oggau 4 km. Mindjárt megérkezünk. Mindjárt... Még egy óra, de lehet már annyi sem. Ott egy pad. Leülünk? Nem, most már nem ülünk le! Menjünk! S mi mentünk. Fásultan, kábán, semmire sem gondolva. Nem volt ott senki, csak az út, a nagy pelyhekben hulló hó és mi. Hol van már az az átkozott Oggau? Nem hiszem el... Figyelj csak..., látod azokat a lámpákat? Az már Oggau! Ó, édes, aranyos, drága Oggau, hát itt vagy? Be szeretlek, be imádlak! Miért bújtál el ide a domb mögé? Miért nem futottál elébünk? Hiszen tudtad, hogy jönni fogunk. Hát senki sem mondta Neked, senki ezen a nagy világon?


S már nem törõdtünk a merev izmokkal, a vízhólyagokkal és a kidörzsölõdött lábujjakkal. Már nem fájt semmi. Már csak 800 m, már csak 300, már annyi sem! Hurrá, hurrá!!! Megvan az elsõ százasunk! Nicsak, itt van Popeye és Áron is. Fényképezõk villognak, megörökítve a célba érkezést. Mindenki gratulál. Ó, igen! Tényleg nem volt könnyû, de ügyesek voltunk, nagyon ügyesek. Ez az! Megcsináltuk!


Jól esik ücsörögni a széken. Emberek jönnek, mennek. Enni nem tudok. Inni is csak szép lassan, de hová is sietnék. A hazautazással megvárjuk a virradatot. Aztán eszembe jut. Le kellene vetni a teljesen átázott bakancsot. Csak ahhoz fel kellene állni… Felállni. Milyen könnyû kimondani, de milyen nehéz megtenni… Pár órát bóbiskolunk. Ki a széken asztalra borulva, ki a kocsi hátsó ülésén összegörnyedve. Az utcán leoltják a közvilágítást. Új nap virradt fel. Megkérdem társaimat. Induljunk? Õk nem is válaszolnak, csak lassan elkezdik összeszedni a csomagjaikat. Iszok még egy forró kávét. Letakarítom az autóról az arasznyi friss havat, s szép lassan Magyarország felé vesszük az irányt…


Hát így történt gyerekek. Életem elsõ 100-as túrája. Jó egy éve Popeye vetette el a gondolat magvát, hogy én is képes lennék rá... Ééén? Ez teljességgel lehetetlen. Hiszen olyan nehéz vagyok, orvosi értelemben kórosan elhízott, meg nem is vagyok már túl fiatal... Aztán az elvetett mag mégis termékeny talajra hullott. A magból csíra lett, a csírából csemete. Túratársaim biztatással locsolgatták, a hiúság és a büszkeség hatására szárba is szökkent. Az utolsó simításokat már Vándorcsillag végezte el, aki végig velem tartott ezen a túrán. Örök optimizmusával tartotta bennem a lelket. Akkor is, amikor már nagyon fájt.


Ugyan picit kevesebb volt a táv, mint a kiírás szerinti 120 km és valóban nem voltak benne nagy szintemelkedések sem, de mégis... Hóesésben, havas jeges utakon, azért nem volt könnyû. Azaz, hogy könnyû volt, mert három jó barát társaságában gyorsan repült az idõ és fogytak a kilométerek. Köszönöm nektek, hogy Veletek mehettem. Köszönöm nektek Csilla, Edit és Norbert. Nélkületek nem sikerült volna.


Másnapra kialudtam magam és tulajdonképpen két vízhólyagtól eltekintve semmi bajom sincs. Nagyszerû túra volt, csodálatos emlékekkel, melyek életem végéig el fognak kísérni. Most egy darabig nem akarok ilyen hosszú túrára menni, de már most érzem, hogy elõbb-utóbb újra történik valami. Mert vannak még terveim...


Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek, akik hatalmas feladatot vállaltak fel e túra megrendezésével. Ígérem, ahol csak járok, mindenhova elviszem jó hírüket. Találkozunk, jövõre, Veletek, ugyanitt!

 
 
VasapuTúra éve: 20132013.02.26 18:26:57
megnéz Vasapu összes beszámolója

 2:45-re állítottam be a telefont, ám 35-kor  egy „téves” hívással indult a nap. Sejtettem, hogy jó napom lesz, kinéztem az ablakon és a havazást meglátva már biztos voltam benne.


Egy órával késõbb már négyen ültünk az autóban és repesztettünk Oggau felé. Idõben odaértünk és a hátralévõ fél óra nekem azzal telt, hogy valakinek odaadtam valamit, vagy elvittem tõle. Láttam, hogy van bõséges reggeli, de inkább Tomival váltottam pár szót, aztán már ott is álltunk az úttesten. Rajt!


Egyedül indultam, nem volt tervem, csak azt tudtam, hogy végig kell mennem. Egyszer fel lehet adni valamit, de kétszer már nem. Ki akartam köszörülni a tavalyi csorbát.


Próbáltam megtalálni a helyem a tömegben, igyekeztem minél elõbbre helyezkedni és közben élveztem a tömeg lassú átrendezõdésének látványát. Ahogy egy elõzés akár 5-10 percig is eltart és egyik fél sem változtat saját mozgásán, hiszen ezt még nagyon sokáig kell tartania, ez nem játék. Hátranézve a dombokon kígyózó lámpasorra feledkeztem rá. Ahogy hömpölyög az elszánt tömeg a hóesésben, csendben, rendületlenül. Tomival beszélgettünk még egy kicsit, mielõtt megindult volna és két másik magyar sráccal a harmadik helyen FUTOTTAK be.


Nem tudom pontosan hány fok lehetett, de 0 környékire tippelem, szépen esett a hó szél nem fújt, haladtunk. Fertõrákosnál felvettem a vízálló kabátomat egy buszmegállóban. Õk nem értették mi is történik itt pontosan, ez nem illett bele az eddigi péntek reggelükbe. 300 sorszámozott fél, vagy teljesen õrült átmasírozik a falujukon, az egyik ide is jön J


Fertõrákos és Balf között aztán magyar hangra lettem figyelmes a hátam mögött. 2 csaj és egy srác volt nagyon feldobva, így hát rájuk köszöntem, szóba elegyedtünk. Edit, Csillag és Tonnakilométer jó társaságnak bizonyultak, ráadásul igen gyakorlott túrázóknak tûntek, hát velük folytattam tovább.


Érdekes volt velük beszélgetni.  Nekem, aki ahhoz van szokva, hogy egy frissítõállomáson energiaszelet, dinnye és gél van, õk ilyen helyzetekben a töpörtyût és az oldalast emlegetnek. Szóval innentõl mondhatni jó hangulatban róttuk a km-eket. Az egyik faluban egy boltos nénit szerettünk volna megkérni egy közös foto készítésére, de fel volt háborodva, Vele aztán biztosan nem! Elmagyaráztuk neki, azt szeretnénk, hogy Õ csináljon egyet rólunk, na, ebbe azért belement. 100 m-t röhögtem.


5,4-5,8 km/h-ás sebességgel haladtunk, ami a hóban nem is volt rossz. Hegykõnél aztán jött a balos. Be a semmibe, innentõl Sarródig erdõben, fagyott traktornyomokon, hóban haladtunk tovább egészen a következõ balosig. Innen kezdõdött.


Az elõzõ kb. 45 km arra volt elég, hogy végre elkezdhessük a túrát. Abban a pillanatban, ahogy kifordultunk a házak adta szélárnyékból megéreztük a jeges északi szelet a bõrünkön.


Itt nincs menedéket adó bokor, vagy fa. Itt nincs semmi, csak hosszú egyenesek. A futásoknál megszokott 4-5 perc/km-el szemben itt egy km kb. 10-12 percig tart. Tehát 5 km egy óra.10 km, két óra, két óra a jeges szembeszélben a nagy semmi közepén úgy, hogy elõtte legyalogoltál 45 km-t (9 óra). Szóval akik Apetlonban kiszálltak, azoknak is jár a respect.


Ide érkeztünk meg mi is, én pár km-t elõrefutva megismerkedtem még pár magyar elvetemülttel. Virsli volt zsemlével az ingyen menü, és igencsak jól esett. Kimentem wc-re, majd mire visszaértem az asztalnál nem láttam senkit. Arra gondoltam, biztosan elõrementek, hogy tudjak megint futni, hát gyorsan felöltöztem és nekiiramodtam. Kifutottam Apetlonból  de nem láttam õket sehol, hát visszafutottam a vendéglõbe, de ismét nem jártam sikerrel. Nem találtam õket, össze voltam zavarodva és kénytelen voltam egyedül folytatni. Apetlon – Podersdorf, a leggyilkosabb rész, 2-3 km-es egyenesekbõl van összerakva a pusztaságban. Itt mindig fúj a szél, mindig szembõl, kegyetlen. Az induló java ide már nem tartott velünk, az egész szakaszon 3 emberrel találkoztam. 15 km – 3 óra, a legkeményebb rész volt, feladás közeli gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a csapatom elvesztése miatt fejben, a jeges szél és a hó miatt testben szinte teljesen lepusztultam. Kib…tt kemény volt. Ezen a szakaszon, ahol egy kanyar a legnagyobb esemény, hirtelen megcsörrent a telefon. Elõször Zoli, majd Attila hívása adott erõt, de az i-re a pontot Ironsün tette fel. Õ ugyanis úton volt felém egy termosz teával. Budaörsrõl! Lehet ilyenkor a feladásra gondolni?


A hóban nyomokat követve küzdöttem el magam Podersdorba, a következõ frissítõpontig és lám… ott ült a csapatom a SeeCafe-ban. Megkésett számcsere és némi kaja után indultunk tovább. Innen már csak 40 volt hátra. Közben a tea is megérkezett. Azt hiszem erre tényleg büszke lehetek, hogy van olyan barátom, aki akár 200 km-rõl is hoz egy termoszban forró teát, ha úgy hozza az élet. Remélem lesz alkalmam viszonozniJ. Kicsit dumáltunk Sünnel, bemutattam újdonsült csapatomat, aztán folytattuk utunkat.


A Podersdorf – Neusiedl am See szakasz kb. 12 km, Feltöltõdve, újra együtt és abban a tudatban folytattuk utunkat, hogy aki a következõ frissítõig eljut, az már be tudja fejezni.  Viszonylag hamar eltelt ez a kb. 2,5 óra.


Neusiedl-ben aztán olyan frissítésben volt részünk, amilyent szerintem még egyikünk sem látott. Forró krémlevesek, gyümölcs, keksz, kóla olyan kiszolgálásban, hogy akár egy hotelben is érezhettük magunkat. Evés közben azonban elkövettem egy hibát. Azt tudtam, hogy kb. 25 km a hátralévõ szakasz, ami nem sok, gyakran futok ennyit, ez nem lehet gond. Azzal azonban eddig nem számoltam, hogy ez bizony még legalább 5 óra! Az sem segített rajtam, hogy kiderült, nem 25, hanem 27 van még hátra.


Mozgásunk már megengedte, hogy a mozgássérült wc-t használjuk, aztán többszöri létszámellenõrzés után megindultunk.


Gyakorlott társaim 17-re terveztek egy pihenõt az utolsó tízes elõtt. Kietlen kerékpárúton, szántásokon át, a környezõ falvakat elkerülve meneteltünk. Lassan fogytak a km-ek. Szerintem már fájt a többieknek is, de nyafogás nem volt. Edit, mielõtt elindultunk szólt, hogy már nem nagyon bírja, lehet, hogy lemarad, de ezt valahogy elfelejtette. Elmúlt a torokfájása és elkezdett beszélni, ettõl viszont a sebessége is valahogy megnõtt, úgyhogy mindig rá kellett szólnom, hogy várjuk meg a többieket. Aztán megláttuk Purbach fényeit. Szerintem mindenkinek ez volt a legnehezebb rész. Itt már nem jutott eszébe senkinek beszédtéma. Olyan volt, mintha egy futószalagon gyalogolnánk, nem akart közeledni a falu.


Azért persze odaértünk és megtettük a kijelölt vargabetût is a faluban és elküzdöttük magunkat az általunk meghatározott 17 km-ig is. Innen már csak 10 volt vissza. Nem tudtam megállni, azt akartam, hogy legyen már egy számjegyû, így én lassan de tovább haladtam. Persze jöttek Õk is. Haladtunk tovább szépen, pontosan. Közben ismét elkezdett esni a hó. Körülbelül 20 órája gyalogoltunk gyakorlatilag megállás nélkül, de lassan közeledett a cél. Arról, hogy az utolsó pár km-t lefussam már lemondtam, a lábaim teljesen be voltak állva, fáradt voltam, de Edit, Misi és Csilla is azt mondta, hogy azért egy vasembernek azért illene legalább megpróbálni. Sajnos igazat kellett, hogy adjak. Tehát 5 km-el a cél elõtt betettem a zenét a fülembe és megindultam.


Kár lett volna kihagynom. Olyan jól esett, mint egy forró fürdõ. Végre volt tempóm, 4:30-4:40 es sebességem lehetett, csak úgy robogtam az éjszakai hóesésben. Közben egy duó mellett futottam majd beérve Oggauba és a lámpák fényében elkezdtem érezni azt, amiért ezt az egészet csináljuk. Azt, amit nem lehet elmagyarázni olyannak, aki nem csinált még hasonlót, csak azt éreztem, hogy megérte. Elfelejtettem mindent, ami nehéz volt, nem fáztam, nem fájt semmim. Beértem, megkerültem, megcsináltam! 22: 43 perc kellett hozzá. Nem adta magát könnyen J


Köszönöm  Csillának, Editnek, Misinek és Lacinak a társaságot, nem tudom, egyedül ment volna-e.

 
 
widiTúra éve: 20132013.02.25 20:37:21
megnéz widi összes beszámolója

 Burgenland Extrem Tour 2013 - A túra ami valóban extrémre sikerült :)


 Mióta megjelentek a TTT honlapon a februári túrák, feltûnt egy viszonylag közeli, száz kilométer feletti túra, ami felkeltette az érdeklõdésemet… Burgenland Extrem Tour…  Csábító volt a neve is, és a helyszín is. A Fertõ-tó környékén még nem túráztam, itt nem találtam eddig teljesítménytúrát, így hát nevezésre fel.  Elõnevezni kellett, mivel korlátozott volt a résztvevõk száma, ellenben teljesen ingyenes a nevezés. Ajánlottam Tamás barátomnak is ezt a túrát, aki el is vetette az ötletet, mondván sík és szinte tiszta aszfalt. Azért én nem hagytam magam, és neveztem. Ekkor hívta fel a figyelmemet Tamás, hogy ez a túra nem hétvégén van, hanem pénteki napon! Na tessék, így lehet mégsem tudok menni, mert hétközben mindennap dolgozom… Ennek ellenére sikerült megoldani pénteki szabadságot, így lelkesen vártam a túra napját. Tamás idõközben meggondolta magát, valami fantáziát láthatott a túrában, és õ is jelentkezett, így kettesben terveztük a túrára eljutást, de a túrázást már nem nagyon, mivel Tamás futni is akart, én pedig inkább nem.


Túra elõtt egy héttel Tomki is benevezett, így rákérdeztem, hogy mehetnénk-e vele, ha nem muszáj egy környékrõl ne menjünk hárman két kocsival. A túra rajtja pénteken 04:30-kor volt, és 03:30-ra oda kellett menni regisztrálni, ezért hajnali 01:30-ra terveztük az indulást.


Csütörtökön a túra magyar nyelvû közösségi oldalán egy túratárs keresett fuvart, így Lacival kiegészülve négyesben mentünk Oggauba, a rajt helyszínére. Induláskor szomorúan tapasztaltuk, hogy esik a hó, de ez nem tántorított el minket, sõt!


Oggauba érve már egyre erõsebb volt a havazás, ami szinte ki is tartott egész túra alatt. Itt a rajtban kaptunk egy teljeskörû startcsomagot mindenféle földi jóval, itallal, édességgel, térképpel, lámpával, fejpánttal együtt, majd kaptunk egy bõséges és finom reggelit, melynek elfogyasztása után egy rövid köszöntõ következett, majd elrajtoltunk Oggauból Rust irányába. A Fertõ tavat kerüli meg a túra, szinte végig kerékpárúton, így nem volt nehéz a tájékozódás.


Páran el kezdtek futni a rajtnál, de én csak jó tempóban gyalogoltam, és ahogy számoltam kb. 7-8. helyen gyalogoltam. Tamás ahogy várható is volt, elfutott elõlem, de Fertõrákos elõtt egy geoláda felkeresése közben mégis beértem. Itt Popeyék is beértek, de õket ekkor még visszaelõztem, de Tamás ismét elfutott elõlem. Megbeszéltük, hogy majd Hegykõn a vendéglõben bevár, így addig lelkesen, jó tempóban haladtam továbbra is a Top10 mezõnyében.


Hegykõn szomorúan tapasztaltam, hogy a templommal szembeni vendéglõ zárva, Tamás sehol, így továbbindultam Fertõújlak felé. Közben próbáltam telefonon hívni Tamást, de ki volt kapcsolva. Ez a szakasz nem volt aszfaltozva, pár napja még sáros, mára pedig vastag hóréteg is borította, így nehezebben ment ez a szakasz, ráadásul a hóesés mellé még erõs szél is társult helyenként, így meg is elõzött 3-4 túratárs, innen már nem is foglakoztatott, hogy hányan lehetnek elõttem :) Fertõújlak elõtt utolért Áron és Popeye, sõt le is kerültek, de Fertõújlakon megpillantottam a bolt-kocsma kombót, ahova be is mentem, és ott találtam õket, így együtt pihentünk ott egy kicsit. Mint kiderült a vendéglátó egység zárva volt, Áron nyittatta ki, és mután közölte a vendéglõssel, hogy még vagy 300 túrázó jön erre utánuk, így az be is fûtötte a helységet.  Kis pihenõ után irány a kb. 55. km-nél levõ Apethlon, ahol várt minket az elsõ frissítõpont.


Ahogy odaértünk a frissítõponthoz, Tamás akkor jött ki, és már indult tovább. Ekkor ért be minket a túra magyar rendezõje, Norbi is. Itt kaptunk egy pár meleg virslit, majd beértek minket Misiék is. Popeye-ék hamarabb elindultak, így Misiékkel folytattam az utat majdnem Podersdorfig. Majdnem, mivel Misiék tettek egy kis kitérõt a Station Grosmata felé, így a frissítõpontra elõttük pár perccel értem be. Tamás még itt volt, és közölte, hogy számára is véget ért a túra, mivel Hegykõ és Fertõújlak közötti részen kiment a bokája, és eddig bírt vele jönni, de már annyira feldagadt, hogy nem tudja folytatni. Ekkor már 70 km körül jártunk, nekem sem volt jól a lábam, mint kiderült pár vízhólyagot sikerült összeszednem. Eléggé fájt, és Edit felajánlotta segítségét a vízhólyag kibökésében, amit én férfias jajgatások közepette meg is engedtem neki :) Leragasztottam, zoknicsere, és még egy kis pihit tartottam, miközben Misiék elindultak tovább. Idõközben Tomki is beérkezett Podersdorfba, és õ is közölte, hogy nem jön tovább, neki meg a térde miatt kellett befejeznie.


Összeszedtem magam, majd megindultam a 11 km-re levõ következõ frissítõpontra, Neusiedl am See városába. Itt már besötétedett, egyedül mentem, és egy kicsit én is fáradtnak éreztem már magam, és már csak 5 km/órás tempóval mentem. Neusiedlben a Pannoneumban volt a frissítõpont, ahol a meleg leves és a kedves vendéglátás nagyon jól esett, így itt is pihentem egy jó órát. Míg ott voltam beért Laci és Dávid, akiket bevártam, és együtt vágtunk neki az utolsó kb. 30 km-es szakasznak. Számomra ez a szakasz nagyon nehezen, lassan ment, sajnos több frissítõpont nem volt, de a hó szakadt, a szél fújt, így harcoltunk a természeti elemekkel és fõleg magunkkal, a fáradtsággal is. Majdnem minden útbaesõ faluban kerestük egy védettebb helyet, ahol tudunk inni, enni, pihenni egyet. Volt ahol egy vasúti megállóba álltunk be, máshol egy cég, vagy bolt fedett, bejárat elõtti lépcsõjére ültünk be, de még egy utcai fedett, körbefalazott kukatárolót is kibéreltünk pár perc pihenésre :)


Kellett a néhány kis pihenõ, regenerálódás, így ki is futottunk a tervezett 24 órás szintidõbõl, de szerencsére pihenõkkel együtt 30 óráig elfogadják a teljesítést, így reggel 7 óra körül 26 óra 30 perces idõeredménnyel értünk célba. 


Összegezve nagyon szép, de nagyon kemény túra volt, az idõjárásnak köszönhetõen nevéhez hûen, valóban extrém volt, ezt jelzi az is, hogy a közel 300 indulóból, csak 50 körüli teljesítõ ért célba. A rendezés és az ellátás példaértékû, csak pozitívumokat tudok róla mondani. Köszönet a rendezõknek és a támogatóknak is a kiváló szervezésért! Valamint köszönet a régi és új ismerõsnek, barátnak a remek társaságért! Egyedül talán azt hiányolom, hogy míg a túra felénél 10-20 km-re vannak a frissítõpontok egymástól, addig az utolsó 30 km-en még egy melegedõ sem volt, pedig ott jól jött volna egy kis melegedés, vagy egy forró tea.


Ha jövõre ismét megrendezik, akkor már most jelentkezem rá! :)