Túrabeszámolók


Lakótelepi Piknik Túra Dunakeszi

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2012 2013 2014 2015 2016
 Túra éve: 2015
kekdroidTúra éve: 20152015.08.13 21:38:43
megnéz kekdroid összes beszámolója

Dunakeszi Lakótelepi Piknik 25


A rajthelyre való eljutás során, már Dunakeszin, de még pont nem a rajtnál bevásárolok mindenféle egészségtelen harapnivalóból, mert a magammal hozott három liter víz mellé elfelejtettem eltenni az elõkészített kaját. Veszek továbbá papírzsebkendõt, mert abból az év ezen szakában sosem lehet elég. Pizzéria elõtt találom a rendezõséget, a piknikbõl most esõnapra áthelyezett túra lett – ami nem baj, mert az eredeti idõpontban nem tudtam volna eljönni. Kerek repkény most sem tud, amit saját bevallása szerint a hõségre (heh, ezt a beszámolót augusztusban írom, és igazából nincs sokkal melegebb) való tekintettel egyáltalán nem is bán. Fizetek, nevezési lapot töltök, nevezek, a kapott itinerben útleírás található, hozzá külön fekete-fehér térképmelléklet jár. Indulás elõtt beugrok egy kávéra, erõsre, fél kilenckor pedig sietõsen ellépek, mert délután tennivaló vár. Kikanyargok a lakóteleprõl, be a Duna árterébe, elõttem a pipacsos kaszálón túl gát és kútház mutatják a késõbbi útvonalat. Végigtrappolok az üdülõtelep felé, útközben találkozom túrázókkal, akik ugyanarra haladnak, és látok túrázókat, akik már dél felé tartva túráznak. A révhez vezetõ sétány vendéglátósai korai nyitásra készülõdnek, érthetõ, mára 35°C körülire jósolták a csúcshõmérsékletet, a népek várhatóan tódulnak majd a partra. Elérem a révet, a komp éppen a folyó közepénél tart, autókkal tele, és hiába nézem pár másodpercig, nem tudom eldönteni, hogy éppen közeledik vagy távolodik. Néhány lépéssel északabbra található a római kikötõerõd, a limesnek a barbaricumba helyezett elõörse, pontosabban az, ami megmaradt belõle. Körülötte kiállítás, a kiállításon az összeállított anyagon kívül vidám pontõrök, büszke tárlatvezetõ és nézelõdõ teljesítménytúrázók tekinthetõek meg. Többen vagyunk jelen, mint amikor tavasszal a kiváló Intercisa Múzeumban jártam, bár ez nem mutatvány, kettõ látogatóval el lehet érni.


Folytatom a túrát, tábla térít a partra, homokos ösvényen kanyargok, mellettem csónakok ringanak a kellemesen hûvös vízen. A Dunán túl a Visegrádi-hegység és a Pilis vonulatai kéklenek, lentebb a folyón a Megyeri híd pillérei uralják a látképet. A túra jelzéseit és tábláit követve bandukolok át a gátra, az ártéri fasor (erdõnek azért túlzás) mögött hatalmas, piros tolóhajó küzd fölfelé, egy ponton pedig a Kõ-hegy látszik meglepõen élesen, turistaházastól és sziklafalastól. A gát után aszfaltutat találok, kitérek nyugat felé, ahol az út végén különös épület áll a vízügyi létesítmény kertjében, fantasztikus vaskerítés mögött. Fogalmam sincs, hogy mi lehet. Továbbtrappolok, dûlõutakon közelítem meg a Temetõdombot, a jelölt irányban felkanyarodok, megállok egy pillanatra gyönyörködni a túlparti hegyek körvonalában, majd odasétálok a pontõrökhöz, bélyegzésért és szódáért.


Továbbhaladva megállapítom, hogy a helyrajzi számos térkép, amit már az elõzõ beszámolóban sem értettem, még mindig ott áll a Felsõtabán utcában. Biztos fontos. Hogy ne maradjunk hivatal nélkül, nemsokára megérkezem a kettes számú fõúthoz, és a fõúton a jelentõs gépjármûforgalom csekély mértékû feltartásának végrehajtásával egyidejûleg átkelést foganatosítva, megérkezésre kerülök a polgármesteri hivatal elõtt elhelyezést nyert közterületre. Vagyis átmegyek a fõtérre, innen a város egyetlen igazi vasútállomására – Dunakeszi alsó és ~ Gyártelep csak megállóhelyek – ahol új, masszív fémkerítés veszi rá a renitenseket az aluljáró használatára. A túloldalon trianoni emlékhely, örömmel látom, hogy a zászlókat normális állapotúra cserélték. Leballagok a kerékpárúton az alagi lóversenypályához, ahol a túra útjelzõ táblája egy mellékbejáraton keresztül invitál a pálya gyepére. Örömmel hagyom magam mögött a forgalmas országút mellett húzódó forgalmas kerékpárutat, úgy is, hogy az árnyékosabb. Még sosem teljesítménytúráztam lóversenypályán, most ez is megvalósul. A pálya fordulójánál el kell térni a kertek alatt Alag felé, így teszek, és hamarosan meg is érkezem, a korábbról ismerõs állattelep, a napszítta zöld fémlemez-építmény és az éppen használatban lévõ paintballpálya mentén megérkezem az alagi templomromhoz. Itt egy szelet csokit kapok és szódát is kapnék, ha kérnék, de nem kérek, mert minden korty víz után újult erõvel tör rám az allergia. Most is tör, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy megnézzem a templomot megint.


A Fót felé vezetõ utat veszem igénybe az M2-es autóút (micsoda hülyeség metrót elnevezni országutakról) és a veresegyházi vasútvonal keresztezéséhez, ezt enyhén szemetes letérõnél kell elhagyni egy akácos-tölgyesben kanyargó csapásért. A csapás végén hátat fordítok a vasúti töltésnek és széles földúton sétálok a sikátorpusztai templomrom felé, amelyet távolról csak a szántásban álló facsoportról ismerhet fel az avatott szem. A facsoporthoz a helyszínen táblázás irányítja a túrázót, irányulok, bent a fák között az ismertetõ mellé kilógatott filctollal igazolom, hogy itt is jártam. Visszatérek a földútra, hamarosan utolérem Ferlán Ildikót, akivel aztán a célig túrázunk együtt. Átkelünk a fóti úton, egy darabig fakitermelés sújtotta övezetben próbálunk haladni, aztán megérkezünk az egykori alagi útra, amely Alagimajor megállóhelynél véget ér. Éppen érkezik a páros személyvonat, egy szóló fehér-kék Flirt képében. Átballagunk a kiserdõn, majd a vasút mentén haladva jobb környezetben dokumentálható az elõzõ vonat páratlan párja. Fót határáig kell felsétálni, mellettünk filmstúdió terül el, ezúttal feltûnõ díszletépület nélkül. Fótot az M2-es fölött hagyjuk el, visszatérünk Dunakeszire, régi temetõ kerítésén vár a következõ ellenõrzõhely, filctollal rajzolunk áthúzott L betût, amelyet a tavalyi beszámolóban sem jelenített meg Dru Pál motorja.


Innen egy darabig a dunamenti elõvárosokat elkerülõ fõút mentén földúton, majd a ma már többször érintett, fóti áruházrendszert megcélzó országúton sétálunk dél felé. Találkozunk az autóból az útvonalat ellenõrzõ fõrendezõvel, majdnem pont ott, ahol be kell térni a lovasok területe felé. Itt elbotladozunk egy kicsit, felettünk vitorlázó és motoros gépek húznak el, majd megérkezünk a repülõtérre, ahol újabb, szódát kínáló ellenõrzõpont vár. Mivel már kellõen kiszomjaztam, most élek a szódaivás lehetõségével. A vitorlázórepülés lehetõségét kihagyva folytatjuk a túrát, fenyvesben, majd Dunakeszi utcáin egészen addig, amíg a vasút melletti rézsû tetejéhez nem érünk. Végigdöcögünk a töltés tetején, majd le az utcaszintre és végül egy csatorna átereszével kombinált aluljárón át a sínek alatt. Áthaladó jármû természetesen pont nem jön, de sebaj, vigasztal, hogy innen már csak néhány lépés a cél. A reggel külön megvett pizzajegyért megkapom a szelet pizzát, vásárolok hozzá egy pohár jó hideg gyümölcslét, majd elbúcsúzom a rendezõktõl és útitársamtól – ezúton is köszönöm a túrát és a társaságot! Jópofa kis túra ez, ha éppen belefér valakinek az idejébe, egy látogatást megérhet.


-Kékdroid-


Képek

 
 
 Túra éve: 2014
kekdroidTúra éve: 20142014.05.29 22:38:54
megnéz kekdroid összes beszámolója

Lakótelepi Piknik 25, avagy ilyen hosszú beszámolót ennyire rövid túráról igazán fölösleges lenne írni,


...de mostanában ritkán van alkalmam beszámolóírásra vetemedni, úgyhogy, íme, Egri Bükk és Verecke helyett:


 


Dunakeszi-Gyártelep, szögezi le a hangos utastájékoztató, majd megáll a vonat, én pedig leszállok. A pénztár melletti büfében elviselhetõ minõségû kávéval szolgálnak, befizetek egyre. Amíg elkortyolom, keresek egy helyet, ahonnan nagyjából vállalhatónak tûnõ fotót lehetne készíteni a rövidesen itt áthaladó varsói gyorsvonatról. A kép persze nem sikerül, köszönhetõen a hátam mögül felbukkanó Audinak, és az általa keltett porfelhõnek. Nagyobb veszteségem ne legyen, vonok vállat, és áttrappolok a Barátság utcába teljesítménytúrázni, hátha az jobban sikerül. A tízemeletesek tövében már zajlik az indítás, három fõs rendezõi és jelenleg hét fõs résztvevõi létszámmal. Utóbbiak közül moiwáék triója indul éppen útnak. Fizetek, ezáltal nevezési laphoz, késõbb itinerhez és térképhez jutok. Az útleírás és a térkép a kezemben utazza végig a túrát – ezekkel, továbbá az utat jelölõ sárga pöttyökkel és a számos kihelyezett táblával alaposan megnehezítették a notórius eltévedõk dolgát. (Ennek ellenére önerõbõl sikerül majd rosszfelé mennem, de errõl késõbb.)


Nyolc óra után pár perccel elindulok, a lakótelep házainak szemrevételezésével kezdem a túrát. Szép nagyok. Kiballagok az ártér belsõ szélére, elõttem vízkivételi mûtárgy, mellettem rét, felettem távvezeték. A fasoron túl kilátás a Pilis elejére, integetek a Kinizsi mezõnyének. Észak felé ballagok az elém terített nyárfavirág-szõnyegen. A természet mérsékelten jópofa játékot ûz a nyár elnyújtott virágzási szezonjával, mondja bennem a nem kért, de attól még kialakult civilizációs betegség. Ezt a helyszínen kevésbé szofisztikált módon fogalmazom meg két tüsszentés között. Elérek egy oda-vissza szakaszt, jópofa fatábla mutatja a most és a késõbb felveendõ irányt. Találkozom a Várdai- Árvai kettõssel az ártéri nyárerdõ szélén, majd kicsit késõbb, még az árnyas dunaparti sétány elõtt a szembõl érkezõ, futó Totesszel. A sétányon harsány, pihenõ kerékpároscsapatot, nyitófélben levõ éttermek-kocsmák személyzetét kerülgetem. Felsétálok a horányi révhez, itt unatkozó autósok várják, hogy a komp megérkezzen a Szentendrei-szigetrõl, és átvigye õket horgászni, telekre füvet nyírni, vagy más módon kikapcsolódni. Nem foglalkozva tovább a révvel, felballagok a római kikötõerõdbe, amit kívülrõl ravaszul családi háznak álcáztak. A bentiek rácáfolnak a kinti látszatra: masszív falmaradvány adja meg az alapot. Eköré leletekbõl és autentikusnak látszó fegyverekbõl álló kiállítás, valamint digitális és papíralapú tájékoztatás épül fel, csak gyõzze az egyszeri látogató végigolvasni. Dunakeszire való utalásként egy vasúti személykocsi makettje is látható, versenyen kívüli szereplõ a római kori tárgyak között. Bent pontõr apuka és lánya intézi az igazolásokat, valamint vélhetõen a hely tulajdonosa igazít útba. Moiwáékkal nézzük meg a kiállítást, majd õk, Czékli Bélával kiegészülve tovasuhannak, én pedig mérsékeltebb tempóban ballagok tovább. Visszafelé a sétány helyett a partmenti ösvényen sétálok, mellettem hömpölyög a rengeteg víz, felettem hatalmasra nõtt fák adnak árnyékot. Odébb újra megteszem a rövid oda-vissza szakaszt, majd a tábla útmutatásának megfelelõen kimegyek a Duna napsütötte gátjára. Néha kilátni a túloldalra, ott a Kevélyek, a Kõ-hegy, és a fél Visegrádi-hegység nyújtanak látnivalót.


Beton kútgyûrûnél hagyom el a gátat, az ártérben battyogok tovább, fõleg délnek haladok. Mûútra kiérve ismerek rá a korábbi alkalomról ismerõs szakaszra, innentõl Alagig ugyanaz a kotta, lehet emlékezetbõl játszani. Felballagok a Temetõdombra, sárga napernyõ alatti csekély árnyékban õrzi a pontot egy lelkes, háromtagú család. Szódával kínálnak, és amíg megvárom, hogy a pezsgõtablettám feloldódjon, kitárgyaljuk a pontõrrel közös vonásunkat, ami a Heves megyei származást jelenti. Közben – Optika után szabadon – szép a kilátás, ha úgy állok, akkor balra. A helyszínt a Felsõtabán utcán hagyom el. Itt néhány jópofa régi házon, és az obligát vezetékdzsungelen kívül egy térkép található a környékbeli telkek helyrajzi számaival. Ki tudja, mikor jön még jól. Kiérek a kettes útra, épségben átkelek. Elsétáló helybéli nézi furcsán, ahogy fényképezem a felhalmozott térdíszítõ tárgyakat, melyek rendre: szökõkút, Révész István emlékmûve (a felirat szerint Dunakeszi-Alag községgé válásának meghatározó egyénisége), kardot emelõ Gábriel arkangyalos faragvány Dunakeszi 750 éves fennállása alkalmára, és az elmaradhatatlan korszimbólum, a térkõ. Továbbsétálok, lámpás keresztezõdésben várom ki a sorom, majd elhagyom a forgalmas utcát. Egy romos, bedeszkázott ablakú épületbõl beszélgetés és pingponglabda-pattogás hangjai szûrõdnek ki. A vasúthoz érve az aluljáró igénybevétele ajánlott, nem csak a nagyobb biztonság és a betartandó szabályok, hanem a kellemesen hûvös mikroklíma miatt is.


Az aluljáróból kiérve megcsodálhatom Dunakeszi vasútállomás elcsoffadt felvételi épületét (pénztár üzemel), majd átkelek a meglehetõsen forgalmas úton. Itt széltépte, napszítta zászlók csüggenek a trianoni emlékhely mögött, odébb rendõrségi kordonnal elkerített, megkoszorúzott, kiégett lakókocsi áll. Még odébb, a vasút menti placcon leparkolt különbuszról tinédzserlányok hada zúdul le, összefüggésben az alagi lóversenypályán épp zajló lovas fesztivállal. Bepillantok a versenypálya kapuján, a szokásos büfés kiszolgálóegységen kívül feltûnik, hogy elképesztõ választékban lehet kalapokat venni. Nem lehet rossz üzlet, mivel a lelátókon ülve elég gyorsan napszúrást lehet kapni megfelelõ fejvédõ nélkül. A büfé meglátogatásának gondolata egy fél tizedmásodpercig megkísért, aztán elvetem az ötletet. Félúton Szabadságliget (vasúton közlekedõknek: Dunakeszi alsó) felé, a végtelennek tetszõ, de legalább nagyrészt árnyékos Pálya utcán bandukolva meg is bánom ezt a döntésemet. Az alsó településrészt elérve kanyarogok kettõt, majd rögtön a lovaspályát és a repülõteret délrõl határoló földúton találom magam. Dögmeleg van, de a – vélhetõen – környékbeli családok úgy sétáltatnak kutyát, gyereket stb, mintha kötelezõ lenne. A reptéren látható élénk mozgást figyelve érthetõbb az aktivitás. Vitorlázó gépek szállnak fel és le, helikopter tesz néhány kört, mielõtt elhúzna valamerre, és egy motoros kisgép is felbukkan, mintegy ráadásképpen. Elhagyom a lakott környéket, birkaakol mellett baktatok a forró, kényelmetlen dûlõúton. Birkák bégetnek a hasonlóan forró, kényelmetlen akolból, biztos irigylik a nyáj éppen kint legelõ résztvevõit. Keskenyebb, árnyasabb csapásra, majd aszfaltcsíkra térek, üzemi terület mellett haladok el. Bent néhány decensebb építmény mellett feltûnik egy, valaha sötétzöldre festett, de már megfakult, rozsdásodó fémlapokból eszkábált objektum. Arra gondolok, hogy ez olyan, mintha félresikerült genetikai kísérletek eredményeit tárolnák bent. Pedig biztos nem. Azért gyorsítok egy kicsit a lépteimen. :)


A „paintball-játszatás” feliratú, elkerített romhalmazon túl érkezem meg az alagi templomromhoz, itt szódával és müzlivel kínál meg a pontõrséget vivõ nõ és fia. Nézegetem az ismerõs romot, meg a kihelyezett ismertetõt, ácsorgok egy kicsit, beszélgetünk, mielõtt a ligetes, árnyékos helyszínrõl elindulok. A mérsékelt forgalmú országúton ballagok ki Alagimajorról, felüljárón keresztezve az M2-es utat és a veresegyházi vasútvonalat. Piros pont az útvonal kijelölõjének, hogy nem a vasúti megállónál teszem ezt, mint két éve. Szabályosra nyírt-nyíródott növényzet fogja körül az utat, amelyet elhagyok a következõ pontra vezetõ csapásért. Kanyargás közben hallom, ahogy a Fót felé tartó személyvonat elsüvít mellettem – a süvítést itt a svájci motorvonat által alapból adott zajra, és nem a sebességre kell érteni. Felsétálok a templomromhoz, amellyel egyvonalban ül a két pontõr. Bélyegzés után betérek a romot óvó facsoporthoz, megnézni a falmaradványokat, és azt a gödröt, amely talán az itt végzett ásatáskor keletkezett. Itt is található egy ismertetõ, de a szúnyogok miatt most kihagyom az elolvasást. Visszamegyek az útra, beszélgetünk egy kicsit a fiatal, szimpatikus pontõrpárral, miközben várom, hogy a fóti vonattalálkozás után a páratlan személyvonat leérjen. A várakozás eredménye egy elviselhetõ minõségû kép. Elbúcsúzom, továbbtúrázok.


Az útvonal soron következõ derékszögû kanyarja után hamarosan újra elérem a fóti madarasáruház felé vezetõ országutat. Nyílt terepen járok, egészen a Fótliget névre keresztelt lakópark sarkáig, ahol kicsit betérhetek a fák közé. A rövid, árnyékos szakaszt irtás követi, az útvonalat szerencsére kifejezetten jól jelölték itt is. További kanyargásokat hajtok végre, szúnyogos, nyárfavirágos környéken. Régi aszfaltútra érkezem, a nyárfavirágzat mennyisége itt jóval kisebb. Keresztezem a meglepõen bõvizû Mogyoródi-patakot, elérem Alagimajor vasúti megállóhelyet, pontosabban a sínek megállóhelyen túli oldalát. Földúton bandukolok Fót felé, az Útvonalkövetõ Százas középsõ szakasza jut eszembe. Épp szemben haladok vele. Erdõsebb részre érek, összejárt, sáros nyomvonalak közül kell kiválogatni a gyaloglásra leginkább alkalmasat. A jelölés itt is jó ajánlást mutat. A kiserdõnek sajnos ezután vége is szakad, marad a nyílt terepen trappolás, valamennyire párhuzamosan a vasúttal és az autóúttal. Késõbb, egy andráskereszttel biztosított átjáró után a vasút nyomvonala Fót felé tér, én meg maradok az M2-es út közelében. A Mafilm fóti stúdiója mellett érek ki a fóti Fóti útra (Õrnagy õrnagy emlékút), amely Dunakeszin is erre a névre hallgat, és a térkép szerint Fóton is. Újra átsétálok az autóút felett, és rögtön el is hagyom a Fóti utat, temetõhöz vezet egy lépcsõ, a kerítésen önkiszolgáló ellenõrzõpont üzemel, a(z?) ? karaktert kell leírni a kifüggesztett alkoholos filc felhasználásával. Forgalommentes aszfaltúton ballagok, ezúttal az M2-es nyugati oldalán. Hamarosan a forgalommentes utat forgalmas útra váltom, ezt pedig még hamarosabban egy egynyomos, kényelmes ösvényre, amely néhány kanyarral végigvezet egy fás-bokros lovaspályán. Valamennyit a lovasúton is haladni kell, hogy meglegyen a napi adag homokrugdalás. Elérem a repülõteret, ahol lent és fent is jó nagy a nyüzsgés. A túra keretében lehetne kedvezményesen repülni is, de nem akarom kihagyni a jóból az otthon maradt Kerek repkényt, úgyhogy most nem repülök. A ponton fiatal pontõrrel és a fogyófélben levõ szóda pótlásáról gondoskodó fõrendezõvel találkozom. Élek a lehetõséggel, töltök egy bögrényit a szódából, amíg van.


A helyszínt a lófesztiválon még innen, de a reptéren már túl hagyom el, régi, hosszú házak kísérnek egy darabon a hûvös fenyvesben. Hamar kiérek a Kápolna utcába, ami ismerõs két évvel ezelõttrõl, és gondolkodás nélkül el is indulok rajta. Jobbra ortodox templom, majd érdekes, magas víztorony áll, és a leírást olvasva rájövök, hogy alaposan benéztem a követendõ irányt. Visszacaplatok, víztorony, templom, Nándori utca, ezen kell felmenni a Kincsem utcáig. A balra nyíló utca jobbra az alagi versenyló tréningközpontban folytatódik, a bejárat melletti oszlopon a veszélyt jelzõ közlekedési táblák sorozat „lóveszély” tagja szolgál díszként. (Mielõtt valaki keresné: ilyen igazából nincs.) Leballagok a Kaunas-külsõt idézõ járdájú utcán, majd körforgalomnál keresztezem a ma már kivesézett Fóti utat. Az út túloldalán még éppen nyitva érek egy boltot, ahol hideg üdítõt vásárolok. Az üdítõ felét rögtön elfogyasztom, a másik felébõl rövidtávú tartalékot képzek. A túra útvonala a következõ párszáz méteren követi a bevágásban haladó vasút vonalát. Sajnos, amíg a rézsû tetején, a nagyra nõtt fûben battyogok, nem jár erre egyetlen vonat sem. Bezzeg, amikor az aluljárón átkelek a túloldalra, ahol az utca szintje a vasúti töltésé alatt van! A továbbiakban nem történik sok említésre méltó dolog: telefonálok, közben felsétálok egy utcán, végig egy másikon, majd újra elérem a lakótelepet, és leteszem a telefont. Rondarózsaszín iskolát, majd távhõs telephelyet kerülök, végül elérem a kirakodóvásárral kombinált pikniket. Cél. A díjazás jópofa emléklap és egy kitûzõ, nézegetéséhez zsíroskenyér fogyasztása ajánlott, sóval, hagymával és piros arannyal. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek! Tetszett, és kíváncsian várom, hogy a jövõben milyen új helyekre kalauzolnak el Dunakeszin és környékén. Még egy darabig maradok, moiwáék társaságában megvizsgálok kétféle sört a kézmûves (kézmíves :p) vonalon, majd megcélozzuk Dunakeszi-Gyártelepet. A személyvonat pontosan közlekedik, megint postainga, a százötven fõ körüli utaslétszám szinte elvész a hosszú szerelvényen. Rövid a hazaút, hosszú még a nap.


-Kékdroid-


Képek

 
 
ToteszTúra éve: 20142014.05.25 14:40:46
megnéz Totesz összes beszámolója

 Képes túrabeszámoló errõl a szuper kis túráról. 

 
 
 Túra éve: 2013
MirPTúra éve: 20132013.09.13 16:00:40
megnéz MirP összes beszámolója

Túrabeszámoló és képek a turazo.ininet.hu oldalon!

 
 
 Túra éve: 2012
kekdroidTúra éve: 20122012.09.11 17:00:59
megnéz kekdroid összes beszámolója

Lakótelepi Piknik túra 21


Dunakeszi-Gyártelepen szállok le Kerek repkény társaságában a vonatról. Besétálunk a Barátság útjára, de még sehol sem látni semmi mozgást. Az idõ elütése és a reggeli kávé beszerzése érdekében megcélzunk egy piacszerû épületcsoportot. Nem piac, legalábbis nem a szó hagyományos jelentésében testesül meg a fogalom, hanem mindenféle boltok rendezetlen halmazában. Pékségnél veszünk kávét, a pult mögött álló lányok döbbent érdeklõdéssel kérdezik, hogy honnan jöttünk – elmondásuk szerint úgy nézünk ki, mint akik nagyon messzirõl érkeztek. Ahogy vesszük. Elmondjuk Dunakeszire való jövetelünk célját, bólogatnak hozzá lelkesen. Visszasétálunk a rajt vélt helyszínére, néhány szervezõ és szponzor már készülõdik. Túrázók is érkeznek, és ha jól értelmezem L.L. sorait, akkor például õk. Összeáll a rajtoltatás, a fõrendezõ szabadkozik, hogy ez csak afféle nulladik rendezés, csak néhány szakosztálynak küldte el a kiírást satöbbi. Jó. Fizetünk, kitöltjük a nevezési lapot, benevezünk egy-egy tál gulyásra is. Kapunk itinert, tartalma: útleírás, térképmelléklet, távadatok, földrajzi koordináták. A szintemelkedés elhanyagolható, bár lesz egy egész domb, egy alul- és két felüljáró is, meg egy földhányás, kilencven centis, összesen mintegy harminc méter, jóindulattal túlbecsülve. Nyolc óra van, lehet indulni.


A borongós, semmilyenszínû ég néha világosabb, néha sötétebb tónusban képviseli sajátosan semmilyen színét. Eleinte a lakótelep házai között túrázunk, de ez nem tart sokáig, mert rövidesen a Göd-Káposztásmegyer távvezeték mentén és alatt, mezõn fogunk sétálgatni. Karókra erõsített iránymutató táblák és szalagok segítik a tájékozódást. Néha rálátni a Pilisre és a Visegrádi-hegységre és a szürke ég alatti szürke masszában a Budai-hegyek körvonalai is felismerhetõek. Rövidesen az elsõ ellenõrzõhelyet érjük el, ez egy sorompó, a felírandó feladatot a klasszikus önkiszolgáló pontok szellemében fogalmazták meg. Megyünk tovább, távvezeték, kaszáló, poros út, ezek a látnivalók variálódnak, egészen a nem túl távoli második ellenõrzõpontig. Itt is felírunk valamit, majd az események sorát egy izgalmas, derékszögû balkanyar gyarapítja. Csatlakozunk pár méteren L.L.-ék duójához. Aszfaltozott úton battyogunk Dunakeszi felé, megnézzük a 2-es utat, hogy még mindig olyan sivár-e errefelé, mint volt, de szerencsére rögtön el is hagyjuk és kertek alatt lopózva ballagunk tovább. Oldalt, a nevezett kertekben a következõ állatokat lehet vizuálisan és/vagy nazálisan azonosítani: póniló, tyúk, disznó, birka, kutya stb. Egy dombtetõn sárga napernyõ virít, a mai elsõ, személyzettel ellátott ellenõrzõpont. Fent be kell vallanom, hogy tetszik a kilátás, a Duna túloldalán emelkedõ hegyek közötti felhõfoszlányokkal és az elõttünk elterülõ ártéri erdõre emlékeztetõ növényvilággal. A pontõr vízzel és almával kínál, ezúton is köszönöm.


Az itiner szerint festõi Felsõtabán utca felé folytatjuk a túrát. A hangulatot egy nagy lendülettel érkezõ jármû alapozza meg, de az utca valóban jópofa – hangulatos – a régi házakkal és az összevissza vezetékekkel. A város fekvésébõl adódóan az egyszámjegyû fõút keresztezését nem ússzuk meg, de a városházánál lévõ átkelõhely valamennyire biztonságosnak nevezhetõ. A városháza elõtti téren sorakozó mûemlékegyüttesbõl kiválasztjuk azt, amelyik számunkra ellenõrzõpontként szolgál. A megfelelõ információ feljegyzése után tovább túrázunk, forgalmas utcáról kevésbé forgalmas utcára váltunk a leírást betûre pontosan követve. Elhaladunk többek között a földhivatal mellett, amely valami romos üzemszerûséggel folytatódik. Az utca végén, a vasúttal párhuzamosan földút vezet dél felé valahová. Mi ezt kihagyva egy járdára érkezünk, piros alapon fehér betûk figyelmeztetnek a vasúti aluljáró használatának egészségmegtartó tulajdonságára. Dunakeszi vasútállomáson hosszú tehervonat ácsorog, amúgy semmi élet nem látható. A tábla, az útleírás és a józan ész szabályai szerint igénybe vesszük ezt a bizonyos aluljárót, amelyet a trianoni emlékpark meglátogatása követ. Itt önellenõrzésképpen felírjuk Nyitra nevét, majd a kerékpárutat dél felé követve elhagyjuk a lakott területet. Repkény elõhalász a táskájából két méretes szendvicset, menet közben megtízóraizunk. Mellettünk ritkábban vonatok, gyakrabban autók zúgnak el, hol Vác, hol Budapest felé. A kerékpárút túloldala kellemesebb, az alagi lovaspályán néhány lovagolni tanuló egyén épp lovagolni tanul, ehhez lovakat vesznek igénybe és ez egy egész kellemes látvány. Dunakeszi alsónál elhagyjuk a fõbb utat, a leírást olvasva kanyargunk át a lovaspálya és a repülõtér déli szélére. Mellettünk balra a reptér, elõttünk tanya, jobbra házak. A házak késõbb elfogynak, marad a tanya és néhány randa siló, elöl. A térképet figyelni kell, meg a leírást is, bár néhol a távolságot kevesebbnek érzem, mint amennyinek az írás szerint lennie kell. Az egykori Alag falu helyén létrejött Alagimajor felé vezetõ egyenesen ránk szakad az ég, bõrig ázunk semmi perc alatt. A pontõrök a templomromnál áznak, kapunk csokit, megszemléljük a romot és a mellékelt, laminált tájékoztatót. Szép hely ez, a mai túra legszebbje, és most nem térdig sárban kell idebattyogni, mint legutóbbi látogatásom idején.


A csökkenõ intenzitású esõben kisétálunk az alagi buszfordulóhoz, majd egy raktárépület mellett sétálunk el. A telephelyen valaki motoros kaszával éppen fûnyírással próbálkozik, a gesztusaiból ítélve csekély hatásfokkal. Gyalogos felüljárón keresztezzük az M2-es autóutat, a felüljáró Alagimajor vasúti megállóhely megközelítését könnyíti meg a névadó településrész felõl. A túrát nem biztosított nemátkelõhelyen folytatjuk. Ez az egyetlen negatívum az útvonallal kapcsolatban, mert Budapest felõl prímán beláthatatlan ívbõl bukkan fel a vonat, és akármilyen alacsony is a sebesség a 71-es vonalon, ha vonat érkezésekor épp a sínen kolbászol valaki, a mozdonyvezetõnek annyit sincs ideje mondani, hogy ni. Az itinerben szerencsére van menetrendi kivonat, amely tartalmazza, hogy mikor kell áthaladnia itt személyszállító szerelvénynek. Átbóklászunk a susnyáson, földútra érkezünk, majd egy régi aszfaltutat követve távolodunk el a helyszíntõl. Földút, meg fák közötti bújócska következik, aztán megint földút. A táj alföldi jellegû, valami szántót követ valami másik szántó. Teleszemetelt helyen keresztezünk egy Fót-Dunakeszi utat, majd üzemcsarnokhoz/raktárépülethez közeledve elhagyjuk az eddigi irányt és egy földutabb földutat követünk. Kerékpáros trió ér utol, a homokban nehezen, de elhúznak mellettünk. A következõ ellenõrzõpont a sikátorpusztai templomrom, ez sok szempontból hasonlít a Régi templomok nyomában nevû túra szentistváncsabi templomromjához. Ugyanúgy a szántásban álló facsoport jelzi a helyét és körülbelül ugyanúgy csak falmaradványok maradtak meg belõle. Alaghoz hasonlóan találunk itt is egy igen részletes, igényes ismertetõt.


Visszasétálunk a homokos útra, újra Alag felé kanyarodunk. A távolban motorvonat döcög el Budapest felé. Az imént keresztezett országútra érkezünk, ezt követjük vissza, egészen Alagimajorig. A növényzet körbenõtte az utat, egészen a felüljáróig szinte alagútban sétálunk. Újra felüljáróra baktatunk fel, ez már a vasutat is keresztezi. A majornál ismét elsétálunk a templomrom mellett, a pont még nyitva, a résztvevõk szépen szorgalmasan jönnek. Lassan újra beborul, de még nem lehet eldönteni, lesz-e belõle esõ. Megérkezünk a repülõtér szélére. A tábla az egykori állami repülõtársaságot hirdeti, sportrepüléssel foglalkozó egykori szervezeti egysége önállósodva létezik. A pusztaságban éppen felcsõrlõznek egy vitorlázó gépet, amely egy rövid kör után le is ereszkedik. A távolban, délen esõfüggöny homályosítja el a láthatárt, mennydörgés moraja hallatszik ide messzirõl, érthetõ, hogy a repülõsök nem erõltetik a repülõzést. Elérjük a reptér külsõ parkolóját, köves, murvás úton sétálunk tovább a hangárok felé. Mellettünk rotorjától megfosztott helikopter és egy szép állapotban lévõ AN-2-es sorakoznak a kifutópálya mentén. Tábla hirdeti az átjárás szigorúan tiltott mivoltát, ezzel a látogatók többségéhez hasonlóan most nem foglalkozunk, beballagunk a harmadik hangárhoz, itt három fõs pontõrség várja a túrázókat. Az idõjárásra való tekintettel a kapcsolódó sétarepülést lefújták, viszont a kiállított vitorlázó repülõbe be lehet ülni. Nosza, beülünk. Repkény elõször, én utána – a kabin nem nagy, de legalább kényelmetlen. Ezt azonban ellensúlyozza a puszta tudat, hogy mégiscsak egy repülõ pilótafülkéjében ül az ember, amely számomra nem a gyakran megélt élmények között szerepel. A mindenféle kormányokat lehet összevissza mozgatni és nézni az eredményt, itt a földön büntetlenül. Megköszönjük a lehetõséget és kisétálunk a reptérrõl.


Réginek tûnõ tanyasi épületek mellett, fõleg fenyvesben túrázunk tovább. Ez a hely is tetszik, kár, hogy az ösvény - amúgy rendeltetése szerint - hamar visszatérít a házak közé. Dunakeszi belterületét a Kápolna utcánál érjük újra el. Útbaejtjük a szóban forgó kápolnát is, szép. Beballagunk a ma már érintett trianoni emlékmûig, itt újra elkezd szakadni az esõ és a következõ felüljáróig szakad. Utána már csak csöpög, majd eláll, de ez nem mentett már meg az újabb elázástól. Tehát a sorrend: esõ, vasútállomás, körforgalom, felüljáró, átkelõhely, Apor Vilmos tér, itt megint elhagyjuk a nagyobb forgalmú utcát egy kisebb forgalmú utcáért. Visszatérõ és elõnyös motívuma ez a túrának. Elsétálunk a Szent Mihály-templomhoz, impozáns, inkább széles, mint más épület. A beszédes nevû Kis utcában folytatódik a túra, az itiner szerint régi idõket idéz, szerintem errõl a burkolat és hiányai tehetnek. Megyünk tovább, elérjük a kettes utat a temetõnél, mellette 1956-os emlékhely látható, de még elõtte a Keszi nevet tartalmazó települések listáját vizsgálhatjuk meg az aszfaltba süllyesztett márványtáblákon. Felírjuk Sárkeszi nevét, ez a falu Sárszentmihály és Nádasdladány között található, kellemes kis hely. Ezután már csak felsétálunk a lakótelepre, és az itiner által szalagháznak nevezett épületek között elérjük a célt. Közben, naná, újra elkezd esni, mintegy öt percig. A célban kapunk egy szelet csokit, van szóda, díjazásként kapunk oklevelet, szépet (reggel volt, aki reklamált a kitûzõ hiánya miatt, de szerintem nem szerepelt a kiírásban). A 21 km-es távra 79 fõ, a 8 km-es távra 45 fõ nevezett, ha jól láttam az adminisztrációt. Kapunk ajándékcsomagot is, ebben van mindenféle hasznos dolog, meg még részt veszünk valami pittyentõs mérésen is, ez inkább érdekes, mint más, és a hölgy döbbenetére a kis mûszerszerû dolog egyikünknél sem mutat ki hiányt semmibõl. Hehe. Pedig egyikõnk étrendjének sem része a kerti biobazsarózsa-kivonatot és nádiposzáta-tinktúrát tartalmazó kapszula, vagy mi a bánat. Mivel a gulyásfõzésnek még a kezdete is a bizonytalan jövõbe vész, elsétálunk a reggelrõl ismerõs útvonalon Dunakeszi-Gyártelep felé, a peronról megtekintve a város egyetlen kihagyott nevezetességét, a Dunakeszi Jármûjavítót. Köszönöm a társaságot Repkénynek és minden, alkalmi túratársnak. Köszönöm a túrát a rendezõknek, kellemes szombat délelõtti séta volt, érdekes helyeken, érdekes látnivalókkal, örvendetesen kevés nagyforgalmú út menti szakasszal. Az érdekességeket fokozandó: ez egy olyan teljesítménytúra volt, amely egyetlen centiméternyi jelzett turistautat sem érintett.


-Kékdroid-


Egy tucat és még néhány kép.

 
 
toprongyTúra éve: 20122012.09.02 09:25:20
megnéz toprongy összes beszámolója

Lakótelepi Piknik - 21 km-es táv


A rajt pavilonok kisebb csoportja volt a dunakeszi lakótelep 10 emeletes panelházai között. Kicsit aggódtunk, hogy a túra sokat fog menni betonon, ehhez képest a rajt után 2 utcasarokkal elhagyjuk a lakótelepet, és új építésû, jó karban levõ lakóházak között folytatjuk utunkat. Pár 100 m múlva ezek a házak is elfogynak, s a rajttól számított negyed órán belül kiérünk a lakott területrõl. Ártéren bóklászunk az 1. pontig, ahol a vízmûtelep sorompóján levõ csíkok számát kell felírnunk az igazolólapra. Az 1. és a 2. pont között továbbra is az ártéren haladunk: tágas mezõ, kellemesen jár a szellõ, a bátrabb túratársak sorra szabadulnak meg pulóvereiktõl. A 2. pont alig 2 km múlva egy patakpart: a hídon levõ számot kell leolvasnunk.


A 2. pont után röviddel utolér minket a beígért futó záporok egyike - egy kiadósabb példány. Esõkabát, ernyõ elõ, kinek mije van. Balra az ártéri mezõ, jobbra tõlünk veteményes kertek szegélyezik utunkat; némelyik udvarban lábasjószágok is találtatnak. Szintén kb. 2 m múlva érjük el a 3. pontunkat, ahol döbbenten tapasztaljuk, hogy a beharangozott 0 m szint ellenére komoly kaptatót kell legyûrnünk: egy kis dombot. :) (A túra szintje így nem 0, hanem kb. 10 m. :) ) A dombtetõn pontõr, pecsét, alma és szódavíz vár minket. Ez a temetõdomb.


A zápor közben elállt, így almát ropogtatva haladunk tovább a Felsõtabán utcában, amely a régi korok hangulatát idézi klasszikus, de túlnyomórészt felújított parasztházaival, bájos kis udvaraival. Rövid kanyargás után az óvárosban, elérjük a 4. pontot, amely a polgármesteri hivatal elõtti terecske. Az esõs idõben senki sem ücsörög a padokon, pedig a szép parkban van egy kis szökõkút is, illetve egy könyvet formázó emlékmû. Ez egyben a 4. pont is: a könyv egy pélbánosnak (ha jól emlékszem) állít emléket, a kérdés, hogy hányban született az öregúr.


Felírjuk, majd a következõ pontig vezetõ szûk 1 km-es szakaszon ismét lakott területen haldunk. Átkelünk a vasúti sínek alatti aluljárón (nagy tábla figyelmezetet minket, hogy ne csörtessünk át a síneken, mert az elmúlt 5 évben 11 halálos baleset történt itt). A sínek túloldalán már meg is pillantjuk az 5. pontot, a trianoni emlékmûvet, ahol a balról 4. kopjafa felirata a kérdés. A válasz valamely elcsatolt város neve, talán Nyitra, ha jól emlékszem.


Az 5. és a 6. pont között túránk 2. leghosszabb szakasza következik. Ennek elsõ felében a lóversenypálya kerítése mellett, az autóúttal és a vasúti sínekkel párhuzamosan haladunk. Ez a rész nem túl érdekfeszítõ, csak néhány, hátulról hirtelen feltûnõ és mellettünk elhúzó biciklista teszi izgalmasabbá. Szerencsére hamarosan lefordulunk balra, a lóversenypálya végénél kezdõdõ lakott területre. Jobbról építésû villák, balról a határ: a távolban a vitorlázó reptér látható. A házak idõvel elmaradnak, s mi elérjük a 6. pontot, amely egy Árpád-kori templomrom. Pontõrök, pecsét, Americana csoki és szódavíz a jutalmunk.


A templomrom után mezõkön haladunk tovább; egy felüljárón átkelünk az autópálya felett, és egy vasúti mellékvágányon. Nézzük, hogy vajon milyen állomás lehet, amelyet érintünk: talán Alag, de a tábla olyannyira össze van graffitizve, hogy nem derül ki az igazság. Igazi alföldi túrákat idézõ tájon haladunk, susnyáson átal, néhány házból álló majorságon keresztül, egy árva ipartelep mellett. Késõbb elérjük a 7. pontot, a sikátorpusztai templomromot. Ez egy szántóföld közepén, egy facsoport rejtekében található: szalagozás nélkül aligha leltük volna meg. Felírjuk a táblán szereplõ évszámot, kicsörtetünk a csalitosból, majdan újabb, az elõzõnél valamivel tartósabb zápor kap el minket.


Pont jókor, ez a szakasz ugyanis túlnyomórészt erdõben vezet. Akik nem hoztak esõkabátot, beállnak néhány sûrûbb facsoport alá; mi nem állunk meg, haladunk tovább hõsiesen. 7 hónapos kislányunk eddigre már rég bealudt a férjem hátán; az elején még lelkesen nézelõdött, most már úgy döntött, ennél kényelmesebb módon teljesíti a túrát, s míg mi baktatunk, õ mélyen alszik. Visszaúton ismét átkelünk az autópálya felett (másik úton, mint idefelé), ismét érintjük az Árpád-kori templomromot (az itteni pont már bezárt), de mindössze kb. 100 m-t haladunk ugyanazon az útvonalon, amelyen idefelé, majd lefordulunk jobbra, s a horizontig nyúló mezõn keresztül a távolban felsejlõ hangárok felé vesszük az irányt.


Az esõ hol eláll, hol újrakezdi, az esõkabátot hol le, hol felveszem, végül az egyszerûség kedvéért rajtam marad. Szabadon jár a szellõ a pusztaságon, de idõ közben kiderült az ég, a nap hét ágra süt. A harmadik hangárnál van a pont; látunk közben egy ponyvával letakart helikoptert és egy Malév gépet; a pontõr és pár túratárs egy kis vitorlázó repülõgép mellett fogad minket, ezzel mehet egy kört, aki szeretne. A gyerekkel körülményes lenne, így mi kihagyjuk a lehetõséget, de a pecsétet azért megkapjuk. Majdan befordulunk az erdõbe; külterületi majorság kis házai szegélyezik elszórtan az utunkat, amidõn immár teljes mértékben esõtlen és derûs idõben hamarosan elérjük a lóversenypálya kerítését a túlsó oldalról (gyepnap: kedd és péntek), majd pillanatok alatt beérünk Dunakeszi szélsõ házai közé.


Az utcák között egy kicsit elkavarunk, egy utcával lejjebb érjük el a fõutat, de a körforgalmat, amelynél át kell kelnünk a vasúti felüljárón, így is megtaláljuk. Átkelünk, visszaértünk a temetõ kerítéséhez, ahol a járdán a "Keszi" nevû települések nevei olvashatók; az a kérdés, hogy melyik található Dunakeszivel szemben. Már nem emlékszem rá, de felírjuk. Megtekintjük az emlékmûvet, amely az itiner szerint gólya, szerintünk inkább turul.


Közel a következõ pont, egy templom, ahol leolvasunk egy évszámot a feszületrõl, majd a távolban már látszó lakótelepen keresztül rövidesen elérjük a célt. Kapunk egy szép oklevelet, egy ajándékcsomagot, amelyben a fõszponzor által gyártott vitamintabletta, lufi és olvasnivaló található, és rendelhetnénk bográcsgulyást is, de inkább nem várjuk meg, mert még csak most kezdték fõzni.


A célban idõ közben felállítottak egy ugrálóvárat a gyerekeknek (a mi lányunk még kihagyja), van kirakodóvásár a környékbeli lakosok részvételével, és egy játékos pálya is. Mivel már elég éhesek vagyunk, nem idõzünk sokat, hazaindulunk.


Nagyon kellemes kis családi túra volt. Röviden így összegezném:


-oklevél: szép, színes, fényképes


-útleírás: követhetõ, van térképvázlat is, ez is követhetõ


-hátrány: NEM KAPTUNK KITÛZÕT :( (A lufit betettem a kitûzõgyûjteménybe, de az azért mégsem ugyanaz...)


-nehézségi fok: Nagyon könnyû, gyakorlatilag végig sík terep, bárki számára teljesíthetõ! 7 hónapos kortól ajánlott. :)


-szervezõk: barátságosak, segítõkészek, kedvesek


-hangulat: jó :) Sokan voltunk az esõs idõ ellenére is, 0-100 éves korig.


-ár: 250 Ft-ot igazán megért. :)


-táj: Szép, alföldi táj, rónák végtelenje meg minden. :)


-összegzés: Kellemes, jó kis túra volt, örülök, hogy eljöttünk, de jövõre, légyszi, legyen kitûzõ!! :)


Köszönjük a szervezést, nagyon jól éreztük magunkat! Ajánlom mindenkinek! :)