Túrabeszámolók


Karancs-Medves

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2018
hoboboboTúra éve: 20182018.04.29 14:34:37
megnéz hobobobo összes beszámolója

 Karancs-Medves, ezúttal 20km


 

Azon kívül hogy a feleségemmel terveztem a túrát még egy dolog motivált abban hogy ezúttal a 35 km-es klasszikus táv helyett a 20-ason induljunk, mégpedig az hogy Boszorkánykőtől lefelé az egykori fogaskerekű kisvasút nyomvonalán halad a túra, érdekelt hogy mi látható még Magyarország első fogaskerekű kisvasútjának emlékeiből.

Az évszázados bükkösben, gyönyörű környezetben fekvő eresztvényi Salgó Hotelben ébredtünk reggel, nagyon bőséges, finom reggelivel együtt is annyit kértek egy szobáért mint egy közepes árfekvésű panzióban, mindenképpen ajánlott a hely, kiváló kiindulópontja a Medves-vidéki túráknak.

No, de mi ezúttal a Galcsik fogadónál kezdtük a napi menetet. A nevezés hamar megvolt, kedves, barátságos rendezők, igényes itiner, és már indulhattunk is.

Irány a Kálvária!

Az 1930-ban épült, történelmi hangulatot árasztó Magyar Kálvária évről évre egyre szépül. Az előző rendszerben csupán a gaz lepte be, a Nagy-Magyarországot formázó barlang el volt falazva, jóformán tiltott zóna volt, bezzeg a fölötte emelkedő egykori Partizán emlékmű...

Az idők változnak, a partizánok eltűntek, Nagy-Magyarország barlang ismét kibontva, és helyreállítva. Érdemes megtekinteni, akár csupán csak egy városnéző séta keretében is ezt a gyönyörű emlékművet.

Felfelé kapaszkodva jobbról, balról pihenőpadok, mindegyiken felirat, "kibékülős" "romantikázós", "kávézós", vagy éppen "szelfizős" pad, jókedvre derítő, vidám kis attrakciók, nem kerül sokba, mégis milyen ötletes!

A Kálvária tetején ellenőrzőpont fogad, itt eddig nem volt, de sokan levágnak egy picit mindjárt az elején, ezért indokolt lett. Pár száz méterrel utána, már a gerincúton haladva jöttek is szembe olyanok, akik későn értesültek a csalfa kis pont létezéséről.

A csodálatosan szép Czeberna-völgyig a sárga sáv jelzésen, a Bányász-körúton együtt haladunk a 35-ös és az 50-es mezőnnyel, ezt az utat jól ismerem, eddig mindig mikor eljöttem a 35 kilométeren indultam. 

A Czeberna-völgy ellenőrzőpontjánál három táv három felé indul, mi a 20-ason jobbra el, a rettegett Karancs-hegy aljában, a Gyopár-forrás völgyében, a Kercseg-laposa felé. Elmélázva nézek el balra, a 35-ös táblácskára, melyen indulva  a meseszép Czeberna-völgyben kapaszkodik a  sárga sáv fel a Karancsra. Annyira nem hiányzik, mert a Karancs-kaptató turista-tizedelő 45 fokos emelkedőjére nagyon élesen emlékszem, úgy kiveszi az ember zsírját hogy a Karancson, kb 9 kilométernél azt hiszi hogy Somoskőújfaluig nem bír lemenni, nemhogy a célig még több mint 25 kilométert!

A Gyopár-forrás mesebelien szép rétjét hétvégi, piknikezős turistáknak találták ki, pihenőpadok, szalonnasütők mindenfelé, ha felnézünk akkor a 727m magas Karancs egyre inkább visszaerdősülő, egykori kőbányája köszön vissza ránk.

A Kercseg-laposánál kinyílik a táj, nem bírunk betelni a zöldellő réten álló magányos fa, és a mögötte emelkedő Salgói vár csodás panorámájával!

Somoskőújfalu határában egy gyönyörű bernáthegyi kutya fogad, majd a virágba borult utcákon kényelmes tempóban haladunk a Határ-büfé felé, amely újabb ellenőrzőpontot jelent.

Útközben egyszer csak vékonyka kis hang szólít meg minket balról... "tetszenek kérni limonádét?"

Egy ház kapujában három kisgyermek ül, (nem, egyáltalán nem kisebbségiek) hevenyészett kis asztal, rajta poharak, limonádé, pár csoki, egy keksz, focis kártyák... megindító volt látni hogy a kis gyerekek szinte mindenüket kihozták ide egy kis pénz reményében.

Annyit iszok a 25 forintért árult limonádéból amennyit csak bírok, egyébként nagyon finom volt, veszünk csokit, és még egy Tottis focis kártyára is szert tettem. (őt legalább láttam élőben is gólt rúgni, még 2005-ben) Egy kis fagyiravalót is hagytunk nekik, az egyik kis gyerek már szaladt is befelé... "anya, anya!"

Ilyenkor el lehet gondolkozni azon ki mit nevez szegénységnek, és picit visszarendeződik az ember értékrendje a normális kerékvágásba.

Az évről évre egyre pukkantabb Határ büfé után az egykori kőszállító kisvasút szépen kiegyenlített töltésén, szinte szintben haladtunk Eresztvény felé, majd a nagyon szép állapotban megmaradt, ma is autók, traktorok járta kisvasúti alagút után enyhén emelkedve, de továbbra is a töltésen haladva értünk fel Eresztvénybe.

Eresztvény mára turistaközponttá avanzsált. Az egykori Napsugár étterem a Novohrad-Nógrád Geopark fogadóépülete lett, a mellette lévő játszótér, gyermekeim régi kedvence szépen karbantartva, megújulva a 'Tarjániak kedvelt pihenőhelye.

A lelkes ZUTÉs pontőrök csurgatós-zsíros kenyeres, szalonnasütős majálissá varázsolták az ellenőrzőpontot, nagyon hangulatos volt, jól sikerült a vendéglátás nekik ezúttal is.

Kellett is az energia, mert a Salgóvár 625 méter magas csúcsa várt ránk. Gyönyörű bükkös öregerdőben kapaszkodtunk egyre felfelé, jól ismert úton, meg megállva, szusszanva, gyakori pihenőkkel, de a vártnál lényegesen jobban haladva.

A vár és annak panorámája megunhatatlan, kötelező jelleggel fotóztam párat, beszélgettem picit az ismerős pontőrökkel, majd irány a Boszorkánykő.

A Boszorkánykő ereszkedője (emelkedője) a brutális, a már-már szinte járhatatlan kategóriába tartozik, fától fáig, egymásba kapaszkodva ereszkedtünk lefelé, majd a piros sáv jelzést elérve az egykori kőszállító kisvasút régi töltésén immár széles, enyhén ereszkedő szintútra fordultunk.

A piros jelzésen Ponyipusztánál pontőrök, majd nagy sajnálatomra elhagyja az ösvény a kisvasút egykori vonalát, és egy erdei, nem túl látványos ösvényen halad a Gedőc-tető csillagvizsgálója felé.

A régi csillagvizsgáló épülete megvan, itt tanultam meg egykoron amit a csillagokról tudok (jó keveset, de azt mind) a pontőrök azt nem tudják megmondani hogy üzemel-e, de szerintem már nem.

Már csak az ereszkedés maradt vissza Salgótarján központjáig, amely egy kevésbé látványos úton, gazos erdőben vezet, majd városhatárt érve hamarosan visszaértünk a Galcsik-fogadóba, a rajt és cél helyszínére.

Pár kedves szó, szép kitűző (35-ön jelvény szok' lenni!)  és egy szép túranap után jóleső fáradtsággal a lábakban elégedetten indultunk haza.

 

fotóalbum


 

K-M 35 2016:

 
 
 Túra éve: 2017
plancziTúra éve: 20172017.05.04 15:41:52
megnéz planczi összes beszámolója

 A KARANCS-MEDVES FELFEDEZÉSE


Nincs is annál kényelmesebb, mint amikor egy ismeretlen tájat szervezett túra keretében fedezhetünk fel. A Karancs-Medves teljesítménytúra számomra egy ilyen esemény volt, amely a testmozgás mellett egy fantasztikus, természeti és történelmi látnivalókban egyaránt gazdag vidéket tárt fel előttem...


http://www.turistamagazin.hu/a-karancs-medves-felfedezese.html


 

 
 
 Túra éve: 2016
tibi75Túra éve: 20162016.05.01 21:39:53
megnéz tibi75 összes beszámolója

 


Mottó:


"180 km, néha több


  Valamiért mégis mindig eljövök


  Kapud előtt álltam, város évekig


  nem maradtam soha nálad reggelig..."


 


Acélváros. Bányászváros. Kohászváros. 


Gyermekkorom legkedvesebb emlékeinek városa. Télen, nyáron jártunk, hetekre, papa, mami, Salgóvár-túra, Karancs-túra, strand, fagyi, szalonnasütés, TIT-üdülő, csillagvizsgáló... boldog gyermekkor, mindig eszembe jut Salgótarján kapcsán.


Talán ezért is van hogy mindig felfokozott érzelmi töltéssel jövök erre a vidékre, itt  "bárhova lépek otthol vagyok..."


Rég volt már hogy egy túrára készülődve az óracsörgés előtt 2 órával kipattantak a pilláim és nekiálltam készülődni. Talán a 2014-es utolsó kéktúrámon fordult elő velem ilyen utoljára... és most megint tegnap hajnalban.


3 órakor ébredtem, így aztán némi autókázást és egy gyors nevezést követően 6:05-kor már neki is kezdhettem az idei K-M 35 első kaptatójának, a Kálváriához vezető lépcsősor combizom-bemelegítő barátságos kis fokainak. Szerencsére egy a 20 km-en futó pesti fiatalemberrel való beszélgetés elvonja a figyelmem az első megpróbáltatásról.


 A kora reggeli fény-árnyék játékban látomásként feltűnő, eredeti 1920-as évekbeli állapotára visszaépített Magyar feltámadás barlang volt az első meglepetés, legutóbb még nem ilyennek láttam, el volt falazva, mint megtudtam 2014-ben építették vissza eredeti formájában. Akinek nincsen múltja annak jövője sincsen, egyből ez a gondolat jutott eszembe erről, de úgy látszik erre a 'tarjániak is rájöttek már... 


Különösen annak tükrében válik még érdekesebbé a múlt hogy a túra útvonalának jelentős része az 1924-ben visszacsatolt falvakra és a velük együtt visszakapott Medves-vidékre esik. 


A Kálvária szerpentinjének leküzdése után a Ceberna-völgy bejáratáig enyhe hullámvasutazás jön, lehet menni szépen, ezt a lendületes bő 5 kilométert 50 perc alatt teszem meg és messze nem én vagyok a leggyorsabb, sorban lépnek el mellettem a túratársak, itt még együtt halad az 50-es és a 35-ös táv mezőnye.


A Ceberna-völgy egyszerűen meseszép, a felkelő nap sugarainak köszönhetően a szokásosnál is szebb arcát mutatta a  kis tisztás, elvonván a figyelmet a közeledő Karancs-kaptató által okozott félelmekről, amelyek azonban hamarosan ismét magukkal ragadják a helyet kicsit is ismerő turistát...


A Karancs-patak medrében egyre meredekebben emelkedve halad a túra, mikor egyszer csak egy jobb fordulóval kikapaszkodik a Karancs egyik legmeredekebb oldalára, és azon komoly megpróbáltatások árán felkapaszkodva éri el a következő ellenőrzőpontot, a Karancs-Kápolnát.


Az Árpád-kori eredetű kis kápolna után nem sokkal a Karancs-csúcs következik, ahol egy kódot kell felírni, de ezúttal a kilátóba is érdemes volt felmenni, ha nincs is igazán "Tátralátó" idő a kilátás ezúttal is nagyon szép, a közeli völgyekben megbúvó kis felhőpárnácskák külön érdekessé teszik a panorámát.


Somoskőújfaluig erős ereszkedés, van aki a határsávban megy, de én ott februárban voltam és tudom hogy milyen bokatörő tud lenni, így aztán betartom a piros 3szög útvonalát amit az itiner is preferál. 


Somoskőújfaluban az egyre jobban kocsmásodó Határ büfé előtt van a pont, majd az egykori kőszállító kisvasút nyomvonalán halad a túra Eresztvény felé, remek kilátással a távolodó Karancsra. 


Az Alagút előtt a sárga jelzés, a Bányász-körút jelzése egy erős jobbkanyarral kikapaszkodik az erdőbe, meredek emelkedővel indul a Dornyay th romjai felé, a K-M 35 túra is erre megy, rutinból mi is vagy 5-en... de ezúttal nem ez volt a nyerő út!


Az ellenőrzőpont nem a Dornyaynál van hanem Eresztvényben, és az alagúton keresztül, a kisvasút vonalán továbbhaladva kellett volna elérni, ami így nekünk így kisebb kerülő árán (kb plusz 600-800 méter) sikerült csak, kellőképpen fel is bosszantott az incidens... 


Na, mindegy, irány a Salgó vár, a piros rom jelzésen az évszázados bükkös megunhatatlan még akkor is ha az elmúlt esztendőben vagy 4-szer láttam már, annyira más hangulata van egy ilyen erdőnek mint a pár éves újulatosoknak, vagy egyéb, fiatal erdőknek, nekem ez a nagybetűs ERDŐ. No, meg még a fenyvesek és a szintén évszázados tölgyesek, szerencsére ezekből is akad errefelé.


A Salgó várban az öregtorony alatt ülnek a lelkes pontőrök, és mivel a köd is felszállt így aztán a kilátás is egyre szebb, csinálok pár fotót és usgyi tovább Salgóbánya felé...


Az erdészháznál ezúttal is megcsodálom a falu szülöttének, Zenthe Ferencnek a meglepően jól sikerül szobrát, majd a buszfordulónál lévő kiskocsmában frissítek, és a pultos hölgy engedélyével otthagyom a mellényemet, amely reggel a 0 fok közeli hőmérsékletben még nagyon kellett, de 15-20 fokban már nem éreztem elengedhetetlenül szükségesnek... 


A Medves-hotel (egykori úttörőtábor) előtt a sárga felkapaszkodik az 550 méter átlagmagasságú Medves-fennsíkra, nehéz fokozni a csodákat, de talán mégis ez a pár kilométer a fennsíkon, a Salgó-vár, a Bükk, a Mátra és a Felvidék hegyeinek ölelésében a túra legszebb szakasza, egészen Szilváskő-pusztáig. A Bányász-körút karöltve az Északi-zölddel a fennsík peremén haladva 500-600 méteres magasságból olyan panorámákat nyújt amit leírni nem lehet, de a fotók sem tudják igazán visszaadni azt a mesebeli miliőt.


 Alkalmilag megismert túratársam akivel pár perce beszélgettem csak annyit mondott:


" húú bmg, ez nem semmi, lehet ezt még überelni? itt aztán minden megvan amit a földrajzórán tanultunk..." 


A Gortva-forrásának vidéke is megér egy családi kirándulást, a vöröses, kénes vizű patak környéke az évszázados bükkösben szintén lenyűgöző, szinte sajnálom hogy sietnem kell, de a végére általában még a szintidővel is hadilábon szoktam állani, annyit fotózgatok, nézelődök ezen a túrán.


Rónabányánál a ponton vizet osztanak, ugyanazok a biciklisek érnek utol mint akik a Salgó-várnál, sőt korábban is már többször elhaladtak mellettem, ez azért némi büszkeséggel tölt el, csak nem vagyok olyan lassú...:-)


A Szilváskő alatti százados bükkerdő felét sajnos kivágták, de ennek köszönhetően viszont ismét az egész korábbi és az ezután elkövetkező útvonalra kilátást nyújtó panoráma nyílt a környékre.


Szilváskőpusztától a Kohász-Kéktúra becsatlakozásáig semmi más csak hullámvasutazó menetelés, kezd már érződni a pacskerekben a sok kilométer, néha már meg-megállok csak úgy leülni pár percre iszogatni, pihengetni, de nincs mese, menni kell! A Kohász-Kék egy kellemes kis völgyben meredeken ereszkedik a Salgótarján-Mátraszele közt húzódó műútig, majd azon pár száz métert megtéve indul tovább Inászó felé.


Inászóbánya felé a földút leágazásában saját készítésű(!) sport szelettel várnak a lelkes szervezők, majd az egykori kis bányásztelepülés romjai, bányagödrei közt végeláthatatlannak tűnő menetelés az enyhén emelkedő Kohász-kéken a rettenetes(en magasnak tűnő) Pécs-kő csúcs felé. 


A Pécs-kő utolsó kaptatója alatt megpihenek, első alkalommal 2010-ben itt akartam feladni, ezen picit elmélázok, no de ez már a múlt, most azért erről szó sincsen, húzzunk bele, húzzunk bele!


Pécs-kő, ismét száz+ éves fák, többnyire tölgyek, kilátás a Somlyó felé, háttérben a Mátra, víz, bélyegző, majd ereszkedés, az utolsó roham a cél, a Galcsik-fogadó felé!


A városba beérve ismét beszélgetésbe elegyedek azzal a kedves párral akikkel a túrán egymást kerülgettük végig, megmutattam nekik a város celebjének egykori lakóházát, majd amíg fotózgattak kiléptem, és a központon gyorsan átvágva  így 9óra 25 perccel sikerült ismét teljesítenem ezt a gyönyörű túrát.


A díjazás (jelvény+oklevél) átvétele után a kocsinál átöltöztem, majd egy kis kitérővel az ott hagyott mellényemért Salgóbányára ismét rengeteg élménnyel gazdagodva indultam haza.


A túra fényképalbuma:


konfartibi Karancs-Medves 35 című albuma az Indafotón


 

 
 
 Túra éve: 2015
RitaBTúra éve: 20152015.04.26 08:57:41
megnéz RitaB összes beszámolója

 


Karancs körüli kevergés - Medves alatti bolyongás :)


 


A Karancs Medves túrát szeretjük. A tájegységet is – nagyon :)


Harmadszor volt szerencsém indulni a KM35-ön, és remélem fogok még párszor...


Hátugye kimásztunk a város fölé rögtön az elején. Így nyáriasítani kellett a ruházatot, miközben az ismerõsök elhúztak. Majd az elsõ pontig hasítottunk mint a nyíl (nemröhög!), és még a dumcsi is ment.


Innen munka volt, fel kellett menni a Karancsra, és azért ez egy atomjó emelkedõ, maj' belepusztulsz mire felérsz :D. „Emlékezetbõl” jól elfordultam elõször a sárgára, aztán a csúcsjelzésre, nem hallgatva a jó tanácsra... Pedig egy kedves futó próbált segíteni, de nem hagytam neki :D. Szóval elõször Karancs, ahol összefutottam Petiékkel, akik meggyõztek arról, hogy mégis nézzem már meg azt a kápolnát, hát megnéztem. Lestatot ott találtam a ponton, de mivel õ nem a Karanccsal kezdett, így hamarost elváltak útjaink, mert leereszkedtem a sárgán (azt a menekülõutat már lefagysz-szalagozáson is igénybe vettem, csak akkor az északi zöldrõl jöttem). A vasúti felüljárón átcipeltem az ebet, míg két kedves kissrác segített és áthozta a botjaimat :D. Megbeszéltük, hogy az õ fabotjaik sokkal jobbak mint az én gagyi fémbotjaim ;). A kocsmában ittam egy õszilét, miközben megbeszéltük a juhásszal, hogy a kutyám a Medvesen nem fog veszélyt jelenteni a nyájára. A vegyesboltban zamatos almát és Töfi számára zsemlét vételeztem, amit a falu határában el is kezdtünk fogyasztani (én az almát, õ a zsemléket).


A sárgán a fenyõerdõ illata maga volt a mámor. Közben a Salgóvár látképe... Hmmmm... Aztán Töfi úgy gondolta nincs elég szint a túrában, így elmentünk egy kis mélyútra mert miért ne. Aztán „vonatoztunk” egy jót az alagúttal kezdõdõ úton Eresztvényig. A ponton utolértem Petiéket, levizeztük a kutyát, megkóstoltuk a szalonnazsíros hagymás kenyeret (ez utóbbit Töfi elszabotálta) és mentünk a mesevölgybe faállatokkal fotózkodni :D.


Salgóvárnál megint rengeteg ismerõs volt, hát még panoráma. Somoskõ vára számomra a leg-leg-leg. Annyira jó nézni = ).


A várból lefelé kóvályogtam ott megint mindenfelé, de végül is kicseréltük a feljövõkkel az infókat, miszerint õk jobbra a várhoz érnek én meg jó úton vagyok a buszforduló felé. Aztán egy futóval akadtunk össze egy darabon útkeresési bonyodalmaink megosztása céljából mielõtt a Medvesen végleg elhúzott (remélem utána már nem tévedt el).


A szorszám-bemondós ponton Töfi sztrájkba lépett, így pihentünk egy almányit miközben eltársalogtunk a pont õreivel.


Rónabánya felé az a szintút maga a tömör gyönyör. A színek, a látvány, a mezõ a fa, jajjminden=). Hát megállunk nézni, nagyokat szippantani a meleg tavaszi levegõbõl. A ponton kapunk friss vizet, a ropit meghagyjuk az esetleg éhesebbeknek. A sárgán megint ácsorgás, hol kanyarodik fel az út... Felsétálok 1 korai elágazáson, erre elfogy az út... vissza, persze 50 méter után megvan az elágazójel. Innen elég sokáig nagyon jól lehet követni a sárgát, így hangos erdõben-éneklés következik („Elkártyáztam a gyönge szívem...”) persze hosszú egyenes szakaszon, ahol se elöl se hátul nincs ember hallótávolságban :D.


Majd megint megelõzök egy párt, már ki tudja hanyadszor, akik az úton haladnak, én meg ugye hol igen hol nem. A kéken lemegyünk a mûút alá, hogy Töfi fürödjön a patakban, aztán egy csalánmentes füves szakaszon feküdtünk kicsit... Aztán megnéztük a sárga kerékpárjelet, mert nem kitérõztünk még eleget. A tévedés alapos gyanújakor megettem az utolsó szendvicset és realizáltam, hogy a kéken kellett volna továbbmenni. Evvan, az utolsó ponton már ismerõsként köszöntjük egymást a párral, akiket végig kerülgettem, és hát megint megelõzöm õket, majd azon morfondírozok, hogy a szalagok máshol is milyen jól jöttek volna. Aszfaltos utcák, botok a zsákba, a legjobbkor érkezik 2 gyorslábú túrázó, akiket követve bevonatozok a célba.


A jelvény szép, jó társaságban várjuk a többieket, csak a zseniális túrázó-menüt vesszük észre késõn. Sebaj, talán jövõre :)

 
 
 Túra éve: 2014
tibi75Túra éve: 20142014.05.04 21:13:03
megnéz tibi75 összes beszámolója

 "Tavaszi Szél(l) vizet áraszt virágom, virágom..."


 

Freddie Mercury óta még nagyobb népszerûségnek örvendenek ezek a sorok kicsiny hazánk folklórjában, de a bennük rejlõ igazságtartalomról én csak most gyõzõdtem meg igazán a múlt heti Karancs-Medves túránkon, ennyi vizet én még életemben nem láttam errefelé sem fentrül, sem lentrül csörgedezni! 

 Persze mit várjon az ember ha még a túratársát is úgy hívják mint a nemes kikeleti légáramlatokat? :-))

 

 Egy hét alatt sokat ülepedett az élmény amelyet a 2014-es Karancs-Medves 35 túra jelentett számomra, így aztán a célba érkezést követõ "miafrancnakkelletteznekemsohatöbbetnemjövökide" érzést már régen felváltotta a jókedélyû visszaemlékezés, az "írnikénerólaháthamásnakismegjönmajdakedve" hangulata.

 Ennek jegyében próbálom meg bemutatni ezt a gyönyörû túrát, a sárga sáv jelezte Bányász-körutat, amelyet bárki bármikor idõkorlát nélkül szintén bejárhat, és ha az igazoló füzetkébe feljegyzi a túra kódjait akkor jogosult lesz ugyanúgy a "Nógrád Megye Természetjárója" címre és jelvényre. 

 

Indulás Salgótarján központjából, jelen esetben a Galcsik fogadóból, 8óra 30 perckor, Zoli elmajszol még egy szendvicset aztán uccu neki, irány a Kálvária! 

 

 -A Kálvária 1930-ban épült Trianon emlékére, 176 lépcsõ vezet fel amelyek megtétele után egy kõfal fogad. Régen itt egy barlang volt, melynek bejárata a történelmi Magyarországot formázta. Mióta az eszemet tudom ez a barlang el volt falazva, de a térkép az utóbbi években már rá volt rajzolva újra, és most, 2014-ben láttam elõször újra kibontva a falat, jelenleg éppen felújítják ezt az emlékmûvet.-

 

A felfelé vezetõ lépcsõsor meredek ugyan, de ekkor még nem sejtjük mi vár ránk, az csak a stációk közt szerpentinezõ ösvényen kezd gyanús lenni: a felfelé tartók már itt csúszkálnak össze-vissza, velünk együtt, de ekkor még bízunk benne hogy jobb lesz...

Zoli közben segít egy középkorú hölgynek, aki egy pillanat alatt úgy néz ki egy perecelést követõen hogy szerintem már itt elgondolkodott hogy miért is nem maradt otthon inkább ebédet fõzni a családnak? 

 A Pipis-hegyre felérve enyhén hullámzó szintútra váltunk, a sár marad, de már kezdjük megszokni, folyamatosan beszélgetünk, egészen jól haladunk. Néha csak úgy közbeszúrok egy-egy megjegyzést Zolinak: "...te, én félek a Karancstól...", de láthatóan nem nagyon érti, persze az õ kondijával én sem akarnám érteni...:-)

Hamarosan elérjük a Ceberna-völgy tisztását, amely még most is olyan mintha egy mesébõl bukkant volna elénk, hát még szép idõben! Itt van az elsõ E.P., nagyon kedves személyzettel, de a feketeleves is itt indul, a kaptató a 727m-es Karancsra.

 Eleinte a Karancs-patak medrében emelkedünk, nem vészes annyira, párszor kapom is a kérdést, hogy na, ez az? Nem, nem ez még csak a kezdet.

 Aztán egyszer csak ott állunk azon a helyen ahol a kezdõ túrázók remegõ szájszéllel, megtört tekintettel fordulnak vissza és keresnek más hobbit maguknak a túrázás helyett: a patakmederbõl derékszögben kifordul az ösvény, egyenesen neki a hegy legmeredekebb oldalának, hogy egy hajmeresztõ szerpentinen törjön a csúcs felé. "...amitõl tartottunk abban már benne vagyunk..." mondhatnám én is Mikes Kelemen után szabadon, már ha tudnék beszélni ebben a helyzetben.

Komolyan mondom, volt mikor azt hittem hogy egyszerûen nem fogok tudni felmenni, a klasszikus egyet elõre kettõt hátra mondás itt szó szoros értelmében volt értendõ a sártengerben! 

Mindent elárul hogy 7.6 km után a 686 méteren álló Karancs-kápolnát 2 és fél óra alatt értük el, a Karancs-csúcsát pedig kereken 3 óra alatt.

 

 -Karancs, Szent-Margit kápolna. A legenda szerint névadója ugyanaz volt mint a Margit-szigetnek, építtetõje pedig IV. Béla. Búcsújáró hely, a rendszerváltást követõen 1991-ben felújították, most szép állapotban várja a híveket és a túrázókat. Teljesen nyitott, a belépés így aztán bármikor, bárkinek szabad.

Karancs-kilátó: Pontosan úgy néz ki mint a Tepke-kilátó, vasszerkezetõ, 22 méter magas, olajfúrótorony volt egykoron mindkettõ. A '70-es években már állt, gyerekként mindig is féltem felmenni rá, ez mára már szerencsére elmúlt.:-) A 2000-es évek elején felújították, azóta biztonsággal látogatható.

Szubjektív véleményem szerint az ország legszebb kilátását adja, 100-150 km-es légvonalbeli távolságban lényegesen magasabb hegységek láthatók innen, úgy mint a Tátra, délen a Mátra, nyugaton a Börzsöny, keleten pedig a Bükk.- 

 

Itt kódot kellett felírni, utána egy félórás meredek ereszkedéssel, némi sárban szánkázással már Somoskõújfalun is voltunk, a Határ Büfében a következõ pontnál. Itt átöltöztünk és frissítettünk is egy kicsit, az órára pedig rá sem mertünk nézni. Zoli elhûlve konstatálta hogy még csak 11 km-nél járunk, 1000 m körüli szinttel, még van 25 km és a lábaink már szinte citeráznak...kemény lesz!

 Somoskõújfalut az egykori kõszállító kisvasút töltésén hagytuk el, jól járható beszélgetõs útvonal ez, egy ipartörténeti érdekességgel az egykori kisvonat alagútjával fûszerezve.

  Eresztvény, Dornyay-turistaház, a következõ pont, itt van a kód is amit a kis füzetkébe fel lehet írni. Szeretném ha nem kéne azt írnom errõl a turistaházról hogy "egykori", talán van rá esély hogy felújítják. 

Mindenesetre a piknikhangulatban lévõ nyugdíjas pontõrök jól feltalálják magukat, nagyokat nevetnek, szalonnát sütnek, zsíros kenyeret csepegtetnek a jobb sorsra érdemes falak közt. Õk látták még fénykorában is ezt a házat, de még én is emlékszem rá mikor túrák után bejöttünk ide egy-egy innivalóért, ropiért.

Továbbindulunk a már jól ismert sárga sáv jelzésen, irány a Salgó vár!

Közvetlenül a vár alatt csodálatos bükkös fogad, -innen piros rom jelzésen haladunk tovább-, a tájékoztató táblákból megtudhatjuk: 100-120 éves bükkös ez, gyönyörûszép erdõ minden évszakban, az oszlopcsarnok-bükkös fennséges hangulatot áraszt! 

Szerencsére az emelkedõ azért annyira nem hosszú, hamarosan felérünk a 625 méteren lévõ sziklavárba, Zoli hosszan idõz fent a toronyban, körülnéz alaposan, a kilátás innen is szinte páratlan, a Karancsihoz hasonló. 

Ez az a pont ahonnan szépen körbe lehet járni szemmel azt az utat amit eddig megtettünk és azt is ami még hátra van. "...még nézni is tereh...":-)) 

 15 km-nél járunk, de a nehezén már túl vagyunk, ami a szinteket illeti. 10 perc ereszkedés után Salgóbányán járunk, ez az 1924-ben Magyarországhoz visszacsatolt egykori bányász, ma üdülõfalu Zenthe Ferenc szülõfaluja is egyben, egy emlékpark, utcanév és egy szobor õrzi a Tenkes Kapitányának emlékét. 

 A sárga jelzés a Medves Hotel mellett elhaladva hamarosan felkanyarodik Európa legnagyobb kiterjedésû bazaltplatójára, az 550m átlagmagasságú Medves-fennsíkra. Egykor bazalt és szénbányák adtak itt munkát sok ezer embernek, mára már egy sem mûködik, viszont egy erre tévedõ érdeklõdõ természetjárónak paradicsom a környék, az egykori kõbányák, kis tavak, források, épített és természeti emlékek sokasága kínál rengeteg élményt és látnivalót.

 

"...a rónaságon hét határon száll, repül a szél(l)..." :-)

énekelhetnénk, mert a táj megtévesztõen hasonlít az alföldi vidékekre, csak akkor tûnik fel hogy valami még sincsen rendben a dologgal, mikor körbenézünk, és a 600 méter feletti hegycsúcsok mind szinte szemmagasságban köszönnek vissza nekünk, Karancs, Salgó, Sátoros, és az egyre közeledõ Szilvás-kõ. A többiek pedig mind-mind alattunk valahol...érdekes helyzet! :-)

 A Medves-fennsíkon ered a Szlovákia felé sietõ Gortva-patak is, aki az Északi Zöldet is járja annak ismerõs lehet, (de aki részt vett a Palóc LeFaGySz-on annak is) a Gortva-völgye szintén felejthetetlen látnivaló, az itt-ott felbukkanó kilátás Szlovákia felé gyönyörû, de ez már szinte megszokottá válik annak aki ezt a vidéket járja...

Rónabányán ellenõrzõpont, stílszerûen egy 120-as skodában berendezve, innivalót és csokit is osztanak a kedves pontõrök, Bányász-körút pedig tovább indul a 625 m magas Szilvás-kõ felé, amelyet nem érint ugyan, de érdemes rá felmenni, bazaltoszlopok, jégbarlang, gyönyörû kilátás innen is, Szilváskõpusztán még szállás és sípálya is található. Az út mentén karsztvidékre jellemzõ dolinaszerû mélyedések figyelhetõk meg a fák közt, ezek az egykori bányavágatok beomlása miatt keletkezett mélyedések.

 Szilváskõpusztától átkötõ jellege van a túrának, a cél a Salgótarján felett magasodó Pécskõ, amely kb 10 km. Szép erdei utak ezek is, bárhol megállnák a helyüket szépségben önmagukban is, de az idáig tartó 24 km olyannyira elkényezteti a turistát hogy erre már fel sem figyel, csak önfeledten beszélget, és elõször a túra során ránéz az órára... és elképed, és lemered...vazz, kb. 7 km van még és alig több mint másfél óra!

 Tervezett zoknicsere elmarad, belehúzunk, itt érzem elõször igazán hogy Zoli mire (lenne) képes ha én nem tartanám fel. Néha bele kell kocognom hogy tartani tudjam a tempót maratonifutó képességekkel rendelkezõ barátommal, de most az egyszer nem bánom, jó lenne beérni. 

Egyszer csak érzem hogy fogy a power, meg kell állni... leülök, Zoli is megáll, valamit ennem kell. 

Tudjuk hogy: "Csak a Puffin ad erõt és mindent lebíró akaratot!", így aztán ennek jegyében betömök egy zacskó gumicukit, (egyben) Zolinak is jut pár szem belõle, ez pont elég arra hogy utána felmenjünk a Pécskõ egyébként nem annyira acélos emelkedõjén. Utolsó pont.

 Innen lefelé már semmi nem fontos, szinte futunk, de közben megint beszélgetünk is, hiába azért ereszkedni mégicsak sokkal könnyebb. 

A célban barátságos szervezõk fogadnak, megkapjuk a jelvényt a túráért, a palacsintajegyet, tollászkodunk, aztán a másik jelvényt is, majd az adrenalinszint csökkenése miatt egyre jobban fájó-sajgó begörcsölõ lábakkal immár vánszorgássá degradálódó mozgással elvergõdök a kocsiig, hogy aztán felvehessem a fogadónál "minthamisemtörténtvolna" állapotban leledzõ nézelõdõ barátomat.

Nagyon jó túra volt minden viszontagság ellenére is, remélem jövõre is el tudunk jönni!

 

Ezúton is köszönöm túratársamnak "Tavaszi Széll"nek a segítséget és a jó társaságot!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 
 Túra éve: 2013
marton4Túra éve: 20132013.04.28 22:03:10
megnéz marton4 összes beszámolója

 


Karancs-Medves 50 teljesítménytúra beszámoló 2013.04.27


 


„Erdõ övezte völgy ölén elült a zaj, a lárma,


A csendet immár semmi sem zavarja,


Csillékben ontotta a szenet a bánya,


aknakötelet, búsan álló gépeket  ma rozsda marja, marja


a bányász megy, csak könnye hull, - hol küzdve élt – a rögre,


magával viszi mindenét, családját, karját,


de szívét azt itt hagyja örökre.”


(Fiatal bányamérnök verse, amit a Ferenc-lejtõsakna (szénbánya) bezárása miatti meghatottságából írt.)


 


Hol is vagyunk? A Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet nem fedi le…az egész, hasonló nevû vidéket,…a túra során is gyakran „kilógtunk” belõle..


Még a közelben élõknek sem olyan könnyû meghatározni a helyzetüket, mint pl. a Bükk, a Mátra esetében, hogy csak a „hazai” tájakat említsem példának, így el tudom képzelni, hogy azoknak, akik még nem jártak ezen a környéken, vagy csak futólag ismerik, gondot jelenthet a Karancs-Medves tájföldrajzi besorolása. A Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet nem fedi le ugyan az egész, hasonló nevû vidéket, és a túra során is gyakran „kilógtunk” belõle, a most idézett, az említett tájvédelmi körzetre vonatkozó meghatározás jó közelítést ad arra, hol is töltöttük a mai napunkat igazából:


„A 67,09km2 Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet két egymástól különálló mozaikra tagolódik. A nyugatabbi, kisebb, mintegy 24km2-nyi területû karancsi egységet az államhatár, valamint a Karancsberény-Karancslapujtõ-Karancsalja falvakat Salgótarján északi és Somoskõújfalu nyugati peremével összekötõ, nagyjából félkör alakú vonal övezi, míg a keletebbi nagyobb, mintegy 43km2-nyi medvesi területet ugyancsak az államhatár, ill. Somoskõújfalu-Salgópuszta-Zagyvaróna-Szõrõspuszta-Bárna települések vonala mentén lehet körbekeríteni. A két területegységet egy pár száz méter széles, észak-déli csapású hosszanti szerkezeti völgy választja el egymástól, amelyet jól kirajzol a Salgótarjánt Somoskõújfaluval összekötõ fõútvonal és vasútvonal, és abban halad dél felé a két település között útjára induló Tarján-patak is. Tájföldrajzi szempontból a karancsi rész a Karancs nevû kistáj része, amely az Észak-magyarországi-középhegység nagytájhoz, azon belül a Cserhát-vidék középtájhoz és a Karancsság kistájcsoporthoz tartozik. A medvesi rész pedig a Medves-vidék nevû kistájhoz tartozik, amely szintén a Észak-magyarországi-középhegység nagytájhoz, de azon belül az Észak-magyarországi-medencék középtáj és a Felsõ-Zagyva-Tarna közi dombság kistájcsoport része.” (a BNP kiadványából).


A Karancs-Medves túra azóta fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé.


Ugye, most már minden világos?:) 2008-ban jártam utoljára a Karancs-Medves teljesítménytúrán, ami feledhetetlen élmény volt. 5 éve tervezem, hogy megismételjem, de számomra is érthetetlen okokból csak most sikerült ezt az álmomat megvalósítani. A Karancs-Medves túra azt követõen fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé, amiben most sem kellett csalatkoznom. Ha az évek hosszú során valami nagyon jóra, valami eufórikusan emelkedett dologra szerettem volna gondolni, ami igazán feldob, hát sokszor ez a 2008-as teljesítés járt az eszemben, ez volt az igazi életöröm, a boldogság, a fizikai jóllét, az újjászületés túrája és szimbóluma. Kérdés, hogy a mai nap hozzátett-e, vagy esetleg elvett ebbõl az emelkedett, „virágos hangulatú” képbõl? Ki-ki eldöntheti, ha netán elolvassa ezt a beszámolót, s talán számomra is világosabb lesz ez a kérdés, ha összefoglalom csak úgy magamnak a gondolataimat. Ez egyszer igyekszem rövid és tömör lenni, hiszen kint dühöng a jó idõ, és az új biciklim hetek óta csak porosodik a garázsban. (Egyébként hihetetlen, de most néztem rá jobban az emléklapomra, amin az áll: Szegedi József sporttársnak, aki a Karancs-Medves 50 teljesítménytúrát JÓKEDVÛEN teljesítette. Ezek szerint tudják!)


Az árnyékom az útszéli bokrokra vetülve suhan velem.


Menetbõl megbirkózom a start-cél állomás, a Galcsik Fogadó elõtti parkoló-automatával, ez az elsõ igazi sikerélményem a mai napon. Amióta egyszer csak kalandos körülmények között tudtam kiszabadulni egy ausztriai parkolóházból, minden ilyen automatát gyanakodva méregetek az elsõ alkalommal, és a fenntartásaim gyakran igaznak bizonyulnak. De most nincs gáz, máris a teraszon termek. A mezõny eleje már elrajtolt, 10 perc múlva követem õket. Rövid utcai haladás után balra fordulva a sárga négyszögön, egy meredek lépcsõn kezdem a Pipis-hegy déli szoknyáján a felkapaszkodást, majd hamarosan végig kanyargok az 1949-ben felállított, 1991-ben felújított, a pápa által is felszentelt Trianoni Emlékmû 12 stációja között felfelé kígyózó gyalogúton, fel egészen csúcskeresztekig. Fent megállok egy pillanatra, és visszatekintek az fényben úszó Salgótarján „felhõkarcolós”, modern belvárosára, és néhány légi-fotót készítek róla, majd magam mögött hagyva az álmosan ébredezõ várost, végleg beveszem magam az erdõbe, a természetbe. A mai napot olyan kocogós-gyaloglós-fényképezgetõsre tervezem, amibõl a Karancsig a kocogós fázis dominál. Nagyon élvezem, különösen a Ceberna-völgy bejárata utáni szakasz esik jól, amikor a nap egyre magasabbra emelkedik, és fénye végigsúrolja a hegycsúcsokat. Jobbra tõlem, fokozatosan a hátam mögé tolódva hívogatóan magasodik felém a Karancs hatalmas napsütötte tömbje. Futok egy messze igyekvõ kicsiny patak, a Kercseg nyomvonalát enyhén kanyarogva, szorosan követõ földúton, körülöttem a lassacskán zöld színbe öltözõ pompás táj, mellettem vakítóan fehér virágzó kökény bokrok, amelyeknek mézédes illata a tüdõcsúcsomig hatolva pezsgeti fel a véremet, mindenféle különös, jótékony-gyógyító folyamatokat indítva el a szervezetemben. Az árnyékom az útszéli bokrokra vetülve suhan velem. Úgy érzem magam, mintha egy száguldó vonaton ülnék, és most megbûvölten néznék ki az ablakon, friss reggeli illatoktól megszédülten és megrészegülten nézem a mellettem vágtatva elmaradó pompázatos tájat, amin végigsöpör a szerelvény árnyéka.  Így érkezem a Karancsaljára, ahol az életörömömet késlekedés nélkül rázúdítom a gyanútlan pontõrökre. Szerencsére Õk is valami ilyen április végi eufóriát éreznek, és ebben rövid idõn belül egyezségre jutunk. Majd egy 270fokos fordulatot vesz a szerelvény, és döcögve nekivág a Karancs felé vezetõ útnak. Ahogy magányosan bóklászok az erdõben, jó 20 méterre elõttem, egy a téli bundáját már elvesztõ, hatalmas, több száz kilós, sötét színû vaddisznó csörtet át a turistaúton. Hiába kapok a gépemért, még be sem kapcsolom, már eltûnik az erdõben, ahogy ez lenni szokott. Megnyugtató, hogy láthatólag menekül elõlem, és nem fordítva történik mindez. Valószínûleg hamarabb feljutnék a Karancsra fenekemben egy ilyen dúvaddal. Vaddisznó helyett, a túra útvonalán az ösvényt mindenütt szegélyezõ különféle ibolyákat fényképezgetem, õk legalább nem szaladnak el, békésen tûrik az inzultust. Néha olyan érzésem van, mintha szorgos kezek ültették volna ide ezeket az aranyos kék-lila virágokat, mintegy a mi gyönyörûségünkre, szinte egyetlen métert sem kihagyva. Az ibolya magját hangyák hurcolják széjjel, a magon található „hangyakalácsért” cserébe, nem csoda hát, hogy az ibolyák szinte mindenhová eljutnak, ahová egy normális hangya is. A hangyák között életkoruktól is függõ munkamegosztás létezik, ezt nem régen igazolták egy megfigyelésben, amiben 2 milliárd fotót készítettek hat kolóniáról (nem én voltam). A hangyákat trükkös módon megjelölve, egyenként tudták követni õket. Igazolták, hogy a fiatalok a gondozók, a középkorúak a takarítók, és az idõsebbek járnak élelemért. Tehát „hangyáéknál” nem életre szól egy állás. Felemelkedve a szamárlétrán, mindenkibõl válhat ibolyamag-cipelõ egyszer (de ibolya nem). Egy festõi szurdokvölgyben kezdem meg a meredek kapaszkodást a zöldön, de jól megy viszonylag hamar „nyeregbe” kerülök, ahonnan egy pár száz lépés a szépen felújított középkori Szent Margit Kápolna. Jó kondícióban lehettek a hívõk, ha ezt a kápolnát gyakran meglátogatták, szép kis teljesítménytúra már csak ide feljutni. A mai nap során rengeteg rövid távossal többször találkozom, mert olyan a túra útvonala, hogy lényegében ugyanazt a nyomvonalat járják körül, miközben minket, 50-eseket hatalmas vargabetûkre „kényszerítenek”. Egy 35km-en indult sráccal kb. 5x találkozom újra. Megérzés, hogy már elsõ alkalommal leszólítom, mert olyan ismerõs nekem, de megállapítjuk, hogy nem vagyunk ismerõsök. A 2. találkozás táján már be is mutatkozunk, az utolsó találkozásnál pedig már jó ismerõsként válunk el az erdõben, ahol õk a kék, mi a sárga vonalra térünk majd rá, az utolsó, legkeményebb vargabetûre. Hát így szocializálódom az erdõben. Elõttem csupán egyetlen 50km-n haladó, nálam idõsebb túratárs, egy nagy sporttekintély robog, akivel már volt szerencsém a Cserhát 50-en egy jó darabig együtt futkározni, a Karancson is találkozunk, és kezelünk, még a Salgóvárnál is találkozunk, majd a nyakát szegi, úgy rohan lefelé, de, amikor elidõzök egy-két barátságos helyen, azalatt végleg megugrik, nincs értelme tovább üldözni. Így az elõbb említett többszörös rövidtávos rövid találkozókat leszámítva, mivel az 50-es mezõny mögöttem van, magamra maradtam.


Ez azt is jelenti, hogy a túra alatt 6,5 órával kevesebbet öregedtem. Odúk szakszerû kihelyezése is jó pont a Mindenhatónál.


Levágtatok a palóc Olympus-ról, a Karancsról, a völgyben fekvõ Somoskõújfalura. Itt a vasúti felüljárón áthaladva, az állomásépületre nézve nosztalgiázok, ahol sokszor órákat töltöttünk gyermekkoromban csatlakozásra várva, amikor a Szlovákiában élõ rokonainkat mentünk meglátogatni. De most nem nosztalgiázom sokáig, egy rövid érintkezés után a helyi lakossággal, akiknek azért elõadom szívszakajtó történetemet, ha érdekli õket, ha nem, elhagyom a falut, és máris feltûnik a távolban következõ célpont, a messze a környezõ vidék felé emelkedõ Salgóvár. Ez az érdekes ebben a túrában, hogy bár van benne 2121m szintkülönbség és 50751m távolság, mégsem érezzük annyinak, mert a túra útvonala kellemesen tagolt, és mindig van idõ a regenerálódásra menet közben is. A célpontok sokszor már jó elõre látszanak, pl. Salgóvár, Somoskõ vára, így közelebbinek tûnnek. Itt igazolható a relativitás elmélete is, mert miközben a 9h órás menetidõre tervezett túrát 9:00!!! alatt teljesítettem, számomra nagyjából, itt belül, ebben az inercia-rendszerben úgy 2,5 óra telt el csupán. A többi 6,5 órával, hogy mi lett, hová lett, magam sem tudom, de dolgozom a magyarázaton. Ez azt is jelenti, hogy a túra alatt 6,5 órával kevesebbet öregedtem, másokhoz képest, akik a normál tér-idõben képest, amiben még lehet is ráció. Szóval a sport ezért fiatalít, itt a tudományos kísérlet, a mai Karancs-Medves 50. (Kérek e-mail-eket, mart0n4@t-online.hu-ra, ki, mennyinek érezte a mai túra alatt eltelt idõt a valóságoshoz képest, további kutatások céljára.)(Fizikusok ezt részt hagyják ki, vagy használjak jól tapadó hajzselét!) Míg szokás szerint az idõ relativitásáról elmélkedem, elérem a Salgóvárat csodás bazalttömbjeivel együtt. „A Salgó, a Nagy-Salgó (625m) 5,2 millió éves bazaltvulkáni képzõdmény eredménye. A kitörés során gyûrûszerû sánc alakult ki, középen a kráterrel. Ebbe nyomult be az izzó lávatömeg, amelynek kihûlése során vaskos, függõlegesen álló, vagy enyhén hajlított bazaltoszlopok keletkeztek. A kitörés során a könnyen erodálódó részek lepusztultak, egészen a kürtõ szintjéig, és felszínre került a krátert a magma-kamrával összekötõ lávaanyag.” Muszáj volt ezt ide leírnom, mert a várba belépve azonnal megütnek és lenyûgöznek a csodálatos bazaltoszlopok, csak nehéz elképzelni, hogy kerültek oda (gondolom Petõfi is így volt vele, azért áradozott annyit a Salgóról). Errõl, most ennyit, mert lehetne még fokozni az izgalmat a geológiailag Salgóval összefüggõ szomszédos Kis-Salgó (Boszorkány-kõ) hasadékvulkánjával, de „ónetöbbgeológia”, elszaladok a jobb napokat megélt, pusztuló Dornyai túristaházig, ahol hagymás-zsíroskenyérrel etetnek, cserébe én hálátlanul szakállas poénokkal vágok vissza. Innen is elszaladok az erdei Madárparkig, ahol nagyon kellemes környezetben, még egy hangulatos kis erdei tó is található itt, igényes táblákon mutatják be rövid leírásokkal, a kertben és az erdõben elõforduló leggyakoribb madarakat. A környezõ erdõben egyébként nagyon sok a madár, odúk is vannak kihelyezve, így aki nem siet, eltölthet itt a családjával vagy a barátaival egy remek délutánt, és láthat élõ madarakat, miközben a táblákat tanulmányozza, vagy csak pihenget. Csak arra kérném a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME), a park gondozóját, hogy a mûködõ madarakon is jelenjenek meg a feliratok, ne csak a táblákon, így az 1madár/év megismerési folyamat, jelentõsen felgyorsulhatna. Az idén nekik ajánlottam fel az adóm 1%-át, cserébe talán nem olyan túl nagy kérés ez. Egyébként, a park egyik táblájának tanulmányozása után sikerült is megfigyelnem egy fekete fejû barátcinegét úgy 2 héttel ezelõtt, legalábbis azt hiszem. Ha már tudom, mit keresek, talán nagyobb az esélyem, hogy megpillantsam. Ja, és a madármegfigyelés is fiatalít. Minden új madárfaj megismerése és megfigyelése, legújabb tudományos eredmények szerint 1 évvel tolja ki a várható élettartam határát. Érdemes ráhajtani. Odúk szakszerû kihelyezése is jó pont a Mindenhatónál.


Meghitt ez a kis liget itt, óriási a hangulata a több száz évesre tehetõ kidõlt, de élõ fûzfának, amit nagy valószínûséggel Petõfi is láthatott, amikor megállt felfrissülni itt, a Salgóra menet.


Átszelem a néhány házas Eresztvényt, amelynek a felette húzódó kõbányából szállítópályán leeresztett kövek a névadói, a hatalmas tartópillérek ma is láthatók még. Szeretem ezt a helyet, nem tudom miért. Egyszer osztálykirándulás alkalmával álltunk meg itt egy rövid idõre, amikor a Salgótarjáni Acélgyárban jártunk gyárlátogatáson. Jól éreztem magamat, rengeteget kabaréztunk a srácokkal, és ez a jó hangulat újra és újra elfog, ha erre járok. Csak a sürgõ-hinta ártott meg a végén… de ez már egy másik történet. A Petõfi-forrásnál tartok ebédszünetet, és innentõl nagyjából gyalogossá válok, csak a lejtõkön futok bele. Meghitt ez a kis liget itt, óriási a hangulata a több száz évesre tehetõ kidõlt, de élõ fûzfának, amit nagy valószínûséggel Petõfi is láthatott, amikor megállt felfrissülni itt, a Salgóra menet. Elüldögélnék, olvasgatnék, elmélkednék itt órákig, de vár a feladat. A Petõfi-forrás után pár perccel találkozok 2 kerékpárossal, akik a forrást keresik, amit elmellõztek. Igen, mondom, kerékpáron nehezebb tájékozódni a nagyobb sebesség miatt, és még több bölcseletet is mondok a tájékozódásról, és rögtön azt követõen egy rossz útra tévedek, ami egy tanyához vezet, ami szerencsére kutyamentes. Pár percen belül korrigálok, hiszen már Somoskõn vagyok, és itt minden út a „Fellegvárhoz” vezet. Itt megint Petõfi fogad, most kunyhó képében, amiben Petõfi emlékhely van berendezve, itt kapom a pecsétet. Szerintem érdemes lenne, egy olyan túramozgalmat indítani (de, lehet, hogy már létezik), ami Petõfi leírásai alapján, végigjárná gyalogosan (legfeljebb szekérrel) azokat az útvonalakat, amiket Petõfi megtett annak idején. Nagy teljesítménytúrázó volt a srác, igaz Volán buszok és kiterjedt vasútvonalak híján mások is azok voltak, ha el akartak jutni valahová. Nem csoda hát, ha sokan voltak, akik még a falujukat sem igen hagyták el életükben. Van itt lejjebb még Somoskõn egy Bazalt panzió nevû hely és egy Vadaspark, de ezeket most kihagyom, meg sem állok a geológiai bemutató helyig. A kövekkel, ásványokkal csak az a bajom, akárhányszor nézem meg õket, annyiszor felejtem el, milyenek is vannak. Na de nem is ezért állítják ki õket, csupán azért, hogy legyen némi fogalmunk és ízelítõnk a geológiai környezet változatosságáról. Itt jelen esetben azt mutatják be, hogy az egyes alapkõzeteknek, mint pl. a bazalt, andezit és mészkõ is származási helytõl függõen mennyiféle változata létezik. (pl.tömött, tömbös elválású bazalt, sárga színû olivinásványokkal és kalcitos üregekkel, lelõhelye Medves, 3,5millió éves, pliocén kor stb). Megint okosabb lettem.


Középen csak bokrok, egy-egy magányos fa, ritkás ligetek láthatók. Fent a keleti gerincen hatalmas bükkösök szegélyezik a Medvest, nyugatra tekintve valahol messze pedig az itt jellemzõ molyhos tölgyesekbe akad bele az ember szeme, ha elmereng.


Most a bazaltot a lábam alá gyûröm, és a Medves-fennsík bazalttömbjét szelem át. Eleinte sokáig lassan, enyhén emelkedik fölfelé, a mögöttem haladó kerékpárosok is megdolgoznak vele, mire lehagynak, késõbb enyhén lejteni kezd, ahol már légiesebb a haladás. Ahogy haladok, csodálatos körpanoráma vesz körbe mindenütt. Középen csak bokrok, egy-egy magányos fa, ritkás ligetek láthatók. Fent a keleti gerincen hatalmas bükkösök szegélyezik a Medvest, nyugatra tekintve valahol messze pedig az itt jellemzõ molyhos tölgyesekbe akad bele az ember szeme, ha elmereng. A Salgó is virít a távolban egy darabig, míg szép lassan lemaradozik tõlem. Csodálatos ez a természeti környezet, a túra legkellemesebb része. Borzasztóan ellazítja, pihenteti a szemet és gyönyörködteti a lelket ez a távolba nézés, s a látókérgen keresztül visszahat a többi kérgi területre és az õsi agyalapi részekre. A gyógyulni vágyók paradicsoma lehetne ez a hely, itt egy kiadós séta is csodákat tehet, visszaadja, a gyérülõ életerõt. Találkozom is két idõs hölggyel, akik kissé bizonytalan léptekkel, hatalmas karókra támaszkodva araszolnak végig az óriási területen. Valahogy furcsa, mesebeli jelenségnek tûnnek, ki tudja honnan csöppentek ide. Õk megértették az elõbbi gondolat lényegét, szemükben ott az a magabiztos elszántság, a felfrissülni, gyógyulni vágyás áhítatos tekintete. Igen elvarázsolt helyen vagyunk most kétségtelen. Bárcsak jobban meg tudnám „énekelni”, amit érzek. Ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nem vagyok író, és csak erre a gyengén összetákolt túrabeszámolóra telik. Még a Salgónál láttam a várban egy több tucat turistából álló csoportot. Sokan már a végstádium határára jutottak, mire felkapaszkodtak a várba. Nem azt mondom, hogy én játszi könnyedséggel megyek fel a hegyekre, a gravitáció, az gravitáció, minden alkalommal, újra és újra le kell gyõzni. Ne felejtsük el, egy hatalmas égitest ereje ellen küzdünk ilyenkor.  De, a civilizáció nagyon elkényelmesít, és a mozgásra való igényt is elsorvasztja, hiszen azt más ingerekkel valósítjuk meg. Pl. azt nézzük a TV-ben (aki nézi), hogy mások, hogy mozognak, ahelyett, hogy mi tennénk azt. Nem akarok bölcsnek látszani, de egy ilyen túra során, amikor rengeteg inger éri az embert, „jutott eszembe számtalan gondolat, állni látsszék az idõ, bár a szekér haladt”. Ezt csoportot szívesen elkalauzolnám ide a Medvesre is. A nagy vargabetû után a sárgára érek, ahol bejönnek a rövidítõ rövidtávosok. Itt egy ellenõrzést is kapok, szinte éreztem, most nem a helikopterrel kell menni. Lekocogok Rónabányáig, ahol kellemesen elbeszélgetek a pontõrökkel. Ez a kedvenc helyem, gyakran állok, meg itt a kocsimmal, hogy kerékpáros vagy gyalogos túrákat indítsak a környezõ hegyekbe. Tovább indulok. A Szilváskõi Geológiai tanösvényt elmellõzve a sárgán szeljük a vidéket. Egyébként Szilváskõ alatt, és Salgótarján környékén sokfelé intenzív szénbányászat folyt, de úgy tudom mára már az összes szénbányát bezárták. Szilváskõn sok helyen beszakadtak a tárnák, ma sem veszélytelen a kijelölt ösvényekrõl letérni. Újra lehagyok néhány már jól ismert rövidebb távost, már csak nevetünk, amikor köszönünk, amikor, ki tudja, hányadszor megyek el mellettük. Aztán elválik a kék, és én megyek Szõrõspuszta felé a sárgán.


Egyes helyeken, nyílegyenes, szinte függõleges, brutál emelkedõk várnak a vadkerítés mellett nyíl egyenesen haladva, némelyik felér 3 Oroszlánvárral is.


Itt már lefelé is akadnak gondjaim, a vádlim keményedik, de nem görcsöl. Bevágok egy magnéziumot és egy kalciumot, így sikerül levágtatnom a hegyrõl. Még az egyik futót is utolérem a kettõ közül, akik gyengélkedés közben zúgtak el mellettem. Lent a völgyben egy futó lány ér be, akivel a Somlyóig kvázi útitársak leszünk, ott látom utoljára a célig, amikor még az állatos kalandjainkat hozzuk fel egymásnak a csúcson. Nemrégiben sikerült a környéken lencsevégre kapnom egy hatalmas mókust, fent van a Természetvarázs Közösség Facebook oldalán, kaptam rá like-okat is rendesen. De ezzel „neki” már nem tudok eldicsekedni, mert úgy elszalad, hogy ihaj. Ez a szakasz nekem is jól esik, nagyon jó a vonalvezetése, igazi futócsemege a hely, most vár végig nincs gond. De még a Szõrõspusztai utáni szakaszra visszatérve: egyes helyeken a Kotáig, nyílegyenes, szinte függõleges, brutál emelkedõk várnak a vadkerítés mellett haladva, némelyik felér 3 Oroszlánvárral is. Ez a túra legkeményebb szakasza a Karancsot beleértve. Késõbb a pécskõi ellenõrzõponton kellemesen elbeszélgetek a pontõrökkel többek között táplálék-kiegészítõkrõl, szedjük, ne szedjük? Én „szedjük párti” vagyok, persze fõ az ésszerûség. Aztán hamar eljön a végkifejlet, hiszen innen már csak be kell zuhanni a Tarján-patak völgyébe, Salgótarján központjába, ahol a rajt-cél állomás található. Be-befényképezgetek még egy-egy szép kertbe, a csodálatosan virágzó bokrokat, fákat kapom le. Végig sétálok a városközponton, és már meg is érkeztem. A célban nincs nagy tumultus, hamar végzek. Túrakönyveket árulnak fél áron, veszek egy nagyon jó, vaskos Túravezetõi ismeretek kézikönyvet potom áron, ideje lesz már valamit megtudni arról, amit évek óta mûvelek. Még megtudok egyet-mást elsõ kézbõl, a könyvkiadók és terjesztõk közötti kíméletlen kenyérharcról a kedves árusoktól, majd köszönetet mondok a szervezõknek, búcsút intek egy-két még itt tébláboló alkalmi túratársamnak, és ezzel számomra ebben a pillanatban véget ért 2013-as Karancs-Medves 50 teljesítménytúra.


Átmegyek a közeli Shell-kútra. Nem törõdve azzal, mibe kerül el ez nekem, mire lediétázom, jégkrémmel és kólával kényeztetem magam. Az épület oldalánál, a járdaszegélyre csücsülve húzom meg magam. Innen még rálátok valamelyest a célállomásra. Egyszer-egyszer odafigyelek, amikor befut valaki, hátha meglátom Moiwa-t, akivel leleveleztem ezt a túrát, de õ terv szerint csak késõbb indult el társaival, és akkor is nem hajtós, inkább olyan „tanösvényes” hangulatban, így ma nem találkozhattunk. (Júliusra tervez egy Kis-Fátrai 108km-es túrát, 6900m szintemelkedéssel. Erõsen megfogott a gondolat, de valószínûleg ez nálam egyelõre megmarad a gondolat szintjén.)


Látva esdeklõ tekintetét, most hirtelen szimpátia ébred bennem iránta.


Nem vagyok álmos, nem vagyok fáradt, így kedvem szottyan egy kisebb hétvégi bevásárlásra a közeli Spar-ban. Amikor megérkezem, már akkor figyel egy sovány, hajlott alak, olyan hajléktalan kinézetû. Amikor kijövök az üzletbõl, elkezdem a pakolászást, akkor is figyel. Nem nehéz kitalálni, a kocsiba dugott 20ft!!!!-ra pályázik ilyen vehemenciával. Nem tudom ki, hogy van vele, nem nagyon csípem, amikor így a nyakamra állnak, még ha tisztes távolban, akkor sem. Gondolom, megveszem a nyugalmamat, és a kocsi váltó-boxában parkolás céljára behajított apróban matatok. Ránézek a férfira, látva esdeklõ tekintetét, most hirtelen szimpátia ébred bennem iránta. Egy 200ft-ost nyomok a kezébe. Borzasztóan hálás érte, és úgy köszöni meg, mintha nem tudom milyen nagy vagyonhoz jutott volna, és sokáig elbûvölve nézegeti az érmét, mintha még nem látott volna ennyi pénzt egyben. Pakolászgatnék tovább, de most meg a háláját nem tudom leszerelni. Uram, ma nagyon jó napom van, mondja. A délután találtam a kukában egy fél lángost, most meg ez a 200ft, és láthatólag boldog ebben a pillanatban. Uram, uram, mondja, hajléktalan vagyok, itt-ott húzom meg magam, lépcsõházakban, vagy ahol tudom. De bármilyen munkát elvállalok, itt megtalálom. Mondom neki, nem idevaló vagyok. De akkor is eljön velem, megcsinálja, csak vigyem el. Egy vágyam van csupán, mondja, szeretném meglátogatni a beteg nõvéremet, de nincs pénzem útiköltségre. Lehet, hogy csak trükk, de mégis egyre jobban összeszorul a szívem, mert a férfi szemébõl látom, hogy õszinte, esendõ és nagyon magányos. Felajánlom a vélt útiköltséget, egy kisebb összeget, bár a részleteket nem tisztázzuk, ekkor már mindketten elérzékenyülünk. Kérdezi vallásos vagyok-e? Nem, nem úgy neveltek – mondom. Ajándékozni szeretne nekem egy kis könyvecskét, amit még délután kapott egy lelkes hívõtõl. Címe: Mit tanít a Biblia? Elfogadom. A férfi hálálkodva búcsúzik el, végre tud magának egy vacsorát venni a közeli Penny-ben, mert idõközben a SPAR bezárt. Beülök az autóba. Nem szégyellem, a könnyeimmel küszködöm, amikor arra a kukából kihalászott fél lángosra gondolok. Aztán észreveszem azt a kis könyvet, amit még mindig a kezemben szorongatok. Kinyitom az elsõ oldalon:


 


Ez áll benne: „ (az Isten) Letöröl minden könnyet a szemükrõl, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések könyve 21:4).


 


 


Szegedi József


Pétervására


-marton4-


 


A Karancs-Medves túra azt követõen (2008) fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé, amiben most sem kellett csalatkoznom. Ha az évek hosszú során valami nagyon jóra, valami eufórikusan emelkedett dologra szerettem volna gondolni, ami igazán feldob, hát sokszor ez a 2008-as teljesítés járt az eszemben, ez volt az igazi életöröm, a boldogság, a fizikai jóllét, az újjászületés túrája és szimbóluma. Kérdés, hogy a mai nap hozzátett-e, vagy esetleg elvett ebbõl az emelkedett, „virágos hangulatú” képbõl?


 


Kérdés??


 


 


Ha valakit érdekel!


A bejövõ képre kattintva, a jobb alsó sarokban a teljes képernyõs üzemmódra váltva nézhetõ meg ez a kis videó, ami a 2012-es természetfotóimból összeállított válogatás.


https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/ATermeszetKepekbenNyilvanosAlbum?authuser=0&feat=directlink


 

 
 
tetova hegyi teveTúra éve: 20132013.04.28 21:46:34
megnéz tetova hegyi teve összes beszámolója

 teve és a várak orma


Azonnali emeledés a Pipisre a kálvária kövek mentén, majd enyhe hullámvasutazás jelentette a bemelegítô szakaszt. Rendes rétek és a patak mellett folyt tova. És végre finom emelkedô a Karancsra fel. Jó kezdés. Lerohanás a sárgán egészen a faluig s némi tekergés az alagútig, amit most offolunk. A várig fel is izgalmas, mert nem ismerem fel ezt az oldalt. A kilátás nem mindennapi odafenn. Lefelé már elôjönnek az emlékek s visszaköszönnek a fák is. A Dornyainál nekem nem jön be a szalonnalés, de a forrásvizet nyakalom. Szép, de rövid szakasz és jön a Petôfi. A másik várnak most csak a töve és ballagósra veszem. A medvesen megindulok, bejön a jól ismert mezôs, erdôs. Aztán egy dünnyögôs, hosszú egyszint szakasz. Dobok 1 gélt a ponton és tovább a sárgán. Loholós csekély emelkedés és hosszú lejtôs egy fiatalos szálerdôsben. A ponton rámijesztenek, hogy nem voltam Ponyin. Megegyezünk, hogy nem is baj, mert az ötvenes oda nem m1. A néni ad 1 1edi prosit. Nincs szívem elutasítani. És innen elkezd emelkedni. Elôbb enyhén, aztán komolyabban. Végig a vaddrót mellett. A Kotára majdnem lihegve érek. Mekkora szégyen. 74 éves néni pecsétel. De nincs vége, a Somlya még feljebb van. Igaz csak pár száz méter. A piros +en lefelé lélegzetelállítóan szép kilátás a hosszú lejtôn. Kicsit csoffadtan, de gurulok azért. A Pécskô nyeregben megállapítjuk a pontôrökkel, hogy az angyalok mindenütt ott vannak. Ez segít abszolválni az elôttem lévô szakaszt. Még memorizálom a 3 pötty állását a fán és gurulok le a sárgán. Egy darázs még hasbaszúr. Ez is megvolt, bár neki rosszabb lehetett. A városi szakaszon még beérek egy fehér hajú 50est. Az uszodától felismerem a helyet s toronyiránt, mindenen át csörtetek a fogadóba.


Csodálatos természeti környezet, egyedi hangulat a várakkal. A kilátások meg akár Párizs, megérik a mászást. Nem bántuk meg, hogy eljöttünk. Köszönet a lehetôségért.

 
 
 Túra éve: 2012
EduShowTúra éve: 20122012.05.18 08:54:14
megnéz EduShow összes beszámolója

Karancs-Medves 50


A tavalyi harmincötös számomra az év legjobb túrája volt, így egy pillanatig se lehetett kérdéses, hogy idén újra jövök-e. Mindössze annyit változtattam, hogy ezúttal már az ötvenes táv teljesítése volt a cél. Kiváló idõzítés, hiszen a táv húszéves jubileumát ünnepli, így a megszokott kitûzõ helyett ebben az évben egy szép, szalaggal átfûzött sportérem volt a díjazás, akárcsak a huszas távon (a harmincötösök idén is a tavalyi zöld keretes, egyébként szintén szép kitûzõt kapták).


Csodás emlékek fûztek tehát tavalyról Salgótarjánhoz egy nagyon klassz társaságban legyalogolt nagyon klassz útvonalon. Ez idén se volt másképp, sõt, ha lehet csak fokozódott az élmény. A nagyon klassz társaságot ezúttal Vándor Csillag, Bubu, Lestat és Wudu jelentette, a nagyon klassz útvonalat pedig az ötvenes táv többé-kevésbé eredeti vonalvezetése, amely ezúttal jóval hamarabb, már a Ceberna-völgyben elvált a harmincötösök távjától.

Persze nem is én volnék, ha nem iktattam volna be ebbe is némi szépséghibát, mert közvetlenül a rajt után, a Kálváriára menet vettem észre, hogy a rajtban felejtettem az itineremet. Gyorsan telefonáltam a nagyon elfoglalt fõrendezõ úrnak, a visszamenetel lehetõségét kizártam és szerencsémre nem is volt rá szükség, mert Vincze Gábor és lánya épp akkor indultak, õk hozták utánam a papirost.


Így megnyugodva, lépteimet szaporázva indultam tovább, hogy túratársaimat beérjem, ez egész hamar sikerült is. A karancsaljai pontra már együtt érkeztünk. A levegõ kellemes volt, de már sejteni lehetett, hogy lesz ez még jóval melegebb is. A Kápolnához, majd a Karancs-kilátóhoz felérve rendesen ki is melegedtünk, az ezt követõ lefelé loholásban szintén, így a somoskõújfalui Határ Büfében feltételes ellenõrzõpontot iktattunk be.


Salgóvár felé mászva útközben találkoztam Klaudiáékkal, akik ezúttal csak a huszas távon sétálgattak. A várba felérve kellemes meglepetés ért, ezúttal végre tényleg fent a vár teraszán volt az ellenõrzõpont. Pont ott, amedddig legutóbb felmásztam, hogy minden látogatáskor legyen még egy szint, amivel feljebb mehetek. Bubuval felmentünk a toronyba is, így legközelebb bajban leszek, mert több szint nincs. A szokásos frissítõpont a Dornyai turistaháznál volt, ahol pechünkre elfogyott a klasszikus sült szalonnazsíros, csepegtetõs kenyér, de azért így is jót ettünk, ittunk, megkaptuk a szükséges pluszt somoskõi várig vezetõ úthoz. A várnál a Petõfi kunyhóban kaptunk pecsétet, de akkor és ott nagyobb jelentõsséggel bírt a nyomoskút (mert eddigre már nagyon meleg volt), ahol frissítettük magunkat és ivóvíz készleteinket a szaharai forróságot sejtetõ Medves-fennsík elõtt.


Hosszas kutyagolás és kevés árnyék volt Rónabányáig, majd tovább, tovább, Szõröspusztán újra ismerõsök fogadtak az ellenõrzõponton, valamint ez volt az utolsó vízvételi lehetõség is, pedig innen még bõven volt táv és szint is hátra. A Kota, majd a Somlya, végül a Pécs-kõ, ahol Kaszáséktól isteni finom, full extrás szalonnazsíros kenyeret kaptunk és ez minden szükséges energiát meg is adott a továbbiakhoz, azaz a Salgótarjánba leszaladáshoz, aholis a rajt-célnak helyet adó Galcsik fogadó teraszán átvettük jól megérdemelt érmeinket és az emléklapot, aminek igazat kell adjak: a túrát valóban jókedvûen teljesítettem. Ezért pedig köszönettel tartozom túratársaimnak és fõrendezõ úrnak (s kedves családjának) az elõzõ esti szíveslátásért.


Ismét csodálatos élményben volt részem! (képek -egyenlõre csak- fb-on :-)

 
 
 Túra éve: 2011
PlecsTúra éve: 20112011.05.06 09:03:14
megnéz Plecs összes beszámolója
 

Karancs-Medves 50

Nem szeretnék meteorológusba átmenni, de errõl a hétvégérõl, bárhol is túrázott az ember, nem lehet az idõjárás nélkül írni… Cefet idõt ígértek a hétvégére, szóval, szedtem a lábam, ahogy tudtam, hogy minél hosszabb szakaszt tudjak megtenni esõ nélkül. Ennek megfelelõen az elsõk között rajtoltam, aztán egybõl fel a Kálváriára, utána meg a Karancsra – mire a kilátóhoz értem már nem csak azért éreztem feleslegesnek a pullit, mert elég határozottan és elég sokat mentünk felfelé, hanem azért is, mert odafent már ragyogóan sütött a nap.

Így folytatódott ez késõbb is, gyönyörû volt az idõ és gyönyörû volt a táj is! Ez a túra szinte tökéletes útvonal vezetésûnek nevezhetõ, minden kilométere szép, tele van látványosságokkal, érdekességekkel, de maga a táj önmagában is gyönyörû – szóval hol, ha nem itt érzi jól magát az ember???

Haladtam is szépen, gyorsan fogytak a kilométerek, szinte észrevétlenül, „pillanatok” alatt jutottam el egyik pontról a másikra. Az út legszebb részét ragyogó idõben tettem meg, 30 kilométer környékén, a Pécskõ-nyeregnél borult be elõször az ég… Hát láttam, hogy ennek fele se tréfa, fõleg, hogy még elõttem állt az itinerben kissé „rettegettnek” beállított Somlya, aztán a Csókás- és a Szánas-tetõ, meg még vagy közel 20 km! Ezért nem is sokat idõztem az ellenõrzõpontnak helyet adó Laci büfében, hanem egy pár perces frissítés után mentem tovább, mert várt rám a Somlya! A hegy szerintem nem  olyan komoly, mint ahogy azt elõre sejtették, de biztos van, aki nem szerette, mert azért az a fajta, amelyiket lehet nagyon nem szeretni! :-)  A hegyrõl leereszkedve (na lefelé tényleg rossz volt…) egyszer csak szántások között találtam magam, s amerre néztem, csak komor, szürke felhõket láttam, a távolból hatalmas dörgések jelezték, hogy itt azért készülõdik valami, valahogy az volt az érzésem, hogy már mindenhol esik, csak ahol én vagyok, pont ott nem. :-) Lehetett benne valami, mert Zagyvapálfalvára érve nedves aszfaltot találtam, az meg nem életszerû, hogy ilyenkor végiglocsolták volna az utakat! :-)

S így ment ez tovább, körülöttem mindenütt komor fellegek, de esõ csak cseppekben, egészen minimális, a Csókás tetõre érve már számoltam a hátralévõ kilométereket, s bár az ég egyre borúsabb, a szél meg egyre erõsebb lett, de bakker, végigértem komolyabb esõ nélkül!!!  

A túra egyébként nagyon rendben van, az elsõ 30 km útvonala egészen egyszerûen tökéletes, de az utolsó 20 sem rossz, csak az elsõ 30-hoz képest azért nem ugyanaz a kategória... A Gorkij lakótelepi átkötõ meg…hát azt hagyjuk!

A szervezõk egyike mondta, hogy az eredeti útvonal megváltoztatására azért volt szükség, mert a szlovák oldalon mindig „cirkuszoztak” a Somoskõi várnál a belépõkkel (ezt két évvel ezelõtt magam is megtapasztaltam), de ettõl függetlenül azért õszintén megmondom, a Somoskõi vár nekem hiányzott ebbõl az útvonalból.  Ez így is egy szép túra, de az utolsó 20 km azért érezhetõen vékonykább az elsõ 30-nál!

Ha megnéznétek az egyre gyorsabban pusztuló Dornyai turistaházat, szétnéznétek a Medves- fennsíkon,  megcsodálnátok a rónabányai Zenthe emlékpark látványosságait  vagy egyszerûen csak vennétek egy vizuális mintát a Csókás-tetõ szürke égboltjából, a túrán készült képeimhez vezetõ utat megtaláljátok a honlapomon: www.plecs.hu
 
 
 Túra éve: 2010
tibi75Túra éve: 20102010.05.03 21:11:56
megnéz tibi75 összes beszámolója

  Karancs-Medves 35   2010. 


Eljött számomra a nagy nap,életem elsõ teljesítménytúrájának napja.A vidék gyermekkorom óta a szívem csücske,alföldi gyerek vagyok,de minden nyaram,telem itt töltöttem nagyszüleimmel.Gyönyörû táj,de mondták többen,hogy ez a túra bizony a teljesítménytúrák közt sem éppen a könnyebbek közül való,így van bennem várakozás rendesen,meg egy nagy adag félsz is,vajon menni fog ez nekem?


Hajnali 3:35-kor indultam Kecskemétrõl,nyugodt autózással 5:50-kor már meg is érkeztem Salgótarján város központjába,leparkoltam.A fõtéren lévõ Mûvelõdési Központ épületébõl 6:25-kor rajtoltam el,fennakadásnak,soroknak nyoma sincs,mindenki nagyon kedves,megkaptam az itinert,térképet,majd némi beszélgetés után usgyi neki a hegynek.Na itt a nagy izgalmamban rögtön elporoltam jobbra,elhagyván a teljesen nyilvánvalóan követendõ sárga sáv jelzést végig föl a Kálvárián föl a Pipis hegyre,majd visszacsörtettem rá a bozótosban,ekkor már jól sejtvén az irányt.Innen kényelmes,jól járható (és kerékpározható,sokan mentek kerékpárral is) gerincúton vezet az ösvény,ismét megállapítom,gyönyörû idõ,gyönyörû táj.A Ceberna-völgy egyszerûen mesés,nincs rá jobb szó,haragoszöld a fû,körbevesznek a hatalmas hegyek,és íme itt az elsõ EP.És íme itt kezdõdik a (számomra)rettegett Karancs kaptató,melyre készültem ugyan (lélekben)de erre nem lehetett,ez bizony megviselt nagyon..Szerencsére jöttek többen,biciklisek is,a velük való beszélgetés némileg elterelte a figyelmem szenvedésemrõl,fától fáig közlekedtem ugyanis,addig jónak mondható átlagsebességem a porba döngölve.Mire felértem a Karancsra már alig álltam a lábamon,eszembe is jutott egy korábbi túratársam beszámolója,mely szerint ha ez megvan gond nélkül,akkor már menni fog valszeg az egész.Hát megvolt,de hogy gond nélkül,azt nem mondanám! Ezek után viszonylag gyorsan leértem Somoskõújfaluba,itt a Határ büfében megerõsítettem egyre fogyó önbizalmam Az ereszkedés a Karancsról sem kutya,de messze könnyebb mint fölfelé volt.Dornyai th.-ig enyhén emelkedõ sétaút,biciklisek ismét feltûnnek,foggalmam nincs,mikor elõztem meg õket,rejtély,de itt jönnek mögöttem,A turistaháznál az egykori sípálya alján a nagy mezõn valóságos piknik fogad,sok ember,szalonnasütés,zsíros kenyér,lilahagyma,üdítõ,kedves nénik,amúgy meg EP is van itt.Innen tovább Salgóvárig erõsebb emelkedõ,csodás bükkerdõben,ezt a részt Salgóbányáig egy nagyon szimpi túratárssal tettem meg beszélgetve,máig azon gondolkozom,ki lehetett,tapasztaltnak tûnt,lehet ismerném ha megkérdeztem volna a nickjét,de sajnos elfelejtettem.Salgóvárban sokat jártam már,de ilyen fáradtan még sosem,és hát persze hogy a csúcson van az EP!Salgóbányáig ereszkedés,majd rövid aszfalt után a Medves hotel mellett föl a Medves-fennsíkra.Itt tévedtem el másodszor,nem volt jel,és jó irányba indultam ugyan Rónabánya felé,de a sárga sáv némi kerülõvel teszi ugyanezt,és arrafelé volt a következõ checkpoint is,természetesen.Tehénlepények közt,magas fûben gázolva tértem vissza a helyes útra.A kerékpárosok érdekes módon csak itt hagytak el véglegesen,eddig egymást kerülgettük csak.Rónabányáig szép egyenes szintút vezet,némi kevés lejtõvel,ismét gyönyörû tájakkal,szép kilátással Szlovákia felé,de már egyre fogyó erõvel,kezdem érezni határaim,pedig még sok van hátra!Elérve az aszfaltutat,kellemes meglepetés ér:egy helyi vállalkozó,panziós saját naggyon finom bodzaszörppel kínál meg,melyet lekísérhettem saját naggyon finom pályinkájával!A gesztus nagyon szimpatikus,kedves,vette a fáradtságot,kitelepült a túraútvonalra,és ki mit kért,megkínálta,így már mindjárt más a reklám,szívesen rakom el ismertetõjét a kis panzióról.Szilváskõpusztáig jó tempóban megyek,de egyre több és több akarat kell,fáradok nagyon.Az EP után ráálltam két jóval gyorsabb társam tempójára,összeszorított fogakkal tartottam is kb az inászói leágazásig,de ott meg kellett állnom,ittam egy liter vizet,megettem egy egész tasak piskótatallért,olyan cukoréhség jött rám.Ezután a Pécskõ nyeregig nagyjából önkívületben mentem,nem sok minden maradt meg,csak a meleg és az iszonyú fáradtság,és az hogy miért jár ilyen hülyén össze-vissza a fejem mikor lépek.A Pécskõ-nyereg alatt letettem a zsákom,és azt mondtam na Tibike helló,itta vége,NEM BÍROM TOVÁBB!!!


Negyed óra múlva felálltam,majd lassan elindultam,fölfelé neki a Pécskõnek.Fölvánszorogtam az utolsó EP-ig,leültem,egy és negyed órám volt  4.5km-re,és lefelé.Rendesen sima ügy,na de így?Elindultam,minden lépés nagyon fájt,de kb fél óra múlva lenn voltam a városban,ahol már az aszfalton,minden maradék erõmet összeszedve még kocogtam is kicsit,nem nézve az órát,féltem tõle.A tér tele majálisozókkal,akik biztosan furán nézhettek,miért sietek így,miközben potyognak a könnyeim...A célba 16:14-kor estem be,életem elsõ teljesítménytúráján,11perccel a szintidõ alatt.Iszonyatosan boldog voltam!!


Két jelvényt is kaptam,az egyik a KARANCS_MEDVES 35 TELJESÍTMÉNYTÚRA feliratú,a másik,mivel hoztam a kéktúrás füzetem,és megvolt már a nógrádi rész,a NÓGRÁD MEGYE TERMÉSZETJÁRÓJA ,amely szép tûzzománc.Összességében nagyon örülök hogy eljöttem,és ha nehezen is,de sikerült,ha bírok jönni itt leszek jövõre is!


Kis tanulság:azt hiszem nem elég egy teljesítménytúrára csupán lélekben fölkészülni...     ugye Hobo Bobo?

 
 
 Túra éve: 2009
hegyivadászTúra éve: 20092009.05.04 16:26:05
megnéz hegyivadász összes beszámolója
6.15-kor indultam útnak, akkor már a korábbi hozzászólásban említett nevezési nehézségek egyáltalán nem jelentkeztek. A Kálvária után, a Kemerovó lakótelep magasságában megugrasztott egy vaddisznócsalád. Ahogy haladtam zörgést hallottam jobb oldal felõl a cserjésbõl. Megálltam megnézni vajon mi okozza a zajt. Az ágak között három csíkos kis vadmalac szaladt felém. Na, mondom, jobb lesz továbbállni, mert az anyjuk is itt lesz nemsokára. Mentem is tovább gyalogos tempóban, amikor hallom, hogy megint zörög a cserjés és látom, hogy az anyakoca szalad velem párhuzamosan. Nem akarván úgy járni, mint Zrínyi Miklós, nyakamba kaptam a lábam és levágtam egy 50 méteres sprintet. Ezt az anyakoca is elegendõnek találhatta, mert nem riogatott tovább.

A Karancs kaptatója elõtt megszabadultam az esõkabátomtól, egyrészt, mert az esõ sem csepergett már, másrészt mert ismerve a hírhedt meredek kaptatót, még félmeztelenül is megizzadtam volna. Felvéve egy lassabb, monoton tempót egyben sikerült lenyomnom a Karancsot. Ennek mindig örülök, mert ha ez megvan anélkül, hogy a végét járná az ember, akkor már nagy valószínûséggel marad ereje végig. A csúcson ezúttal kihagytam a kilátót, mert a korábbi csepergés páradús kilátással kecsegtetett, ráadásul pár hónapja már beteltem a látvánnyal, még a Magas-Tátrát is láttam innen.

A Karancsról egy darabig a határsávban kell menni, de lemenni sem egyszerûbb, mint feljönni, mert vagy 200m táv alatt hirtelen vesztünk 110m szintet a Karancs nyeregig. Itt térünk át szlovák területre, ahol folytatódik a gyönyörû erdõ, hatalmas bükkökkel és tölgyekkel. Különösen tetszik az egyik déli lejtõ, ahol a tölgyerdõ alatt szinte semmilyen aljnövényzet nincs, még avar sem, csak törmelékes kõzet. Kész csoda, hogy honnan nõnek ki a fák.

A somoskõi várba vezetõ tanösvény bejáratánál tõlem is beszedték a belépõt, a szervezõk csúnya szidalmazása mellett, mondván, hogy semmi nem lett elõre kifizetve és, hogy tavaly is az történt, hogy kifizettek 40 embert, aztán 200-an mentek át. A somoskõi ellenõrzõponton ezt jeleztem is (nem én voltam az elsõ), ahol azt mondták, hogy a fõszervezõ már elindult intézkedni, és állították, hogy a megye kifizette a bukovinkai önkormányzatnak a belépõk árát. Igazságot tenni én nem tudok, de hátha a szervezõk itt a fórumon tájéjoztatást tudnak adni arról, hogy mi történt. Jövõre a legjobb az lenne, ha a befizetést igazoló dokumentum fénymásolatát adnák oda minden túrázónak. Ha már ilyen félreértések merülnek fel évrõl évre.

Az elõttem szólót még annyiban korrigálnám a somoskõi várral kapcsolatban, hogy a vár valójában nem a Siatorska Bukovinka település nevezetessége, hanem a magyar Somoskõé. A történelem torz fintora, hogy Somoskõt eredetileg szintén a szlovákoknak ítélték, de 1924-ben visszacsatolták a falut Magyarországhoz, viszont a várat, ami a falu házaitól 30m-re található meghagyták a szlovákoknak. Siatorska Bukovinka meg egy telepes szlovák falu, a trianoni béke után hozták létre, hogy fellazítsák a magyar többséget a területen.

Somoskõn egy igazi Isten háta mögötti kocsmában megittam egy kólát energiautánpótlás címén, majd következett Salgó vára. A pont ezúttal nem a vár bejáratánál, hanem a vár belsejében, közvetlenül a torony alatt volt. Pecsételés, kis vízutánpótlás, majd ereszkedés Salgóbányára, ahol egy hagymás-zsíros kenyérrel készültem a táv második felére. Kínálgattak egyek még, de a tapasztalat azt mutatja, hogy bár nagyon jólesne, a késõbbi menetelés során csak hátrányomra válna a tele gyomor.

A Salgóbánya és Szilváskõ közti táv valahogy mindig olyan hosszúnak tûnik, talán mert általában itt szokott elõször kijönni a fáradság és kezd el azon töprengeni az ember, hogy még mennyi van hátra és milyen szakaszok következnek. Mindenestre a Gortva forrása mindig feldob. Most különösen jó volt, mert több víz volt benne, mint tavaly, valahogy a növényzet is ritkásabbnak tûnt és jobban meg tudtam figyelni, hogy hány helyrõl fakad víz a földbõl, vörösre festve az egész forrásvidéket.

A bárnai ellenõrzõ ponthoz vezetõ keskeny, sûrû, elhanyagolt bozótosban vezetõ út szerencsére megszûnt. A temetõ bekebelezte, így immár a temetõn belül, rendes úton lehetett menni.

A Bárna-Pécskõ nyereg közti szakaszon szokott jönni a holtpont. Most is így történt. A mátraszelei útra való meredek ereszkedésnél megfájdult a térdem, csak hátramenetben tudtam leereszkedni, és az inászói bányához vezetõ felhagyott aszfaltút sem a kedvencem. A Pécskõ nyeregbõl kis séta után a Pécskõ-sziklához érkeztem, ahonnan meseszép kilátás nyílik Salgótarjánra és a környezõ hegyekre. A szikla aljában egy bombatölcsér mellett található egy ismeretlen német katona sírja. Valószínûleg egy légvédelmi üteg katonája lehetett, hiszen a csúcsról gyönyörûen belátható lehetett a salgótarjáni ipari üzemeket támadó közeledõ bombázók csoportja.

Innen már, ahogy mondani szokták, féllábon is beér az ember. Majdhogynem így is tettem. Fájó térdem miatt az igen meredek lejtõn való lejutás inkább volt botorkálás, mintsem délceg ereszkedés. Egy órámba tellett az amúgy csak félórás út a célig. Így is 16.45-re a célban voltam, 10 óra 30 perces idõvel.

Végezetül hadd csatlakozzam az elõttem szólóhoz az útvonalleírás részletességét illetõen. Nekem ugyan nem voltak gondjaim helyismeretembõl adódóan, de már tavalyi hozzászólásomban is szóvá tettem a leírás szûkszavúságát. Bár a túra útvonala alapvetõen jól követhetõ, de egy-két helyen elkelne az elsõ teljesítõknek egy kis segítség.

Jövõre újból jövök, ez minden kétséget kizáróan a legszebb túra, amin eddig jártam.


 
 
mz/xTúra éve: 20092009.05.04 11:48:11
megnéz mz/x összes beszámolója
Karancs-Medves 50
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 49,5 km / 1600 m)

Kora reggel kicsit megijesztett bennünket, hogy Bátornyterenyétõl Salgótarjánig folyamatosan szükség volt az ablaktörlõre, s a kocsiból kiszállva sem nézett ki túl jól a helyzet: az esõ bizony szép folyamatosan esett! Néha jobban rákezdett, néha abbahagyta picit, de azért szép folyamatosan esett…

A rajt Salgótarján közepén, a Mûvelõdési központ fedett elõtetõje alatt volt. A regisztrációnál kicsi zavarodottságot véltem érezni a rendezõk részérõl, bár egyrészt okos dolog, hogy minden távot külön asztalkánál indítanak, de kicsit visszás, hogy mivel korán általában csak a hosszú távokra nevezõk szoktak nagyobb számban indulni, az 50-es asztalkánál szép kis sor alakult ki, a másik kettõnél pedig békésen beszélgettek a szervezõk – az eszükbe nem jutott volna, hogy esetleg besegítsenek az 50-es rajtnál, ahol emiatt kellett várni vagy 10 percet…
Na jó, tudom, 10 perc nem a világ, csak mégis kicsit érthetetlen, mert egyáltalán nem voltunk sokan, nem volt tömeg, s nem igazán tûnt indokoltnak, hogy a rajt mégis ennyire lassú legyen...

De spongyát rá! Ha pozitívan akarnánk hozzáállni, úgy is felfoghatnánk, hogy addig sem áztunk kinn az esõben – merthogy az csak nem akart alábbhagyni… Szóval ha kicsit kellett is várni rá, azért megkaptuk az ellenõrzõlapot, egy nagyon pepec, színes, abszolút kifogástalan turistatérképet és már útnak is indultunk, egyenesen fel a Kálvária lépcsõin! A Kálvária tetejére érve vetettünk egy gyors pillantást Salgótarján „szkájlájn”-jára, aztán az út bevezetett az erdõbe, s szép kanyargós, változatos vidéken át egy óra alatt eljutottunk a Ceberna völgy bejáratához. Itt egy gyönyörû tisztás és az elsõ ellenõrzõpont is várt minket, de ami igazán örömteli volt az az, hogy az esõ is belátta, hogy a mai napon itt õt senki nem akarja, úgyhogy szép csendben visszavonult. Az ellenõrzõpontnál már sütött a nap, vagyis kezdett alakulni az az idõ, amit eleve reméltünk…

A Karancs csúcsáig vezetõ szakasz gyilkos! Bõ 2,5 kilométeren belül 410 méter szintemelkedést kell leküzdeni, s ezen belül vannak még az átlagnál meredekebb szakaszok is! Maga a kilátóhoz vezetõ szakasz már nem komoly, amolyan sétaút, na de addig... Az utolsó szakasz lehet az egyetlen oka, hogy üde arcokkal is találkozhatnak néha a pontõrök fent a Karancs csúcsán, mert ha az ellenõrzõpont nem a kilátónál, hanem közvetlenül az emelkedés végében lenne, valószínüleg kevés ember haladna tovább megállás nélkül! :-) A Karancs tetején nagyon jól esett egy frissítõ, de azt mindenki csak a saját hátizsákjából oldhatta meg – már aki készült…merthogy az ellenõrzõponton csak egy pecséthelyettesítõ bélyeget adtak…

A túra innen szlovák területen haladt tovább, igaz, az itinerben és a térképen jelölt piros jelzés megtalálása okozott némi nehézséget…úgy konkrétan: nem találtuk sehol! Kértem segítséget a pontõröktõl, akik nagyon készségesen el is irányítottak egy irányba – a gáz csak az volt, hogy ott sem volt piros… Voltak jelek, de speciel piros nagyon nem! Hát jó lett volna egy útvonalleírás…

Aztán egy, a felfelé vezetõ úthoz hasonló meredek lejtõ (amolyan fától fáig szaladsz típusú) után végül ráakadtunk a piros jelzésre, igaz csak virtuálisan, mert nem volt jelölve, de akik jártak már erre, mondták, hogy ez az… Igazuk lett, mert késõbb meg is érkeztek a piros sávok, ráadásul egybõl szlovák feliratokkal, merthogy ezek szerint idõközben átkavarodtunk Szlovákiába…
A szlovák oldalon már hibátlanok voltak a jelzések, így egy szûk órácska alatt meg is érkeztünk a Siatorská Bukovinka (Bikkszék) nevû községbe. A falu nem bõvelkedik érdekes látnivalókban, de szlovák oldalon ide tartozónak tudják be a Hrad Somoska-t, azaz a Somoskõi várat, az meg egy ekkora falunak bõven nagy látványosság! A falu fõ-, s szinte egyben egyetlen utcáján végigbandukolva körülbelül 4 kilométernyi gyaloglás után érkeztünk meg a várhoz vezetõ ösvény bejáratához, ahol aztán újabb kalandok következtek…

A bejáratnál egy idõsebb, nagyon udvarias úr sajnálattal közölte, hogy az áthaladásunk „nincs lerendezve”, s nagyon sajnálja, de a szervezõk "nagyon rossz emberek", mert tavaly is töredékét fizették ki annak, akik tényleg áthaladtak és idén már emiatt nem tudnak mást tenni, minthogy õk kérik el a belépõt, szóval a lényeg: meg kell vennünk a jegyet (1.15 Eur vagy 360 Ft), ha át akarunk menni…
Miután a túrát mindenképpen szerettük volna teljesíteni, az út pedig erre vezet a határon át vissza Magyarországra, hát igazából nem sorakozott túl sok olyan alternatíva, amelyet érdemes lett volna megfontolnunk… :-)
Fizettünk.

A belépõk megvásárlása után a tanösvény szépen kiépített útjain kanyarogtunk fölfelé a várhoz, közben sok-sok igazán érdekes látványossággal találkoztunk. Az egész szépen kialakított, gondozott, s közben pár száz méterenként mindig valami apró érdekesség várja az embert, ahogy halad felfelé, a tavacskák, a Krúdy forrás, a kõtenger, a valóban fantasztikus bazaltorgonák… Azt kell mondjam, ez a tanösvény bõven megérte a 360 Ft-ot, csak úgy lett volna korrekt, hogy vagy pluszban kértek volna többet a rajtkor emiatt vagy mondták volna, hogy itt még fizetni kell majd 360 Ft-ot… De úgy, hogy direkt kiemelték, hogy az itteni áthaladás ingyenes lesz….szóval ez picit így rossz szájízt hagy maga után…

A Somoskõ várról kár sokat beszélni: impozáns! Ahogy mellé kanyarodik az út, az még szlovák terület, ahogy eljövünk mellette, az pedig már magyar – érdekes érzés két ország határvonalán sétálgatni! A várnál ismét ellenõrzõpont várt bennünket – kár, hogy ezt nem találtuk meg túl könnyen…
Én tudom, hogy aki járt már itt, az mind tudja, hogy az ellenõrzõpont nem a várnál, hanem a Petõfi kunyhóban van, de ez az itinerben leírva nem szerepel, s miután az ellenõrzõpontokat ezen a túrán nem jelölték túl feltûnõen, ami nem esett közvetlenül útba, azt nem volt könnyû megtalálni olyannak, aki nem ismerte az itteni „rendet”. Mi kerestük a pontot becsülettel, de túrázót nem láttunk a környéken, más meg nem tudta, hogy hol van, az ellenõrzõponton ücsörgõ kedves nénik meg éppen az unokájukkal játszadoztak, s eszükbe nem jutott volna jelezni, hogy „Hahó, mi vagyunk az EP!”, ha látnak néhány tanácstalan hátizsákost, kezükben egy itinerrel, bambán keresgélve valamit…

Szóval az ellenõrzõpontot elvétettük, de szerencsére késõbb találkoztunk olyannal, aki járt már itt, s tudta, hogy a Petõfi kunyhóban kell keresni a pontot, szóval hátraarc és irány visszafelé… Az ember egy teljesítménytúrán az ilyesminek soha nem örül, fõleg a úgy érzi, hogy nem is igazán tehet róla…

Szóval meglett azért a pecsét, úgyhogy folytattuk útunk Eresztvényen át Salgó vára felé. Eresztvény környéke gyönyörû! Hatalmas fák övezik az utat, nagyon szép tájakon vezet az út, szép lassan felfelé, hogy aztán a végén kicsit komolyabb kaptató után elérkezzünk a Salgó várhoz. A Salgó várban mindig sokan vannak, ez most sem volt másképp, ezért egy feltûnõbb jelzés itt sem lett volna rossz az ellenõrzõpontnak, hogy messzirõl észrevegye az ember… Igaz, a tényekhez tartozik, hogy ezt azért így is gond nélkül megtaláltuk, de ez nagyrészt csak amiatt van, hogy épp sok volt a várban olyan, aki szintén a túrán vett részt.

A várból lefelé megint jó lett volna egy kis segítség, mi már jártunk erre, úgyhogy itt nekünk nem volt gondunk, de találkoztam többekkel, akiknek igen… Szöveges útvonalleírást nem kaptunk, az itinerben szereplõ jel pedig nem közvetlenül a vártól indul… Csak úgye, aki nem járt még erre, annak ezt honnan kéne tudnia, amikor egyébként az itinerben nem így szerepel???

A vár után hamar Salgóbányára értünk, ahol a falu közepén frissítõpont várt bennünket, némi inni- és ennivalóval. Sokat nem idõztünk a pontnál, de azért egy hagymás zsíros kenyérrel a kézben folytattuk az utat Salgóbányáról kifelé. Szép, változatos utakon haladtunk a Medves fennsík felé, ahol az erdõket hirtelen megtörték a hatalmas rétek, s kicsit olyan lett a táj, mintha valahol az Alföldön járnánk… A fennsíkot magunk mögött hagyva aztán ismét a „megszokott” arcát mutatta a hegység, nem egyszer nagyon szép kilátást nyújtó úton jutottunk el Szilváskõpusztára, ahol újabb ellenerzõpont várt ránk. Itt a 35 km-es távot teljesítõk mentek tovább a sárga jelen, mi pedig letértünk Bárna felé.

Az út egyik legszebb szakasza következett! Hihetetlenül változatos, gyönyörû út ez, néhol virágzó réteken, máskor cserjéseken vagy éppen fenyõillattól friss levegõjû, sûrû erdõkön át, minden kilométere más és más!

Bárnán ismét egy ellenõrzõpont várt ránk, majd a kék jelzésen, a bárnai pincesor mellett haladva elindultunk vissza Salgótarján felé, de persze azért volt még hátra jó pár kilométer…

Az út innen már szinte végig a kék jelzésen haladt, Bárna után még volt egy rövid, de húzós kaptató, aztán inkább már csak szokványos erdei utak, néhol szélesebb, néhol keskenyebb, néhol jobban, másutt rosszabbul járható… Viszonylag hamar elértünk oda, ahol ismét „összetalálkoztunk” a 35 kilométeres távot választók útvonalával, innen pedig a Bányász körútnak nevezett túraúton haladtunk tovább. Sajnos ennek voltak kissé monoton, aszfaltozott szakaszai is, így az utolsó kilométerek kicsit lassabban fogytak, de azért még a végkimerülés elérése elõtt eljutottunk a Pécskõ alatti utolsó ellenõrzõpontig, ahonnan aztán már csak kilométerek voltak hátra Salgótarjánig. Az utolsó szakasz tipikus városba vezetõ szakasz, sok érdekességet nem tudok mondani róla, ami sokkal fontosabb, hogy szép lassan becammogtunk a Fõ térre, a célba!
A teljesítésért egy abszolút rendben lévõ takaros emléklapot és egy -nekem kifejezetten tetszõ-, szép kitûzõt kaptunk!

Maga a túra jó volt, bár a szervezõk részérõl kicsit több odafigyeléssel ez egy kifejezetten klassz túra is lehetne, nem „csak” jó. Mert maga az útvonal klassz! A Somoskõi vár szlovák oldalán történõ "fizess vagy fordulj vissza" blama szerintem kicsit gáz, az ellenõrzõpontokon több helyütt is idõs nénik voltak, akikkel ugyan semmi baj, csak tudastosítani kéne bennük, hogy hol vannak, mert nem igazán tudtak érdemben válaszolni semilyen kérdésre… Egy kicsit jobb jelölés az ellenõrzõpontoknak ugyancsak nem lett volna rossz szerintem, bár ha legközelebb is lesz kedvem részt venni, most már én is fogok tudni mindent, amit kell… :-) Majd csak az újak fognak megint eltévedni... :-)

Ellátásban nem volt nagy bõség, õszintén mondom, hogy nekem nem is igazán hiányzott, de ha azt nézem, hogy más teljesítménytúrákon mennyi mindent adnak, akkor ahhoz képest (és hangsúlyozom: csakis ahhoz képest) az egy zsíros kenyér egy pohár vízzel nem túl sok…


Táj/útvonal/feeling (szerintem): 4,5
(az útvonal sok szép helyet érintett, köztük igazán nagy látványosságokat is, s volt ugyan pár monoton szakasz, fõleg a végén, de ezt bõven kiegyenlítette a sok gyönyörû és izgalmas rész)

Szervezés (szerintem): 3
(az ellenõrzõpontok szerintem lehetnének sokkal feltûnõbben jelölve, az EP-k személyzete lehetne sokkal felkészültebb és figyelhetne jobban a túrázókra, a szlovák belépõvel meg nincs baj, csak kéne mondani elõre…)

Itiner/útleírás (szerintem): 4
(a térkép kifogástalan, Cartographia minõségû (tudom, hogy nem õk csinálták), az itiner egyszerû, de célszerû, viszont egy kis szöveges leírás még sokat tudna segíteni néhol, meg ráadásul még informatív is lenne, szóval az szerintem hiányzott…)

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 4
(a térkép, amit kaptunk, önmagában majdnem annyiba kerülne a boltban, mint a túra teljes ára, s bár ellátásban nem volt „kánaán”, szerintem nem volt ez olyan rossz ár-érték arány... A rajtban a szervezõk azt mondták, hogy a szlovák belépõ is benne van az árban, hát úgy egészen biztosan 5-ös lett volna, így inkább azt mondanám, hogy 4… )


 
 
 Túra éve: 2008
hegyivadászTúra éve: 20082008.05.16 00:47:43
megnéz hegyivadász összes beszámolója
Visszavágó! A tavalyi túrán elszenvedett „vereségért”. Ezúttal nem magányosan, hanem barátommal vágtam neki az 50-es távnak, akivel az elmúlt félévben sikerült megszerettetnem a teljesítménytúrázást. A túra útvonala némileg módosult, immár nem a lakás kapujából indult, hanem a tóstrandi gyerektábortól, de ez rajtam kívül valószínûleg másnak nem fájt. Így kimaradt a Kálvária lépcsõ-Ceberna völgy útvonal, cserébe megkaptuk a gyerektábor-Kercseglapos-Ceberna völgyet. A Kercseglaposig tartó szakasz nem túl izgalmas, de gyorsan megvan, ellenben a Kercseglapos és az azt követõ árnyas bükkös szenzációsan szép, mint mindig. Örültem, hogy ezúttal érintettük ezt a szakaszt és kortyolhattam a most igen gyéren csurdogáló Gyopár forrásból! A Karancsra vezetõ igen meredek kaptató most sem volt könnyû, de közel sem fogott meg annyira, mint tavaly. A csúcson természetesen felmentünk a kilátóba, ahonnan meseszép látványban volt részünk. Még az Alacsony-Tátra havas csúcsai is szépen látszottak! Végigmutattam a barátomnak a ránk váró útvonalat, majd továbbindultunk. Itt szintén módosult egy kicsit az útvonal, köszönhetõen a schengeni határnyitásnak. Immár nem kellett a határsáv mellett lemenni Somoskõújfaluba és onnan át a szlovák részre, hanem a Karancs csúcsról közvetlenül átgyalogolhattunk. Nagyon megérte, mert szintén gyönyörû erdõben túrázhattunk és ezen a részen még sosem jártam. A Szt. Margit forrásnál van egy szép kis pihenõhely, tûzrakó hellyel, el is határoztam, hogy oda még egyszer a családdal elmegyek bográcsozni, vagy szalonnázni. A szlovák oldalon egyébként nagyon jól rendbe van rakva minden túraútvonal, szép eligazító táblákat találhatunk, kár, hogy mind csak szlovákul van. Talán nem lenne szentségtörés, ha ezek a táblák kétnyelvûek lennének, ha már a határ mindkét oldalán magyarok laknak. A Karancsról leérkezve Bikkréten keresztül kellett megközelíteni Somoskõ várát, akárcsak tavaly. Itt a barátomat elérte a holtpont, én jártattam a számat amíg átlendült rajta. Ezt a szívességet késõbb visszakaptam tõle a Pécskõ felé menet. A tanösvényen megkóstoltuk a bõvizû és igen jóízû Krúdy-forrást. Somoskõnél elhagytuk a harmadik ellenõrzõpontot, majd átmentünk Salgóra, ahol újabb ellenõrzõpont várt minket. Gyönyörködtünk egy kicsit a szülõvárosomat, Salgótarjánt körülölelõ mesés tájban, majd a Medves laposán keresztül Szilváskõre (5. ep) és Bárnára (6. ep) érkeztünk. Itt már kezdtem érezni a fáradságot, ami különösen Inászó után csapott le rám. Ráadásul a vizem is elfogyott ezen a szakaszon. A Pécskõ nyereg (7.ep) után a Pécskõre már nem mentünk fel, pedig egy karnyújtásnyira volt tõlünk egy újabb meseszép kilátás, de hát a társam nem volt olyan szerencsés helyzetben, mint én, rá még a túra után egy kétórás út és egy esti program várt. Így hát szedtük a lábunkat és 11 óra 10 perces menetidõvel beértünk a célba. A revans sikerült!
Barátom, mint elfogulatlan ítélõ megállapította, hogy ez volt a legszebb túránk eddig. Egyet kell értsek!

A túra során egyszer sem tévedtünk el, bár ez inkább volt köszönhetõ a helyismeretemnek, semmint a részletes túraleírásnak. Érthetetlenül szûkszavú túraleírást kaptunk, ami különösen azért meglepõ, mert tavaly viszont nagyon részleteset adtak. Igaz, hogy némileg módosult az útvonal, de 80%-ban megegyezett a tavalyival, nem sokkal kellett volna kiegészíteni. Hiányzott az is, hogy a leírás ezúttal nem közölte, hogy az egyes ellenõrzõpontok hány km-nél vannak. A tisztesség kedvéért viszont el kell mondani, hogy két helyen kihelyezett segítõk igazították el a túrázókat és általában a turistajelzések is jól követhetõek voltak, sok helyen frissen festve. Melegen tudom ajánlani minden túrázónak ezt a túrát! Jövõre is ott leszek!
 
 
marton4Túra éve: 20082008.05.11 12:49:10
megnéz marton4 összes beszámolója
Karancs-Medves 50

„Itt állt Salgó... az éghez oly közel,…
A századoknak döntõ lábai
Elgázolák rég e vár tornyait.
Belõlök egy-két csonka fal maradt,…
Felmentem a hegy sziklatetejére
S letelepedtem a romok fölött.
Verõfényes nap volt, tekintetem,
Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
Mint börtönébõl megszökött madár,
S vigan köszönté a kék messzeséget,
Hol a faluknak tornyán, a mezõknek
Juhnyájain s a patakok vizén
S mindemhol a nap fénye tündökölt.”

Petõfi Sándor: Salgó 1846. május (részlet)

Ha valaki elhatározza, hogy mintegy csokorba kötve, Salgótarján környékét szeretné egy kicsit jobban megismerni, köztük országos hírû nevezetességeket is, soha kedvezõbb lehetõség nem adódik erre, mint a Karancs-Medves 50 teljesítménytúra. Én, aki már egy ideje a környéken lakom, férfiasan bevallom soha nem jártam még azelõtt például a Karancson, s nagyon hosszú ideig, ha ezt a szót hallottam, legfeljebb a gáztûzhelyünk jutott eszembe, de a „Palóc Olimposz” ahogy a környéken nevezik, semmiképpen sem.
Salgótarján, ez a középkori kicsiny falucska, amit a legújabbkor, a bányászat és a nehézipar növesztett nagyvárossá, 1950-ben pedig átvette Balassagyarmattól a megyeszékhelyi címet, ma megyei jogú város, hosszan elnyúlva észak-déli irányban kígyózik a Tarján-patak völgyében, a Karancs és a Medves vidék között. Ez mai történetünk helyszíne.

7.05-kor rajtolok a salgótarjáni Tóstrand Gyermektáborból. Kapok egy térképet, s egy szûkszavú túraleírást. Eleinte semmi bajom, jól haladok, s ahogy szoktam, rendesen elõzgetek felfelé. Rövidnadrágot választottam, a napi átlaghõmérséklet szerint ez dukál, de megdöbbenve látom, hogy mindenki állig be van öltözve. Talán õk tudnak valamit, idelátogat a ciklon Mianmárból, vagy mi. Késõbb a taktikám fényesen beigazolódik, remekül érzem magam. A Ceberna-völgy bejáratáig egy kellemeset kocogok lefelé, immáron egyedül, csak egy magányos futó húz el mellettem.
Egy mesebeli rétre bukkanok, ahol már szinte Óz varázslatos birodalmában érzem magam. A természet a friss zöld szín minden árnyalatában játszik, az ég valószerûtlenül kék, rajta „mûfelhõk” úsznak, mint a leggiccsesebb festményeken szokás, a domboldalon lila ökörfarkkórók és más tarka virágok ezrei mosolyognak rám. „Dorkától” megkapom, ha nem is a „sárga”, de a Zöld Út Természetjárók egyesületének pecsétjét, s a „jó boszorkány” útmutatása alapján „bátran”(nem gyáván!!!), „okosan”, „kemény, olajozott léptekkel” elindulok a „sárga sávval kijelölt úton”, hogy felfedezzem a csodálatos birodalmat.

A Karancs csúcsa felé, elõbb egy szelídebb, késõbb vulkánhoz illõen egy „gyilkos” emelkedõ következik, ahol négy túratársat mellõzök el. Az ilyen emelkedõket imádom.
Ahogyan 1 éves teljesítménytúrázó múltam alatt már megszoktam, csupa „jó arcokat” látok magam körül. A tekintetek „nemességet”, kultúráltságot sugallnak. Valahogy, olyan érzés fog el, s remélem, ezzel nem vagyok túl szerénytelen, hogy a teljesítménytúrázók közé csupa „nagyszerû” ember áll be. A tekintetekbõl ugyan jóság sugárzik, de nem a vesztesek tekintete. Magabiztos, kitartó emberek, akik a céljaikat, sikereiket az élet más területein is, a teljesítménytúrákon felmutatott szívóssággal, kitartással, odaadással, de nem más emberek legázolásával, becsapásával, lebecsülésével és megalázásával érik el, amit manapság sajnos oly gyakran lehet társadalmunkban tapasztalni. Úgy látszik az ilyen meredekeken való kapaszkodás, mindig ilyen „korszakalkotó” gondolatokat vált ki belõlem.
Már közeledik „Zeusz” székhelye, szerencsére ma nagyon jó kedve van, a villámokat eltette máskorra. S ha „jól tévedek” máris 727m magasan vagyok, a Karancs tetején, a Karancs hegyen (errõl jut eszembe a régi „vicc”, Mexikó fõvárosa Mexikó!). De ez nekem nem elég, egy részletes útbaigazítás után, mit látok majd fönt, ha éppen merre nézek, még egy pár tíz métert felhágok a stabilnak tûnõ kilátóra, ahol valóban, Magyarország egyik legszebb panorámája tárul elém, az elsõ ötben biztos helye van. Látom az egész útvonalamat, többek között Somoskõ várát és a szomszédos Salgó várát szemezni egymással és persze velem. Sõt Salgótarjánon, a Karancsságon, a Mátrán, a Cserháton (ahonnan egy párszor már vágyakozva bámultam a Karancs hatalmas tömbjére), a Börzsönyön, s ki tudja még min kívül, látom Losoncot, az Alacsony-Tátrát, sõt a Magas-Tátra hófödte csúcsait is. Na de indul a lift lefelé, és már csak egy pár lépés a határ, amit sikerül is megtennem.
A meredek hegyoldalon, a csúszós, „vulkán-poros” köveken továbbfolyik a liftezés, ami alatt kapaszkodó híján, sajátos vitustáncot járok. Eldöntöm, merre megyek, de egy magabiztos kiáltás vonz át a rossz útra, amit robot módjára követek. Itt kezdõdik a kavarásom (s nemcsak az enyém) története. Ezt az itinert, egy kedves székely ember fogalmazhatta (biztosan mindenki ismer néhány, a szûkszavúságot kikarikírozó székely viccet, pl. „az innen már messze csattanójút”). Valahogy így jártam én. Messze van még Bukovinka? Innen már messze. De sok-sok bonyodalom után, amikor a keblemet nagyszerû érzéssel eltöltve életemben elõször sétálok át ellenõrzés nélkül a Szlovák-Magyar határátkelõhelyen, ahol gyermekkoromban annyit szorongtunk szüleimmel és testvéremmel az eldugott tornacipõk miatt (amirõl Komáromból érkezett kedves túratársaim is tudnának beszélni, akikkel itt akadtam össze), már-már rátalálva a helyes útra, hagyom magam újra eltéríteni. De végül minden jó, ha vége jó, újra egyenesbe kerülök, úgy 2-3km kerülõ árán. Na de ez is benne van a pakliban, 19-re lapot kértem, s 21-em lett, ezzel a rajtszámmal mindennek sikerülnie kell.
Somoskõ vára az egyik legépebben megmaradt magyar vár, köszönhetõ Ráday Pál tulajdonosnak, aki elszabotálta a felrobbantására szóló császári parancsot, de késõbb 1826-ban a vár mégis leégett. Paradox módon a falu magyar területen van, a hozzá tartozó várat a fûnyíró elv a határ túloldalára sorolta, s a „várjobbágyok”, akik ezt a falut a középkorban lakták, „állás” nélkül maradtak. De Schengen végre „visszaadta” nekünk. Nem kell végre útlevéllel „múzeumba” járni. A várhegy északi oldalán található a világviszonylatban is jelentõs természeti érték, a bazaltorgona.
Somoskõ váránál jövök össze egy fiatal, salgótarjáni futó sráccal, akivel egészen a célig összeragadunk, s nem számítva, hogy meredek emelkedõkön futunk felfelé, vagy nyaktörõ lejtõkön lefelé, „végigdumáljuk” az egész utat.
Emellett a lehetõ legjobb társra akadtam, hiszen úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét, többé nincsenek tájékozódási gondjaim, végre a természet szépségére is tudok újra koncentrálni. 2 futóval kerülgetjük egymást vagy 10-20 km-en át, õk nagyon profik (Kinizsi100 11:30 stb.)
Sietünk, de azért Salgó várát elfogyasztjuk. A várból letekintve sorról-sorra ugyanazt érzem, mint Petõfi, aki pont májusban járt itt, „kereken” 162 évvel ezelõtt, s ez az élmény ihlette elbeszélõ költeményének megírására. Olyan érzése van az embernek, mintha egy zöld tenger közepén állna, amit a bányászat és az ipar keltette zátonyok tarkítanak csupán. Alattunk van Eresztvény, a bányászat volt központja, ahová beszédes neve is mutatja, a föntebb kibányászott követ eresztették le.
A vár történetének talán legérdekesebb sztorija, amikor Kara Hamza bég ágyúnak látszó fatörzsekkel készteti a magyarokat a vár feladására, így csellel beveszi azt, ami aztán egy jó darabig török kézen marad.
A már említett 2 futó srác, nem bírva kivárni a „pünkösdi turisták” lépcsõt elözönlõ rohamát, a falon sasszézva jut le a várból, igazi túlérõ túrát kerekítve magának. Bár gyerekkoromban, a „biztonsági õr” állandó füttyszavától kísérve, sokat mászkáltam a szédítõ mélységekkel övezett egri várfalon, ezt azért én most kihagyom.
Salgóbányán elõkapok egy Magnumot, na nem akarok egy 3.57-es Smith & Wessonnal az itt rekedt török partizánokra vadászni, hanem a hûtõpultból veszek ki egy jégkrémet, „hogy mind az öt érzékemet felkorbácsoljam”, s úgy 20km-es távra megoldjam energetikai gondjaimat. Ezzel megvolt a frissítõ pont.
A Medves meglepõen sík bazalt fennsíkján rohanunk. Valahol nem messze innen indul 160km-es útjára a Zagyva, ami a Mátrát megkerülve, a Cserhátot is elmellõzve halad tovább, a Galgát, a Tarnát, a Tápiót és sok más kisebb patakot is befogadva végül Szolnoknál ömlik a Tiszába. A Medves és az egész vízgyûjtõ terület jellemzõje az idõszakosság. Egyes patakok idõnként teljesen kiszáradnak, s valahonnan innen ered a tájegység elnevezése is, nem sok köze lévén „Dimitrij Medvegyev-hez.”
Idõnként egy-egy kritikus tájékozódási ponton, a katonai hadgyakorlatokon megszokott „tábori forgalomirányítókkal”(MP) is találkozunk, bizonyítva a gondos, lelkiismeretes szervezést.
Rónabánya után következik Szilváskõ, szintén lenyûgözõ vulkáni jelenség, amit, a környezetre vigyázva, néhány évvel ezelõtt hágtam meg a fiammal. Üde bükköseivel maga a hegy pazar természeti környezet. Sok helyen hasadások láthatók a turistaút mentén, ami a bányamûvelés eredménye. Nem célszerû a környéken kódorogni, mert az ember egy pillanat alatt, könnyen a pincében találhatja magát.
Bárnára, erre a világtól elbújt, vulkáni csúcsok koszorújától övezett bányásztelepülésre, a sárga négyszögön ereszkedünk alá. Az út mellett egy helyütt, gyönyörû, élénk kék virágú, a talajt teljesen elfedõ, bõr nemû, zöld levekkel kipárnázott Vinca minor-osra (Kis télizöldmeténg) bukkanok, ami a sikeres, eredeti magyar gyógyszer hatóanyagát a vincamin-t szolgáltatta (CAVINTON!!!!).
Folyadékpótlás címén, meglátogatjuk a bárnai temetõt, ahol egy éppen vizes kannáját megtölteni készülõ hölgy személyében, kedves beszélgetõtársunk akad. Kiderül, hogy 30 évig dolgozott a Karancs!!!! tûzhelygyárban, s még sok más egyéb történetet is megismerhetünk tõle. Valamikor precíziós gépeken, modell motorokat is gyártott. Több sem kell túratársamnak, akinek éppen a magas szinten ûzött modellezés a kedvenc hobbija.
Futva indulunk fel a kéken. Az utolsó házból utánunk szól egy hölgy, ez így nem fog menni, s valóban, kemény, de rövid emelkedõ következik.
A volt Inászóbányánál egy tájékoztató táblát találok. Az ilyen táblákon elõforduló geológiai leírásoktól, sok esetben nagyon hülyének tudom magam érezni, de azért, mindig újra és újra nekivágok, megpróbálom megérteni a megérthetetlent.
A Pécs-kõ elõtt összesodródunk néhány 35-ös túratárssal, akiknek tájékozódási gondjai akadtak. Itt segít társam helyismerete, aki magabiztosan halad a kék jelzéssel ellátott sárga ösvényen (kék-sárga jelzés, egy jó darabig sárga nélkül!!).
Nem sokkal késõbb újabb társam akad egy „erdei hõscincér személyében”, aki ráköltözik a fehér pólómra, s úgy 2 km-en át nem tágít. Végül a Pécskõ vulkáni szikláján, rövid örömteli cincogásokkal jelezve, hogy megérkezett, s hogy itt akar új kolóniát alapítani, eltávozik. Mi, pedig lenyûgözve bámuljuk a hihetetlen körpanorámát. Egyébként ez társam szenthelye, innen egy „ugrásra” lakik, Salgótarján Pécskõ városrészében. Gyakran jár fel ide estefelé, gyönyörködik a fényekben és a csillagokban, idõnként a klasszikus aug.20-i tûzijátékokban is. A sziklára láncok segítségével lehet feljutni, de társam hiába keresi a megszokott rozsdás láncát, amit a napokban cseréltek ki zsír újra (’fényesebb a lánc, mint a kard’).
Még egy kis kaland a piros háromszögön, ahol egy útnak nem látszó rövid bozóton át, néhányan összeverõdve, elérjük végre a „hõn vágyott temetõt”.
Az út melletti gyönyörû „pacikat” hiába próbálom glükóz tablettáimmal magamhoz édesgetni, maradnak inkább a fûnél.
Elhagyunk egy kanyar után újonnan felállított erdei sorompót, ahol társam nemrég erre kerékpározva, az új akadályra nem számítva, úgy 50-km-es sebességét volt kénytelen cukaharával 0-ra csökkenteni, mivel ki tudja miért, nem akart fölkenõdni a sorompóra.
Már csak egy sportesemény van hátra a célig. Egy gyönyörûen nyírt focipálya mellett haladunk el, ahol a jobb idõket is megélt, tarjáni csapat igyekszik, tucatnyi lelkes nézõ bíztatása mellett. Jegyet is árulnak, de kifelé menet, már nem vesszük meg, pedig a szolgáltatást akaratlanul is, de elfogyasztottuk.
Egy iramodás és a célban vagyunk, ahol, hiszen egy országos rendezvény is zajlik, az asztalok útvesztõjében próbálunk a „jól megérdemelt” elismeréshez hozzájutni.
Eredmény 7:55, nem rossz, ha úgy vesszük, hogy közben kirándulgattunk is azért, de ami a Kinizsi100-ra hajazva gyengének tûnik az 51km-en, s ráadásul egy kicsit megnyúz.
Kérdem társamat, hogy jön e holnap este a bakancsos bálra, amit a Gyalogos Természetjárók Országos Találkozója keretében rendeznek, de nem túl lelkes.
Na de koffein receptoraim már nagyon árvák, kávé után kell néznem. Társam inkább kólában utazik, amirõl eszembe jutnak a tikkasztó nyári napokon elfogyasztott jéghideg, dobozos coca-colák, a piros dobozon gyöngyözõ, lecsapódott párával (jól ki lehetek száradva, egész úton csupán 1 liter vizet ittam).
Még egy interjú egy leendõ táborozást szervezõ két fiatal srác részérõl, hogy vagyunk megelégedve az étkezéssel. Csak a legjobbakat mondhatjuk el róla, hiszen nem ettünk egy falatot sem.
Aztán félszeg mozdulattal búcsút intünk a tábori kapuõröknek, s a tavat megkerülve, a kocsihoz sétálunk.
Egy pengeváltással kicseréljük e-mail címeinket, sorsunk a mai napon összefonódott.

Majd búcsút intek Salgótarjánnak is. Ez a város a legtöbb ember számára általában nem jelent túl nagy vonzerõt. Talán én is így voltam ezzel valahogy, mind a mai napig. De ez a nap elvarázsolt. Azok után, amit láttam és átéltem, többé már nem tudok ugyanúgy gondolni a városra és a környezõ vidékre. Valami megváltozott bennem. Kialakult a rokonszenv, s ez már nem múlhat el többé.


2008.05.11
 
 
 Túra éve: 2007
hegyivadászTúra éve: 20072007.05.23 01:52:35
megnéz hegyivadász összes beszámolója
Hosszú kihagyás után (utolsó teljesítménytúrám talán egy 1998-as Bükk 50 volt), valamint egy kimerítõ munkahelyi év után már nagyon kellett valami fizikai megterhelés és úgy gondoltam ennél mi sem lehet jobb alkalom, mint a Karancs-Medves 50-es túra. Ismerem a környéket, a rajt/cél mindössze 200m-re van a szüleim lakásától, kell ennél ideálisabb túra az újrakezdéshez?!
Ismerve jelenlegi erõnlétemet, célként azt tûztem ki, hogy végigmenjek a távon, akár szintidõn kívül is. Próbáltam társakat is beszervezni, de a végén mindenki lemondta, így egyedül vágtam neki a távnak 6.25-ös induló idõvel.
Leküzdve a meredek Kálvária-lépcsõt jó ütemben a jól ismert útvonalon haladtam. Az idõ nagyon jó volt, a kora reggeli kellemes hûvösben nagyon jól esett a mozgás. A Ceberna-völgy bejáratát, mint elsõ ellenõrzõ pontot 7.19-kor értem el (6,9km). Pecsételés után még megnéztem a tisztás közepe táján lévõ bombatölcsért, újfent rácsodálkoztam, hogy 62-63 év után még milyen tisztán látszik, majd nekivágtam a Karancs csúcsára vezetõ szakasznak. A Karancsot errõl az oldalról már nagyon régen másztam meg, de jól emlékeztem, hogy hírhedten meredek kaptatón kell felmenni, így nekivetkõztem. Imádom ezt a részt, a hatalmas fákat és a mély vízmosást. Olyan mintha egy érintetlen õsi, vadrengeteg közepében lennék. A meredek viszont váratlanul nagyon megfogott, aggódva gondoltam arra, hogy 41km még hátravan. Mindenesetre a Karancs csúcsát és a 2. ellenõrzõpontot 8.17-kor értem el (9,3km). Még felmásztam a kilátóba is, de sajnos elég párás volt a levegõ. Azért így is megérte a látvány, szépen végignéztem merre fog vezetni az utam. A szemlélõdés alatt teljesen regenerálódtam, újult erõvel indultam el. Az adótorony mellett elõvettem túrabotjaimat, hogy segítségemre, illetve a térdem segítségére legyenek az igen meredek leereszkedés során. Sajnos nem sokat használt a bot, a térdem teljesen szétesett. Pihentetõnek a piros háromszög alján tettem egy 30-40 méteres kitérõt, hogy szüleimmel tett ifjúkori túráim emlékére most is fittyet hányjak a trianoni magyar-szlovák határnak. Utána visszatértem a sárga jelzésre és azon ereszkedtem le. Itt biciklis sporttársak elõzgettek, akiket nem is tudom, hogy megszállottnak, vagy õrültnek tartsak. Az ösvény egy ember széles, igen meredek és számtalanszor kellett keresztbe dõlt fákat átlépni. Egy határsávon megteendõ szakasz után az útleírás szerint jobbra kellett fordulni, amit meg is tettem, de nyomban vissza is fordultam, mert zsákutcának tûnt. Csak jobban szemügyre véve vettem észre, hogy egy az ösvényre dõlt, de szépen kizöldellt fa állja utamat. Kikerültem, de a java még csak ezután jött. Az útleírás ugyan figyelmeztetett, hogy sûrû bokros terület jön, de azért erre nem számítottam. Egy helyen vége volt az ösvénynek, áthatolhatatlan bozót állta utamat. Egy nyiladékon megpróbáltam kikerülni, de csak egyre beljebb keveredtem. Végül egy életem, egy halálom, nekivágtam a bozótnak abba az irányba, amerre az ösvény folytatását gondoltam. Szerencsém volt, megleltem. Somoskõújfaluig már csak egy feladatot kellett megoldani. Az út egy szakaszon megint a határsávban ment és majdnem elvétettem a letérõt. A szélesebb, jobban kitaposott út viszont átvitt volna szlovák területre.
A faluban ettem-ittam, majd a határ felé vettem az irányt. Meglepetésemre szembetalálkoztam egy sporttárssal, aki a 35 km-es távon indult. Mint kiderült õ viszont elvétette az irányt és lazán átgyalogolt Szlovákiába, onnan jött vissza.
A határ után közvetlenül benéztem az ún. fabüfébe. Ittam egy kicsit, de megláttam, hogy finom, házi készítésû juhsajtot árulnak. Nem tudtam megállni, hogy ne vegyek egy falásnyi darabot. Kíváncsian vártam Somoskõ szlovák oldalról való megközelítését, innen még sosem mentem föl. Elõször végig kellett menni Bikkrét (Bukovinka) falun. Nem sok emberrel találkoztam, de amennyire hallottam õket mind szlovákul beszéltek. Ez csak azért fura, mert közvetlenül a határ mellett van a település és az utána következõ falvak, városok (Ragyolc, Fülekpüspöki, Fülek) mind magyarok. Hazaérve utánanéztem a falunak, de az 1914-es településjegyzékben nem találtam ilyen települést. Gyanítom, hogy a trianon után betelepített szlovák telepesek alapította település lehet. Ha tévedek, javítson ki valaki.
A falu után is elég hosszan aszfalton kellett menni, míg el nem értünk a határra, ahol egy gyönyörûen kiépített pihenõnél volt a 3. ellenõrzõ pont. Az út a 2000-ben felújított tanösvényen vezet fel Somoskõ várába. A sok gyönyörû táj közt tán ez volt a legcsodálatosabb. Csörgedezõ patak mellett, árnyas tölgyes-gyertyános mélyén a Krúdy-forrás friss vizével olthattam szomjamat és tölthettem fel készleteimet. Késõbb pedig hatalmas bükkösön keresztül a híres bazaltzuhatag mellett értem el Somoskõt. A vár alatt már magyar területen még elolvastam Somoskõ falu hazatérésének történetét. Trianonban a szlovákoknak ítélték a falut, de 1924-ben visszacsatolták. A vár nélkül. Ha nem lenne sírnivaló még mulatságos is lenne, hogy a vár alatt 10 méterrel húzták meg a határt, hogy azért a várat ne adják. Innen szinte szintben vezetõ úton értem el Eresztvényt, ahol hosszú nadrágomat rövidre cseréltem. Majd nem kívánva az aszfalton haladni, gondoltam tudok egy jobb utat az erdõn keresztül, de egy kissé elkavartam és a salgóbányai parkolónál bukkantam ki és innen közelítettem meg Salgó várát. Utólag sem tudom rekonstruálni, hogy hol kavartam el ennyire. A várban lévõ 4. ellenõrzõpontot 14.20-kor értem el. Itt már éreztem, hogy gondok lesznek a szintidõvel, de alapvetõen nem erre hajtottam, úgyhogy mentem tovább. A Szilváskõig tartó 6,6km-en elég lassan lettem túl, egyedül a Gortva forrása pezsdített fel egy kicsit. Szilváskõn megint elkavartam a büfénél, megzavart az útleírás szövegezése. El is határoztam, hogy Bárnáig biztos elmegyek és ott meglátom, hogy megyek-e tovább.
Az 5. ellenõrzõpontnál (30,8km) már sorra hagytak el a gyorsabb sporttársak, de a Bárnáig tartó ereszkedés egész jól ment. Köszönhetõ ez annak is, hogy hívást kaptam az egyik unokatestvéremtõl, akit szintén csábítottam a túrára, de nem jött el. Itt éreztem, hogy azért egy társsal könnyebb lenne.
A bárnai 6. ellenõrzõpontnál megpihentem egy kicsit. Közben láttam, hogy azon az egyemberes szûk ösvényen, amin az imént ereszkedtem le idétlen terepmotorosok zúgattak felfelé ész nélkül. Több utánam jövõ túrázót be is ugrattak a bozótba. Na, ezeket kéne elkapni és a súlyos büntetés mellett még a motort is elkobozni!
Mivel Bárnán nem volt térerõ, így esélyem sem volt telefonos segítséget kérni, nomeg a pihenõ is jólesett, nekiindultam a következõ szakasznak. Meglepõen frissnek éreztem magam. Jó ütemben haladtam, amíg ki nem újultak a térdfájdalmaim. A mátraszelei út elõtti meredeken már csak háttal tudtam lejönni. Így, lévén itt már térerõ is volt, a mátraszelei útra autós mentést kértem. Számításaim szerint olyan 13,5-14 órás idõvel tudtam volna bevánszorogni a célba, de nem láttam értelmét kockáztatni egy komolyabb sérülést. Nem sikerült ugyan a kitûzött 50km-t lenyomnom, de így sem vagyok csalódott. Teljesen edzetlenül, 42km sem rossz, és lesz még Karancs-Medves 50 jövõre is. Sõt, lehet magánba megcsinálom még valamelyik hétvégén.
 
 
 Túra éve: 2006
Cam MogóTúra éve: 20062006.06.15 13:01:25
megnéz Cam Mogó összes beszámolója
Karancs-Medves 50

Péntek esti fél 7-es szegedi indulással sikerült fölevickélni Salgótarjánba B.Pisti barátommal. Némi éjszakai keresgélés és kérdezõsködés után megtaláltuk a szállásként szolgáló kollégiumot, és éjfélre sikerült letenni magunkat.
Másnap megint vagy félórás keresgélés után megtaláltuk a rajthelyet, a Táncsics Mihály Szakközépiskolában, és papíron 6:30, valóságban 6:45-ös rajtidõvel nekivágtunk a számunkra eddig ismeretlen terepnek. Térképünk nem volt, de kaptunk egy fekete-fehér térképmásolatot, az itinerben pedig olyan részletes leírást, hogy térképre nem is volt szükség.
Az iskola bejáratánál találkoztam Muzslá-val. Természetesen a kerékpárját nyergelte, hogy azzal küzdje le a (számára bizonyára ismerõs) hazai terepet. A Kálvária lépcsõit megmászva végre erdõbe jutottunk. Az erdõ? Soha szebb nem lehet! Friss, zöld levelek, virágzó bokrok és fák, buján sarjadó növényzet mindenütt. A levegõ tele virágillattal.
Virágos kedvünket nemsokára az esõbe hajló idõjárás próbálta elrontani. Elõbb szitálni, majd rendesen esni kezdett, kilátástalanul, mint a két évvel ezelõtti Mátrabércen. Elõbb Múzsla kerekezett el mellettünk, majd a Karancs meredek kaptatóján megelõzött Vadmalac és társa. Kicsit följebb utolértük a hódmezõvásárhelyi K.Janit és feleségét, akik Betmen70 társaságában haladtak, igencsak jókedvûen. Az esõ nem szegte kedvüket, és ez ránk is ösztönzõen hatott. Késõbb a túra során többször is elõzgettük egymást.
A Karancs tetején az esõ és a hideg szél dacára megmásztam a kilátót. Borongós hegyeket, szépen zöldellõ erdõket láttam. A kilátóból leereszkedve átrándultam Szlovákiába, hiszen a határkövek alig 20-30 méterre voltak. Innen akár a határkövek mentén vezetõ kis ösvényen is leereszkedhettünk volna, de a piros háromszög is többször érintette a határt. Somoskõújfalun, a felüljárón áthaladva utunkat állta egy talponálló, és mi nem tértünk ki elõle. Jól esett a korsó sör, ami Borsodi névre hallgatott.
Innen kezdõdött a vártúra szakasz. Egy kõbánya mellett haladva a hajdani kisvasút alagútjához értünk, de nem kellett átmenni rajta, hanem elõtte közvetlenül egy ösvény indult fölfelé. Folyamatosan emelkedõ úton, egyre szebb kilátás mellett közeledtünk az elsõ várhoz, név szerint Salgó várához. Be is vettük, közben pedig megcsodáltuk a bazalttömböket, amelyekre a vár szervesen hozzáépült. Fönt a négyszögletû toronyban körpanoráma volt a jutalom a mászásért. Alattunk a hosszan elnyúló város, Salgótarján, a Karancs hatalmas tömbje a kilátóval, Somoskõújfalu, és a nálunknál mintegy 100 méterrel alacsonyabban fekvõ Somoskõ vára, következõ célpontunk. Az egyik pontõr részletesen elmesélte és megmutatta a további útvonalat odaföntrõl.
Salgóvárból leereszkedve megint gyönyörû erdõbe jutottunk. Érdekes, hogy a kis magasság ellenére sok volt a bükkös, gyertyános, ami pedig úgy 7-800 m fölött jellemzõ. Elhaladtunk a lepusztult Dornyay turistaház mellett, majd Eresztvény gondozott parkjában etetõpont várt, zsíroskenyérrel és ásványvízzel. Nemsokára érintettünk egy forrást, amelybõl sugárban szökött elõ a víz, mint egy ivókútból. Mellette öreg, elfekvõ fûzfák, ideális játszóhely gyerekeknek.
Nemsokára közelebbrõl csodálhattuk meg Somoskõ várát. Ha várat kell elképzelni vagy rajzolni, akkor ez A VÁR. Mint egy megelevenedett képeslap. Elhatároztuk, hogy szintidõ ide vagy oda, megnézzük alaposan kívül-belül, valamint a bazaltömlést is a vár alatt, szlovák oldalon. A várhegy a falu fõutcájának végén emelkedik, immár szlovák területen. Tövében harangláb, emlékoszlop, ismertetõ táblák több nyelven, és egy faház, amely az ellenõrzõpont helyéül szolgált. A drótkerítésen (határ) nyitva volt az ajtó, egy diákcsoporttal együtt mi is átmentünk. Elõször leereszkedtünk a bazaltömléshez. A bazaltorgonák kötegei, mintha képlékeny anyagból lennének, megkövesedett folyamként hajlanak rá a hegyoldalra. Az egész Várhegy ilyen anyagú, a jellegzetes öt-hatszög keresztmetszetû bazaltkötegek mindenhol elõ-elõbukkannak. Maga a vár is ebbõl a kõanyagból épült, néhol nem is lehet eldönteni, hogy melyik a természetes és melyik az emberalkotta falrész. A kereksipkás ágyútorony falai vagy 4 méter vastagok, egymás mellé helyezett bazalthasábokból készült. Benne ülõfülkék, lõrések.
Legalább egy órácskát elkalandoztunk a várban. Óránkra pillantva azt láttuk, hogy habár még csak 21 km-nél tartunk, a szintidõnkbõl immár 6 óránk letelt. Ezért sietõsre fogtuk a léptünk. A Medves-fennsíkra enyhe emelkedõ vezetett, fönn széles rétek, kaszálók, erdõsávok, és a fennsíktól elvárhatóan erõs szél fogadott minket. Jó átlaggal haladtunk, és a 12 órán belüli beérés nem volt reménytelen.
Nemsokára fantasztikus élményben lehetett részünk. A medvespusztai ellenõrzõpontot elhagyva, egy völgyben számtalan helyrõl tört föl a víz a hegyoldalból. Ez a Gortva patak forrásvidéke, varázslatos, érintetlen hely. Továbbhaladva Rónabánya, Szilváskõpuszta, Bárna - ízlelgettem a neveket, a tájat és a tavaszi levegõ illatait. Egyre melegebb lett, mostmár egy panaszos szavunk sem lehetett az idõjárásra. Az inászói ellenõrzõponton ismét zsíroskenyérrel vártak a pontõrök, mellé citromos szóda járt - nagyon jólesett. Pécs-kõ aljába érve úgy döntöttünk, hogy ezt sem hagyjuk ki, ha már itt vagyunk, és megmásztuk az erdõbõl kiemelkedõ bazaltsapkát. Érdemes volt, mert az idõ már gyönyörû, a kilátás pazar volt. Ebbõl a pontból végigkövethettük a teljes eddigi utunkat. Kitûnõen látszott a Medves-fennsík szinte egyenes vonala, majd a leszakadás. Pécs-kõrõl leereszkedve nemsokára beértünk a városba, elhaladtunk a jobb sorsra érdemes sportközpont majd az acélgyár mellett, és 11 óra 6 perces idõvel beértünk a célba, ami azt jelenti, hogy az utolsó 30 km-t kb. 5 óra tettük meg.
Nekem úgy hiányzott már ez a túra, mint egy falat kenyér. Az útvonal fantasztikusan szép, nemcsak a látnivalók miatt (kilátók, várak, Gortva völgy, Pécs-kõ) hanem a terep is gyönyörû. Csak gratulálni tudok a túra szervezõinek.
 
 
 Túra éve: 2005
LúdtalpTúra éve: 20052005.10.18 20:21:10
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
KARANCS-MEDVES 50 2005
Hetek óta a "Szent cél" lebeg a szemeim elõtt, ami nem más, mint egy sikeres K100 teljesítése. Gyûjtöm a kilométereket, a szinteket, hullajtom az izzadtságcseppeket, szaggatom a tüdõmet, acélozom a lelkierõmet, feszegetem a kitartásom- (vagy türelmem?) határait.
A KM50 kiválasztása mellett szólt - az ideális paraméterek (hossz, szint, szépség, Pestközelség, csillagtúra) - még az is, hogy dupla fiaskót kaptam tõle. 2001-ben ugyan végigmentem irgalmatlan küzdéssel, 2003-ban pedig már bele is tört a bicskám: a Karancstól kipukkadtam, és útban Salgóvár felé meggyõztem magam: az egyetlen helyes út: hazamenni.
A TÚRA: 4:20-as felkelés, gyors készülõdés, nyomom a gázt. A 21-esen szembe fogad a felkelõ vöröskorongú Nap - akkora, mint a szavannás filmeken. 5:50-kor a Gimnázium elõtt parkolás. Páran már készülõdnek - én is. 6:05-kor stopper indul, szintmérõ bekapcs. A fejemben zúgnak a gondolatok: elég laza a lábam? Bírni fogom? Nem lesz nagyon meleg? lehet, hogy kevés a rövid naci? (3 Celsiust mutatott a hõmérõ). Gyerünk. Leelõzöm a legfrissebb gyalogosokat, aztán föl! Jaj de nehéz. Csak lassan! Intem magam. Nyugi! Vajon 130 alatti a pulzusom? Nem hinném. Lassabban! Huh, fent vagyok. Gyerünk tovább. Mennek a kilométerek, itt vagyok a Karancs lábánál. Egy életem egy halálom. Lassan, piciket lépve kocogok fel (lehet, hogy gyalog gyorsabb lenne?). Egyre keményebb az emelkedõ, puhul a talaj, aztán jobbra fel, neki a siratófalnak. Már nem tudom hova tágítani a tüdõmet, próbálom magam ellökni egy-egy fától, de még kocogok (legalábbis imitálom). A kidõlt fákon épp csak át tudok kászálódni annyira kivett a hegy, aztán mégis kocogás tovább. Mindjárt felérek! A gerincrõl egy pillantás a völgyre, innen már könnyebb a csúcsig. EP, csoki, icetea, aztán porolás le a piros csúcson. Somoskõújfaluig kellemes az út, mérlegelem magamban: vajon mennyire készített ki ez a kamikaze kezdés. Még könnyen nyúlnak a lépteim lefelé, úgy érzem nincs gond. A faluban barátkoznom kell egy kis terelõkutyával, (megharap?), szerencsésen megúszom. Egy nénike nézi csillogó szemmel hová rohanok, jön a vasúti felüljáró. Felfussak? "Arról volt szó", mondom magamnak, úgyhogy kettesével véve a lépcsõket nekimegyek. Zsupsz ez rövid volt. A hídon egy kisfiú nagy "csókolomot" köszön.
Salgóvár felé komolyabb gond nincs, hangulatos si-hu-hu a vasúti töltésen, hirtelen de rövid felszökkenés az alagút elõtt, türelmes kapaszkodás a vár felé. Fenn egy pillantás körbe, aztán döcögés le a falépcsõkön és zúzás tovább a tölgyesen át. Somoskõvár felé két lófráló kutya kissé nyugtalanít, de szerencsére õk jobban félnek. A faluban feltöltöm a frissítõt a kéknyomósból, és keresem a pontõröket. Sehol senki. Na mindegy, gyerünk. Fel a Medves fennsík felé. Kis szerpentin aztán a hosszú egyenes az akácsorral. Egyre jobban kitárul a panoráma, jobbról feltûnik a vár, virágzó fák, gyönyörû... Itt a pont. Na itt már komoly gond a matrica felragasztása, nem is sikerül. Viszem tovább csak úgy. Telnek a kilométerek si-hu-hu tovább Rónabánya felé. Beérve a patak mellé a dús friss zöld lombok között átszikrázik a délelõtti fehéres napfény. Szép. Rónabányától kisebb fokú szívatás felfelé. Veszem az akadályt, bár kissé gémberednek a lábaim, de aztán lefelé még tudom a lépést nyújtani, ezt bíztató jelnek minõsítem. Szilváskõpuszta házainál kissé bizonytalankodok jobbra? balra? Segít az itiner (most is). Jobbra. Újabb ep., várakozás a matricára. Nem baj addig is nyújtok. Bárna felé romantikus egyszemélyes indiánösvényen szaladás lefelé. Az itiner szerint festõi fekvésû falu. Igaz. A mérõ szerint még kb. 500 m szintemelkedés várható, és 16 kilcsi. Ki kell bírni! Ki lehet bírni! Türelem. Föl a hegyre a tilos az áthajtás táblánál. Remélem, erre kell menni, mert már nincs erõm plusz méterekre. Igen megvan a kék. Próbálom kocogás közben olvasni a "szamárvezetõt" - jól megy bokára a gyakorlat. A gerinc nem volt közel, de itt vagyok. Hosszú ereszkedés lefelé az országúthoz Szõröspusztára. Matrica, nyújtás, szóda. A zsíros kenyeret nem merem elfogadni. Innen még 10 kilcsi és vagy 400 m szint. Egy kis kocogás aztán irány a hegy. Ez már nagyon nehéz. Nyomom, rakom a lábaimat, próbálom belõni a ritmust. Lassúnak lassú, de hol van ez már az aerob terheléstõl... Kota felé a szalagos részen kínlódok. Próbálok elrugaszkodni, de alig sikerül. Beragad a lábam, már kézzel is nyomom a térdeimet. Csípõre teszem a kezem, hátha így nõ tüdõm. Egy-egy másodperc enyhülés. Nyomom. Visszaérve a sárgára már emberibb de még mindig hegynek fel. Nem igaz! De! Itt van az ep. A pontõr aggódva kérdezi: végig futom? Alig merem bevallani, hogy igen. Látszik, hogy félti az egészségemet - ezek szerint nem látszom frissnek. Innen egy kis pihi lefelé, aztán megint fel Pécs-kõ felé, de ez már nem vészes. Aztán le a sípályán, robogás át a városon, suli ajtó, stopper állj. 5:25, huh. Még egy meglepi: van meleg víz a zuhanyban - leírhatatlan.
 
 
efemmTúra éve: 20052005.05.08 20:01:18
megnéz efemm összes beszámolója
Írok majd beszámolót is, csak elteszem emlékbe Csanya 35km-es táv résztáv/részszint méréseit, mivel az itineren ezek az adatok nem szerepelnek.










Állomásszint (m) résztávtávrészidõkm/ó
Ceberna-völgy1806651,586,98
Karancs-csúcs4453944,454,05
Salgóvár3207,216,2815,33
Szilváskõpuszta1608,624,8915,67
Szõröspuszta15529,844,336,77
Kota2703,933,750,474,64
Pécs-kõ652,936,630,015,80
Salgótarján153,640,230,47,11
Total147040,2423,245,70
 
 
 Túra éve: 2004
Tibet19Túra éve: 20042010.02.04 13:47:50
megnéz Tibet19 összes beszámolója
Karancs-Medves 50

Aki ismer, tudja, hogy mit jelentett nekem ez a túra, mennyire fontos volt.
Az egyetlen feladott túrám, az elsõ pofon, amit túrától kaptam, de szükségem volt rá, hogy megtanuljam egy teljesítménytúra nem egy vasárnapi séta, amit nulla energiával is lehet teljesíteni.

Csanya, Fat és én együtt indultunk (8.50), de õk már Meszes tetõ elõtt elhúztak. Nem akartam az elején túlhajtani magam, tudtam ez nem könnyû túra. Hamarosan elkezdett esni az esõ, de ez sem tudta kedvemet szegni. Dzsekit vettem, nem akartam már az elején bõrig ázni. Cerbera-völgyig futható terep volt, de csak lazán - gondoltam, kell az erõ a Karancsra.

A Karancs-csúcs most is nagyon magasan fekszik, elõtte egy helyen elvesztettem a sárga jelzést és kénytelen voltam hegynek fel jó meredeken visszamászni a jelzésre. A kilátás nem volt olyan gyönyörû mint tavaly, engem mégis bûvöletbe ejtett a táj szépsége. Elértem a kilátót és lihegtem, de nem éreztem fáradtságot.

A Salgóvár következett, ami most nem tûnt olyan megközelíthetetlennek, mint tavaly. Épp a vár meghódítására készültem, amikor Csanyáék lefelé futottak (jó jel volt, hogy nincsenek olyan sokkal elõttem és esetleg számíthatok hazafuvarra is). A várból a borongós idõ ellenére is csodálatos panoráma nyílt a környezõ csúcsokra és a fennsíkra. Idõközben az esõ elállt, de a nap mégcsak nem is próbálkozott megmutatni magát. Ittam egy kis turmixot és elmerengtem pár percet, eszembe jutott a tavalyi túra, mennyire fáradt voltam már itt, pedig az csak egy elõjel volt. Innen a túra minden perce ambivalens volt, átéltem a tavalyi érzéseket és örültem a jelen erõnlétemnek, éreztem az ellentétet és az egyéves fejlõdést. Azt hiszem, ezt szavakkal nem lehet írni.

Továbbmentem a piros várjelzésen, ami pechemre balra és lefelé is folytatódott, balra indultam, de nem volt ismerõs, visszamentem és a térképbe mélyedve rájöttem, hogy mégis ez a jó irány. Késõbb ismerõs lett a táj. Fõleg a lejtõk, amiket tavaly is jól bírtam, a háromszög alakú tisztás. Leértem a Dornyay turistaházhoz, és mellette lévõ forráshoz. A tavaly a kora-nyári idõben turisták nyársaltak autóban ülve (!) bömbölõ zene mellett, szinte hallottam. Most is sikerült egyenesen mennem, de 100m után gyanús lett és a forrásnál rátértem a betonútra, lám lehet kétszer lépni ugyanabba a folyóba.

A Petõfi sétány elõtti mûútnál egy lány és egy fiú kereste az utat, KM35-ön voltak. Útbaigazítottam õket, ami sikerült is, mert még kétszer találkoztam velük. A Somoskõi várhoz is hamar felértem, és az a jólesõ érzés járt át, hogy idõtõl függetlenül tudtam a visszavágás sikerül. Leszáguldottam a lejtõn, legalábbis száguldásnak éreztem :-)

A Medves-fennsík következett, ami futható lett volna, de csak néha volt hozzá kedvem. Elõjöttek az elõzõ év emlékfoszlányai, az érzések, a belsõ küzdelem, amit akkor nem írtam le, mert nem akartam vagy nem tudtam. A harc önmagammal, hogy nem adhatom fel, meg tudom csinálni, hiába volt ott SK és szinte biztatott, hogy nem fog összedõlni a világ, ha kiszállok. Úgy éreztem inkább végigszenvedem a távot, mert lelkileg nem voltam felkészülve egy feladásra. Most bele-belefutottam és élveztem a táj szépségét, a virágzó fákat, a lendületemet. Újra egy ellenõrzõponton találtam magam, tavaly ez volt az utolsó.

Tovább vitt a lendület a Szilváskõ pusztai pontig, tavaly itt véltem látni pontõröket, de akkor túlmentünk rajta a sárgán, itt tévedtünk el, s futottunk le egy lejtõn, amin szinte sírva jöttem vissza. Mire visszaértünk a pontõröknek csak hûlt helyük volt. Most gyorsan pecsételtem, üdvözöltem a két sikeres útbaigazítottat és szinte repültem.

Bárna következett, kb 20 perc alatt lenn voltam. A pontõrtõl (mint az eddigi pontõröktõl is) megkérdeztem, hogy két magas futó srác mennyivel járhat elõttem. A pontõr kedvesen válaszolt, hogy nem sokkal. Mosoly – hazafuvar lehetõsége egész jó doppingszer :-) Van erõsebb: bunkóturistatárs megjegyzése : „Amit ti csináltok, az nem futás, mondtam annak a két srácnak is. Már rég a célban kellene lennetek. Én gyorsabban gyalogolok, mint ti futtok !!” Szerencsére számoltam ötig… Így is durván reagáltam: „Ne haragudjon, de nem önt kérdeztem, és szvsz mindenki úgy teljesít egy túrát, ahogyan akar.” Persze nem hagyta annyiban, mondta és mondta… Fogtam magam és elfutottam, walkman-en felerõsítettem a hangot és meg sem álltam csak a házak utáni hegy tetején, amikor rájöttem, hogy épp egy emelkedõt kaptatok felfelé.

Visszanéztem egy percre, hogy lássam egyideig nem fog beérni és hogy az emlékek elõbukkanjanak – itt kértünk vizet, ami akkor jólesett s csak késõbb derült ki, hogy inkább ártott, mert a kevéske ásványi anyagot csak felhígította és iszonyú hányingert okozott. Most ittam egy kis Vitalade-t és róttam a kilométereket, várva a Kohász körút sárga jelzésére. Már azt hittem túlmentem rajta, amikor végre feltûnt. Megint lehetett zúzni Szõrös pusztáig. Pecsét, Dinnye üdvözlése. S tovább valami belsõ hang késztetésére.

Emelkedett vagy sem, már nem számított, csak mentem vagy futottam, ahogy épp jólesett. Elkeserítõ volt a bánya látványa, egy év alatt ennyire elpusztítani és letarolni tájat. Összeszorult a szívem.. Kevés dologra emlékeztem tavalyról, de mintha erdõ képe derengett volna a kínlódás percei mellett, mert itt már minden lépés harc volt, egy újabb csata. Most sem erdõ, sem fák, de még hegy sem volt. Az ember tényleg szörnyû dolgokra képes. A szalagok segítségével visszajutottam a sárgára, de a lehangoló élmény megmaradt. Kotára értem, ahol a pontõrhölgyet megismertem tavalyról, az õ segítségével jött fel Efem autóval a Pécskõ nyeregi sorompóig. Elõször nem ismert meg, de egy mondat elég volt neki, ledöbbent, érdeklõdött a többiekrõl (SK, Efem). Majd útnak indított egy olyan mondattal, amely enyhén elérzékenyített: „Most nem kell a sorompónál megállni !” „Nem fogok! Igérem. :-) „

Továbbfutottam, hajtott a lendület, az öröm és a kíváncsiság. Újra elmellõztem a két KM35-ös fiatalt. A hírhedt sorompónál mégis megálltam egy pillanatra, nem lehetett nem megállni, SK beszámolója csengett a fülembe : „A sorompó után Tibet leül. Már nincs méter a lábában: addig ment, amíg fizikailag képes volt lépni.” Átéltem, emlékeztem és egy könnycsepp végigfolyt az arcomon. Igen, most már beismerhetem, fõleg magamnak, hogy tavaly elértem a határaimat, vagy ha ilyen létezik túlmentem rajtuk. Egy sóhaj és mosolyogva nekivágtam a hátralévõ ismeretlen kilométereknek. Pécs-kõig nem volt vészes emelkedõ, de tavaly már nem tudtam volna felmenni. Utolsó pecsét és már csak lefelé a sárgán.

Végigfutottam, bár éreztem, hogy a jobb forgómmal valami baj van, de nem érdekelt. Boldogan közelítettem a rajtot, a tornapályán futókkal szinte versenybeszálltam. Egész nap borús idõ volt, mégis úgy éreztem süt nap. Átfutott elõttem egy édes kis mókus, visszanézett és mosolygott, mintha õ is velem örülne. Az Acélgyári úton kicsit belesprinteltem, két perccel túllépve a nyolc órát értem be (16.52). Güszi és Optika gratulált, õk hittek benne, hogy nekem elég nyolc óra, én bõven elégedett letten volna kilenc órával is. Csanya és Fat, akik 10 perccel korábban értek be meglepõdtek, persze nem az idõm annyira jó, hanem õk többet nézelõdtek és tájékozódtak.

Összegezve:
Rosszak:
- a bánya látványa szörnyû
- a jelvény helyetti kitûzõ nagyon rosszul esett, hisz tavaly is csak 4 km választott el tõle
- a jobb forgóm azóta is fáj
Jók, amelyek mellett a rosszak eltörpülnek:
- visszavágtam a Karancsnak a legjobb hosszú túra idõmmel (6.2)
- fizikailag nem fáradtam ki, sikerült nagyon jól beosztanom az erõmet és a frissítésemet
- a jelzések jól követhetõek
- a túra útvonalát szenzációsan tervezték, több pontról szinte az egész útvonal belátható
- a Karancs-Medves számomra most is az egyik legcsodálatosabb táj

Köszönet:

Múzslának az itinerért, amely nagyon sokat segített az elõkészületben
Csanyának a fuvarért
Güszinek a nyolcórás beérkezés feltételezéséért
Efemnek a tavalyi életmentõ akcióért
SK-nak a tavalyi kitartásáért
Topikosonak a biztatásokért és a tanácsokért

& Karancs-Medvesnek a tavalyi leckéért, amit azt hiszem jól megtanultam :-)

Tibet