Lazová Stovka
A lazova szóra semmit nem találtam, de Bubu elárulta, hogy olyasmi, mint az Õrségben a Szer, vagy a Nyírségben a Bokor. A stovka meg százas. Tehát a történet:
Késõ este, három óra alvást követõen szuszakolódunk be négyen a Bubumobilba a XI. kerület ébredezõ éjszakai életétõl körülvéve. Bubu a volánnál ül, mellette én tartom következetesen rossz oldalon nyitva az autóstérképet, a hátsó sort Kerek repkény és Vándor Csillag foglalják el, hozzájuk csatlakozik bajnai, stílszerûen Bajnán. Áthaladunk Esztergomon, Párkányon (Štúrovo), Nyitrán (Nitra), Galgócon (Hlohovec), közel nullforgalmú utakon vágtázunk a sötétségben. Keresztezzük a Vágot, a távolban a bohunicei atomerõmû hûtõtornyai ontják a gõzt az égbe. Áthúzunk néhány falun, az egyikben rendõrautó húzódik félre elõlünk, hogy utána felkapcsolt reflektorral eredjen utánunk, öt méterrel a hátsó lökhárító mögött, gyorshajtást provokálva. Bubu nem ugrik be az olcsó trükknek, így marad a szirénás-villogós leállítás, németül érdeklõdnek, majd a „turistické pohod Lazová Stovka” varázsige hallatán, harsány nevetéssel elengednek. Verbóig (Vrbové) marad a díszkíséret, parkolás után még egyszer megkérdezik, biztos jó helyen vagyunk-e. Látva, hogy tényleg nem szétverni akarjuk a környéket, „Viel Glück!” felkiáltással elzúg a policáj. Verbó nem egy nagyváros, apró fõterén templom, zsinagóga, buszállomás, iskolaépület található, egy kis fás területtel. Nekünk most az iskolára van szükség, az ablakon kopogunk, a helyi diszkóban tobzódó menõ csávók miatt itthon még általam sosem látott nagy elõvigyázatossággal kell mûködnie a rajtnak. A fõrendezõ Slavomir Glesk felesége, Silvia nyit ajtót, elõször csak résnyire, halkan behív, majd sietve bezárja mögöttünk a tömör fém nyílászárót. Nevezünk, pontosabban megmutatjuk az elõnevezõk listáján a nevünket, befizetjük a három eurós nevezési díjat. Színes itinert kapunk, amelynek a leglényegesebb eleme a középen található táblázat távadatokkal, követendõ jelzésekkel, információval a tereprõl – aszfalt vagy földút –, és az egyes pontokon elérhetõ frissítési lehetõségekrõl. Fél öttõl lehet rajtolni, szintidõ nincs, a hivatalos célzárásig, azaz másnap reggel nyolcig kell visszatérni a kábé 106 km hosszú kört megtéve. Kiözönlünk az utcára jópár túratárssal együtt, a templom tornyán az óra 4:35-öt mutat.
Kisétálunk a még bõven alvó városkából, víztározó partján ballagunk, eleinte mûúton, aztán széles földutat követve. Magasfeszültségû távvezeték zizeg felettünk, elhagyjuk a vízpartot, tágas völgyben sétálunk tovább. Itt találjuk a nulladik ellenõrzõpontot is, magas, magányos fa derekán, nejlontasakban függ egy nagy adag matrica, mindenkinek a saját rajtszáma szerintit kell felragasztania a megfelelõ rovatba. Megejtjük az igazolást, tovasétálunk, érintjük Prásnikirtvány (Prašník) szélét. Az egyik háznál két lúd fejez ki némi értetlenkedést a sok ember láttán. Követjük tovább a völgy vonalát, kis házcsoportok bukkannak fel odalent – a helyzet tényleg hasonló az Õrség szeres településszerkezetéhez, csak itt egy-egy lazova kevesebb házból áll. Újra egy kis erdõ következik, szerényen egy mûanyag palackkal foglalt forrásból csordogál a víz az út szélén. Hangulatos. Megérkezünk Lajdovcira, kék sáv jelzés indul Berezó (Brezova pod Bradlom) felé, néhol szalagozás erõsíti meg, fényvisszaverõ matrica „L100” felirattal. Végigsétálunk a településkén úgy, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozunk – nem csoda, hiszen még alig van reggel hat. Újabb víztározót kerülünk ki, repceföld mellett vezet a ritkán járt országút. Feltûnik, hogy idén nem csak odahaza divat repcét vetni. Elhagyjuk az aszfaltot, erdõben kapaszkodik lassan egyre feljebb az ösvény. A Kis-Kárpátok északkeleti végénél járunk, a környezõ dombok, hegyek magassága 400-500 m tengerszint felett. Felérünk egy nyeregbe, a jelzés élesen elkanyarodik, minket egyenesen invitál a sárga nyíl, bükkerdõ óriási fái közé. Lassan felkel a Nap, elsõ sugarai élesen hasítanak át a zöld lombokon. Leérünk egy völgyön, csatlakozik hozzánk Štefán, akivel Vándor Csillag a Kiszucai Százason ismerkedett meg. Barátunk már most kissé fáradt arccal próbál beszélgetni, vegyes magyar-szlovák-német-angol egyveleget használunk, mindenki abból a nyelvbõl vételez több szót, amelybõl többet ismer. Újra jelzést találunk, a kék, majd a sárga sáv visz vissza az imént elhagyott völgy felsõbb szakaszára, Kosaras (Košariská) faluba. Találunk templomot, SNP emlékmûvet, boltot. Utóbbiban tartunk egy könnyed bevásárlást, majd leülünk reggelizni. A helyi „Elit alakulat” ((C) bajnai) közben kíváncsi tekintettel méreget, a szlovákot anyanyelvi szinten beszélõ útitársunk nagyvonalakban vázolja számukra a helyzetet. Az alkoholtól fátyolos tekintetû, terepszínû ruhás csapat reakciója ugyanaz, mint itthoni kollégáiké, csak a nyelv más.
Fél óra szünet után összeszedjük magunkat, elhagyjuk a falut. Meredek kaptató következik az egyre melegebb idõben: eleinte réten, majd erdõben kapaszkodunk meredeken fölfelé, elágazásnál térünk régen megerõsített háromszögre. Kilátópontra mászunk ki, körbefotózzuk a tájat: délkelet felé a Vág völgye felett ül pára, délnyugatra a Kis-Kárpátok hegyei húzódnak, a völgyekben kisebb-nagyobb települések. Rögtön az elsõ Brezova pod Bradlom, a Bradló alatti Berezó, a Nagyszombati Százas célja. Panelváros. Írunk pár sort a csúcskönyvbe, készül néhány csoportkép, majd továbbkirándulunk. A Bradlo teteje már egész közel van, M. R. Štefáník mauzóleumával együtt. A méretes mészkõépítmény elsõ közelítésben a Jedi templomhoz hasonlít, a Star Wars új epizódjaiból, csak valamivel kisebb és nem fénykardozik benne senki. Útitársunk nagy lelkesedéssel magyarázza a hely jelentõségét, mi közben a kilátást bámuljuk. Bubu mutatja a Nagy-Javorina távoli, ködbe veszõ csúcsát, hogy az lesz majd hetven kilométernél. Megkerüljük az emlékmûvet, lesétálunk a lépcsõ tövénél táborozó ellenõrzõpontra. Az igen kedves társaság kávéval, kólával, sütivel kínál, utóbbiak között kiemelve a cukormázzal felírt L100-as mézeskalácsot. Itt is elücsörgünk bõ negyedórát, fotózgatva, beszélgetve. Nekilódulunk, immár piros sávot követve, elsétálunk egy kissé bezárt menedékház mellett, Bubu hintázik, a két lány elõretrappol. Pitypangos, zöld domboldalon ereszkedünk, hosszan, lazán. Lehetne sietni, de minek? Megérkezünk a Jandó-völgybe, legalábbis én így fordítanám a Jandová dolinát. Néhány ház és egy Zetor árválkodik odalent, piros virágú fát döngenek körbe méhek. Kellemes környék. Régi iskoláról tudósít egy kissé túldimenzionált tábla, az iskola ma szállóként üzemel. Megkerüljük a néptelennek tûnõ telepet, megkezdjük a kapaszkodást a soron következõ dombvonulatra, lassan megszokjuk a pitypangos zöld réteket.
Fasor árnyékában vár az újabb önkiszolgáló ellenõrzõpont, mindenki szorgosan ragasztja a rajtszámának megfelelõ matricát. Nyílt dombhátra érkezünk, elõttünk a távolban óriási gyárkémény jelzi Miava (Myjava) városát, még távolabb szélkerét ácsorog magányosan egy hegytetõn, a láthatárt tõle jobbra zárja a még mindig messzi Nagy-Javorina. Eloldalgunk a dombon, településre érkezünk, kerékpáros túrázó hölgy kérdez valamit, de sem angolul, sem németül nem sikerül szóba elegyedni, mosolyogva legyint és elkerekezik. Tartunk egy étkezõs szünetet, a menü császárszalonna és zsömle. Némi aszfaltkoptatás és sok nyitott, földutas porrugdosás után megérkezünk Miavára, temetõ kútjánál mosom meg felhevült fejemet. A következõ pár kilométer még több eseménytelen aszfalttaposással zajlik, a városhoz csatolt Túrrétén (Túra Luka), míg végre meg nem találjuk a Bubuék által elõrejelzett boltot. Megtámadjuk a jégkrémesládát – szép, egyszerû szó, zmrzlina a jégkrém –, a bolt árnyas parkolójában hûtjük magunkat a következõ hosszú, kitett etap elõtt. Aszfalton kapaszkodunk Vankovci felé, mellettünk kétoldalt völgy, elõttünk a lassan közeledõ, magányos szélkerék. Árnyék sehol, a felhõk viszont szorgalmasan gyülekeznek, csak épp nem felettünk. Nem hiányzik most egy vihar, amikor láthatóan mi vagyunk a leginkább kiemelkedõ objektumok a terepen. Megérkezünk a faluba, a tábla Vankoviának nevezi. Jobbra téesz, balra néhány ház, ezek viszont fene hosszan nyúlnak el. A pontot a településke túlsó végében, egy bio-buszmegálló – teljesen benõtte az épületet a növényzet – mellett találjuk, árnyékban ragasztunk matricát. Még egy ideig tart az aszfalt, amikor elhagyjuk, távvezeték oszlopsora képviseli mellettünk a civilizációt. Az utolsó útmenti betonoszlopon feliratot találunk a zöld sáv alatt, szabad fordításban: „az úton a horizont felé”. S valóban, közel és távol nincs semmi, amire jelzést lehetne festeni, csak fû és sárga virágú pitypang. Tehát megyünk tovább, az úton a horizont felé. Jópárszáz méterrel odébb keresztezõdést találunk, piros sáv keresztezi utunkat néhány méter erejéig. Elkanyarodunk kissé nyugat felé, ez jó, mert nem a tarkómra tûz a Nap. Annyira.
A szélkereket lassan megkerüljük, a társaságból senkinek nincs affinitása arra, hogy megnézze közelebbrõl a hegytetõn lomhán forgó erõmûvet. Fõleg, hogy itt hallatszik az elsõ távoli, de annál határozottabb morajlás, valahol délnyugaton már dúl az égiháború. Jó lesz minél gyorsabban továbbállni. A lefelé vezetõ úton hamarost erdõbe érkezünk, a jelzés elhagyja a száraz, poros szekérutat egy árnyas ösvény kedvéért, nagy elánnal térünk rá, csak ne kelljen tovább a napon maradni. Hamarosan megjelenik elõttünk a következõ falu, Verebóc (Vrbovce), hatalmas istállókkal, ahol láthatóan valaha komolyabb mezõgazdasági termelés folyt. Most pitypangos, füves rétek vannak mindenfelé, meg néhol egy-egy tábla repce. Forrást érintünk, jéghideg vizût. Iszunk, mosakszunk, majd besétálunk Verebócra. Enyhén giccses szálloda mellett kanyarodik be az egyik portához egy traktor, egytengelyessé redukálódott pótkocsival. A mechanika csodáit látjuk megvalósulni. A falu központjában, a kocsma teraszán találjuk az ellenõrzõpontot, a Slavo-házaspár intézkedik, sürög-forog, mosolyog. Kapunk kávét, betermelünk egy mázsa zsíros kenyeret, fejenként. Benézek a mûintézménybe, kérek dvá kofolát, angolra váltva hidalja át a kommunikációs nehézményt a csapos. Odakint egyre jobban megélénkül a szél, a hegy túloldalán tapasztalt égetõ napsütés már a múlté, haragos felhõk gyülekeznek, egyre közelebbrõl halljuk a mennydörgéseket. Elindulunk, véget vetve az újabb félórás pihenõnek. Patakpartot, név szerint a Teplica partját követi a sárga nyíl, a víz egyik oldalán indulunk el, egy másik csapat a túloldalról kiabál, hogy arra jobb menni. Már épp elbizonytalanodnánk, amikor egy kapálgató néni nagy karmozdulatokkal int nekünk, hogy menjünk csak tovább, ez az oldal lesz jó nekünk. Vagy valami hasonló. Annyira mégsem tûnik biztatónak a helyzet, így Kerek repkénnyel és Vándor Csillaggal átkelünk a patak túlpartjára. Pechünkre, mivel egy másik élõvíz keresztezi utunkat, míg bajnai és Bubu a túloldalon hídon átsétálva találják meg a helyes irányt. Átküzdjük magunkat a sásos parton, majd felnézünk a hídhoz, hogy legalább a táv meglegyen. Tõlünk délre szép villámok borítják be az eget, a dörgések haragosan csattognak, egyre kisebb idõ telik el a fény- és a hangjelenségek között. Visszanézve a Nagy-Javorina és a szélkerekes hegy már nem látszanak a felhõben. Aztán elér minket is az égi áldás, pillanatok alatt átázik a vékony szövetnadrágom és a cipõm. A szembeszél nagy erõkkel tesz arról, hogy gyorsan meg is szárítson, tehát borzasztóan fázni kezdek. Változó intenzitású esõben, szántók, rétek szélén haladva kapaszkodunk ki a Teplica széles völgyébõl. Elérjük a cseh-szlovák határt jelzõ dombhátat, a nyereg neve Sedlo U trí kamen?, amelyet talán Három kõ nyergeként lehetne fordítani. Valóban van itt három kõ, régészeti leletek lehetnek, találunk egy információs táblát is. Elõször lépek cseh földre, a pillanat ünnepélyességét kissé elnyomja a lankadatlanul zúgó esõ.
Elindulunk újra a Teplica völgye felé, a vélhetõen szép kilátás a Fehér-Kárpátok hegyeire most felhõk közé bújik. Körülöttünk dombok és dombok és megint csak dombok, némelyiken hosszan lehet szemmel követni a nyír-fenyõ-nyír jellegû erdõsávot, érdekes. Felázott földutat taposunk, a távolban fehérre festett, cseh bézé motorvonat döcög Hodonín felé. Lehet meditálni, hogy a 810-es sorozat melyik változatáról lehet szó, addig is telik az idõ az esõben. Megérkezünk a szélmalomhoz, körbefényképezzük, mûutat keresztezünk, hogy utána újabb sáros emelkedõ feszegesse a türelmem határait. Facsoportnál találjuk a következõ ellenõrzõpontot, öreg fenyõre települt les alatt lengedez a nejlontasak. Repkény intézi a formaságokat, addig fotózgatok a gépével. A rövidke megálló után tovalaffogunk, bizonytalanul letérve egy merõleges útra, ahol a térkép szerint el kell hagynunk a zöld sávot. Megállapítjuk, hogy vélhetõen itt többen elmentek egyenesen, Vel'ká nad Velickou felé. Szántó felázott szélén ereszkedünk a völgy felé, a végén betérünk egy mérsékelten lekerített területre, ahol legalább van némi növényzet és nem a sarat kell dagasztani. Keresztezzük a szlovák menetrendben 121-es számmal jelölt vasútvonalat, odébb apró megállóhely peronja fehérlik. Bubunál van kinyomtatott vonali menetrend, röpke három óra múlva jönne vonat, azt azért nem várjuk meg. Mûutat találunk, a túloldalon méretes kilátó tornyosul, tövében esõházzal. Behúzódunk uzsonnázni, találunk „csúcskönyvet”, beírjuk magunkat. Bubu kifejezi rosszallását aziránt, hogy nem láttuk a Bz-t. Na igen. Elnyammogunk egy-egy szendvicset Repkénnyel, az evés felvidít. Az, hogy innentõl a földutat aszfalt váltja, szintén felvidít. Meg még az esõ is eláll, ki sem merem mondani. Besétálunk Javorníkra, majd kisétálunk onnét, szép, virágos falucska, de az érdekesebb részei másutt lehetnek. Mûúton célozzuk meg a Filipovské údolit, sípálya, hétvégi házak sorakoznak a völgy oldalában. Valamint egyre sûrûbb az erdõ köröttünk. Ez a völgy úgy néz ki, ahogy egy erdei völgynek ki kell néznie, hiába, hogy mûút fut az aljában. Étterem áll az út szélén, odabent vár az ellenõrzõpont, természetesen leülünk étkezni. A kiszolgálást nem kapkodják el, Repkény eleinte nem is lelkesedik az újabb megállóért, de végül nem indul tovább egyedül. Inkább odamegy haverkodni az ablakban árválkodó nimfapapagájhoz. Szegény madár eléggé antiszociális, tán még annyi törõdést sem kap, mint a vendégek. Nagy sokára megkapjuk a rendelt fokhagymakrém-leveseket és a kávét. Ezek amúgy egy árban vannak, a kávé sajnos borzasztóan gyenge. A hosszas várakozás miatt elpereg itt vagy egy óra.
Húzunk tovább az aszfalton, források táplálják a völgy esõtõl is bõvizû patakját. Egy kanyarban házcsoportot találunk, üvölt a zene, a házikó teraszáról sorra magyar, szlovák, uniós és cseh zászlók lógnak, a magyar egész kicsi – de kint van! Kérdezzük, hogy ez lehet-e az ellenõrzõpont, egy kellõen részeg hölgyike magyarázza, hogy igen, õk nagyon szívesen adnak pecsétet, de elõször mindenkinek a fenekére és csak utána a papírra. A környéken amúgy mindenki többé-kevésbé részeg, az angolra, németre nemigen reflektálnak, de elõkerül egy úriember, aki a kevésbé részegek táborát erõsíti és beszél magyarul, mert sok magyarral dolgozik együtt. Közben kapunk pálinkát a torkunkra, meg pecsétet a csípõnkre – Bubu bevállalja a fenekére, így kiváltva némi lelkes sikítozást a buli nõnemû résztvevõibõl. :) Készül pár közös fotó a zászlókkal, majd Repkénnyel és Vándor Csillaggal szép szolidan elbúcsúzunk, ideje lelépni, pedig a magyarul beszélõ ember szerint este boszorkányégetés is lesz. Hûha. (Szegény Silvia a célban nevetve magyarázza, hogy ez igazából nem tartozott a túrához... :)) Meredek kaptató következik, nagy lendülettel húzunk rajta fölfelé, menet közben nagyokat nevetve. A valódi ellenõrzõpontot egy fán találjuk, a matricák között egy fej vöröshagymával. Lehet, hogy errefelé az is jó fokhagyma helyett a boszorkányok ellen... Ragasztunk, indulunk tovább, egyre magasabbra.
Lassan elkezd alkonyodni, kiérünk az erdõbõl, széles tisztáson, kellemesen emelkedõ úton folytatódik a túra. Visszanézve szép kilátás kárpótol az esõs nyitásért, párafoltok szállnak fel az erdõ aljáról. Hegygerincet érünk el, ez már a Javorina mellékgerince, folyamatos, de egyáltalán nem megerõltetõ emelkedõ vezet a fõgerincre, amelyen szabályos fehér hasábok sorakoznak, megint a cseh-szlovák határon járunk. Emlékmû hirdeti a partizánok harcát, vagy valami mást, odébb kis esõház nyújt menedéket annak, akit itt kapna el egy kiadós vihar. A két lány elõrébbhúz, Bubuval társalgunk éppen valami félvasútszakmai dologról, mögöttünk bajnai halad sietõsen. Már van annyira sötét, hogy Repkénybõl és Vándor Csillagból csak két homályos körvonal látszik valahol elõttünk a határsávban. Hirtelen megsokasodnak elöl a homályos alakok, Repkény kiált vissza közülük, hogy kommunikálni kellene. Néhány – mellesleg erõsen részeg – cseh turista érdeklõdik aziránt, hogy hol találják a legközelebbi települést. Egyikük beszél angolul, elmagyarázzuk neki, hogy Nová Lhota körülbelül egy órányira van, de nincs oda jelzés, vagy kicsit messzebb megtalálják Javorníkot, ahová van jelzés. Sõt, odaúton ott lesznek a bulizók is. A beszélgetés közben az egyik srác folyamatosan küzd a gravitáció ellen, amire beállna egy számára stabil dõlésszögre, addigra elindulnak. Kiderül, hogy piájuk még van rengeteg, lámpát viszont nem hoztak. Sok sikert kívánunk egymásnak, aztán õk elbotorkálnak Csehország felé. Remélhetõleg. Nálunk ugyan van lámpa rengeteg (min. 1 db per fõ), de olybá tûnik, hogy mindenki egyszerre bojkottálja a használatát, mert lámpahasználat nélkül érünk ki a Nagy-Javorina nyergébe, sõt, a hegytetõt tartalmazó fennsíkra is. Itt egy sor érdekes dolog található, mindenféle díszhatárkövekkel, ál-csúcskõvel, ilyesmivel, mivel magát a 970 m magas csúcsot egy ronda magas adótorony elfoglalja. A kilátás a felhõs ég alatt lenyûgözõ: falvak, városok fényei színezik körbe az egész tájat, távoli hegyeken távoli adótornyok jelzõfényei piroslanak ide, mint modern jelzõtüzek. Nézem egy darabig, majd sietve elbotorkálunk a zajos hûtõberendezésekkel ellátott adótorony felé, hogy azt kikerülve leereszkedjünk egy mûúton a turistaházhoz. Két brutális méretû kutya õrzi az objektumot, kérdõ ugatással közelednek felénk, aztán tisztes távolban megállnak. Bemegyünk, odabent kellemes meleg van, a pontõr csokival kínál. Leülünk az egyik asztalhoz, bajnai kikér öt káposztalevest, Repkénnyel utánaküldünk egy-egy kávét. Ez sokkal erõsebb, finomabb, mint a völgybéli volt. Bubu fejedelmi vacsorát kér. Az étkezés közbeni mûsort színesíti a hatalmas ketrecben tollászkodó hatalmas arapapagáj – divat lehet errefelé a papagáj – aki fütyörészik egy kicsit, aztán megereszt pár „Ahoj!” kiáltást. Egy kisgyerek felbátorodik, odamegy a ketrechez, de rá csak rákiált egyet a madár, csökkentendõ a kíváncsiságot. Repkénnyel hamarabb távozunk, odakint iszunk pezsgõtablettás vizet, nyújtunk egy kicsit. Megérkezik Štefán egy nagyobb csoporttal, kérdezi, hogy minden oké? Megnyugtatom, megkérdezem, hogy õ hogy érzi magát. Nem túl lelkesen mond egy okét. Kijön mindenki, megnézem az órámat: hetven kilométernél járunk, negyedórával tizenhét órán belül voltunk érkezéskor, tizenhét óra húsz percnél járunk induláskor. Odakint csillagok ragyogják be az égboltot, csak a távolban, délkelet felé látszik néhány páracsík odafenn. Csuda hideg van.
Mûúton hagyjuk el a környéket, amelyrõl meredeken lejtõ ösvényre térítenek a jelzések, kidõlt fák alatt-felett bújunk át, kanyargós csapást követve. Még nagy a jókedv, a társaságot felébresztette a pihenõ a menedékházban. Visszatérünk az aszfaltra, hogy aztán újra elhagyjuk és végül néhány magányos házcsoport mellõzése után megérkezzünk Cetunára. Kocsma teraszáról nézi elhaladásunkat két alak, kíváncsi tekintettel, aztán visszatérnek a sörükhöz. A falu elhagyásakor adódik némi konfliktus a jelzésekkel és a térképpel, mivel a térkép régi, a jelzések pedig újak. Szerencsére a régi jelek is megvannak, azokat követve találunk rá az újabbakra, meredek parton, szûk ösvényen kaptatunk újra magasra. Áthullámvasutazunk pár huplin, leérünk egy nyeregbe, ahol óriási betonplaccon parkol egy magányos autó, technó szól mély basszussal belõle. Hosszú lépcsõsor indul a tetõ felé, a többiek számolják, majd' háromszáz lépcsõfokkal késõbb érkezünk ki a Roh lapos tetejére. Elképesztõen nagy partizánemlékmû terül el a kis fennsíkon, mint kiderül, ez amolyan közös síremlék. Kissé ijesztõ itt az éjszakában. Leülünk mellette, eszünk pár falatot, végignézzük az egy-egy környékbeli falut jelképezõ kõtömböket. Odébb, az emlékmûvön túl találjuk a soron következõ matricás tasakot. Az ösvény itt folytatódik, bokrok alagútján hajlongva lépdelünk nagy lendülettel, majd könnyebben járható, meredek lejtõre térünk. Ez egy hosszú, vizenyõs talajú völgyben ér véget, a csoffasztó, kissé sáros szakasz végén országútra térünk, amely elvezet a következõ faluba, Lubinára. A kávé hatása már régen a múlté, kezdenek néha lecsukódni a szemeim. Bubu mellettem gyalogol, hirtelen megszólal valamit, hogy „Štefáník emlékmû”, amikor rákérdezek, nem emlékszik, hogy mondott volna valamit. Aha, jönnek a bealvások, hiányzik az a pár óra igazi alvás a túra elõttrõl. Végigsétálunk Lubinán, keresztezzük az 581-es fõutat, a kék jelzést zöldre váltva trappolunk Hrušové felé. A lányok itt várnak meg, egy buszmegállóban, mielõtt a jelzett út elhagyná a településkét.
A túra leghosszabb pár kilométere következik. Mintha valami törés lenne itt a tér-idõ kontinuumban, alulmúlva a legrosszabb mechanika elõadásokat és péntek délutáni nyelvtanórákat, sõt, a Török út Völgyfõ-Várkút szakaszát is. Menetelünk egyenesen az erdõben, nem látni különösebben semmit, a csillagos ég felettünk néha kivillan a lombokon át, de amúgy csak megyünk és megyünk egyenesen. Repkény és Vándor Csillag stabilan valahol elõttünk tapossák a puha földutat. Kanyarban ülve várnak meg, tavaly itt Bubu és bajnai szerint nehéz volt megtalálni az irányt, a rendezõség azonban megszívlelte az esetleges kritikákat, mert most legalább három nyíl mutatja a letérést. Valamivel odébb megtaláljuk az esedékes ellenõrzõpontot, tartunk egy rövid igazolós szünetet. Aztán megy minden ugyanúgy tovább, végül lassan kiérünk egy völgybe, amelynek ugyanúgy nincs vége, mint az imént az erdõnek. Az ég befelhõsödött, a völgybe enyhe köd ereszkedett le. Bubu felkiált, hogy nagyon elege van már, ideje, hogy történjen végre valami. Történik.
Megérkezünk ugyanis Felsõvisnyóra (Víš?ové), ahol elméletileg az utolsó, személyzettel is ellátott ellenõrzõpontot kell találnunk. Itt töri át a Jablonka folyó a Kis-Kárpátok gerincét, a falu fölött Csejte (?achtice) vára õrködik komoran. Ebbõl mondjuk mi nem látunk semmit, a köd szolidan üli meg a völgyet, a lámpáinkon kívül összesen négy fényforrás aktív az egész faluban és az a vasúti átjárót biztosító négy villogó fényjelzõ. Nem sok. Az átjáróban bizonytalankodunk egy kicsit, aztán meggyengült morállal indulunk tovább, pedig az ellenõrzõpont a vár alatti kocsma teraszán vár. Még egy mûködõ fényforrás. Tartunk némi étkezési utánpótlást, majd az elméleti pontzáráskor elindulunk: mögöttünk még rengeteg túrázónak kellene érkeznie. Meredek, sziklás kaptató vezet a gerincre, a várhoz nem térünk ki, sem idõnk, sem kedvünk nincs hozzá. Repkény és Vándor Csillag, mintha összebeszéltek volna, egyszerre gyorsítanak fel egy nagyobb sebességre. Mi pedig követjük õket, ahogy csak lehet. Összevissza kanyargunk a hegyoldalban, mellettünk sejthetõen nagy mélység tátong balra és nagy magasság jobbra, de a sûrû fiatalosban semmi nem látszik a világon. Bõ egy óra ilyen kanyargást követõen látványosabb szakaszokra érkezünk, balra valóban nagy mélységeket látni, a Vág völgye húzódik mellettünk, azon túl pedig ismeretlen, magas hegyek nõnek magasra. Néhány újabb emelkedõ megmászása után érkezünk meg az utolsó ellenõrzõpontra, ez a Vel'ký Plešivec, a Nagy-Pelsõc 483 méteres csúcsa. Kereszt áll a tetõn és fémládában csúcsfüzet, megörökítjük, hogy itt jártunk – a túra résztvevõi közül eddig egyedül Pete Green tartotta fontosnak ezt elõttünk, vagy a többiek máshová írtak. Nézzük egy darabig a kilátást, örülve annak, hogy az elõzõ ponttól sikerült elég gyorsan menni ahhoz, hogy a hátralévõ tíz kilométerre elég idõnk legyen. Az ellenõrzõpontot rejtõ tasakot a tetõt követõ meredek part aljában, fatörzs út felõli oldalán találjuk. Néhány emelkedõ után kezdek rettentõ álmosságot érezni, amúgy semmi bajom. Repkény lemarad hozzám, beszélgetni próbálnék, de nem tudom, miket beszélek, ezért sikerül néhány tökéletesen összefüggéstelen mondatot alkotnom. Hiába próbálkozom az álmosság ellen már amúgy bevált cselekedetekkel: megcsípem, sõt megcsípetem magam, ropit ropogtatok, hideg vizet kortyolok, kikötöm és újra megkötöm a cipõfûzõmet – ugyanúgy álmos maradok. Apró településre érkezünk, a térkép szerint ez a néhány ház itt Ošmek, de ezt a tényt hiába próbálnám akár cáfolni, akár megerõsíteni. Kis emelkedõ, kis lejtõ, erdõszél következik. Már a távvezetékek sem tudnak felébreszteni. Szántóföldet keresztezünk kellõen sáros dûlõúton, az út végén már Csipkés (Šípkové) házai ácsorognak. Lassan kivilágosodik, már a pont elõtt eltettem a lámpát, nincs már rá szükség. Az ég barátságtalanul szürke, rusnya felhõket dédelget. Végigballagunk a falun, hivatalosan a buszmegállónál véget ér a kék sáv, valójában a régi jelek egész sokáig elkísérnek még. Kiérünk a faluból, egy utolsó emelkedõ vezet egy ismerõs dombhátra – az itteni utat kísérõ fasorra még tegnap reggel hívta fel a figyelmünket bajnai. Megvan a fasor, a túloldalon a tegnap reggelrõl ismerõs víztározó partján ücsörög egy csomó horgász. Kiérünk a 499-es számot viselõ fõútra, elõttünk Verbó házai vannak. Besétálunk a városkába, néhány házzal késõbb megtaláljuk a célt. Ismerõs a beengedési procedúra: kopogni kell az ablakon. Ajtót nyitnak, bezuhanunk, az elõtérben brutális láb- és testszag vág pofán, az étkezõben szerencsére már megfelelõ a levegõ. Itt, a menzán találjuk a konkrét célt, regisztrálják az érkezésünket reggel hét óra húsz perckor. Belül vagyunk a huszonhét órán, ez jó hír. Kapunk egy-egy A4-es oklevelet, lelkesen gratulálnak. Bubu lefekszik aludni az egyik rendezõi matracra, mi Repkénnyel csak úgy, az asztalra borulunk, néha felébredek a beszélgetõkre, valamelyik ilyen ébredésnél szól bajnai, hogy Bubu meddig szeretne aludni – ránézek az órámra, megnyugszom, hogy még ennyi és ennyi idõm van.
Amikor felébredünk, már szinte mindenki eltûnt a célból, csak a Glesk-házaspár takarítja a helyiség romjait. Amikor meglátják, hogy felkeltünk, egybõl kávéval kínálnak, jólesik a gesztus és a fekete nedû. Kapunk még remittenda-csokit marékszám, aztán a Bubumobil utasaiként végigvágtázunk ismét a Verbó-Galgóc-Nyitra-Esztergom-Bajna-Budapest útvonalon. Otthonról kérdezik telefonon: milyen volt a túra? Jó volt. Köszönöm Bubúrnak a szállítást, továbbá Kerek repkénynek, Vándor Csillagnak, Bubúrnak, Bajnainak és arra a pár kilométerre Štefánnak a társaságot. Köszönet Slavomir Gleskéknek és csapatuknak a túráért, nagyon kedves, lelkes rendezõgárdával találkoztunk.
-Kékdroid-
Képek |
