192 km gyalog, elgondolkozom a dolgon, vizsgálgatni, kezdem az útvonalat, próbálom összerakni, de még képlékeny, viharok rendezik a terepet, lezárt zónák, patakmedrek, szurdokok, többszörös útvonal módosítás.
Telefonok a rendezõknek, kérdések, türelmes magyarázatok, adatküldések, végül összeáll a teljes útvonal. Térképeimrõl kiderül, hogy régiek, hiányosak, egyes útvonalak áthelyezõdtek, mások meg megszûntek, a feleségem a segítségemre siet, beszerzi a szükséges változatokat. A feszültség egyre növekszik, elképzelhetetlen, hogyan lehet ekkora távot legyalogolni, a lábaimat ilyen hosszú ideig éppen, vízhólyagmentesen tartani. Mindenki megpróbál lebeszélni, aggódnak, hitetlenkednek, de bennem már minden eldõlt, nekem ezen ott kell lennem.
2010. 06. 19 reggel nyolc óra, XII-dik kerület, felettünk a Turul szélesre tárt szárnyai, rikoltásra nyílt csõre, kardot markoló éles karmai. Még egy rövid eligazítás a fõrendezõ Baksa Józseftõl aztán Indulás, kihúzom teleszkópos botjaimat, beállítom a megfelelõ méretre, miközben lábaim ütemesen koppannak az Istenhegyi út még hûvös aszfaltján. Egymás követik az utcák, lépcsõk, nézelõdõ emberek és egy kérdés, hová megyünk, a táv hallatán csodálkozó, hitetlenkedõ arc, és a meglepetés döbbenete.
A Széchenyi emlékmûnél megkapjuk az elsõ pecsétet, az elsõ ellenõrzõ füzetünkbe, az égen felhõfoszlányok kergetik egymást, a nap idõnként eredményesen csal verejtékcseppeket a homlokomra. Vetünk még egy pillantást a város párába burkolódzó távoli házaira, útjaira a Normafa murvás sétányáról és már ereszkedünk is lefelé a hegy túloldalán. Régi ismerõsökkel futok össze, váltunk szót és haladunk tovább.
Makkosmária öreg tölgyei takarják isten házát, állok sorba a pecsétért, majszolom a ponton kapott csokit és keresem távolba révedõ gondolataimat. Bakancsos lábaim az elsõ saras utakat tapintják, a rengeteg esõtõl buján zöldellõ erdõ avaros talaján, aztán lovak bámulnak a karám rúdjai mögül, én meg az Erzsébet kilátó tornyára szegezem tekintetemet. Az óriási vörös pocsolyába odaképzelem a vaddisznókat, amint kikászálódnak valószerûtlenül vörösre festett bundájukkal és tovaballagnak az erdõség homályában.
Nagykovácsi Plébániája körbebarikádozva, a környék felbontva, szétverve. Elõttem haladók elmennek rossz irányba, én meg utánuk, rájuk és nem a szalagozásra figyelek, de gyorsan korrigálok és a templom kertjében, fehér sátor alatt megtalálom a 20 km-es táv végét, oklevelet, kitûzõt osztogatnak, én eszem egy meggyes pitét, meg szárazra cserélem a zoknimat.
Fogom a cuccomat és indulok tovább, reggelizõ munkások között haladok, ugrok át a kerítés maradványain, baktatok a település utcáin. A sárga sáv apró kövekkel szórt útját mossa az ideiglenes patak, már apró árkokat vágott bele és csillogva folyik a mezõ derékig érõ gazos füvébõl kicsavart nedvesség. A hosszasan emelkedõ murvás szekérút lassan kanyarog felfelé a Kutya hegy oldalában és még tovább, ahol drótkerítés rácsozza távolba folyó tekintetünket. A gerincrõl kékségbe feslõ hegyek, völgyek, piros tetejû házak tûnnek elõ és vesznek a láthatatlanságba.
Nedves talajú földúton kocogok lefelé, közelednek a fák, bokrok, keresztezõ utak, lassítok, bizonytalan elágazás, jobbra megyek, igazam van. Átbújok egy kerítésen, valamilyen jármû fûbe halványuló nyomait követem, a sárga sáv eltûnt, szalagozás vezet a völgy felé. Fûcsomók alakítják lépteimet billegõ, bokapróbáló, esetlen mozgássá. Leérkezve gazba rejtett belvizes tavacska ejt gondolkodóba, most merre, ugrok, szerencsém van. Gabonaföldek apró szigetén némi bozót és négy vadgesztenyefa hûs árnyékában pecsételnek a papíromra, adnak üdítõt, paradicsomot, ropit. Az eget fehéren habzó, tornyosuló felhõk tarkítják, a nap pedig forrón csap le az alatta bandukoló, vándorló hátizsákos emberekre. Perbál fõútját patak keresztezi, a nem rég pusztított árvíz nyomai lassan gyógyulnak, elöntött focipálya, csermelybe dõlt kõkereszt, a másik oldalon letarolt, lemosott szántó. Gyorsan emelkedünk a település fölé, haladunk el a gabonatelep mellett, érünk egy ligetes, forró levegõjû gazos fennsíkra.
Egy keskeny erdõn átérve szélesre nyílt táj, a messzeségben Kakukk hegy kalászosokkal körülvett kúpja. Egyenetlen, a hömpölygõ víz által kimosott mély vágásokkal, föld és sóderkúpokkal tarkított úton botladozunk az anyácsapusztai ellenõrzõpont felé. Nápolyi és ásványvíz fogyasztása közben pecsételek, dobom le a hátizsákomat, törlöm le a verejtéket homlokomról.
A hatalmas szántókat átszelõ föld és aszfalt utak lassan fogynak talpaim alól, balra kéken ragyogó tó, zöldellõ fák, nádas, sárga búzamezõk, messzebb tarvágott hegyoldal. Az utak helyenként óriás pocsolyákkal tarkítottak, nehezen járhatóak, de végül elérem és elkezdem megmászni a Kakukk hegyet. Lassan, verejtékezve lépkedek, a magas gaz beleakad a botjaimba, rángatom, szaggatom, agyamba csap az ideg, de végül a csúcsra érek. Fent három hölgy, vidámak, kedvesek, én meg nem kapok levegõt, így hát indulok tovább.
A sûrû bozót és aljnövényzet között régi kálvária maradványai, csorbult, letört kövek, gaz és faágak összevisszasága, tetszik a romterület sugározta hangulat, látványélmény. Beballagok Szomor központjába, templomtéren egy kisgyermek ül unatkozva az árokparton, illedelmesen köszön, görnyedten markolja két tenyere közé jobb lábfejét, sajnálat fog el és valamiért a lelkembe mar, elgondolkodva indulok tovább. A közösségi házban elfogyasztok egy adag gulyást, kicserélem a zoknimat, figyelem az ablakon keresztül a szemközti kocsma forgatagát.
Bandukolok a forró aszfalton, figyelem a hullámzóan felfelé emelkedõ meleg levegõt, búcsúzom a Kakukk hegy kettõs kúpjától és nézem Gyermely házainak közeledtét. Takaros, szépen karbantartott telkek mellett haladok, érek be a következõ EP-ra, lépkedek a falun keresztül. Elhagyom az utolsó házakat, latyakos földúton kerülgetek hatalmas pocsolyákat, híg sártengereket, úton keresztül dõlt fát, míg végül megérkezek Tarján halastava mellé. A partján asztal két székkel, bogrács az állványán, benne fantasztikus paprikáskrumpli sok kolbásszal. Belenézek, látásom, szaglásom felizgat, ízében sem csalódva falatozok, beszélgetek vendéglátóimmal, végül egy alma is a fogaim közé kerül.
Jóllakottan indulok utamra, fûzfa árnyat adó lombjai alól csodálom a halastó fodrozódó felszínét, partjait szegélyezõ apró horgásztanyáit, stégeit, hajladozó nádasait.
A dupla tavacskát szétválasztó gáton sétálva hallgatom a az apró vízesés csobogó hangját, miközben a jobboldali víztükör felett a Gerecse párába veszõ, távoli tömbjét figyelem, felvillan elõttem az oldalában kanyargó kék sáv útvonala, sötét lesz, mire odaérek, állapítom meg.
Hosszú fárasztó gyaloglás után érkezek Tarján Templom pecsételõ ponthoz, a nap már egyre alacsonyabbra ereszkedik a látóhatár fölött, az árnyékok megnyúlnak, a nap sugarai meg egyre sárgábban sütnek. Beszélgetek egy kicsit Baksa Józsival, aztán fogom a botjaimat és lépkedek tovább a nagy cél felé. Kiérve a település végére, bevetjük magunkat egy szûk ösvényre, bozóttal benõtt csapásra, botjaimat elõre tartva töröm az utat, sodrom félre a cserjék erõszakos ágait.
Végre kiérek, rettenetes sár mindenütt, a kis mezõ vadetetõvel, szabályos tóvá alakult, iszonyatos mennyiségû víz mindenütt. Kilométerekig tartó dagonya, csúszkálás, botladozás következik. Aztán egy kerítésnél, miután egyenesen haladunk, elvesznek a jelzések, a távolba másokat is látunk, õk is erre folytatták, nekem gyanús, a vadterelõ után jobbra fordulok alkalmi túratársammal, és jól teszem, hamarosan keresztezzük a helyes utat, aztán nem sokára becsatlakozunk a kék sávba, megmászunk egy kis dombot, a völgyben meg hangos zúgással vár minket egy erdei patak, áthaladva a hídján figyelem a kavargó, megáradt vízét, ahogy tovarohan a medrébe szorult köveket ostromolva, csapkodva. Szembe olyan túratárs érkezik, aki már megjárta a tatabányai Turul emlékmûvet és visszafelé halad, aztán még jönnek néhányan, mielõtt beérünk Koldusszállásra. A ponton Gábor vár minket, inni-ennivalóval, jó szóval.
A sárga sávról hamar letérünk, és baktatunk az egyre szürkülõ erdõn át, a nap sugarait már csak a fák tetején látjuk megvillanni nagy ritkán. Bejutva egy sûrû bozótos területre szinte vak sötétség fogad, alig látom a jelzéseket. Nagy megkönnyebbülés, amikor kibújok a szántás szélére, itt még világos van. A Panoráma út aszfaltcsíkján bandukolok, társam lemaradt valahol, lassan teljesen besötétedik, mellettem vastag fénycsóvákat szórva húznak el az autók.
21:40. Megérkezek a Turul emlékmûhöz. Leroskadok a padra, odaadom a pecsételõ papíromat, iszok egy kis vizet. Némi pihenés után, elmegyek az elõre küldött csomagomért, összepakolom a cuccomat, kirakom a vizes dolgaimat, rakok be száraz zoknikat, beteszem a tartalék lámpámat, elemeimet, hosszú ujjú pólót veszek az éjszakára, és kidobálom a szemeteket. A táskám most már mehet Esztergomba, odarakom a továbbítandó csomagok közé és visszaülök a padra. Bakancs le, zokni le, vizes, izzadt lábamat szárítom, és ráfér ugyanez a bakancsom belsejére is. Elõveszem az izotóniás poromat, készítek fél liter oldatot, eszek valamit, közben megjön túratársam Petami is, és lefekszik aludni. A ponton serénykedõ személyzettõl megkapom a második ellenõrzõ lapomat, ezt Esztergomig fogom használni, az eddigit besüllyesztem a hátizsákomba.
Szedelõzködök, köszönöm a vendéglátást, a kedves kiszolgálást, felrakom a fejlámpámat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és indulás bele az éjszakába. Kiballagok az emlékmûhöz, lefotózom a Turult, megnézem Tatabánya éjszakai fényeit, aztán kilépek a lámpák óvó fénykörébõl és elnyel az éjszakai erdõ koromsötét, nyugtalanító világa.
Baktatok az ember számára idegennek számító környezetben, idegen, hiszen ritkán adja bárki is a fejét arra, hogy a csillagok elõmerészkedése után behatoljon az erdõ mélyére, fõleg, hogy órákon keresztül egyedül rója az elemlámpájával megvilágított utakat, így aztán minden idegszálammal az erdõt figyelem, a zajok eredetét keresem, idõre van szükségem, hogy csituljanak, elfogadható szintre csökkenjenek a félelmeim. Keresem a piros keresztet, ráakadok, aztán végre rácsatlakozok a sárga sávra, ezt legalább már ismerem, itt már bátrabban haladok, a széles murvás út barátságosabb és távolságot tart a fák szélétõl. Az apróra darált kövek csikorogva nyomódnak egymáshoz lépteim hatására, a zsákom ütemesen verõdik, fészkelõdik a hátamon, a fák között meg fényes csillagok bukkannak elõ, vagy éppen tûnnek el a lombok játékának engedve. A távolban, közeledõ lámpa fénye villan, egyre közelebb ér, aztán munkatársam Ottorino köszönt, váltunk néhány szót, neki már nincs sok hátra, a hetvenes távra nevezett, figyelem, ahogy lámpája fénye elveszik az erdõ ösvényein. Koldusszálláson Gábor aláírja új igazolófüzetem elsõ pecsételõ rubrikáját, kínál itallal, étellel, de most nem kérek semmit.
Menetelek a sötétbe, néha egy-egy zörej, ágreccsenés, surranó állatok hangja, jobbról a patak hangos hánykolódása sziklás medrében. Elhagyom a kék + jel keresztezését, kikerülök néhány gigantikus pocsolyát, elhaladok egy vadles mellett, arrébb egy irtás szélén lépkedek az erdészúton, figyelve a néhány állva hagyott fa sötét, kísérteties, ám mégis lenyûgözõ sziluettjét, háttérben a csillagos éggel. A hullámzó és kanyargó szekérút végül megérkezik egy csemetés területére, néhány éve itt még egy kapun kellett keresztülhaladnunk, ma már nyoma sincs. A mély keréknyomok teli vannak sárral, vízzel, néhol olyan mértékûek, hogy csak akrobatikus mutatványok segítségével vagyok képes keresztülverekedni magamat rajtuk, hogy ezután a Vilmos által õrzött vértestolnai mûút EP-hoz érjek.
A sötétség továbbra is marad én meg megyek tovább, átugrok egy vízzel teli árkot, bevetem magam az ágakkal benõtt ösvényre, haladok a vízmosta csapáson, tépnek, szaggatnak az ágak, egy hatalmas vasoszlop mellett meg egy derékig érõ, földbõl épült hangyaboly hozza rám a frászt, rögtön vizionálom a rám rontó milliónyi rovart, persze tudom, hogy képtelenség, de még most is kiver a víz, ha eszembe jut. Némi nyílt terep után átmászok egy létrán, cserjés talaján lépek át sziklát, botlok meg egy gyökérben, mászok ki egy másik kerítésen, arrébb a zárt kapunál éppen most küzdik át valakik magukat, hallom a hangjukat, a Rák csillagkép pedig tolatva figyeli néma küzdelmünket. Apró tisztás túloldalán, ismét egy létra, leereszkedve róla, mellmagasságban záródó talpalatnyi gyalogút, hajtom szét az ágakat, lépek pocsolyába, csap az arcomba egy goromba ág, a lámpám fényét tükörként veri szemembe a sûrû levélzet, a hírtelen ránduló pupillák fájdalmasan reagálnak. Erdõ, végre erdõ, megkönnyebbülve haladok a fák között, átmászok az utolsó létrán, közben elmúlt éjfél és ezzel megkezdõdött a második nap.
01:31. Megérkezek Bányahegyre, áthaladva a füves terepen, a tájra rakódott éjszakai pára tisztára suvikszolja sáros bakancsomat, a pontnál, egy sátorból kinyúló kézbe helyezem az ellenõrzõ lapomat, kiveszek a földön heverõ kupacból egy energia italt, kipattintom a nyílását és valami leülési lehetõség után kutatok, látom, hogy a többiek is a földön ücsörögnek, hát én is így teszek és a vizes talajra telepszek.
Az ital elfogyasztása után, már szedelõzködök is. Fénykörben remegõ erdei utak, ösvények, Egyházi üdülõ medvehagyma illatfelhõvel, sötétség pedig vágható sûrûséggel. Indulok lefelé, nedves, sziklás csapáson csúszkálok, botladozok, helyenként csak óvatosan lépkedve tudok keresztül jutni a srégen álló csapás egyes szakaszain. Az aszfalt és a murvás út gyorsan fogy a talpam alól, aztán fáradtan zuhanok le Pusztamarót egyik tetõvel védett padjára, az ott lévõ hölgy vizet tölt, rétest ad, pogácsával, szendvicsekkel kínál.
Ismét nekiveselkedem a sötétségnek, félre hajtom a vadkerítés csüngõ madzagjait, áthaladok a nyílt terepen, ki a másik végén. Belebámulok a mély völgy sötétségébe, miközben körbehaladok rajta. A tarvágott domboldalak, még ilyen sötétben is jól körvonalazódnak, a nyiladék hullámzó, lefelé vezetõ csapásán gyorsan túljutok és megérkezek Bikavölgybe 04:20-kor. Nápolyit eszek és ásványvizet iszok. Világosodik, elteszem a lámpámat, ne nyomja, melegítse a homlokomat. Búcsúzok a ponttól és indulok az országúton tovább, rövid séta után jobbra fordulok egy széles, agyagos úton, aztán balra egy meredek csapáson. Lassuló, de egyenletes léptekkel kaptatok el a Büdös lyuk barlang szája mellett, tovább felfelé, ismét tarvágott hegyoldal szélén bámulom a világosodó erdõt, hallgatom az ébredezõ madárvilág változatos rikácsolását.
Kiérve az erdõbõl, szemrevételezem az Öreg kõ jellegzetes tömbjét aztán rátérek Péliföldszentkereszt, kocsiútjára. A pontnál nem fogyasztok semmit, pecsét után haladok tovább, az információ, hogy nem lesz pont az Öreg kõ oldalában, valószínûsíti, hogy lesz, aki kihagyja. Áthaladok az egyházi épületek között, a völgyben látszik a halastó csillogó víztükre, zöldellõ szigete.
Elhaladok a szent kút mellett, van vizem bõven, úgyhogy nem állok meg, átbaktatok egy nagy mezõn, lassuló tempóban haladok, aztán fáradtan kecmergek feljebb és feljebb, a pihenõ padok között átvágva fordulok a lefelé vezetõ út felé, kocogva ereszkedek a meredek ösvényen. Az alján lassítok és gyaloglásra váltok, erdõk és szántók váltogatják egymást, a kilátás pazar és fotogén. Kiérve a makadám útra, futva ereszkedek az EP felé.
Mogyorósbánya: 109 km. 06:30. Zokni csere, fél liter rostos körte és egy korsó sör. A Pusztamaróttól hozzám csatlakozott társam feladja, egyedül megyek tovább. Lassan bandukolok felfelé a Kõszikla felé, hosszú, meredek emelkedõ, nem nagyon nézek fel, csak lépkedek egyenletesen. Fentrõl keresem Esztergomot, oda tartok, innen szokott látszani, de most nem találom, elveszik valahol a lékkõrben lengedezõ pára oltalmában. A pincéknél rám támad három kóbor eb, összefogom a két botomat a végénél, és feléjük suhintok, kis híján leszelem az egyik fejét, de jó reflexszel rántja félre, szerencsére ez meggyõzi õket, kicsit még morognak, kerülgetnek, de aztán odébb állnak.
Arrébb elhagyok két túratársat, az országúton ücsörögve ápolgatják a lábaikat. A meredek emelkedõ rendesen megdolgozza az izmaimat, folyik a víz rólam, Hegyes-kõvet kimerülve érem el, de nem állok meg, haladok tovább a szebbnél-szebb vadvirágokkal díszített mezõk mellett. Aztán a horgásztónál lassú ütemben mászni kezdek a löszös oldalban, sziklás teknõben, a meleg megszorul és a forró kövekrõl az arcomba sugárzik, pór és veríték keveredik. A fenyves szélén leülök, kell egy kis pihenõ. Megiszok egy energia italt, nézem a mögöttem hagyott tájat, alattam mozgolódás, szedelõzködök, nincs kedvem senkivel sem találkozni, mászok tovább a fenyves teteje felé, a gerincen kifújom magam, néhány lépés vízszintes, aztán sziklalépcsõket lépegetek lefelé, alul egy tisztás vadlessel, átgázolok az óriási gazon, a túloldalán sûrû bozótosba akad bele az ingem, a világosság kint marad, erõs félhomályban kezdem meg a Nagy-Gete megmászását.
Lassan lépkedek, mintha magashegyi túrán lennék, lassan, minden lépést mérlegelve, egy ritmusra rakva a lábamat, nem állok meg sehol egészen a csúcsig, nem voltam gyors, de energiatakarékos. A vaskereszt tövében sátor, elõtte tûzön virsli sül, készül a reggeli, 09:19 ideje van az éhségnek. Szúnyogok rajzanak, alattuk szúnyogriasztó fáklya, nem zavartatják magukat. Lefelé haladva sokszor látom a Kétágú-hegyet, most az a cél. Kesztölcön megállok a kocsmánál, zoknit cserélek, leragasztom azokat a lábujjaimat, amelyek érzékenyek, megelõzendõ a hólyagokat, és megiszok egy sört, meg egy kávét, közben mások is érkeznek.
Szedelõzködök, rövid aszfalt után átugrok egy árkot, sûrû gazon vágom keresztül magam, homokos talajú akácoson haladok felfelé, magában álldogáló ház elõtt farkaskutya pihenteti fejét két elsõ lábán, kíséri figyelemmel elhaladásomat. Köves talajú mélyútban bukdácsolok az öklömnyi kövek szétszórt tömegén keresztül, bicsaklik a bokám, zörög, koppan a botom, zihálva kapaszkodok egyre feljebb és feljebb.
A gerincen elhagyom a zöld sávot és erõsen gazos, láthatóan járatlan szekérutakon ereszkedek lefelé, pocsolyákat, sáros terepeket kerülgetve. Cserepes-völgyben útszélére állított asztalnál ücsörög a pecsételõ személyzet, magamhoz veszek egy energia italt, megkeresem a sorompót és elindulok a hosszú aszfalton a Barát-kúti erdészház felé. Az útkörnyéki természet töményen zöld illata átható, burjánzása hihetetlenül szép, a szúnyogok meg csapatostól támadnak, úgyhogy szétfújkálok némi szúnyogriasztót magamon. A szántóföldekre érve, a magas aljnövényzet, a fûcsomókon való állandó, egyenetlen talajfogás és a meleg teljesen elnyû, vadles ér mellém, leülök a létrájára, van némi maradék kólám, kupaknyitás után egy részét szétspriccelem magamon, miközben keményen szentségelek, a többit meg megiszom. Kilépve a forrón tüzelõ napra, vonszolom magam tovább a hullámzó talajú kaszálón, botomat alig tudom használni, rátekeredik a magas gaz, beleakad, rángatom, tépem, ettõl feszült, ideges leszek, és veszítek az erõmbõl, érzem, ahogy a terep leszívja az energiáimat. A tanya elõtt balra fordulok, és erõs emelkedõn rakosgatom a lábaimat egyre feljebb, a nap pedig égeti a karomat, nyakamat, simléderes sapkám alól izzadság patakocskák csordogálnak keresztül az arcomon. Végre jobbra fordulhatok, aztán lefelé egy kicsit és elérem a Vöröskereszt ellenõrzõ pontot, kiveszem a zacskóból a zsírkrétát és rávésem a papíromra, hogy 14:15. Nem sokára házak közé érek, és keresgélve az árnyékos részeket leereszkedek a városba. A forró aszfalt és a felhevült házfalak kazánmeleg viszonyokat varázsolnak a település utcáira, rosszullét közeli állapotban térek be egy boltba és tolok egy jégkrémet a számba. A Bazilikai pecsétnél morgolódom valamelyest a sivatagi aszfaltúra miatt, aztán a vár Duna felöli oldalán ereszkedek lefelé egy nagyméretû kövekbõl összerótt lépcsõsoron, miközben a Mária Valéria hídban, és a mólóknál veszteglõ óriási sétahajók látványában gyönyörködök. Átsétálok egy kõhídon és hamarosan megérkezek az esztergomi ellenõrzõpontra.
144 km, 16:00 második nap, második fele. Lepecsételtetem a lapomat, megkapom a harmadik igazoló füzetemet, ezzel kell továbbhaladni a visegrádi célig, a régit elpakolom a hátizsákomba, az újat meg az övtáskámba. Kirakom a hátizsákomból a vizes pólókat, zoknikat, szárazakat rakok a helyükre, szemeteket a kukába dobom. Mezitlábra vetkõzök, megeszem az elém tett paprikáskrumplit, vizet iszom. A csomagomat elindítom Visegrádra és ledõlök a kanapéra aludni.
Egy fél óra múlva hírtelen kipattan a szemem, felülök, és hangosan mondom, hogy, na én megyek, ezzel felveszem a bakancsomat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat elköszönök a többiektõl és indulok.
Átbaktatok a Duna hídján, jobbra a visszahúzódó vízben egy kidõlt nyárfa lombjait mossa az ár, arrább keresztezem az utat, ahol befelé jöttem, aztán emelkedni kezd az aszfalt, és egyre durvább kapaszkodóvá válik. Felnézek, nem látom a tetejét, tolom magamat a botjaimmal, a lábaim egyre nehezebben bírják, bennük van már 147 km, de az utca csak egyre meredekebb és meredekebb, aztán a végén balra falépcsõ, gondolom hogy vége, most már könnyebb lesz, de akkor jön a következõ kanyar és folytatódik, és még az erdõben is, a Vaskapu elõtt még jobban bedurvul, mire felérek már totál kész vagyok, alig kapok levegõt, és teljes gyengeség lesz úrrá rajtam. Elhaladok a turistaház elõtt, megcsodálom a kilátást, a Duna ezüstös csíkját, Esztergom városát, a távoli hegyeket és az ijesztõen felhõbe boruló eget.
Egy szûk ösvényen térünk vissza az erdõbe, ahol tovább tart a szintemelkedés, indulva felfelé teljesen elkeseredek, olyan érzésem van, nem bírok tovább menni, ráadásul elered az esõ is, aztán végre fenn vagyok, rátérek a zöld keresztre, megindulunk egy kisebb csapat után lefelé, az esõ egyre jobban esik, felveszem az esõkabátot. Fári-kútnál pecsételek. Nem sokára egy benõtt ösvényre vezet az utunk, leveszem a hátizsákomat, ennek a fele sem tréfa, felveszem a kamásnimat, zsebre vágok két energia italt, ne keljen ezért levennem az esõkabátomat és a hátizsákomat, aztán irány tovább, átmászok egy vadkerítésen, sûrû növényzeten gázolok keresztül, a leveleken megülõ vizet lesodrom, magamra borítom, folyik rólam mindenütt. Vége a bozótosnak, de a fák között emelkedõ út felemészti energiáimat, megállok, szúnyogok lepik el a kezemet, vállaimat, arcomat, mozdulnom kell, fájó lábaimat vonszolom tovább.
Fenn vagyok, széles erdészeti út, kellemes séta, kifújom magam, erõre kapok. Aztán az Enyedi halálától ismét kemény sár, süppedés, csúszkálás emelkedõkkel tarkított terep. Letérve egy ösvényre szakadék szélére jutok, a keskeny csapáson sár és víz, nedves fû, kapaszkodok a botjaimba, lenézek a mélységbe, megborzongok, itt megcsúszni végzetes lenne, megállok és a tájat csodálom, a távoli völgyekbõl párapamacsok emelkednek apró felhõként az ég felé. Elhagyom a kiszögelést, az ösvényen beakad az esõkabátom és szabályosan keresztbe szakad a mellem teljes szélességében, ott van a zseb is benne egy kantárral, ennél fogva a nyakamba akasztom a leszakadt részt. Visszatérek a Római útra a mocsaras szekérút meredeken halad lefelé, hatalmasakat csúszok, piruettezek, de megúszom esés nélkül. Az alján jobbra veszem az irányt, egy tüskés bozóttal benõtt ösvényre, a lábunk alatt ideiglenes patakkal, lejjebb kiserdõ, sötétség, és kikerülhetetlen bokáig érõ sár, átgázolok rajta, kiérve egy kidõlt fa zárja el az utamat, balra kitörök a bozótból, nagy nehezen visszaverekszem magam az ösvényre és beballagok a pontra. Bevágok két lekváros kenyeret, iszok némi szörpöt, lámpa a homlokra, indul a második éjszaka. A gerincen elveszett a jelzés, jön egy srác, ketten ráakadunk, és együtt tocsogunk tovább.
A kerítés mellett aztán lemaradok, lassulok. A Két-bükkfa-nyereg Buszmegállóban megállok egy pár percre, aztán bevetem magam az erdõbe, kiérve az aszfaltra veszem észre, hogy elhagytam a sapkám, emlékeztem, hogy csak a buszmegállóban hagyhattam, kocogni kezdek az úton visszafelé és lefutok a megállóig, magamhoz veszem a simléderesemet és indulás tovább. Lelkileg annyira megvisel a plusz kilométerek megtétele, hogy eleinte alig bírok lépni, csak ott kezd visszajönni az erõm, ahol visszatérek a túra útvonalára. Jobbra betérek az erdõbe, csúszkálva a sáros talajon, küszködve az emelkedõvel, baktatok a vak sötétbe, a lámpám fénye is egyre halványabb, végre újból keresztezem az utat, tudom már nincs messze a múzeum.
Az erdei ösvényen aztán bokáig süllyedek a latyakba, nem is értem, nem láttam semmit, csak beletoccsantam a mocsokba. Egyre álmosabb vagyok, a lábaim sem engedelmeskednek rendesen, kõbe, aztán gyökérbe rúgok, legszívesebben felordítanák a fájdalomtól. Hol van már az a pont, itt kellene már lennie, dühöngök, aztán ismerõs terep, látom van még néhány száz méter, végül fellépkedek a múzeum falépcsõin és egy éppen kifelé tartó ember mellett belépek a kiállító terembe. Üdvözlöm az ott lévõ embereket, fekszenek a padlón, támaszkodnak a ház falának.
Dobogókõ Turistamúzeum 165 km 22:50. Lepecsételik a lapomat, én meg letelepedek a padlóra, a hátamat én is a falnak támasztom. Levetem a cipõmet, zoknimat és beszélgetek a többiekkel. Ásványvizet iszok, nápolyit rágcsálok, aztán szedelõzködünk, és mindnyájan együtt indulunk tovább.
Alig haladunk egy kilométert, amikor egy vaddisznót zavarunk meg a kicsinyével, morog, fujtat, félelmetes, hátrálunk, várunk, végül elmegy. A piros háromszögön kidõlt fák garmadája, kerülgetjük, átmászunk rajtuk, átbújunk alattuk, de legalább a talaj nem csúszós annyira, ahogy arra számítani lehetett. Király-kúttól aztán a piroson hihetetlen sár, folyamatosan mérlegeljük, merre jutunk könnyebben tovább, ugrunk, átlépjük, kikerüljük, néha meg belegázolnunk. Végre aztán aszfaltra érünk, jó ütembe haladunk, amikor el kezd szakadni az esõ, elõkapom az esõkabátomat, de pillanatok alatt ázok totálkárossá. Nincs menekvés, nincs hová elbújni, a felhõszakadás könyörtelen és rendkívül hideg. Elveszítem a tájékozódási képességemet, fogalmam sincs, hol vagyok, csak azt tudom, hol kellene lennünk. Egyik társunknak van GPS-e, belõjük Szentlászlót, és végre irányba kerülünk. Aztán hírtelen ismét tudom, hol vagyunk, és a kék sávon letérünk az erdõbe, szembe az úton csermelyek alakulnak, folynak szembe. Küzdünk a szakadó esõvel, sárral, latyakkal. A Kis Rigónál leereszkedünk az országútra és ezen haladunk tovább, már nincs száraz részünk a bakancsomban tocsog a víz, ázik a lábam.
Hegytetõ: kb. hajnali három óra, a sátor a ponton mindenütt csöpög, a talaján bokáig érõ patak folyik keresztül. Leülök a padra, várunk, várjuk, hogy elálljon az esõ. Érzem, ahogy elgémberedik a lábfejem, szétáznak az lábujjaim. Felhívom a fiaimat, akik Visegrádon várják az érkezésemet, hogy kérjék el a száraz ruháimat, amit elõre küldtem és hozzák ide, egy fél óra múlva érkeznek meg, száraz pulóvert, pólót és bakancsot veszek fel. Szólok a többieknek is, hogy szálljanak be a kocsiba melegedni, hárman elfogadják, így négyen melegszünk és alszunk is úgy 10 percet.
Négy óra tájt eláll az égi áldás, indulunk, a fák ágairól, leveleirõl óriási esõcseppek szakadnak le és csapódnak halk csattanással a talajhoz, az egyébként üres árkokban most vastagon hömpölyög, kavarok a sáros, hordalékkal telített víz. Híg latyak minden, a földút, gerinc utáni szakasza teljes szélességében patakká változott, tocsogunk, csúszkálunk benne, ahogy tudunk. Pap réten bele kell gázolnunk a bokáig érõ tavacskába, befolyik a bakancsomba és kész, ennyit a száraz bakancsról, cuppogás jelzi az eredményt, de már nem érdekel, még 10km. Lassan világosodik, az erdei szekérút híg latyakját tapossuk a minden irányba szétcsúszó lábainkkal, aztán egy murvás út következik, kemény talaján, csak a pocsolyákat kell kerülgetni, kész felüdülés, de nem tart sokáig.
Szûk ösvényre térünk Pistivel és egy lassabban haladó csoportot érünk utol, nem tudunk elõzni, hatalmas kidõlt bükkfa állja utunkat, kerülünk és mászunk. A két lábnyomnyi csapás meredek hegy oldalában fut, alattunk majdnem szakadék, igen meredek, nagyon mély völgy, lecsúszás esetén nem lenne megállás, kapaszkodási lehetõség, talaja sáros, esõ áztatta. Óvatosan halad a kis csapat egymás mögött libasorba, az ösvény helyenként hiányos, máshol meg sziklák állnak ki.
Végre széles, fûvel benõtt erdészeti út következik, megelõzzük a kis társaságot és jó iramban haladunk, átgázolunk a pocsolyákon, sártengereken, már úgy sem számít, mindenünk csurom víz. A Vízesés-nyeregnél a vaskos fû levelein akkora mennyiségû víz ül meg, mintha térdig érõ tóban közlekednénk, átjutva a mezõn, elhaladva a vadkörtefa alatt (aminek Süsü biztosan örült volna) átmászunk egy vadkerítéshez szerelt létrán, kicsit fölfelé haladunk, kimászunk egy másik létrán, aztán egy újabb szûk ösvényen áztatjuk a ruhánkat, miközben ismét csepegni kezd az esõ. Leérve egy szekérútra, mesebeli tájon folytatjuk utunkat, jobbra fenn hatalmas bükk fák, egy nem teljesen tarvágott hegy oldalában, párába burkolózva, elõttünk dzsungelesen benõtt oldal, balra sziklás terep. Valaha volt itt is vadkerítés, de már leszerelték, a felsõ kijárat helyénél balra fordulunk és vizes növények között ázunk tovább, elhaladunk a Moli-pihenõ mellett, és megindulunk lefelé az egyre meredekebb sziklás terepen, az erdõt a fák között felszálló pára teszi vadregényessé, titokzatossá. Hírtelen jobbra fordul az út, Pisti elindul a háromszögön, a kilátópont felé, én ereszkedni kezdek, a vizes talajú, hordalékkal, levélkupacokkal tarkított, majdnem függõleges ereszkedõn, de rosszul tettem, mert a megviselt talpaim, több helyen is meggyûrõdnek a megcsúszások következtében, úgyhogy fájdalmasan sántikálok egy darabig. A Sós-tói réten a megáradt Sós tavat kell kerülni, de a széles, murvás úton gyorsan haladunk lefelé. Több helyen idõszakos patakok alakulnak ki, az éppen most lehulló esõ és a teljesen átázott talajból szivárgó források hatására, mi pedig figyeljük, ahogy jobbról, a hegy oldalán csordogáló kisebb-nagyobb csermelyecskék a szekérúton összegyûlnek, erõre kapnak és eltûnnek a mellettünk tátongó mélységbe, hogy zúgva, kavarogva törjenek utat maguknak a völgy alja felé.
Keresztezõdénél fordulunk balra, majd az út emelkedni kezd, baktatunk felfelé, a csermelyek most szembe folynak, görgetik a köveket, mossák a talajt egyre mélyebbre. Felérünk, egy srác ugrik ki a kocsijából, és siet a faházhoz, körülötte szúnyogok hada próbál pozícióba kerülni, egy kis vérhez jutni. Gyorsan pecsételünk, kifejezzük sajnálatunkat a vérszívókkal kapcsolatban, aztán a hozzánk pártolt rovarcsapattal, nekiindulunk az utolsó szakasz leküzdésének.
Elhaladunk a Nagy-villám alatti parkoló mellett, be az erdei csapásra, a latyakos talaj híg réteget képez az enyhén lejtõs és oldalra hajló úton, ami rendkívül síkos, többszöri megcsúszás után, igen óvatosan haladunk, míg végül megérkezünk a vár alatti parkolóhoz vezetõ lépcsõhöz. Fentrõl õrjöngõ ebek, lánccsörgése és csaholása hallatszik, félve lépek fel az utolsó lépcsõfokra, két fához kötözött vadállat tépi, rángatja hörögve fogva tartó kötelékét, felénk vicsorogva. Nincs kedvem elképzelni mi történne, ha valamelyiknek sikerülne elszabadulnia. Gyorsan tovább állunk, és megkezdjük a visegrádi vár kapujától lefelé vezetõ sziklateknõben az ereszkedést. 190 km-nél egy ilyen talpgyilkos szakasz, roppant kellemetlen tud lenni, a talpon megpuhult, izzadságtól, vagy most az esõtõl szétázott bõr pillanatok alatt képes leválni a lábról. Óvatosan ereszkedünk hát lefelé, elhaladunk a kápolna mellett, aztán a meredek aszfaltos utcán tovább. A templomnál fiam vár, készít képeket, filmet a nagy beérkezésrõl. Pistivel boldogan gratulálunk egymásnak a teljesítéshez.
A célban megkapjuk az oklevelet, a kitûzõt, isteni finom lecsóval csillapíthatjuk éhségünket, kalóriahiányunkat. Ízletes teát is felszolgálnak, nem kell felállnunk, odahoznak mindent az asztalunkhoz.
Pistivel együtt érkeztünk a 192 km-es táv végére, fáradtan, de rettenetesen boldogan, végigcsináltuk, leküzdöttük a néha emberfeletti nehézségeket és itt vagyunk. Köszönet mindenkinek, aki részt vett ennek az õrületnek a megszervezésében, hogy részesei lehessünk egy ilyen kalandnak.
Láttam és értékelem mekkora feladat egy ilyen rendezvény megszervezése, vegye úgy mindenki, aki részt vállalt a szervezésben, a lebonyolításban, a pontõrködésben, vagy bármilyen módon, hogy egyenként gratuláltam nekik és természetesen leginkább annak, akinek kipattant az ötlet a fejébõl és meg is valósította azt: Baksa Józsefnek!
Nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy egy életre szóló élménnyel, kalanddal lettem gazdagabb!!!
Köszönet mindenkinek
Kicsit megkésett beszámoló és néhány gondolat a Turul túráról
"Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!" (Babits Mihály)
Az idézet, ami miatt részt vettem a túra lebonyolításában, egyáltalán ami miatt úgy döntöttem, hogy ezen a túrán, akárhogy is, de részt kell vennem, mert olyan értékeket közvetít, amikre nagyon nagy szükség van. Mindig szükség volt rájuk, de ebben a gyorsuló, elanyagiasodó, durva világban egyre inkább.
És nem csak a hagyományőrzésről, a magyarságtudat pozitív és békés felfogásáról és erősítéséről van szó, hanem az odafigyelésről, az önzetlen adásról, az összetartásról és a segítségről. Egyáltalán az egymás szeretetéről és tiszteletéről. Arról, ahogy egymástól különböző korú, gondolkodású és életvitelű emberek együtt dolgoznak azért, hogy létrejöhessen a Turul túra.
A Szomor 56 túra szervezésénél már tapasztaltam, hogy mennyire segítőkészek az ismerősök, de jó volt ezt most „nagyban” látni.
És hát ha már érzelgős lett ez a szervezői beszámolónak készült valami, akkor köszönettel tartozom Józsinak, amiért pozitív jelentést kapott a saját kis belső szótáramban a turul fogalom, nem mintha eddig nagyon negatív lett volna, de nem tudtam hova tenni ezt a magyarság dolgot. Mármint magyar vagyok, és büszke vagyok rá, fontos nekem, de sajnos akaratlanul is szélsőjobb eszmékhez és csoportokhoz kapcsoltam a turult, a nagymagyarországot és a magyarság hangsúlyozását. Pedig ez azt hiszem nem helyes hozzáállás, hiszen a turul független a politikától, az aktuális csoportoktól, és a pozitív összetartozást jelenti számomra, nem a kirekesztést.
Szóval én rengeteget kaptam ettől a túrától. Mindamellett nagyon élveztem a szervezést, rajtoltatást, érkeztetést. Bár vicces volt 0 óra alvás után végignyomni a napot, és estére elég zombi-üzemmódban adtam át az okleveleket meg a gulyást, de a kávé meg a jó társaság együtt csodákra képes…J
Na, akkor ez után a kis spontán bevezető után jöjjön egy beszámoló az én szervezői szemszögömből.
Csak eléggé a végén kapcsolódtam be a túra körüli teendőkbe, az előkészületekben nem vettem részt, nem is akartam nagyon részt venni a rendezésben és lebonyolításban, mert 21-én érettségiztem, és hát tanulni is kell valamikor (mikor, ha nem utolsó napokban). De aztán Peti(tanker) és a szüleim bevállaltákSzomor környékét és a kajapontot, vagyis az Anyácsai-tó pontot, ahol apum volt két kistesómmal, a Kakukk-hegyet és Gyarmatpusztát, ahol barátaink pontőrködtek, folyt a lelkes szervezés, meg hát tetszettJózsiék hozzáállásaa túrához, úgyhogy érettségi ide vagy oda, benne akartam lenni. Be is vállaltam egy pesti rajtoltatást, úgyis pesten leszek és ráérek, gondoltam én. Rá is értem, de előző este még azért elmentem az A38-ra Help Jamaica jótékonysági koncertre, mert azon ott kell lenni, rengeteg energiát ad. Adott is, csak sajnos szétázott a telefonom (I love klímaváltozás), és nem tudtam bekapcsolni. Ezzel csak két probléma volt: egy, modern gyerek vagyok, a telefonom ébreszt – már ha működik. De jelen esetben nem működött, úgyhogy nem tudtam aludni, mert 6ra a Bocskain kellett lennem, és ha elalszom, esélytelen, hogy délnél előbb felkeljek. Elszórakoztattam magam hideg zuhannyal és filmnézéssel, aztán jött a ,másik probléma. 6kor találkozni a Sanyival, aki elvisz a rajtba. Telefon és előzetes ismeretség nélkül. Hát 20 perc, egy rakat „Heló, te vagy a Klincsek Sándor” és egy kedves kölcsöntelefon után már úton voltunk a Turul-szobor felé. Vicces reggel. J
Aztán berendezkedés, eligazítás,izgatott várakozás, és elkezdődött a neveztetés. Én a 45-ös távot indítottam, és meglepetésemre hatott a vödörnyi kávé, és nem rontottam egy itinert sem. Hamar lement a nevezés, elindult a tömeg, bár folyamatosan érkeztek még indulók, így kicsit elhúzódott a rajt. Aztán kocsikba pakolás, vinnivalók, úticélok, útitársak kiosztása és elosztása, aztán hajrá. Beindult a tényleges szervezés, hogy minden és mindenki időben ott legyen a megfelelő helyen. Hát komolyan, hatalmas tisztelet azoknak, akik ezt három napig csinálták, és méginkább Józsinak, mert rengeteg meló és tervezés, iszonyú sok apró részletre kell odafigyelni.Én Marcsival Nagykovácsiba mentem, kitűzőket vittünk, aztán rétest pakoltunk. Jó volt összefutni a pontokon a többi rendezővel újra meg újra. Aztán irány Szomor, ahol már főtt a gulyás. Kis szusszanás és kávé, gyönyörködés a tájban (Marcsi részéről, én nagyon jól tudom, milyen szép, hiszen itt lakom), aztán irány a kultúrház, a 45-ös táv célja. Berendezkedtünk, kitettük a turul-plakátot, aztán lassan érkeztek innen-onnan a rendezőtársak, segítők. Egy közös gulyásleves-ebéd, hát nehogy rosszat kapjanak a túrázók, meg kellett kóstolni. JAztán elkezdtek érkezni a túrázók, Johival beültünk a célba, pecsételtünk, oklevelet írtunk, és próbáltunk ébren maradni.Nem is volt olyan nehéz, beindult a nyüzsi, megjöttek a Kakukk-hegyi és gyarmatpusztai pontok felelősei, Peti kivitte őket. Aztán délután hazamentem aludni egy órát, így este még ott tudtam lenni a célban, ébren. Nagyon jó volt végig a hangulat, befutottak ismerős túrázók. Úgy tűnt mindenkinek tetszik a túra és ízlik a gulyás, ezt jó volt látni-hallani. Aztán végre megérkezett Hevér Gábor is, a 45 söprűje, és befutottak(vagy inkább sétáltak) a kakkukk-hegyi és gyarmatpusztai pontőrök is, elkezdődhetett a kiérdemelt gulyás-lakoma. Aztán alvás, de jó sok. J
A további napokon nem tudtam részt venni a szervezésben az érettségim miatt, bár szívesebben pontőrködtem volna, mint hogy tanuljak és „rápihenjek” a vizsgára.
Örülök, hogy részt vehettem a túrán, és gratulálok minden résztvevőnek és szervezőnek, segítőnek. Remélem, nektek is pozitív emlékeitek vannak a túráról. És remélem, jövőre is lesz min részt venni, akár pontőrként, akár túrázóként. Azt hiszem, sokan egyetértenek velem abban, hogy érdemes újra és újra megrendezni ezt a túrát.
ÁRVA VINCE 75( A TURUL 192 résztávja; 2010.06.19 - 20.)
Táv: 72 km; Szintemelkedés: 1410 m; Szintidő: 18 óra.
Hetekkel a túra előtt emlegette Spot a TURUL 192-t. - Szerencsére nekem akkor 6 km-es úszásom lesz a bajai Sugovicán, úgyhogy biztosan nem fogom magam valami hülyeségre ragadtatni - mondtam neki. Ember tervez, Isten és az ÁNTSZ végez; a megáradt Duna fokozott fertőzésveszélye miatt elhalasztották az úszást. Egy pirinyó mozgás azért kellett erre a hétvégére is. A 192 szóba se jöhetett, mert sem fizikailag, sem felszerelésileg nem voltam felkészülve rá, de ami a legfontosabb, nem tudtam feladatként elfogadtatni magammal, így az agyi része a dolognak biztos kudarcra ítélné a vállalkozást. A résztávokat nézegetve a túranaptárban a ZONGOR 40 és ÁRVA VINCE 65 között vacilláltam. Babatávot teljesíteni egy majdnem 200 km-es túrán cikinek tartottam; a vidékről indulós - vidékre érkezős résztávok pedig praktikus okok miatt estek ki a választékból. A 65 azért tetszett, mert rajtja a Budapest XII. kerületi-, célja a tatabányai Turul. Ellene az szólt, hogy kb. éjfélkor érnék be, és az első vonat meg 04:41-kor indul. A 40-es tűnt a legpraktikusabbnak, mert lazán el lehet érni az utolsó közvetlen buszjáratot Szomoron. Spot azt mondta, ha ő a 192-n sanyargatja magát, akkor nekem a minimum a 65, de inkább menjek tovább Mogyorósbányáig és ott már lesz busz. Há, persze! Amikor a 40-nel kacérkodok, akkor majd elmegyek Mogyiig. Menjen, akinek Imre az anyja! Pénteken ránéztem a TTT honlapra, és megdöbbenve láttam, hogy a ZONGORból 45 lett, az ÁRVA VINCÉből pedig 70 (72). Furcsa módon ez a nagyobb távra vonzott, mert ha elég lassan érek be, akkor mire lebotorkálok a tatabányai Turultól, csupán csak másfél órát kell várnom a vonatra.
SZOMBAT REGGEL
Hét óra körül ér a villamos a Délihez. Nyílik az ajtó, Spot száll fel terjedelmes málhával. - Jó reggelt kívánok! Kamcsatkára teccik gyalogúni? - Egen, és te pedig a 70-re jössz punktum!!! - Na jó, üsse kavics, nem bánom. A 192-höz képest ez úgyis csak egy könnyed kis szamba lesz. Leszállunk a turulnál. A maroknyi elszánt sajtláb már ott igazítja a szerelvényét a talapzat körül, az éppen előbukkanó Nap fényében. Fényképezkedünk a Turul előtt. Eddig csak a villamosról láttam. Ő csupán a kisöccse a tatabányainak, de igen figyelemreméltó alkotás. És ezt akarták lebontani ezek a (...k). A jó (...t)! Azt! Benevezünk. Az itiner mellé kapunk egy repoharat is. Van még bő 40 perc, nekilátok reggelizni. Spot öt percenként kérdezi, hogy mennyi az idő. Csöng a telefonom, Pisti az. Ő is a Nagy Feladatra jön. - Siess, mert 8-kor tömegrajt! Egyre gyűlnek az emberek, köztük sok az ismerős. Egészen kicsi gyerekek is megjelennek. Pisti is felbukkan. Fokozódik a hangulat, a 192-eseket eligazításra hívják, a többiek beállnak a rajtbélyegzés sorába. A pecséttel egy Turul jelvényt is kapunk. Kúszik az emberkígyó fölfelé a kies, telezöld Istenhegyi úton. Egy túrákról ismerős, kedves házaspárral nyomulunk. Most húz el mellettünk a 192-esek élcsapata. (Az eligazítás kicsit megfogta őket.) - Hajrá fiúk! Kemények vagytok! A nem emberre tervezett lépcsőfokok előtt derékba kapjuk a [Z-] jelzést. Innen már a TOJÁS 40-ről jól ismert garádicson megyünk tovább. - Igen? Ti is ronggyá áztatok akkor? Megpróbálunk a lépcső rossz ritmusával együttmozogni. Beszélgetés közben hamar múlik az idő, máris itt vagyunk a fogas svábhegyi állomásánál. Azért csak megérzem, hogy nem fogassal jöttem fel. Az Evetke utcában lefelé kell menni, hogy az emlékműhöz vezető lépcső aljába jussunk. A lépcső tetejénél Bubu lovagol meg egy padot és ad Budapest Kupa pecsétet az itinerre.
1. ellenőrzőpont, Széchenyi emlék.
- Hát, akkor lepecsételhetnéd má' a Bp. Cup füzetemet is. - Ó nem. Azt majd csak a célban. - Akkor menjünk tovább! Most nem özönlik senki a Rege úton, mint, ahogy az bevett szokás a GYERMEKVASÚT NYOMÁBAN. Mindenki megy szépen a Széchenyi emlék utcájában. A fogashoz érve megint lépcső, méghozzá a Svájci. Rege utca, most már legálisan. A Gyv. fönti végállomása. A vasút utcája. Egy kicsit egyedül belehúzok. Át a Normafa úton. Le a murvásra. Úgy alakul, hogy a síházat megkerülöm, és háTURUL érek be a pontra.
2. ellenőrzőpont, Normafa.
Átmegyek a székely kapuhoz, és a [Z+] jelzésre térek. Szégyenszemre majdnem elkavarok, de tíz méternyi jelzetlen út után visszatalálok a frankóra. Egy szóló túratárssal beszélgetve ereszkedünk az úton. Már majdnem a leágazásnál vagyunk, amikor ránéz a két üres tenyerére. - A ponton felejtettem a botokat - mondja. Egyedül ereszkedek le a harsogóan zöld rétre.
3. ellenőrzőpont, Makkosmária.
Kapok egy tápláló csokit, és egy félliteres ásványvizet. Jelzésváltás: [P-]. Jobbra, fölfelé hagyom el a rétet. Kiváló kirándulóidő van. Félig felhős, komfortos hőmérséklettel. Hamar leérek a Virág-völgybe, ahol a Csacsi-rét felől bejön a [S-]. Innentől kezdve ezt követem. Egy óvatlan pillanatban balra letörik a [S-]. Finoman ereszkedni kezdek. A völgy után sárfoltok akadályoznak az emelkedő pihenősebb részeinél. A sáros hullámvasutazás után a Korányi szürke kerítéséhez érek. Innen kilátni a vágányokra. Jó, hogy indulás előtt beleolvastam az itinerbe, mert nem kell átkelni a vasúton, és nem kell felmenni a Kis-kőfej alá, hogy ott váltsak a [S+] jelre, hanem a kerítés melletti jelzetlen úton kell addig menni, amíg belefutok a [S+] -ba. Alig megyek rajta valamicskét, máris egy nyitott hátsójú autót látok.
4. ellenőrzőpont, budakeszi műút.
Nemrég fogyott el a Makkosmárián kapott vizem, de azért kérek egy jó repohár ásványvizet. Innen a vadas park felé kell továbbmenni, de csak a parkolóig. A parkolóőr nagyon kedves; jobbra, egy jelzetlen útra irányítja azokat, akik továbbmennének a [S+] -on, a vadas park felé. Kérdésére elmondom, hogy én "csak" 72 km-t nyomok a tatabányai Turulig. A HATÁRJÁRÁS túráról ismerem ezt az utat; akkor a mostani iránnyal ellenkezőleg, a Petneházy-rét felől jöttünk az iménti parkoló felé, régi határköveket érintve. Jól járható földúton haladok, csak egy helyen kell bemenni a bozótosba a sár elől. Jobbra kanyarodik az út és aszfaltosra vált. Golfozók ütögetnek egy füves pályánál. Az aszfalt elvisz a lovas tanyáig. A lókarámnál balra fordulok.
5. ellenőrzőpont, Petneházy tanya.
Megállok, amíg elfogyasztom az itt kapott, finom sajtos pogácsát, és ásványvizet. Mielőtt továbbindulnék előveszem a sapkámat, meg a napszemcsit, mert nagyon oszladoznak a fellegek, és a réseken erősen tűz a nap. Visszatérek az elhagyott [P-] -ra. Amíg viszonylag sík a terep beleolvasok az itinerbe. Azt kutatom, hogy le kell e menni a Julianna major műútjára a [P-] nyomán vagy át lehet vágni a kispistázók által kedvelt mezőn. Ezen a ponton nincs beépítve az útvonalba az átvágás, mint a betonkerítésnél; sajnos le kell menni a műútra. Az előző ellenőrzőponton elment előttem egy fiatal pár, azóta nem találkoztam senkivel. Végre letudtam a kerülőt, hátranézek, a rövidítő úton se jön senki. A kidőlt átmászónál tartok. Mindkét irányból ezerszer bejárt útvonal. Egyedül bandukolok, így nehezen jön el a Vörös-pocsolya. Nagyon elrohanhatott a mezőny, mert senki nem megy el mellettem, de én se érek utol senkit. Lejteni kezd, lassan ki kell bukkannom Nagykovácsinál. Hátranézek: senki. Lemegyek az erősen lejtő utcán, át a kis hídon, és a sarki kocsma utcáján kimegyek Nagykovácsi főútjára, ahol balra fordulok. A buszvégállomás terét úgy feltúrták, hogy a szalagozás ellenére alig találok be a templom mögötti gyepes udvarra.
Péter túravezetői bélyegzőjének tetszetős lenyomatát helyezi el az itinerem megfelelő rubrikájába, aztán Zsuzsához lépek egy friss meggyes rétesért. Az evés idejére le is ülök egy műanyagszékre. A füvön sokan ülnek olyanok, akiknek elég volt ez a táv is. Már indulni készülök, amikor befutnak Feriék, akikkel együtt rajtoltunk. Nem egyszerű a továbbindulás. Nem a fáradtság miatt, hanem az útépítés miatt. Komoly akadályokat kell leküzdeni, hogy túljussak a Holdbéli tájon. A [S-] jelzésen megyek tovább, Perbál felé. Egy ember indult előttem a pontról, de ő is eltűnt az egyik kanyarban. Találok egy kis türcsit, nincs szívem otthagyni, magammal cipelem a következő ellenőrzőpontig. Sokáig rovom a murvás, alattomos emelkedőt, amíg a Kutya-hegyi forgóajtóhoz érek. Legalább valami megtörte a monotóniát. Később egy info táblánál kettéágazik az út. A mienk, a [S-] jobbra kanyarodik, nagy ívben. Egy kerítés jobb oldalán megyek, aztán változatos lesz az út. Erdőrészlet, tisztás, emelkedő, lejtő. Az egyik kanyarban lelátni a környező vidékre. Látom a magasból a földek mellett vezető ösvényt, ami Perbál irányába tart. A DON BOSCO 60-ról ismerem ezt az utat, úgyhogy nem izgat a jelzések hiányossága, ha valaha lejutok innen, akkor könnyűszerrel rátalálok. Hosszan haladok a néhol sáros úton, tisztes távolságra mögöttem látok néhány túrázót. Lejteni kezd a löszfalba mélyített út. Nagy sokára becsatlakozok abba a szekérútba, ami az info táblánál balra ágazott el, és jóval rövidebb volt a miénknél. Jobbra fordulva elmegyek egy vadkerítésig. Nyitva a kapu, besétálok. Egy alig ösvényen megyek lefelé. Kellemetlen terep, mert a göröngyös talajon nőtt fűcsomók nagyon igénybe veszik a bokát. A kitett terepen zavartalanul süt a nap, a kellemes szellőben kitárt karokkal fürdőzök. Lemászok egy patak árkába, ahol néhány átvetett, ingatag ág segítségével átlépek a túloldalra. Örülök, hogy megúsztam szárazon, tovább megyek a fűcsomós úton. Egyszer csak a balkéz felöli árnyasból rám szólnak.
7. ellenőrzőpont, Perbál, Malomföldek, Négy fa.
Egy négyzet sarkaiba ültetett vadgesztenyefák vetik a kellemes árnyékot. Az ellátmány kis zacskó sós ropit helyben benyomom, és két repohár bubis vízzel öblítem le. A kemény kis paradicsomot zsebre vágom. A közben befutott Feriékkel búcsút intünk a pontnak, és tovább megyünk a "pusztába". Egy bekötőúton jobbra fordulva kimegyünk a perbáli műútig, és azon balra fordulunk. A templom melletti nyomós kútnál frissülünk. Hátra nyúlok az üdítős flakonomra biggyesztett repohárért, de csak a flakont fogdosom. Na, a határba' biztos lekérezkedett. Leiszok a málnaszörpből, és friss vizet töltök utána. Hosszan megyünk a főúton, amíg egy szembe lévő ház falán meg nem pillantjuk a vastag, fekete 64-es számot. Átkelünk az úton, és a Széchenyi utcán megyünk fölfelé. Itt még akad egy kis árnyék, de nemsokára nyílt terepre érünk. Pont mielőtt balra kéne fordulni, egy csőfektetés állja utunkat. Nincs egérút; egy földhányásról kell átugrani egy kukoricaföld szélére. A száraz kéreg alatt mély, képlékeny sár van, abba landolok. Bokánál majdnem bejön a trutyi, de a legnagyobb baj az, hogy a SÓÚT EXTRÁN beszerzett vízhólyagom - ami megnyugodni látszott - bemozdult. Megállapítom, hogy az erdészeti dolgozókon túl a főcsővezetők is szorgos egy népség, mert ők is dolgoznak hétvégén. Jól követhető szalagozáson érünk fel a gombatelep jobboldalához. Rövid flaszter után nyílt területek váltakoznak rövid erdős részletekkel, sokáig megyünk fölfelé, erdősávval védett földek mellett. Nem tartozik a kedvenceim közé a paradicsom, de most hihetetlenül üdítően hat a Négy fánál kapott piros kis zöldség. Szalagozás nélkül vajmi keveset ért volna bármilyen jó leírás. A nyílt részeken tényleg érdemes körülpillantani a közeli lankákra, és a távolabbi hegyekre; ritkán tud ily messzetekinteni egy urbánus gyalogbéka. Szántóföld melletti szekérúton érünk el egy műutas kereszteződéshez.
8. ellenőrzőpont, Anyácsa-puszta.
Egy kocsi nyitott hátuljából három féle ízesítésű nápolyit falunk, és ásványvízzel öblítjük le. A pontőr elmondja, hogy az elmúlt napok esőzései miatt nem lehet lemenni az Anyácsa tó partjára, hanem ezen a műúton forduljunk jobbra, aztán az első adandó alkalommal földút balra, majd négyes kereszteződés jobbra. Jó! Bizonyos fokig örülök, hogy nem kell tóhoz menni a szúnyoginvázió miatt, de másfelől viszont ott a műút. Hát, ez van! Elég nagy az autóforgalom ezen a keskeny kis mellékúton. Úgy száguld el mellettünk a fagylaltos kocsi, mintha az autópályán lenne. A távolba nézve látjuk a Gerecse-tetőn álló pálcikát. Ellenben, a környéken csak egy kúp van, itt balra, ennek kell lennie a Kakukk-hegynek. Itt a pontőr által mondott kereszteződés, de van szalag is, tehát balra fordulunk. Elöl, távolabb már mennek néhányan jobbra, legalább előre látjuk, hogy hol kell majd letérni. Balra rálátni a kikerült Anyácsa-tóra. Búzatáblák között haladunk, végigsimítok a kalászokon. Itt a jobbos, letérünk. Feriék igazítanak valamit, én tovább lavírozok a sárossá vált, füves úton. Az előttem menő, háromfős csapat felvág balra. Igen, itt a szalag is, ez már a Kakukk-hegy lába. A Budai-hegyek óta elszoktunk az emelkedőktől, most itt egy kis ízelítő. Idő kell, amíg ráhangolódok. Egy bozótos részletnél rácsapok a karomra; fél liter vér fröccsen szét az agyonütött szúnyogból. Emelkedő ide, emelkedő oda, bele kell húzni, ha nem akarok vérszívók martaléka lenni. A tetőn azért visszanézek a panoráma kedvéért. Innen már csak egy kis gerinctúra a
9. ellenőrzőpont, Kakukk hegy csúcsa.
Három fiatal lány a pontőr, az egyiknek már megfogta a Nap a pofiját. A lányok mutatják, hogy merre menjek lefelé, és jó étvágyat kívánnak a közeli gulyáshoz. Mit mondjak? Lesz! Egy vadregényes Kálvária mentén ereszkedek lefelé. A benőtt mészkőstációkra mély ráncokat mart az idő. A település szélére érek ki, ahol továbbra is lefelé megyek a házak között, Szomor főútja felé. Amikor elérem, balra fordulok, és egy jót sétálok a füvön - persze csak ahol van a járdalapok mellett. Egy lepedőre festett Turul lóg a régi kultúr falán; bemegyek
10. ellenőrzőpont, Szomor, kultúrház.
Nem vagyok egy nagy kenyérpusztító, de most megeszek két szeletet a gulyáshoz, hogy tovább tartson a kalória. Feriéknek gratulálok a 45-höz. Ők most egy darabig vesztegzár alatt lesznek, mert majdnem két óra múlva indul a buszuk a Széna tér felé. Egy fogpiszkálóval felszúrok néhány gyümölcsdarabot, amivel megkínáltak, és búcsúzok. Az ajtón kilépve jobbra indulok, és amikor elfogy a járda, az országúton gyalogolok Gyermely irányába. (Vajon megmaradt e még a tésztagyáruk?) Előttem megy az a túratárs, akit mindig az ellenőrzőpontokon érek utol; mögöttem viszont nem jön senki. Nézem az itinert, tényleg az első a Tabán utca, ezen balra fordulok. Nincs nagy mozgás, csak egy asszonyt látok, aki lehajolva szöszmötöl a kerítése előtti növényzettel. Most nem köszönök, mert nem szeretném, hogyha a felém fordított hátsója válaszolna. Az utca végén megint balra kell fordulni, egy még kaptatósabb részre. Keresem az utcatáblát, hogy a nevet (Tatai út) egyeztessem az itinerbelivel, de ezt nagyon titkolják, mert kb. egy kilométer múlva látok csak egy apró megerősítő táblát. A dióhéj alakú, fa buszmegálló előtt már megint balra fordulok. Ahogy lassan kiérek Gyermely házai közül, enyhén jobbra, egy ék alakú emelkedőn érek el egy erdősáv jobb oldalára. Itt kitartóan kell kaptatnom fel, a szőlőhegyre. Szerencsére itt már van tábla, így gyorsan jobbra fordulok a Szőlősor dűlőn. Ezen az eszméletlenül hosszú szakaszon kedvem volna menet közben aludni egyet. Egy pöcsköszörűs jön szembe. Amint lefelé lépegetek a beton talpfákon, a katlanban megült, bődületes benzinszag fogad. Hiába, ez a hamisítatlan vidéki levegő, ez semmivel nem pótolható. Egy erdőrészlet után, talán már a végén dülöngélek ennek dűlőnek. Egy T elágnál balra fordulok, és becélzom a buszmegállót.
11. ellenőrzőpont, Gyarmatpuszta.
A két pontőr srác láthatóan halálra unta már magát. Miközben bubis vizet kortyolok megkérdezik, hogy jön e utánam még valaki. Nem láttam, hogy jönne utánam bárki is, de jó tempóban jöttem, és nem hiszem, hogy a seprő páciense lennék. Közben telefonon értesítést kapnak, aminek hallatán feldobódnak és azt mondják, hogy nemsokára hazamehetnek. Most én kérdem őket, hogy hányan jönnek még utánam. Azt mondják, hogy még öt embert várnak. Azért jó érzés, hogy nem én vagyok az utolsó. A buszmegállótól nagyívben jobbra kanyarodik a műút, annak hajlását követem. Végigkaffogok egész Gyarmatpusztán, és egy vadgesztenye fasornál balra fordulok. Sok helyen nagy sár van, néhol gondolkodni kell, hogy merre is kíséreljem meg a továbbjutást. Rengeteg valószínűtlenül apró, fekete béka ugrál az úton; mintha mindegyik az én cipőtalpam alatt akarná végezni. Hosszan megyek egyenesen. Gyakran tekintek hátra, de sehol senki az öt emberből. Egy kutyás emberrel találkozok, de azzal is szemből. A gesztenyefák már elmaradoztak, csak a hullámzó földút maradt meg. Az alacsonyan járó nap szépen süt a környező lankákra, meg a szemembe. Lassan jobbra kanyarodik az út. Egy átfolyáson, vagy talán éren kell átkelni. Még mindig senki hátul. Messzebb mintha egy autó hátsóját látnám belógni az útra.
12. ellenőrzőpont, Tarjáni-halastó.
Ásványvizet, almát és egy műanyagtányér alján levő paprikás krumpli maradékot kínálnak. A maradékhoz nincs gusztusom, de az almából kettőt kérek. Az útvonalat illető kérdésemre a pontőr elmondja, hogy két alternatíva van. Az itinerbeli útvonal nincs szalagozva, de mehetek a fölötte vezető, egyértelmű murváson is. Nézem az itinert. Végig egy csatorna mellett visz az út; megleszek szalagok nélkül is, az Anyácsa-tónál már egyszer úgyis eltértünk az eredeti útvonaltól. Tehát nyomás le a csatornához. Éktelen sárral nyit, de aztán viszonylag járható az út. Békák kórusa zengi be a tájat, meglepetésemre nincs szúnyogfelhő. Éppen ezért jó lenne még napnyugta előtt Tarjánba érni. Azt mondják, hogy a naplemente nézése jó hatással van a szemre; kettőt rápislantok. Vékony sárréteg terül el az úton, közvetlen mellette valamilyen ültetvény van. Összesen csak kétféle lábnyomot látok magam előtt. Jesszusom! Felhorgad bennem a gyanú, hogy elkavartam. De hát itt van balkéz felöl a csatorna. Lehet, hogy mindenki a murvást választotta? Most már mindegy, megyek tovább ebben a rohadt traktornyomban, amiben csak úgy lehet haladni, mint a manökenek a kifutón, vagy mint aki kötélen jár. Azért kb. öt kilométeren keresztül ez egy kicsit kikészít. Magamba beszélek; mindenkit melegebb éghajlatra küldök. Amikor meglátom a távoli templomtornyot, akkor egy kicsit megnyugszom. A pincesor alatt még azért megakaszt egy sártenger. Helybéli gumicsizmás gazda magyarázza, hogy ő merre lábalt ki, én is arra menekülök. Amikor felkapaszkodok a murvásra, egy túrázó érkezik. Neki alternatíva nélkül, egyértelműen azt mondta az előző pontőr, hogy fent menjen a murváson. Hű, de jó lett volna, ha nekem is azt mondja... Kérdezem, hogy ő is a 70-et csinálja e. Meglepődök, mikor azt mondja, hogy a 192-t, csak beosztja az erejét. Együtt megyünk tovább, a szürkületben még ki lehet venni, hogy a Bicskei utcában járunk. Ez jó, mert ezen érjük el Tarján főútját. Egy illatfelhőbe burkolózott, esküvői vendégcsoport mellett megyünk el. Félrehúzódnak, pedig bőven elférünk mellettük. A templomnál egy kicsit keresgéljük a pontot.
13. ellenőrzőpont, Tarján, templom.
Jólesik a felmarkolt sós mogyoró. Bőven öblítem ásványvízzel. Előkerül a fejlámpa; rövid szerelvényigazítás után továbbindulunk balra a [K+] jelzésen. A faluból kivezető úton elrágcsálom a ponton kapott csokit. A sötéten még átderengő fehér, ovális táblánál megkeressük a vadcsapásnyi ösvény bejáratát. A dzsindzsától nem látni a talajt, a csapódó ágak miatt tisztes követési távolságot tartok. Felvergődünk egy szélesebb útra. A dagonya és a sártenger váltogatják egymást. A fejlámpámba már ős régen van ez az elem, fényénél nem tudom úgy kiszúrni a kevésbé sáros részeket, mint nappal, a térbeliséget se emeli ki igazán. Egy tónál, vagy nagyobb pocsolyánál olyan hangosan brekegnek a békák, mintha egymást akarnák túlkuruttyolni. Egy kitett részhez érünk, itt több a fű, gázolok benne, hogy valamennyi sarat hozzon le a cipőmről. A távolból néhány másodpercre elemlámpafény világít szembe, aztán a sötétbe vész. Egy kerítés mellett halad el az út. Néhány méter után az előttem haladó túratárs szól, hogy nem lesz jó az irány, mert a GPS jobbra le akar térni. Visszasétálunk a kerítés sarkáig és a kütyü által javasolt irányba megyünk. És tényleg, nemsokára látunk is egy jelzést az egyik kerítésoszlopon. Ez a kis közjáték megmagyarázza az iménti visszafele világító lámpát. Már azt hittem, hogy sose érünk a végére a [K+] jelzésnek, amikor belefutunk a jó öreg [K-] -ba. Kinizsizünk egy kicsit. Közbe szembe jönnek a tatabányai Turulnál már megfordult 192-es héroszok. Két fejlámpa menne el mellettem. - Mi van Pisti? Hogy bírod a gyűrődést? - kérdezem. - Á! Te vagy az, öreg ösvénytaposó? Hol voltál idáig? - kérdez vissza. - Hát, hol lettem volna? Tapostam a lucskos ösvényeket. Kölcsönös jókívánságok után búcsút mondunk egymásnak. Lassan megérkezik a Malom-patak sárral vastagon beborított hídja, később a vad-lábrács keresztirányú rúdjain lépegethetünk. Idén már harmadszor járok erre, ebből kétszer éjszaka. Lejteni kezd az út, nőnek a zúzalékkő darabok, elnyújtott balossal kanyarodunk le a pontra.
14. ellenőrzőpont, Koldusszállás.
Kisebb csoportosulás alakult ki a ponton. Mindenki a [K+] kerítés menti elkavarásról beszél. Áldom a jó sorsomat, hogy egy GPS-es túratársat rendelt elém. Gábor a pontőr újabb májkrémes konzervet nyit. Muszáj kennem egy kenyeret. Jó lilahagymával felséges eledel ez most. A többiek felkerekednek, de én olyan jól ülök ezen a kempingszéken, hogy inkább maradok még egy májkrémes kenyér elfogyasztásának idejére. Aztán, hogy ne hűljön át a derekam, öblítek és én is nekiindulok. Az egyik, Turultól visszaérkezett túratárs szól, hogy a [K4] leágazása nagyon benőtt, nehezen észrevehető. Megköszönve az információt továbblépek, leérkezési irányommal ellenkezőleg, a [S-] jelzésen. Már vagy öt perce megyek, amikor a szembejövő fejlámpást kettős botcsattogás kíséri. - Te vagy az Attila? - kérdezem? - Én vagyok - mondja Spot. - Mi az Ottó eltévedtél? - Én?! Dehogy is! Megyek a Kisréti vadászház felé. - Hát, nem oda kell menni! - így Spot. Ebben a pillanatban gyúl fény az agyamban, hogy meg se néztem az itinert, hanem eldöntöttem, hogy a GERECSE 50 útvonalán fel kell menni a Kisréti vadászházhoz, és onnan [S4], aztán fonódó [K4]. Pedig Koldusszálláson még szóltak is... Egy másodpercig még hezitálok, hogy továbbmenjek e az agyrémemen, mert ráérek, de aztán visszamegyek Spot-tal a [K4] kiágazásig. Kérdésemre elmondja, hogy kajakra minden rendben, és a feladathoz mérten agyilag is megfelelő a fordulatszám. Az elágnál búcsúzunk, mindenki megy a dógára. (Spot és Pisti együtt értek célba hétfőn, nyolcadik- és kilencedikként.) Időmilliomos vagyok, kirándulósra veszem a figurát. Szép az idő, csillognak a csillagok, jó a levegő, és én sem érzem csoffadtnak magam. Az éjszakai szakaszon a fejem is visszahűlt az üzemi hőmérsékletére. Egy mező után, egy útvillánál nyugodtan megvizsgálom, hogy melyik ág a jelzett. (A jobb.) Tovább andalgok, és jobbról már be is jön a [S4], a Kisréti vadászház felől. Elnézek arra, hogy nem jövök e onnan is. De, nem. Kisvártatva a két fonódó jelzés balra lemegy egy dzsindzsás ösvényre. Szerencse, hogy ezt tudom a G50-ről, különben biztos továbbmentem volna a viszonylag szélesebb úton. A lejtős ösvényen egyre jobban összeér a dzsindzsa, és jelzést sem láttam már nyugtalanítóan hosszú idő óta. Ha nem lennék biztos a dolgomban, akkor visszafordulnék. Olyan nagy gáz nem lehet, mert már hallom az autópálya folyamatos motorzaját. Végre itt egy kettős, megerősítő jelzés, még mindig a lejtőn. Egy lugasos részhez érek, tök sötét van, a csillagok fénye kívül reked. Megint sűrűsödik az út menti növényzet. Addig-addig, amíg már majdnem négykézláb kell menni. Most már nem érdekel, hogy ha esetleg eltévedtem, kivágom magam innen, aztán megyek az országút mentén. De megint látok egy jelzéspárt. Kilukadok egy normál szélességű útra, és tudom, hogy ami még hátravan, az csupán lábmunka. Egy kis emelkedővel felérek a Turulhoz vezető műútra, átmegyek a túloldalára, és jobbra fordulok. Eleinte még göröngyös a padka, és csak akkor lépek le rá, ha autó jön szemből. Van amelyik leveszi az országútit, de a legtöbb óne zsinór szembevakít. Nem is tudom, hogy hol láttam az első [S+] jelzést, de nem is figyelem igazán, mert ez az emelkedős Panoráma út felvisz a célba. Már nagyon cseszteti a vízhólyagomat és a talpcsontomat ez a flaszter; ahol csak tudok a füves padkán megyek. Elérek a közvilágítás határához, legalább a lámpát zsebre lehet vágni. Itt ez a Tatabányára lenéző étterem, amit rendezvények céljaira hirdet egy tábla. Ez úgy él az emlékeimben, hogy innen már nincs messze a parkoló. Felfestések tájékoztatnak, hogy milyen messze van innen a cél; persze nem a mi túránké, mert ezek már itt virítanak évek óta. Már látom is a parkolót. Egy fiatal pár évődik egy nyitott hátuljú autónál. Már majdnem arra veszem az irányt, amikor látom, hogy semmi jel nem utal arra, hogy ők lennének a pont. Nem zavarom meg az idillt, hanem előveszem az itinert. Ha mégis pontőrök, akkor úgyis szólnak. Balra látok az útszélén egy magányos autót, A4-essel az ablakában. Arra veszem az irányt. Nem ül benne senki. Már éppen tovább mennék, amikor hahóznak a sötétből.
Cél: Tatabánya, Turul emlékmű.
A pihenőhelyen székel Surd a pontőr és egyben célszemélyzet. Még éppen itt érem Toplak Józsiékat, Petami most kászálódik fel a polifoamról. Akármilyen lassan jöttem, még csak félegy felé jár az idő. Elücsörgök a padon. Elveszett repoharam helyett kapok egy másikat ajándékba. - Te vagy az, aki megígérte Spotnak, hogy ha teljesíti a 192-t, és bármikor megkérdezi tőled, hogy ki a király, akkor neked azt kell válaszolnod, hogy ő az? - kérdezi Petami. - Nahát! Már széltibe, hosszába elterjesztette? Igen, én vagyok - válaszolom. Még öt 72-es nevezési lap fekszik Surd előtt. Nagyon le lehetnek maradva, vagy eltévedtek, mert Spot volt az utolsó teremtett lélek, akivel találkoztam az erdőben. Később jön a telefon: Az öt páciens Szomoron megette a gulyását, és úgy döntött, hogy nagy, ballasztikus ívben tesz a továbbiakra. Mérges vagyok, mert ezek miatt lettem utolsó a távomon. Kikel hálózsák-gubójából a két, idáig alvó 192-es. Pár percig molyolnak, aztán továbbállnak. Rendezői autó érkezik, ami átszállítja az oda diszponált cuccokat Esztergomba. Petami vele tart. 02:00-kor zárjuk a pontot. Most én vagyok a király, mert nem kell lebotorkálnom Tatabányára, és nem kell órákat várni a vonatra; Surd bevisz a Moszkvára...
Tavaly a Kazinczy túra előestéjén Baksa Józsi barátom megosztott velem egy titkot, amit most kikotyogok: 2010-ben szeretne egy 200-as túrát rendezni, egy viszonylagosan könnyebb, és a többség által ismertebb terepen. A rendező elve az volt, hogy a résztvevők maximálisan ki legyenek szolgálva, és minél többen tudják sikeresen teljesíteni a távokat, köztük a leghosszabb 192-est is. Mindemellett felsőbb tartalommal is meg lett töltve, amely a túra nevében, az útvonal kijelölésében is megnyilvánult. Ezekhez a nemes célokhoz, keresett és talált támogatókat, lelkes pontőröket, egyesületeket. Tudom, hogy vannak olyanok, akikben első, ránézésre visszatetszést kelt a „túra ideológia köntöse”, de ha valaki mélyebben, alaposabban tájékozódik, elgondolkodik ezen, akkor láthatja, hogy itt, olyan alapértékekről van szó, ami mindannyiunkat összeköt, függetlenül attól, hogy a világ egyéb dolgairól, hogyan gondolkozunk, milyen elképzeléseink vannak.
Ezen gondolatokat Nád Béla olyan közérthetően és nagyon szimpatikus módon fogalmazta meg, hogy ennél jobban talán nem is lehet. Ezért most beszúrom ide. Ha valaki csak ezt a pár sort olvassa el, már megérte megírni ezt a beszámolót. Íme az idézet:
„Tudni KELL: A 192 kilométeres menet a TURUL nevet kapta, mert tudni Kell, hogy ez nem egy szégyenletes valami. Ez egy ősi magyar szimbólum, honfoglaló őseink jelképe. Más nép jogos büszkeséggel „gizdul” ha ilyen ezredéves múltja van. Tegyük ezt mi is - merjünk büszkék, lenni. Van egy 90 kilométeres résztáv is TRIANON néven. Vannak akik szerint: Mi a fenének kell hergelni a szomszédokat? vagy Vissza úgy sem lehet csinálni! Azt nem, de tudni KELL: Mert a múltunk része, amiért nem nekünk, másnak kell szégyenkezni. - Nesze neked Wilson elnök- te nemzetek önrendelkezési joga! Végül egy szolid kis 50-es táv, mely Boldog Özséb nevét viseli. Mert tudni KELL, hogy van egy magyar gyökerű szerzetesrend- a pálosok-, amit itt alapított ez a derék egyházfi az Árpádok idején. Itt a Dunakanyar meseszép tájain épültek első kolostorai. Attól, hogy a történelem viharai a központot Lengyelországba sodorták ez a rend a miénk.(is).
Emlékezni KELL: Arra, hogy az a nép, aki elfeledi a múltját, annak a jövője erősen megkérdőjelezhető (sok-sok nagy magyar fogalmazta meg más-más köntösben ezt). Ez a túra – reményeink szerint- emlékezetet arra, hogy van nekünk egy dicsőséges- a sok balsors közt- felemelő eseményekben bővelkedő történelmünk. Ahogy egy rock zenész szövege szól:” A büszke TURUL madár szárnya alatt…..” Emlékeztet arra, hogy valaha tele volt az ország a védő madár szobraival. Óvta a négy véget, épült Tatabányán. Aztán 1920. június 4- e- TRIANON. Ezután csak fogytak, fogytak a büszke madarak. Aztán-, na, ez igazán furi- volt, aki nálunk is bontani akarta az egyiket…
Emlékezni KELL Szent Istvánra, aki megteremtette Mária országát. Arra, hogy a kereszténység védőbástyája lettünk. Arra a Boldog Özsébre, aki itt élt és alkotott. Időt állót- a pálosok rendjét.
Látni KELL: Egy turista nyilván tud, emlékezik, de legfőképp látni szeretne. Csodás tájat és meseszép épületeket. Na, aki végigsétálja a távot az nem fog panaszkodni. Láthatja a grandiózus turult, járhatja a Gerecse rengetegét. Megállhat néma főhajtásra a pusztamaróti emlékhelynél, ahol 20000 magyar holtteste nyugszik. Megismerheti a szaléziak szépen rendben tartott azilumát Péliszentföldkereszten. Megnézheti Babits „csigáját”, az esztergomi bazilikát. Sétálgathat az ősi pálos kolostor romjai közt Pilisszentléleken. Gyönyörködhet a Duna ezüstös félholdjában a Görgey-bércről.”
1.rész A túra előestéje
A kaposvári, most már Csapó Judittal, Szla1-el egy vonaton közelítjük meg fővárosunkat. A Keletiből trolibusszal, majd ismét vonattal, aztán gyalog, végül pedig komppal érjük el a Szentendrei szigetet. A homokzsákok tucatjai és a pár nappal ezelőtti vízállások még jól láthatóak. Hamarosan megérkezik a túra főrendezője, Baksa Józsi és Bea, akikkel először a helyi fatornyos étterembe megyünk. Ilyen túra előtt muszáj tartalmas ételt enni. Az étlapon szerepel Joe kedvence is, amely roston sült borjúkarajt takar, de nem azt választom. Nekem elég a szezámmagos csirkemell és burgonyalángos párosa, amely kellően laktatónak bizonyul, miközben sok más mellett, beszélünk a holnapi napról is. Mire végzünk az eső is elered, de legalább nagyon. Szállást Józsi biztosít számunkra, „Székelyvándor falván”.
Kevés helyen szoktam ilyen jót aludni, mint itt. A Duna közelsége, szemben a Pilis vonulatával kellemes atmoszférát ad. Nagy a kontraszt a városi panellakás után.
A ház beltere nem olyan képet ad, mint amit korábban megszoktam. Aki nem tud semmiről az is láthatja, hogy itt valami nagy dolog készül. Mindenfelé dobozok, tele pólókkal, kitűzőkkel, papírokkal.
Miután összekészítem a depókat és a start garnitúrát, megkapom a pólómat, jelvényemet, és az első részről az itineremet. Alapvetően jó ötletnek tartom, hogy több részletben kapjuk az útvonalleírást. Ez a tavalyi Kazinczyin is tetszett. Teljes, részletes térképvázlat nincs mellékelve, de itt már nem is várható el. Egyébként is, én még más korszakban szocializálódtam, amikor alap volt, hogy térkép van az embernél. Mondom ezt annak ellenére, hogy bizony a kissé elavult 1989-es Gerecse térképemet nem raktam be a csomagomba, de ezért később el is nyerem a jogosan megérdemelt „jutalmamat”. Az útvonalleírás részletes áttanulmányozása után nyugovóra térek, de most valahogy nehezen alszom el, csak szenvedek. Ennek ellenére másnap frissen ébredek.
2. rész Turultól Turulig táv:72 km szint:1409 m
Ahogy más hasonló kaliberű túrákon, elsősorban most sem igazán az foglalkoztat, hogy teljesítsem. A teljesítés önmagában - tartalom nélkül- semmit nem ér. Öröm, hogy egyáltalán itt lehetek, meg kell becsülni nagyon. Van aki ezen a hétvégén dolgozik, és van akinek sajnos nincs meg hozzá az egészsége, hogy itt legyen. Ez mindig átfut az agyamon ilyenkor: ez egy ajándék az élettől. Sokan –ismerősök, munkatársak- szokták kérdezni, ennek meg mi értelme, mi motivál? Nem hiszik el, hogy lehet ezt élvezni, persze aztán szívnak még egy nagyot a cigiből. Ez ilyen, nem vagyunk egyformák. Szerencsém van, olyat szeretek, ami egészséges is. Ami leginkább motiválni szokott az a táj, az útvonalvezetés, a túratársak akikkel szívesen találkozok, de leginkább az a semmihez sem hasonlítható érzés, hogy legyűrsz x kilométert és teljesen fittnek érzed magad. Persze ez utóbbihoz tenni is kell, még hozzá alázattal, nem adja magától a természet.
Terveim és céljaim persze nekem is vannak, de ezek flexibilisek, ha a körülmények úgy alakulnak, változtatok rajtuk. Előzetesen úgy kalkuláltam, hogy a legjobb verzió az lenne, ha a második éjszaka kimaradna. De az még messze van. Először azzal is elégedett leszek, ha eljutok világosban Tatabányára. Még nem voltam soha a Turul szobornál, és a tatabányai panoráma is érdekel.
Pontban 5 órakor kelés, pakolás. Fél hétre már a Turul szobornál vagyunk. Ezt se láttam még. Most annyi időm van, hogy akár le is festhetném. A rendező stáb több tagját megismerhetem és végigkövethetem a folyamatot az első résztvevő megjelenésétől az utolsókig. 8 óra után pár perccel Józsi félrehívja a 192-es táv résztvevőit egy rövid eligazítás elejéig, aztán indulhat a menet. Az Istenhegyi út bal oldali járdája ekkora már megtelik többek között „Kerecsenesekell, Árva Vincésekkel, Zongorosokkal”. Gyorsan felveszem az egyenletes tempómat, majd a kaptatón megkezdem az előzéseket. Végre világosban is szemügyre vehetem a Széchenyi emlékművet, ahol Bubu bélyegez (8:36). Innen a Kitörésről is ismert útvonalon közelítek Normafa felé, miközben két kóbor eb riad meg, gondolom nem a hatalmas kigyúrt testem látványától. Normafán Tamics Gábortól vizet, cserlacitól Börzsönyi forrástúra kedvcsináló prospektust kapok.
Makkosmária felé félúton Rushboy és Martye ér be, ez az egyetlen hely a túrán, ahol kicsit kocogok. Ennyi bőven elég is volt. Mire feleszmélek már itt az újabb pont (9:12). Víz és snickers begyűjtése után már a piros sávon folytatom. Jó a terep, könnyen lehet haladni. A pontok eleve sűrűn helyezkednek el, de így még tömegesebbnek tűnik az előfordulásuk. Budakeszi műút (9:51).
Nemsokára jelzetlen szakaszhoz érek, a szalagok egészen Petneházy lovastanyáig kísérnek (10:20). A barátságos lovak megdögönyözése közben legyűrök egy-egy sajtos és hagymás pogácsát is. Az ellátás kiváló, ennek ellenére raktam be tartalék étket: csokikat, mandulát, földimogyorót és 2x 5dl izoitalt, amit a Mátra 115-ön kaptam por formájában és reggel frissiben kevertem össze.
Nagykovácsi felé Martyeval és Rushboyyal megyek kellemes időben. Egyenlőre senki sem panaszkodhat a hőség miatt. Nagykovácsi központját éppen parkettázzák, ezért igen nagy a káosz, de a szalagok és a józan ész segítenek megtalálni a pontot a Plébánia kertjében (11:28). Apenta bodza mellett háromféle rétes a választék, a meggyesre esik a választásom. Sikerül egy magot is telibe találnom, de úgy néz ki erősek a fogaim. Bori és Beri Zsuzsi osztja a rétest. Győri Péter bélyegez. Daniék elindulnak, mondom menjetek csak, majd találkozunk Esztergomban vagy –ezt már nem biztos hogy hallották- egy másik túrán.
A munkaterületen kifelé szerencsétlenkedek egy sort, nem akarok lezárt területre menni, de aztán 5 perc alatt csak átverekszem magam valahogy a felforduláson. Mondtam is Józsinak, hogy rendben van, hogy a túrázók kedvében akar járni, de azért a főtér felújítása kissé túlzásnak tűnik:).
Rácsatlakozok a sárgára, amely egyben a Fehér út is. Ezen egyenesen a bombatölcsérig kell mennem. Ha minden igaz, ott is lesz ismerős pontőr.
Közben megérkezik a forgókapu, ezúttal katonaruhába öltözött, fagyoskodó pontőrök nélkül. Ezt a részt sem láttam még világosban és nem csalatkozok benne. Nemsokára nyílt részre érek, a kék égen feltűnő gomolyfelhők és a környező hegyek tökéletes harmóniát sugároznak.
Többek között megérkeznek a futólányok, Boszi72-ék is, feldobva az amúgy sem rossz hangulatot. A perbáli pont után természetesen már őket sem láttam többet. Hamarosan elérem a mezőt. Eleinte nem értettem mi olyan furcsa ezen a szakaszon, azután belém nyílalt a felismerés: a lábnyomok hiánya a hóban. Mivel ezt a szakaszt jól ismerem, nem teszek eleget az itiner felhívásának , nem lépek be a Turul olvasószakkörbe, arra még épp elég alkalmam lesz. A tetőről már látszik a gombaüzem, de előbb még beugrok Apámhoz pecsétért, ropiért, vízért, paradicsomért, no meg némi biztatásért (13:00).
Távadatokat itt még nem nézek, csak azt, hogy hányadik oldalon, hányadik sorban vagyok. Megkezdem a második oldalt az igen részletes útvonalleírásban. Pontban 13:30-kor érkezem a perbáli focipályához, amit könnyű megjegyezni, egyik kedvenc csapatom Hollandia kezdi a játékot Japánnal, kissé délebbre innen. Február óta szépen leparkettázták egész Perbált, középen egy szökőkutat is létesítettek.
Emlékeimben egy igen hosszúnak tűnő szakasz szerepel Szomorig, de végül tévedek, nem vettem figyelembe, hogy most nincs lábközépig érő hó. Acsányapuszta a vártnál hamarabb érkezik, az újabb frissítőponttal. 3 féle nápolyi és az állandó kellék a víz, a választék. Az útvonal minimálisan módosul, mert a tó kiöntött, így a széles aszfalton, majd földúton folytatom, hullámozva. Előttem a Kakukk-hegy ékeskedik. Rövid, meredek kaptatón érem el a következő állomást. A lányoktól kapott bélyegző után, már a kálváriát tanulmányozhatom a lejtőn lefelé. Februárban keményen meg kellett küzdeni ezzel a Perbál-Szomor szakasszal, most gyorsan mennek a kilométerek köszönhetően a jó terepviszonyoknak, amely az egész első etapon elkísér. Rosszabbra számítottam.
Szomorra beérve megszólítok egy helyit, érdeklődve a kultúrház felől: „ Ja, ti vagytok a madarasok, egy nagy plakát van nem messze innen”. Valóban, nemsokára megpillantom a Turulmadarat, és most már azt is tudom, melyik a kultúrház, szemben a Kitörés túra céljával lokalizálódik. Tankert már messziről megismerem, mutatja az utat befelé. Jöhet a gulyásleves, miközben Szabózével beszélgetek. A leves jólesik, bár nekem kicsit erősnek tűnik, nem spóroltak a cseresznyepaprikával. Még maradt belőle, egy szemtől biztos meg sem állnék Esztergomig. Túl oldalt a kocsmában igénybe veszem a mosdót és akkor már vilmoskörtét is vételezek. A kocsmában jól kifaggatnak a helyiek és mindenféle alternatív út ötlettel állnak elő, nehéz megértetni velük, hogy kötött útvonal van:).
Gyermely nagyon közel van műúton, közben félúton visszatekintek még Kakukk-hegyre. A részletes leírásnak köszönhetően hamar átszelem a falut és egy háziorvos rezidenciája mellett elhaladva érem el a Szőlőhegyet, amelyen a dűlő úton Gyarmatpusztáig jutok. Szomortól-Koldusszállásig még nem jártam ezelőtt, így különös érdeklődéssel várom ezt a szakaszt. A domboldalban a fáktól takartan, érdekes alakú torony látható. Leginkább egy boszorkány leszállópályához hasonlítható képződmény, amennyire a takarásból meg tudom állapítani.
Rövid, monoton, nem túl szép átvezető szakasz után megkapjuk a jutalmunkat. A magaslatra kiérve szép környezetbe érünk, tarjáni halastó illatot érzek a levegőben. Paprikáskrumplival kínálnak, de most elég a savanykás alma, vízzel, csokoládéval. A halastavak között a murvás úton folytatva, már feltűnik előttem a tatabányai tv torony is. Nagykovácsi óta egyedül haladok, a pontokon azonban mindig találkozok túratársakkal. Tarjánban először a református templom környékét ellenőrzöm, majd a kaotikus templom tövében lelem az újabb pontot (18:27).
Az itt kapott snickerst félreteszem, majd később jól fog még jönni. A faluból kivezető műút után, az általam még ismeretlen kék kereszt jelzésen, bevetem magam jobbra a rengetegbe. Hamar tréfás helyre érek. Először 50 métert jobbra, majd balra megyek, jelzés sehol. Gondolom itt valami turpisság van és igen, szemben a susnyásban folytatódik az út. Innentől végig egyértelmű az út a Kék becsatlakozásáig. Problémát csak az jelent számomra, hogy nem tudom „vakon” végződik -e a kereszt, nehogy lendületből elhagyjam a Kéket. Na ezért is kell térkép, kiosztom magamnak az első büntetőpontot. Kissé nyálkás az út, de nem vészes, a pocsolyákat pedig ki lehet kerülni. Szép tisztás, majd kerítés következik, melynek jobb oldalán folytatódik az út. Van jel, de nem árt figyelni, világosban könnyebben észrevehető. Innen már hamar megjön a Kék és az ismerős pálya, ha kicsit gondolkodtam volna, akkor térkép nélkül is megkapom a választ. Irány Koldusszállás felé. Nem oly rég itt futkostam lefelé, most maradok a tempós gyaloglásnál. Már közel a ponthoz, jön szembe az első 192-es résztvevő: Gazdag Tamás.Ez Igen!. A közös szakaszon még további 3 emberrel találkozok.
Molnár Gábor a pontőr, apenta bodza, málna többek között a kínálat (19:35). Visszafelé még találkozunk, hamar indulok is tovább, a tatabányai körre. Az eleje az ismert sárga sáv, majd a számomra új kék négyzeten balra fordulok. Tetszik ez a kör, nagyon pihentető. Most már csak pár sor van vissza az első etapból. Nemsokára a sárga négyzet is megjön, ahogy az itiner ígéri, majd az autópálya zaja töri meg a csendet, kizökkentve gondolataimból. Végül a műúton enyhén emelkedve kerülök, egyre közelebb a részcélomhoz.
20:33-ra jutok a Turulhoz, szentanna, Corradi Surd többek között az állomás üzemeltetője. Gondolom az Árpád Vezérek már régen elmentek, legalábbis a helyükben én biztos így tettem volna. Régi itiner eltesz, újat kapok, új célokkal, irány a Bazilika! Az első feladat teljesítve, sikerült világosban ide érni. Ki is használom a szerencsés helyzetet és szemügyre veszem Tatabányát, valamint a monumentális Turul szobrot. Depócsomagomból hosszú nadrágra, friss zoknira, pólóra váltok, a poncsóm amely a rajt óta nálam van, most is marad a helyén, ki tudja mikor lesz rá szükségem.
3. rész Tatabánya-Esztergom táv: 72,1 km szint: 2127 méter
A piroson indulok tovább „hátamban a védelmező madárral”. Hamar megérkezik a piros kereszt is, ahol már kezd sötétedni. A Kis-réti vadászháztól szembe megyek a Kinizsivel jó ideig. Koldusszállásig szinte lejt az út, nemsokára megérkeznek szemből a Turulos sorstársak. Ezúttal én vagyok kedvezőbb helyzetben, hiszen már visszafelé jövök. Szeretem az ilyen közös szakaszokat, mert így sok ismerőssel lehet találkozni, tapasztalatot, információt cserélni.
Koldusszállás előtt nem sokkal előhúzom a lámpámat, a szembe jövőket pedig figyelmeztetem a kék négyzetre. A ponton Nomád, Groba tartózkodik többek között. Folyadékvételezés és információcsere után, hagyom magam mögött Molnár Gábort, akivel ha minden klappol még fogok találkozni idén HálaIsten-tetőn.
Bevetem magam a sűrű éjszakába, legközelebb hozzám előrefelé Daniék vannak úgy másfél órára, mögöttem pedig egy srác nagyjából 5 percre. Visszatérek tehát a kék kereszt-kék elágazóhoz, de addig még találkozok Joeylineal, valamint rafterrel is. Vértestolnai műútig rengeteg szempárral szemezek, valószínűleg róka lehet a mozgásából ítélve, valamint őz és szarvas is feltűnik. Nemsokára vaddisznók is jönnek és kérdőre vonnak, mi folyik itt? Tájékoztatom őket a rendezvényről, és megadom nekik a főrendező telefonszámát is. Érdeklődnek róla mennyien vagyunk még a terepen. Szomorúan jegyzik meg, hogy itt nem lehet aludni, és itten a vadállomány nagy mértékű, indokolatlan összezavarásának tényállása forog fenn. Sértődötten arrébb húzódva közlik, hogy bizony ők elmennek a Vértesbe, mert ott legalább lehet nyugodtan pihenni. Igazuk van, maximum csak a pénzes külföldi vadászturisták lőnek a testükbe néhány golyót 3 méterre az etető helytől, ahol persze előtte még megetetik őket, pusztán karitatív célokból kifolyólag.
Ellentétes irányban még nem mentem a Kék ezen szakaszán, így most megtapasztalhatom milyen is ez. Ahol máskor felfelé megyek, most ott értelemszerűen lefelé. 22:47-re érek Vértestolnai műúthoz, Siményi Vili bélyegez és lát el pogácsával is. Műút, majd következnek a létrák és a susnya. Az utolsó létra után csak nem akar megérkezni Bánya-hegy, valahogy ez a szakasz most hosszabbnak tűnik. Türelem rózsát terem és a zöld feltűnése után, már Bánya-hegyen kínálnak energiaitallal és csokival. Energiaitalt nem, de a kókuszos rúd csokoládét örömmel elfogadom, ez egy energiabomba. Toperczer András pihen a sátor előtt, éjfél után tíz perccel járunk. Közben még egy túratárs is megérkezik és Nagykovácsi után újra többed magammal fogyasztom a kilométereket. Fél körül indulunk tovább, kissé be kell melegedni, mozgás nélkül hűvös van.
Elágazás, Gerecse üdülő, majd a meztelen csigát mellőzve a kövön, lecsorgunk hamar az aszfaltútra. Innen már közel az újabb pont, ahol Renáta és Gerda üzemelteti az oázist. Van itt minden, paradicsom, rétes, pogácsa, és fedél a fejünk felett (1:43). Tíz perc után át a réten, immáron csak Andrással. Roland? visszamarad kicsit aludni. Tetőre hamar felérünk, majd a sokak által ismert jellegzetes részek jönnek: kapuk, kanyar, hullámvasút a vezeték mentén, végül a hajtűkanyar és éles rövid lejtő a Bika-völgyi műútig (02:55). A Börzsöny Akciócsoport pontjai következnek, előbb a „Kitörés seprűje”, majd Péliföldszentkereszten Oszkár. Előbb azonban töltekezünk a Bika-völgyi pontnál, tartalék ragtapaszokat is kapok. A nem túl sok állás után, a műútról bevetjük magunkat az erdőbe, azaz bevetnénk, de kicsit 50 méterrel továbbmegyünk, ami egyben egy 130-as sporttárs szerencséje is. Elromlott a lámpája, néha világít neki, néha nem. Már 1-2órája itt kóvályog szerencsétlen. Balra kikorrigálom az irányt és már is a megfelelő helyen vagyunk. Most már nem kell sokat sötétben haladnunk.
Péliföldszentkereszten Kenyeres Oszkár üzemelteti a pontot és ha már itt vagyunk, kapunk egy Öreg-kő bélyegzőt is (3:45). Kettő gitártokszerű képződményt fedezek fel balra a padokon, de mint kiderül, azok emberek hálózsákban:), a két előttünk lévő futó személyében, akik ledőltek pár órára aludni. Mi tagadás, nekem is jól esne egy cappuccino, na majd a Kakukk-sörözőben. Itt is van minden, köztük rétes is. A 130-on induló sporttárssal indulunk tovább, miután András megállt kicsit aludni. Mire kiérünk a nyílt területre, lassanként a lámpa is visszakerülhet a zsákba. Öreg-kőnél egyedül maradok, megállok 5 percre.
Lecsorgok Mogyorósbányára, már távolról látom, hogy ebből nem lesz cappuccino. Zárva a helység. Mindegy, ez legyen a legnagyobb problémám. Vagdalthús tartja a frontot (5:18), éppen mikor indulok már érkeznek is meg a futó srácok a péliföldszentkereszti szieszta után. Kissé borús az idő, reménykedem, hogy nem fog esni. Tokodi pincéktől monoton dobolást hallani, hozzá ugyanolyan monoton énekléssel vagy inkább kántálással. Majdnem Hegyes-kőig elkísér ez a jelenség. Nemsokára megpillantom Nagy-Getét, ekkor még nem sejtem mit össze fogok szerencsétlenkedni a róla való fel és lejutással. Éppen Józsi érdeklődik telefonon, hogy minden rendben van-e, mikor kicsit korábban kanyarodok be. Lemászok a lejtőn, gondolom majd ugyanoda visz. Nem egészen. Nagyjából fél órát szórakozok az út kereséssel, (visszamenni nem volt kedvem, hajtott a túramozgalmas vérem), mire egy dombról rátérek a helyes útra a fenyőfáknál. Jól megismertem a Gete körüli jelzetlen szakaszokat is. Erről az oldalról azért más megérkezni, mint a másikról. Kissé meredekebb. Jön az újabb pont, rögtön indulok is tovább.
Lefelé kissé tompán és álmosan haladok, aztán ugyanazt játszom, mint felfelé. A kanyarnál, a tarvágás felett, balra húzok, ahol találok is, feltehetően egy-két régi kék jelzést. Meglátogatom a közelben lévő mészbányát, majd a bánya előtti csomópontnál lévő útelágazás mindegyikébe benézek, ha már egyszer itt vagyok, úgy sincs jobb dolgom. Az egyiken elindulva pár száz méterrel odébb találok egy vadászlest, ahonnét szép panoráma és tájékozódási lehetőség nyílik a környékre. Vissza az eredeti leágazóhoz, majd tíz méter után, ott a kék és az ismerős tarvágás is. A vadászles, pedig a tetején, a tövében. Nem baj, most már ezt is tudom. Most már tényleg muszáj lesz egy cappuccino.
Sokat nem mentem pluszba, viszont egy órát vesztettem. Összességében másfél órát fordítottam a Nagy-Gete és környéke túramozgalomra. Ez van. Lőttek a világosban beérkezésnek. Csolnoki műúton Siményi Mikiékkel futok össze. Itt is van rétes, és megint sikerül telibe trafálnom egy meggymagot. Tovább állok gyorsan, Kesztölc, Hársfa sörözőig meg sem állok. Nyitva van, győzelem. Cappuccino, márka meggy. Közben Mikiék is megérkeznek és néhány ponton át, van ismét társaságom. A Kék után újabb pont, majd rögtön nekiindulok a zöldnek a kaptatón. Örülök, hogy itt vezet fel a túra. A tető alatt, őz fut el előlem a bokorból. Szemből gyalogos turista közeledik. Ő a zöldet, mi a szalagokat keressük. Kölcsönösen előnyös üzletet kötünk, ő megmutatja a szalagokat, mi meg a zöldet.
A túra egyik fénypontja következik: széles, jól járható úton, ugyanakkor szép erdőrészletben halad az átvezető út. Kezdetben gerincen haladunk, majd szerpentinezve, lejtve érjük el a műútnál lévő pontőrt. Esztergomig ez az egyetlen szakasz, amely talán úgy 1 km-el hosszabbnak tűnik, mint ahogy azaz előzetesen megadottakban szerepel. Itt már újra van olvasni való és lassanként elérek a füzetecske aljára. 10 perc volumen, elektrolit és kalória pótlás, miközben néhány repkedő jószág önkéntes véradónak gondol, de a válasz sem marad el…
Újra egyedül indulok tovább, a műúton lehet döngetni. A sárgára sokat nem kell várni, hamar megérkezik a kerítés is, kissé trutyis a környéke, de ezt leszámítva nem panaszkodhatok. Hamarosan kiérek az erdőből és megkezdődik a csalinkázás. Ez az út úgy vált irányt, mint egy jó csatár, teljesen kiszámíthatatlan. Végül is, ha azt nézzük egyáltalán nem unalmas, a környező hegyek pedig jó látási viszonyok mellett bőven nyújtanak látnivalót. A jelzés jó, egészen a Vörös-keresztig ezt követem. Zsírkréta, majd tűzés le a városba, ahol olyan érzésem van, mintha valaki mozgatná előttem a Bazilikát. Mikor azt hiszem már odaérek, megint odébb röpül. Végül megáll előttem. Természetesen minden oldalról körbejárom némi tanácstalanság mellett. Telefonos segítséget is igénybe véve, azért megtalálom a pontot. Tréfás kedvű emberek leszedték a szalagokat. Végül is ezt a közel háromnegyed órát amúgy is rászántam volna, mivel itt sem jártam még. Most, hogy a Bazilikát minden oldaláról megismertem és gyönyörködtem a kilátásban a Duna felőli oldalán, irányba veszem a Macska lépcsőt. Innen átlagban 100 m egy sor az itinerben, így még a hajnali 5-től számított 34 órája való ébrenlét sem tud keresztbe tenni. Berényi utca- Mindszenty tér- Kis Duna híd- Szálloda- Mária Valéria híd mellett elhaladva, 150 méter és már meg is van az iskola, pontban 14:30-kor, ahol Józsi és Bea már vár.
Elég kevés ember tartózkodik itt, most hirtelenjében a rendezőkön kívül csak petami ugrik be. Második etap itinerje elpakol és máris megkapom az újat, ami ekkor még konszolidált állapotban van… Paprikás krumplival éppen végzek, amikor 6-an is betoppannak a 192-es mezőnyből. Most csak pólót cserélek, felveszem az újat a „Turulost”, amit csak úgy mint tavaly a Kazinczyn, a végére hagyok. Talán most már megérdemlem és ha minden jól megy ebben érkezhetek meg Visegrádra, de addig még nagyon sok víz fog lefolyni a zöld sávon, a hirtelen jött zuhinak köszönhetően.
4. rész Esztergom-Visegrád táv: 45,558 km szint.1677 méter
Egyenlőre azonban esőről még nincs szó, sőt érzésem szerint a 3 nap legmelegebb 2 órája következik. Pontban 15:00-kor hagyom el az iskolát, az újonnan kapott olvasnivalóval a kezemben. Az utolsó etap 6 szakaszra van osztva, az első Fári-kútig tart. A leírás nagyon részletes, így hamar és könnyedén megtalálom a kivezető utat. Újabb hídon átkelve, átszelem a Széchenyi-teret, majd elindulok egy igen masszív kaptatón, ahol is megkezdem az utolsó szakaszra kiírt 1677 méter szint begyűjtését. A Vaskapu turistaház felé vezető út a túra egyik legszebb része. Beérek két 130-ast, majd a menedékház után lecsusszanok Fári-kútig. Közben elkövetem az első hasalásomat, ami azt eredményezi, hogy nyakig sáros leszek. Ezen a szakaszon inkább a piros pöttyöket követem, mert a zöld kereszt elég hiányos.
Fári-kút teljesen más képet mutat, mint tavasszal. Hatalmas kidőlt fa takarja el, a most éppen üzemelő forrást. Nád Béla pecsétel, vizet vételezek és a tartalmas kókuszos rúd csokoládét begyűröm a zsebembe, jól fog még jönni a második szakaszon, amely Pilisszentlélekig tart. Calcimusccal kínálnak, egyet elrakok, jobb mint a pezsgőtabletta, potensebb és gyorsabban hat. Pár száz méter örömködés után jön a dzsumbuj vagy ahogy az itiner írja, gezemicés. Nagy élvezet lehetne ez sötétben, de most be kell érnem ezzel. Miután sikeresen átverekszem magam a buja növényzeten, hosszabb meredek szakaszra indulok. Már kicsi feljebb, esés után megfejelek egy kidőlt fát, de csak fél munkát végzek, így csak a fejemen lévő búb jelzi a nagy találkozást. Végre valahára elérem a gerincet, amelyen nagyjából 6 km a következő pont. Útközben találkozok egy kósza piros sáv jelzéssel, amelyet a térkép nem jelöl. Enyedi halála után benézem a balra élesen felfelét, de csak 100 métert megyek túl rajta. Elég sunyi kis hely. Mire visszaérek a vadkerítéshez, -ahol egy őz úgy megy el mellettem 10 méterre, hogy észre sem vesz- derekasan rákezd az eső. Villámgyorsan felkapom a poncsót, mert a narancssárga dzsekim az eddigi tapasztalatim szerint nem vízlepergetős, hanem vízbepergetős. Percek alatt bokáig érő patak alakul ki, amely velem szembe folyik és ismét megtapasztalhatom milyen a pocsolyával felitatott sárban menetelni. Ez a sebességemre is kihat, éti csiga előz jobbról. Ha már egyszer feltűntetik a rendezői számokat, akkor ki is használom a lehetőséget. Nád Bélától kérek és kapok megerősítést: jó úton járok. Igazából ez a kósza piros nem hagyott nyugodni, ami ezek szerint már egy elavult jelzés. A hosszúnak tűnő hullámvasutazás közben egy kiugrónál, legalább megtudhatom a távolabbi kilátásokat az időjárás vonatkozásában. Az elém táruló látványhoz nem kell Meteo View: nem túl biztató a helyzet, a szemközti csúcs ködbe burkolózik.
El sem hiszem, hogy megérkezik a piros és lassanként közeledem a romokhoz. A köves, csúszós, meredek, vizes lejtőn, hátam mögött nagyjából 155 km-el, nincs kedvem valahogy ugrabugrálni, már csak azért sem, mert poncsóban igen nehéz. Ráadásul még az eső is esik, pontosabban szakad. Már rég nem foglalkozom azzal, hogy beázik a cipőm, hiszen áll a víz mindenhol, felesleges finomkodni.
A pilisszentléleki kolostorromnál üzemelő pontnál már 2 órája nem járt senki. A 192-es távon indulók nagyobb része még mögöttem van, így a forgalom most várható. A sátor alatt áttanulmányozom az előttem lévő szakaszokat és megpróbálom megbecsülni a várható időtartamot. Semmi jóra nem számítok a zöldön és a zöld kereszten. Pontban 19:00 van, a pontőröktől kapott infó alapján Dobogókőn fedett, meleg helység van. Végiggondolom a dolgot és újratervezem az eredeti elképzelésemet. Dobogókő durván 7 km innen, tekintve a terepviszonyokat és az időjárást, 2 órával kalkulálok. Ez pontosan elegendő ahhoz, hogy még világosban odaérjek. Mivel a szintidő hétfőn 12-kor jár le, és Dobogókőtől 25 km van már csak hátra, simán belefér egy kiadós alvás. Ráadásul így hajnalban pihenten és világosban indulhatok neki az utolsó szakasznak. Ha szerencsém lesz, már az eső is elvonul. Mire ezt végiggondolom, már egy lekváros kenyérrel kevesebb marad az asztalon.
Tehát fel a műútra, majd a zöldre. Sok köszönet nincs benne, csakúgy mint a zöld keresztben. Az eső csak nem akar elállni, és a terep se túl barátságos. Érdekes, hogy most senkinek nincs kedve futóedzést tartani, vagy ha igen, nem ezt az útvonalat választotta.
21:00-kor érkezem a turistamúzeumba, valóban meleg van, pedig nem is fűtenek. Bandrás61 és Tamási Géza van itt a pontőrökön kívül. Ők már készülnek tovább, én viszont hosszabb távra rendezkedem be. Kiterítem a poncsót, zoknit cserélek, eszek-iszok, majd a kisebb helységben lévő székben végre lehunyhatom a szememet. 40 órája nem aludtam és 37 órája vagyok úton. Néha felébredek. 11 óra után érkeznek meg Dobi Zsigáék öten-hatan, aztán később Nina és vaddino is. Több-kevesebb állás után, mindenki tovább indul. Végül valamikor hajnalban Nomádék is megérkeznek.
Öt óra magasságában, aztán nekikészülődöm és negyed hat körül a már világosban nekiindulok az utolsó 25 km-nek. Úgy néz ki bejött az elképzelésem: frissnek érzem magam, elállt az eső, és világos van, bár ez utóbbit borítékolni lehetett. Hamar félreállok Nomádék elöl, így most én vagyok a túra utolsó embere. Szépen bemelegszem a piros háromszögön és 6 óra után már az itiner útmutatását követve a műúton sietve közelítek Hegy-tető felé. Az itiner szövegét volt időm éjjel memorizálni. A fényképezőgépem még az előző esti esőben beadta az unalmast, időszakosan működik csak. Amióta a T100-on Pilisszentlászló felé beleestem az egész cuccal együtt a sáros pocsolyába nem az igazi. Egyáltalán azt csodálom, hogy működik még. Sikáros után egy futóval találkozok, érdeklődik a tevékenységem felől. Aztán, valahol az aszfaltúton felirat ékeskedik: 3,5 tonna a maximum, amit elbír. Úgy kalkulálok, hogy ebbe még éppen beleférek.
Kisrigó még zárva van. Óvatosan oldalazva jutok le a műútra, ahol jobbra az országúton érem el a pontot, és két túratársat. Víz, lekváros kenyér után indulok neki az utolsó durván 14 km-nek. Időm van még bőven, az újabb esőt úgy néz ki megúszom a célig. Irány a Tabán, Pap-réten keresztül. Az aszfaltúton gyorsan mennek a kilométerek, aztán a Kéken hamar elérem a vízben álló rétet. A terepviszonyok jobbak, mint gondoltam, kényelmesen lehet haladni. Egy-két pocsolyás rész ugyan akad, de ez már nem oszt, nem szoroz. Vízverés-nyerge igazi jutalom falat, nem véletlenül jön erre az OKT. Kissé már odébb, eleget teszek az itiner felhívásának, a kék háromszögön kiugrok Borjúfőhöz, ahol valóban csúcskategóriás a kilátás. Nehezen tudok betelni vele, maradok is 20 percet, közben amim még van azt megeszem.
Innen már csak le kell csorogjak a Tabánig, ahol már nem is kérek semmit, hamar megkezdem a 3.etap utolsó befejező hatodik szakaszát. Van vissza 2868 méter 28 méter szinttel. Hamar elmellőzöm a Visegrádi Fellegvárat és az akupresszúrás úton, térdkímélő üzemmódban érem el, először a kápolnát, a lépcsőket, majd a Mátyás Király utat. Ezen jobbra át, de már a rendező stáb tagjai itt gratulálnak és mutatják az utat A céltól nem messze szentannához csatlakozok és 11:15 perckor átlépem az Áprily Lajos Általános Iskola küszöbét, ahol a már beérkezett túratársak megtapsolnak. A kitűző átvétele után paprikás krumplit és 6 darab barackot pusztítok el. Köszönhetően az éjjeli pihenőnek, frissnek érzem magam, ráadásul megúsztam néhány esős epizódot is, a sötét éjszakában.
5. rész: Utazás a bizonytalanba
A 12:05-ös buszhoz életem egyik leggyorsabb átöltözését kell produkáljam. A cuccom rohamléptekbe való összegyömöszölése után, futva érem el a buszmegállót, mint kiderül feleslegesen, mert a busz késik. Bubu a Rám-szakadékból érkező turistacsoporttal riogat minket, de szinte üres a busz, így a Bubu- Csörgő Robi- Gudluking- - Nina- Nomád- Petami-Siményi Miki- vaddinoból álló különítményünk (elnézést, ha valakit kihagytam), kényelmesen helyet tud foglalni a relatíve hosszúnak tűnő úton. A metrón is együtt indul el a csapat, aztán egyre fogyatkozunk sajnos, ahogy közeledünk a Déli felé. Jó volt így együtt utazni.
A 13:45-ös IC-ről éppen lemaradok, így miután benevezek egy MÁV kalandtúrára a 15:45-ös következő járattal (ekkor még nem sejtettem semmit), elindulok gyorséttermet keresni. Ritkán veszem igénybe, de most teljesen megfelel a célnak. Egészen a Moszkva-térig jutok és ha már itt vagyok a Keleti felé veszem az irányt. Eredetileg Péterhez igyekeztem, de nagyjából harmadszorra felejtettem el, hogy ma nem vasárnap van, hanem hétfő, munkanap, így nem valószínű hogy otthon van, a mobilom meg már előző este lemerült. Hétfőn reggel az erdőben, kicsit furcsa érzés, jó lenne, ha minden hét így indulna. A pályaudvaron először az 5-ös vágányra írják ki a vonatom, jól megsétáltatnak az információközlők. Mire visszaérek, már a helyes
11-es vágány szerepel a kiírásban. Kényelmesen elhelyezkedem a zsúfolásig telt járaton, majd alszok is egy keveset. Félálomban hallom, hogy felsővezeték szakadás van valahol, ezért állni fogunk, ennek ellenére fél perc múlva újra indul a vonat. Így jutok el Sárdbogárdra, ahol szárnyra kap a pletyka: árvíz miatt nem tudunk továbbmenni. Félóra múlva a kalauz közli, hogy a mentesítő buszok elindultak idefelé, de bizonytalan hogy mikorra érnek ide. Meg kér mindenkit, maradjon a helyén.
Telik-múlik az idő, szép sorjában érkeznek a vonatok, gyűlnek a népek az állomáson. Most már mindenféle ellentmondásos hírek érkeznek, már az a verzió a legerősebb, hogy a holnapi napnál előbb nem jutunk tovább innen. Közben az első osztályon találkozok egy pécsi ismerőssel, de ő sem tud semmi újat mondani. Nehéz eligazodni az ellentmondásos hírek tömkelege között, mert tájékoztatás nem igen van. Este fél nyolc magasságában aztán megkérdezem a forgalmi irodát, akik tájékoztatnak, hogy mentesítő buszok bizony nem érkeznek ide, merthogy a közúton is van fennakadás, valami löszfal omlás miatt, viszont összeraknak, majd valamikor egy Budapestre visszainduló szerelvényt, csak még személyzetet is kellene találni hozzá. Közben már a 17:45-ös IC is itt van, több személy vonattal egyetemben.
Megkeresem hát az ismerőst és üzenek Péternek, lenne-e számomra egy hely éjszakára. Ezután már csomagokkal együtt távozok a vonatról, hiszen állítólag bármikor közölhetik, indul a visszáru Pestre. Közben többen azért háborognak - teljes joggal - , hogy miért nem közölték ezt az apró problémát, már jegyvételnél, hiszen a 13:45-ös járat utasai is hasonló élményben gazdagodtak. Az árvízről nem tehet a MÁV, de hogy birka módra miért küldik ide a semmibe a vonatokat, rajta az emberekkel, azt jó volna tudni. Nem egy ember el sem indult volna Pestről bele a bizonytalanba- köztük én is-, ha megkapja a megfelelő tájékoztatást mondjuk a jegypénztárnál.
A tömeg miatt a váróterem túloldalán dekkolok, mikor nem egészen fél órával azután, hogy közölték, itt ma nem lesz semmi, megjelenik kettő busz. A különjárat tábla még nem sokat árul el nekem, de a sofőrtől nyert infó alapján egészen Dombóvárig repítheti a szerencsésebb és erőszakosabb utasokat a járgány. Először azon lepődök meg, hogy nem kell jegyet mutatni, utána meg azon, hogy a vonat személyzete már itt csücsül. Érdekes, mintha azt mondták volna: maradjunk a helyünkön, majd szólnak. Mindeközben egy velőtrázó női sikollyal kezdetét veszi az őrület. Van nagyjából 100 hely minimum 5x annyi emberre. Persze a 15:45-ös IC utasai erről mit sem tudva, békésen üldögélnek a helyükön. Rossz nézni, ahogy tapossák egymást az emberek, közelharc folyik minden egyes helyért. Itt aztán nem számít, hogy valaki gyerek, állapotos nő vagy idős, beteg ember, aki erőszakosabb az feljut. Nagyon nem jó érzés ezt végignézni, nem hiszem el, hogy nem lehetne ezt máshogy megoldani. Pl. 2 vasutas odaáll és a menetjegyek ellenőrzése után, a vonatok érkezési sorrendjében felengedik az utasokat. Tisztában vagyok vele, hogy csak az óriási mázlimnak köszönhető, hogy van helyem, ráadásul még a tülekedésből is kimaradtam. Egyszerűen csak jókor voltam, jó helyen, nem érzem túl igazságosnak ezt, és nem érzem magam túl jól tőle, de ez van.
Dombóvár felé nem túl gyorsan haladunk és az eső is beesik, de ez a legkevesebb, már az sem érdekel, onnan, hogy jutok tovább. Mire tíz után megérkezek, már csurom víz a bal oldalam. Utolsónak szállok le a buszról, a szakadó esőben. Jól elillant a tömeg. Befutok a pénztárhoz, ahol a továbbjutási lehetőségekről érdeklődöm. A hölgy kedvesen közli, menjek csak be a váróterembe, majd bemondják mikor indul a vonat tovább Pécsre, de nagyjából fél óra múlva számítsak rá. A srác akivel a buszon ismerkedtem meg, beüvölt nekem, hogy siessek, mert most indul a pécsi vonat. Újabb futás, felszállok és már indul is. Innen Pécsig minden ok, dehogy a többi szerencsétlennel mi történt, azt nem tudom. Egy biztos, a pécsi ismerősöm nem volt fenn a vonaton, mert bár kerestem, nem találtam meg. A vonat beérkezése után az emberek sportot űznek abból, hogy egymás elöl vigyék el a taxikat, nemhogy összeállnának felesbe vagy harmadmagukkal, megspórolva ezzel a viteldíj egy részét. Próbálkozom, de nagy fogadókészséget nem tapasztalok, pedig egy úr aki tőlem nem messze beszélte a vonaton, hogy Kertvárosba megy, elég jó alanynak tűnik. Ehelyett inkább azt mondja, hogy a belváros felé megy, és beugrik a taxiba… A következő pillanatban kanyarodik be az utolsó kertvárosi busz, amiről szinte mindenki elfeledkezett, én is. Hát persze hétfő van…:).
5. rész Pár szót a rendezésről
Nyilvánvalóan minden esetben kissé szubjektív a végértékelés. Általában végiggondolom, hogy mit csináltam volna máshogy, és esetleg javaslok néhány dolgot. Itt azonban ez sem megy, olyan volumenről van szó, amit egyszerűen nem látok át. Kívülről annyit tapasztaltam, hogy egy nagyon jó ötlet köré lett gyártva egy koncepció, melynek megvalósításához Józsinak sikerült sok megbízható embert, egyesületet (pl. Szigethalmi TE) szereznie. Egy ilyen túra időbeni és anyagi ráfordítása természetesen óriási, de ez önmagában kevés. A legmagasabb színvonalú szervezői munka, hatalmas emberanyag, türelem szükségeltetik hozzá. Írhatnám estig, hogy mi az ami tetszett, ehelyütt inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy Csodálom, hogy ezt így összehoztátok Nekünk! Bízva a folytatásban, köszönettel!
Szinte az indulás reggeléig hezitáltam, hogy hogyan, melyik távokat vállaljam be a Turul túrák közül: 20+90? 70+20? 45+56? Végül maradt a 45+"majd meglátom" verzió
Reggel nyolckor "tömegrajt", azaz illene korán odaérni a Déli pu. közelében lévő rajthoz - ez nagyjából sikerül is; gyorsan veszek egy nevezési lapot a Zongor 45-re, majd egy másik asztalnál megkapom az itinert, illetve egy süket poharat. (süket, merthogy nincs neki füle...) Ismerősök mindenütt, beszélgetéssel megy az idő - mivel a terv az, hogy nem egyedül megyek, legalábbis az első 22km-en...
A tér kiürül, a túratársam meg érkezik, úgyhogy kilenc körül el is indulhatunk fölfelé.
Szent Orbán tér, Diana utca, Z- No, innen azért ismerősnek tűnik az útvonal, most épp sietünk :) hiszen szűk háromnegyed óránk van felérni a Széchenyi emlékig - sikerül.
Bubu fotóz, majd bélyegez, mi pedig igyekszünk tovább - Normafánál vár ránk (reméljük) a rétes meg a meggylé.
Lassan magunk mögött hagyjuk a Z- városi részét, elsétálunk a Határjárás túra célja előtt - a vasút és a gyalogút között épp kaszálnak, a frissen levágott fű illata kísér minket itt egy darabon - jó lenne leheveredni, csak ne lenne vizes... Némi aszfalt, aztán a síház előtt megkapjuk a következő bélyegzést, meg egy-egy fél literes ásványvizet, amit most elrakunk, hiszen vár minket a rétes büfé :-)
Leülünk a legtávolabbi padra, beszélgetünk, a panoráma a párás levegő ellenére tényleg szép.
A Z+ kényelmesen lejt, a terep teljesen jó, mint ahogy az időjárás is, bár eléggé felhős az ég, de reméljük, nem szakad a nyakunkba - idén elég volt az esős túrákból :)
Makkosmáriánál újabb pont, itt is van ásványvíz, illetve csokit is kapunk – egy-egy snickers az ellátmány. Tovább a P- jelzésen, majd ahol a P-S- fonódó szakasz véget ér, ott "balra leficcenünk a S sávon." hogy a leírást idézzem :-) A gyermekvasút keresztezésekor épp érkezik a vonat Hűvösvölgy felől, fél tizenkettő körül jár, úgyhogy időben vagyunk. Balra, a S+ jelzésre váltunk picit később, majd a műút előtt újabb pont, itt szintén ásványvizet lehet vételezni.
Innen a korábban emlegetett Határjárás útvonalán, de ellenkező irányba haladunk, azaz a jelzésen a Korányi előtti zebrán át, majd a kőkereszt mellett be az erdőbe, egészen a parkolóig. A jelzés nélküli szakaszon ritkán, de teljesen jól követhetően szalagozás segít eljutni a Petneházy rét (karámok) sarkánál található 6. ellenörzőpontig. Itt a bélyegzéshez pogácsát is kapunk, illetve itt is van palackos víz. Picit leülünk, hiszen tényleg nem sietünk, szerelvényt igazítunk, aztán nekivágunk a P- jelzésen Nagykovácsiig tartó következő szakasznak. A Vörös pocsolyában jó sok víz van, meg is állunk egy pillanatra.
Nagykovácsiban a főtér teljesen fel van túrva, a buszmegállóban ácsorgó túratársak mutatják, hogy merre tudunk bejutni a plébánia udvarára. A túratársamnak itt van a cél, nekem pont a fele, úgyhogy a bélyegzés, meg a kapott rétes elfogyasztása után elindulunk - ő a buszhoz, én meg a teret teljesen megkerülve tovább a S- jelzést követve.
A faluból kiérve az enyhe emelkedőn folyik szembe a víz, szerencsére simán ki lehet kerülni - bár amilyen meleg idő ígérkezik, gyorsan megszáradna a cipellőm.
A Don Bosco túrától eltérően végig a S- jelzésen kell haladni, így a gerincúton meg lehet csodálni a szép panorámát is. Szerencsém van, hogy ismerős a terület, mert jelzés az nem nagyon van, szalag is csak mutatóba, úgyhogy a leírást itt azért érdemes elolvasni - és a tereppel egyeztetni.
Az erdőből kiérve, majd a vadkerítéshez érve a távolban feltűnik a 7. ellenörzőpontnak helyet adó ligetecske - az út nagyjából toronyirányt vezet a nyílt terepen, igaz, közben a kissé iszapszagú Békás-patak árkán is át kell kelni.
A ponton ropit kapunk, a paradicsom elfogyott - a távolban egy fehér - no nem vitorla, hanem póló, és benne Bubu tűnik fel, a besöprést elkerülendő megyek tovább, bár eléggé "nemszeretem" szakasz következik nemsokára, jó sok aszfalttal és betonnal, Perbál egyik szélétől a másikig.
Járda, aszfalt, balra a templom (micsoda habzsi-dőzsi frissítőpont volt itt tavaly, a Don Bosco-n...), majd tovább, előre. A leírásnak megfelelően teljesen jól sikerül elnavigálni a gombatelepig, illetve onnan tovább is, egészen Anyácsapusztáig. Itt egy bicikliző kisgyerek óriási nagyot köszön - meglepődök egy picit, sajnos Budapesten ez nem szokás, aztán persze köszönök én is. A következő pontot távolabb, egy elágazásnál találom - a változatosság kedvéért itt háromféle nápolyiból lehetett fogyasztani. Az útvonal innen picit változik: a tó kiöntött, így jobbra indulunk tovább.
Lehet, hogy a valamivel vékonyabb zokni, vagy az időjárás az oka, de a lábam itt picit rosszabbul volt, mint a K100 végén, úgyhogy lassabbra vettem a tempót a szántóföld közepén haladó földúton. Később jobbra fordulunk, előttünk balra a Kakukk-hegy - no, oda még fel kell mászni... Meredek kaptató, de pont olyan hosszú, hogy komolyabb lihegés nélkül sikerül abszolválni - itt már nem kell tartalékolni, úgyhogy mindent beleadva lehet fölfelé robogni. A bélyegzés után persze lefelé vezet az út, meredekebben, mint fölfelé... Azért sikerül probléma nélkül lejutni a szebb napokat látott kálváriához, majd pedig Szomor házai között egészen a célig.
Még nincs háromnegyed hét, amikor a célban átveszem a kitűzőt és az oklevelet - bő egy óra van a busz indulásáig, úgyhogy kényelmesen letelepedek megenni a gulyást. Két túratárs is leül, beszélgetés közben kiderül, hogy autóval viszik őket vissza Budapestre - beférek hozzájuk, úgyhogy a lehetőséget megköszönve együtt indulunk haza - innen is köszönöm nekik a fuvart.
Nagyszerűen szervezett túra, bőséges ellátás, teljesen jól követhető leírás, a pontoknak nem csak a nyitva tartását, hanem a telefonos elérhetőségét(!) is feltüntető itiner, kitűző, jelvény... Bár messze van még az év vége, de az év teljesítménytúrája versenyben igen előkelő helyet követel magának ez a túra.
Bár eszemben sem volt indulni ezen a túrán, a Mátra 115 sikeres teljesítése - valamint az, hogy pár napon belül tejesen regenerálódtam - olyan hatalmas önbizalmat adott, hogy elhatároztam, megmérettetem magam a leghosszabb távon. Bár még sosem mentem ilyen hosszon, meg sem fordult a fejemben, hogy ne sikerülne.
Szombaton 7-től lehetett nevezni, 8-kor indultunk "tömegrajttal", így nem kellett túl korán kelnem. Mégis sikerült már 7 előtt pár perccel odaérnem, hiszen 2 metróval gyorsan eljutottam a Délibe, onnan pedig kb. 5 perc séta volt a Turul szobor, a rajt színhelye.
Még alig voltak, így gyorsan letudtam a nevezést, beszélgettem pár már ott lévő ismerőssel.
Kivételesen nagyon előrelátó voltam, egy táskába összekészítettem magamnak váltóruhát és tisztálkodó felszerelést. Ezt a csomagot "feladtam", egy kocsi elvitte Visegrádra, a célba. Legalábbis bíztam benne...de valóban ott volt, mire megérkeztem. :)
(Más kérdés, hogy menet közben teljesen elbizonytalanodtam, hogy nem Esztergomba kértem-e a szállítást. :(:) Ezért Esztergomba érve megnéztem minden depózott csomagot, de az enyém szerencsére nem volt köztük. :) )
Mivel volt még időm indulásig, visszamentem a Délibe, van ott egy CBA, akartam venni az útra 2 félliteres kólát. A Mátrában nagyon hiányzott, és nagyon jólesett, amikor az egyik ponton végül szolgáltattak kólát. Gondoltam, most viszek magammal az izotóniás italom mellé. Abból is volt 3 liter a hátizsákomban. Azonban a boltban láttam, hogy a literes kóla csak 40 Ft-tal drágább a félliteresnél, így inkább 2 db 1 literest vettem, ez még éppen befért az övtáskám/italtartóm rekeszébe.
Ennek persze ára lett, húzta rendesen az oldalamat, szinte az egész úton a bal kezemmel tartottam, hogy ne verje az oldalamat. Erre még majd ki kell találnom valami jó megoldást. Mert én csak rengeteg vízzel merek elindulni. :)
A lényeg, hogy ennyi folyadékkal (5 liter) akár a Góbi sivatagot is átszelhettem volna, és még a szél sem fújt el. :)
Közvetlenül a rajt előtt a hosszútávosokat félrehívták, és közölték velünk, hogy a Gerecsében nagy a sár, de senki ne adja fel, mindenkit megvárnak, esetleg szintidőt is hosszabbítanak. Nekem ez egy kicsit furcsa volt...miért gondolna bárki is feladásra egy kis sár miatt? :)
Itt rögtön meg is kaptuk a szép Turul jelvényünket, és indulhattunk is, nekünk nem kellett a rajtban pecsételtetnünk. A rövidebb távon indulóknak igen, ki is alakult szép sor belőlük.
Elindultunk hát az első szakaszon a Széchenyi emlékműhöz. Az odavezető úton le is tudtuk az erre az etapra kirótt szintből közel 300 métert, a maradék 1100 m szinte észrevétlenül fogyott el a közel 70 km-en.
A Normafa majd Makkosmária következett, ahol már kaptunk is egy csokit útravalóra. :) Az egész túrára jellemző volt egyébként a rendkívül bőséges ellátás, a nagyon jól időzített frissítőpontok. Ásványvizet szinte mindenhol szolgáltattak.
Újabb 8 km múlva a Petneházy tanyánál nagyon finom pogácsa várt ránk, én a sajtosat választottam, nagyon jól is esett. Már ekkor kezdtem sejteni, hogy megint feleslegesen készítettem be magamnak 2 szendvicset. :)
Innen pillanatok alatt beértünk Nagykovácsiba, ahol nagyon finom rétessel fogadtak. :) Nem is nagyon akaródzott továbbmenni. :) Gondoltam kérek még egyet...mondjuk most egy túrósat a már megevett mákos mellé, de aztán legyőztem pofátlanságomat (bár biztos vagyok benne, hogy szívesen adtak volna), és elindultam a következő pont felé. Itt csatlakoztam egy 3 fős társasághoz akik igen jó tempót mentek, ezúton is köszönöm, hogy befogadtak. :)
Perbál-Malomföldeknél többek között paradicsomot kaptunk, ami szintén nagyon jólesett. Perbálon a társaságom benézett egy vendéglátóipari helyre felfrissülés végett, így én egyedül haladtam tovább. Jól ment a séta, jólesett és jól is haladtam.
Anyácsapusztán közölték a pontőrök, hogy kiöntött a tó, így az alternatív útvonalon, az aszfalton kellett mennem. A Kakukk hegyre felkapaszkodtam...meg is lepődtem, olyan régen kellett már szintet mászni. :)
Innen "legurultam" Szomorra, ahol finom gulyáslevessel vártak minket. Miután elfogyasztottam, kiültem a napra egy kicsit sziesztázni. Közben levettem a bakancsomat, megnéztem a zoknimat, de még nem volt nedves, nem cseréltem, gondoltam kitart Tatabányáig. Így is tett. :)
Időközben utolértek elhagyott útitársaim, egyikük sajnos nagyon nézegette a sarkát, elmondása szerint erősen feltörte a bakancsa. :( Mivel volt minden eszköze hozzá, gyors de alapos elsősegélyt nyújtott magának, és közölte, hogy mindenképpen meg akarja csinálni a hosszútávot. Minden tiszteletem az elszántságáé, de ilyen állapotban én nem nagyon tartottam valószínűnek a megvalósíthatóságát. Ennek ellenére még láttam Esztergomban a pont felé sántikálni, de ekkor már nagyon maga alatt volt, nagyon fájhatott neki. :( Végül csak gondolom, hogy onnan már nem ment tovább.
Jóllakottan indultam tovább, fájdalom- és fáradtság mentesen értem el a Tarjáni halastóig, ahol közölték, hogy nincs tovább szalagozás, vagy megyek a műúton, vagy az itiner leírása alapján az eredeti útvonalon. Gondoltam, maradjunk az eredeti verziónál, így az utóbbit választottam. Valószínűleg kicsit hosszabb lehetett ez az út, vagy csak lassabban lehetett haladni a patakparton, mert mire a templomnál lévő ponthoz értem, többen akik mögöttem voltak megelőztek. De persze nem volt jelentősége, addig sem az aszfaltot koptattam. :)
Innen már pillanatok alatt eljött Koldusszállás, ami után rögtön bénáztam is egyet, nem tértem le a K négyszögön balra. :( Mire gyanús lett a dolog, már találkoztam is szembejövő túratársakkal. Mindegyikük mondta, hogy merre kellett volna mennem, de már nem volt lelkierőm visszafordulni, így végül azon az úton mentem fel a Turulhoz, amelyen le kellett volna jönni.
Mivel nagyon jó időben voltam - még 21 óra sem volt -, engedélyeztem magamnak 1 óra pihenőt. Zoknit cseréltem, megettem egy szendvicsemet...nem mintha éhes lettem volna, de had fogyjon. :) Közben pihentem, és néztem a beérkező túratársakat. Kinek a célt jelentette, kinek csak - mint nekem - egy résztávot.
Pontban 22 órakor továbbindultam én is, most már lámpával. Hogy szó ne érje a ház elejét, azon az úton mentem le, ahol jönnöm kellett volna. Hamar visszaértem Koldusszállásra, majd mentem tovább. Innentől már könnyű dolgunk volt, egészen sokáig az Országos Kéket kellett csak követni. Persze rögtön az elején benéztem egy patak menti letérést. :( Szerencsém volt, mert nem sokat mentem a rossz úton, amikor jött szemből két túratárs. :(:)
Ők is benézték ezt a részt, de ők tovább mentek. :( Ha már így összefutottunk, csatlakoztam hozzájuk...az ő társaságukat is köszönöm. :) Nagy segítségemre voltak, mert nagyon jól ismerték az utat, nekem csak mennem kellett utánuk. :) Esztergomig együtt haladtunk. Kerek-Berek-nél ugyan félrementünk egy kicsit, de ezen nem lehet csodálkozni, annyira nehezen látható volt az útvonal. Bár bosszantó volt, ennyi belefért. :)
15 óra 30 körül értünk Esztergomba, itt búcsút vettem alkalmi útitársaimtól, megköszönve segítségüket. Ők mentek tovább étkezés után, én úgy éreztem, szükségem van pár óra pihenőre. A talpam már nagyon égett és nagyon rám tört az álmosság is. Így hát a paprikás krumpli elfogyasztása után megszabadultam a bakancsomtól, zoknimtól és csupasz talpamat felkínálva a mindenhol jelenlévő szúnyogoknak, leheveredtem egy kanapéra és valószínűleg rögtön el is aludtam.
17 óra 45 perckor ébredtem fel, és kellett egy kis idő, mire rájöttem, hol is vagyok tulajdonképpen. :) Azt pedig szinte el sem akartam hinni, hogy még tovább kell mennem. :) De aztán meggyőztem magam, hogy bizony ez a valóság. Rendbe szedtem magam és elindultam. Meglepően frissnek éreztem magam, pedig csak 2 órát aludtam. De a talpam sem égett már, egészen jókedvűen keltem útra. De úgy látszik, nem nézték ezt jó szemmel az égiek, mert még ki sem értem a városból, elkezdett esni....egyre jobban. Így hát elővettem a poncsómat, amiben persze nem túl kényelmes haladni, de még mindig jobb, mint elázni. És nem utolsó sorban védelmet nyújt a szúnyogok ellen is....legalább hátulról.
Én még ennyi szúnyoggal sosem találkoztam. :( Idáig azt hittem, csak este/éjszaka kell tartani tőlük. De ezek a vérszívó dögök támadtak nappal a legnagyobb napsütésben, még kisebb esőben is....az estéről, éjszakáról nem is beszélve. És szerintem még olvasni is tudnak. :(:) Vittem magammal szúnyogriasztó spray-t, ami állítólag 6 órán át hatásos. Direkt figyeltem az órát....6 órán keresztül tényleg csak körülöttem repkedtek, aztán 6 óra 1 másodperc elteltével leszállt az első kamikáze....utána pedig a többi. :(
A Fári-kútig ismerős voltam, jártam erre korábban ládázás ürügyén. :) Némelyik kapaszkodó most erősen csúszott, nehezen haladtam. A lejtmenet sem volt gyorsabb. Minden tiszteletem az itt pontőrködőké, nem is értem, hogy bírták elviselni ezt a rengeteg szúnyogot. :(
Innen felkaptattam a gerincre, és hűen követtem az itiner leírását. Mentem kilométereken át a zöld sávon....és csak nem jutottam sehová. :( Már az volt az érzésem, hogy körbe-körbe járok. Itt nagyon elvesztettem a fonalat, már azon voltam, hogy bekapcsolom a PDA-mat, és annak iránymutatása alapján megyek a következő ponthoz, amikor megláttam egy túratárs fejlámpájának fényét közeledni...szemből! Állítólag ő is végig a zöldön jött. Azt hiszem, már sosem fogom megtudni, hol tértem le a helyes útvonalról...ha letértem egyáltalán. Szerencsére a srác ismerte a környéket és nem hagyta elbizonytalanítani magát általam, így csatlakoztam hozzá - az ő társaságát is köszönöm :) -, és hamarosan eljutottunk a következő ponthoz.
Eszem-iszom után irány Dobogókő. Haladtunk rendesen a kitartó esőben, ami úgy fél órával a célunk előtt istenesen rákezdett. Valósággal beestünk a Turistamúzeum ajtaján. Egyből megcsapott a hőség, le mertem volna fogadni, hogy fűtenek. Pedig mint kiderült, nem. :)
Nagyon jólesett a meleg, megszabadultunk a vizes göncöktől, a bakancstól, zoknitól. Ezt a sok esőt már az egyébként valóban sokszor bizonyított vízálló bakancsom sem bírta. Nem cseréltem még zoknit, hagytam száradni a lábamat is, mert eléggé felázott már a talpamon a bőr. Szereztem két kisebb vízhólyagot is, ezeket helyben megműtöttem. Itt ugyanis csatlakozott hozzánk 3 újabb sporttárs, a velem beérkező srác ismerősei, akik innen kezdték túrájukat, a 25 km-es távot bevállalva. Az egyiküknél volt sniccer, ezt kölcsönkértem és felvágtam a két vízhólyagomat. Az én módszerem az, hogy kis lyukat vágok rajtuk, éppen csak akkorát, hogy a víz ki tudjon folyni belőlük, de ne tudjon újra összeforrni. Így a fájó nyomás megszűnik, ugyanakkor az érzékeny hús fedve marad a bőr alatt. Ez a módszer most is bevált, a további utamon nem okozott fájdalmat egyik hólyag sem. A talpam viszont a felázás miatt - és persze a már benne lévő kilométerek miatt :) - ismét nagyon égett, jó volt egy kicsit szabadon hagyni. Ez a kicsi végül 1,5 órán át tartott, addig vártunk, amíg az eső csendesedett.
Elindultunk végül az utolsó két szakaszra ....illetve háromra, de az utolsó már csak a célba ereszkedés volt.
Ez az utolsó két szakasz viszont hosszú volt - a következő Hegy-tető pl. 12 km-re - és határozottam Mátra-"fílingje" volt a dagonya miatt. :) Itt már nagyon zombi üzemmódban mentem, az aszfaltos szakaszon alig bírtam ébren maradni. Végre azért megérkeztünk az ellenőrző pontra, ahol ismét nagyon kedvesen és bőséges kajával vártak minket. Megint csak ettünk, ittunk...ettől az álmosságom is elmúlt. Kis pihenés után elindultunk a Tabánra. Mivel a társaim lassabb tempóban haladtak, és én már nagyon meg szerettem volna szabadulni a bakancsomtól, előrementem. Ebben a szúnyogok is közrejátszottak, mert amint lassítottam egy kicsit, azonnal elleptek. :(
A Tabánon gyorsan áthaladtam, innen már csak le kellett ereszkednem a célba. Azért az itiner szerinti "talpmasszírozós" szakaszt szívesen kihagytam volna. :(:) Ez a köves árok nagyon hosszúnak tűnt égő talpakkal.
Végül 10 óra körül értem be a célba, ahol a már ott lévő sporttársak tapssal fogadtak. Nagyon kedves gesztus volt. :)
Megkaptam az oklevelemet, kitűzőmet és a pólómat, valamint ígéretet az aranyéremre. :) Ezek után első dolgom volt megkeresni az előre küldött táskámat és megfürödni, tiszta ruhát magamra venni. Ugyan csak hideg víz volt, de legalább felfrissültem tőle. :)
Tisztálkodás után ettem egy kis lecsót, nassoltam a nápolyikból, majd a 12 óra 5 perces busszal visszatértem Pestre, majd metróval haza. Otthon lefeküdtem és aludtam másnap reggel 8-ig, csak fogat mosni keltem fel. :)
Még életemben nem aludtam ennyit egyfolytában. Lehet, hogy fáradt voltam? :)
Összességében nagyon jól sikerült túrán vehettem részt. :) A szervezés profi munka volt, el sem tudom képzelni, mekkora munka lehetett egy ilyen hosszú túra megszervezése. Köszönöm minden érdekeltnek, hogy lehetővé tették számunkra ezt a nagyszerű élményt. :)
Két helyen éreztem úgy, hogy elkelt volna egy kicsivel több segítség a jelzéseket illetően, de ekkora távon ez bőven belefért. Az ellátásról, a pontőrök, segítők hozzáállásáról csak felsőfokban lehet beszélni.
Végezetül gratulálok minden bármely távon indulónak, akár végigmentek, akár nem. :)
Tatabányán leugrok a vonatról és mindenféle áruházakat megkerülve ráakadok a piros sávra. A napfürdőben fényesen csillog a madárka felettem és valahogy kételkedek hogy tényleg ott van fent a rajt? Aztán ahogy mondani szokták "nulla pontért" megmászom a Turul- emlékműhöz vezető sok - sok falépcsőt. Tényleg az emlékmű mellett van a rajt, nevezés és depóztatás után magamra löttyintem a szúnyogijesztgetőt. Induláskor a piros folytatására kis segítséggel ráakadok, minden kezdet nehéz vagy mi:) Kereken 17kor indulok, kellemes melegben. Arra gondolok, hogy a rendes távosok reggel óta úton vannak.. én elindulok a Turultól frissen ők pedig 70 km után érnek ide a többség sötétben.. Sötétedésig szeretnék minél többet megtenni mert még sose jártam a Gerecsében jó lenne látni belőle valamit. Koldusszállásra gyorsan lejutok és épp akkor indult tovább onnan az első 190es. Nem semmi tempót nyomhatott eddig..megiszom a pezsgőtablis vizem és töltök utánpótlást. Még néhány érkező jön szembe majd elhagyva a K+ leágazását messziről hangokat hallok valakik nagyon dumáltak rajta. A vértestolnai műút előtt utolérek 3 férfit akik kis szusszanót tartanak majd a pontra érek ahol -ki gondolná?- megint rajzanak a vérszívók, pedig ez aszfalt..Továbbmegyek és a kék olyan sunyi módon húz be a sűrűbe hogy csak úgy kapkodhatom a fejem:) Na meg a következő 4 létramászás- mezőn át- gazos részeken is. Szerencsém hogy ezt még világosban tehettem meg. Bányahegyig semmi csoda kezelhető pocsolyák, egy pecsét és irány Pusztamarót jó lenne legalább addig világosban eljutni. Ez bőven sikerül, 20:58kor érek oda. Itt az ellátás sokfélesége némi maradásra ösztönöz:) Pogácsa paradicsommal vacsi után továbbállok. Távvezetékek alatt- mentén még egy ideig kihúzom de mikor kis híján orra bukok valamiben csak felkapcsolom a lámpát: 21:36kor valamiért megjegyeztem az időpontot:) A Vaskapunál az érdekes visszafordító kanyarban nézek hátra: senki mögöttem, senki előttem fénytávolságon belül. A kapuknál tök jól néznek ki a fadarabokkal díszített köteleken lecsüngő "ajtózárak", ilyet se láttam még:) A Bika- völgyi műút előtt csőbe húz a Gerecse: felérve valami bucka tetejére hirtelen nem találok semmi jelzést. Illetve egyet, de az visszafelé mutat. Arra meg csak nem megyek onnan jöttem.. a kerítés mellett semmi továbbmegyek hát a jól kijárt úton. Mikor pár száz méter múlva sincs semmi bizonyossá válik hogy szeretett jelem valahol elkékült. Egy műút kanyarjába érek le ahol aztán térkép elő és kiderül hol sántít a dolog: túlmentem fent és jó kis kerülőt rátettem. Balra át, 5 perc séta és valóban lejön a kék a műútra. Persze rövidebb úton..Némi felfrissülés a ponton ahol kiderül hogy kb. 1 órával vannak az előttem lévők. Kapásból észreveszem hol tér le a műútról a jel aminek felettébb örülök, annyira hogy fel is mászok a domb tetejére. Jelzés persze nincs útközben de hát széles irtásos rész biztos kivágták gondolom. Fent egy őzike villogtatja rám a szemeit de semmi egyéb hiába keresgélek. Visszamegyek a jelzéses karóig és elindulok ismét ezúttal észreveszem hogy valami alig- alig letaposott kis ösvényke tart balra. A fák között bent ott a kék - nyavalyás szemét! szitkozódok a fának aki hallgat türelmesen és bizony Gerecse- én 2:0.Jól megkaptam, nesze nekem tájékozódás..Na, innentől elhatározom hogy komoly térképészetet fogok folytatni és minden fán figyelni fogom a nyamvadt kéket, muszály visszavágnom! Ilyen harci vehemenciával megyek tovább. Mivel előttem jó ideje nem jártak sok vaddal találkozok: nyúl, vaddisznó, őz, szarvasnak látszó lények:) A bokrokból több szempár figyel ám felőlem a szőröstalpú yeti is járhat,csak kék legyen:)) Péliföldszentkereszt előtt egy felettébb alattomos derékszögű jobbrát azonnal észreveszek és elmosolyodok, 2:1. A rétről kiérek a műútra és becaplatok a rendházig. A ponton megkapom a pecsétem és váltok pár szót. A Szentkútnál szépen kialakított emlékhely fogad, a forrást szép kőfoglalattal és csővel látták el, a kicsurgó vízből iszok pár kortyot. Hűvös, kicsit felráz. A gazolás után nyílt terepre érek ahol nyílegyenesen vezet az út egy kerítés mellett. Az eget fürkészem próbálom tekintetemmel a göncölön túl a sarkcsillagot, cassiopeiát megkeresni. A kerítés fordul egyet, én is. Létra invitál a túloldalra ahol jobbra - balra - előre vezet az út, K természetesen sehol sincs. Bízok benne, hogy jól szerepel a térképen és egyenesen kell továbbmenni. Emelkedik, s mikor már letennék róla meglátok egy jelzést. Kicsit régi, kopottas de jó az. Az Öreg- kőnél teljes sötétség fogad. Szétnézek az esőházaknál, kurjantok egyet - kettőt válasz nincs, akkor megyek tovább biztos felfalta valami a pont őreit:) Mogyorósbányáig akad még sunyiság az útvonalban így megszavazom magamnak a 2:2-t. A műúton találkozok Gazdag Tomival aki jóval rutinosabb ezen vidéken úgyhogy könnyedén odatalálunk a Kakukk sörözőhöz. Vagdalthús földim bélyegez a lapokra ami szép és jó de a kocsma zárva van.. hejj, pedig már megfordult a fejemben az egyéni frissítés mindössze a fajtáján tanakodtam:) Úgyhogy a Kakukknál nem kakukkoltunk hanem indultunk szépen a Tokodi pincékhez. Lent kihalt a műút, távolról zeneszó hallatszik. Tomi rutinosan tér be a sűrűbe róla és valóban ott a kék. Fogyasszuk a szintet közben lentről " Eladó kiadó most a szívem..." és hasonló mulatságok hallatszanak; roppant érdekes hegedűszó mellett éjjel buckát mászni:) Talán a zene talán a sok kis ösvény teszi hogy valahol elpártol tőlünk a K. Kis ösvényen majd köveken megmásszuk magát a Hegyes- követ:) A csúcskő szép és ép a kilátás és a levegő is jó:D Egy kevésbé szakadékos, csupán sziklás úton leereszkedünk egy szélesebb útra ahol egy akácfán nemsokára ott virít maga a megtestesült útvonal! Feladom, a mai meccset nyerte a Gerecse..3:2re..A repcés, bozótos K+ először vadcsapásnak néz ki.. de tényleg ez az út..hát elég kerge fazon festhette fel.A Nagy- Gete első buckájára felérve sejtettem hogy túlontúl egyenes ez még emelkedni fog.Úgy is lett, a lámpafényben nem akart elfogyni a köves csapás. Kételkedek hát van ennek teteje is? A sátornál aztán végre megállok- mert hát parton nem szabad még a végén visszagurulok:) - és a tűz mellett érzem milyen jó meleg. Lefelé ereszkedve sikerül belerúgni egy kőbe a bal nagylábujjammal.. hozzátartozik hogy tavaly a Nahát százon rúgtam le úgy hogy utána egyben leesett.. azóta nőtt és pár mm hiányzott volna ahhoz hogy újra szép és egész legyen. Gyanítom ismét ez lesz a veszte, mert az eleje mozog és lila.. :( Ahogy egyre lejjebb érek határozottan fázni kezdek, felveszem a vékony hosszú felsőt. A csolnoki műútnál kellemes frissítőpont: mákos rétessel és csokival előreggelit tartok.Innen jól követhető szalagok kalauzolnak át Dorog szélére, ahol a lőtér tábla megfogja a szemem:) Persze nem puffantanak le a következő vizitig, amit Szállás- bereken ejtek meg. A srác aludt a kocsiban rákopogtattam az ablakot , becsületére legyen mondva gyorsan magához tért:) Tovalódulva az oszlopra a K-Znél betűkkel is kiírták hogy "Zöld":) Tényleg alig lehet megkülönböztetni a hajnal első fényeiben a kettőt. Innentől ismét kergethetem a szalagokat, amik nem akarnak elfogyni. A széles utat időnként kellemetlenebb váltja fel majd egy rét szélére érve hamarosan kitoppanok a betonra. Szegény pontőr valami füstölővel próbálja menteni a vérét, nem sok sikerrel.. behúzok egy doboz energiaitalt és koptatom az aszfaltot Barát- kútig, hogy az utánam jövőknek puhább legyen:) A háznál elhagyatott traktor és búcsút veszek a műúttól. A vadkerítést próbálom kinyitni nem értem miért nem nyílik.. aztán leesik hogy zárva van.. korán van még na:) Jól írja a leírás, hogy csalinkázunk Esztergomig, ugyanis a búza meg szántóföldek között tekereg össze - vissza a sárga. Még szerencse, hogy a Sárga70ről elég jól emlékszek a kanyarokra csak most visszafelé kell megoldanom. A harmatos fű cuppogóssá áztatja a cipőmet nem a legszerencsésebb rész ebből a szempontból reggelre. Vörös kőnél kitisztították a kereszt környékét , itt zsírkrétával firkantok egyet. Olyan közelinek tűnik Esztergom és az e.p. de csak nem haladok : megnézem 6 km-re van a kereszttől, jah akkor azért nem vagyok ott ripsz- ropsz. A városban ébredező emberek, a Bazilikánál zászló alatt újabb pecsétet osztanak. A Macska lépcsőt megtalálom valahogy sejtem hogy a lila máriaút arra vezet le. A nagyotlépős fokok viszont a hátam közepére se hiányoznak megkönnyebbültem érek le az utcára. A leírás egyértelmű és könnyen megtalálom az iskolát bár volt akinek kereséssel lett csak meg. Bent lezuttyanok és úgy érzem tökéletes a depózásom: száraz váltózokni és kedvenc citromos söröm. Ennyi elég a boldogsághoz:) Kárfelmérést tartok a lábamon, ragasztgatom ahol kell , egy fél paprikáskrumplit elfogyasztok. Közben megérkezik Tomi is aki valahol aludt egyet útközben és Attilláék akik szintén a 190en vannak.Még 52 és fél km vár rám szeretettel úgyhogy muszály tovább ballagnom. Megkapom a Visegrádig szóló itinert és a Tatabányától meglehetősen szűkszavú útleírás után örömmel látom, hogy a hátralévő bővebb. A Vaskapu turistaház nekem emlékezetes tavaly nyárról.. az aszfalt nem lep meg meredekségével, valahogy most tízkilós cucc nélkül könnyebben jutok a házhoz. A kilátás innen pazar ám most nem ez a lényeg hanem a Z+ dzsungele. Sáros, csúszós, úttalan út ez. Azért találok egy telefont és mikor Fári kúton mondom hogy találtam egyet a gazdája éppen keresi a kút környékén úgyhogy happy end lett. A pihenőhelyen Nád Bélát eszik a szúnyogok, rövid eszmecsere után folytatom utam. Pedig ha tudom mi vár lehet maradtam volna még. A Z a leírás szerint "gezemicésbe" vezet. Tényleg az, alig letaposott kúszó-mászó növényzet marasztalna. A patak és létra után vége a mocorkásnak és hamarosan combos emelkedő kárpótol az végeszakadt gyönyörökért. Majd jön a túra legmonotonabb szakasza: kilométerek a zöldön.. a szekérút csak megy megy.. közben délelőtt lett és csak nyúlik a szám, ásítozok mint a veszett szamár. Unatkozni kezdek, jó lenne valakihez szólni de közel-távol magam vagyok. Mikor az Enyedi halála kereszthez érek már azt gondolom közel vagyok- nagyot tévedek még 4 km a gerincen.. Már majdnem elkezdek magamban beszélni mire bejön a piros. Abban sincs sok köszönet, köves lejtmenet ami ellen a lábujjam sajogva tiltakozik. Még némi bozótharc és a kolostorromoknál pihizhetek. Lekváros kenyér is csúszik már, vízzel még mindig nem undorodtam meg tőle. Attilaék is ideérnek és nagyjából közösen indulunk tovább. Hamar lemaradok a zöldön a fák között, de jobb ez mint a hülye aszfalt lesz abból elég. 2bükkfa-nyeregnél elválnak egymástól a távok: a hosszútávosok mennek a Z+re én pedig a Z-ön le.Kavicsos mélyút, olyan talpmasszázsos fajta. Mária- padnál szépen kialakított pihenőhely és ahogy a leírás megfogalmazza egy idő után apró erecske csordogál vidáman az út közepén..hát én nem leszek annyira vidám tőle hogy megint vizet kell kerülgetni.. mióta beköszöntött a "monszun -évszak" hazánkban lassan kezdem magam Jézusnak érezni hogy mindig a vizen járok:D Patak helyett Forrás utca fogad, mindegy biztos elírták az utcanevet. Itiner szerint ez volt a relaxációs szakasz:) Szentkúthoz széles ösvény vezet ahol sok vízért menővel találkozok, még olyannal is aki kis szekéren nagy ballonokat tol fel oda. Egy kiszáradt de még lábon álló fatörzs gyönyörűen meg van faragva ez tetszik a legjobban az utat végigkísérő képek- szobrok - keresztek közül. A forrásnál nagy forgalom nem is próbálok vízért sorba állni.Pedig egy keresztet vethettem volna a K+ előtt.. Bánatomra csak zsírkrétás pont van, úgyhogy hamar megkezdem Dobogókő bevételét. A K+ keményen szintes sűrűn keresztbedőlt fákkal tarkítva. A S valamivel jobb de igazándiból csak Fagyos katona után a S-Pon örülhetek a normálisan járható útnak. Egy elzöldült vizű pocsolyából valami fadarab áll ki messziről úgy néz ki mintha krokodil lenne:) Ezen somolyogva hamarosan felérek a Turistamúzeumhoz ahol Martye ül ropizgatva. Én is kapok egy zacskó ropit, és mikor Danim is megjelenik tudom hogy a lehető legjobbkor értem ide:) Megörülve a jó társaságnak némi noszogatás után velük indulok tovább, bár félek hogy nem bírom majd tartani úgyse a lépést.. A kék még mindig elterelve a nyakatörős P3re. A lejtmenet a legrosszabb fájós lábujjal, de a többieknek se nagyon van ínyére bár annyi km után csodálom hogy még lépni bírnak. Aztán kiegyenesedik és hümmögök egyet a "bombatölcséres csuszpájzos" megfogalmazáson:) Majd lábgyilkos aszfalt következik közben dörög az ég előről- hátulról és a felhők is támadásra sorakoznak.Dani megfutja az aszfaltot az elágazóig, csak tudnám honnan van még ereje ilyesmihez=) Majd bebújunk a fák alá és a Terep100ról rossz emlékű szakaszt járhatom újra a Kisrigóig.. hejj csak az a patak ne lett volna! Most a hangulat kedvéért elkezd esni az eső, felső fel. Kisrigótól műút egy buszmegállós pihenőhelyig a Hegy -tető fantázianevű védőhelyig:) A nagy sátor alá épphogy behúzódunk ömleni kezd az eső és nem úgy tűnik mintha abba akarná hagyni. Befut Tibor is akivel a srácok korábban mentek együtt. Jócskán elidőzünk itt a finomságok között, többek közt megkóstolom a házi vajat, háát valami isteni!:) A lábunk alatt apró patakocskák kezdenek el csorogni.. 8kor mi is arrébbcsordogálunk, a 3 fiú elhúz én maradok a nyugodt, vénasszonyos tempómnál. Menjenek csak, nekem még mindig az az elvem hogy ha csak lehet a gyorsabbakat nem feltartani, menjen aki bírja. Villámlik és dörög s úgy elkezd szakadni az eső hogy pillanatok alatt átázik mindenem s fááázni kezdek. Addig zizegek amíg azt is benézem amikor a K-P visszatér balra az erdőbe:/ Hosszabb reakcióidő után veszem észre úgyhogy maradhatok a hülye betonon ahol hömpölyög a víz. Mire felérek Pap-rétig nem is izgatom magam azon hogy a réten bokán felül merülhetek a hűsítő égi áldásból gyűlt minitavacskákban. Innentől ismét a K-et kell követni és nagyon hasonlítanak a körülmények is arra a T100ra..talán összedumáltak a szervezők Csanyával aki elintézte a feelinget?;) Mortyogok a kidőlt fán hogy nem bírják arrébb tenni aztán az Urak asztala után előveszem a lámpám bár még látni de nem akarok orra esni vmi vacakban. Felkapcsolva a megszokott fény helyett homály van.. kicserélem az elemet de azokkal egyáltalán nem világít úgyhogy marad a félsötét üzemmód.Nem csoda, tegnap végigvilágította szegény pára az éjszakát. Szerencsére elég jól ismerem ezt a részt, nagy meglepetés nem érhet. Aztán eljő a sötétség és kitapasztalom hogy vagy magam előtt látok olyan 50-100 centis részt v a nagyon közeli fákon a jelzést nézhetem meg egyéb variáció nincs. Így meglehetősen izgalmas a menet, a Moli - pihenőtől vagy fél órán át ereszkedek:) Nagy nehezen kiérek az esővédő házhoz ahol az utolsó pont vár. Leülök, eszem -iszom , nem akaródzik továbbmenni mert sejtem milyen fantasztikus élmény lesz a végén lemenni a Fellegvárból Visegrádra...A Nagyvillámtól még csúszkálok egyet a sáros ösvényen a parkolóig. Alig várom a lépcsőket s azon túl mély levegő , tyúklépésben lefelé. Talán szó szerint mert érzésem szerint én mehettem le itt a leglassabban aki nálam később ért le az csalt és visszafelé is ment közben:) A kápolnáig kimerítem a kövekkel és a felmenőikkel , idehordóikkal kapcsolatos szókincsem majd mikor már majdnem leérek éjfélt kongat a templomóra.Elsétálok mellette; be az iskolába a célba. Mire ideértem éppen nem esik..Jó beérni talán a melegvíz hiányzott csak az örömök közül. Nagyon nem kellett altatni ezek után.. valamikor éjjel felébredve félálomban tudatosult bennem hogy szakad az eső és vannak akik most is kint küzdenek.. nekik lehetett rosszabb.
A rendezés szerintem nagyon jó volt, az ellátás szintén, az útvonal néhol elég sűrűs- bozótos de kell a kaland az emlegetett ősök leszármazottjai ne tojjanak be egy pici szederszártól, csalántól:) - gyűjtésbe: 3 db. kullancs- A szúnyogokkal és az időjárással hadakozó pontőröknek külön köszönet a kitartásukért, kedvességükért. S ne feledkezzünk el a túra apropójáról sem!
Reggel a nagy tömegre számítva már fél nyolc előtt a rajtba mentem, hogy kényelmesen tudjak nevezni. Odafele a 139-es buszon találkoztam Joeyline-al, ő még tanakodott, hogy 70-re vagy 45-re jön, végül a hosszabbikat választotta ő is. Mire a rajtba érkeztünk már számos túrázó összegyűlt, sok ismerős arcot lehetett látni. Gyorsan lebonyolítottam a nevezést, megettem a reggeli lekvárosomat és vártam a 8 órai indítást. Fő célom 22:15-re legkésőbb beérni a rajtba, hogy elérjem az utolsó vonatot, mert vasárnap az Óbudai körtúrára akartam menni, s ha elérem a vonatot fél 1-re hazaérek, s nagyjából kipihenem magam reggelre. Normafáig városi terepen haladt a túra a Tojás 40-ről ismert zöld jelzésen, majd ezután elbúcsúztunk a főváros utcáitól és belevetettük magunkat az erdőbe. A leereszkedést a makkosmáriai templomig tempósra vettem, mert tudtam, hogy felfelé lassabban haladok. A ponton kaptunk egy Snickers csokit, amit útközben el is falatoztam. A következő pontig, a Budakeszi műútig elég hullámzó terepen mentünk, felfele mindenki megelőzött, lefele visszaelőztem. Egy-egy kisebb sárfolt fel-feltűnt, de könnyen ki lehetett kerülni őket, amúgy a túra további részeire sem nagyon volt jellemző a sár szerencsére. A ponton feltöltötték a Normafán kapott fél literes üvegemet, bár jobban jártam volna, ha inkább megválok az üvegtől, hiszen a táskámban több, mint egy liter szörp volt, s amúgy se szoktam sokat inni túrán(később meg is lett a böjtje a sok víznek). Ezután a Vadaspark mellett elhaladva mentünk tovább a Petneházy rétig, ahol sajtos és hagymás pogácsából választhattunk. Én az előbbiből vettem is egyet, nagyon finom volt, csak nekem egy picit száraz, de sok vízzel sikerült legyűrni. A sok-sok túráról ismert piroson(utoljára, ha jól emlékszem, a Budai trappon jöttem itt, visszafelé) közelítettük meg Nagykovácsit, ami egyben a 20-as táv célja volt. Itt rétessel kínáltak minket, s bár éhes nem voltam, de megkívántam, de csak egy felet sikerült elfogyasztanom. Mivel elég hamar beértem ide (11:45-re), így egy rövid pihenőt engedélyeztem magamnak, majd felfrissülve indultam tovább. A sárgán vágtunk neki, a kisebb emelkedőkön megint megelőztek páran, de egyenesekben már tisztes távolságból ugyan, de tudtam tartani a tempót. Végre megcsodálhattuk a Kitörés útvonalát nappal is, hát nem nagyon ismertem rá az akkori tájra, igaz akkor a szakadó hóesésben csak az előttem haladók bokáját figyeltem, most viszont szép kilátás nyílt a környező településekre. Hamar kiértünk a rétekre, ahol elhagytuk a jelzést és szalagozás mentén haladtunk tovább. Itt a gyomrom elkezdett vacakolni, olyan hányingerszerűséget éreztem, de először nem nagyon foglalkoztam vele, azt hittem sokat ettem, s ha megéhezek elmúlik(volt már rá példa). Ezért a Perbál, malomfőldek ellenőrzőponton csak egy fél pohár vizet ittam, a ropit a táskámba süllyesztettem,a paradicsomot meghagytam a pontőröknek. Bementünk Perbálra, itt többen meglátogatták a helyi "vendéglátó-ipari egységeket a fűúton", én viszont haladtam tovább kifelé a faluból. A gyomrom itt már kezdett nagyon rosszul lenni, próbáltam picit visszavenni a tempóból, Szomorig azonban nem nagyon akartam megállni. Elhagytam a gombaüzemet, majd engem hagytak le a Perbálon megelőzött túratársak. Az egyik túratárs rákérdezett, hogy jól vagyok-e, én elmondtam neki, mi a helyzet, azt mondta, lehet, hogy a sok víz és a kevés só miatt, és adott nekem egy adag sóoldatot (ezúton is nagyon köszönöm), amit én eltettem Szomorra, mert addig nem akartam megállni. Nem tudom végülis mi okozta a bajt, lehet a sok víz, vagy a sok étel, vagy a Nagykovácsi utáni túl gyors tempó, de akár ezek kombinációja is. Anyácsapusztán egy gyors pecsét, ahonnan egy alternatív útvonalon haladtunk, kikerülve a kiöntött tavat. A Kakukk-hegyről nem túl jó emlékeim vannak a Kitörésről, akkor kb. 2 lépésenként kellett megállnom, hogy fel tudjak mászni, most összeszorított fogakkal szépen lassan, de azért egy szuszra felkaptattam, majd a pecsételés után azzal a lendülettel le is ereszkedtem a hegyről, egészen a 10. ellenőrzőpontig, a szomori kultúrházig. Egész út során erre a gulyásra vártam, ám most egy falatot nem bírtam volna lenyelni így ezt kihagytam, viszont az illata nagyon jó volt, kénytelen voltam azzal beérni. Elfogyasztottam az Anyácsapusztán kapott sóoldatot, s pihentem egy 20 percet. 16:15-kor indultam el tovább 27,6 km volt még hátra, s 6 teljes órám a vonatig, tehát úgy számoltam, hogy kicsit visszafogottabb tempóval is elérhetem a vonatot. Úgy látszik a pihenés és a sóoldat megtette hatását, bár Gyermelyig még kicsit szenvedtem, de a Gyermely utáni emelkedő után jobban lettem. Itt eléggé szétszakadt a mezőny, legközelebb csak Tarjánban találkoztam túratárssal, de jó is volt egy kis egyedüli szakasz. Ekkor elkezdtem érezni, hogy Nagykovácsi óta nem ettem semmit, de azért csínyán bántam a szilárd táplálékkal,ezért a gyarmatpusztai ellenőrzőponton elővettem a Perbálon kapott ropit, s útközben egy-egy szálat elrágcsáltam(túl sok nem fogyott, a fél zacskó még mindig itt hever mellettem). A tarjáni halastóig egy kellemes, kissé hullámos úton mentem, ahol egészen jól lehetett haladni, néhol egy-egy nagyobb pocsolya és kidőlt fa nehezítette a haladást, de könnyedén ki lehetett kerülni eme akadályokat. Itt a pontőr srác közölte, hogy nem lesz szalagozás, a leírás alapján találjam meg az utat, vagy menjek egyenesen végig a műúton. Először azt hittem, hogy a kettő egy és ugyanaz, ám az itiner tanulmányozása után rájöttem, hogy a hivatalos út egy patak mellett megy, én ezt választottam, szerintem jobb is volt a puha föld a kemény aszfaltnál (a többiek viszont inkább a műutat választhatták, mert mindössze egy ember lábnyomát láttam magam előtt az ösvényen). Így érkeztem meg a tarjáni templomhoz. Itt megint csokit kaptam, illetve ezt most a táskám kapta, én pár szál ropit majszoltam el két pohár vízzel. Fél nyolckor indultam tovább, volt még bő két és fél órám a vonatig és 12 km-em a célig. Egy elég veszélyes úton hagytuk el a falut, s tértünk rá a kék+-re. Az előző pontőr felhívta a figyelmet, hogy ha egy elágazásnál majd egyenesen menjünk be a bokrok közé. Ha nem szól, valószínűleg meg sem fordult volna a fejemben, hogy arra van út, az amúgy is kicsi ösvényt teljesen benőtték a bokrok, ahogy haladtam benne előre azt vártam mikor fog teljesen eltűnni az ösvény, azonban nem tűnt el, hanem kiért egy szép széles útra, ahol jól lehetett haladni, amíg egyszercsak el nem vesztettem a jelzést. egy rét szélén egy vadászlesen még láttam majd utána sehol. Két túratárs utolért, elővettem a Gerecse térképemet, de nem nagyon sikerült rájönni, merre van a jel, egy GPS-es kolléga is csatlakozott hozzánk, de ő se tudott sokat segíteni. Miután minden utat bejártunk visszatértünk a rét szélére, ahol sréhen jobbra tért be a K+, a jelzés jó 5 méterrel beljebb volt felfestve, amit szépen eltakartak a faágak. A két túratárs szintén a vonathoz sietett, ám én nem tudtam velük tartani a lépést hamar otthagytak, egyedül baktattam be Koldusszállásra, közben találkozva néhány már visszafele jövő hosszútávossal. 21:03.kor voltam Koldusszálláson, lélekben már feladtam, hogy elérem a vonatot, ugyanis volt még hátra 5,8 km, ráadásul egy plusz nehézséggel kellett szembenéznem, ugyanis nem volt lámpám, mert a reggeli kapkodásban otthon felejtettem. A kék négyszög leágazását sikerült rögtön benéznem, a sárgán rohangáltam fel-alá, végül aztán elindultam egy jelzetlen úton, ami a térképet tanulmányozva az pont belevitt volna a sárga négyszögbe, ami aztán a belefut a kék négyszögbe, azonban a sárga négyszöget nemigazán sikerült megtalálni, így saccra elindultam mindig azon az ösvényen, amerre lennie kellett a jelzésnek. Ki is értem egy rét szélére, balról fényeket pillantottam meg, két hosszútávos túratárs volt. Nemigazán tudtam tartani a tempójukat, már eléggé kivoltam, de rendesek voltam, mert az elágazásoknál megálltak, többször hátranéztek, köszönöm nekik is. A végén, mielőtt kiértünk az útra volt egy kis bizonytalankodásunk, egy szűk, benőtt ösvényen mentünk, ahol hirtelen eltűnt a jelzés. Lámpás társaim azt mondták, hogy ez nem jó út ,mert eltűnik az ösvény, menjünk vissza. Visszamentünk, megvizsgáltuk a jelzéseket, majd elindultunk ugyanarra, kiderült, hogy kb. 2 méterrel kellett volna továbbmenni, a jelzés meg valószínűleg valahol kitért egy 2 m-re lévő párhuzamos útra. A Panoráma úton felfelé nagyon nyáresti sétálósra vettem a tempót, a vonatot már sehogyse értem volna el, nem volt értelme sietni már. Végül 22:45-re értem be, 14:45-ös menetidővel. Valószínűleg, ha a végén nem tévedek el simán beértem volna 22:15-re. De szerencsém volt, egy túratárs épp akkor ért be, s felajánlott egy fuvart Pestre, így megúsztam a Tatabányán éjszakázást, neki is köszönöm. Bár az utolsó buszt már nem értem el, de az éjszakai busszal negyed háromra hazaértem, s valamit még tudtam aludni a vasárnapi túra előtt. A túrát megúsztam (végre!!!) vízhólyag nélkül (illetve a sarkamon lett egy kicsi, de másnapra elmúlt), a gyomorproblémáimon kívül más gondom nem volt.
Köszönet a szervezőknek, nagyon jó túra volt, az ellátás talán túl jó is, az utolsó részekre elfért volna egy-két szalag, valamint külön köszönet a túratársaknak a sóoldatért a fényért és a fuvarért!
És természetesem le a kalappal a hosszú távon indulók előtt, gratulálok nekik, akár beértek, akár nem!
Kihívás, ezzel jellemeztem, amikor megláttam a túrák között. Már tavaly hallottam róla év vége felé, hogy készül egy újabb őrület, amolyan igazi teljesítménytúra. Egész idáig erre készültem, lélekben is, mivel ezek a távok a legtöbbször fejben dőlnek el.
Feleségem és az ismerőseim csak annyit mondtak, nem vagy normális. Volt aki megjegyezte, erre már kifejezés sincs.
Előzetesen végigböngésztem a térképet, és magamban alcímnek a "mixtúra" nevet adtam a túrának. Elnézést kérek a rendezőktől, ezzel nem a túrát és a szándékot akarom(tam) gúnyolni. Ebben a túrában azonban minden jelentősebb hosszú táv egy egy részlete benne volt. (Kitörés 60 - az egyik kedvencem -, Sárga 70, Kinizsi 100 stb.) Most így egybe gyúrva egy kicsit ilyesztő is volt, de egyben figyelemfelhívó is.
Eljött a nagy nap, 2010. június 19. Fél hét körül érkeztem meg a Turul szoborhoz Budapestre. A rendezőkön kívül ekkor még nem sokan várakoztak, de ahogy közeledett a nyolc óra, úgy szaporodott az emberek száma. Előnevezéssel bíztosítottam a helyem, így gyorsan sikerült a formaságokon túlesnem. Kitűző, póló, mindkettő elegáns, és a túra méltóságához illő. A műanyagpoharat is eltettem emlékbe, mert ilyenkor a kis bádogbögrémmel együtt clappogok.
Ismerős arcok a hosszú távra nevezők között, üdvözlések, jó kívánságok, majd eldördült a képzelezbeli startpisztoly és irány a Normafa. A mezőny már az elején kezdett szóródni, bár ekkor még a rövidebb távosok is közöttünk voltak. Az útvonal részletei az itinerben és a ttt.tr.hu honlapon olvashatóak.
Szomorig tulajdonképpen az volt a furcsa számomra, hogy nappali fényben tettem meg ezt a szakaszt. Eddig csak a Kitörés 60-ról, a hóról és az éjszakáról ismertem ezt a tájat. Az ellátás az pazar volt. Minden ellenőrző pontot, inkább etető pontnak lehetett volna nevezni. Ásványvíz, ropi, paradicsom, nápolyik és rétesek különböző vállfajai. Vésztartaléknak bepakoltam 8 müzliszeletet, másfél liter italt, de elő sem szedtem, mivel minden ponton habzsi-dőzsi volt. Köszönet a pontőrőknek is a lelkes kiszolgálásért, és a rendezőknek a profizmusért.
A tarjáni kék kereszt kicsit elbújt, az őzek és szarvasok biztosan könnyen meglátták. Szinte járatlan ösvényen kellett a kék sávig eljutni. Ennyi hiányosság úgy hiszem elnézhető.
Tóth "Hak" Petivel és egy Gábor nevű sráccal (bocs, a vezeték nevedet elfelejtettem) tettem meg Tatabányáig az utat. Péter eredetileg a 45 km-es távra nevezett, de ahogy Szomoron megette a felséges gulyást, úgy az étvágya még jobban megjött. Talán ő az egyetlen aki rövidebb távról hosszabbra nevezett át. Úgy gondolta, hogy átlép a 70 km-re és tovább jön. Vagy csak még egy Turult akart látni? 19.45-re megérkeztünk Tatabányára. Peti és Gábor itt átvette az oklevelét, kitűzőjét, aztán siettek a vonathoz, mert volt még 40 percük.
Nekem itt a feleségem depózott. Hozta a fejlámpámat, meg vacsorát. Azért aggódás is volt benne, megkérdezte, hogy biztosan tovább megyek-e, nem elégszem-e meg a 70 km teljesítésével. Magabiztosan a tovább mellett döntöttem, márt csak azért is, mivel kb. 20.15 kor indult innen tovább Márton Dani és a cimborája.
Lassan besötétedett. Megélénkült az erdő. Láttam egy őzet is, aztán az OKT felé tartva sok apró "szentjánosbogár" jött szembe velem. A többi túrázó fejlámpája volt. Kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak, majd belevesztünk a sötétbe.
Az út az mintha lekvárral lett volna bekenve. Sötét, csúszkálás, megmártózás a pocsolyában, majd a Vértestolnai műút és utána a Bányahegy. Itt kezdtem el érezni, hogy fáradok. A pontőrök sátra mellett levackoltam és aludtam egy fél órát. Ezt követően megittam három doboz energiaitalt, ami egy kicsit felrázott. Törtetés tovább, mert még több van előttem, mint mögöttem.
Pusztamarótra ledöcögve, rétessel erősítettem magam, aztán Attilával folytattuk az utat. Lépkedtem, lépkedtem, de a lábaim, inkább a bal combom szép finomal elkezdtek jelezni, hogy nekik talán elég volt ebből a mulatságból. Öszeszorított fogakkal eljutottam Péliföldszentkeresztre, majd onnan át Mogyorósbányára. Vasárnap reggel 3/4 8 volt. A Kakukk sörözőhöz érve tudtam, hogy vége... Eddig tartott. Számolgattam az időt a pontőr sráccal. Még lett volna 28 órám, ami 3,2 km-es átlagot jelentett volna, meg azt, hogy nem állhatok meg szinte sehol.
Megmérettem, és könnyűnek találtattam. Kiszálltam... 109 km. Ennyire voltam hitelesítve. Telefon haza, nejem jött kocsival, majd elautóztunk Esztergomba az előre küldött csomagomért. Baksa Józsi meglepődve nézett rám, hogy feladtam. Ez van. Megkaptam az oklevelem a 109 km-ről és az Árva Vince 70 kitűzőjét, mert azt azért teljesítettem.
Gratulálok mindenknek, aki indult bármelyik távon. A 192-ön indulóknak és szintidőn belüli beérkezésüknek pedig különösen. Kemény kűzdelem volt önmagukkal és a km-ekkel.
Köszönet a rendezőknek, hogy itt lehettem. Kár lett volna kihagyni!
