Karszt 70
Prológus
Aggtelek. Osztálykirándulás, családi kirándulás. Valamivel késõbb Kéktúra, rá két évre magántúra, csak úgy, mert kedvem volt. Néha a kezem ügyébe akad a vidék térképe, nézegetem, kitalálok útvonalakra lehetõségeket, kapcsolódó logisztikát. A Karszt út a határ túloldalán, a Csengõ-tetõ, a tornanádaskai szárnyvonal beutazása és valami túra utána, ezek fordulnak meg a fejemben. Ehhez képest tavalyig semmi, akkor teszünk egy barlangi sétát, utána vágyakozva nézegetem az ismeretlen és ismerõs irányok felé induló turistautakat. Jön a hír, hogy lesz itt teljesítménytúra: vidámság, öröm. Kerek repkény még annyiszor sem járt az Aggteleki-karszt területén, mint én. Elmegyünk, hajt a kíváncsiság.
Indulás
A kávé Ózdig sem tart ki, a kátyúk kerülgetése tart ébren. Bánrévén megússzuk az öröksorompót. Aggtelekre érve ismerõsökkel találkozunk, rögtön a parkolóban: Nagy Attiláék készülõdnek, összefutunk még SzLA-val és cr_lupinnal. Elintézzük a papírmunkát, kedves, lelkes rendezõk írnak fel egy nagy papírra, késõbb tudjuk meg, a hosszútávon ma tizennégyen indulunk el. Feltûnik a rendezésben résztvevõk nyakában lógó igazolvány, SzLA homályosít fel, hogy a Gyalogtúrázók XVII. Országos Találkozójának része ez a túra is. TúrÁSZ odajön hozzánk, gyorsan felírja a papírról hiányzó 10-es ellenõrzõpontot, lemaradt a Szalamandra-ház, most megvan. SzLA ránk néz: indulunk? Indulunk. A barlangtól kapaszkodunk fel a tetõre, csodaszép kilátás nyílik a falu körüli rétekre, szántókra, az azon túli dombokra. A messzeségben a Bükk vonulata kéklik. Egy ideig Aggtelek házaival párhuzamosan botladozunk a karros terepen, majd belépünk a sûrû, sötét erdõbe. Széles, jól járható gyalogút vezet Jósvafõig, jelzések térnek le a kékrõl, mi kihasználjuk a rendezõség ajánlotta kerülõutat, nem megyünk le a Kecsõ-völgybe, nem szeretnénk rögtön az elején csuromvizesek lenni. Szépen lassan megérkezünk az áthelyezett elsõ ellenõrzõpontra, amely így vagy két kilométerrel elõrébb került. Kapunk bélyegzést, lesétálunk a barlang bejáratához.
Megint az Északi Zöld
Érintjük az ébredezõ Jósvafõt, Tengerszemestül, majd meredek ösvényen kapaszkodunk ki, mellettünk az aggteleki országút szerpentine kanyarog, batár turistabusz szuszog fel a parton. Mi is szuszogunk, kicsit odébb a mûút hágójánál magasabban sétálunk a sziklák között. Vörös-tó következik, elõször a talaj miatt valóban vöröses színû állóvízzel, másodszor a barlang itteni bejáratával. Pontõrök várnak, Csocsó szeletet kapunk tõlük. Finom. Visszasétálunk a tó mellett a jelzések elágazásához, rátérünk a zöldre. Természetesen emelkedik, néhol a fától-fáig elvet követi az erdõben. Szép vidék. Megérkezünk a Béke-barlang egyik bejáratához, sehol egy lélek rajtunk kívül, csak egy benõtt víznyelõ és egy lezárt épület. A jel balra kanyarodik, követjük az elmocsarasodó, dagonyás utakon. A dagonyát szó szerint kell érteni, vaddisznók, szarvasok nyomait lehet észrevenni a bokáig érõ, feldagasztott sárban. A haladás is éppen, hogy megy valahogy, leginkább lassan. Amikor már kezdeném unni, akkor erõs balos kanyart vesz az út, zöld négyszög jelzés visz egyenesen az Éger turistaház felé, nekünk nem arra kell menni, hanem fel, az újonnan festett sávon és a néhol még megtalálható régi háromszögön a Pitics-hegyre. Egészen barátságosan meredeken kapaszkodunk egyre feljebb, végig erdõben, a fák hol sûrûbben, hol ritkábban szegélyezik a csapást. A hegytetõn ellenõrzõpont, a Borház-tetõ távolságát kell fölírni egy olyan irányjelzõ tábláról, amelyhez hasonlót utoljára a Zemplénben láttam... ez itt az Északi Zöld, õt követjük egészen hosszan.
Kerek repkény felmászik a rozsdaette kilátóra a hegy tetején, lelkendezve jön le, dél felé csodaszép a kilátás szerinte. Most zselé vagyok, nincs kedvem kilátózni, látva a létrák közti fordulókat. Lebattyogunk a hegyrõl, a turistaház már látszik, amikor kiszalad a lábam alól a talaj, ma elõször, de nem utoljára. Rendkívül elegánsan a kezemet a nadrágom szárába törölgetve érkezem a pontra, kis lemaradásban a többiektõl. Terüljasztalkámmal fogadnak a rendezõk: van zsíros, vajas, lekváros kenyér, nutellás háztartási keksz, savanyúság, inni pedig limonádé. Megállunk falatozni, közben megérkeznek azok a túratársak, akikkel a hegyen találkoztunk, hozzák Kerek repkény túrabotját. Ezúton is köszönet érte! :) Jóllakunk, indulunk. A jelzés réteken, ligetes erdõn vezet keresztül, nagyszerû kilátás nyílik minden égtáj felé. Délen a Bükk vonulata kísér, északon az Érchegység csúcsai sorakoznak, SzLA mutatja, melyik a Kloptány. Elõttünk a Szalonnai-hegység legmagasabb hegyén, a Csengõ-tetõn álló adótorony mutatja az irányt, kicsit közelebb a következõ ellenõrzõpontot látni. Trükkös kanyarhoz érkezünk, a precíz irányjelzõ táblát játékos kedvû helybéliek vagy hasonlóan játékos kedvû turisták 90°-kal elforgatták, így a kanyar ténye nem lesz mindenkinek egyértelmû. Nekünk az, továbbhaladva a bozótosban találunk is egy rejtõzködõ jelzést, megérkezünk Tornakápolna szélére. A faluba most nem megyünk be, a következõ dombtetõrõl látszanak a háztetõk, saccra harminc épületet számolok meg. Fenyvesben sétálunk tovább, már éppen kezdeném hiányolni a hegytetõt és sokallni a lejtõt, amikor megjelenik az adótorony, szinte az orrunk elõtt. Felsétálunk.
Vissza a Karsztvidékre
Körpanoráma fogad az adótoronynál. A látvány ugyanaz, mint a dombok gerincútján, csak sokkal teljesebb: kelet felé kiegészül a Rakaca-víztározó és az Esztramos látványával, odébb a megáradt Bódva völgye húzódik. Észak felé a közelben észrevehetõek a Jósva-völgy apró falvai: Szinpetri, következõ úticélunk, Szin és kicsit arrébb Szögliget. Felírjuk az aktuális kódot az itinerre, elhagyjuk a zöldet, hadd kanyarogjon tovább, Perkupa felé. Sétálunk lefelé, erdõben kanyarog az út, egészen hosszan, majd egy patak felázott talajú völgyében lyukadunk ki. Átkelünk, majd rövid kavarás, keresés után megtaláljuk a jelzett utat, amely a változatosság kedvéért tiszta dagonya, teheneket hajthatnak erre. Vele párhuzamosan gyalogösvény kanyarog a domb oldalában, ezt követve bukkanunk ki a Szinpetri feletti dombháton. Innen csak le kell gurulni a faluba, én ezt annyira komolyan veszem, hogy újra dobok egy hátast valami vizes fûcsomón. Megint. Szépen, sárosan trappolunk be az aprócska faluba, ahol megrohanjuk az elsõ nyomóskutat, vizet töltünk, megmosakszom. Helyreállított komfortunkkal elindulunk az ellenõrzõpontra, megszemléljük a kocsmát, sajnos csak kívülrõl, a négy órai nyitást nem lenne jó megvárni. Hiányzik egy kávé. A ponton megint kedvesek, aranyosak, begyûjtünk egy szelet kókuszos rudat. Szegényes, de rendezett porták között sétálunk ki a faluból, frissen felújított, meredek aszfaltút vezet a temetõ felé, rátérünk, hogy vízmosta, sziklás, hasonlóan meredek szekérútra térjünk le róla. Tõlünk balra, nyugat felé Szinpetri temetõje terül el a domboldalon, a sírhelyek között széles hézagokkal. Helyi szokás.
Az elõttünk álló emelkedõ kiérdemli a túra legcsoffasztóbb emelkedõje megtisztelõ címét. Meleg van, áll a levegõ és folyamatosan fölfelé kell menni, sokáig. Visszafordulva egy óriási foltos szalamandrát látunk meg a szemközti dombtetõn, nem messze attól a dombháttól, ahol az útvonalunk is vezetett. Nem kell megijedni, nem egy B kategóriájú horrorfilmbe csöppentünk, nevezett kétéltût kõbõl rakták ki szorgos kezek. :) Valahol itt elõz meg egy gyorsléptû úriember, ötletes védekezést talált a tarkójára a nap ellen. Menetelünk tovább, éles kanyarok követik egymást, majd erdõben emelkedhetünk egyre magasabbra, töbrök, óriási víznyelõk szegélyezik az utat. Olyan, mint a Bükk-fennsík, de mégsem egészen olyan. Jelzés érkezik balról, a Kéktúra széles útjába csatlakozunk, a széles úton még szélesebb pocsolyák nehezítik kissé a haladást, az erdõbõl kiérve lápos, zsombékos terepen mehetünk tovább. A haladást nehezíti a gyönyörû panoráma, a képeslapszerû táj. Mennydörgés szakítja meg az idillt, nemsokára a villámok is látszanak, Rozsnyó környékén jó kis vihar lehet. Bízunk abban, hogy nem látogat ide, vagy legalábbis ezt akkor teszi, amikor mi már a szelcepusztai esõházban, védett helyen pihenünk.
Hegyek között, völgyek között
Szelcepusztát egyébként innen már nagyon hamar elérjük, az esõházban a pontõr hölgyek várnak kedves szavakkal, zsíroskenyérrel, nutellás keksszel, sok-sok limonádéval. Szükségünk is van az élelemre, eddig nem sokat álltunk meg enni. Újra utolérnek Nagy Attiláék, Derenkig kísérgetjük egymást, majd Szádvár környékén végleg ellépnek tõlünk. A pihenõ után végre lejtõs úton haladhatunk, az út mellett az aggteleki Jurassic Park üzemel, a betongerendák közé sûrûn rakott, ujjnyi vasrudak félelmetes jószágok kitörését kell, hogy meggátolják. Leereszkedünk a Ménes-völgybe, megnézzük a Kéktúra egykori útvonalának a bejáratát: SzLA még arra teljesíthette a távot, amikor én jónéhány évvel késõbb erre jártam, már komoly tábla figyelmeztetett a terelésre. Elsétálunk a Puska Pál-forrás mellett, bõven zúg a víz a kifolyón és mellette mindenütt. Késõbb elhagyjuk a völgyet, Derenk felé tartunk a fenyvesben.
A romfalu megnevezés nem teljesen helytálló, ugyanis romjai csak az egykori iskolának vannak, a házakra csak néhány helyen utalnak az egykori alapozás nyomai, valamint néhány tábla, messzirõl veszélyes anyagra figyelmeztetõ jelzésnek tûnnek. Közelebbrõl már látszik: a táblák azt mutatják, kinek a háza állt itt és hová telepítették át. Derenkbõl nem sok maradt. A Kéktúra bélyegzõhelyénél megállunk felírni az itinerre a szükséges információt, sõt, még bélyegzünk is rá, ha már van nálunk tintapárna. Elhagyjuk a szomorkás hangulatú helységet, nem sokkal késõbb útkeresztezõdést találunk, észak felé eljuthatunk a Csempész-barlang felé, azon túl pedig Szádalmás felé ereszkedik a köves út. Innen már percek kérdése elérni Szádvárat, már messzirõl látni a falmaradványokat a hegy tetején. Felmászunk a romhoz, tartunk egy kis pihenõt, a kilátás miatt megéri. Repkény kinéz a falak felé is, én addig újabb adag kalciumos vizet készítek elõ. Dél felé a Csengõ-tetõ és a Szalonnai-hegység tornyosul, keleten Kassa kéményei ontják a füstöt. Körülöttünk pedig hegyek mindenütt, dél felé nyílik meg a völgy, ahol Szögliget házai sorakoznak. Lesétálunk a várból, a sziklák felé annyira elbambulok, hogy újra hanyattvágódom, a mai napon harmadszor. Felpattanok, mehetünk tovább, hosszasan a lejtõn, immár nagyon odafigyelve. Erdészeti utat találunk, éles balkanyart kell venni, ez az út visz le a Szalamandra-házhoz. Elsétálunk a biztató nevû Tetves-forrás mellett, most nem kell attól tartani, hogy kiszáradt lenne, de nem állunk meg vizet tölteni: van bõven nálunk és a ponton is kapunk inni. A pontõrök a félliteres gyümölcslén kívül (nem valamilyen ízû lötty, hanem minõségi gyümölcslé) újra kókuszos édességet adnak, Isten tartsa meg jó szokásukat. :) Nagy lelkesedéssel besétálunk a turistaházba, hátha adnak kávét. Szerencsénk van, óriási, ugyanis a büfében nincs kávé, a recepción viszont van és hajlandóak is fõzni nekünk. Nagy örömmel kortyoljuk el, majd érzékeny búcsút veszünk a hölgyektõl és a két pontõrtõl. Idáig elfelé jöttünk Aggtelekrõl, innentõl visszafelé talpalhatunk Aggtelekre. Talpalunk, szembõl két túratárs érkezik, õk is a hosszútávon vannak, de náluk nincs táska, meg úgy általában semmi cucc. Húú, de laza, gondolnám, aztán kiderül, hogy Szelcepusztán hagyták. Ügyes. ;)
Visszasétálunk a Ménes-völgyön keresztül, mellettünk patak rohan, majd egy felduzzasztott tó partján találunk szépen kiépített szúnyogetetõ helyet. Bezárul a kör, visszatérünk a kék jelzés elágazásához, ahol pár órával ezelõtt elkanyarodtunk. Újra érintjük a forrást, most iszom pár kortyot belõle, finom, jéghideg a víz. Felsétálunk Szelcepusztára, nagy örömmel fogadnak, megtudjuk, hogy a Szelce-völgy felé is bátran mehetünk tovább, nem jobb és nem is rosszabb, mint a terelésre kiírt kék jelzés. Ránézésre rövidebb, viszont sokkal látványosabb: ezt választjuk. A két srác mögöttünk ugyanígy tesz, mint azt késõbb meglátjuk, a nyomokból ítélve mi sem az elsõk között járunk erre ma. Hosszan kanyargunk a völgyben, mellettünk sziklás, karsztos hegyoldal észak felé, sûrû erdõ dél felé. Elõttünk pedig a délutáni, lemenõfélben lévõ Nap korongja és jó sok víz. Az út állapota egyébként nem sokkal rosszabb, mint a mai nap során bármelyik útnak volt, sõt, néhány trükkösebb gázlótól eltekintve még jobb is. A második ilyen gázlónál nem tudunk kerülni, vagy a zsombékban ellépkedni: tényleg gázolni kell, bokáig merülünk a hideg vízben. Gyorsan elszüttyögünk, hogy valamelyest száradjanak a cipõink. Közeledünk Jósvafõhöz, ezt nem a templomtorony, vagy háztetõk látványából lehet tudni, hanem a hucul ménes látványából. A lovakat most nem látogatjuk meg, éles kanyarral letérünk a sárga jelzésen, majd egy meredek, igen látványos parton leereszkedünk a Tohonya-patak szurdokába. Ez az útvonal egyik leginkább hatásvadász szakasza: mély, sötét szurdokvölgy, szikás úttal és a mindenütt folyó patakkal. Ügyességi szakasz következik, ki tudja úgy átugrani a vizet, hogy nem ázik be bokáig újra a lába. Megoldjuk, párszáz méter után kikapaszkodunk a szurdokból, éppen ott, ahol már a patak amúgy sem az úton folyik. A Szabó-kút nyelõje következik, mellesleg ellenõrzõpont, mellesleg az utolsó a túrán. Felírjuk a kódot, elsétálunk pár víznyelõ mellett. Aztán egy víznyelõn át, legalábbis a tanösvény táblája szerint, majd egy kissé susnyás lejtõt követõen megérkezünk Jósvafõre. A buszmegállóban várakozó két rendezõ segít abban, hogy ne az eddigi sárga jelzést kövessük, mert csak egy szép, ám fölösleges kört tennénk meg vele, hanem menjünk tovább, ki a faluból. A térkép nekik ad igazat: a mi utunk majd késõbb következik. Ismerõs hágóba kell felkapaszkodni, majd ismerõs út vezet a Baradla Vörös-tói bejáratához.
Sárga, de melyik?
Errefelé a térkép szerint a tanösvények és a sárga sáv jelzések szoros kapcsolatban állnak egymással. Ez itt például a papírforma szerint a Baradla-tanösvény. Egészen a Borókás-töbörig minden rendben is történik: szép erdei úton ballagunk a lemenõ Nap fényében. A barlangnál Kerek repkény felolvassa a követendõ irányelvet: „most már végig a S– a vezetõd.” Itt következik a „Szövegértés és az itiner helyes értelmezése” címû fejezet, a kezdõ teljesítménytúrázó kézikönyvébõl. Ugyanis a szöveg folytatása leírja a követendõ utat, mi viszont a térkép szerinti sárga sávra hagyatkozunk. Ezzel nem is lenne gond, ám a térképem hat éves és azóta bizony történtek változások, például ezen az úton is. Mi lelkesen továbbmegyünk a sárgán – miután meggyõzõdünk arról, hogy a másik úton csak K+ jelzés van eleinte. A töbörbõl egy õz néz mereven, füleit néha hátracsapva. Magában biztos visít a röhögéstõl, nem mi vagyunk az elsõ túrázók ma, akik erre tévednek. Mi követjük a kissé régi, majd feltûnõen régi sárga jeleket és a távvezeték térképen is jelzett elágazásánál tartunk, amikor rájövünk, merre is lett volna a helyes út. A térkép alapján viszont prímán követjük az itt már egyáltalán nem létezõ sárga sávot és visszatérünk a helyes útra, ahol az megérkezik az országút felõl. Ezt is láttuk, még csak nem is volt csúnya az út, bár, ha egyenesen maradunk, elõbb-utóbb eljuthattunk volna Trizsre, esetleg Imolára is. Szép vidék a Galyaság. :) A korrekció után már minden különösebb esemény nélkül követjük a nyomokat a letaposott fûben, egészen az Aggtelek tábláig, onnan pedig bekevergünk a szalagok mentén a célba. Néhány lelkes túrázó a Tó-hegyi-karrmezõn bóklászik, élénk színû pólók virítanak a fehér sziklák között. Kikerüljük a színpadot, a sörsátrat és az édességes pavilont, feliratok sokasága mutatja a célt. Itt némi bizonytalankodást követõen megtaláljuk a tényleges célt jelentõ asztalt, lelkes rendezõ ír nekünk oklevelet, kapunk kitûzõt is. Ipari kémkedés címén lefotózom a 70-es táv nevezõinek listáját, amikor éppen beérkezik egy pár, õk is a 70-esen. Kapunk némi paprikás krumplit, finomat, meg jó meleg teát. Megvacsorázunk, majd búcsút veszünk SzLA-tól és a rendezõktõl. Még szerzünk egy kávét a találkozgató, (bõszen cigarettázó, khmm) gyalogtúrázók között sorbanállva a büfébõl, majd visszasétálunk a parkolóba. Vidám kis túra volt, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és SzLA-nak és Nagy Attiláéknak, amikor éppen találkoztunk. :) Köszönet továbbá a rendezõknek, néhány apróságon még lehetne javítani, de voltaképpen semmiben nem szenvedtünk hiányt: gyönyörû útvonal, bõséges szolgáltatás, szép díjazás. Néhány plusz ellenõrzõpont (akár bója vagy valami kód) még talán belefért volna, fõleg az utolsó szakaszra, valamint néhány helyen egy-két szalagot elviselt volna az út, fõleg ott, ahol várható volt, hogy a mezõny vége már sötétben érkezik. Külön szeretném ezúton is megköszönni Tibetnek az elõjelentkezés intézését. Hazafelé azon spekulálunk, hogy jövõre vajon mekkora esélye lesz egy következõ rendezésnek...
-Kékdroid-
Képek |
