Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
OttorinoTúra éve: 20172017.07.06 06:55:44
megnéz Ottorino összes beszámolója

Kazinczy 50 Szalánc 2017.07.01.


Táv: 54,2 km; Szint: 1930 m; Szintidő:13 óra

Köszönhetem a Balaton-átúszás halasztásának és nem utolsósorban Végh Gyulának, hogy indultam ezen a rendezvényen.

Háromnegyed öt tájban a Hősök terén szállok be Gyulához. A fedélzeten jelen van még Kákonyi Irénke és Darabos Zoli. Tempósan szemerkél az eső, de hát ez nem jelent semmit, az ország északkeleti csücskében még akármi is lehet. Utunk az autópályán egyre lehangolóbbá válik; sötét összefüggő felhőzet alatt utazunk, percről percre mind több esőcsepp végzi a szélvédőn. Miskolc után se javul a helyzet, a pocsolyák tükrét sűrűn torzítják növekvő karikahullámok. Füzéren a Kézmûvesház parkolójában ernyőt nyitok, hogy legalább az autótól a teraszig ne ázzak meg. Sorban érkeznek a tegnap óta úton levő, ülepig sáros túrázók. Többen közülük úgy határoznak, hogy eddig, és netovább! Tóth Feri tűnik fel a pontőri asztal előtt. Áttetsző halványkék esőköpenyt visel, melynek csuklyáját a fejlámpája pántja rögzíti a fejéhez. Rövidnadrágja sáros lábikráját engedi láthatni. 100 km megtétele után még jó erőben van, ezt bizonyítandó ugrik kettőt függőlegesen, majd a hosszú terasz etető részlegébe megy levest vételezni. Raftert látom az egyik asztalnál; mosolyog, de már meglehetősen mélyről néz ki a fejéből. Üdvözöljük Wehner Gézát a főrendezőt és megpróbálunk úgy benevezni, hogy négyünknek egyforma rajtidőt rögzítsenek. Ez csak hármunknak sikerül, mert amikor Zoli nyújtaná a nevezési lapját, a rendszer kirakja az elakadásjelzőt. 15 percig fogy a szintidőnk úgy, hogy nem teszünk meg egy lépést sem, Csak állunk, és toporgunk, mint versenyló a bokszában. Végül egy egész bandával indulunk meg az esőben, mert velünk tart még Mirk Krisztina és barátnője Faragó Anna (Pannika) is. Valamivel előttünk jár Ferike és útitársnője Őze Erzsébet. (0 km; 08:30')

A faluból kivezető utcákon kezdjük [K+] egy kicsi emelkedő is van benne. A következőkben a tájból gyakorlatilag semmit nem lehet látni az eső, és az alacsonyan lebegő felhők miatt. A magányosan baktató Vincze Zolit érjük utol, aki Ferikéhez hasonlóan már a háta mögött tudhat egy esős éjszakát és 100 km-t a 200-ból. A Bodó-rét esőháza után Ő figyelmeztet egy balos letérőre. Erdei útra érünk, ami biztosan nagyon szép, ha nincs ilyen nappali alkonyzóna, mint most. Novembert idézi az időjárás.

Lassan elérjük a magyar-szlovák határon futó északi [Z-] jelzést, amin élesen balra (Ny) fordulunk. Leérünk egy patakhoz, ahol két köhögési roham között Joeyline éppen leigazol egy ellenőrzőlapot. Egy sátorban dekkol, és csak a kezét dugja ki a következő lapért. A hanghordozásából jövök rá, hogy ő az. Nem irigylem, ideiglenes lakhelyén spontán vizesblokk keletkezett.

1. EP. Eszkárosi-patak (határ XVII.18.) 6,7 km; 10:10'

Átlépjük a patakot, és kimászunk egy rétre. Távolabb Ferikéék gyalogolnak, őket követjük. Egy újabb rét után balra tartunk egy erdészeti mûúton [P-]. Vincze Zolitól megtudjuk, hogy ezen fogunk hosszan menni, majdnem a következő ellenőrzőpontig. Nem szeretem a műutazást, de esőben jobb, mint dagonyázni. Az előző réteknél már permetezéssé szelídült az eső, a kapucnit hátra lehetett lökni. Azt gondoltam, hogy bevált az előrejelzés, miszerint reggelre eláll az eső, délután felszakadozik a felhőzet és a Nap is kisüthet. Ezzel szemben most még jobban ráerősít az eső, és feltámad a szembeszél, minek következtében (esőköpeny ide, esőköpeny oda) elölről alsónemûig vizesek leszünk. Darabos Zoli azt mondja, hogy utolsókat rúgja az eső. Téves. Egy kicsit visszaenyhül az intenzitása, de marad az eső. Ferikétől tudjuk, hogy tegnap este 10-től esik. Még az a szerencse, hogy nincs hideg. Nagy forgalmú úthoz érünk, mellette jobbra, földúton érünk be a faluba. A vár alatt elhaladva, mérnöki pontossággal lerakott térkövekből álló járdán érjük el a kocsmát, ahol vendégül látnak egy vágott sörre, vagy egy kofolára.

2. EP. Nagyszalánc, kocsma. (15,8 km; 11:58')

Igazolás és kofolázás után az utcai fronti etetőponton kalóriát pótolunk. A lányok napsugarat hallucinálnak, de a fényjelenséget a teraszon felállított hatalmas reklámernyőn átszûrődő sárgás szín okozza. Tetemes időt töltünk a vendégmarasztaló környezetben, nem is nagyon van kedvünk kimenni a vadonba. Esszük a változatos ellátmányt, pusztítjuk a Krisztina fasírtját, odázzunk az elkerülhetetlent. Végül mégis elköszönünk, és visszamegyünk egy darabon a falu főútján, majd a szalagos utcában nekivágunk a várhegynek. Két vasúti kocsiból kialakított házikó mellett emelkedünk. Egy takaros kis tó mellé érünk. Krisztának szólunk, hogy fürödhet, mert indulásunkkor mondta, hogy hozott fürdőruhát is, hogy megmártózhasson az Izra-tóban. - Ez még nem az Izra-tó - mondja. És tényleg, ez még baromira nem az. ([P-] majd [PL] )

Nagykiterjedésû haragosszürke felhőtömeg fenyeget az égen. Megint csak a lányok optimistábbak, azt mondják, hogy elfelé megy. Ez csupán óhajnak bizonyul, az erősödő szél felénk fújja a gyalázatot. Nem csak Krisztina, de mi is fürdünk, pedig mi nem hoztunk fürdőruhát. A cipőink vizes fûtől és sártól lucskosak; a kocsmához vezető szakaszon elölről már átáztunk, most pedig a seggünk partját mossa a víz, úgyhogy innentől kezdve már minden mindegy. Legkedvesebb túratársaim már az indulás óta azon rugóznak, hogy nesze nekem Balaton-átúszás, two in one megkaptam. A hozzánk képest 100 km többlettel bíró, és mégis fürgébb Ferikéék már lefelé jönnek, amikor mi a szerpentin utolsó kanyarába dőlünk bele.

3. EP. Szalánc vára. (17 km; 12:42')

A két ifjú pontőr egy falmélyedésben műanyag ponyvával próbál védekezni az eső beverése ellen, de az elemek erősebbnek bizonyulnak, a ponyva a sarokba repül. Gyula és Zoli ítéletidőben is képesek egy tájékoztató táblánál a vár történetéről informálódni. Merje valaki azt mondani, hogy faragatlan nép a magyar! Felhőszakadás közben is nekiáll arról olvasni, hogy ki, kit rúgott valagba a vár falainál, vagy azokon belül több száz évvel ezelőtt. Visszaereszkedünk a nyeregbe, és jobbra fordulunk a szalagozás mentén. Hiába szélesebb ez az út, de sarat kikerülni csak sárban tudunk. Ideális díszlet ez a Lear király őrülési jelenetéhez, de ennek az előadását most kihagyom. Kellene hozzá aláfestésnek egy nagy villámlás késleltetett dörgéssel a háttérben. Hirtelen megint kultúr környezetbe kerülünk. Házak, rendezett park, JEDLA feliratú portál gusztusos egytálételek képeivel. Egyetlen teremtett lélek sem mutatkozik idekint. Szalagokat vadászva forgolódunk az utcákon; az eső csendesedik. Faluvégén nem kurtakocsma, hanem megint sáros út. A tócsák szélein áthatolhatatlan cserjék kötözködnek. Sarak és tócsák váltják egymást, jobban már úgyse ázik be a cipőnk - ...!

Egy csapásra megváltozik a világ, amikor sugarak döfik át a felhőtakarót, majd egyre tágul a rés; kisüt a Nap. Háromszoros éljen a jelenségnek. Kezdhetünk száradni. Kb. öt órai beható ázás után ezt nagyra értékeljük.

Egy gumiabroncsokkal határolt hosszú placc mellett megyünk el. Féknyomok vannak rajta. Vagy felszálló- vagy gyorsulási pálya, vagy mindkettő. Lassan kiérünk egy országútra. Nem látunk se jelzést, se szalagot. Elő az itinerrel! Hohó! A felszállópályánál kellett volna jobbra kanyarodni, de annyira bámultuk az ellenkező oldalon levő pályát, vagy a gyönyörű kék égboltot, hogy valószínûleg nem vettük észre a behívó szalagokat. Mindegy, vissza nem megyünk. Ha jobbra lent az a falu Kalsa, akkor meg vagyunk mentve, ha nem, akkor el vagyunk veszve. Fixírozzuk a távoli helységnév-táblát, de csak később válik olvashatóvá a KALSA felirat. Remek! A falu főutcáján rajtunk kívül csak egy kutyasétáltató nő testesíti meg a forgalmat. Nyilazott tábla mutat be jobbra egy emelkedős utcába; rajta a felirat: JEZERO IZRA. Erősítésként megjelenik még a [S-] jelzés is. Igen, őt kerestük. A szélesebb út az erdőben ösvénnyé szûkül. Már-már idegesítően erős csobogást lehet hallani; nagy mennyiségû víz zúdul le a hegyekből a patakokban, néhol még az út kellős közepén is folydogál. Magas a vízállás, a patakátkeléseknél nem ússzuk meg szárazon. Gyula egy arisztokrata meztelencsigára lel. A mostanság látható barna színû, spanyol eredetû csiga helyett egy kéket nézegetünk. Zoli egy sokak által utált politikushoz hasonlítja, a gerinctelensége miatt. Szerintem ne sértegessük ezt a szép teremtményt, nem tud védekezni ellene. - Már megint a politika?! - ér oda Irénke. Ő gyakorlatias, lefényképezi a szarvait kieresztő jószágot. Továbbra is kaptatva egy szélesebb, traktornyomos útra érünk. A sártól csillogó nyomokat és az útra hullott ágakat kerülgetve lassan jutunk előre. Erzsike kerül a látóterünkbe. Pont jókor, mert élesen balra fordul, elhagyva eddigi utunkat. Két srác szemből jön, ők benézték ezt a letérőt a szalagozással együtt. Egyre följebb mászunk, egyre meredekebben. Gyula méltatlankodik, hogy az Izra-tó - amit Izgatóként emlegetünk már egy ideje - egy hegy tetején van. (Engem az izgat, hogy mikor érünk már oda.) - Biztos tengerszem - reagálok a felvetésére. Egy nagy tisztáshoz érünk, aminek a távoli végében Ferike mászkál jobbra-balra, mint a mérgezett egér; dühösen keresi a kiutat. Mire odaérünk már megvan a megoldás. Közvetlenül a tisztás mellett, az erdőben vezet a [S-] jelzés, amiről valahol letévedtünk, de most újra felvesszük a fonalat. Némi hullámvasutazás után rátalálunk egy erdei aszfaltútra, amin további bonyodalom nélkül eljutunk egy, az út mellett álló bódéhoz, amin a ZMRZLINA felirat olvasható.

4. EP. Izra-tó (30,7 km; 15:36')

Nem ez a bódé a pont, ez csak egy lepukkant valamikori fagylaltos. A pont egy közvetlen a tó partján álló épület terasza, ahol mindenféle finomsággal várnak minket. Nincs kvóta, a pontőrök bíztatnak, hogy tankoljunk bátran, mert nagy erőpróba előtt állunk, és igen messze van a következő etetés. Szerencsére már befejeztük a falatozást, amikor megérkezik az a sporttárs, aki az étkezőasztalnál veti le a lábbelijét, és a kosztolók orra előtt tépkedi le a felázott sajtot a lábujjairól. A terasz alatti stégen fürdőruhás gyerekek hancúroznak önfeledten. A napon már meleg van. Jól érzik magukat, ahogy csak a gyerekek tudják. Krisztina passzolja a betervezett fürdést, csak megsimogatja a tavat. Nincs is idő fürödni, így is többet töltöttünk táplálkozással, mint illenék. Köszönjük a lakomát, és megindulunk eddigi irányunkkal megegyezően, a [K-] jelzést követve. A bővizû Bodnár-forrásból ezek után már nem kívánunk inni. Nemsokára meglátunk egy határkövet, ami egyben az Északi [Z-] felbukkanását is jelzi. A kő ösvényfelőli oldalán van egy nagy M betû, az átellenesen pedig egy nagy S. Örülök, hogy végre megint hazai levegőt szívhatok. Hamar kiderül, hogy a többi határkő hol az út egyik-, hol a másikoldalán van, s így körülbelül hatszáznyolcvanötször lépjük át a magyar-szlovák határt. A kövek, a [Z-] jelzés és a szalagozás egy hatalmas, mély árok partjához visznek, és az árok túloldalán folytatódnak. Bámuljuk egy darabig, de rájövünk, hogy ejtőernyő hiányában itt bizony nem tudunk alászállni, másik átkelőt kell keresni. Rövid kutakodás után találunk egy olyat, ami kevésbé tűnik életveszélyesnek. Tíz centinként magam elé szurkálva a botokat ereszkedek le a felázott agyagtól csúszós árok falán, arra gondolva, hogy elég egy rossz mozdulat, és itt döglök meg szégyenszemre. Kifelé egy fokkal talán könnyebb mászni, de nyilván ez sem egy laza séta a Duna korzón. Az árokparthoz ér Irénke, Krisztina és Pannika. Megpróbáljuk instruálni őket, hogy hol a legoptimálisabb az átkelés. Gyulával megkönnyebbülve követjük tovább a köveket és a jeleket, de megint egy árokhoz érünk, ami, ha lehet még mélyebb, mint az iménti. A bánatba! Most jövök rá, hogy ezt azért alakíthatták így ki annak idején, hogy minél nehezebb legyen határt sérteni. Később egy perverz alak turistautat jelölt ki a határ mentén. Persze útról itt szó sem eshet; ennek a végigjárásához csákány használatát javasolnám. Arra a leghagymázosabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből a förtelemből hét (hetes) darab van, és egyik se sokkal veszélytelenebb a másiknál. Sok öncélúan utálatos vonalvezetésû jelzett turistaút van, de ez veri az eddig tapasztaltakat. Itt aztán nincs olyan, hogy megunom a mókát és felszállok a villamosra, hogy bevitessem magam a Moszkvára. Ha hason csúszva, akkor hason csúszva, de le kell küzdeni az árkokat. Ezek után üdítően hat, amikor a Hársas-hegy lábához érünk, és hátrahajtott fejjel felnézve sem látjuk a meredek emelkedő végét. Ehhez hasonlót hirtelen nem is tudnék mondani. A Muzsla a Mátrában ehhez képest egy göröngy, amibe meg lehet botlani. Erzsike már magasan jár, Gyula követi, őmögötte pár méterrel nyugodt tempóban én is felfelé nyomakodok, Zoli sem maradt le. Amikor kissé enyhül az emelkedő, az nem azt jelenti, hogy mindjárt fent vagy. Pár méter után kezdődik a második felvonás, és van harmadik is. Még így is azt mondom, hogy ez sokkal jobb az árokmászásnál.

5. EP. Hársas-hegy (36,2 km; [nincs QR kódolvasás])

Persze a csúcskő közelében a köszönésen kívül nem szólok semmit, és azt is csak halkan. Ferikét látom lefelé menni a másik oldalon, Ő ért fel közülünk legelőször. Megtartva a sorrendet mi is ereszkedni kezdünk. Ez nem annyira meredek, mint a feljövetel, de kézilabdányi gambikkal szórták tele millió évekkel ezelőtt. Ezeken bukdácsolni aztán az igazi élvezet. Csúcs az az érzés, amikor két kő közé sikerül úgy belépned, hogy jól odakúrod a belső bokacsontodat. Elhiggyem, hogy ritkulnak a kövek? Továbbra is vigyázok, mert a magas fû alattomos meglepetéseket rejt. A lejtő vége felé már tempósan lehet tolni, egyre kevesebb a kő a füves ösvényen. Egy "normál" út mellé érünk, és a szalagozást követve hegyesszögben jobbra fordulunk. Ez egyben a [K3] jelezte út. Végre nem kell minden egyes lépésre odafigyelni, kissé lelazulva érünk a következő pontra.

6. EP. Dávid-ortás, Mester András-forrás (38.9 km; 18:23')

Gyümölccsel, kólával frissítünk, majd tovább folytatjuk a [K3] jelzésen. A Fövenyes-kút után Erzsikét látjuk, amint a jól járható erdészeti utat elhagyva jobbra felvág egy újabb emelkedőre. Amikor félreáll inni utolérjük. Gyula megkérdezi tőle, hogy hányadik teljesítése ez. Harmadszor csinálja a 200-at. Bődület. Valami lehet ebben a körmönfontan szivatós túrában, ami újra, meg újra visszavonzza az embereket. Még nem tudom mi az, de majd ha már otthon fekszem az ágyban, akkor biztosan rájövök.

Felérünk egy finom murvával felszórt útra, ahol a szalagozás jobbra térít, gyakorlatilag előző pontunk irányába megyünk csak néhány emelettel feljebb. Elnyújtottan balra hajlik az út, megszólal az agyamban a vészcsengő; megint célba vettük a határt. Álmomba ne jöjjön elő. A lombok között egy cseréptetőt veszek észre. Mi ez, egy település határánál járunk? Hülyeség. Közelebb érve egy tetszetős, újszerû menedékház bontakozik ki a zöldből. Élesen balra kanyarodunk egy dzsindzsás, elfáradt fákkal sűrűn telelökött ösvényre. Mindenfajta támpont nélkül, az akadályokon átterpesztve kanyargunk egyre feljebb. Jaj, csak ne a határra lukadjunk ki! Egy hegyoldalba jutunk, ami nem a határ. Távolabb embereket látunk üldögélni. Csak nem a következő pont az? Sajnos nem. Egy leborult, szürkére fakult deszka elhalványult feliratát próbálom kisilabizálni: BÁBA-HEGY. Az itt pihenő sporttársak az alacsonyan járó Nap felé fordulva gyönyörködnek a kilátásban. Végre valami kellemes látvány. Nem bámészkodunk sokáig, minél kevesebbet akarunk sötétben kódorogni. Pannika ér utol, és elmondja, hogy Krisztát és Irénkét megfogta a Hársas-hegy, le vannak maradva. A hegyoldalazás után ereszkedés először meredeken szerpentinezve, aztán egyre elnyújtottabban, mezőkön át, hosszan le Pusztafalura. Egy, a jobb mellső lábára sántító bongyori, törtfehér kutya hátra, hátranézve menekül előlünk. Azt hiszi, hogy a hazug ember helyett a sánta kutyát akarjuk utolérni, pedig nem. Egy idő után feladja, leül egy kerítés elé. Mielőtt tudnám, hogy mire készül Gyula, megpróbálja megsimogatni az ebet, ám az figyelmeztetően rámorog. Jesszusom, idegen kutyát soha!!! Még csak az hiányzik, hogy egy veszett dög megmarjon itt az isten háta mögött. Elmegyünk a kocsma előtt, köszönünk a kis teraszán töltekező helyi erőknek, akik közlik, hogy tudnak egy rövidebb utat fel a várba. Biztos az előttünk járóktól megkérdezték, hogy hová igyekeznek, ők elmondták, de azt már nem árulták el, hogy előírt útvonalat kell követniük. Ez hasonló eset ahhoz, mint mikor egy másik túrán egy helyi néni majdnem belebetegedett abba, hogy nem szálltunk fel az általa javasolt buszra, ami a legrövidebb úton bevitt volna a célba. A kocsma melletti kis esőházban vagy buszmegállóban kialakított etetőponthoz megyünk. A pontőr félbevágott paradicsomot kínál jól megsózva. Fenomenális. Megint elmegyünk a kocsma előtt, majd balra mellette, vissza az útvonalra. Egy [K4] jelzés után a burkolatra festett nyilak a kettes és a hármas útvonalak irányába mutatnak. Mi a hármasok vagyunk, ezért balra térünk az erdőbe a [P3] jelzésre. Emelkedni kezdünk. A szintábrából tudjuk, hogy megint egy nagy hegyet kell legyûrnünk. Semmi úton, patakátkeléssel, sőt patakmederben való mászással megyünk egyre feljebb. Ferike, mintha megcsípte volna valami, felfelé fut pár métert. Az utánunk jövő túratársnak elmondjuk, hogy Ő a mi nevelésünk, és már túlszárnyalta a mestereit. Ezen Ferike kényszeredetten nevet, de nem lehet ellenvetése. Már fenn vagyunk a felhők szélénél, mire Ferike balra kanyarodik egy A4-es tábla előtt, de még mindig felfelé tart. Nézzük csak, mi van kiírva! VASKAPU és egy bal nyíl. Jól van, akkor erre a dombra még fel kell menni. Azta! Megint itt van egy nyomi határkő és az Északi [Z-]. Mára már éppen elegem van belőlük, és a 7 árokból. Lehet, hogy innen ered a «hetedhét határon túl» mesebeli fordulat. Átbukok a dombon, de látom, hogy a Ferike megint fölfelé megy a vele szembelevőn. Hála a papnak, ez újfent egy hullámvasút.

Már erősen szürkül. Egy vízszintesebb szakaszra érve egy sötétszőrû benga állat szalad felénk. Már majdnem megijedek tőle, amikor rájövök, hogy ez Csutora, a Géza kutyája. Szia Csuti.

7. EP. Vaskapu. (47,3 km; 20:49')

Gyula a ponton depózza a tartalék lámpáját, mert Irénkéék felhívták, hogy csak telefonnal tudnak világítani. (???...!!!) Mi egyelőre csak nyakba akasztjuk a fejlámpákat, és tovább megyünk a most már kellemesen lejtős [P3] jelzésen. Amikor botorkálóssá válik a járásunk bekapcsoljuk a lámpáinkat. Egy hajtûkanyarban, egy kisház mellett szalagok segítségével áttérünk a [K-] jelzésre. Gyula rákapcsol, Ferike pedig belassul, mert megfájdult a talpa. Fogalmam sincs, hogy mi a fenétől fájhat a talpa, hacsak nem attól a 150 kilométertől, amit tegnap óta lenyomott már. Egy darabon egyedül megyek. Apró fénypontok, szentjánosbogarak lebegnek előttem. Zoli ér utol, nem kell tovább egyedül caplatnom. Megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak egy hatalmas durranást hallok. Mi a ...? Ránézek az órámra. Ja igen, értem már, lőttek a szintidőnek. - Neked van még negyedórád, hogy hangsebességgel célba érj - mondom Zolinak.

Egy fán A4-esek vannak. Az egyik Pusztafalu felé irányítja azokat, akiknek az van a leírásában, mi maradunk a [K-] jelzésen, de azért figyeljük, hogy hol kell letérni a vár felé. Később egy nagy fatáblára világítok, amin az áll, hogy FÜZÉRI VÁR 30 perc. Felnézek, és fölöttünk a hegyen meglátom a vár sötét kontúrját. Nem lesz az még 15 perc sem, a 30 biztos a kirándulók szintideje. Egy jelzetlen úton megyünk felfelé, nem is keresgélünk jelzést, mert az előbb kiszúrtuk a várat és most feléje mászunk. Egy kis esőházszerûségnél csoport áll, nézegetik az itinert, konzultációt tartanak fölötte. Azt kutatják, hogy merre lehet lejutni. Ha már itt vannak, akkor megkérdezzük, hogy merre menjünk tovább a várba. Kiderül, hogy lejjebb benéztük a [K-] jelzésről a [P-] jelre való áttérést, és nem a hivatalos útvonalon jöttünk fel idáig. Puff neki! Megmutatják a várba vezető frankó utat. Felfelé menet a szembe jövő Gyulával találkozunk. Megkérdezem tőle, hogy szerinte merre lehet lejutni, mert egy csoport lejjebb igencsak keresi az utat. Gyula azt mondja, hogy a [K-] jelen. Érdekes, azt már rég elhagytuk. Mindegy, előbb felmegyünk igazoltatni, aztán majd meglátjuk.

8. EP. Füzéri vár. (52,9 km; 21:55')

Molnár Gábor a várúr, vagyis várőr. Most éppen nem pipaszó mellett múlatja az időt. Nála is érdeklődünk a lejutásról. Elmeséli, de amikor visszaérünk a kis esőházhoz hiába keressük a [KL] jelzést. Erzsike ér ide - természetesen az előírt [P-] jelzésen - és Ő mutatja meg a bokrokkal takart ösvényt, amely mentén a [KL] jelek rejtőznek. Egy kőtörmelék rakáson kell átmászni, és egy keskeny, ágas-bogas ösvényen ereszkedni. Leküzdjük magunkat a falu szélére, de nem tudjuk, hogy tovább menjünk-e a [KL] jelen, vagy éppen ellenkezőleg. Ferike is leérkezik. Tőle, mint tapasztalt Kazinczystól kérdezzük meg, az útirányt. Ő se biztos a dolgába, jön velünk a jelzésen pár métert, de aztán felordít, mert rájön, hogy mégis az ellenkező irány a jó. Vadul megindulnak Zolival, de én kiszúrok az egyik ház előtt egy tagot és megkérdezem tőle, hogy merre van a Kézmûvesház. Tőlünk pár méterre kezdődik egy sötét sikátor, oda mutat. Még 30 métert sem megyünk, és a ház parkolójánál lukadunk ki. Gyula már a teraszon lapátolja befelé a paprikás krumplit. Neki a sima [K-] jelzésen sikerült lejönni. Amíg a kislányok intézik a számítógépes érkeztetést, a kajarészlegbe megyünk (54,2 km; 22:21'), és kérünk egy-egy adag paprikás krumplit kalbásszal. Kólát töltök a poharamba, és Zolival leülünk egy asztalhoz falatozni. Evés után megyünk a díjazásért. Az oklevélre nem a lealázó "szintidőn túl" szöveg van rányomtatva, hanem «Nánási Ottó 13 óra 51 perc alatt teljesítette a Kazinczy 50 Szalánc távot». Teljesen korrekt. A Zolién természetesen 15 perccel kevesebb van, mert rá vártunk negyedórát a rajtban. Mi, akik (nem miskolci, de azért) kocsonyák vagyunk a 200-asokhoz képest, mi is megkapjuk a piros színû «Kazinczy Emléktúra 2017» feliratú pólót. Ez megható gesztus. Nem is merem felvenni, mert égetné a bőrömet. Ferikében már szemmel láthatóan kisebb a tűz, mint reggel volt, de evés után szilárd eltökéltséggel vág neki az utolsó 50-esének. Hajrá Ferike, habzsold a kilométereket! Erzsike is felszívja magát és tovább megy, bár a pontra érkezésekor volt benne egy kis bizonytalanság. Az erő legyen veletek! A végszóra épen és egészségesen befut Krisztina és Irénke is.

Restaurálás után a jelenlevő rendezőknek, kiváltképp Gézának, megköszönjük a több szálon zajló túrával kapcsolatos, bonyolult szervezést és logisztikát igénylő munkáját, majd nekivágunk az éjszakai országútnak. Még ez a zselé résztáv is észbontó élmény volt, ami egy alig halványuló emlékem lesz.

Ottorino 2017

 
 
moiwaTúra éve: 20172017.07.05 10:34:05
megnéz moiwa összes beszámolója

Kazinczy 200 – avagy: hogyan lesz egy „rutinfeladatból” pokoljárás


Immáron harmadjára álltam a hazai leghosszabb ttúra rajtjához, némileg nyugodt lelkülettel és rutinnal. A korábbiaktól eltérően nem előző délután, hanem a túra reggelén utaztam le Széphalomra, ráadásul egy meglehetősen bosszantó hírt is kaptam, amin még akkor is jócskán dühöngtem, elvonván gondolataimat a túrára való mentális felkészüléstől. Az utóbbi hetek ismeretében nem lehet csodálkozni azon sem, hogy ismét a meteorológia került reflektorfénybe, így egy lefagyasztó-szélviharos illetve egy dögmeleg hétvége után kiadós zuhéval riogattak. Abba már szerintem minden induló belenyugodott, hogy lesz eső, azon ment csak a találgatás, hogy hánykor kezd neki, illetve hogy meddig fog tartani.


1. szakasz: A szokásos köszöntő beszédek után Géza elrajtoltatta a csapatot, amit szinte észre sem vettem, csak azt, hogy megindul a mezőny. Rögtön az út eleje sáros, nyilván az előző esti manna kapcsán, ennek a fele se tréfa. Megfogadtam, hogy korcsolyázós sárban direkt nem strapálom magam, kímélvén az ízületeket, elég hosszú amúgy is a túra. A sípályánál már nagyjából száraz a terep, cserébe a tűző napsütés teszi nehézzé a meredek mászást. A szokásos idővel érem el a Magas-hegyi kilátót, kidögölve nem vagyok, ez örömteli. Zsólyomka-völgy felé kényelmes kocogás is belefér. Kovács villát is meglepően hamar sikerül elérni, és többekkel szemben egy viszonylag tartalmas evő/ivószünetet iktatok be. Rutinosan direkt hagyom, hogy menjen a nép, nekem jó a visszafogott kezdés is, jól fog jönni még az itt megspórolt energia. Nagy-Nyugodó-nyereg után egy ötös elágazásnál Toldi Tibivel épp belefeledkezünk a beszélgetésbe és elnézzük az ötös elágazásnál a követendő irányt. Büntetésül vissza kell másszunk közel 100 méter szintet. Bosszant a dolog, ennek ellenére eszemben sincs „visszahozni” az elvesztegetett időt. Fekete-hegyen Parai Pistiék a kilátó legtetejére költöztek fel, üdvözlésül elhajítom a botomat, a morálom nincs a csúcsponton. Lelkileg kell összeszednem magam, ha sikeres teljesítést szeretnék. Mikóházi pincéknél újabb eszegetés, aztán még mindig látszik a dekoncentráltság, mert hiába hogy tudom azt, a falun belül be kell térni valahol balra, simán benézem, és ráteszek majdnem 1 km-t… ez már több mint bosszantó. Egonékhoz elég morcosan érkezem, némi felesbarack, kenyérke és mogyoró helyrehoz. Tudom viszont, hogy innentől enyém a pálya, az 50-es hátralévő részének szintrajza nagyon fekszik, a terep is kellemes, egyedüli nehezítés a forró szél. Felsőregmecen a szokásos fiatalok (pénzt kérnének), utána már a határ felé közeledve senki. Egyedül haladok és hangolódok rá végleg a túrára. Az Északi Zöldön már a magam ura vagyok, suhanok, szeretem ezt a részt. Zsírosbányánál beérem Vincze Zolit, utána már csak a célban találkozunk. Örömteli, hogy Kajata előtt kimarad a füves dzsumbuj, helyette végig a murvás úton haladhatunk. Füzérre abszolút frissen érkezem, bőven 10 órán belül, magamat is meglepve. Tápolok gulyást, pizzaszeletet és réteseket, persze folyamatosan iszom a kólát is (utóbbi a sikeres teljesítés záloga). Félóra sem telt bele, mire nekiindultam a következő körnek.


2. szakasz: Még bőven világos van, ám a nap már alacsonyan jár. Senyánszki-rét előtti bükkös már „lefekvéshez készül”. Komoly tempóban érek át Tilalmashoz, ahol a pontőrök bíztatására megnézem magamnak a „következő dombot”. Meg kell mondjam, a rettegett Északi Zöld idén esett számomra a legkellemesebben, erre tényleg nem számítottam. Beálltam egy számomra ideális tempóra és úgy haladtam végig. Tolvaj-hegy nem csúszott, nem is porzott, azonban feljebb a csalánok csúnyán elszaporodtak, volt bőven reumakezelés. Vaskapu előtt beérem Csipit, először fel sem ismerem. Magába roskadva guggol, a hangja nagyon szokatlan, de megnyugtat, hogy „minden oké”, megoldja a gondjait. Nagy-Milicnél Annát és Ferit érem utol, ők most biztonsági játékot játszanak. Én próbálom kihúzni minél tovább lámpa nélkül, az Oláh-rét feletti kilátóhelynél kell csak bekapcsoljam. A meredek porzós lejtőktől rettegtem leginkább, ám a sors velem volt, nem volt egyetlen lépéshiba se. Józsihoz („hármas Z elágazás”) is igen jó tempóban sikerül odaérni, majd a fákkal nehezített dupla árok átmászás is gond nélkül meglett. Nagyjából itt csatlakozott be mellém Vörös Gergő, aki először próbálkozott a 200-zal. Drahosi-rét és Hrabó a korábbi emlékekkel ellentétben habkönnyű útvonalnak bizonyult, egyedül a kövekre kellett nagyon odafigyelni. A Hrabóról való ereszkedésnél figyelni kellett, de az a pár perc belassulás a csoszogás miatt mindenképp megérte. Eszkárosi műútnál bőséges ellátás vár, a kalóriagyűjtésen túl az immáron már komolyabban csepegő eső miatt a lelki energiát is gyűjtjük. Szurok-hegy mászását nem szeretem. Nagyon nem. Pedig igazából annyira nem meredek, és lehet, hogy világosban még jobban is kedvelném, de ide mindig töksötétben érek. Inkább erre az emelkedőre is szánok bőven időt, hiszen utána gyakorlatilag a teljes szakasz játszi könnyedséggel behúzható. Lenne… ha nem kezdene rá jobban az eső. Kékedre leérve a csöpögés intenzív áztató esőbe megy át. Pányokra való átkötés a füves szekérúton cipő- és lábmosó, ráadásul a fák hiányában az eső is közvetlenül a pofánkba hull. A zöld sáv folytatása Telkibánya felé már nagyon nem szimpatikus az egyre durvuló esőben. Az elvileg könnyű rész a vizes fű, a csúszkálnivaló sár, valamint a belógó vizes ágak miatt jócskán nehezebbnek érezhető. A fűrésztelep előtti szekérutat sosem láttam még ennyire dagonyásnak. A falu véget érni nem akaró főutcáján csattogni a zuhéban, leírhatatlan érzés! Idén figyelni kell nagyon, hiszen a pont a szokásos helyett fent van a temető felett. Ha Gergő nem szól, lazán túlmegyek a leágazáson. Ellenőrzőpontra csuromvizesen érünk és elvileg a meteo jóslata szerint még nem is szabadna esnie… A Hollóházára tartó Rákóczi piros (avagy Szent Erzsébet út) egy nagyon kellemes rész ebből az irányból, szoktam is szeretni… ha ideális a klíma. Nade most? A nyílt szakaszon erős szél, oldalról csapkodó eső, bent az erdőben sár és csúszós kövek. Nem épp ideális helyzet. Nehezítésként a köd (avagy a felhő) is leszáll, így a tájékozódás sem egyszerű. Pányoki-kút után sikerül benéznem egy leágazást, ismét ráteszek jópár percet. Hollóházán Geri kérdezi, hogy érzem magam. Szerintem bőven elég, ha rámnéz  A vicces az egészben az, hogy hiába az érezhető lassulás és önkímélet, sikerül Füzérre bőven úgy visszaérni, hogy az idővel ideális viszonyok között is elégedett lehetnék. Ekkor még semmi gond a közérzettel, erőm és tartalékom van bőven, fejben is egyben vagyok. Döntögetem a kólát rendesen, eszem lecsót, egyéb sósat-édeset, amit éppen kívánok. Mivel az eső szakadatlanul hullik, sőt még jobban rázendít, eszem ágában sincs ruhát cserélni, ugyanabban a szettben indulok neki a 3. etapnak.


3. szakasz: Egyedül indulok meg, Gergőéket nem várom be, így egyedül kell szembesüljek egy újabb hülyeségemmel, benézem a K+-hez vezető utcát. Később amint elérem a murvás utat, ismét rendbejön a lelki helyzet, szeretem ezt az enyhe emelkedőt fel a Bodó-rétre. A jelzés túlfele is nagyon szép, bár kevésbé járt, és szerencsére sárügyileg sem akkora tragédia, kellemesen tudok rajta haladni. Talán itt tetszett legjobban a vizes erdő, mind illatra, mind színvilágra nézve. Lelkileg feltöltődve érkezem Józsi pontjára, ahol elújságolja, hogy mekkora szívás az eső. Megnyugtatom, hogy ezt mi indulók is átérezzük, sőt! Az eső csak nem akar csillapodni, így az újabb szokásos kedvenc részem, a Szaláncig tartó murvás majd betonos út is némiképp „csalódást hoz”. Az eső miatt a bakancsom duplájára nehezedik, szerencsére a tempón ez nem sokat változtat, lehet sikerült lábügyileg megerősödni. Szalánci kocsmában örömmel fogadom Nád Béla kéznyújtását, illetve a Kofolát is. Odakint a frissítőponton viszont nem időzöm sokat, elkezdtem ugyanis fázni. A hideg eső egyetlen előnye, hogy a várba vezető rövid de meredek emelkedő könnyedén megy, könnyebben mint szokott. Az oda-visszán üdvözlöm Gyurkó Petit és Balázst, akik rakétaként húznak el mellettem. Szaláncról kifelé csapódik mellém Ács László, aki első sikeres 200-asát szeretné idén véghezvinni. Amennyire tudásomból telik, a navigációval próbálom ebben segíteni. A repülőtérig minden rendben is van, a kövekkel részben felszórt út egész jól járható. Onnantól viszont új élmények várnak ránk: a szántó szélén sokszor térdközépig sikerül süllyedni a sárban, nem is nagyon lehet alternatívát találni, csak a süllyedés mértékében van eltérés. Sokszor már kínomban röhögök, mi jöhet még, de hála égnek ez a remek rész is rövidesen véget ér és eljutunk Kalsa sportpályájához, majd már betonon be a faluba. Egy időre csillapodni látszik a manna, ahogy mászunk kifelé, de ahogy a betonról lekanyarodunk az erdőbe, ismét rázendít. Hála égnek a patakban a vízállás még bőven jó, a kövek lépdelhetők. Az oldalazós keskeny ösvényen vigyázni kell, de a problémát nem is ez, hanem az utána következő, tragacsokkal is kijárt szekérút jelenti, marhára sáros. Visszaveszek a tempóból, a tó előtti technikás / bedőlt fás ösvényke miatt duplán muszáj. Különösebb fizikai fáradtság nélkül érjük el Medvegyuékat Izra-tónál, ahol egy kihelyezett óvoda is működött az ellenőrzőponton  Jóízű beszélgetések és poénkodások sem tudják azonban elűzni a felhőket, bár Gyuri megjegyzi, hogy hírei szerint a Mátrában már süt a nap.. na akkor már csak max. 2 óra a vacakból. A Catornához vezető dózerúton nagyon nehezek a lépteim, de leginkább az immáron dögnehézzé vált bakancsok miatt. Ráhangolódom a 7 vízmosásra, itt most fejben kell nagyon egyben lenni, egyetlen rossz mozdulat is komoly gondokat okozhat. Hát nem sokat kellett csalódni, bizony néhány árokhoz a leereszkedés csak kellő óvatossággal volt lehetséges (kivéve a kamikaze egyéneket), legtöbb esetben a kimászás már sokkalta könnyebbnek bizonyult, hála a botoknak. Mivel az eső még mindig esett, jobbnak láttam a Hársast úgy megmászni, hogy végig a lábaim elé nézek, egyszer úgyis véget ér az emelkedő. Ez a nagyszerű logika bejött, lelkileg nem összetörve és nem kipurcanva jutottam fel a csúcsra. A Köves-hegy továbbra sem lesz a kedvencem, ez talán a leginkább demoralizáló rész, látszólag könnyed lenne az ereszkedés, csak épp az a sok kő és csalán lassít be, nem is kicsit. A Mester-forrásnál nem csupán frissítőpont fogad, hanem időjárásváltás is: bő 13 óra után elállt az eső! Sőt, egyből a nap is kisütött. Ezt bizony sikerül azonnal megérezni, a Bába-hegyre tartó levágó meredek úton úgy izzadok, mint egy disznó. Hála égnek azonban a hegy túloldala nem tréfál meg, az oldalazós keskeny út is megoldható gond nélkül. Pusztafalun Lacinál rövidke dínom-dánom keretében hangolódom az etap utolsó nagy mászására, ami aztán meglepően könnyen összejön: Vaskapuhoz különösebb gond nélkül húzom fel magam. Ha nem lenne dögnehéz a bakancs és helyenként trükkös korcsolyázós az útvonal, a hátralévő pár km-t még élvezném is. Persze így sincs különösebb probléma, 3. Füzért úgy érem el, hogy testi és lelki erővel is még bő tartalékokkal rendelkezem. De hogy utána mi történt? Ehhez kéne kikérni a közönség és a telefon segítségét, mert bevallom őszintén, nem tudok rá épeszű magyarázatot adni. Leültem enni, jó kis lecsót, ami előtte reggel már nagyon jólesett. A dolog szépséghibája, hogy a tűző napon foglaltam helyet. Ettem-ittam, és amikor már kezdtem úgy érezni, hogy megvagyok és indulásra készen állok, nem igazán sikerült felállnom az asztaltól. Konkrétan eldőltem, fejemet rádöntve az asztalra. András ezt észrevette, itatott kólával, kaptam tőle szőlőcukrot. Mondta, hogy feküdjek le egy kis időre aludni, mert még bőven van időm, belefér simán. Az elmélet teljesen jó volt, azonban amint fel próbáltam állni, teljesen megszédültem, és alig-alig sikerült megkapaszkodjak egy faoszlopban. Ahhoz is komoly erőt kellett gyűjtsek, hogy elvergődjek valahogy a pajtához, ahol 1 órácskára nyugovóra tértem. Andrásék nagyon jófejek voltak, hoztak csomó szőlőcukrot és vizet, hogy közben is tankoljam fel magam. Kinti vergődésemnek szemtanúja volt többek között Csipi is, aki az Északi Zöld elején még nagyon maga alatt volt, de aztán magára talált és 3. Füzérnél be is hozta a lemaradását. Az egyórás alvás eredménye nem lett igazán pozitív, valójában még álmosabb lettem, és hiába ittam még kólát, nem hatott egyáltalán. Nem éreztem motivációt a továbbmenetelre, érezvén ráadásul a még mindig égető nap erejét. Jobb híján ott üldögéltem az asztalnál, beszélgettem rendezőkkel, áthaladókkal és öniróniával átitatva közöltem, hogy részemről ámen-fakabát. Hogy aztán miként jött elő az ötlet, hogy továbbmenjek, csak találgatni tudok, nyilván sokat jelenthetett az, hogy megjelent Anna és Feri, akiket még Nagy-Milicnél hagytam ott. Anna jelezte, hogy nyugodtan mehetek velük, nem kívánnak rohanni, mindkettejük lába érdekes állapotban van, viszont jókat ökörködnek menet közben és tartják egymásban a lelket. Ez valahogy felvillanyozott és úgy gondoltam, egy próbát megér. Szépen-lassan ráhangolódtam arra, hogy itt bizony még lesz egy közel 50-es séta. Gyakorlatilag 5 órát eltöltöttem itt Füzéren, a nap lemenőben volt már, a levegő is kellemesen lehűlt. A hangulatom, közérzetem is helyrejött, így Annáékhoz csapódva folytattam a túrát.


4. szakasz: Elindultunk egy számomra ismeretlen úton, a régi kéken, ami Annáék számára már ezerszer járt útvonal. Bíztam bennük teljes nyugalommal. A patakon való átkelés helyét viszont nem sikerült megtalálni, komoly csalódottságot véltem felfedezni mindkettőjükben. Így aztán hátra arc és vissza a faluba, majd át a kerékpárútra. Laza beszélgetésekkel, mókázással telik az idő, mindaddig, amíg meg nem kapjuk a szakasz „csodáját”, az egykori kisvasút szinte áthatolhatatlan dzsungelét. Az előző években ez nekem világosra jutott, most így sötétben valahogy sokkal nehezebbnek tűnik, iszonyatosan belassulunk. Anna direkt elöl megy, hogy a lukra figyelmeztessen (a bambulási faktor nálam már az egekben volt). Bózsván igen komoly „retro-parti” zajlik épp, mire beérünk. A ponton Anna eldől pár percre, de csak addig, amíg mi Ferivel eszünk. Bár abszolút nem érzem a tempómat komolynak, Kishutára így is bőven Annáék előtt érkezem meg, pláne hogy utána indul a kedvenc aszfaltos szakaszom. A fáradtság és álmosság persze elég komolyan ott van már, többször bealszom a botkopogások ellenére is. Nagyhután újabb komoly evőszünet jön, Évi rendületlen lelkesedéssel szolgálja ki a csapatot. Fel Eszkálára sosem volt a kedvenc részem, de most legalább jól jön a változatossága, a hirtelen kimászásokkal, irányváltásokkal. Errefelé rengeteg volt az apró bogár, ami az ember szemébe-szájába keveredhetett. Nagyjából itt kezdtem először érezni azt, hogy mintha a cipő szorítana. Talán amiatt, mert kiszáradt volna? Zoknit pedig cseréltem, az utolsó 50-es előtt teljesen szárazat vettem fel. Nem szándékoztam levenni a bakancsot, lehet utána már nem lett volna egyszerű visszavenni. Tibi Eszkálánál meséli a kalandjait a favágással, Annáék pedig mindenféle akusztikus aláfestéssel színesítik a hangulatot, Feri egyik váratlan „brekegésére” meg is ijed Tibi  A Makkoshotykára tartó ereszkedést szoktam szeretni, mert kellemesen haladós, jól tempózható. Ezúttal viszont Zsidó-rét után igen komoly sárhelyzet adódott, ráadásul a lábfejemben egyre jobban éreztem a fájdalmat, így változtatnom kellett a járásomon, hogy csökkentsek a kínomon. A kastély kertjében lévő ponton önkiszolgáló etetés várt, igen nehezemre esett elvánszorogni 0 pontért a kólásüvegért. Jó sok időt eldobtam itt, de muszáj volt. Annáékkal igen furcsa járástechnikával „bandukoltunk ki” a faluból, a Megyer-hegy előtti sárhelyzet pedig minden volt, csak nem szeretnivaló. Érdekes módon az éjszaka őrületbe kergető PT ezúttal jól kezelhetőnek bizonyult, bár tény, hogy a kanyaroknál marhára figyelni kellett a szalagokat (éjszaka a fényvisszaverők miatt ez nem gond ugye). Kicsivel a Tengerszem pont előtt sikerült is elkavarnom, de előtte még volt egy technikai szünetem. Hogy mennyire sorsszerű, nem tudom, de Annának és Ferinek egymástól függetlenül ugyancsak szerencséje volt mindkét dologhoz  Elkavarásom közben sikeresen felébresztettem egy vaddisznócsaládot, akik fejvesztve menekültek, pedig ha tudták volna, hogy ilyen lábakkal esélyem sem lett volna őket utolérni. Tengerszemnél Balázs és Zsuzsi fogadtak, hallván a hírt, hogy „csaknem kiszálltam”. Mesélték azt is, hogy Tündi fogait összeszorítva küzd, de nagyon szenved. Az utolsó 10 km volt már csak vissza, de a lábaim gondoskodtak róla, hogy jóval többnek érezzem. Pedig komolyabb sár már sehol sem volt, Rákóczi-fához a P sáv csodásan fel lett újítva (és kimaradt az a dzsindzsás istencsapás az elején), ennek ellenére pont ott sikerült bealudnom, ahol a jelzést irányt vált, szóval tettem egy tiszteletkört. Végül aztán Rákóczi-fához sikerült Annáék után befutni, Parai Pistiék örültek azért így is. A pontról előbb indultam el, a lábam már nagyon vacakul volt, próbáltam egyre egyedibb járásmódokat kifejleszteni, oldván a lábfejben érzett fájdalmat. Még bőven Bányi-nyereg előtt az egyik árok átmászásánál Annáék beelőztek és elköszöntek, érthető, hogy ők is már nagyon célba akartak érni. Nagyon már nem érdekelt semmi, tudtam, hogy valamikor beérek. Amennyire lehetett, próbáltam „kímélni” magam, a lábkímélet eredményeképp még a Nagy-Nyugodóra fel sem izzadtam meg, pedig már eléggé fent járt a nap. A K+ lejtőjét még véletlenül sem kocogtam meg, minden egyes követ ezerszer meggondolva léptem át, és kiérve a célutca felső szakaszára a nagy kövekkel kirakott úton még szentségeltem egy utolsót. A célban már komoly hangulat uralkodott, mire beértem. Taps, gratulációk, Géza gyermekei közül többen együttérzően gratulálnak és örülnek, hogy mégis továbbmentem Füzérről. Hát igen, végsősoron a dac vitt tovább. Első dolgom volt megszabadulni a bakancstól, lekezelni a lábam és papucsra váltani. Járni még nem igazán sikerült, így a célreggelit egy számomra összerakott kempingasztalnál fogyasztottam el a célasztal szomszédságában  Yoyokának külön köszönet a gondoskodásért, a gigaadag sajtos-tejfölös tészta felszolgálásáért. Az eredményhirdetésig volt még bőven idő, így megpróbáltam erőt venni magamon és átcsoszogtam a kinti étkező részhez, ahol mindenféle földi javakból lehetett válogatni. Ahogy az idő telt, úgy lazultak el a gyomrok és vágytak újabb utánpótlásra. Már a sört is örömmel fogadtam  Az eredményhirdetés is emlékezetes marad: az idei terep nagyon leszívta a mezőnyt, lábügyileg is, így a teljesítők jelentős hányada komoly nehézségek árán tudott csak kibatyogni. Papp Tündi technikája minimum dobogós, de szegény Toldi Tibi is új lábakért kiálthatott volna. Tibi amúgy 3. Füzérnél ugyancsak vergődött, de jóval hamarabb jutott el a továbbmenetel gondolatáig, mint jómagam. Az idei extrém idő miatt a teljesítési arány meglehetősen alacsony lett, növelvén a teljesítés értékét. Persze az is igaz, hogy aki menet közben kiszállt, az hosszútávon lehet jobban járt és megkímélte magát komolyabb sérüléstől, illetve a terepi szenvedésektől.


Gratulálok minden résztvevőnek, függetlenül attól, milyen távon indult és meddig jutott!


A rendezést pedig nagyon köszönöm Géza családjának és az összes további segítőnek!

 
 
LocustaTúra éve: 20172017.07.05 00:04:58
megnéz Locusta összes beszámolója



Kazinczy túrák – Szalánc 50 (54,2+2km, 1930m szint)


Mert kell egy csapat…


A Szalánc mind a terepfutóknak, mind a tt bajnokságban forduló, így nem maradhatunk ki belőle. Egyébként sem állt szándékomban kimaradni, de a 200 km közben megtolni a harmadik 50-est elég öngyilkos dolognak tűnt. Aztán szép csendben elengedtem a hosszút, fókuszáljunk a rövidre. Nem is volt nehéz, egyre fontosabb ez a csapatjáték.


Szokás szerint leutazunk előtte, hogy reggel pihenten ébredve, főleg minél kevésbé ödémás lábbal vágjak, vágjunk bele. Itt volt egy kis csavar, Karcsinak csak reggel sikerült Füzérre lejönni, nem sokat aludt. Engem Kovács Úr lovagiasan kisegített a fuvarral. A többieknek a Koronaőr panzióban csodás vendéglátásban volt részük. Azt hiszem, ha Kékezni jövünk erre, akkor is szállnánk meg. Ahogy megérkezünk, átmegyünk a rendezvényközpontba, puszi pacsi helló, de jó, hogy látlak. Érkeznek a résztvevők az 1. 50-esről, (a megabrutálok a 2.-ról) ismerősöknek örülünk, bíztatjuk őket. Benevezünk, hogy átnézzük az itinert, bevallom tavaly az útvonal egy részén nappal is zombiztam, a másik része meg éjszakára esett. Beülünk egy, vagy inkább „A kocsmába” meginni egy bambit, csapatkép is villan, és enni egy jégkrémet. Szlovák csavart, nem lepődünk meg. Idefele a legrövidebb út is Szlovákián át vezetett. Itt vettem észre, hogy még személyit se hoztam…


Megpróbálunk nem túl későn lefeküdni, közben már az ígért eső is megérkezett. Gondolok a kint lévőkre, a 200-asokra, akik egész éjjel kapják. Nem, ez nem egy zápor, egész éjjel, és délelőtt esni fog, felázik minden. Mi is számítunk rá, nekünk is jár, ez így fair.;) Felébredek hajnalban, hallgatom, hogy esik, hol jobban, hol kevésbé, de inkább jobban. Mennek a találgatások meddig fog esni, induljunk, vagy később… Szerintem nincs értelme várni. Karcsi is megérkezik, lassan indulásra készen állunk, némi feszültség a levegőben villan. Kovács Úr ismét lovagias, felajánlja egy esőkabátját nekem. Hála. És én továbbadom Zsunak. Nincs semmi vízállója. Nekem ott a 120l-es szemetes, de minek is, futnom kell, mennem kell, nem fogok fázni. Megyünk a rendezvényközpontba, Zsu, Lala belevág nincs értelme várni, azt mondják, majd megyünk. Vetélytársaink is növekvő létszámban megjelentek, most már ők is egész csapatnak néznek ki.:) mire nem jó ez a bajnokság. Nono és T.Balázs kicsit később indulnak utánunk. Pató Balázs is befut, örülök, ő is motivál, utol ne érjen, én vagyok a nyula. Ahogy egyre jobban esik, vagy vágja a szél az esőt, bennem úgy nő az elszántság. Ez egy 50-es „csak”, nem a 200, ha el is ázik a láb, ennyi idő alatt nem kezdi ki a víz, nem lesz baj, csak menni kell. Minél gyorsabban.


Együtt indulunk Karcsival, legalább az elején még hadd lássam, utálom ezt, hogy nem együtt megyünk, de ez most másról szól. K+-en ki, utcákon hömpölyög a víz szembe, murvás, majd füves utakon próbálunk bemelegedni, nagyjából az első km-en beázott a cipő, de csak rövid ideig érzem. Nem kerülgetem feleslegesen a vizet, inkább kőre lépek és vízbe, mint a sárba, Oberon húz egy kicsit, de más a dinamikánk, sokáig kerülgetjük egymást. Menni, menni kell. Emelkedünk az Eszkárosi-patak, a határ irányába, erősödik a cuppogás, ahol csak kicsit is biztosabbnak érzem a talajt, kocogok. Meglepődöm, hogy ha lassan is, de utolérek embereket. Néha rápillantok a gpsre, de nagy szükség nincs rá, jó a szalagozás, bár néha kicsik és csoffadtak, de jó helyen vannak. Az egyik ilyen pillanatban észreveszem, hogy nem működik, kész beáztak a gombok… na de jóóó… bakker nem vagyok nagy gpses, de na. Még az 1.ep-nél sem vagyok.


Ez most letört. Próbálok életet verni bele, ez elméletileg vízálló, bár nem egy mai darab, de akkor is. Ne már… pont most? De tényleg?? Megpróbálom újra, és újra. Nagyon zavar. Tudok nélküle is lenni, csak számítottam rá, megnyugtat. Elérem az 1.ep-t, tudom Joe lesz a sátorban, és tényleg. Beadom a genotermben a papírt, percekig szöszöl, azt hittem elaludt, már rá is kérdezek, amikor kiadja a zuhogó esőben a papírt a nájlon nélkül. Kb. eddig tartott az itinerem, de még benyúlok a sátorba, és felmarkolom a nájlont menteni az itinert, ha tudom. Tudom itt ér össze az Északi Zöld, és a Felvidéki Zöld itt figyelni kell, jó esetben segít a pontőr. Mondja is: át a patakon… csak épp most mindenfelé patakok folynak, és nem láttam a csoffadt szalagot, visszakérdezek. Persze Joe sem érti, mit értetlenkedek, de sebaj, még mindig nagyon zavar, hogy cipelem a tönkrement gpst. Ok, megvan a Szlovák Zöld, akkor menjünk, menjünk… Nem, nem tudok túllépni a gpsen. Próbálkozom, de semmi, nem és nem. Megyegetek, de a tempóm elveszett, és az út se rémlik tavalyról. Egyszer csak kiérek a rétre, és belebotlok Zsu-ba. Láttam ám, futikázott!:) úgy megörültem neki, belépünk az erdőbe, el a smerovnik mellett, megnézem, de fel sem fogtam, hogy itt kell jelzést váltani, pedig tudtam, sőt emlékeztem is rá. Nem is gyanakszom, ok itt a Zöld, hasítunk lefele. Én idióta, még Zsu-t is elvittem magammal… Beletettünk majd 2 km-t mire visszajöttünk, kicsit dühít, nem is sejtem mennyit vesztettem, de elég sokat. Reméltem, hogy Zsu jön velem, de elhagyom, ezek a pillanatok olyan nehezek… Ismét visszaelőzöm, akiket az előbb, majd elütöm tréfával mennyire béna vagyok. Ez egy haladós rész, aszfalt is kerül, így tényleg sokat kaptam, akik itt elmentek mellettem. Még mindig azon a nyamvadt gpsen rágódom, komolyan jobban jártam volna, ha el sem hozom.


Sok depós autó várakozik Szalánc előtt, pedig a kocsma egy karnyújtásnyira innen. Bedöcögök a faluba, és ninii, itt van előttem Karcsi, már messziről megismerem, Kovács Úr és Era is.:) természetesen lecsesz, hogy eltévedtem, és mit bénázok a gps-sel, de aztán rájön, hogy tényleg off a kütyü. Gyorsan csekkolnánk (16+2km), még a Lalával is pacsizok, de elszelel. QR kóddal sokat szenvednek, addig a kofola is lecsúszik, úgy örülök, hogy együtt vagyunk újra. Eszünk, normálisan kenyeret tudok, ami olyan jó, de ebből érzem, hogy lassan jöttem. Indulunk fel a várba Karcsival együtt, ott meg a T.Balázsba botlunk.:D de jó utolért minket, de még visszarohan a kocsmába. Valahogy az eső ellenére is több kedvem van nézelődni, mint tavaly 120 km után. Visszagurulunk a faluba, ahol összeverődünk négyen, én Balázzsal tartok, Karcsi a Lalával, utánunk valahol a Zsu és Nono, mi meg nekilendülünk a Kalsáig tartó tempósabb szakasznak. Ezt egy 1,5-2 km-es szanaszét ázott szántföldi szakasz kicsit megtöri. Őrlődnek az idegek… de jó, hogy hoztam botot, mert a bokám, mint a ringlispil. Néha bokáig, vagy felette süllyedek a dzsúzban, nem a vizet kerülgetem, inkább az iszapot. Kalsára a csilivili focipálya mellett esünk be, kicsit szürreális látványt nyújthatunk, de sebaj. Helyi lakos egy biccentéssel mutatja merre a sárga, mégiscsak megszokott ez itt ilyenkor. Jól indul, aszfalttal emelkedünk, de tudom mi vár ránk… Az a sárga… ahogy tavaly, idén sem akar véget érni. Sok helyen tisztább az út, de szét van vágva, süllyedek a keréknyomba, vagy oldalt, de középen is. Botorkálok az avarban, ott se jobb.  Oberon jön, és megy, mintha a Váci utcán sétálna…:)


T.Balázzsal mi szenvedünk. Most először a mai nap eszembe jut, hogy mi az istent csinálok én itt. Dagasztom a sarat, a nadrágomból órák óta folyik a víz, tolom magam, billegek mint a kisgólya… mit keresnék? A csapatért küzdök, csinálom, tolom, lihegek. Nem, ez nem is szenvedés, inkább egy becsületes menet. Ott és akkor eldöntöttem, hogy olyan gyorsan megyek, amennyire bírok, élvezem, hogy minden szívdobbanásom külön-külön érzem. Be vagyok tojva a 7 ároktól, de kit érdekel? Ott leszek, csúszok, mászok, esek, kelek, nincs rinya, nincs semmi, csak az érzés, hogy menni jó! Segítenek nekem mind, az egész csapat, egytől egyig! Eszembe jut Karcsi, megdobban a szívem, remélem, nem sokkal utánam jön… Lala remélem nem cipelte a csoda fényképezőt, mert akkor jajj neki… Zsut valahogy nem féltem… kőkemény ő és tudja mi vár rá… Nononak nagyon szorítok… és annyira büszke vagyok rájuk… hogy velük lehetek… küzdenek, jönnek, együtt küzdünk… a lépteim is könnyebbek lesznek…


Még az Izra-tó (ep. 31+2km) előtt majdnem eltévedek újra, de jöttek páran, igazították az utat, és berongyolok a büféhez. Kohán Balázs helyett a Lőw András fogad, megörülök neki, talán még jobban, mint a Világos-hegyen. Mindenben a segítségemre van, tudja, mire van szükségem, ő maga a biztonság. Etet, itat, és olyan gondossággal csomagolja vissza az itineremet a nájlonba, ahogy csak lehetséges. Hálás vagyok neki. Beesik a pontra Pató Balázs, rossz híreket hoz. T.Balázs alig él, pedig azt hittem percek kérdése és utánam jön a pontra. Kicsit megrogyok, most mi lesz? Hiszen akkor elúszik a csapat eredménye és a sajátja is… Nagy lehet a baj, komolyan fontolóra veszem, hogy megvárom, és meglátjuk mi a történt. De épp most döntöttem el, hogy menni kell, ha kisördögök potyognak is… Csipi szótlanul üldögél a padon, nézem, talán még sosem láttam így. Mondták, hogy szarul van, de megint más látni. De az egyik legnagyobb küzdő, akit ismerek. Tudom, biztos vagyok benne, hogy tovább fog menni, és feltámad, még annyi van hátra. Kb ahogy kigondolom, már el is indul, de én sem időznék sokat, most először érzem a szelet, kicsit fázom, hát menni kell.


Az elindulás sokat segít a hőérzetemen, kis kocogás, és visszatér az élet belém. Csipi mellett el, kicsit zavart lehet, hogy azt is megkérdezi, hogy 200-e. Vicces fiú ez a Csipi. 1 m-t nem kocognék, max a vége felé, ha így lenne. Közben hihetetlen erő, és elszántság száll belém. Valahogy mindig a távok második részén érzem ezt, amikor közeledem már. Tele vagyok bizakodással, reménnyel a lábaim könnyűek, csak mennék, és mennék… Haladok a 7 árok felé, és kínosan ügyelek, hogy embermasszában érjek oda. Talán kihúz valaki, ha magamtól nem sikerül kijönnöm. Oberont a 3. árok után nem látom többet. A 7 árokból kettőben kicsit elpilledek. Az egyikbe megpróbáltam leoldalazni, de hason csúszva érkezem, a tenyerem széthasogatták a kövek, de pattanok fel, és ki innen. A másikba inkább biztonságosan leseggelek. Felfelékkel nincs baj, hála a botoknak. A sárban, és itt jó hasznukat vettem, még ha csak egy 50-es is ez, megérte őket cipelnem. Számolom az árkokat, de sose jön ki a 7, viszont elfogynak, emelkedünk a határra a Hársas felé. Már ismerem, és bevallom, szeretem. Még a platót is, ami kicsit megpróbálja az ember hitét, úgy egyben szeretem.


Meglépek a vonattól, a hegyoldalban pár emberke már küzd, én is beállok a taposásba (kb 350m szint egyben). Csak a levegőmre figyelek, az egyenletességre, a folytonosságra, hiába meredek, mégis könnyű ez, ott vagyok, jelen vagyok, nagyon is abban a pillanatban. A barátomra figyelek, aki itt tornyosul előttem, nem akadályoz, csak feladat elé állít. Furcsán hamar, és szinte kipihenten érek fel, közben az eső is alább hagy. Telis-tele vagyok élettel, áramlással, indulok tovább figyelve a kövekre. Lassabban, de biztosan haladok lefelé, a futókat még sokáig követi a szemem, ők se gyorsak. Az éles kanyarnál valakit nagyon várnak, jó helyen, így senki, még egy pillanatra sem tud meginogni, merre az arra. Vízzel kínálnak, de mindjárt itt a pont, tovalépek. Dávid-ortásnál (39+2km) a frissítőnél a megszokott erdélyi emberek, kérek és kapok, amit a szívem, szám megkíván. Valahogy nem is a folyadékot, a cukrot, a gyümölcsöt, a dinnyét, pedig nincs meleg. Amíg falatozom, befut Csipi, olyan lendülettel, hogy el sem hiszem, hiszen nemrég még valami szótlan enerváltságban hagytam őt. Megkapom tőle azt az egy mondatot, ahogy Mátra115-ön is megajándékozott eggyel. „Te vagy a srácok között A Kriszta!”


Ízlelgetem, tetszik, nagyon sok bátorítás, és elismerés van benne. Nem vagyok gyors, nem vagyok futó, de kaptam egy mondatot, ami tovább könnyíti az utamat vissza Füzérre. Egy futó sráccal már az Izrától kerülgetjük egymást a szokásos dinamika szerint. Emelkedőn otthagyom, a lejtő alján utolér. Hozzá csapódom, vagy ő hozzám utunk további szakaszán, örül, hogy én már jártam erre. Navigálom őt a Bába-hegyre felfelé, bár hamar elmarad az emelkedőn, és én is figyelek, tavaly itt már sötétben jártunk. Emlékszem, hogy ilyen zegzugos, kis ösvények, erre vagy arra, van szalag vagy nincs. Most a kilátás is pazar Pusztafalura, és a füzéri vár felé, meg is csodálom. Lefelé nem sietek, tavaly itt eltévedtünk, gps, szalag, figyelés ellenére. Most semmi különös nehézség nincs benne, lehet, hogy ennyit tesz, hogy világos van. Illetve van már némi helyismeretem is, a vízmű mögött visz az ösvény. Beérünk Pusztafalura (45+2km), innen már csak egy mászás vár ránk, de azért még letolok egy kis aszalt gyümit, vizet, sót, kell az még, főleg mivel a meleg is megérkezik, így a végére.


Nekivágunk az utolsó nagy szintnek, kimásszuk az Északi Zöldet, és megyünk a Vaskapuig. Tavaly itt sötét éjjel jártunk, és azon a szakaszon már másodszor, olyan szívatás hangulata volt az egésznek, felmegyünk, hogy lejöjjünk gyorsan. Most ez a szakasz is könnyebbnek tűnik, mit nem tesz, ha csak 50 és nem 150 km van a lábadban.;) Messner Zsolti van ott, neki különösen örülök, még 7 km. Várom a srácot, hátha. Az Északi Zöldre érve még megvolt.:D Na mindegy, csorgok lefelé a szintúton, megint meglep a bizonytalanság, hogy el ne tévedjek a végén. Nincs gps, mi lesz velem, megesznek a pomogácsok fényes nappal, jaj csak most el ne tévedjek. Tiszta idiotizmus, fene abba a gpsbe. Hosszúnak tűnik, de csak elérem a K- ot, egyértelmű az irány, innen már mindenki betalálna Füzérre. Tovább megyek lefelé, az idő szép, melenget a napsugár, csivitelnek a madarak és olyan jó élni. Örülök, hogy simogat, félig meg is száradtam. A lejtő alján befut a srác, kis hupli még, nyafizik, hogy megint otthagyom.:D de nekem már nincs kedvem kocogni, most ő vontat engem az utolsó másfél kmen. A várhoz nincs kedvem lépcsőzni, mint a gyorsvonat zúzunk fel a szerpentinen a turisták mellett. Szegény gyerek megállna itt vakarózni, de nem hagyom. „Most azonnal kapjad magad, ráérsz a célban, nem most foglak elhagyni.” és így lőn meg vala. Be a kis ösvényre, tekergünk, fa alatt és fa felett, majd a végén leesünk az utcára, ahonnan lenyomok egy sprintet, mert csak. Yoyoka hangja most is üdvözöl messziről, és én annyira örülök neki. Csipogás, idő, aláírom. Ennyi volt ma bennem, boldog vagyok.


Eszek egy csomó dinnyét, telefon a Zsoltinak a Vaskapuhoz, hol a csapatom. Hát, ha ő azt tudná.:D de a Pató Balázs már kérdezett utánam. Teszek, veszek, nemsoká befut ő is, a manóba kaptam tőle 3 percet.:D neki a telefonja ázott be, ez nem a kütyük napja. Kölcsönzöm a telóm, még jó, hogy fejből megy neki az asszony száma. Keresem T.Balázst, hogy megtudjam, hogy van, de kiment Pusztafalura frissíteni a résztvevőket. W.Marci indul a Zsoltit leváltani, de ő Pusztafalura megy, én is felfelé indulok a Vaskapuhoz, de én szemből. Kicsit nehéz elindulni, de azért megy, néznek rám furin a szemből jövők, de sebaj. Ennyire még én sem tudok eltévedni.:D Caplatok felfelé, de nehezen megy, most mintha súlyok lennének rajtam. Annyira várom a Karcsit. Ahogy fordul az út, a szikla mögül feltűnik. Repdesek, de nincs a topon, kikészült a gyomra, de halad tempósan. Kérdezget, bíztatom, ez már a végjáték. Már csak a várhoz kell felmenned. De hány méter még? Mindjárt odaérünk. Ő a lépcsőt választja. Próbálom elérni a többieket. Mind együtt vannak Pusztafalun, kicsit meglepődöm, de egyben vannak az a fő. Lezúzunk az ösvényen a célba. Leteszem a cuccokat, megvagyunk. Befut T.Balázs is, már ok, de megtudom a tüdejét fájlalta, azért nem jött tovább. Az nem mókás, jobb így, ne legyen nagyobb baj. Mivel a többiek beéréséig még van idő, mi elmegyünk rendbe szedni magunkat. Egy tusolás, és újjászülettem. Ezek után Karcsi már bír enni, én alig valamit. Nem megy, furi. Érkeznek sorban a többiek, Nono, Lala, Zsu. Olyan boldog és hálás vagyok, hogy mind itt vannak, és senki nem sérült meg, végigjöttek! Ők is gyorsan esznek, tusolnak, regenerálódnak, és besegítenek a nagy Kazinczy-gépezetbe. Csodálatos a Tengerszemnél pontőrködni, mi elindulunk haza, most ott van dolog.


Így volt mese volt, talán igaz sem volt.


 


 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20172017.07.03 15:42:28
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Kazinczy 200 (206,5 km - 7340 m szint) immár hetedjére is sikeresen teljesítve, 40 óra 41 perc alatt. Talán ez volt most a legnehezebb az összes közül úgy érzem. Az első 57 km-en nagyon odafigyeltem, ne siessem el, nehogy gond legyen. Körülbelül ez olyan érzés lehet mintha egy futó pulzuskontrollal futna. Kicsivel 18 óra előtt Füzéren is voltam. Szerencsére nem volt semmi gond, jó 20 perc pihenés után haladtam tovább, továbbra is megfontoltan, mert most jön az egyik legnehezebb rész, az Északi Zöld. Szerencsére a Tolvaj-hegy után sem volt különösebb gondom, így meg-megállva, gyönyörködve a naplementében folytattam utam. A Nagy-Milic után kicsit sietősre vettem, minél tovább bírjam lámpa nélkül. Végül Józsi sátras pontja után vettem csak elő a rengetegben a lámpát, de már egész hamar lent voltam a Szurok-hegy aljában, ahol utolértem Papp Tündét, és egy pécsi futó srácot, akinek első 200-asa volt, Bálintot. Ők egyből indultak neki a Szurok-hegynek, én egy jó 15 percet pihentem. Nehéz volt nekiindulni újra, főleg hogy a hegy első felénél semmi levegő nem volt, és úgy éreztem hogy megfulladok, szakadt rólam a víz. Utána kicsit már jobb lett, és mire felértem, már érdekes módon elkezdett szemerkélni az eső. Lefele kicsit tempósabb kocogást  vettem fel, és utol is értem Tündééket, akikkel egy darabon át haladtam tovább. Az eső még nem volt vészes, talán még zavaró sem. Kéked-Pányok között kifejezetten jó volt haladni, szerencsére most nem volt az az óriási kukoricamező. Telkibányán figyelünk, új helyen volt a pont. Sajnos innentől (szombat hajnal 1 körül lehetett) elkezdett brutális módon esni az eső, és ez bizony 12 és fél órán keresztül nem változott, így egyre küzdősebb lett a terep, és bizony nagyon fáztam. Hollóházára elég unalmas szokott lenni a P-, de most a szakadó eső elvonja a figyelmemet, és tempósabban gyalogolok, elhagyom Tündééket is. Végre felérve a tetőre, lejön a hatalmas köd is, én meg most már nagyon Füzéren akarok lenni újra! A lejtmenetet durván meghúzom, jól be is állt a combom utána, de nem érdekelt mert nagyon fáztam. Hollóháza előtt utolértem Kovács Ádámot is, akivel együtt érünk a pontra. Gyorsan nyomás tovább, mert ömlik az eső. Füzér előtt Ádámot is elhagyom, és minél hamarabb fedett helyen akarok lenni! Megtettem 105 km-t eddig 17 óra 20 perc alatt. Egyből irány a depócucchoz. Sajnos hosszú nadrágot nem hoztam, de a lábam annyira nem fázós. A felső réteget átveszem, klasszisokkal jobb. Jó 20 percre rá érkeznek Tündéék, odaadja nekem a Lavaredos széldzsekijét, nem győzöm megköszönni! Szakad az eső, nem merek nekiindulni, jó fél órával később látom hogy valaki nyomogatja a telefonját, mondtam neki nézzük meg az időképet hogy lesz az eső a továbbiakban. Sajnos nem volt abszolút pozitív a látvány, folyamatos esőzést jelez a radar még nagyon sokáig. Úgy éreztem tök fölösleges várni tovább, mentem tovább az esőben, mindegy-mindegy alapon. Jó 1 órát töltöttem Füzéren. A többiek hamarabb elindultak, de Bodó-rétnél elkaptam őket ;) Szaláncra meglepetésemre jó hamar lekocogtunk, ki is használtuk a presszó adta lehetőségeket. Csúnyán kezdett felázni a talpam, és kezdtem szenvedősre venni a figurát innentől. Kalsa előtt a kukoricaföldön "szájtátva" nézzük hogy ebben a sártengerben hogy fogunk mi eljutni a faluig? Minden lépés egy kínzás volt, és mire a faluba értünk, rendesen felőrölte mindenki idegrendszerét ez a rész. Tündét, és Ádámot itt láttam utoljára. Elblinger Bálint viszont velem tartott, és bírta a "tempót" (csúfoljuk így). Nagyon nehezen akart eljönni az Izra-tó. Ez a S- jelzés minden évben hosszabb, és egyre jobban fel van túrva.. Bálinttal sokáig együtt megyünk innentől. A hét árokban szerencsére nem volt hatalmas víz, de a sár meg-megtréfált néha minket. A Hársas-hegyre felkészítettem Bálintot, de még engem is meglepett hogy ahova vártam a csúcsot, ott bizony csak egy határkő volt, és tovább meredeken felfele kellett haladni... Mire felértünk, kellemesen kimerültünk. A talpam eleje felázott, és elkezdett nagyon fájni, aminek nem örültem, mert még borzasztó sok volt hátra a távból. A Köves-hegynél rosszabb lefele nem létezik a túrában szerintem. Minden évben sikerül talán 3 km/h-val itt lejönni jó hosszan. A Bába-hegy környékén ismét elkezdett szakadni az eső, megint a fejjáték került előtérbe. 130 km, Pusztafalu után még a réten kaptunk egy pofaszéllel egybekapott zuhét, de csodák csodájára, mire felértünk az ÉZ-be a Vaskapuhoz kitisztult az égbolt. Nagyon reménykedtünk benne hogy így is marad, hátha megszáradunk még valaha. 159 km-nél járunk, újra Füzéren. Jópár feladóval találkozunk. Süt a nap, és végre nem esik! Le is vedlek, és élvezem a napsütést, bár egy pillanat alatt el tudnék aludni. Fél óra habzsi-dőzsi, majd bevetjük magunkat az utolsó 47 km-be. Hiába tűnik rövidnek, és alig van benne szint, nekem ez borzasztó küzdős volt már. Az aszfalton még lekocogunk Füzérkomlósra, bár már szinte úgy érzem hogy tűvel szurkálják a lábamat. Bálint előre áll, és jó tempóban indulunk neki a Bózsva fele tartó dzsungelnek. Szenvedősen haladok mögötte, ráadásul most meg a forróság az ami rendesen el is álmosít. Bózsvára érve tovább engedem Bálintot, ő még szuper jó erőbe van. Én leragasztom a lábujjaimat, és a közte levő borzalmas dolgokat, és innentől a célig egyedül küzdök. Nem sokkal jobb ez így leragasztva, de haladgatok szép lassan. Kishuta-Nagyhuta aszfalt ismét borzalmasan hosszú. Próbálgatok gyönyörködni házakban, kertekben, teraszokban, de az álmosság, és a fájdalom felülír mindent. Minden lépésnél már a kezemet is használom hogy egy kis lendületet adjon. Hülyén is nézhettem ki ezzel a mozgáskultúrával.. Nagyon nincs mit írni az utolsó etapról, csak annyit hogy nagybetűs küzdés volt, és bizony fejben nagyon össze kellett rakjam magam a végére. Érdekes, de így is egész elfogadható időt mentem magamhoz képest. Most már nagyon boldog vagyok hogy ismét itt lehettem a csodás Zemplénben, és nagyon köszönöm a szervezőknek hogy egy csodás túrát raktak össze idénre is!!

 
 
 Túra éve: 2016
carevicsTúra éve: 20162016.06.27 18:33:36
megnéz carevics összes beszámolója

 



Tövisek és virágok - 100


 

Tavaly nem sikerült időre behúznom időre, így idén ismét nekivágtam. Más százas valahogy nem érdekel.

 

Az előző évi tapasztalatokból okulva már meg sem próbáltam Füzéren szállást keresni (egy kivételével amúgy is elég felejtős a felhozatal...), úgyhogy Mikóházáról a hajnali busz vitt a startra. Meg egy szolgálaton kívüli rendőr, aki a füzéri elágtól bevitt.

A tavalyról már ismerős családias fesztiválhangulat fogadott, emberek lézengenek Füzér központjában, ismét vicces látvány, hogy mikor én indulok, mások már 100 km után kevésbé frissen érkeznek.

Szerencsére nem kellett fél órát várni a rajtban, fél hét előtt simán elengedtek. Már ilyen korán nagyon meleg van, azon tűnödöm, hogy ebből talán csak 50 lesz, mert kidőlök. Amúgy sem készültem fel idén, volt januárban egy 40-esem, meg másfél hónapja egy 50-esem, semmi emelkedőkkel. Mindegy, ha csak 50, akkor 50, ezt a túrát kedvelem, megéri. Semmi perc alatt fent vagyok a Bodó-réten, utána irány a susnyásba, nagyon durván megnőtt a gaz. Szintezés a csendes, reggeli erdőben, az Eszkárosi-pataknál még alszanak a pontőrök, gondolkodom, hogy hagyjam-e őket aludni, de mivel le is kell csippantani a QR-kódot, inkább keltegetés lesz ebből.

A szlovák oldalon föl, a második réten már el is kavarok (meg akarom úszni a vizes füvet, kimegyek az erdőszélre - csak nem ott folytatódik az út). A büntetésem 300 méter mászás mellig érő fűben, a fülemen is toklász csüng, kezdésnek nem is rossz... Utána Szaláncig jön a hosszú erdészeti/aszfalt, monotonnak monoton, de nagyszerű a kilátás a reggeli fényekkel. A jobb kislábujjam vacakol, begyűrödik a zokni, sóhajt, belát, ebből akkor nem lesz 100, féltávnál véresre lesz már dörzsölve. Mivel eddig kiválóan volt szalagozva/festve az útvonal, jön a második elkavarás: az aszfaltra valakik pont ugyanolyan rózsaszínnel felfújtak egy jobbra nyilat, földút is vezet, irányban is jó lehet, bevágódok. Utána is van még egy festés, nem tűnik annyira gyanúsnak. Aztán elfogy a jel, GPS nélkül esélytelen lenne, így szerencsére csak +1 km-mel toldottam meg az utat. A szembe jövő kolléga viszont vagy 6-tal. Mindegy, vissza nem megyünk, ez az út is oda fog vinni, ahova kell, csak két kanyarral több lett. Szalánc, kocsma, 15 km. Idén nem vállalom be a vágott sört, nagyon meleg van, marad a kofola, ez viszont nagyon bejön. Fölkenem a naptejet, mert kezd égetni a nap, fél tízkor már szakad rólam a víz.



A vár idén kisebb lett szerintem, tavalyról egy hosszú, meredek kaptató emléke van meg bennem. A faluból kifelé menet az öregek kint állnak a kerítés mellett, többen megkérdezik, mi ez a népvándorlás ilyenkor június közepén :) Kalsáig egy hosszú, enyhe lejtő, az elején még szerencsére van némi árnyék, de a reptér környékétől kezdve már teljesen nyílt terep, a gabonatábla nyomja vissza a hőséget. A falu szélén szlovák családok piknikeznek, a sülő hús illata kínzás. Kalsa után kezd emelkedni az út, de szerencsére hamar jön az erdős rész, így elviselhetőbb a dolog. Mások is pillegnek fölfelé, még fickósan elhúzok. Elnyújtott emelkedő, de az a könnyen járható fajta, pont jó a meredeksége, nem lassítja az embert, csak a pulzust dobja meg. Az út helyenként hálátlan, teli van szórva kivágott fákkal, lehet egyensúlyozni a törzseiken a továbbjutásért. Az Izra-tóhoz beérek délben, és már nagyon érzem az ebédidőt. A zsír úgy folyik a 30 fokban, mint a víz, sebaj, jó lesz. Étvágyam persze nincs, enni viszont muszáj, magamba erőszakolok néhány szelet kenyeret - jó döntés volt. Iszom valami izót is, de ez nem az én műfajom, mintha Gabi fogkrémet nyomna valaki a számba... Sós paradicsom, dinnye, őszibarack, ezekkel nehéz leállni. Életmentőnek bizonyul még a nap folyamán többször.



Túl vagyok az első harminc kilométeren, legalább 20 perces pihenőt terveztem ide, de 15 perc után úgy érzem, már mennék. Inkább akkor nem húzom az időt, még úgyis van egy-két laza kilométer a hardcore részig, elég egy zokniigazítás. A hőség az egyetlen, amitől szenvedek, de attól nagyon. A Bodnár-forrásnál kulacstöltés, finom és hideg a vize. És akkor jöjjön az Északi zöld rambóüzemmódban; hőség ide vagy oda, idén sokkal könnyebben megy. Ennyit számít, ha ismeri az ember a terepet. A hét vízmosásban és a határkövek között végzett dzsungelharc után máris ott a Hársas-hegy, ez viszont brutális ebben az időjárásban. 1 km alatt kb. 330 méter emelkedő. Tavaly egyhuzamban fel tudtam szaladni, idén ötször-hatszor is meg kellett állnom, szédülők, sípol a fejem, hányingerem van, rettenet... nehezen hiszem el. A tetején ismét beüt a gondolat, hogy ebből csak 50 lesz. Itt száll el a jó átlagom, valami leírhatatlanul lassan vánszorogtam föl. Percekig csak ülök, és meredek magam elé, aztán elkezdek lebotorkálni a hegyről. Rohadék, szemét, aljas, öklömnyi, bokakifordító kövek. Sokáig. Szeretem a kihívást, de örülök, hogy ennek vége. Kicsit féltem, hogy pofáraesek, mert elszállt minden erő a lábamból, és az itt nagyon durva lett volna. A Dávid-ortásig szerencsére összekapom magam, ott ismét vár gyümölcs és víz.



Egy rövid vízszint (a forrásnál mosdás, hűtés) azután kanyar fel a Bába-hegyre, idén megvannak a szalagok is, hosszú, monoton emelkedő, mivel azonban nem túl meredek, simán bírható. A vége dzsindzsa, az izzadt bőr nagyon szereti a bozót simogatását. Az elnyújtott emelkedő után egy rövid technikás szintezés, majd ugyanolyan elnyújtott ereszkedő. Az erdőből kiérve ismét mintha a kályhaajtót nyitnák az arcomba - délután fél négy körül van. Pusztafalu, pecsét nincs, gyümölcs van, paradicsom van. 10 perc szusszanás, és jöhet a mai második kaptató, fel a Vaskapuhoz, szerencsére zárt erdőben. Ez sem megy egyből, kétszer is megállok pihenni, a meleg miatt nem bírom izomból. Ilyen sem volt még. Egyáltalán nem vagyok fáradt, vízszintben és lejtőn simán jövök egy majdnem hatos átlagot, de a lábam nem hajlandó felfelé tolni a testem. Lassan-lassan elfogy a piros háromszög, aztán az Északi zöld második etapja, a lábfejem is egyben maradt. A Vaskapunál megint leülök, pecsét, energiaszelet. Innentől Füzérig sima az út lefelé, semmi perc alatt leérek. A felújított vár könnyíti a távot: csak féltávig kell felmászni, oda került az új bejárat. Most nem bánom :)



11 és fél óra alatt megvan több mint a fele, egy órás pihenőt tervezek Füzéren. Két tányér leves, felpolcolom a lábam, mások meccset néznek, én próbálok aludni. A pólócserét végül kihagyom, úgyis dög meleg van még, elég a zokniváltás és a kidörzsölt részek letapasztása, a lábaimat és derekamat meg bekenem kék lóbalzsammal.



Végül elszöszmötölök, és másfél óra lesz a lazításból, van még 12 órám a maradék távra (48 km). Több mint fél óra, mire újból bejáratódnak a lábaim, szerencsére a lejtő Füzérkomlósig erre kiválóan alkalmas. A régi vasúton a nagyon durva részeket kivezették a szántóföldre, nagyszerű döntés, rá lehetne feküdni a bozótra egyébként, olyan sűrű. Az egyik hídon majdnem beleesek a gödörbe, beverem a lábam, de megúszom. Másfél óra múlva már a bózsvai ellenőrzőponton vagyok, a pontőrlány megismer ("tavaly később értél ide" :D), teljesen meg vagyok hatva, a Kazinczy tényleg ilyen családias hangulatú túra. Májkrémes kenyér és gyümölcs betol, lámpa most már felkapcs, indulás tovább. Kishuta-Nagyhuta, hosszú aszfalt, vízszint, 15 km, itt a könnyű rész vége. Ellenőrzőpont nincs, csak frissítés, mindenki azonnal kapja, amit kér, elképesztő ellátás, biztatás. Ismét csak gyümölcs, nem lehet eléggé értékelni. Fél tizenegy, jól állok, pihenőkkel együtt ötös átlag, és van még kilenc órám 31 km-re.



A kék kereszten jön az emelkedő az Eszkála-erdészházhoz, könnyebben megy, mint gondoltam, egy óra alatt ott vagyok, különösebben még mindig nem érzem magam fáradtnak. Az éjjeli bogarak minden nyitottabb részen őrületes mennyiségben támadnak (a Zsidó-rét valami iszonyat), kézben viszem a fejlámpát, legalább nem a számba meg a szemembe csapódnak. A meleg miatt viszont továbbra is rövid ujjúban kell mennem, különben hőgutát kapok. Szívás. Az Eszkálától megszűnik a magányos vándorlás, páran beérjük-kerülgetjük egymást, majdnem 10 km vízszint Makkoshotykáig. Jólesik a laza terep, próbálom meghúzni, de a végén kezdek már fáradni, nyomaszt, hogy valaki pont mögöttem túrabottal jön... hát ezzel nem lehet mit csinálni, de baromira zavar most a csettegése és sóhajtozása, az álmosság miatt kezdek ingerült lenni. Lassítok, elengedem, a Makkoshotyka előtti lejtőt gyűlölöm, nem tudom elmondani, mennyire. Meredek, végtelen, bozótos, nem fér el a láb... Emlékeztem, hogy nehéz terep volt, de meglep. Mire beérek, kikészülök, a meredek ereszkedő teljesen összerázta a gyomrom. Fél kettő, kezdődő mélypont. Egy nagydarab cigányember már messziről mondja, hol az ellenőrzőpont, a diszkóból Zoltán Erika üvölt, meg a bulibáró, nem dob fel, nézek ki bután a fejemből :P Negyed óra szenvedés, evés-ivás, az izmaim lemerevedtek, fázom is, borzasztó nehezen indulok. Út közben még benézek a zenés-táncos mulatság színhelyére: egy üres családi ház, ablak nuku, bent ropják a népek, nem tudom, melyikünknek furcsább látvány a másik.



A tanösvény sík szakaszán felmelegszem valamennyire, és jön az a keserves emelkedő a Tengerszemig. Nagyon szép lehet világosban, kipihentem. Így most csak küzdős. Tartottam tőle, okkal. Hamar ismét pólóra vetkőzöm, botladozom, de azért egyenletes tempóban tudok menni, nincs megállás. Csak lenne már vége. A sötétség fáraszt, jó lenni látni valamit, bármit. Az EP előtt egy róka kering, el sem tudom kergetni - gondolom a fény meg a szagok odavonzották, nem különösebben zavartatja magát. Hajnali három, van még négy és fél órám és 12 km-em, meglesz ez. Kávéval kínálnak, a gyomrom miatt nem merek inni. Az egész napos menetelés, az izó, a gyümölcs kezdi megtenni a hatását. A meredek lejtő jobban kifáraszt mint gondoltam, le kell ülnöm a károlyfalvi elágnál dinnyézni. Kétszázasok érnek be, és hagynak le. Vicces.



A Rákóczi-fáig megint egy szép hosszú emelkedő, az eleje szemét dzsindzsa, de aztán kiszélesedik az út, és jól lehet haladni - szerencsére a nap is felkel lassan, nem kell már lámpa, jólesik, hogy ismét vannak körvonalak, van távlat, nem csak az előttem pattogó fénykör. Pecsét, öt perc hanyatt fekvés, aztán nehézkes feltápászkodás. Négy óra múlt, kezdődik a zsongító madárcsicsergés, egy órán keresztül elkísér.



Utolsó menet következik, két nagyobb emelkedő, és két nagyobb lejtő. A Bányi-nyeregig békés kanyargás, ott viszont muszáj leülnöm ismét, a sorompónak dőlve szusszanok elégedetten és fáradtan. Három kilométer és bent vagyok. Időm, mint a tenger. Az idő melegszik, a nyitott részeken már így hajnalban vág a nap, sajnos a mindenféle rovarok is kezdenek visszaszivárogni a hajnali pihenőjük után (van az az idegesítő, amelyik mindig az ember szeme előtt lebeg. Abból vagy ötöt sikerül lepislognom). A Nagy-Nyugodóra meglepően gyorsan felérek, lefelé még lefilmezek egy óriási szarvasbogarat (ráérek, ráérek...), és hatra csoszogok be. Másfél órám maradt a szintidőből, ez nekem teljesen jó, 4,2-es átlag, pihenővel, tokkal-vonóval.



A célban pár óra szenvedés, itt fáj, ott fáj, feküdni is alig bírok, hányingerem van, mások (kétszázasok főleg...) sokkal jobb állapotban vannak :P, én még pár órát fetrengek fekve a fűben, aztán evés, hideg zuhany, új emberré válás, evés. A vasútállomás két és fél kilométer, tűző napon, egy élmény. Szerencsére hazafelé senki nem akar mellém ülni, így ki tudom nyújtani a lábamat.

 

A rendezésről csak jókat lehet mondani: minden profin meg van szervezve, a pontőrök elképesztő kedvességgel és lelkesedéssel teszik oda magukat, az ellátás pedig pazar. Az útvonal: én a Zemplénnek kb. minden szegletét nagyon szeretem, nekem bejön. Páran morogtak, hogy miért így kell vezetni (ez főleg az Északi zöldre vonatkozik, azok a bokatörő részek tényleg nem viccelnek) - hát, ez egy ilyen túra.

 
 
 Túra éve: 2015
carevicsTúra éve: 20152016.02.23 19:39:54
megnéz carevics összes beszámolója

Tövisek és virágok


 


Gyakorlatilag azóta terveztem egy százast, amióta elkezdtem teljesítménytúrázni. Aztán év elején belőttem egy felkészülési programot a Kazinczy 100 legkönnyebb távjára. A Kinizsi tömegtúrája sosem vonzott.


Tehát: pénteken késő éjjel érkeztem Füzérre. Naivan azt hittem, elég lesz pár nappal előtte szállást foglalni, hát nem, a falu csurig van a felújítókkal és a túrázókkal. Marad a tömegszállás, így jártam. Próbálok elaludni a művház színpadán: hideg van, motozás, lábszag, emberek jönnek-mennek, nem megy. Az egyik alvót csodálattal vegyes utálattal bámulom, a pucér deszkákon, párna nélkül jóízűen és hangosan hortyog. Ha felébred, két másodperc múlva újra alszik. Ilyen nincs. Talán egyetlen órát alszom egész éjjel, kínomban inkább a tervezettnél korábban indulok. Igazából egyik nehéz túrám előtt sem aludtam kb. semmit, és úgy vágtam neki, hogy úgysem fog menni, a felénél majd kidőlök. Eddig azért sikerültek.


 


III. szakasz, Szalánc


 


Bizarr érzés, hogy az első lépésnél kissé már megviselt 200-asok jönnek, rajtuk már látszik a fáradtság.


 


Az időjárásra nem lehet panasz, júniushoz képest hűvös van, de ez pont jólesik. Csöndes emelkedés a K+-on, szeretem ezt a rajt utáni, kora reggeli, egyszerre kómás és friss állapotot. A határ előtt beér egy futó pár, zavaróan hangosak most, hál’istennek hamar leelőznek. Ők is 200-on mennek, futva, hát le a kalappal, ezt a teljesítményt szerintem sosem fogom fölfogni. Szaláncig átnézem az itinert ismét, rájövök, hogy ez a faksznimentes, sima szöveges igazából kiválóan használható. A sík erdészeti úton reggelizni is van időm, a falu előtt kivágódik elém egy róka, aztán csalódott pofával ugrik is vissza.


Szaláncon kipróbálom a vágott sört, bár nem kéne. Öt perc szünet. Utoljára az egyetem ittam délelőtt 10-kor, szép emlékek. Kellemesen fejbe is vág, a várba föl a kaptató meredekjén érdekes élmény… a Kajsáig tartó úton érzem is a hatását, gyorsabban ér el a fáradtság, ha nem lejtene az út, gondban lennék. Először merül föl bennem, hogy nem fogom bírni, egy pár kilométerig, azt hiszem, hiba volt letolni a sört.


Az idő egyre melegebb, de nincs 40 fok, még bírom a hosszú szárral is. A lapály után ismét szépen emelkedik (rövidnadrágra átváltok, áldom az eszem, hogy vettem egy ilyen lecipzározhatót), szlovák favágókkal futok össze, ismét megállapítom, hogy a szlovákokkal nekem eddig csak pozitív élményeim vannak: amikor rájönnek, hogy magyar vagyok, egyből váltanak magyarra, még ha csak törik is. (Szaláncon ugyanez, az echte kalácsképű szlávok (bocs, ne sértődjön meg senki :)) mosolyogva köszöngettek ki magyarul.) Beérek egy 200-ast, támolyog előttem, kicsit elfáradtam, mondja. Van ez így... Első eltévedés: elbambulok, és jó ötszáz méter után veszem csak észre, hogy elfogyott a jel. Fasza, ezen a túrán úgy hiányzik a plusz táv, mint egy falat kenyér. Spuri vissza, a kolléga csak nézi, hogy ismét megelőzöm. Lehet, hogy azt hiszi, már látomásai vannak.


Izra-tó, első pihenő, ebédszerű szendvicselés, lábszellőztetés, öröm és boldogság, eddig hozom az ötös átlagot, ez nekem bőven jó, ha így bírom Füzérig, akkor utána sétagalopp. (Nem az lett.). Negyed óra múlva indulás tovább, a Bodnár-forrásnál lecserélem a vizet frissre, jó hideg. Örülök a laza terepnek - még vagy 10 percig. Aztán hüledezek, hogy jé, tényleg ilyen gödrökbe kell leugrálni, aztán kikecmeregni? Ó, basszus, hát persze, ez az a hét vízmosás, amit az itiner emlegetett. Erről elfeledkeztem, csak a Nagy-Hársas maradt a fejemben. Amúgy szórakoztató persze az Északi zöld, de már kezdem érezni a derekamban a gyaloglást. Káromkodás, első fokozatban. Aztán elfogynak mind, és előttem a Nagy-Hársas. Izé, ez tényleg rohadt meredek. Fölfelé mondjuk jobban bírom, mint lefelé, úgyhogy nekifekszem, egy szuszra megvan, csak úgy hagyom magam mögött a kóválygókat. Fent habzik a szám, remeg a lábam, ömlik rólam a víz, egy percre le kell ülnöm, ez elég betyáros volt. (Az itiner szerint megvan a szakasz meredek része, ezt majd azért én másként gondolom a Vaskapunál…) Lefelé jön az igazi horror, az öklömnyi köveken igyekszem nem pofára esni, meg a bokámat kímélni. A lejtő alján szeder, az a mézédes fajta, amit megfogni is alig lehet, azonnal elomlik. Muszáj lassítanom, és bekajálnom ebből, kihagyhatatlan.


Éles jobbkanyar, szintben tovább, jön a Dávid-ortás pecsételőhely. Páran uzsonnáznak - én tovább, a terv szerint már csak Füzéren állok meg. Az ér dörögni kezd, az eső meg csepereg. Reménykedem, hogy megússzuk, de amikor meglátom az eget, már tudom, hogy nincs remény. Azért még belehúzok, hátha. Eltévedés no.2: jönnek szembe mások is, akkor gyerünk vissza. Elfogyott a jel, a telefonon nézem az utat, megvan. Két kanyar után ott sincs meg. Hatan-nyolcan keressük a kék háromszöget, de nincs sehol. Az eső egyre jobban elered, kacsázunk föl-le a hegyen, aztán egy fatörzsön valaki észreveszi a kék háromszöget - totál le van kopva, mellig érő csalánosban hozott volna fel, a szerpentin, ahol jöttünk, egy kicsit hosszabb, de járható. Belőjük magunkat a térképen, a track levágja a Bába-hegyet, ez nem szép húzás azért. És akkor ömleni kezd az eső. Papírkutya vagyok (meg reménykedem, hogy nyári zápor, és 10 percen belül eláll), pont előttem egy esőbeálló, beszaladok. Legalább fölül ne ázzak át, deréktól lefelé ez már veszett ügy mindenképp, az nyilvánvaló, váltónadrágom, váltócipőm meg nincs. A többség továbbmegy, így utólag már persze nekik adok igazat.


Ez nem zápor, ez masszív felhőszakadás, és szél sehol. Hogyaza… Egy sráccal ülünk, beszélgetünk, kiderül, hogy ő a horkoló ember, magamban felröhögök, nem szólok. Kutya hideg van, póló+hosszúujjúban fázok, június… közben esz az ideg, de mégiscsak várok, tartok attól, hogy átfázok, és a hidegtől nem fogom bírni. Hát, ez így nem lesz meg. De meglesz. Nem lesz meg. Meglesz. Nem lesz meg.


Majdnem két órát(!) ott dekkoltam, akkor kezdett csendesedni, majdnem rohanva indultam neki. A kék háromszög sehol, ösvény sehol, a csúcson tekergek jobbra-balra (káromkodás, második fokozat). Nem hiszem el, pedig tényleg ez van. Végre megvan az út, nyomás lefelé, az út persze hardkór, ágon-bokron kell átkúszni. Le a lejtőn, mindjárt itt van Pusztafalu. Imádkozom, hogy nehogy valami kaszálón vigyen át az út, de persze, hogy az lett, derékig érő vizes fűben csúszkálok, ez az, végre! Leszaromtabletta, ezt kellett volna korábban is.


 


Pusztafalun egy fél zsíroskenyeret magamba nyomok, a másik felét otthagyom, kifutottam az időből. (A pontban a kisgyerek nyers hagymával etet egy gazdátlan vizslát. A szülők hagyják. Nem értem.)


 


Föl a piros háromszögön a Vaskapuhoz, káromkodás hármas szint, villanypásztor, vizes fű, megúszom azért. És akkor az emelkedő, némileg kétségbeesve veszem észre, hogy fáradok, ez a kis rohadék sokat kivesz belőlem. Az időcsúszás miatt idegbeteg módjára tolom neki, végre itt a pecsételőhely a határkőnél. Innen már csak lefelé csorgás a vár aljáig, útközben pont belefutok a “Kukoricaeső a malacoknak” című erdei előadásba (gyk: egy időre beállított etető kukoricát szór szét a földön), szerencsére az érintettek épp nincsenek jelen.


 


Megállapítom, hogy a füzéri vár egyre meredekebb és egyre magasabb lett az évek során. Föl is, le is erős cammogás, amit bírok produkálni, de mindegy is, hiszen beértem Füzérre. Az időből kicsúsztam, a lány rutinosan kiléptet, aztán csodálkozik, ja, mész tovább, akkor nem számít. Zokni-póló cserél, cipő lerúg, hadd száradjon. Van leves(!), oda meg vissza vagyok tőle, minden hosszú túrán ez hiányzik: meleg, könnyű sós lé. Pihenek vagy fél órát, este kilenc, akkor még van 11 órám a végéig, ez így rendben lesz, nincs 50 km, és az emelkedő is csak 1300 m. Újult erővel várom a második etapot.


 


IV. szakasz, Nyugodó


 


A száraz zokniban csak úgy suhanok. Egészen Füzér széléig, ahol persze, hogy irány a kaszáló és a patakátkelés. Ismét cuppogva megyek, és már esély sincs arra, hogy valaha is megszáradjon a lábam. A vízhólyagok lehetősége nem tűnik biztatónak. Füzérkomlósig sima ügy, még a régi vasút első része sem vészes. Aztán a dzsindzsában küzdve gyorsan másképp látom a helyzetemet, fáradok, literszám ömlik rám a levelekről a víz, de legalább a csalán is megcsíp, és a szeder is belémkapaszkodik. Bózsván már pillegek (alváshiány, ugye…), előveszem a bekészített magnézium és izó pezsgőtablettákat. Ja nem, az Füzéren maradt, ahogy a szőlőcukor is… idióta. Felzargatom az autóban a nagyon kedves pontőröket, valami gyümölcsöt magamba erőszakolok. Nagyhután pedig elkergetem a macskákat a rétesről, miután itt is felkeltettem a táplálék őrzőjét. Majd feltolok két szép tenyérnyi ragtapaszt a talpaimra, teljesen feláztak és felpuhultak, tisztára mint egy gyógyfürdőben. Enni kéne, de nem tudok, enyhe hányinger kerülget, csak nézem a terülj asztalkámat.


 


Nagyhuta után korrekt kis emelkedő jön (ez nagyon trükkös a Kazinczyban, hogy a távok eleje lapos és a második felében jön az emelkedő…), itt van a személyes határom kb., 70 km. Éjfél jócskán elmúlt, ezt is érzem, lassulok kíméletlenül, a terep is nehéz. Magányos fény villog előttem, valaki a térképet nézi. Csatlakozhatna-e hozzám, hát hogyne, nekem esik sem jól most egyedül menni. 200-at megy, látszik a mozgásán, de így is bírja velem. Eltévedés három: az Eszkála-erdészházat pár száz méterrel magunk mögött hagyjuk, mire észbekapok. Pont jól jön a kis extra séta. A kocsiban alvó pontőröket felverjük, és nyomás tovább.


 


Ettől a résztől féltem a legjobban: hajnali kettő, és a következő 10 km-en nincs semmi. Többé-kevésbé vízszintben legalább, ez most kell, éjjel fáradtan, álmosan nehéz menni, hiába imádom az éjszakai túrákat. A kolléga járás közben alszik pár másodperceket. Nagyon nehezen fogynak a kilométerek, Makkoshotyka előtt még le kell ülnöm pár percre pillegni. Deréktól lefelé fáj minden ízületem, minden lépést nagyon figyelni kell. Lassanként világosodik, négy után érek be a faluba. Kész végem, ülök, nyögök. Eszem valamit, és tovább botorkálok lassan. Ha belehúzok (mit csinálok?) még megvan a szintidő, 17 km van hátra. Áh, nincs meg a szintidő, örülök, ha bevonszolom magam.


 


Nem lenne nehéz amúgy ez a rész, csak nem a hideg vizes cipőmben, kialvatlanul, 80+ km-mel a hátam mögött. Jó, hogy világosodik, a sötétség elég nyomasztó volt. Abban a pillanatban gyűlölöm a gyönyörű tanösvényt fel a tengerszemig. Még egy kanyar, még egy bucka, már rég itt kellene lennie. Szerintem túljöttem. Nem, még mindig előttem van. Itt is alszanak a sátorban, röhögök a fájdalomtól, kapok pecsétet, úgy maradok egy darabig a földön. Megérkezik a 200-as kolléga is. Behalok, plusz 100 km-mel a lábában beért… A szintidő gúnyosan integet a távolból.


 


Beköszönt a kiszáradás, akármennyit iszom, nem segít. Igazából már kifogyott belőlem minden tápanyag. Lecsoszogok a hegyről, a károlyházai elágazásnál ágyúval sem lehet felébreszteni az embereket. Mindegy, kiszolgálom magam, és megindulok fel a Rákóczi-fához. Folyamatos csüggedt káromkodás magamban. Eltévedés négy: benézzük a jól eldugott piros jelet, megbüntetjük magunkat kétszer kétszáz méterrel.


 


Rákóczi-fa, szól a zene egy fára akasztott hangfalból (???). Nápolyi fölmarkol, perisztaltika jelez, én balra el, 200-as kolléga tovább. Van még hat kilométer, nem tudom megcsinálni. Kínos, hogy nincs rövidebb út a célig, úgyhogy muszáj. Valahol itt jár le a 25 óra, nálam éppen blackout, erre a részre nem emlékszem. Fáradt vagyok, melegem van, de nem izzadok, szomjas vagyok, de a víz nem elég, más meg nincs. Egy úton átkelve (Bányi-nyereg) lerogyok a földre, szarszag, remélem, nem pont abba sikerült beleülnöm. 10 perc, gyök kettővel koslatok tovább. Még egy olyan vízmosás, mint az Északi zöldön. Kiváló, persze, ereszkedjünk csak le, és másszunk ki.


 


Nem tudom, hogyan, de egyszer csak felérek a Nagy-nyugodóra. Elkap valami euforikus állapot, magamat azért behúzom, ha időn túl is, innen már csak lefelé. Eltévedt (höhöhö) 200-asok jönnek a másik irányból, nézni is alig bírom a tempójukat. Felháborító.


 


Utolsó kilométer, nem tudom, mi visz, de haladok. A földön eldobálva, sorban csokispapírok, ilyeneket kaptunk valamelyik ellenőrzőpontban. Céltalanul és mániákusan fölszedegetem, és bosszankodom. Gyűrje zsebre. Valaki jön szembe a Májuskút utcán, gratulál. Süt a nap, tökéletes kirándulóidő, beérek a célba. Idegenek megtapsolnak, jólesik nagyon, egészen meghatódom. Pecsét, kész, megcsináltam, fél tíz, 26 óra 44 perc alatt jöttem végig. Pont az a két óra hiányzott, amit az esőben elüldögéltem a Bába-hegyen. Kár érte, de ez van. A cipőm még mindig vizes, 16 órája már.


 


A cuccom még nem ért ide Füzérről, elterülök a fűben, mindkét lábam önkéntelenül ráng a fájdalomtól. Aztán zuhany hideg vízben, ez maradt, lecsó, gyümölcs, süti. Minden jó.




És amikor Pesten kiszállnék a kocsiból, meglepődve tapasztalom, hogy nem tudok lépni, de szó szerint. Tyúklépésben avászkodom el a metróig. Röhej. Marad a napokig dagadt lábfej, és a három hétig fájó boka.


Maga túra: ilyen profi szervezést és ilyen jó hangulatú csapatot még máshol nem láttam.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20152015.06.24 23:41:54
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló a 200-as távról "futó" szemmel

 
 
 Túra éve: 2014
späterTúra éve: 20142014.07.23 10:12:28
megnéz später összes beszámolója

Kazinczy 200

Az álom hamar megszületett. Bár tavaly ősszel még győzködtem magam, hogy csak egy százasra megyek, de tavasszal egyre bizonyosabbá vált, hogy én is ki szeretném próbálni a hosszút, mert ez úgy az igazi.

Az adatok rémítőek, eddig a leghosszabb egyben 130 km volt, ez most 200 felett van, így jó esetben is belecsúszunk a második éjszakába. Előjön az álmosság, a fáradtság, a kimerültség, csökken az erő, tovaszáll a motiváció, vége. Nekiugrottam beszámolókat olvasni, próbáltam minél több hasznos információt kinyerni belõlük az útvonal ismertetésén kívül, majd a túrát megelőző pár napban pesza91 képeivel hangolódtam. Aztán el is érkezett 2014. június havának 12. napja.

Délelőtt gyors pakolás, persze, hogy az utolsó pillanatra hagytam. Kávés cukorkát még éppen sikerült szerezni, mert amúgy nyersen nem kávézom, nem is szeretnék rászokni. Két táskával készülök, egy kicsivel, ami végig a hátamon lesz, és egy naggyal, amit Füzérre tervezek küldeni, benne váltóruha, kevés élelem, energiaital – nem a fémdobozos fajtából –, szúnyogriasztó, hálózsák. A korábbi vonatot választom, úgysem tudom pontosan, hol is van a Kovács-villa, jobb lesz azt világosban megkeresni. A személy késik, a gyors bevárja, szabad hely alig, ismerős nincsen, a bő 3 és fél óra utazást történelem tételek tanulásával töltöm. Sátoraljaújhelyig át is nézem majdnem mind a 20-at, a többit majd hazafele. :)

Fél 7 előtt nem sokkal megérkezik a vonat Sátoraljaújhelyre, körbekémlelek, hátha látok valakit, aki gyanúsan túrázónak néz ki, de senki. A felújított váróban kérek pecsétet az OKT-füzetembe, bármi történjék is, már volt értelme eddig elutazni. :) A szépen felfestett K4 és K+ jelzéseken 30 perc séta után el is érem a Kovács-villát. A bejáratnál üdvözlöm az ott várakozókat, majd Bell Sanyi megmutatja, melyik a legrövidebb út a padlástér és a fürdő között. Fent a matracokat már lefoglalták, én bekucorodok egy tetõsíkablak alá. Csupán néhányan vagyunk még, de beszélgetésbe kezdünk korábbi túrákról, útvonalról, félelmekrõl, satöbbi. A folyamatosan érkezők szépen töltik fel körülöttem a helyeket, kihessegetünk egy lódarazsat, majd átgondolva a helyzetemet inkább leköltözök a földszintre, így a padlástér-feeling sajnos kimaradt. :(

A fõszervezők is megérkeznek, hegyekben áll a villa előterében az ellátmány, de csak hordják, hordják, illetve dobozokból kínálják a frissen sült pizzát és sör is jut mindenkinek, Zoli nagy örömére. Begördül a gézamobil, amiből RushBoy is előkerül, majd Rudiék érkeznek, Tinca, késõbb Barta Laci. Üdvözlöm orsipankát és Gabit, valahonnan idetéved Titkárúr Tibivel, Bagira is megtalálja a villát, Bubu, Lestat, EduShow is befut, elõttük a Nagy Átol, Sanyika, Ábris és pesza91, de mindenki itt van, aki nem akar kimaradni a jóból. Kis csoportok alakulnak és hosszas beszélgetés veszi kezdetét. A sok-sok ismeretlen arcon is látszik, ki az, aki nem először van itt, aki pedig még új, könnyen talál beszélgetõpartnert, esetleg késõbbi túratársat. Sajnos én nem vagyok ilyen szerencsés: moiwával terveztük, hogy együtt vágunk neki, de sérülés miatt ő besegít a szervezésbe, én meg magamra maradtam. :( Reszelő megsajnált, bár a Kinizsin már pedzegette, hogy akár mehetnénk együtt, de a nagyszerûen hangzó ajánlatot gyorsan elhessegettem: hogyan bírnám én azt a tempót, meg amúgy is, nem szeretném, hogy miattam boruljon fel a jól megszokott ritmusa. Szó szót követ, az elején úgyis kiderül, hogy meddig bírunk együtt haladni. Nagyjából 11 óráig trécselünk az udvaron, ekkorra szerezünk annyi szúnyogcsípést, ami távozásra ösztönöz. Bent még zajlik az élet, de lassan elcsendesedik mindenki, aludni kellene, az elkövetkezendõ 1-2 napban nem sok lehetőségünk lesz rá. Másnap, péntek reggel 7 előtt már ébren vagyunk, mindenki pakol, miből mennyi hova. RushBoy javaslatára én sem depóztatom ki a hálózsákomat Füzérre, ha aludni akarok, vissza kell érnem a Kovács-villába, vagy a fûben fogok szundítani. :) Egyébként minden más mehet a bázisra, a Látogató Központba, még a túrabotok is, azokat csak a második szakasztól tervezem használni.

Az elsõ autóba be is férek, Vince vezet, Széphalomra negyed óra alatt érünk. A Múzeumkert vendéglő teraszán elfoglaljuk a padokat, rögtönzött útvonal-ismertetést tartunk. Fél óra így telik el, Bubu, Lestat, EduShow, moiwa és asokkituzosember társaságában. Mire megérkezik mindenki, az elsõ szakaszt már ki is elemeztük, így átsétálunk a Kazinczy Emlékcsarnokhoz, ahol néhány rövidebb és néhány hosszabb szónoklat után 9:04 perckor szélnek is eresztik a mezõnyt. Az eleje robbant, a gyorsak sétának nem nevezhető tempót vesznek fel, én megpróbálok hatni RushBoyra, miszerint én aztán nem futok, nagyon sok van még hátra (a teljes táv :) ), jó lesz ez lassabban is. Az árnyat adó fák alól kifordulunk a nyílt mezőre, majd pár lépés után már az Északi Zöld széles szekérútján haladunk. A Sátoros-hegyek gyönyörû panorámája kísér minket a tûző napon, majd hamarosan besétálunk Rudabányácskára, ahol egy közkút alatt meg is ejtjük az elsõ frissítést. Martye csatlakozik hozzánk, õ is többszörös teljesítő már. A Sátoraljaújhely részét képezõ, egykor aranybányászattal foglalkozó Rudabányácskán a görög katolikus templom előtt balra fordulunk, majd végre betérünk az erdõbe. A mezõn majdnem jobbra kanyarodunk, az ott tanácskozó munkások mondják, hogy a többiek egyenesen mentek. Akkor mi is. Folyamatos emelkedés mellett érjük el a libegőt, alatta áthaladva a sípálya meredek kaptatóján felmászunk a Magas-hegy csúcsán álló kilátóhoz, melyben Lestat teljesít szolgálatot, szerencsére pecsétet is kapok tõle. :) A sípályáról visszafelé sem volt semmi a kilátás, de innen fantasztikus! RushBoy megmutatja, merre van az arra, és hogy még nagyon messzi van a messzi, majd leslattyogunk a kilátóból. A Z-, P3 közös ösvényén bokatörő lefelé veszi kezdetét, Martye megindul, nagyon megy neki a köves, csúszós, technikás terep. Mi kicsit lemaradva botladozunk le a hegyről, a Vörös-nyeregnél megnézzük, hogy merre fogunk menni nemsokára, majd irányba állva folytatjuk utunkat az ÉZ-ön, utána a Z+-en. Az aszfalton picit belekocogunk, utolérjük orsipankát és Gabit, orsipanka megkérdezi, hogy milyen időt tervezek. :) Mosolygok, viccnek is rossz, hogy én milyen időt tervezek itt, a célt kellene elérni valahogy. A Zsólyomka-völgyben lévő második ellenőrzőpontot elérve egy türelmetlen markoló át akar hajtani a frissítő állomáson, alig várja meg, hogy összeszedjük a poharakat, milyen sürgős lett most a munka, pláne, hogy idegenek is látják. Ráhagyjuk, félreállunk, de az ÉZ emelkedős szakaszán sétálva kényelmesen megelőzzük a munkagépet, s haladunk tovább a Szár-hegy irányába. 1935-ben ennek a hegynek a tetején állították fel a 100. Országzászlót, majd a következő évben felépítették a Krisztus szenvedéseit bemutató kálváriák stációihoz hasonló emlékműveket, melyeken az elcsatolt területek 38 városának neve és címere szerepel. A Magyar Kálvária szerpentinjén haladva a csúcson megpillantjuk az államalapító királyunk halálának 900. évfordulóján felszentelt Szent István-kápolnát, mely a Szent Koronát mintázza. Ennek tövében találjuk a feltételes ellenőrzőpontot, ahol a rendezőgárdát erősítő kutyus is üdvözöl bennünket. Az ÉZ benőtt ösvényén haladunk lefelé, a szalagozás kivezet a rétre, majd Sátoraljaújhely szélét elérve lépcsőn lesétálunk a következő ellenőrzőponthoz, mely a Kovács-villa. A bejárat mellett yoyo tapsol, bent mindenki a kancsók köré csoportosul, moiwáék alig győzik keverni a málnaszörpöt. Feltöltekezünk, ilyen finomat túrán még nem ittam! Majd két szelet zsíros kenyér kíséretében elbúcsúzunk a villától, és csak reménykedünk, hogy 2 napon belül újra átléphetünk a kapuján. A K+ jelzésen ismét emelkedő veszi kezdetét, ez egyben a célegyenes is, de a gyorsak sem jönnek még szembe. :) A P- jelzésre váltva jobbra fordulunk, a Vörös-nyeregben a Magas-hegyről lefele érkezőket már nem látunk, balra a Z+-re térünk, az országútnál pedig az OKT nyomvonalára érünk ki. Molnár Gábor ül az aszfaltos út szélén, hideg frissítővel várja a túrázókat. Mellőzzük a Bányi-nyereg kéktúrás bélyegzőpontját, és verem a fejem a kerítésoszlopba, amiért Füzérre depóztattam az OKT-füzetemet. Ugyan a sátoraljaújhelyi vasútállomáson pecsételtettem bele, de ez más, itt is szerettem volna. A Cseréptói-forrásig haladunk a kéken, Martye megmutatja, hogy hol sátorozott jónéhány évvel ezelőtt, majd jobbra fordulva a pirosra térünk. A Borz Tanösvényen a Kis-Hallgató és a Nagy-Hallgató tövéből kitekintve tucatnyi hegyecske hullámzik mellettünk, imádnivaló ez a sok hupli. :) A Fekete-rétre kiérve a P3 jelzésen felkapaszkodunk a Fekete-hegyi-kilátóig. Az út nehezen járható, a május eleji vihar itt is megmutatta erejét. Rengeteg kidőlt fa, a gyökereik által szétszabdalt köves talaj lassításra kényszerít. A kilátóban ellenőrizzük a pontot, kapunk müzlit, majd a többiek után vágtatunk, és találkozunk pár szembejövővel az oda-visszán. A piroson pár km után elérjük a mikóházi pincesort, ahol frissítő üzemel. 10 percet eltöltünk itt, paradicsom, paprika, só, zsíros kenyér, izó, kóla a felhozatal. Talán most van a legmelegebb, muszáj inni és pótolni az elvesztett ásványi anyagokat, nagyon jókor jött a töltőállomás. Hosszas aszfaltozás után mellőzzük a templomot, egy nem működő szép közkutat, majd a flasztert koptatva átsétálunk Alsóregmecre, jobbra a Magas-hegy tömbje, a hátunk mögött pedig az egész Zemplén panorámájával. Szemközt vonat suhan, már a szlovák oldalon, valahol Legenye, Csörgõ és Tótújhely között. Utolérünk egy nagyon jó tempót tartó túratársnõt, ha így folytatja, elsőként ér be a százon. RushBoy noszogatja, hogy nevezzen fel a 200-ra, ilyen idővel bőven belefér a szintidőbe. Alsóregmec főutcáján elhaladunk a túra névadójának szülőháza, pontosabban annak egykori helye mellett, majd földúton érjük el Medvegyuék terülj-terülj asztalkám jellegû ellenőrzőpontját. Pár szót váltunk a pontőrökkel, iszunk, az evést nem nagyon erőltetjük, inkább megyünk. A Kazinczy család temetkezési helyétől átmászunk két villanypásztor felett, majd visszatérve az aszfaltra, azon haladunk egészen Felsőregmecig. Martye kicsit lemarad, de figyelünk, nem engedjük, hogy magunkra hagyjon minket, együtt megyünk tovább. Balkézre magasodik a Zemplén déli és középső része, az északi pedig kissé átlósan, de elénk tornyosul. A falu határában befekszünk a kút alá, majd beérve a település központjába, néhány helyi kissrác akar minket megvesztegetni. Meg is lepődünk, hogy nem kérnek, hanem adnak, Martye százezerrel lesz gazdagabb. :) Feljebb ismét népes családdal találkozunk, de az előítéletekkel ellentétben jó fejek, mondják, hogy erre jöttek mások is, jó utat kívánnak, mi pedig az Árpád-kori templomnál ismét rátérünk az ÉZ-re. A csak elméletben létező Ősrög Tanösvényen RushBoy vezet, a Mátyás-hegyre kényelmesen felsétálunk, majd a Csonkás-hegy lábánál megpillantjuk túránk első határkövét. :) Ez az, ide vele! Annyian rémítgettek már az „igazi” Északi Zölddel, ez az első alkalom, hogy tényleg az országhatáron sétálunk. A Karancs-Medves 50-en már elfogott az a nagyszerû érzés, amelyhez hasonlót talán csak a határsértők érezhettek, de olyan jó itt sétálni. :) Egyszer a magyar, egyszer pedig a szlovák oldalról kerüljük a zöldhatárt jelölő köveket, éppen ahogy a kitaposott ösvény vezet. Jobbról-balról csalán, de az út még kényelmesen járható. Az egyik határkövön egy pár bakancs, reméljük, nem az elõttünk haladók közül hagyta itt valaki. :) A 332 m magas Vel'ká hora alatt balra fordulunk, majd a XVII. 40. határkőnél ismét ezt az irányt követjük. A kerékpáros jelzésen érjük el a következő ellenőrzőpontot, Zsíros-bányát, ahol Lestat és moiwa kínálja a frissítőket. Wagner Andrást itt csípjük el, megkérdezi, hogy hogy hívnak, majd megveregeti a vállamat: „Ez igen, ügyes vagy!”. :)

A K+ jelzés bújócskás része következik, nekem nagyon tetszik, majd a Kormos Bába Tanösvény magas füvében haladunk, immár csak RushBoyjal, Martye a ponton még elidőzött. A 200 éves tölgy mellé érkezünk, amire túratársam hívja fel a figyelmemet. Leérünk Füzérkajatára, ahol egy kék kút mellett frissítőponttal várnak az ifjú rendezők, mindkét szolgáltatást igénybe vesszük. :) A Pap-hegyet kerülve érkezünk meg Pusztafaluba, a falu mögött büszkén magasodik a Tolvaj-hegy tekintélyt parancsoló orma, a második kör első megpróbáltatása. Picit tekergünk a faluban, be-beérünk egy bicikliző bácsit, majd egy kellemes emelkedővel az Őr-hegy alatt átérünk Füzérre, ahol a Látogató Központba 8 óra menetelés után érkezünk. Elképedünk, mert kikötöttem RushBoynak, hogy ne mondja meg sehol, mennyi az idõ és hány km-nél járunk, még oly sok van hátra, hogy nem is akarom tudni. RushBoy így is tesz, csak néha mosolyog az órájára pillantva, ám a Látogató Központba beérve én is szembesülök vele, hogy ez bizony hetes átlag, jól megnyomtuk az elejét. Öröm, már csak 150 van hátra! :) Tányér leves, zoknicsere, 20 perc pihenés, majd újabb lendülettel nekivetjük magunkat a következő szakasznak.

A Látogató Központból a K- lesz társunk 2 km-en át, majd a Senyánszki-réten a K4 lejtőjére térve leérünk Pusztafaluba, ismét. SétáLós bácsi mondta már a Rákóczi teljesítménytúrán egy hónappal ezelőtt, hogy többször is érintjük majd a falut, de még most sem sejtettem, hogy nem ez az utolsó látogatásunk itt. Átnyargalunk a településen, a Z+ jelzésen végigsétálunk a Tilalmason, majd a XVII. 29. határkőnél találjuk a második szakasz első ellenőrzőpontját. És akkor nesze nekem, megkapom, amire annyira vártam: a Tolvaj-hegyet. A faluból kiérve mondtam RushBoynak, hogy nem is tűnik ez olyan vészesnek, de figyelmeztetett, hogy ez nem az a hegy, amelyik szereti, ha dicsérik. Hát jó, de szidni sem merem, egyszerûen csak várom. Az Északi Zöld Tolvaj-hegyre vezető szakasza, melyet az ország legmeredekebb jelzett turistaútjaként jegyeznek, tényleg meredek, de mivel két új lábam nőtt (felvettem Füzéren a két túrabotot :) ), így gond nélkül sétálok fel a csúcsra. Az eleje még (Hála)istenes, egy perem után viszont komolyan elgondolkodom, hogy vajon ilyen-e az állvalegelés. A hegyoldal porzik, mi csúszunk vissza, az avarban itt-ott kitaposott lépcsőfokokba lépve haladunk felfelé. A térképen egy egyszerû „Meredek!” szóval el van intézve a hegy, pedig Galyavárnál még egy „Nagyon” jelzővel is nyomatékosították a hegy nehézségét. Pedig ez sokkal nehezebben járható, a nyílegyenes ösvény közvetlenül a csúcsra vezet. Mindössze 0,7 km-t teszünk meg az ösvény törésénél álló határkőig, ám ezalatt 250 m szintkülönbséget küzdünk le. Itt találjuk Andrást, Gézát és Nevert, még elég világos van ahhoz, hogy megnézzük a sziklákat. Valami fantasztikusan jó ez a hegy! Távolról hatalmas, már-már félelmetes, a tövéből nem is nagy, elindulva nevetséges, fentebb állvalegelős, a száraz idő miatt rendkívül csúszós, morzsalékos, de nem elég hosszú ahhoz, hogy akár csak megálljunk a menetelés közben. Imádtam! Martyeval már szóba hoztuk a túra elején, hogy lehetne egy Tolvaj-hegy Maratont szervezni, pusztafalui bázissal, de sajnos a P3 erősen védett, pedig még arra is gondoltunk, hogy a 27-es határkőnél lenne egy szánkó, amivel le lehetne siklani a faluba. Mert persze téli túra lenne, és valami száz km körüli. :) Még Széphalomban, a túra megnyitóján hallhattuk, hogy újabb felvonót akarnak építeni a Magas-hegyre. Oda? Minek? Ide, a Tolvaj-hegyre! Sokan fizetnének, ha nem gyalog kellene megmászniuk ezt az ormot. Mondjuk ez egy nap az évben, a többiben maximum a zergék utaznának le-fel. :) Na de haladjunk csak szépen az ÉZ-ön, a 670 m magas csúcs után megeszem a Kovács-villából megmenekített pizzaszeletem, és próbálom az ösvény minden egyes méterét szívembe zárni, mert ez a rész nagyon bejön nekem! Pont annyi kő van, ami még nem veszélyes, de azért a szlalomozás is mehet, néhány lefelén egészen bátran engedjük neki. Kőtől-kőig megyünk, és körbesétáljuk az országot jó pár km-en át. Vaskapu, Orita-hegy, emelkedünk egyre magasabbra, a Zemplén és túránk legmagasabb csúcsa felé tartunk. Tűz füstje érződik, a 893 m magas Nagy-Milicen ismét Molnár Gábort találjuk. Innentől egy meseszép szakasz következik, olyan kilátásokkal délre és nyugatra, hogy az elképesztő. Elkezd csepegni az eső, a nagy meleg miatt elég párássá válik az amúgy száraz levegő, de a Nyerges-hegy tisztásáról sikerül megcsodálnunk a Zemplén tömbjét. Egy lejtő aljában mély árkot találunk. Jelzés nincs a túloldalon, a fák keresztben, a földön. A megáradt patak nemcsak az ösvényt vitte el, hanem az egész hegyoldalt legyalulta. Nehezen kikapaszkodunk a veremből, visszamászunk az ösvényre, majd újra eszünkbe jut az, hogy milyen szerencsések vagyunk.

- Mi lenne, ha most lenne olyan idõ, hogy a szél fákat tép ki? Szakadna az eső, jégeső tépázna, a süvítő szél csak hordaná a vízpermetet? Hm, mi lenne? – teszi fel a költői kérdést Rushboy.

Igaza van, itt a Zemplénben amúgy is gyakoriak a heves és hirtelen jött viharok, könnyû belekeveredni egybe. Szerencsére a hétvégére nem jósoltak rossz időt, újabb ideális körülmény. Napközben elég meleg volt, de messze elmaradt az elmúlt évektől – többszörös teljesítők szerint. Így alkonyat után pedig nagyon kellemes az idő, bár a hosszúujjas nálam van, de nem hiszem, hogy kelleni fog. Ha nem állunk meg, akkor éjjel is elég lesz a póló. Vagy majd meglátjuk. A XVII. 19. határkőnél, az Oláh-rét szélén elérjük Magyarország legészakibb pontját, melyre tábla hívja fel a figyelmet. RushBoy megelégeli a lassúságomat, előreáll és kegyetlenül diktálja a tempót lefelé. De én itt akarok maradni! Ez annyira az én kedvemre való vidék! Nem, Reszelő nem hagy itt, Never sem engedi, hogy akár csak pár lépéssel is lemaradjak. :) Az Eszkárosi-pataknál ellenőrzőpontot találunk, ezt talán még újból érinteni fogjuk, pecsételés után viszont a felvidéki zöld bal oldali ágán indulok el. A többiek letolnak, hogy hova akarok én menni, Szlovákiába?! Ja nem, de itt a két zöldnek négy ága találkozik, nem árt figyelni. :) A Szurok-hegyig millió buckán megyünk keresztül, rengeteg köves lefelé, a XVII. 11. és 10. határkő között különösen veszélyes a meredély, de csak kiesünk a Hollóháza-Eszkáros (Skároš) aszfaltútra. Frissítőpont következik, mi elsősorban folyadékra szomjazunk, de látva a padon heverő bőséges ellátmányt, pár perc pihenőt tartva magunkba depózzuk az energiát. A nap lemenőfélben, így előkészítjük a fejlámpáinkat, majd a kezdeti lefelé után nekivágunk a Szurok-hegynek, továbbra is az ÉZ-ön. Ezt a hegyet picit rövidebbnek gondoltam, volt vagy három hupli, amit már a csúcsnak hittem. Lehet, hogy itt bosszulja meg magát a Tolvaj-hegy, miszerint szólt a haveroknak, hogy jön egy balga, és nagyon nem vesz komolyan minket. :) Végül csak felérünk, pecsét, megsimogatom a 645 m magasan álló csúcskövet, mert azért még mindig tetszik ez a szakasz. A S3-ön leereszkedünk a Hálaisten-tetőig, közben egy frissítőpontot is érintünk, ahol nápolyival töltekezünk, majd a S- jelzésre térünk és rövidesen 1 km aszfalt következik, amit RushBoy és Never nem rest megkocogni. Kénytelen vagyok ugyanezt tenni, de nem megy. Séta, kocogás, séta, kocogás, így néhányszor találkozom is túratársaimmal. :) Kékedre beérve egy csapat jókedvû fiatal beszélget a kocsmánál, akik nem tudják elképzelni – teljesen jogosan –, hogy mi a fenének megyünk mi éjjel, ráadásul még vagy 130 km-t. :) A Z+ szederindás, gazos ösvényén sétálunk át Pányokra, a következő rész egy búzatábla szélén vezet. A kalászok vágják a lábunkat, a talaj vízmosásos, az ÉZ ehhez képest kiépített bicikliút – legalábbis nekem az jobban tetszett, ez olyan erőltetett jellegű. Na mindegy, Pányok nincs olyan messze, mint Sátoraljaújhely, ráadásul éppen a Sátor alja nevű helyen haladunk keresztül, amely csak számomra új hely. :) A ponton ifjú pontőrök várnak, mondják, hogy nemrég ment el Barta Laci. Mi?! A kóla már csak az üveg alján feketéllik, így meghagyjuk a később érkezőknek, hátha valakinek nagy szüksége lesz arra a pár kortyra. Gyors pontőrzés után el is indulunk és átszenvedjük magunkat a búzatáblán, a falun, és tovább követve a jelzést sok-sok pocsolyát kikerülve – amikről RushBoy jó előre tájékoztatott, nagy köszönet érte – egyszer csak beérünk Telkibányára. Az ellenőrzőponton találkozunk yoyoék csapatával, eszünk konzerv ananászt és barackot, kapunk kólát, majd kisétálunk a településről. A Pap-erdőben furcsa hangokra leszünk figyelmesek, jobbra valami csörtet a bozótban, megállunk, kiabálunk, elindulunk, kiabálunk, megállunk, kiabálunk, ez a valami jön velünk párhuzamosan a bokrok mögött. Megelégelem, előre állok, nem fogok megállni egy vacak malac miatt. Bár RushBoy félelme biztosan nem alaptalan, több tapasztalata lehet a vadakkal kapcsolatban, de én most hero vagyok, nem hat meg egy csíkoshátú, így utánavetjük magunkat yoyoéknak, a malacot meg meghagyjuk az utánunk jövőknek. :) Egy nagyobbacska erdőrészen a vihar lefektette a földre a fákat, szerencsére nagyszerű a szalagozás, így pár magas lábemelés, szekrényugrás és gerendamászás végrehajtásával hosszas oldalazás és emelkedés után elérjük Hollóháza szélét. Hogy hol kell pontosan lemenni a faluba, azt most sem tudjuk, de elérjük a főutcát, majd jobbra kanyarodva a porcelángyár mellett frissítünk a ponton. Konzervbarack, ananász, mogyoró és ropi – a két pontőr tájékoztat az aktuális állásról, ki és mikor hagyta el utoljára a pontot. 2 km aszfalt, szerencsére most nem kocognak a többiek, mert ismét motoszkál valami a bicikliút mellett. Végre itt is tudom az utat, így a többiek szélárnyékba állhatnak, majd rövidesen beslattyogunk Füzérre, immár másodszor. A vár látképe így éjjel is csodálatos, nem véletlenül Magyarország hét természeti csodájának egyike. Ábris éppen indul a harmadik körre, egyedül, na, őt sem érjük utol – gondoljuk. 9 óra menetelés után ismét leves, gyors mosdás a Látogató Központ alagsorában, pakolászás, időhúzás, jó itt a sötétben. Cipőürítés közben egyszer csak valami megnyalt hátulról. Na ne, még 100 km hátravan, erre most valami, vagy rosszabb esetben valaki nyalogat. Lerúgtam a cipőt, hátrafordultam, erre megint a kutya néz rám. A rendezői csoport fontos tagja a kutyus, lehet, hogy a rajtszámunkra ragasztott apró chipet akarta leolvasni, csak ugye az nem nyál-kompatibilis. Finoman tudattam vele, hogy most mással vagyok elfoglalva, így eloldalgott, mi pedig fél óra pihenő után nekivágtunk a maradék bő 100 km-nek. Eddig minden ok.

Éjjel 1-kor elhagyjuk a bázist, és nekikezdünk a második százasnak, a túra harmadik etapjának. Füzért a K+ jelzésen hagyjuk el, egész hosszan lekövezték az utat, most jólesik nem talajon járni. A szalagozás elhagyja a jelzést, vacillálunk, hogy hol kell pontosan menni, végül maradunk a jelzésen, és kiderül, hogy az út kényelmesen járható, szalag viszont nincs, az kint megy, bár kérdés, hogy miért. Az aszfaltot elérve megnézzük a viharverte hófogó kerítéseket, amik a Bodó-rét jellegzetességeivé váltak. A Panoráma-büfével szemben álló kis kilátó alapjára leülünk, Never gumicukorral kínál, nagyon jól jön, köszi! Rövid pihenő után elindulunk, majd egyből letérünk balra a magas fûbe, továbbra is a K+ jelzésen haladva. Széles szekérúton haladunk a Milic-csoport oldalában, balra mély patakvölgy, egyre jobban előjön az álmosság (a Nagy-Álmos-rét mellett haladunk, ez nem lehet véletlen :) ), de egy-egy kidőlt fába rúgva sikerül ébren maradni. Elérjük Joeyline sátrát, először csak egy kinyúló kezet látok, a szúnyogok elől a biztonságot jelentő tüllháló mögé menekült ő is. A felvidéki zöldre fordulva elhagyjuk Magyarországot, majd tovább gyűjtve a km-eket egy tisztásra érünk. A szemben álló zöld magaslest célozzuk be, tovább egyenesen, majd elbizonytalanodás. Balra indulunk, jó irányba, majd rögtön jobbra, be az erdőbe. A Malá Márovkát csinos tábla jelzi, a piros jelzésre térve még egy kicsit élvezzük a pihe-puha talajt – most ez a kényelmes, pont jól van összerakva ez a túra. :) A Vel'ká Márovkánál lévő kereszteződésben jobbra tartva rátérünk az aszfaltútra, amelyen borzasztó sokat megyünk, mégsem érünk közelebb Szalánchoz. Reszelő és Never kocogni kezd, én nem akarok, jól le is maradok, aztán csak utánuk sietek, majd arra riadok fel, hogy letértem a röppályáról. Jobbra-balra kóválygok az úton, a többiek is szétesőfélben, beszélgetni nincs erőnk, pedig az ébren tartana. RushBoy elhúz, ő így menekül az álmosság elől, Never valahol mögöttem jön. Az út mellett hívogatnak a kidöntött fatörzsek, úgy rájuk feküdnék, de ezt most nem szabad, mert ott maradok. Nem is nézek rájuk, csak lefele, az aszfalt felé bámulok, majd utolér Never és együtt sétálunk be Szaláncra (Slanec). A kocsmát már nagyon várom, RushBoy biztosan régóta ott vár ránk, de mint kiderült, nem sokkal hamarabb esett be ő is. A pontőrök egyből jó hírrel fogadnak:

- Ti vagytok az elsők…!

- Hogy micsoda?! – szakítom félbe a bácsit.

- …ti vagytok az elsők, akiknek nyitva van a kocsma.

Ja, az úgy mindjárt más. :) Kérhetünk vágott sört vagy Kofolát, hajnal lévén mindhárman az utóbbi mellett döntünk, és jó 20 perc bambulás és lábpihentetés, illetve a jéghideg nedű elkortyolása után nekiindulunk a szalánci vár megmászásának. Éppen kilépve a kocsmából szembejön Géza és András, nem sokkal lehettek mögöttünk. A Sás-tóig szalag vezet, onnan ismét az a kegyetlen piros. A várban nem lesz pont, ezt már tudjuk elõre, de természetesen felmegyünk, a romok alatt körbenézünk, majd megfordulunk és indulunk is lefele. Elhagyjuk végre a lélekölő pirosat, szalagozás mentén ereszkedünk vissza Szaláncra, a templomnál balra fordulunk, egy szalagcsonkot fedezünk fel, majd a másik templom előtt jobbra térünk, a Szalánchutára (Slanská Huta) vezető útra. A csendes utcákban virrad ránk teljesen a nap, pár szem éretlen meggyet vételezünk a fákról, majd az aszfaltot elhagyva köves földútra térünk. Balra kaszált rét, repülőtér lehet, le jobbra, majd rövidesen beérünk Kalsára (Kalša). A főút előtt jobbra tartok át egy hídon, szerencsére csak pár lépést tettem rossz irányba, az itiner alapján követjük az utat. Főút, jobbra, kanyar, balra, híd, jobbra, és végtelen emelkedő az Izra-tóig (jazero Izra). A S– jelzésen hosszú km-eket teszünk meg, tucatnyi kidőlt fa, az egyiken átmászva elidőzök a törzsön, amíg megérkeznek a többiek. Ez a szakasz megtévesztésig hasonlít a Vágáshuta utáni pirosra, amin a Rákóczin mentünk, bár ott éjszaka volt, a tájra nem emlékszem, de végig emelkedett és az úton heverésző fákkal kellett megküzdenünk. A hajnal megteszi hatását, tébolyultakhoz hasonlóan ténfergünk az ösvényen, az esőbeálló mellé kiérve le is ülünk az aszfaltra. Gumicukor oldja a feszültséget, és ad annyi energiát, amivel leérünk az Izra-tóhoz. Az ellenőrzőpont a domb oldalában van, a padoktól pont rálátni a tóra. Medvegyuék kínálják az ellátmányt, újabb szuper pont! Kávét kínálnak, azt elutasítom, helyette a dinnyét választom, de van kolbász is, amiből eddig csak Tinca evett. :) Lehet, hogy nekünk is azt kellene, és pillanatok alatt felfutnánk a Hársas-hegyre, de nem, jó lesz az lassan is, a kolbász meg maradjon a többieknek. Kapunk izót, sütit, a rövid pihenő után kénytelenek vagyunk továbbállni. Innentől Ábris egészíti ki négyfősre a csapatot, Füzértől eddig egyedül jött. A kék jelzésen folytatjuk utunkat, a határt elérve ismét ráfordulunk az Északi Zöldre. Pontosabban felfordulunk, mert egyből emelkedő veszi kezdetét, bemelegítés a Lipovecre. A Tolvaj-hegyre mesés panoráma nyílik, hátulról is épp oly fenséges, mint elölről. :) A második szakasz első ellenőrzőpontja, ami a Tolvaj-hegy tövében volt, csak 300 m-re van innen, össze-vissza karikázunk itt a Zemplénben. A határon tekergünk, jó cikkcakkos errefelé, határkőtől határkőig megyünk. A hét vízmosás teljesen száraz, aminek most nagyon tudok örülni. :) A XVII. 34. határkőtől elénk magasodik a Hársas-hegy, latin nevén Lipovec. Meredekségében közel áll a bátyjához, a Tolvaj-hegyhez, 200 m feletti szint jut 0,8 km-re. Bár ez nem állvalegelős, mégis arra kényszerít, hogy átgondoljuk, nem-e elég 150 km? :) Egy határozott nemmel neki is vágunk a szintén nyílegyenes ösvénynek, olyan szépen emelkedik, olyan szabályos félköríves az oldala, hogy egészen meghatódunk. Balra még kilátás is akad, egy terasz után még meredekebbé válik (csakúgy, mint a Tolvaj-hegy, ez családi vonás lehet), de végül elérjük a csúcson álló határkövet, ellenőrzőpont. Ez a hegy valójában nem is felfelé nehéz, hanem lejutni lehetetlen. Köves, sziklás, csalános, sokszor azt sem látjuk, hova lépünk. Csak az előttünk haladó elszólásaiból tudhatjuk, hova nem érdemes toppantani. :) Lebotorkálunk róla, közben átkelünk a Köves-hegyen is (vajh miért ez a neve?!), egy határkövön rövid pihenõt tartok, nehogy úgy hagyjam itt az ÉZ-et, hogy ezt nem próbáltam ki. Leérve a meredély aljába élesen visszafele fordulunk, szalagozás vezet a Mester András-forráshoz. Csoki, ropi, nápolyi (tényleg ebben a sorrendben), víz, valami édes lötty, és nehezen, de felállunk és indulunk tovább. Most a 200 éves tölgy van 300 m-re, majdnem érintjük az előző két kör néhány pontját, de ügyesen úgy van kanyarítva az útvonal, hogy ez véletlenül se történjen meg. És ekkor beugrik egy dalszöveg, ami aztán sok-sok km-en keresztül kísér utamon: „Csak dúdolom azt, hogy jó, jó, jó, jó, de jó nekem. Azt, hogy jó, jó, jó, jó, de jó nekem.” Mert tényleg jó nekem. Nincs okom panaszra. Az időjárás tökéletes, a szervezés nagyszerű, a táj csodaszép és izgalmas, a túratársak hihetetlenül kedvesek, egyszerûen minden megvan ahhoz, hogy élvezzem a túra minden egyes percét (jó, nem minden egyesét, de na :) ). A K3-ön lemaradok a dalocskámmal, az erdészeti út ösvénnyé változik, újabb emelkedő a Bába-hegyig, amin letáborozunk, gyönyörû panoráma fogad ezen a borús reggelen. Alattunk Pusztafalu, szemben egy sor orom, a tájvédelmi körzet határa pedig pont összeköti a csúcsot a Hársas-heggyel, ami a hátunk mögött van. RushBoy is előkerül, így megkezdjük a csúszós, poros lefelét a Kormos Bába Tanösvényen. A szerpentin oldalazós szintúttá enyhül az erdő szélén, kerítés mentén érjük el a rétet, majd besétálunk Pusztafaluba, immáron harmadjára. A falu közepén frissítőpont fogad, nagy az öröm, mert van szörp, gyümölcs, csoki, és a személyzet is igen kedves. :) A falut ugyanazon az úton hagyjuk el, amelyen a második körben a Tilalmasra indultunk, de most az elágazásban balra térünk, be az erdőbe. A P3 védett szakasza következik, tekergőzünk a völgyekben, vízmosásokban. Itt simán lehetne lefele szánkózni. :) Még mindig meg vagyunk zuhanva, csak az ÉZ-re visszaérve tér vissza az életerőnk. Ennek az útnak tényleg olyan hangulata van, ami felébreszt és továbbhaladásra késztet. Az elágazásban még együtt is nevethetünk egy párral, akik a 20-ason indultak, valahogy elkavartak, és pont két érintendő pont közé értek, tehát teljesen mindegy, merre indulnak, akkor is oda-visszázniuk kell. Szerencsére ők sem veszik komolyan a helyzetet, majd valahogy lemennek Füzérre, elvégre szombat (szombat?!) van, tökéletes idő a túrázáshoz. Az ÉZ-ön megtesszük utolsó lépéseinket, majd búcsút véve tőle, a mielőbbi viszontlátás reményében végleg elhagyjuk ezt a fantasztikus utat. Ellenőrzőpont sajnos nincs a Vaskapun, utólag megtudtuk, hogy csak később értek ki a pontőrök, és volt náluk konyakmeggy is. :( Meg kellett volna várnunk őket, és akkor még maradhattunk volna picit az ÉZ-ön is. :) RushBoy készít egy fényképet, miszerint itt jártunk, de nincs pont, majd újra a P3-ön haladva lelejtünk a Csataréti erdészházig. Kedves hely, pár szál lucfenyő áll a házikó előtt. Innen a kékre térünk, RushBoy előremegy, Ábris és Never valahol mögöttünk jön, magányosan csurgok lefelé a kissé benőtt szekérúton. A szikláknál pihenőt tartok, amikor a fák ritkássá válnak, meg-megállok, hogy visszanézzek Pusztafalura, mögötte a Tolvaj-, a Szurok- és a Hársas-hegyre. Olyan jó volt ott sétálni közöttük, akkor még nem is voltam ilyen álmos, és olyan kár, hogy vége az ÉZ vadregényének. Sietősebbre fogom, egy kanyarban megpillantom Reszelőt, de ismét szem elől tévesztem, csak a Vár-forrásnál látom meg, kiabál, hogy merről kerüljem a patakot. A várba már együtt mászunk fel a sziklákon, félúton találkozunk a főszervezővel, Gézával, épp most szalagozza a lefele vezető ösvényt, jó utat kíván, mi tartunk tovább felfelé. A várban pecsét, elég sok a turista, miközben lefele robogunk, nagyon furcsán néznek. :) A frissen szalagozott ösvényen munka közben érjük utol újra Gézát, telefonál, így csak intünk, és besétálunk a Látogató Központba. 160 km mögöttünk, 47 előttünk, nemrég múlt dél. A szervezői kisbusz éppen indul vissza Sátoraljaújhelyre, így gyorsan kiszedem a nagy hátizsákból a szükséges cuccokat, majd behajítom a kocsiba, nem is gondolva, mit felejtettem benne. A ponton találkozunk néhány százig jutóval, Edittel, akivel remélhetőleg egy ponton újra összefutunk, Gabi is jó utat kíván. Nem sietünk, elfogyasztunk egy tál levest, zoknicsere, kapunk egy rakás biztatást, majd kissé fáradtan, de a cél elérhető közelségének tudatával búcsúzunk el a bázistól, szombat, délután 1 óra.

Füzért a kéket követve hagyjuk el, a temető mellett végre tudok telefonálni, két nap elteltével kapok otthonról is egy kis szurkolást. :) A falu szélén átvágunk a réten, a Bisó-patak éppen csak csörgedez, így könnyen átkelünk rajta, nem így egy hónapja. A Komlósi-völgy kerékpárútján RushBoyra rátör az álmosság, én meg most kezdek ébredezni. Próbálom diktálni a tempót, műút, vissza a kerékpárútra, Fehér Szikla, kisvasúti emlékmozdony, a kerékpárút elkanyarodik és kezdetét veszi Füzér és Bózsva büszkesége, az Országos Kék méltán hírhedt szakasza. Kerékpárút van tervben, de ez elég elképzelhetetlen számunkra, mivel a bokrok alatt sok helyen csak guggolva férünk át, a csalán elkerülhetetlen, a tövises ágak tépáznak minket, mintha nem lenne elég a bajunk. A talaj több helyen vízmosásos, a mellkasig érő fűben csak találgatjuk, hogy hova és mire lépünk. A Rákóczin így sétáltam bele a mocsárba, kijönni nem volt esélyem, tovább kellett benne mennem, teljesen elázva. Most ezt megúsztuk, de felejthetetlen marad ez a szakasz. A műútra kiérve ismét gumicukorral öblítjük le a letudott részt, de Bózsva még arrébb, a következő pár km is húzós. Itt már tisztásabb az ösvény, fák alatt haladunk, de még mindig nem méltó egy kéktúra szakaszhoz. A temetőt és a házakat elérve kövekkel vértezzük fel magunkat, de a kutyák most nem merészkedtek ki. Bózsva Vasútföle nevű részétől, ahol köves, később aszfaltos úton érjük el a települést, visszatekintünk a füzéri várra. Nem látjuk tisztán, érdekes. Nagyon párás a levegő, és vészjóslóan szürke az ég. Igen, Füzéren szakad az eső, mi épp kiértünk a faluból. De itt van RushBoy, aki még egyszer sem járt úgy a Zemplénben, hogy ne ázott volna el, így ami késik nem múlik alapon sietősebbre vesszük a figurát. A műúton Lőw Andris frissítőjéből minket is megkínálnak, nagyon jól esik, majd a bózsvai sziklák alatt a túra hivatalos ellenőrzőpontján újabb energiapótlás következik. Andris is beér, épp csak iszik, már robog is tovább. A kezdeti problémái után hihetetlen módon összeszedte magát, innen valószínűleg már meg sem áll a célig. Börcsök András is utolér minket, a Szuha-völgyben kiszámoljuk, hogy még esélyes az 5,5 km/h-s átlag. Kezdetben csak a sikeres teljesítés volt a cél, aztán a sok kedvező tényező miatt ez folyamatosan csökkent, legyen 50 óra, á, meglesz ez 45-ön belül is, majd 40 körül, de akkor már legyen 40-en belül, és ennyiben maradtunk. Az 5,5-ös átlag 37 és fél óra. Nofene. Á, menjen a fenébe az ötfeles átlag, csak érjünk be! Kishután még éppen elkapjuk újra Lőw Andris frissítőjét, naranccsal és keksszel leszünk gazdagabbak, köszönjük! Hosszú aszfaltkoptatás és az egyetlen helyi buszjárattal való találkozás után átérünk Nagyhutára. A híd korlátján picit ücsörgök, amíg utolérnek Reszelõék, majd hagyom is, előzzenek csak meg, talán ha elég messzire kerülnek tőlem, összeszedem magam és lesz, ami húzzon. Így is történt, mivel frissítőpont volt elkövetkezendőben, gyorsan utánuk sétáltam. A ponton moiwa fogadott, izó, nápolyi, nem emlékszem pontosan, mit ettünk még itt. Rövid beszélgetés után indulunk, a kéket elhagyva a K4-en haladunk tovább. Egy éles jobbost elvétünk, RushBoy kiabál utánunk, hogy fel kellett volna kanyarodni. Vissza, fel, a Nyírjes-gerinc oldalában kapunk pár csepp esőt, de ez semmi ahhoz képest, ami ezután várt ránk. A Pap-hegyet kerülve szalagozást kell követni, ami a hegyoldalban járhatatlan, nem létező ösvényen vezet le. Ráadásul újabb álmosság tört rám, legszívesebben elaludnék egy fa tövében. A hegytetőn csak állunk, várjuk, ki lesz hármunk közül az a bátor, aki előremegy és mutatja az utat. Mivel egyikünknek sincs titokban erre tartalékolt ereje, így három különböző irányból ereszkedünk lefele. Követni úgyis nehéz lenne a másikat, a fatörzseket, köveket és ágakat lehetetlen azonos vonalban kerülni. Átvágunk mindenen, a lejtő aljában még egy kis csúszás is belefér, majd kiérünk egy erdészeti útra. Olyan érzésem van, mintha már jártam volna itt, de ez teljességgel lehetetlen. Mégis, tudom, hogy mikor mi következik, hogy hol van szép kilátás, minden egyes lépés ismerős. Pedig még nem jártam itt. Félelmetes. Ennyire fáradt lennék, hogy hallucinálok, de pont azt, ami következik? Honnan tudom, hogy emelkedő következik, mikor sem az itinerbe nem olvastam bele, sem a térképre nem néztem rá? És nem úgy tudom, hogy látom, hanem jó előre meg tudom mondani, milyen rész következik. Nem lesz ez így jó, már magamtól is félek. Le is ülök egy vályúra, RushBoyék elmennek. Nem gond, úgyis tudom fejből az útvonalat. :) Eszkáláig tényleg emelkedő veszi kezdetét, elég meredek, szerencsére rövid. Hosszabbra emlékeztem. :) Oda-vissza szakasz, lejt, így visszafele mászhatunk, az erdészháznál sátorban találjuk a pontőröket. Ezúttal a ház falába verem a fejem, mert az OKT-füzetemet Füzéren a nagy táskába tettem, az éppen Sátoraljaújhelyre induló szervezők autójába. Fáradtság, nem kérdés. Visszamászunk az elágazáshoz, majd a kéken lecsurgunk a Kecske-háton a Zsidó-rétig. Közben András elhagy minket, én azon töprengek, hogy most minek is vagyok itt. Nem, nem a túra értelmét keresem, hanem hogy miért is jöttem ide. Gombáért vagy szamócáért, mit keressek az út mellett? Tényleg félek magamtól. Azt a gondolatot erőltetem, hogy csak sétáljak, sétáljak, ne keressek az út mellett semmit, nem azért jöttem. Az eső picit csepereg, az út rettentő saras, de nem számít, leülünk a sárba Reszelővel. Mindkettőnknek sajog a talpa, próbáljuk orvosolni, de felesleges. Erőt veszünk magunkon, de elfogadjuk, hogy András végleg ellépett tőlünk. A Zsidó-rét vizes füvében kissé magamhoz térek, a cipő átázik, hurrá. A Nagy-Laposon ereszkedünk lefelé, érdekes a név, ez inkább Nagy-Meredek, úgy csúszunk lefelé a sárban, mintha korcsolyáznánk. Összeszorított fogakkal megyek, Reszelő is lemarad, itt már nem érdekel semmi, ha már eddig küzdöttem, most már nem állít meg senki. Kocogni kezdek, sétálni úgysem lehet ilyen terepviszonyok közt, és nagy meglepetésemre utolérem Andrást, sőt, meg is előzöm. Kár volt, mert Makkoshotyka széle rémítő, mondani sem kell, Országos Kék szakasz. Bokrok alatt haladunk, az ösvény nyomvályús, persze csúszik, a bokrokról az én nyakamba hullik minden egyes esőcsepp. Sebaj, még jobban felébredek, minél jobban meg akar állítani a természet, annál jobban haladok. Makkoshotykára egyedül érek le, csak néha állok meg, hogy hallom-e még Reszelőék hangját. Az itiner leírását követve a Meczner-kúriánál az ellenőrzőpontot elérve Edit fogad hálózsákba bugyolálva. A kínálat itt is bőséges, inni kérek elsősorban, de elfogadom a csokit és a sajtot is. Beérnek Andrásék, gyors frissítés után csak ennyit kérdezek:

- Megpróbáljuk?

- Meg. Meglátjuk. – hangzik a válasz.

Félszavakból is értjük egymást. A próba az ötfeles átlag utolérésére vonatkozik, ha eddig ilyen jól jöttünk, itt már nem adjuk meg magunkat, történhet bármi. Olyan motiváció fog el, ami túrákon ritka. A küzdeni akarás olyan tartalékokat szabadít fel, amikről eddig nem is tudtam. Csak az elágazásokban várom meg a többieket, próbálok húzóerőként hatni rájuk, mûködik, ők is egyre jobban felpörögnek. A Malomkő tanösvényen RushBoy megy előre, ő fejből ismer minden kanyart, eltévedni nem szeretnénk. A Tengerszemhez felérve keressük a pontőröket, elindulunk a kiépített úton fent, de senkit sem találunk. RushBoy még keres egy picit, mi elfogadjuk, hogy nincs pont, irány le. A bokatörő lefelé szerencsére száraz, jelzés viszont nem sok van. El is bizonytalanodunk, de Reszelő vágtat le a hegyről, akkor jó helyen vagyunk. Károlyfalva határában frissítőt vételezünk, a szúnyogok csípnek, milliónyi van belõlük. A járhatatlan bozótost kerüljük, a P–-on tovább gyalogolva rettentő hosszú km-ek következnek a Rákóczi-fáig. Andrással beszélgetünk, Reszelő töri előttünk az utat. A fejedelem (kutya)fáját megpillantva ismét az a tény fogad, hogy pontőr még nincsen. Valahol itt lépjük át a 200. km-ünket. A maradék 7-et már féllábon is (máshogy úgysem megy :) ). A Bányi-nyeregig 3,5 km van még, de sosem akar eljönni a műút. A sűrű erdőben tekergünk, egyszer jobbra, egyszer balra kanyarodik az út, kicsit fel, kicsit le, megyünk, ahogy tudunk, mégis olyan messze van az aszfalt. Több erdészeti útra is azt képzeljük, hogy ez már az, így folyamatos csalódások mellett szinte észre sem vesszük az igazi Bányi-nyerget. A sorompónál elővesszük a fejlámpákat, világosban már nem érünk be. Szoktatva a szemünket kicsit a sötéthez, csak a Nagy-nyugodó előtt kapcsoljuk be a lámpákat. Az emelkedő túl hosszú, és nem elég meredek, unom már nagyon, le akarok érni az elágazásba. Végül ez is elérkezik, és a már ismerős szakaszon csurgunk le Sátoraljaújhelyre.

A macskaköves Májuskút utcán lépésünket szaporázva megpillantjuk a kivilágított Kovács-villát, élesen balra fordulunk, majd elérjük a célvonalat. A befutóra nem emlékszem pontosan, lehet, hogy futást imitáltunk, de inkább csak besétáltunk. Tinca tapsol, nagyon megy neki, egy fél gyöngyöstarjáni udvart helyettesít egymaga. Előkerül egy szervező is, leadminisztrál minket, 36 óra 31 perc, majd szétszéledünk. Én a lépcsőt célzom meg, leülök, összerámolom a cuccaimat, választok egy fürdőszobát, majd lemosom magamról az út porát. Két napja vártam ezt az érzést, mert a kutak alatt a falvak szélén csak ímmel-ámmal pancsoltunk. A zuhanyzóban rámtör az álmosság, néhányszor le is ragad a szemem, de inkább sietek, majd lebotorkálok a villa előterébe. Visszaülök a bejáratott lépcsőfokra, majd megpillantom Gézát, aki éppen most ért célba, egyedül. Neki én tapsolok, kölcsönös gratuláció, majd letelepszik mellém és félmondatokban elmeséljük egymásnak a legemlékezetesebb élményeket, amelyeket utolsó találkozásunktól, Szalánctól szereztünk. Hasonló dolgokra gondolhatunk. Hogy sikerült. Számomra az, amitől féltem, amit nem hittem el, amire előtte gondolni sem mertem. Most mégis itt ülünk egy hideg lépcsőn, körülöttünk szétdobálva a cuccaink, és csak bámulunk kifelé a sötétbe. Képtelen vagyok összeszedni magam. Hihetetlen érzés, ilyet még csak egyszer, tavaly a Mátra115 után éreztem. A pillanat, amikor 40 alvás nélkül töltött óra után próbálja az agy feldolgozni azt, amire már hetek, hónapok, vagy akár évek óta vár. Nem a legyőzhetetlenség, megállíthatatlanság érzése, hanem azé, hogy lehetséges. Egy kiváló szervezésû túra, egy csodaszép táj, egy, illetve több fantasztikus túratárs, egy zsák akarat és elszántság, egy taliga szerencse – nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy a lehetséges ne csak feltételes módban álljon.

Gyorsan, ja nem, lassan összepakolok, Géza is keres egy fürdőt, kibotorkálok az udvarra, ahol meleg paprikás krumplival kínálnak, de azt csak bent a házban fogyasztom el. Az álmosság percek alatt legyőz, majd’ elalszom a tál felett, így a vacsorát befejezve előveszem a hálózsákomat (amit jobb is volt nem kidepóztatni Füzérre), majd kis forgolódás után végre fekve aludhatok. :)

Vasárnap reggel Rudiék beérkezésére ébredek fel. Az arrébb lévő hálózsákra nézek, amiből Ábris néz vissza rám. Integetünk egymásnak és mosolygunk, beszélni még mindig nincs erőnk. Laci is bent van, még fel sem tápászkodhatom, már jön oda gratulálni. :) Felkelek, kitotyogok a villa előterébe, én is gratulálni szeretnék Móninak, a leggyorsabb női teljesítőnek. :) Majd hosszas órák telnek el, minden beérkezőt népes tábor fogad, taps, kiabálás, kolompolás, a Nagy Átol az utolsó 20 m-t lefutja. :) Ilyen hangulatot idén Gyöngyöstarjánban nem éltem át, bár igaz, egy fuvarajánlat miatt már kora reggel hazamentem. De itt olyan élet van, annyi élmény és történet, hogy leírhatatlan. Csak eszünk, iszunk, mesélünk, tapsolunk, hihetetlen az egész. Nem csak maga a túra, hanem ez az egész körítés. Délután egykor eredményhirdetés veszi kezdetét, az eddig beérkezettek mind-mind tapsban és gratulációban részesülnek. Mi ötödikként értünk be, előttünk Andris, Laci, Speró és Tinca. Gyalogos kategóriában ez az első pozíciót jelenti, emellett még egy üveg borral is jutalmaznak, mint legfiatalabb teljesítőt. Teljes a boldogság. :)

Csak pár perc marad a vonatig, Vince szélsebesen fuvaroz minket a vasútállomásra, ahol még páran megrohamozzuk a pillanatok múlva induló gyorsot. Nem vagyok álmos, kavarog bennem minden, egyszerűen felfoghatatlan ez a hétvége. A történelem tételeket újra elővéve végre az összeset sikerül átnézni, csak néha megyek ki a fülkéből és bámulok vissza a Zemplénre – már ameddig látszik. Egy biztos, én még sokáig fogom magam előtt látni sok-sok dombját, csúcsát, mezőjét és falvait, mert olyan élmény volt ez a túra, amely ritkán adatik meg. A leghosszabb magyarországi teljesítménytúra cím nyertese nálam átrendezte a személyes sorrendet, és egy No. 1-nal gazdagodott. :)

 
 
yoyoTúra éve: 20142014.06.21 19:11:40
megnéz yoyo összes beszámolója

Kazinczy 100

Hálaisten 102,5 km  3870m a Tilalmas,és a  Szalánc szakasz



Évek óta nem jutottam le a túrára ,nagyon kellett nekem ez a százas,fõleg mivel a M115 re pont lesérültem egy húzódással.

Miután fuvart kerestem a neten, napokig semmi,le is mondtam róla ,elmegyek a Börzsöny 60 ra,de a sors úgy akarta,hogy menjek,mert szinte az utolsó pillanatban írt Béla nekem  hogy ha elfogadom az ajánlatát szivesen levisz Löw Andrissal megy csütörtök reggel ,igaz én a Hálaisten 100at terveztem az meg péntek este indul,de mivel szabadságon vagyok a héten há mi baj történhet nemigaz ? max fõzhetek megin' több napra a fiúknak. Szerencsére olyan arany férjem van,hogy nem laposkúszásba kell kéreckedni  ,hogy elmehetek -e 4 napra  :)

csütörtök délután le is értünk ,megfagyiztunk több helyen is ,160 ft1 gonbóc fagyi Sátoraljaújhelyen , persze csak  fagyizni nem érdemes lemenni ,de minden másé 'igen .

például ,hogy kedvet csináljak nem csak a retteget 200as van,hanem vannak az 50es betétkörök ,és három százas szakasz.,én most a  Hálaisten 100on voltam mermegakartamnézni,hogy odaát mi van

megkaptam amiért mentem 24 óra alatt 3x az északi zöldet melyik túra kínálja ?



Bélával a Kovács villa padlásán foglaltunk matracot ,ami nem akármilyen padlás ám ,mert fürdõszoba is van .

Szépen szálingóztak az emberek ,a ház, az udvar kezdett élni ,a szúnyogok versenyt csíptek ki tud több áldozatra rászállni . miután már hólyagosra dagadtam ,felmentem 10körül .

Reggel felkeltünk , mindenki készülõdött ,nekem fura volt,hogy nem kell csinálni semmit csak nézem a rituálét :) 2-3 buszfordulóval mindenkit lefuvaroztak a Magyar nyelv múzeumkertbe,ahol beszédet mondott a polgármester,de fõleg a200 as távot méltatta,hogy hát így meg úgy nem érti ezt a távot .....de jövõre készen lesz a kötélcsúszda, a Magas hegy és a Kálvária közt ..

Ja még arról nem is szóltam,hogy úgy volt ,hogy Bélussal megyek végig,csak idõközben András rábeszélte a 200as távra ,Béla pedig miért is ne ,de belement ,csak mivel õ még a Balatont tutibiztos,hogy nem pihente ki .Így történt aztán,hogy az  57km  elég lett neki ,viszont én meg jól egyedül maradtam ,de tapasztalatnak tökéletes volt ,egyedül is elvagyok magamba ,legalább senki nem hallja ha ordítok ,vagy káromkodok .



a rajt elõtt még kaptam egy gps t sperótól , mondtam is neki,hogy minek ez nekem,nem kell! de csak  ragaszkodott hozzá , legyen nálam is .



Elrajtolt a mezõny a Múzeum kertbõl miután a polgármester is elmondta a beszédet  . ,vissza mentünk a villába ,fel az erdõ szélére.Hamarosan bõ 1 ó múlva jöt az élmezõny Speró,és Tinca.majd sorba szépen a többiek is .én beálltam szurkolni kiabálni .jó hangulat volt . Aztán vége lett elfogyott a mezõny  elcsendesedett minden ,késõ délután átmentünk füzérre a  Wehner gyerekekkel  ,aztán 6 után nem sokkal én is elrajtoltam .Bekapcsoltam a jeladót ,és elraktam   Még gondoltam,hogy esetleg Bélát bevárom,még nem ért át Füzérre,és együtt tovább megyünk,de a világosat nagyon kiakartam használni ,jó lett volna legalább a Szurok hegyik elmenni . Ez majdnem sikerült is .

Miután elindultam láttam magam elõtt Szentpéteri  Gabit . Miután Gabi is 100at fut,csak õ reggel indult ,már fáradtabb volt,így utól értem ,de aztán megint lemaradtam,mer Gabi ( férjem ) hívott ,hogy mindenkit lát mozogni csak engem nem . elõvettem a gps t de valami miatt nem ment ,pedig mindent úgy csináltam ahogy speró mondta.  az aksival lehetett valami ..Az elsõ pecsét  a  Tilalmasnál volt ,vagyis a Tolvaj -hegy aljában  ,majd megkezdtük a mászást. Komolyan rosszabbra számítottam,mentem itt már sötétbe ,és hóba télen,de most így világosba ,nem volt annyira rettenet,jó kapaszkodtunk mindenbe amit értünk ,de aránylag hamar felértem ,amúgy annyira nem hosszú . mikor felértünk szép zõd ösvény fogadott ,csalán  is volt bõven . Szépen kocogtam a gerincet fel le fel le ,a Nagy Milicen ellenõrzõ pont ,majd tovább jöttek a kövek ,a meredek lejtõk ,a meredek felmenetelek . 19 kilinél volt a Szurok -hegy igyekeztem,hogy ezt a köves gazos gerincet letudjam . Gabit valamelyik puklinál elhagytam utól értem egy srácot Istvánt ,õ is reggel indult a 200 on . Nagyon jó tempót ment ,így mentem sokáig utána ,nemakartam éjszaka egyedül lenni , bárki megy elõttem ha messze is,de legalább tudom,van elõttem mögöttem is valaki. Ahogy jött a sötét úgy jöttek a vadak is,motozások csörtetések  ,több helyen is voltak   A Szurok hegy elõtt már erõsen sötétedett,de egész jó idõvel értem fel , de meredek volt ez is ,de elértem és pecsét után már kapcsoltam is a lámpát.ronda köves szakasz jött lefele bukdácsolós gyilok -Aztán a sárgán kavarogtunk a sráccal merre a jel,de meglett .  kiértünk az aszfaltra István kicsit lemaradt ,én kocogtam ,de felfelé hamar utól is ért ,majd Kékedre  értünk be,itt átmentünk a falun majd be a magas kórok közé,rettenet volt, aztán inkább átmentünk a derékig érõ búzatáblába . pár éve még tököket rugdaltunk a sáros agyagba ,most ugyanott  búzatábla lett . Gondoltam is ..ennyit  a szoknyás nyárról .

Gabi valahol itt ért utól a búzatáblába, innen végig együtt mentünk . Egy idõ után jött  az álmosság  ,ásítoztunk felváltva ,aztán végre betértünk a pirosra néha szitált az esõ,és fújt a szél elég rendesen .. egy idõ után a piros is uncsi lett  István ritmust váltott és eltünt az éjszakában . Gabinak elkezdett halványulni  a lámpája elemet nem hozott,kénytelen volt a tempómba jönni . Mögöttünk jöttek Daniék ...Ferike,és a kis fiatal srác Sára Peti ,elhagytak minket ,itt nagyon sok vaddisznó volt ezen a részen ,motoztak meg röfögtek ránk . aztán egyszer csak lámpafény elõttünk István bevárt , elengedte a 200 at ,,azt mondta elég neki a 100,pedig titkon azon voltam,hogy vele megyek tovább . Aztán valahol nagyon eljöttünk,mert  se szalag se jel,illetve mikor vissza mentünk lett jel,csak szalag nem . így aztán máshol mentünk le mint kellett volna   Itt a pontnál utól ért András és Géza .kicsit már csoffadtam pedig ez még csak egy 50es ,de az esti éjszakai kezdés  most nem esett jól ,de úgy voltam vele frissen jobb kezdeni a sötétbe ,a 2.szakaszon meg már világosba beérek úgyis . A füzéri vár a sötétség ellenére  is nagyon szépen kirajzolódott a hegy tetején .  fél háromkörül értünk be.Gabi ,és István nagyon örült,hogy nekik már vége,mehetnek aludni pihenni.  Ettem levest hamar elkezdtem fázni ,szinte vacogtam ,nem volt kedvem átöltözni,csak tiszta zoknit vettem,és másik cipõt,ledõltem a pajtába a polifomra,majd leragadt a szemem ,nagyon jött az álmosság ,fél órát elpiszmogtam,majd feláltam, menni kell---  egyenlõre nem fog jönni senki ,hiába várok bárkire is. most mentek el Gézáék Löw Andris is itt van ,akárki is jönne nekem az gyors lenne . Felvettem az újjabb itinert ,és elindultam  szépen  gondoltam mostmár elég lesz a kislámpa,de éjszaka  lemerült ,így vissza vettem a fejlámpát ,hamarosan úgyis virrad már .Hiába  olvastam az itinert  , mégis tettem egy kört füzéren belül :) mer szerintem nem ott jöttem ki ahol kellett volna és a jobbos nekem máshogy volt jobb .





  De jól is jött a kavarás mert szépen vissza mentem átvenni a cipõt a pajtába  ,jobb volt most a bõségesebb mammut mint a passzosabb  cascadia . Már nagyon figyeltem nem akartam újjabb tévedést , de még csak most kezdõdött a nap ,,egy aszfaltos úton hagytam el a Füzért hosszan ment be az erdõbe ,majd kövesre váltott , beértem az erdõbe ,szép erdei úton haladtam már majdnem világos volt ,Elhagyva a Bodó rétet ,majd közeledtem a panoráma büféhez,de mivel én még erre nem jártam ,így nem tudtam hogy néz ki,meg hogy jó felé vagyok-e mert közben a k+ kék sáv lett ., ami  jól bezavart , ezért vissza mentem majdnem a Bodó rétig . toporogtam jöjjön már valaki ,de senki nem jött ,vissza a kékhez ,mentem mentem aztán láttam egy szalagot lobogni ,balra ment be az erdõbe követtem ,és így eljutottam az Eszkárosi patakhoz,ahol az elsõ ell pont volt .Rettenet értetlen voltam ,hiába mondta joy,hogy át a patakon mégis másfele akartam menni . Rátértem a felvidéki zöldre ,majd egy igen meredek vízmosásos úton feljutottam egy szép rétre. Igaz hogy akkora volt a fû mint én ,de szép volt ,követtem a szalagot ,majd egy másik rétre egy jóval nagyobbra értem ki. közepén egy nagy magasles volt odáig elmentem a csapást követve ,és utána semmi . Azt írta az itiner,hogy a magaslest jobbról vesszük,és szembe bemegyünk az erdõbe.ezt a mondatot fejbõl írom,meranyiszorelolvastam :)   mégse ment,felmásztam a lesre hátha okasabb leszek,de semmi szalagot nem fújt a szél,kiértem egy füves útra ,ott volt egy sárga jel,nekem a sárga zöld kell,naná,elindultam jobbra ,biztos jön a zöld is,de nem jött csak sárga ,na akkor vissza a másik végére a rétnek ,ott volt zöld és szalag is ,követtem a szalagot tett egy kurflit és a piroson mentem tovább. széles erdei úton  folyton hátrafelé lestem hátha jön valaki,hátha utól érne,azt sem bánnám ha elhagy csak jönne . Kiértem egy aszfaltos útra Nagy Marovka ,és ezen jobbra tartva mentem a piroson ,de mivel rettentõ ritkák voltak a jelzések ,szerintem volt,hogy 1km sem volt p jel,úgy voltam vele,hogy mostmá engem nem érdekel a túra  ,lemegyek ezen az aszfalton ,mentem vagy 4-5km is,és ha leérek a faluba leintek egy autót,és vissza hozatom magam a határig. Komolyan így gondoltam,csak ez idõ alatt egy darab autó sem jött. ahogy ezt letárgyaltam magamba ,kisétált elém egy nagy õz bak az útra , én megálltam pár méterre elõtte,és mikor meglátott hírtelen akart ugrani,de szinte mind a négy lába kiment alóla :) szegény úgy nézett ki mint egy nagy plüss õz ,izomból visszahúzta magát és átugrott az árkon .jött utána a kis pöttyös is , a többi õz nem jött vissza szaladtak a sûrûbe . Sokáig éreztem azt az erõs vad szagot. Néha jött egy piros jel ,olyankor úgy voltam vele,lehet mégsem kell vissza hozatnom magam ? kiértem a fõútra ahol  szalagok voltak ,ezt követve beértem  Szaláncra az ellenörzõ pontra. Láttam ,hogy van itt egy túrázó is . sajnos nem ismertem ,pedig nagyon jól jött ,neki már 56 km tel több volt a lábába is. A vágott sört nem ismertem ,elmondták mitõl vágott,és ,hogy koffolát vagy sört kérek ? vagy ez,vagy az,    ha én megiszom a nagy korsó sört akkor én sehova nem megyek,fõleg nem a szalánci várba   , megegyeztünk ,hogy a koffolát is megkostólhatom ,és kapok egy kis pohár sört . Tök rendesek voltak ,ettem ropit is ,meg paradicsomot is . Lehúztam a sört,és a koffolát is,kicsit gyógyszeres ize volt, de nem rossz . Alkalmi túratársammal együtt indultunk el,vagyis inkább én mentem utána ,nem is igazán beszélgettünk ,mert õ gyorsabban gyalogolt mint ahogy én ,simán kocogtam utána . A Szalánc várban ell pont ,majd lefele a faluba ,ezt elhagyva dimbes dombos búzatáblák mellett közeledtünk Kalsára. Túratársamnak nagyon fájt a térde javasoltam a csalán kúrát,tépjen le egy lapulevelet,és fogja meg a csalánt ,azzal jól csapkodja meg a térdét .



Kalsa fõutcájáról a sárga sávon indultunk el felfelé egy aszfaltos úton . Szerintem én már kezdtem elfáradni ,mert szépen maradoztam le .Mivel csak felfelé mentünk,egyre nagyobb lett a távolság,és alkalmi túratársamról teljesen lemaradtam . A sárga még mindíg csak ment ment felfele, egyedül baktattam, kidõlt fákon átbújva míg aztán már semmilyen jel nem volt,kerestem a szalagot az sem volt,de azé mentem tovább.sõtt néztem,hogy cipõnyomok vannak -e ? de azok sem voltak,de azé mentem .Persze hogy mentem mert eddig nem volt leágazás,de azért gyanakodni kezdtem,az itiner nem írt rétrõl pedig én már egy hatalmas rétre értem ki ,itt is emberes volt a gaz, láttam  egy csapást rajta azon elindultam ,mert szemben volt  valami jel  a fán,mikor közel értem láttam,hogy nem jelzés..hol a francba vagyooook ? és hol volt letérés?  elegem van a kalandparkból felhívtam Oszacki Gézát mivel õk elõttem mennek B  Andrással ,de hát térerõ az nem volt .  elkezdtem bõgni, de érdekes mert könny az alig jött ..iszol te eleget cillagom ? :) Na miután kiderült,hogy tócsát már nem sírok magam elé

elindultam visszafelé ,mindenhol vaddisznó túrások voltak,ezen átjutottam,és megláttam a szalagot .

mindjárt 4-5 darabot is,pedig gondolhattam volna ,ha út nem is ágazik le a jelzésrõl attól még a gazba lehet letérés.így is volt elindultam a nagy fûben felfele. kiértem valami útra azon elmentem egy túrista házig. közben találtam két botot ami elég jól segített felfelé . ha nem használtam eldobtam, kiértem az aszfaltra ,és lefele menet eljutottam az Izra tóhoz. Levágtam magam a székre és elõvettem a téliszalámimat,és nagyon  jót ettem paprikával paradicsommal,rá egy kis izó amit medvegyu kevert nekem .volt ott bõséges kaja ,de én most ezt kivántam meg . kell az energia ,mert jönnek az exkluzív  prémium kategóriás szakaszok.  A kéken mentem tovább  .



Kereszteztem egy darabka aszfalt utat,és az É zöld jelzésen elkezdõdtek a határkövek . Balról hatalmas árok meredek partoldallal .kezdõdik a 7 vízmosás .Szerencsére minimális volt a víz benne,inkább állott víznek mondanám,sehol sem volt a pár évvel ezelõtti lefagyszos kalandhoz ,mikor Miki derékig esett  a fagyos vízbe. Nagyon szépen haladtam  át a 4-5 -6 -7 vízmosáson. Elindult az út felfelé ,meredeken nagyon meredeken ,és egyre meredekebben ,és még annál is meredekebben. sorra törtek el a botok mikor rátámaszkodtam ,röhögtem mer némelyik olyan bot volt mint egy csirkeláb volt egy szára és kiágazott beleõle 4-5 ág . ezzel toltam magam felfelé a Lipovecre  távoltból szarvasbõgés hallatszott,meg meg álltam pihenni füleltem ,igazából nem tudtam eldönteni,hogy tényleg szarvasbõgés,vagy láncfûrész . De szerintem bõgtek ,leültem pihenni egy határkõre ,levettem a hátizsákomat ,és  cipõmet, beragasztottam a talpam,vízhólyag lett a sarkamon . közben a lábammal a földre rakott zsákra léptem ,és sikerült egy fél flakon izót kinyomnom belõle .volt még vízem a zsákba szerencsére .  Ahogy közeledtem a csúcshoz .egyre jobban kurjongattam ,aztán megláttam a mai nap legszebb narancssárga bólyáját . A két pontõr édesdeden aludt ,hiába no nekik bejött az élet :D  Amúgy meg nagyon sokat dolgoztak Géza munkás emberei le a kalappal,hogy mindenhol besegítettek neki . Kértem a fiatal fiút,hogy csináljon már egy képet rólam,ha már felvonszoltam a testemet ilyen magasra , mondtam,hogy csak azt a kis kört kell megérinteni a telefonon,de nem sikerült sem elsõre, sem másodjára,az idõsebb is odament,gondoltam ha még sokáig simogatják én erre rámegyek :)

 Végül sikerült a múvelet . Innen lefele mentem a Köves- hegy nagy mohás kövei közt  elindultam lefelé .a 37 es határkõnél hagytam el a zöldet  ,és innen pont nem olvastam tovább,pedig egyértelmûen leírja,hogy a határkõnél , jobbra élesen visszafordulunk,erre én ? megyek tovább egyenesen mint a vak ló  ,nem is tudom mi állított meg ,talán,hogy szalag nem volt már régen , .vissza fordultam elmentem a nagy határkõig amit írt az itiner  ,ott lobogott vagy 4 szalag is.   Hamarosan elértem egy újjabb ponthoz óriási vadetetõ ,kukorica szóró elõtt haladtam el ,estefelé itt biztosan lesz mozgás ,de én akkor már Füzéren szeretnék lenni .



A pontot elhagyva figyelmesen  olvasva az itinert ,elértem a Fövenyes kúthoz amiben megmosakodtam ,majd tovább egy erdészeti úton ráfordultam a Bába hegy felé tartó sárgára !  Ez a sárga ! nagyon érdekes,ugyanis az itiner szerint a kék háromszög ,és megnéztem a térképen ,sárga sáv nem  is megy a Bába hegyre .Pedig én azon mentem tudom,és nem aludtam  :P

méghozzá olyan sárgán  mintha Pistikét,és Jancsikát kiküldték volna az ovodából,hogy menjenek és fessék fel a sárgát ,random szerûen a fákra .Pistike szalad a nagy tölgyhöz ,Jancsika szalad a bükkhöz ,majd ide oda szaladgálnak,és kialakul egy káosz . út nincs ,csak kidõlt fák,és gaz. én ilyen úton mentem és sárga vót a felfestés az tuti .

A Bába hegyre mikor már fent voltam akkor lett k3 meg lefele is,csak az a sárga nem tudom,hogy került oda. A  hegytetõrõl nagyon szép kilátás nyílt az eddig megtett útra, lefele már elég fáradt voltam kicsit megrostált ez a szakasz . Végre leértem ,és Pusztafalun ettem pár falatot a ponton,és elindultam felfele a piroson megint kerestem 2 masszívabb botot,ezzel haladtam felfele. Mikor felértem a piros 3 szögre már nem volt tovább ,csak a zöld határ ismét amit egyszerûen nem akartam elhinni,hogy 24 óra alatt3x is itt vagyok

 . Teljesen összezavarodtam ,az itiner is írja,hogy balra forduljak szalagok is vannak,,,fordulok is,megyek is ,de nem hiszem el,én olyanokat de olyanokat mondtam,mikor megint a csalánba keztem el menni, megint elolvasom ezt írja,de mi van ha ez annak a szalagja amikor jöttünk vagy fél nappal ezelõtt,mert hogy erre jöttünk . Kiborulok telefonálok Gézának ,de nincs térerõ.kiabálok hahó hahó erre van a vaskapu ?  semmi ..megin megyek pár dombot ,kiabálok hahó hahhóóóó vaskapuhoz erre kell menni ? semmi . leülök a gazba  én ugyan innen semerre nem megyek addig ülök míg nem jön  valaki erre.

Közbe kiabálok is,és mintha jönne hang valamerrõl,de gondoltam,hogy lehet a faluból kiabálnak . Aztán magam mellett meglátom a határkõn a 26 /3 as számot .lapozom az itinert XVII .26  . A kis határkövek sûrûn vannak a nagyok ritkábban ,hátha pont erre lesz, kénytelen vagyok kockáztatni,és elindulok tovább.

közbe tovább  kiabálok . egy lejtmenet után meglátom,hogy felfelé mintha lenne valami mozgás ,és igen ott volt a vaskapu pont ,a két pontõr lány hallotta hogy kiabálok,õk is kiabáltak. Miután jól kiordítottam magam,és lenyugodtam a p.csába ,elindultam lefele .

 kiértem a kékre azt gondoltam,hogy a füzéri vár pikk pakk eljön,de nem ..valami hosszú szintúton mentem mentem ,az esõ elkezdtett esni ,közben kirándulókat kerülgettem ,tõlük kérdeztem,hogy messze van még a füzéri vár ?erre õk.... hát nem tudtjuk,de már mi is nagyon várjuk  . ja gondolom,  bíztos innen  az Alsó csatarétrõl jönnek  ,én meg má' egy napja vagyok egy  óriás centrifugába -



Mire a vár aljába értem ,elállt az esõ ,pont annyira lett vizes a kõ,hogy kihívás legyen felmászni . Az izra tó elõtti alkalmi túratársamat itt értem be,pedig mennyit kavartam,meg ücsörögtem,fájt nagyon a lába szegénynek . Mondta nem egyszerû felmenni .. A pont bent volt a várban  ,már nagyon mentem volna lefele ,érjek le világosba,pedig  még csak délután 5 lehetett  és 500 m volt  a céig :D   Talán még meglehet sötétedés elõtt ha belehúzok  :D

lecsoszogtam a fõútra ahol legnagyobb meglepetésemre Béla vagyis Wojtek várt engem,akkorát ugrott ,én nem ugrottam,mer nem volt erõm .csak örömömbe könnybe lábadt a szemem .  Ilyenkor már minden felejtve ,megérte a 23 óra 23 perc ,azért jöttem mert kiváncsi voltam,hogy mi van odaát  :)  

 3 év kihagyás után, ismét nagyon jól éreztem magam a  zempléni  kalandparkba péntek estétõl , szombat délután  kifulladásig :D 

 

 
 
 Túra éve: 2013
vaddinoTúra éve: 20132013.06.25 19:50:20
megnéz vaddino összes beszámolója

Kazinczy 200.


Borsodi születésû vagyok – bár másfelé nõttem fel – mindig úgy érkezem a Zemplénbe is, mintha hazajönnék. Ezúttal is ez volt az elsõ gondolatom, ahogy csütörtök este a vonatablakból lógva megpillantom a Sátoros-hegyeket a messzeségben. A lemenõ nap fényében pompázó Zemplén különösen szép arcát mutatta. A gombos-hegyi kilátó kerekded vonalai mögé vörös hátteret festett a lebukó nap.


Itt vagyok ismét, 4 év után, hogy összemérjem erõimet a Zemplénnel, egy olyan túrán, aminek nehézségeihez foghatót nem találtam kicsiny hazánkban. Az egyetlen hosszú, amibe belevágtam, és nem sikerült. Csorba, de ma már nem fáj – átértékeltem azóta sok mindent.


Magamat és határaimat szeretném jobban megismerni – ezért vagyok most itt.


 


Begördül a vonatom Újhelyre, Álmos vár az állomáson,lejött elém, s együtt indulunk a Május-kút-völgyön a Villához.Nem voltunk túl sokan, és mindenki ismerõs többnyire máshonnan, és/vagy a korábbi Kazinczykról. Rövid beszélgetés után nyugovóra is térek. Nyugtalanul alszom, többször felriadok. Reggel 7 körül ébredek, eléggé kábán. Lassan szedem össze magam, nagyon nem vagyok a helyzet magaslatán. Véglegesítem a depómat, és berakom a Füzérre menõ csomaghegybe.


A Széphalomra vezetõ néhány perces úton Pesza meséli bulgáriai élményeit – örülök neki, mert eltereli a gondolataimat így a rajt elõtt. Kedves, családias megemlékezés zajlik le, Géza és Barta Laci még a tv-nek is nyilatkoznak, majd reggel 9-kor szélnek eresztenek minket.


Magas-hegyig a 6 futó elõttünk, majd a Magyar Kálvária felé menet Ráspoly is beelõz kocogva. Négyen haladunk, Ferivel, Bálinttal és Marcival kellemes gyalogos tempóban. 2 óra alatt érünk vissza a villába, magamhoz veszem a táskámat, és bele is vágunk a lecsóba. Már itt elég meleg volt, de szerencsére erdõben haladtunk egészen kora délutánig. Mikóházára érve aztán jöttek a nyílt szakaszok, elébb Alsó, majd Felsõregmecre. Minden elérhetõ kék angyalra ( ejtsd: közkút) szinte rávetettük magunkat, mosakodtunk, ittunk, töltöttünk. Felsõregmecrõl a helyiek több helyrõl szóló kellemes muzsikával fogadtak, majd alacsony ligetes-bokrosban emelkedtünk a határsáv felé. Itt érzõdött talán legmelegebbnek a nap. Árnyékos, ugyanakkor sûrû, levegõtlen erdõben, határsávhoz nem méltó, kétnyomos szekérúton haladtunk két teljes határkõ-köznyit. Ömlött rólam a víz, a közvetlen közelemben élõ néhány száz kullancslégy legnagyobb örömére. Pusztafalu felé menet pillantottuk meg elõször a füzéri várat, és közelrõl a Milic csoportot, a Tolvaj-heggyel megtámogatva.


Este 7-re már Füzéren voltunk. Felfegyverkeztünk az éjszakára, mosakodtam, különös tekintettel a lábamra. Vacsora után, hármasban tovább kirándultunk a Tilalmas-határ felé.A Senyánszki-rét után csapódott hozzánk Wagner úr, vele kiegészülve készültünk bevenni a Tolvaj-hegyet, ami nem lett kisebb, mióta legutóbb láttam. Nyilvánvalóan lassabb voltam ezeken az extrém felfeléken mint Bálinték, de a kialakult néhány percet mindig elütötték a pontokon, ez nagyon kedves volt tõlük.


Lámpát valahol az Orita -hegy magasságában kellett gyújtanunk. Meglepõ, de helyenként egészen jól járható ösvény vezet a határsávban, nem úgy, mint néhány éve. A Milictõl lényegében lejt az út az Eszkárosi aszfaltig. Mire ideértünk, hárman maradtunk ismét, meglepõ módon Álmost pedig az autóban alva találtuk. Rövid pihenõ után kissé elkényelmesedve nem egészen õszinte mosollyal baktattam felfelé a Szurok-hegyre; Bálinték itt is gyorsabbak voltak, de a ponton újra találkoztunk. Innen hamar lenn voltunk Kékeden, majd nyakig érõ vizes gazban csörtettünk Pányokra. A ponton kicsi zokniigazítás,majd Telkibánya következett. Hosszú egy falu az, ráadásul utunk a leghosszabb tengelye mentén haladt, olyan 'sosincs-vége' formán. Útközben telefon-egyenleg feltöltést követtem el a helyi ATM-ben, bár kiderült hogy megtehettem volna Hollóházán, mert ott is van rá lehetõség. Hollóházáról már közel volt Füzér, a vár hajnali fényben játszott ahogy megpillantottuk a dombtetõrõl. Ahogy beértünk a Látogatóközpontba, Reszelõ és Pap Gabi épp akkor indultak Szaláncra; valahol megnyugtató volt, hogy õk sincsenek remek formában. Talpfájásra panaszkodtunk többen, s én õszintén csalódott voltam, mert jobban megviselt ez az elsõ 105 km, mint vártam.


Egy óra pihenõ következett, amit zuhannyal, lábam rendbeszedésével, és evéssel gyorsan elütöttem. Száraz cserecipõmben indultam a harmadik körre, egészen frissnek éreztem a talpam, hamarost azonban elkezdte törni a sarkam a cipõ, amit elég radikálisan, a saroknál már bomladozó belsõ bélés kitépkedésével és vaskos leukoplasztréteg felhordásával megoldottam. Úgy véltem, inkább törjön kicsit egy száraz cipõ, minthogy vizesben kelljen gyalogolnom.


 


A határig ennek köszönhetõen lényegében Bálinték nyomán haladtam, 100-150 méterrel mögöttük. A ponton találkoztunk megint, onnan együtt haladtunk a szlovák oldalon a nagy rét felé, amit ami pontosan olyan szép volt így kora reggel, mint amilyenre emlékeztem. Szaláncon Kofola-pusztítást rendeztünk, bevettük a várat, majd Bálinték a pisztrángos tavacska túlfolyójában fürödtek meg Szalánc központjában, amit a helyiek enyhe sajnálattal az arcukon végignéztek. Kalsára tûzõ napon vezetett az út, én közben telefonáltam, és híreket kaptam a közeledõ esõrõl. A faluban aztán Bálint jóvoltából elfogyaszthattunk egy másfél literes pepsit, miközben egy helyi bácsi szlovákul érdeklõdött, úticélunkat illetõen, de nem igazán értettük meg egymást, a közös nyelv hiányában. Egy idõ után nekiálltam neki lengyelül határozottan helyeselni, ezzel sokkoltam egy rövidebb idõre.


Izra-tóhoz borzasztó hosszú út visz fel, sokkal rövidebbre emlékeztem, de aztán jó ellátásban volt részünk a tóparton, ami feledtette a korábbi nehézségeket. Majd félórát idõztünk itt, aztán ismét indultunk, mert a Szalánci kör neheze csak ezután jön. A határsávban haladtunk már, a hatodik vízmosásnál, amikor eleredt az esõ. A gödör aljában megjegyeztem, hogy jó lenne letudni még a hetedik megpróbáltatást is, mielõtt a víz nagyon feláztatja az amúgy is problémás, meredeken álló falakat. Mire kimásztunk, eleredt a jég is, egyre nagyobb darabok, cseresznyeméretû gömbök potyogtak. Annyi idõnk volt, hogy beugrottunk a legközelebbi fa alá, ami egy darabig fogta a zuhét. Jól szórakoztunk, Bálint szerint jó lett volna, ha viszünk Kofolát, mert már jegünk is lett hozzá. Majd ránk esett egy rémült pele a fáról, szerintem ez volt a csúcspont...


A jég hamar elállt, az esõ is csendesedett, így haladhattunk tovább; hamarosan a Lipovec tekintélyt parancsoló meredélye állta utunkat. Lassan haladtam felfelé, le is maradtam, majd a természet hívásának sem tudtam ellenállni. Így mire felértem, a pontõr mondta, hogy a srácok már továbbmentek, és bevárnak a következõ ponton. A Köves-hegy görgetegén meglepõen gyorsan a nyomukra bukkantam, miközben Odint játszottam egy darab bottal: ellenségem a csalán volt, azt irtottam hatalmas suhintásokkal. Mester András forráshoz együtt értünk, mogyorókrémes kenyeret ettem, rettentõ jól esett. Örömteli tény, hogy innen nem volt már hátra csupán néhány száz méternyi Északi Zöld, illetve az esõ miatt lehûlt a levegõ, határozottan kellemes volt létezni így, és egy idõre még rovarból is kevesebb lett.


Így szinte kellemesen telt az út Pusztafaluig,ahol ismét eleredt az esõ, ledõltünk hát kicsit, de csak néhány percre. A Vaskapuhoz vezetõ út különösen szép, még így csofadtan is, de én annak rendje és módja szerint lemaradtam. Ráadásul beázott a cipõm az esõben, kényelmetlen volt benne menni, de jó volt belegondolni, hogy Füzér már közel, ahol visszavehetem idõközben megszáradt másik cipõmet.


A Zöldrõl letérve érzékeny búcsút vettünk a határkövektõl, majd szaporáztuk lépteinket, várt az utolsó kis emelkedõ a Várba. Gyönyörû volt a kilátás, még így kissé tompán is tudtam élvezni; a messzeségben a Sátoros-hegyek emelkedtek, alattuk pedig a cél bújik meg. De addig még vár ránk 47 km.


 


A Látogatóközpontban a szokásosnál is többet idõztem. Bálinték lefeküdtek aludni két órát, hogy jobban bírják a második éjszakát. Én nem mertem, mert nem tudtam hogy reagál a szervezetem,féltem, nehezen kelnék csak fel. 


Így 8:40-kor kiadós vacsora, zuhany és pihenés után meglepõen jó erõben csaptam bele az utolsó etapba. Füzérkomlósra 30 perc alatt értem, majd bevetettem magam a híres Bózsvai dimenziókapuba. Le voltak tépkedve a szalagok, közben lámpát is kellett gyújtanom. Vagy 15 szalagot visszakötöttem, miután csokorba gyûrve megtaláltam õket az út közepén...


Õzekkel találkoztam, egy rókával is, mire elértem az aszfaltot. Innen már jobban járható az út, de azért nem egy leányálom. Kisbózsván kutyák vicsorogtak rám, de leüvöltöttem mindet, fûtött az adrenalin. Közelebb álltam a Kazinczy teljesítéséhez, mint eddig bármikor. Másfél óra alatt értem Bózsvára, remekül voltam, de ennem azért kellett egy kicsit. Kiderült, hogy Pap Gabiék elõttem több mint egy órával elmentek, szóval nem sok esélyt adtam, hogy bárkit utolérek, szóval kicsit egykedvûen, de továbbálltam.


Már jó negyed órája toltam magam elõre a völgyben amikor megtorpantam; rengeteg állat neszelt körülöttem, szinte éreztem, ahogy engem figyelnek. Egy kisebb tisztáson aztán elszabadult minden. Láttam egy legelõ szarvasbikát, tõlem pár tíz méterre, odább néhány társát. Megugrottak. 200 méterrel késõbb jobbról disznók haladtak át az úton,hangosan röfögve elégedetlenkedtek, ahogy rájuk vetült mindkét fotonágyúm, egyenként 90 lumennel. Túrták az avart az ösvény mellett, én pedig felvettem egy vaskosabb botot. Voltak vagy tízen-tizenketten 40-50 méterre tõlem: patthelyzet alakult ki. Tapsoltam, néhányan elvonultak jobbra, de társaik maradtak, szépen komótosan haladtak, közben tovább túrták az avart. Ekkor már ideges lettem, hangosan felkurjantottam, elkezdtem gyepálni a legközelebbi fa törzsét a botommal. Erre aztán elügettek, de épp csak odább az útról,és ott röfögtek tovább.


Kicsit bizonytalankodva folytattam utam Kishutára, megkönnyebbültem a közvilágított utcán. Ráfordultam az altató-szakaszra, de egy kilométert tehettem meg, ismét disznókkal találkoztam, jobbra tõlem az árokparton, és a mûút szélén morogtak-röfögtek. Egy nagy koca három fiatal süldõvel állt legközelebb hozzám: ennek már a fele sem tréfa, visszalopakodtam pár száz métert, a buszmegállóig, és ott fény alatt berendezkedtem várakozásra, hátha elkotródnak.


Hamar megjöttek azonban Annáék, és egy autó is Nagyhuta felõl, ami a disznókat elhajtotta: így együtt már nem volt gond a folytatással. Viszont elillant a motiváció, hirtelen elálmosodtam, és berendezkedtem túlélésre a folytatásban. Nagyhuta végén megálltunk enni a ponton, dinnyét majszoltam, majd nekiindultunk a szintén végtelen Repka-völgynek. Örökkévalóságnak tûnõ idõ után elértük a K-sávot. Lementünk a pecsétért a házhoz, majd nekiálltunk a monoton szakasznak Makkoshotykáig. Jó volt a terep, szédelegve is jól lehetett haladni a kétnyomos úton. 1:40 alatt magamat is meglepve leértünk a faluba. Épp pirkadt, tovább nem kellett nagyon a lámpa. Ettünk a ponton, számolgattuk mennyi van még hátra. 17 km,lesz vagy 4 óra...


Egykedvûen indultam tovább a többiekkel, de sorban mindenki kiállt technikai szünetre, így a hegy aljában egyedül maradtam. Ráadásul nekem is forgott a gyomrom, hányingerem volt. De makacsul megindultam felfelé kicsit erõsebb tempóban, mint ami jólesett: így ébren tartottam magam egy darabig. De a Tengerszem sosem jött el. Egy idõ után menet közben kezdtem el szunyókálni, volt hogy nem láttam jelet magam elõtt, így visszamentem 10 métert egy elágazásig, hátha elkanyarodott a jelzett út. Nem tudtam már északnak megyek-e vagy délnek, de végül csak elértem a pontot. Álmos és Zsófi pontõrködtek, és várták a váltást, mert egész éjjel kinn voltak már. Eldobtam a hátizsákom,Álmost szépen megkértem hozza be ha majd jön be a célba,amikor leváltották. Csak 6 deci vizet és a lapomat vittem tovább, elköszöntem, és leromboltam a dombról. Egy kis szörpöt ittam a frissítõponton, majd bevágódtam a világ legértelmetlenebb P-sávjára, a bozótba. Ismét fûtött az adrenalin, így szagattam át magam a bozóton. Kiestem a fehér köves útra, és elindultam felfelé. Tócsákat kerülgetve haladtam, szúnyogok, legyek ezrei keringtek körülöttem. Egyszer csak balra megláttam a Rákóczi-fát, és nem értettem mi történt, mert jobbra vártam a letérést Pusztadélõnél. (Vili, a pontõr felvilágosított, hogy újabban kétfelé ágazik a P-sáv – így már érthetõ volt)


Innen már nagyon húzott a cél. Eléggé össze volt túrva az út, nem ismertem rá mindig – két és fél éve nem jártam errefelé. Közben átléptem a 200. kilométert alvás nélkül, életemben elõször.


Nehezen, de eljött a Bányi-nyereg, innen már jól ismerem az utolsó emelkedõt, az semmit semváltozott. Két lépésenként hessegettem 5-8 legyet a látómezõmbõl, a szúnyogok szerencsére nem martak, rajtam volt fél doboz szúnyogriasztó. Összeszorult a torkom, amikor megláttam az információs táblát, és ráismertem a Nagy-Nyugodó nyeregre.


 


Megnyugodtam, és a már korábban elhatározott módon lesétáltam a kanyargós úton, aminek szintén jól ismerem minden méterét, fõként a Kétszer kettõ-rendezés és bejárások miatt.


Kiértem a sorompónál a köves útra, és rugalmas léptekkel megtettem az utolsó 100-150 métert. A kapunál Rudival találkoztam, gratulált, aztán Bell Sanyi is, épp indult a vonathoz. Pecsétet kaptam, majd elbattyogtam enni, és megleptem Laciékat, akik nem igazán érzékelték addig, hogy beértem. Kiderült, hogy Pap Gabiék 15-20 perccel értek csak be hamarabb, ha futottam volna, vagy nincsenek a disznók, jöhettünk volna együtt a végén.


Hálát éreztem, és egyfajta teljességet: egészen meg voltam hatódva. Ami nem sikerült 2009-ben, az végre, 4 évvel késõbb kikristályosodott. Ráadásul a szervezetem egészen rendben volt, kizárólag a talpam fájt,néhány hólyagom kialakult,de azon kívül semmi görcs, húzódás, dörzsölõdés, de még csak egy szikrányi lesavasodás sem jelentkezett.


Köszönettel tartozom a teljes Wehner családnak, és minden segítõjüknek, barátaiknak és közös barátainknak, amiért lehetõvé tették, és teszik immár 5. alkalommal a Kazinczyt. Ezalatt az öt év alatt egy fogalommá nõtte magát a rendezvény, ami gyönyörû, úttalan útjai számtalan meglepetést tartogatnak, és összességében nagyságrendekkel nehezebb mint bármi jelenleg a magyar teljesítménytúrák palettáján.


Eszteremnek is köszönöm a lelki támaszt telefonon, és az idõjárás-jelentéseket,nagyon sokat jelentett! S végül, de véletlenül sem utolsó sorban szívbõl köszönöm a társaságot mindenkinek akikkel együtt róhattam a kilométereket!


vaddino


 

 
 
Pap GáborTúra éve: 20132013.06.25 18:16:18
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló a túráról:


http://kerektura.blogspot.hu/2013/06/kazinczy-200-2013.html

 
 
NeverTúra éve: 20132013.06.25 10:00:34
megnéz Never összes beszámolója
Kazinczy 200 - büntetõrúra a Zemplénben :)

 

2011-ben csak az elsõ 3 ötvenes sikerült,szétázott talpak miatt,így most dupla motivációm volt. Úgy álltam hozzá,h bármi áron,de meg kell csinálni,a lehetõ legkevesebb szenvedéssel. Már jó elõre elterveztem,h 1 métert sem fogok futni,és botozok végig.

Péntek reggel 9 körül elindulunk. 35 fok,szélcsend,minden adott volt egy kellemes 200 km-es kiránduláshoz :) Az emelkedõ még sehol,de már mindenkirõl dõl a víz. A Magas-hegyi kilátó tetején viszont szuper idõ,fúj a szél,kicsit száradunk. Már itt,az elején összeverõdünk négyen,így teljesítjük az elsõ ötvenes szakaszt,ami igazából 57 km.

Gyorsan visszaérünk a Kovács-villához,ahol nagyon finom lekvárak voltak,szívesen maradtunk volna tovább,de menni kellett.

Nagy-nyugodó nyeregben Bálint vidáman közli,h pár nap múlva itt fogunk visszajönni.

Kellemes tempóban haladunk,egyikünk sem erõlteti a kocogást sem,és ez mindenkinek megfelel. Mikóházán az összes nyomós kút alá bedugom a fejem,ilyenkor nagyjából 2 percig jól érzem magam. Felsõregmecig baromi hosszú aszfalt,sehol egy árnyék,tûz a nap.Talán a legnehezebb szakasz ez,pedig nincs benne szint. 

Viszonylag könnyedén teljesítjük tehát az elsõ szakaszt,10 órás menetidõvel.

Füzéren kb. 45 percet eszünk,iszunk,zoknicsere,miegymás. Marci zuhanyzik,nem várjuk meg,h végezzen,így hárman maradunk.

A következõ ötvenes szakasz csak 48 km,de ez már igazán büntetõ-jellegû :) 5 km alatt elérjük Tilalmas határát,ahonnan fel kell menni Tolvaj-hegyre,ez 250 m szint kb. 700 méteren,csúszós,poros,gazos úton. Negyed óra alatt felérünk rá,de a végén már taknyom-nyálam összefolyt.Itt még nagyon meleg volt. Fent legszívesebben meginnám az összes vizem. Sajnos csak 2-szer 6 decit hoztam erre a szakaszra,ide több kellett volna legalább fél literrel. Nagy-Milicig még szedegetünk össze egy kis szintet,de itt is inkább a térdig érõ csalános részek okoznak gondot.Küzdünk a négyes átlagért. Az eszkárosi útra már elszomjazva,eléhezve érkezem.Itt jövök rá,h egész eddig 1 db müzliszeletet ettem,ami saját kaja,minden más szolgáltatás volt. Álmos sajnos itt adta fel,éppen a pontõrök autójában alszik.Gondolkodunk rajta,h felkeltjük,és továbbvisszük :)

20 percet elidõzünk ezen a ponton,rákészülünk a Szurok-hegyre. Ez is elég kemény emelkedõ,de azért nem megoldhatatlan. Aztán végre vége az északi zöldnek,legalábbis egy darabig.

Kékeden felébresztjük a falu kutyáit.Pányoknál néha nyakig érõ vizes fûben kell menni,eléggé cipõ-és talpáztatós. És persze frusztráló a mocsok szar út,amin menni kell :)

Telkibánya még mindig a világ egyik leghosszabb faluja,és persze végig kell rajta menni.Nem esik jól. Hollóháza után jelentkezik elõször a fájdalmas kidörzsölõdés,elég kellemetlen helyen. Füzérre már terpeszben érek be.Pocsék állapotban vagyok,de legalább megvan a fele táv,és már csak 100 km. Amikor beérünk,akkor indul Reszelõ,és Pap Gabi. Gabi is apróbb gondokkal küszködik,õt idézve,leolvadt a reaktora :) Megint eltöltünk Füzéren egy órácskát,itt már mindhárman zuhanyzunk. A kidörzsölt helyekre fél centi vastag neogranormont kenek,remélve,h gyorsan fog hatni. Szerencsére bejött,a harmadik ötvenesre újra járóképes lettem,persze csak finoman. Ez a szakasz 54 km,nagyon szemét,nyílt részekkel,ahol jól fejbevághat a nap. A Szalánc elõtti 5 km-es,árnyék nélküli aszfalt hagyományosan minden teljesítõnek zombi-üzemmódban telik. Szerencsére,meglep minket Kulcsár Attila,az aszfalt végéig jön velünk,és beszéltet minket. Aztán fut tovább,õ csak ötvenet megy. A Nagyszalánci kocsmában végre megkapjuk a jéghideg kofolát,igazi életmentõ.

A vár utáni városrészben Bálint talál egy mini-pisztrángos tavat,aminek a vízelvezetõjébe beledugja a fejét,és én is lemosakszom benne. A helyiek kidülledt szemekkel néznek ránk,de ilyenkor ez számít a legkevésbé :) Több ház elõtt is cseresznyefa,mindegyiket leraboljuk kicsit. Kalsáig 5 km-en át egy rohadt szántó mellett kell menni,útáljuk ezt a szakaszt is. Állítólag nincs annyira meleg,mint pénteken,de még így is 30 fok felett lehet a hõmérséklet. Vaddino kapja telefonon az infót,h estefelé vihar érkezhet. Kalsán Bálint vesz egy másfeles kólát,sajnos hûtetlen,de azért így is elfogy nagy nehezen. Izra tó elõtt még van egy kis szivatós,kidõlt-fás szakasz másfél km-en át,elegem van.Érlelõdik bennem a gondolat,h utálom a Zemplént :) A tónál meglepetésre a Medveczky család,És Kohán Balázsék frissítenek. Bálint itt szokásos módon fürdik egyet a tóban,mi addig zabálunk,és szellõztetjük a lábunkat. Ezzel elmegy kb. fél óra,de kell is,mert meglepõ módon nehéz szakasz jön. Két éve innen szemeteszsákban indultam el,a szakadõ esõ miatt :) Ez most elmarad,süt a nap,fene a pofáját. De azért nem eszik olyan forrón a kását,a hatodik,és hetedik árokátmászás között elkezd esni a jég.Cseresznyénél nagyobb darabok potyognak.Ez már nem vicces,úh beállunk egy nagy fa alá. Bálintot lehugyozza a fa,de már ezen sem lepõdünk meg.Azon viszont igen,mikor közénkpottyan egy pele a fáról. Biztos leverte egy jégdarab. Szegényke nagyon rémült,valószínûleg ritkán kerül ilyen helyzetbe. Egybõl vissza akar mászni a fára,de ismét leesik,kicsit kapkodós a mozgása. Másodszori nekirugaszkodásra már sikerül neki. Közben eláll a jég.Az esõ marad,de menet közben nem zavar,úh megyünk tovább. Szerencsére csak a vihar szélét kaptuk el.

Hársas-hegyre megint sok a szint kevés táv alatt,de emelkedõn kevésbé fájnak az alkatrészeink. Az utána következõ Köves-hegy sokkal szemetebb,mondhatni,egy rohadék. 2 km lejtõ a pontig,de azt hittem,sosem lesz vége. Az esõ kimosta a combbelsõmet,most meg ez dörzsölõdött ki. A ponton megkenem,bár menet közben úgyis leizzadom. A vihar után sokkal elviselhetõbb lett az idõ,már nem izzadunk minden pólusunkból.

A végére még kapunk egy kis északi zöldet,csak hogy ne felejtsük el olyan könnyen. Az utolsó határkövet kedvem lenne megrugdosni,de azt hiszem,nekem jobban fájna,mint neki,úh csak csúnyán nézek rá. Füzér elõtt még felmegyünk a várhoz,mert itt még nem is voltunk. A köves,lépcsõs lejtõ nem esik jól,na.

Végre megint Füzéren vagyunk. Mi Bálinttal tervezünk egy 2 órás alvást,vaddino viszont inkább megy tovább,h hamarabb vége legyen. Nagyjából 4 órát töltünk itt,az alvással együtt.

Indulás elõtt kicsit cifrázom az éjféli ebédet. Gulyáslevest eszem,sós mogyoróval,mazsolával,pereccel,paradicsommal,és ezeket kólával,energiaitallal öblítem le. Volt dinnye is,de azt már nem mertem enni.

Éjfél elõtt 10 perccel indulunk. A talpam egész jól rendbejött,az alvás közben. Igaz,rákentem fél tubus neográt.

Ez az utolsó szakasz papíron a legkönnyebb,csak 47 km,kevés szinttel. De ez nem az a túra,ahol a számoktól függ,h milyen nehéz egy szakasz. Bózsváig eleinte nyakig érõ gazban megyünk,elvileg ez az OKT útvonala. Szerencsére,a rendezõk kivitték az utat a jelzett út melletti mezõre. Itt nem volt gaz,viszont szét volt gyúrva a mezõ,minden lépés egy boka-kifordulás. Bózsván utolérjük a 2 cseh teljesítõt,pedig fél órával hamarabb indultak. A negyed órás szünet után alig tudunk lábra állni,elindulni,ez most már minden megállás után egyre rosszabb.Tiltakoznak a lábak. Kishuta Nagyhuta között hosszú aszfalt,égnek tõle a talpaink. Eszkála után jön egy 10 km-es szakasz.Ez volt talán az egyetlen olyan rész,ahol tompaságot éreztem,elég unalmas volt. De legalább jól járható. A sebességünk persze már hagyott némi kívánnivalót maga után.

Makkoshotyka elõtt azért még bekapunk egy másfél km-es dzsungelharcot. Ez már tényleg nem volt vicces.

Hotykai ponton elbújok egy ház mögé,kenegetni magamat. Utána látom,h a nyitott ablakon vkinek kint van a feje,és bámul felém. De már ez sem érdekel :)

Innen már csak 17 km,de milyen... gyakorlatilag egy 17 km-es összefüggõ szúnyog-bögöly-mindenféle bogár invázió. Tengerszem elõtt elpattan vmi az agyamban, vmi lepkefélét megpróbálok lebökni a botommal. Csapkodok össze-vissza,mint egy fél-õrült,pedig tudom,h semmi értelme. Tengerszem után,a piroson jön a rizsföld,de most alig van feláztatva. Repkedõ dögök azért vannak. A pontot az i-re az teszi fel,mikor a Rákóczi-fás pontõr megkérdezi,hogy tetszik a túra? Majdnem válaszolok neki,h menjen vissza ugyanazon az úton 190 km-t,amin mi is jöttünk,és akkor megtudja :)

Már csak 6 km. Idegbeteg vagyok,Bálint fél már hozzám szólni,hiszen botok vannak nálam. Még Sátorújhelyre is üldöznek minket a szúnyogok,egészen a célig,a Kovács-villáig. Ide belépve azért megnyugszom,és már mosolyogni is tudok. Végülis 49 óra 35 perc alatt teljesítettük a 206 km-es távot.

Közben sokszor megfogadtam magamban,h én erre a túrára aztán soha többet,és még azután sem. Szeretem,ha nehéz egy túra,és van kihívás.De ne attól legyen nehéz,h megölnek a szúnyogok,vagy dzsungelharcot kell folytatni. Így pár nappal utána már megszépülnek az emlékek,és azért vissza kéne mégiscsak menni ide :) Már csak azért is,mert mindig a következõ évben kapjuk meg a teljesítõi pólót. 

A rendezés amúgy elsõrangú volt,végig volt szalagozva a 206 km,ami nem kis munka lehetett.A szolgáltatás tökéletes volt,alig ettem saját kaját.

Köszönjük a Wehner-családnak a rendezést,ha csuklottak a túra közben,akkor én vagyok a hibás :)
 
 
Tinca tincaTúra éve: 20132013.06.24 22:39:38
megnéz Tinca tinca összes beszámolója

 


Az utolsó 30 és elõzményei





Elõzmények



Azért ezeket az elõzményeket nagyrészt fedje csak a feledés jótékony homálya. Tanulni belõle nekem kell, titeket inkább nem untatlak. Így csak egy rövid epizódot írok a megértéshez.

...Az Északi Zöld a nappali világosságban olyan gyorsan fogyott, mint a kulacsok tartalma a déli verõben. Végre nappali világosságban látom, amire eddig csak a Rákóczi 150-rõl emlékeztem. Széles kilátás a gerincrõl, susogó zöld rétek, sziklák, medrek váltogatják egymást. Könnyed tempózással, fáradtság nélkül érkezek be Rudival az eszkárosi sorompóhoz. Asztal, pad, ennivaló. Elõtte egy cipõürítés, zavaró mennyiségû toklásztól, kavicstól szabadulok meg. Megszokott mozdulattal húzom vissza, húznám...amikor a villám csap

belém: görcs a vádliban. Három éve fordult elõ velem ilyen utoljára, egy emlékezetes Rákóczi 110 után. Probálom kifeszíteni, de nem enged, Rudihoz fordulok segítségért.

...Így van, hát engem sem került el a sorsom. Persze megyek majd tovább, eszembe sem jutna más, de a jókedvem elviszi a nap, ami a Szurok-hegy piramisa mögött bújik el. Próbálom menteni a menthetõt, de idõ kell. Víz, só, víz, kenyér, paradicsom, paprika, só, víz, magnézium. Aztán indulunk. A combom mint két fadarab, ahogy a M115 végén. Érintésre fáj. Szurok-hegy aljától Hálaisten-tetõig még többször kocogunk, aztán megbeszéljük Rudival, hogy innen akkor kirándulás.

Úgy érzem, hogy nem esik nehezére beleegyezni.



A vége

Harmadszor járunk Füzéren. 80 km-t kirádultunk, Pányok óta tapodtat nem futottunk. Meglepetésre mégis mindenhol azzal fogadtak, hogy fél, egy órával, tíz perccel ezelõtt ment el Speró és Lõw Andris. Magasról teszünk rá, bár csodálkozunk is. Andris a kékedi aszfalton robogott el mellettünk, mint a gyorsvonat, Tamást nem is tudjuk, mikor láttuk már. Eszünk, iszunk, jóllakunk. A kiszolgálás remek, B Andris rak elénk mindent.

-Menjetek, bármi történhet még-mondja. Nevetek, elõször fel sem fogom, hogy komolyan gondolja, nem érdekel. Együnk finomakat, jó étvágyam van, nincs 35 fok. Aztán Géza is bíztat, de mi nem a terepfutó versenyen indultunk. Bár egyre pihentebbé váltam az utóbbi 30 km-en, a futkosás még nem megy.

-Tinca, te mikor akarsz indulni? - látom Rudi szemén, hogy valamire gondolt.

-Nem fürdünk? - a vállát vonogatja. "Basszus" - ezt pedig én gondolom, értek én mindent.

-Legalább egy lábmosás, zoknicsere-mondom.

-Ok, persze.

Mire lemegyek az öltözõbe, szinte összepakolt. Igyekszem magam én is összekapni, de alapos vagyok, és lassú. Végül 45 perccel Andrásék után mi is elköszönük Füzértõl. Lacit megviselhette a meleg, hagyjuk aludni a székben az asztal mellett, úgyis hamar összeszedi magát.

Kipróbáljuk a kocogást az új bringaút lejtõjén. Nekem inkább a csoszogó totyogás megy, kb. 10 m-rel teszek meg így többet, mint gyalog. Fél km szenvedés után hagyjuk is a csudába, begyaloglunk Bózsvára.

-Fél órája mentek el, alig ettek - fogadnak, pedig nem is kérdeztük. - Ti sokkal jobban néztek ki.

-De mi nem versenyzünk - már nem vagyunk teljesen meggyõzõek, magunk elõtt sem. Mi továbbra is a bevált receptet követjük, 24 órája ez esik jól. Vékonyan kent kenyér, paradicsom, paprika sósan.

Nagyhutáig az unalom rettenet. Most mégsem alszom el, pörögnek a gondolatok. Ahol nincs aszfalt, kocorászunk. Már valamivel emberibb látványt nyújthatunk.

Nagyhután én már dinnyézek is a menü mellett. Valami baj lehet, ha itt sem húztak bele a srácok. Õk is csak kirándulnak, akár együtt is beérhetünk. 25-30 perccel késõbb hagyjuk el a pontot, mint Speróék. Emelkedõk jönnek. Emelkedõ, ezt nagyon szeretem, Eszkálára fel. Most már én javaslom Rudinak, teszteljük magunkat. Adom elöl a tempót, õ nehézség nélkül követ. Érzem, hogy a hûvösebb idõben rengeteg tartalékom van még. Adrenalinbombák robbanak. Lazán gyaloglunk felfelé 5,5-6 -os átlaggal. Számolgatjuk, mennyi emelkedõ van még a célig, hát lehetne több is, de talán elég lesz. A kevés síkot, lejtõt, még mindig nehézkesen kocogjuk, de haladunk szépen. 45 perc múltán egy üres sátrat találunk az erdészház elõtt. Pecsételünk magunknak, aztán megjön a "tulaj" is.

-10 perce mentek el - mondja Zsolt. Az ütõ majd megáll bennem.

-Biztos, nem inkább 15? - mintha számítana valamit...

-De tudnotok kell, hogy hívnom kell õket, hogy itt voltatok.

Verseny van hát mégis? Tudjuk, hogy most nem sok esélyünk lesz Makkoshotykáig. Dimbi-dombi, technikás lejtõ, itt csak tartani kell magunkat valahogy. Megyer-hegyre pedig rövid az emelkedõ, nyomni kell majd nagyon. Makkoshotyka elõtt B. Andris jön szembe.

-Öt perce mentek el, fussatok le, ki van tisztítva az út - összenevetünk Rudival, a járás is alig megy lefelé. A futás egy paródia. Alig tudunk átvergõdni a mocorkáson, nemhogy lefutni. A síkon azért igyekszünk. Az aszfalton marad a túrázás.

Kata már inkább titokzatos.

-Gyertek, egyetek-igyatok, mit kértek? -megható a kedvessége, vagy...?

-Mikor mentek el?

-Másfél órája.

-:D

-Na jó, tíz perce.

-Mi akkor is eszünk - dönti el Rudi.

Még kifizetem a szúnyogriasztót, amit rendeltem, Kata úgy dönt, inkább tud visszaadni, csak maradjunk még :)

Megyer-hegyig hosszú út vezet a pusztában, alig-kocogásokkal érkezünk be az erdõbe, ahol rögtön emelkedõbe vált az út. Egybõl megjön az önbecsülésem, ahogy beleállunk. Sok idõt vesztegettünk el, de még csak gyaloglok. Álmosságról szó sincs, hiába sötétedik. Figyeljük, hol vannak a kanyarok, de a szalagozás továbbra is pompás. Az elsõ csúcs után már futunk. Várom, hátha lámpákat látok végre magunk elõtt, de nem. Türelmetlenül nézem az órám, hol van már az utolsó emelkedõ. Ott még visszafogom magam, de nem tudok olyan gyorsan gyalogolni, hogy fáradtságot érezzek. Az utolsó 100 méteren elszakad a cérna, felfutunk, és beesünk a pontra. Már nem csak adrenalint szabadítunk fel.

-Mikor mentek el?-támadunk a pontõrökre.

-Öt perce, nagyon siettek, mert tudták, hogy itt vagytok.

Affene. Megint lefelé, aztán sík jön. Kérünk szúnyogriasztót, mert a zempléni szúnyogok hamar vérünket veszik. A nagy sietségben elfelejtjük a lámpákat elõvenni, mindegy, leérünk valahogy. A végefelé kicsit bánjuk ezt, ahogy a sötétben botladozunk a gyökereken keresztül.

-Gyorsan futottak?

-Igen, meglehetõsen sebesen futottak.

-Hány perce?

-Öt.

Most már csak egy fél szelet üres kenyeret veszünk el. Bozótharc, botladozás. Rövid emelkedõ a Rákóczi-fa felé menet, taktikai megbeszélést tartunk.

-Fussunk?-kérdem.

-Ne. Rákóczi-fánál meglátjuk, hogyan állunk.

Itt mindig nagyon várom a betérést a rizsföldre, ami nehezen jön el. Végre hívogat a szalag, de nem látom a sorompót. De sebaj, van jelzés, de régi. Nem tetszik. Azért megyünk, de a szederindás megállít. Ez nem ilyen volt. Vissza a szalagig. Egyenesen nem látunk jelzést, akkor mégegyszer. Valahogy átvergõdünk, folyik rólunk a vér. Balról ott a sorompó, ahol az új jelzés befordul. Éppen most, átkozódom, kirobban a feszültség. Eddig nem találkoztunk hibával. Tovább tudom az utat. Vadászok állítanak meg, alpári stílusban. Nincs idõ vitatkozni, akkor ne a bal oldalon menjünk. Mielõtt végleg reményem vesztem, Rudi szalagmaradványt fedez fel az út feletti ágon. Jó ez az út is, bár én folyamatosan bizonytalankodom, mert tudom, hol vezet az igazi jelzés.



Az utolsó 5 km

Siményi Vili fogad a Rákóczi-fánál.

-Hogy vagytok? Tetszik a túra? -pár szót váltunk.

-Mégis, mikor voltak itt?

-Öt perce mentek el.

-Micsoda? Biztos nem több?-valahol a srácok is eltévedhettek.

Belevágtatunk a sötétbe. Emelkedõk, endorfin robbanás. Nincs fáradtság, nincs fájdalom. Légzésem nyugodt. Folyamatosan gyorsulunk. Könnyed léptekkel gyûjtjük be a métereket. Rudi már bizonytalankodott, én pedig most vagyok teljesen biztos benne, hogy utolérjük Speróékat. Percek kérdése. Mint a fúriák, rávetjük magunkat minden kis púpra. 10-15%-os emelkedõkön futunk öt perces ezreket. Rudi is felvette a ritmust, neki is ugyanúgy menni fog. Még mindig vannak tartalékok, de a legmeredekebb részeken próbálom visszafogni magam, nehogy baj legyen. Eszkárosi pihenõ beleégette magát a memóriámba. Közben folyamatosan sasolok, egy kanyar itt, amott már a következõ szalag, hol a jelzés. A fejlámpámon fokozom a teljesítményt, ehhez a sebességhez már fényerõ kell :)

Hirtelen 2 lámpa fénye felettünk 30 méterrel. Elhibázták az utat, de látják, hol megyünk, jönnek õk is. Akkor most toljuk, van még emelkedõ. Kicsit sajnálom, hogy nem találkozunk, pár szót jó lett volna váltani. Így furcsa lesz a befejezés. Pandák-völgy máskor lihegtetõs, most átszakítjuk magunkat a bokrokon, és kiesünk a Bányi-nyeregbe.

Hát ennyi. Ezzel tulajdonképpen vége. A Nyugodó hosszú emelkedõje velünk van. Fáradtság nélkül felsétálunk, ez már csak levezetés. Aztán valahogy letotyogunk a villába. Géza fogad mosolyogva.





Mielõtt bárki téves következtetéseket vonna le, szeretnék valamit leszögezni. Nem akarom azt a látszatot kelteni, olyat sugallni, hogy gyorsabb, de legalábbis olyan jó terepfutónak tartom magam, mint amilyen Speró vagy András. Miközben az õ hátuk mögött már van egy rakat tiszteletet ébresztõ eredmény, én is csak egyolyan túrázó maradtam, akinél a minõséget háttérbe szorítja a mennyiség. Ráadásul én ismert terepen mozogtam, -lássuk be-, magyarországi viszonylatban elég speciális jellegzetességekkel. Az idõjárás már csak a hab volt a lúdlábtortán, még kirándulásra is csak alig alkalmas. Egyszerûen csak mi értünk be a legjobb idõvel.

A teljesítménytúra nem verseny. Sokkal büszkébb vagyok arra, hogy még nem adtam fel, ötödször teljesíttem, mint arra, hogy most mi értünk be leghamarabb...

De azért az adrenalin, endorfin nagy találmány. Errõl szólt ez a kis írás.

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20132013.06.24 17:35:01
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Kazinczy 200


Sajnos már bevált szokás hogy a jó kis futócipõim fél évet ha kibírnak, utána máris le kell selejtezni õket. Na most a Kazinczy túra is júniusban van, ami pont a fél évet takarja, és természetesen a cipõm elõzõ héten ment úgy végleg tönkre. Úgyhogy a túra elõtti délután egy vadiúj cipõt vettem, és kissé félve indultam Sátoraljaújhelyre.


Csütörtök este már a szálláson volt a csapat apraja-nagyja, és kellemes beszélgetéssel, és kajálgatással ütöttük el az idõt. Este 10 körül ágyba is kerültem. Másnap reggel az ébresztõ után kint újabb ismerõsöket fedeztem fel. Még mindenki vidám, teli vannak reményekkel, optimisták. Na de addig jó, ezért vagyunk itt!


Az elsõ kanyarban ki is vittek Gézáék Széphalomra kocsival, így bõven maradt idõ megcsodálni ismét ezt a csodás emlékparkot. Aztán teltek-múltak a percek, elhangzottak a köszöntõk, és kereken reggel 9:00-kor nekilódult a mezõny a túrának. Az eleje szó szerint nekilódult, ugyanis máris futásra váltottak. Én fejben elbúcsúztam tõlük, ugyanis sejtettem hogy már nem találkozunk :) Megfontoltan, kényelmesen haladok a már tûzõ napon. Klárival, és Lacival vitatjuk meg az aktuális helyzetet közben, majd Rudabányácska után kicsit tempót váltok felfele, de még mindig bõven határon belül mozgok. A Magas-hegy továbbra is piszok magas, és dõl belõlem az izzadság, mire fölérek a kilátó tetejére, ahol Toplak úr pecsételt. Frissítek is, majd kellemes kocogással folytatom utamat. Megelõzöm a Bálint vezette csapatot, majd gyönyörködök a csodás Magyar-kálváriában. Hamarosan visszaérkezek a Kovács-villához, az esti szállásunkhoz. Frissítõpont üzemel. Örömmel látom hogy végre nem csak víz van mint sok túrán, hanem bodzaszörp, és málnaszörp is akad, ráadásul hideg formátumban! Wow! Elõttem indul tovább Boros Gabi, és Fejes Laci, az Alföld TE képviselõi. Beérnek Bálinték is, de én már megyek is tovább.


Molnár Gábor ül a következõ frissítõnél, és közli hogy már elég rég voltak elõttem. Hmm.. Az Alföldiek valahol akkor elkavartak..


Nyílt részen küzdök fölfele a K- jelzésen, a nap már perzsel. Jó hosszan haladok rajta, szinte végig emelkedve. Utána P-, majd utólérem Wágner Andrást, aki nagyon jó tempóban halad, és együtt hódítjuk meg a Fekete-hegy csúcsát. Felmegyünk a kilátó tetejére, megcsodáljuk az elõttünk álló utat, majd közösen haladunk tovább. Lekocogunk Mikóházára, ahol Nád Béla vár minket finomságokkal, és üdítõvel! Jó negyed órát el is töltünk itt, kell az energia, a következõ etap gyilkos lesz a nagy melegben. (nyílt terep)


Hosszan aszfaltozunk Alsóregmecen át Felsõregmecre. Kicsit bekómázok a melegben, de az elsõ közkútra rávetjük magunkat, és hatalmas locs-pocs után felfrissülve haladunk tovább. A nem létezõ Õsrög tanösvény után bemelegítést kapunk az Északi Zöldbõl. Még csak ijesztget, ezek még nem a nagyobb emelkedõk. Zsírosbányához érve András kicsit lepihen a ponton, egyedül haladok tovább. Füzérkajata szélén pygmea, és egy ismeretlen hölgy frissít, telis teli finomságokkal. Nagyon szuper ellátású túra lett ebbõl a Kazinczyból!! Innen irány Füzér, az elsõ 57 km-t 2120 m szinttel letudom 9 óra 23 perc alatt.


 


Fél óra pihenõt engedek magamnak. Ebbe belefér egy tusolás a hideg vízben, egy jó adag gulyásleves, majd bepakolás az éjszakai szakaszra. 19 óra után néhány perccel indulok is tovább a következõ, talán a legnehezebb 50-esre.


Pusztafalu kellemes kis falu, a Zemplén hegyei ölelésében. Annyira csodás a panoráma, lassan naplemente, én pedig meg is állok néha körbenézni.


A Z+ jelzésen elérem a Tilalmast, majd jön a túra legmeredekebb emelkedõje, fel a híres Tolvaj-hegyre. Jól ismertem ezt a szakaszt, lassan, megfontolva haladok fölfele. Mindig megváltás ide felérni, le is ülök egy pillanatra, mert kicsit görcsöl a lábam, de hamarosan tovább állok, és eleinte szépen lassan, majd kissé haladósabban haladok tovább a Nagy-Milic felé. Felérvén a tetõre Molnár Gábor pecsétel, én pedig felkészülök az éjszakára. Ugyanis idáig elértem lámpa nélkül, na de most már jön az éjszakai etap!


50 perccel ment el elõttem Álmos, én meg belegondoltam hogy azt hiszem jó darabig magányosan fogom járni az utamat.


Jó tempóval haladok éjszaka, nem vagyok még annyira fáradt sem. Mégis meglepõdve látom hogy a Szurok-hegy alatti frissítõponton egyszer csak Álmost, és Pap Gabit vélem felfedezni. Egyikõjük jobban kókadozik mint a másik :( Álmos sajnos nem jön tovább, pedig noszogatom, Gabi pedig indul tovább, hogy majd úgyis utólérem. Elkönyveltem hogy ez a majd olyan 150 km-el késõbb lesz, így én inkább maradok a ponton, és frissítgetek. Na de indulni kell tovább hamarosan, érzékeny búcsú, majd jön egy másik szivatós hegy, méghozzá a Szurok-hegy. Ez is bitang meredek, út szinte nincs, de csalán az dögivel. Néhol meg-meglátom Gabi lámpáját följebb, de az majdnem olyan messzinek tûnt mintha az égen figyelném a csillagokat :)


Amikor már végleg elhordtam a hegyet magamban, akkor megjelenik az ellenõrzõ pont Zsolt személyében, és még egy pohár colát is adott, ami nagyon jól esett. A hegytetõn nagy levegõ, majd nyomás tovább a S3 S- kombón. Aszfaltos rész jön hamarosan, meglepetésemre végigkocogom, de Gabi sehol. Kékedre érek, felverem az összes létezõ kutyát, majd nagyon figyelek, mert néhol bizony nyitva vannak a kapuk, és nem akarok kutyaharapást.. Szerencsére élve megúszom, így a Z+ jelzést megtalálva jön egy horrorisztikus rész, Kékedrõl Pányokra. Óriási fûben kell caplatni, ami ráadásul csupa víz is. Hiába funkcionál jól az új cipõm, hamar beázik, és ez kezdõlöket lehet a vízhólyagoknak is..


Ráadásul nagy horkanásokat is hallok közvetlen elõttem a fûbõl. Nem is merek hirtelen továbbindulni, félõ hogy egybõl az út mellett vannak a vaddisznók, csak a nagy gaztengerben nem látszanak.


Tapsolok, kiáltok, nem sok sikerrel, végül tovább indulok, hiszen nem maradhatok itt reggelig. Lesz ami lesz alapon, szerencsére nem történt probléma, így megkönnyebbülve folytatom utamat az éjszakában.


Pányokra megváltás beérni, kicsit le is ülök, fáradok bizony. Innentõl Telkibányára továbbra is Z+, és továbbra is nagyon nehezen lehet haladni, a méteres vizes füvekben. Ráadásul itt már "rejtett" pocsolyák is akadnak, és bizony néha kitapostam egy-kettõnek a szemét.. Végre elértem a Telkibányai aszfaltot... Mire megnyugodnék, egy érdekes fazon megszólal az éjszaka közepén, hogy "kis pihenééés? noooo?" Na még az hiányzik hogy valami félresikerült ember felkaroljon :D Így gyorsabb gyaloglásra váltottam, és szerencsére nem kellett megharcolnom az illetõvel.


Nocsak! Viszont elõttem túrabotkopogást hallok, és felnézvén meglátom messzebb hogy bizony Pap Gabi halad elõttem. Nem erõltetem a futást már, Telkibánya végén lesz EP, majd ott úgyis találkozunk. Így is lett, bevágok két lekváros kenyeret, majd megállapodunk hogy együtt folytatjuk az utunkat, ugyanis Gabi talpa nem túl jó állapotban van. Nekem is jól jön a társasága. Túráztunk már párszor együtt, de az utólag felidézve még kb 2 éve volt Szerbiában egy 110 km-esen :)


Az én talpam is kezd ramaty lenni, de még annyira nem vészes a helyzet. Együtt haladunk tovább a P- jelzésen Hollóháza fele. Talán ez a világ leghosszabb P- jelzése, mert ahányszor erre jártam soha nem akart vége lenni. A ma estére ez hatványozottan igaz volt. Mintha a világûrbe tartottam volna gyalog kb..


Hollóházára érve épp kivilágosodott. Ez a hosszú monoton fölfele mindkettõnket eléggé megviselte, azz ellenõrzõponton kókadozunk rendesen, de azért persze a finomságokat is igyekezzük tömni magunkba.


Nem esik túl jól a folytatás. Az én talpamon is megjelentek a vízhólyagok, és innentõl tudtam hogy kemény küzdelem vár rám. Az aszfalton nem futottunk, de a gyalogtempónk is kb 4 km/h volt.


Gabi nagyon befalsult, én kicsit elõrementem, tudtam hogy még így is ismeri a terepet, Füzér pedig már csak 4,5 km. Én is nagyon fáradtnak éreztem magam, de gondoltam talán ez csak egy átmeneti probléma.


Ismét Füzérre érkezek, hamarosan Gabi is megjön. 105 km, és 4060 m szintkülönbség után vagyunk.


Itt úgy döntünk hogy 1 órát pihenünk. Ettünk-ittunk, zoknicsere, pakolás. Alvás meg nem volt egy perc sem. Kicsit éberebbek lettünk azért induláskor már.


 


Annak örültem hogy a következõ szakasz (K+) nyílt részét még kellemes idõben tesszük meg így kora reggel. A Bodó-rétnél akartam venni egy energia italt, de az nem volt, így maradt a saját, amit viszont még késõbbre tartalékoltam. Hamarosan már Szlovákiában caplatunk a szlovák Z- jelzésen. Gabi egyik kedvenc rétjén haladunk át, majd a Nagy Marovka után jön a lélekölõ 6 km hosszú aszfaltút, de legalább végig lefele megy. Erõt veszünk, és majdnem végigfutunk rajta. Azért néha kértem hogy pár perc gyaloglás legyen. Gabinak rutinmunka lett volna a végigfutása :)


Beérünk Szaláncra, a kocsmában van az ellenõrzõpont. A nap ismét a tetõfokra hágott, így itt is egy jó 20 percet meg kellett pihenni. Én fél liter Kofolát pusztítottam el pikk-pakk, majd egy vaniliás süteményt is behelyeztem a gyomorba. Kértem egy ollót a Szigethalmi pontõröktõl, majd kezdõdött a Leukoplast party.


Kezdtek elviselhetetlenek lenni a hólyagok, így muszáj volt leragasztani õket. Gabi addig tudományos megbeszélést tartott Nád Bélával (a pontõrrel) a nem is tudom már mirõl :)


Kiadom az ukázt, indulás! Felkúszunk Szalánc várába, majd jön megint egy hosszú monoton rész, ráadásul dögmelegben. Egybõl ki is ülünk egy helyre, ahol Gabi jóvoltából egy Hell Energy Drinket sikerül elpusztítanom hátha életre kelt.. 0,80 koronával jövök még, ez így beszámolóírás közben jutott eszembe :) Hosszú dögmeleg rész következik Kalsáig. Tompul az agy rendesen. Megváltás volt a faluba beérni. Itt is leülünk egy bolt mellé, Gabi vesz egy másfél literes ásványvizet, és egy jó darabig nem is akarunk továbbindulni tudván hogy kemény rész következik. Egyszer viszont minden véget ér, és fel kell tápászkodnunk. Egy 200 km-es túrázó sincs a környéken sem, olyan mintha úgy privátban túrázgatnánk már vagy 100 km óta :) A S- soha véget nem érõ emelkedõje jön az Izra-tó fele. Ez szinte felért a Hollóházai P-al, csak itt még a terep is förtelmes volt, és sáros. A monotonitásból Kulcsár Attila zökkentett ki minket, kár hogy már csak a végefele érkezett. Az 50-esen nyomulnak páran, jól esett egy kis beszélgetés, bár Gabival tökéletesen megvoltunk.


Hallaluja, el sem hiszem, elértünk az Izra-tóhoz. Kohán Balázs a pontõr, és kínál minden földi jóval. Majdnem fél órát töltünk itt is. Nem számít az idõ, csak sikerüljön a túra! Pedig a tempónk nem rossz, csak ezzel a sok frissítéssel elmegy az idõ. Nem számít.


Csakhamar újra az Északi Zöldön folytatjuk. A hét ároktól már elõre be voltam tojva, de meglepõen könnyen abszolváltam. A Hársas-hegy nem viccelt viszont.. A Tolvaj-Szurok-Hársas triója viszi a primet a legkeményebb emelkedõk között! Tökig leizzadva a csúcson álltunk kis idõ múlva.. Szerintem nagyjából mindenki egyetért abban hogy ez után a Köves-hegy volt a túra egyik legmocsokabb lejtõje. Tényleg alig bírtunk haladni, mindenhol kõ, és sziklarengeteg, ráadásul ha rosszul léptem, a vízhólyagok bánták..


Leóvatoskodtunk a következõ pontra, ami a Mester-András forrás nevet takarta. Meglepõdésünkre az 50-esek akik megelõztek még csak most indulnak tovább. Mi is hamarosan utánuk eredünk, de történt egy esemény, amire pár perccel elõtte még nem nagyon számoltunk.. Elkezdett esni az esõ. Na bumm, volt már ilyen a történelemben, haladtunk tovább. Utána viszont dió nagyságú jégesõ zendített rá. Na ennek viszont a fele sem tréfa. Hátizsákot a fejünk fölé tartottuk, és úgy próbáltunk tovább haladni. Piszkosul nagy mázlink volt, mert szembõl érkezett egy kocsi, amiben egy másik pontõr érkezett épp az elõzõhöz. Gyorsan lestoppoltuk, és kis pihenést kértünk a kocsiban, amíg tart a jégesõ. Az úr beleegyezett, de vissza kellett mennie az elõzõ pontra a kollégáért, hogy õt is biztonságban tudja a kocsiban :) Mi ez idõ alatt legalább másfél km-t jöttönk már. Szerencsére megígérte az illetõ, hogy visszavisz minket ugyanoda ahol beszálltunk. Kopogott a kocsin a jégesõ, közben a szél is megélénkült.


Senki nem érkezett meg a pontra utánunk sem, mi pedig addig a kocsiból figyelhettük a szakadó esõt szerencsére. Mikor úgy döntöttünk hogy nekiveselkedünk a folytatásnak, a kolléga visszavitt minket oda ahol felvett, mi pedig szárazon "fitten fiatalosan" (na ez nem igaz) indultunk tovább a Bába-hegy mászásának :) Jó negyed órával a vihar után is találtam jégdarabokat a földön.


Persze jött egy füves rész, ahol csurom víz lett a cipõnktõl kezdve a combunkig minden, de lényegtelen ez már. A Bába-hegyre felérve már ismét jó idõ volt, és megcsodáltuk a gyönyörû panorámát Füzér fele.


Jó meredeken kellett a K3-ön lemenni. A fölfele könnyebb volt már mint a lefele, de tényleg!


Egy nagy rétre értünk ki csakhamar, ahol olyan szinten állt a levegõ, hogyha valaki azt mondja fél órával ezelõtt hogy itt szakadt az esõ, tuti kiröhögtem volna.


Következõ emlékkép az, hogy már a Vaskapu-hegyet másszuk a P3-ön, majd végül megint egy kis Északi Zöld, nehogy elfeledjük!! De bizony az ellenõrzõ pont után végleg búcsút intettünk "kedvenc" Z- jelzésünknek. Hosszan lefele haladunk Füzér vára fele. Nem esik már jól, de még itt kicsit imitáljuk a kocogást, és egész jól haladunk. Füzér várába "felszaladtunk" pecsétért, majd utána végre 150 km után ismét a bázison vagyunk, és már "csak" 50 km választ el minket végsõ célunktól. Ismét egy óra pihenést tartunk itt, kell az energia nagyon.


 


Szenvedve indulunk neki este 7 órakor az utolsó 46,8 km-nek amiben csak 1010 m szint van, de ez már ilyenkor bõven elég. Megbeszéltük hogy most már semmit sem kocogunk, nem is nagyon tudnánk amúgy sem, meg a lényeg a biztos teljesítés. Pedig ha jó erõben vagyunk, ezt az etapot hamar be lehetett volna húzni. Na de irány Füzérkomlós. Jön a hírhedt bozótharcos, szederindás rész. De mit látunk?! Le van aszfaltozva teljesen az út, egy vadiúj kerékpárút került kialakításra. Húú, ennek nagyon megörölünk, és bízunk benne hogy ez a híresen rossz K- jelzést is felölelte. Egy darabig minden happy volt, de egyszer csak a kerékpárút elhúzott jobbra, a jelek viszont tovább mutattak egyenesen. A jó kedv hamar elszállt, és bosszúsan haladunk tovább a monoton és unalmas terepen. Szerencsére a szederindásnál kivezettek a szalagok a szántóföld szélére, de a kedvünk nem lett sokkal jobb.


Bózsvára nagy nehezen elérünk. A frissítõponton egybõl leülünk a pontõrszékekbe, és ismét nagy kajálásba kezdünk, köszönhetõen a jó ellátásnak! Negyed óra után valahogy próbálunk továbbindulni.


Elérünk a hírhedten becsoffadós Kishuta-Nagyhuta mûútra. Kishuta simán lehetne Budapest valamelyik kerülete, mert valami réééééémesen hosszú falu ez! Már a gumicukrok is elõkerültek Gabi jóvoltából.


Soha véget nem érõ szakasz ez. Valami csoda folytán mégis csak Nagyhutára érünk, ahol a pontõrt Siményi Mikit, és társát épp a legszebb álmukból verjük föl.


Megeszek vagy 3 májkrémes kenyeret, mert igen, az is van ezen a túrán! Megkapjuk az infót, hogy órákkal mögöttünk sincsen senki, mindenkit kikezdett ez a nagy meleg, meg hát a táv. Amúgy sejtettem hogy azért a többiek haladósabban fognak jönni az utolsó 50-esen mint mi, és késõbb igaz is lett, bár beérni már nem tudott minket senki ;) A K4 jelzés emelkedõje következett, de legalább végre nem az aszfalt égette a talpaimat. Óriási nagy pókok állják utunkat, gyorsan elõre is küldöm Gabit, aztán késõbb amikor már elmúlt a veszély visszaálltam elõre :) Már vastagon a második éjszaka gyalogolunk, szinte egyhuzamban alvás nélkül. A Pap-hegy tetején viszont muszáj volt megállnom, mert másodpercenként különbözõ dolgokat vizionáltam, és ez már nem volt túl ok. Most jött el az idõ az energia ital elfogyasztására. Gabi is fáradt volt, de kérem szépen, õ legalább a saját hegye legtetején állt! :)


Kicsit rendbejöttem, és az Eszkálai pont is elég hamar eljött. Kis frissítõ majd irány tovább, az utolsó szakasz talán legmonotonabb részével, a K-en le Makkoshotykára. Ez kb 9 km volt végig lefele. Egy jó erõben levõ futónak ez max 1 óra. Na, mi még bele sem tudtunk kocogni, pedig teljesen ideális lett volna a terep. Majdnem 2 óra alatt abszolváltuk ezt az etapot, bár ebben volt egy kábelfektetés is :)Az utolsó 2 km a K-n a falu elõtt egyszerûen borzalmas. A dzsungelharc semmi ehhez képest. Erre a szakaszra ráférne nagyon egy felújítás, mert förtelem rossz volt lejönni a faluba. Aki itt volt tudja mirõl beszélek.


A pontõr közli hogy mi vagyunk az elsõk. Meglepõdve visszakérdezünk, de közli hogy csak amióta õ itt van, mert nem rég volt váltás. Na így már minden tiszta, mert a többiek kb 6 órára vannak elõttünk :)


Tovább is megyünk a PT jelzésen, becélozzuk a Tengerszemet. A Zemplénben szó szerint szúnyoginvázió van. Ezt megtapasztaltuk már hamarabb is, de most éjszaka ezen a részen elképesztõen sok szunyi volt, és már-már az életünket éreztük veszélybe. Ha egy pillanatra megálltunk máris több 100 szúnyog jött ránk. Iszonyú érzés volt. Nekem ráadásul az is iszonyú volt, hogy valahogy sokkal, de sokkal közelebb vártam a Tengerszemet. Tényleg SOHA nem akart eljönni. Azt hittem hogy már megbolondulok mire végül odaértem.. Álmos volt a pontõr, (mármint a Vass-Eysen) :) és a Hollóházi pontõr hölgyike. Kaptunk egy kis szúnyogriasztót, de bõ negyed óra múlva már megint elleptek minket a dögök. A Tengerszemrõl a lefele méltán híresen meredek volt, majd a frissítõpont után bevesszük a semmi értelme kanyart a bozótosba, és végül hosszan, haladunk a borzalmasan rossz utakon a P- jelzésen.


Rákóczi fa is eljön, innen már csak 7 km a cél. De ez a K- jelzés össze vissza megy, olyan kacifántos, hogy már azt sem tudom néha merre járok. Az agyam totál kikapcsolt, csak megyek elõre, pár perc után visszatérek a való világba és nézem hogy basszus, volt jelzés? És volt.. Utána ismét ez a folyamat veszi kezdetét jó darabig.


A Bányi-nyeregtõl a Nagy-Nyugodóhoz még visz egy nagyobb szintkülönbség, de én már annyira kómás vagyok, hogy ha azt mondanák hogy a Tolvaj-hegyet kell újra megmászni, akkor is csak vállat vontam volna :) Felérvén a Nyugodóra, mi is megnyugodtunk hogy innen már mindjárt célba is vagyunk. Nem szoktam az idõvel versenyezni mostanság már, de ránéztem az órára, és bár szûkösen, de elégnek láttam az idõt a reggel 7 óra elõtti beérkezésre. Innen a célig nagy futást rendezünk (kemény 1,3 km), a talp fáj, a fogak szisszennek, a láb kényszerbõl pörög, az agy felenged, de még mindig káosz van belül.


Végül pedig célba érünk. A célba most csak Tinca van, õ tapsol minket, nekem ez is nagyon jól esik, és szép lassan rájövök hogy témnyleg beértem a célba. 45 óra 54 perc után célba érkeztem!!


Köszönöm Gabinak a társaságot, segítettünk egymásnak amiben tudtunk, hogy mind a ketten immár harmadjára is sikeresen teljesítsük a Kazinczy 200-at! És meg is lett!

 
 
 Túra éve: 2012
pesza91Túra éve: 20122012.07.10 09:23:54
megnéz pesza91 összes beszámolója


Kazinczy 200








Mátra, Budai-hegység, Gerecse, Börzsöny, Zemplén. Izgalmas, érdekes volt a júniusom, sok szép élménnyel gazdagodtam. Kisnánai vár látogatástól, a sátoraljaújhelyi Kovács-Villa cél objektumáig sok-sok pozitív impulzus ért.  Megérte. Elöljáróban is köszönöm azt a rengeteg munkát, amit belefektettetek.  Csak néhány morzsa: a fajzatpusztai reggeli, szalonnával, sajttal, paradicsommal, a szomori gulyásleves, a diósjenõi dinnye, vagy éppen a füzéri finomságok mellett, a rengeteg kedvesség és odafigyelés, sokszor már zavarba ejtõ kiszolgálás. Holnap estig lehetne írni, de lehet hogy holnaputánig.




Idén úgy alakult, hogy a végére került a legnagyobb falat, ezért erõtartalékot képeztem, ami azt jelenti, hogy például a Szondin csak annyit adtam ki magamból, ami feltétlenül szükséges volt. Természetesen azért ahhoz is kellett  némi erõkifejtés, a Börzsöny emelkedõin és lejtõin viszonylag kevés az õshonos mozgólépcsõ. Viszont edzettség és a „zord” (nyílt szakasz a Turulon) körülmények elviselésére igen jó felkészítõ „tanfolyam” volt ,hogy csak néhányat említsek a számos közül: Nagy-Lipót, a Muzslára vezetõ (szerintem a Mátra 115 legnehezebb szakasza) zöld háromszög, Havas elnyújtott emelkedõje, a Nagykovácsi- Tarján nyílt, viszonylag ingerszegényebb szakasza a hirtelen jött melegben, a Nagy-Gete izmosabb oldala, valamint a Pogányvári kaszálóhoz és onnan a Csóványosra vezetõ amúgy érdekfeszítõ rész.




Délután egy órakor indulunk Sátoraljaújhelyre, Pólya Sanyival, majd Dombóvártól Csapó Judittal kiegészülve. Nagyrészt autópályán tesszük meg a sok száz km-nyi utat, de este hét körül sikerül landolni a Kovács Villa agglomerációjához tartozó füves parkolószerû részébe. Nézzük csak kik vannak itt: Popeye01 és fia, Lestat, Radó Gellért, Álmos. A forgatókönyv az elmúlt 3 alkalomtól eltérõen máshogy alakul, az este nagy részét egy olyan helyen töltjük, ahol kényelmesen végigkövethetjük a Német-Olasz meccset, amely egyébként nem az elképzeléseim szerint alakul.




A tetõtérben most is remekül alszom, mint mindig. Szükség is lesz rá, legközelebb jó 56 óra múlva hunyom le a szemem.  Korán beindul a mocorgás, 6 órakor én is nekilátok a rendezkedésnek. Új elem, hogy idén 10 óra helyett 9 órakor van a rajt, így elviekben hamarabb lehetséges a füzéri beérkezés az elsõ körre. A vizesblokkok tavaly óta felújításra kerültek és egyébként is Gézáék folyamatosan  csinosítgatják az épületet. A tavalyi teljesítõi pólóm begyûjtése után szemügyre veszem kik érkeztek meg az éj leple alatt, majd eszmecserék és nevezés után a második fuvarral, hetedmagammal Széphalomra jutok. A forgatókönyv már adott: rajtcapuccino, közben megérkezik Tamási Géza, Kujomi is. A múzeumkertben még jut idõ a nézelõdésre is,majd testközelben meghallgatom az Álmossal és Kujomival készült BBC interjúkat. A megemlékezésen negyedszer veszek részt és mindig tudnak új dolgokat mondani. Látszik, hogy komolyan veszik. Géza ünnepélyesen kap egy Kazinczy szobrot, persze nem egy száz kilóst és egy könyvet, majd jó utat kívánva elengednek 9:05 perckor.






A rajt emelkedett pillanatai után elindul a mezõny a napsütötte pusztaságban, elõtérben a sátoros hegyekkel. Impozáns formák. A 37 órás Rudiék (Pap Gabi, Barta Laci)  már itt kilépnek, a többség viszont még együtt Rudabányácskáig. A magashegyi EP.-t ezúttal a kilátó tetejébe helyezték. Jó ötlet. 10 perc szemlélõdés minden irányba. Joeyline demonstrálja pontosan melyik hegy, melyik. Zyólyomka-völgy felé néhányan a zöld sávon ragadnak, így sokan a hátam mögé kerülnek. A ponton a Wehner család tagjai bélyegeznek, valószínûleg Luca, de mérget nem veszek rá, mert állandóan keverem õket.


Magyar Kálvária, Sátoraljaújhely látképe, szerpentin, ahol útba igazítom a szlovák résztvevõket, majd az újabb stempli Zitától és Jankától(?). Zita egyébként múlt héten Kisinócon is pontõr volt a Szondin. Szent István Kápolna mellett legurulva nemsokára egy polifonba botlok, majd Joeylineba, akinek elszakadt a táskája. Ismét a Kovács Villában vagyok, nem kapkodtam el a kezdést. Némi üzemanyagot vételezek a folytatáshoz, amikor betoppan Judit. Innen együtt megyünk a második kör végéig. De addig még például felmászunk a Fekete-hegyi kilátóba Vadmalaccal. Két éve is itt találkoztunk. Ma már harmadszor ürítem a cipõt, vonzom a kavicsokat és egyéb alkatrészeket. Az már most látszik, hogy szúnyogokban gazdag pár óra elé nézünk.




Mikóháza és környéke szépen fejlõdik, már tavaly sem nézett ki rosszul, de azóta még egy-két projektet megvalósítottak. Az egyik ártézi kutat igénybe vesszük, majd a közeli vegyesboltot is megrohanjuk. Alsóregmecen Betti és Léna teljesít szolgálatot, majd néhány szürkemarhát a bikájukkal egyetemben elmellõzvejutunk  az aszfaltra. Innen tempót váltunk, mert a tavalyi önmagam már most közel 2 órával jobb, amibõl egyet leírhatok a korábbi kezdés miatt. Az idõ megfelelõ, közel nem olyan vészes, mint két hete a Tarján felé vezetõ részen. Újabb ártézi kút, Felsõregmec tábla után, majd a templom, kissé északabbra pedig kivágták az akácost. Hamar elérjük az ÉZ konszolidált részét,tehát rátérünk az Mo-ás autópályára, majd a Kék kereszten folytatjuk. Zsírosbányán Joeyline védekezik a szúnyogok ellen hatásosan. A szúnyoghálónak azaz elméleti alapja, hogy az oxigénmolekula kisebb, mint a szúnyogmolekula.




Kövek, keresztbe dõlt fák, kisebb emelkedõ, majd lejtõ, és erõs gezemicés után érjük el, pygmea helyett, GisBalázs-ékat Füzérkajátán. Valami furcsa oknál fogva leginkább a savanykás alma és az artézi kút vize maradt meg az emlékezeteimben. Nem egészen egy hete Diósjenõn szolgáltak ki minket dinnyével, az is nagyon jól esett.




Sokat nem kell várni, hogy megpillantsuk a füzéri várat, de azért, hogy ne legyen olyan egyszerû az élet, elõbb még Pusztafalut is érintjük.

Pusztafalun az Öreg Bence sarkánál, hajtûzünk egyet, majd kapaszkodunk, miközben szemügyre vehetjük a második szakasz legizgalmasabb részét is: a családbarát Tolvaj-hegyet. Az enyhe kaptató utáni erdõ szélén ezúttal nem látok rókát, eddig 3 alkalomból kétszer volt rá példa.


Este 8 után érünk Judittal Füzérre. A plébániát újítják, így a közelben lévõ új Látogató Központot látogatjuk meg. Czimbaly éppen indul a második körére. Még világosban ékeskedik a vár, bent pedig Bori és Kristóf felesége –akit meggyanúsítottam, hogy õ a Kinga- maratoni rajtoltatás és céloztatásban. Az élémiszerlelõhely a közelben lokalizálódik. Az elsõ kérdésem rögtön erre is irányul: Van-e valami élelmiszer?. Van. Iszonyat jó babgulyás. Vagyunk itt vagy huszan, a padok és a hodály közötti térben. Valamivel több, mint egy óra elmegy az étkezés + lábápolás és egyéb praktikákkal.






21:16-kor indulunk neki Judittal, üzemkész fejlámpák mellett a Senyánszki-rét felé. A forrásnál idõzünk egy percet, majd a kellemes hûs, idõben bebattyogunk Pusztafaluba, immáron másodjára érintve a túra során. Rövidnadrágot hagytam, talán nem esznek meg a szúnyogok. De. A Tilalmas határt kényelmes, új, széles kerékpárúton érjük el. Zitáéknál pecsételünk, majd jön a Tolvaj-hegy megint sötétben. Látszik, hogy már jártak elõttünk, az ideális ív ki van csúszkálva, így másikat kell keresni. Szép, egyenletes tempóban felérünk, bár néhol a mancsomat is igénybe vettem a felfele kapaszkodásban. Mögöttünk a távolban, most kezdi meg a kapaszkodást Tamási Géza, Surd. Aztán pár perc múlva már eltûnnek a távoli fények és harmonikusan hullámzunk a határvonalon. Kellemes hûvös szél lengi be a tájat, egy szál pólóban még éppen jólesõ. Kisebb szusszanás után a Nagy- Milic elõtti emelkedõk következnek, de ezek eltörpülnek a „Nagyoktól”. Pontban éjfélkor tesszük tiszteletünket Molnár Gábornál.A folytatásban van-egy-két szép gerincút részlet, ahonnét a környék falvainak fényeiben gyönyörködhetünk. Ülõke is akad mindig, egy-egy határkõ személyében. 1 óra elõtt landolunk SiményiMikiéknél, majd pár kisebb árok után, kövek, növények, hosszasan határkövek. Eszkárosi út eljöttét, egy igen csak meredek, köves lejtõ jelzi. Lábápolás, folyadékpótlás, közben Gézáék is megérkeznek.




Szurok-hegyre
3 órakor érkezünk, a pontõrök a csúcstól 200 méterre lejjebb vertek tanyát. A csúcs utáni köves részen Judit rosszul lép, lába megsérül, így innentõl kezdve már csak az a cél, hogy visszaérjünk Füzérre. Nem kis feladat 28 km van hátra. Leevickélünk a sárga háromszögön, HálaIsten tetõ,  Kéked elõtt a mûút, a jó vizes fû, már világosban. Szurok-hegy óta halljuk a dörgéseket, mostanra elértük a vihar szélét, de csak pár csepp ízelítõt kapunk belõle. A fû viszont mindenhol vizes, a cipõ hamar át is ázik. Pányokon nem idõzünk, rögtön indulunk Telkibánya felé. Jobb kéz felöl a Hernád, majd fenyves, leromlott állagú erdei út, telefon SzLA-tól, újabb erdõrészlet, végül a fûrésztelep Telkibánya hosszú utcájával, melynek végén vár minket az újabb pont.




Innen Hollóházára mûúton indulunk, úgy 1 km után balra be, ahonnét dupla szivárványban gyönyörködhetünk. Kicsit késõbb jobbra megy az út,amelyrõl korábban fordulunk rá az északi iránynak, de térkép segítségével korrigáljuk a tévedést. Judit lábszár feszítõ izma sérült a tapadásánál, így már biztos, hogy a következõ szakaszokat nem tudja vállalni. Szerencsére a terep innen már kevésbé megterhelõ, a piros szép erdõrészleten éri el Pányoki-kutat, ahonnét már közel Hollóháza és a 2. etap vége. Hollóházán Helga bélyegez, és frissít. Paradicsomot vételezek, iszok pár kortyot és irány a mûút, melynek végén már csak át kell kelni egy kisebb hegyen, hogy megpillanthassuk a Füzéri-várat, 9:24 perckor. Azt hiszem ilyen körülmények között ez volt a csúcs, le a kalappal Judit elõtt. Éppen akkor indulnak Pólya Sanyiék a következõ körre, röviden kifaggatom mi a véleménye- mint elsõ bálozót- az eddigiekrõl.




Közben elérem a füzéri kirajzási pontot. Van-e élelmiszer? Van. Paprikás krumpli kenyérrel. Aztán rendbe teszem magam, hogy 11:00 körül elindulhassak. Közben Lestat, Gellért és Megyeri Laci is beért, Gézáék pedig szervezik az ellátmányt Izrára: dinnye. Juditot még megkérdezem, de reménytelen a helyzet, sajnálom, mert nagyon jó erõben van és nagyon készült rá. Emiatt kissé kedvtelenül vágok neki a harmadik szakasznak 11:02 perckor. Az elsõ nyomóskútnál vizezek, majd késõbb a forrásnál az idõközben már útnak indult Tamási Gézát érem be, utántölt a friss, hideg vízbõl. Nyílt terep van Bodó-rétig, és kézzel foghatóan érezhetõ, hogy pár fokkal melegebb van, mint elõzõ nap. A Panoráma büfét ezúttal kihagyom, és fokozatosan gyorsuló tempóban közelítem meg Mikiék pontját, ahol ma 1 órakor már jártam. Most 12:25 van, még világosban át kell kelni a vizes árkokon. Ennek megfelelõen, nem idõzök, hanem áttérek a szlovák zöldre, melynek kaptatója rövid, de nehezen járható. A tetõn a rét, most is oly csendet, nyugalmat, érintetlenséget áraszt, mint mindig. Negyedórával késõbb, már az aszfalton, túlnyomórészt nyílt terepen  haladok Szalánc felé. Még aludni is lehetne közben. Jobbra szép kilátás egy ideig, kissé lejjebb pedig már feltûnik Szalánc vára: remek egyre közelebb érek a Kofolámhoz.




Szaláncon sok a forma egyes pilóta, lassítás nélkül mennek, mint az õrültek. A falu végiben vendéglátóhely, szigethalmiak már várnak Nád Bélával. Nemrég volt itt egy csapat, amin meglepõdök, bár tény, hogy hamar leértem Szaláncra (14:08). 5 deci Kofola hamar lecsusszan, a vágott sört ismét kihagyom, az elég volt egyelõre 2009-ben. Vételezek még két üveg Kofolát, mivel nincs euróm Béla besegít. Aztán vár, a Vár. Kisebb emelkedõ, majd egy utolsó fotó és kimerülnek az elemek. Nem baj hoztam 4 db tartalékot, de úgy elraktam õket, hogy csak a célban találom meg õket.




Ismét nyílt, de jól járható szakasz jön, belövöm az idõterveket a fejembe. Kalsa határában kibontom az egyik üveg Kofolát, nyitó nélkül nem egyszerû, jól el is vágom az ujjam. Zutty. Kalsán most nincs pont, a híd után direktbe támadhatjuk a sárgát, engem meg a szúnyogok. Nem kicsit. Jobb nem megállni. A sárga, mûút keresztezõdésnél kortyolok egyet aztán nagy levegõ és meg sem állok az esõházig. Át a leromlott erdei úton, kezdetben a réttel párhuzamosan, aztán enyhe emelkedõ és máris itt van Izra (17:25), Balázs felesége a pontõr. Sok mindent lehet választani, de inkább benyomok néhány szelet dinnyét. Biztos jó a víz, de ezúttal is kihagyom. Félóra után, éppen mikor Tamási Géza érkezik, tápászkodok. 1 órát adok Hársasig és sikerül, de addig még Bodnár elõtt van egy deja vu-m, valamint egy magyar rendszámú autóval való találkozás a Kéken: Balázs és Megyeri Laci. Hozták az újabb ellátmányt. Bemegyek a Chatornába, majd balra, a szép pázsitszõnyegen elindulok befelé. Jobboldalt néhol nyitott, így látni a Tolvaj-hegyet. Aztán szépen sorban jön a 7 vízmosás, amely nappali fény mellett sokkal könnyebb. Van néhány csalafinta megtöretés és 2-3 darab nagyobb lélegzetvételû vizes árok. Nincs is errefelé Cross Hársas.




Miután elszámoltam hétig és eljutottam egy bizonyos határkõig az a gondolatom támadt, hogy egy jutalomkorty után induljak neki a meredélynek. Meg-megújulva emelkedik, a hegy. Közben mintegy segítõ, támogató célzattal rámveti magát pártucat szúnyog, nehogy eszembe jusson megállni. Pedig egyszer eszembe jutott, ki néztem magamnak egy szimpatikus határkövet. Aztán gyorsan letettem róla. Így történhetett, hogy 1 óra alatt sikerült ezen a terepen 5,5 km-t megtenni (18:55).




Gyors pecsét, pár korty és tovább, mert megesznek a szúnyogok. Köves-hegy aljáig a tûsarkú cipõ nem javasolt. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, a drága. A Tanúhegyeken megkezdõdött folyamat, amelyen a Mátra, Börzsöny terepe sem segített kezd beérni. Sauconym atomjaira hullik szét alulról, pedig alig múlt szegény 3 hónapos. Mondjuk ezt leszámítva tökéletes, csak nehéz egyensúlyozni úgy, hogy a cipõ egyik felérõl lejött a recés felület.


Köves-hegy aljába ér a meglepetés: a mieink közül megpillantok valakit. Sanyika az, panaszkodik az út minõségre. Én megmondtam:). Ja és valami olyasmit mormog, hogy „utálom az északi zöldet”:). A XVII. 30-as határkövet kijelölöm határkõbulira, Sanyit pedig beállítom a helyes irányba, valami furcsa mazochista szokás lehet, de ment volna még a zöldön. A meleg ellenére, magamra veszem a dzsekimet, még a tetejét is behúzva, mert szétcsípnek a dögök. Libamájpástétom, paradicsom, kenyér, víz. Tíz perc.




Mester
András forrásnál mindennel kínálnak, de semmi nem kell mondom csak szúnyogriasztó. És milyen mázli, de az is van! Pár km-en át végre nyugtom van, csak néhány dög nem tudja, de azt faces to faces lerendezem. Fövényes-kútnak isteni hûs vize van, ezennel kinevezem kedvenc forrásomnak. Bába-hegyre feljutni szerencsére nem túl megerõltetõ, még bõven világosban felérek. Lent a kerítést jobbról kerülve, majd a mezõn közelítek Pusztafalu felé. Még éppen a ponton találom  Pólya Sanyit és Tomik Sanyit meg persze a lányokat, de õk maradnak is. Végre sikerül kinyitni a másik Kofolámat, aztán jöhet a Vaskapu, újra lámpával.




A piros háromszög lehet, hogy meredek, mégis mivel jól járható, és kellemes szellõ járja át fáit, kifejezetten jól esik mindig, most sincs másképp. A Zöldön két-három hupli után üdvözöl a pontõr: Álmos vagyok, én is- felelem. Miután Zitáéktól is kaptam szúnyogriasztót kellemesen telnek a következõ kilométerek. A széles dózerút szintbe megy, néhol egy-egy pocsolya szakítja csak meg az idillt. Még a piros háromszögön érem be Pólya Sanyiékat, aki tájékoztat: itt a vége. A várhoz már nem is jön föl, pedig de jó is volt az a sok lépcsõ. 2 percet engedélyezek is magamnak Gábor társaságában éjfélkor. Milicen is éjfélkor jártam, akkor is õ volt a pontõr. Tomik Sanyi már elõbb leindult, az egyik kanyarban érem utol. Fél egykor dokkolok. Tavaly ilyenkor már nagyban Füzérkomlós

felé tartottam.




Van-e élelmiszer? Van. Lecsó, és különleges tésztaféleség + dinnye. Lábápolás, ruházkodás, zokni a szemétbe, közben Judit is feltankol néhány dologgal: õszibaracklé, sós mandula, jégzselé amit nem a hajra, hanem a lábra kell kenni. Ki is próbálom: jó! 2:00-ra kalibrálom be az indulást, közben Sétálósbácsiék, Orsipanka már Bózsva felé járnak. Géza éppen telefonál: valaki Tengerszemnél jár, talán Tinca. A pontõr alul volt, aludt és a lámpa se volt bekapcsolva, így nehéz megtalálni:).




Indulás elõtt biztos, ami biztos, megeszek még két szelet dinnyét. 2:00 irány Bózsva. Egyszakasz van, amit utálok, elérkezett. Szerencsére Füzérkomlósig kerékpárúton lehet haladni, remélem tovább folytatják az építését. Aztán jön a monoton dzsindzsa. Ráadásul sikerül jól odavernem a sípcsontom egy kisebb hídnak, amelyik nem látszott a csalánoktól. Nem kicsit fáj, vérzik, és Nagy-Hársas szerû domborulat nõ rá. Járulékos veszteség, mint a sauconym talpacskái. A mûút elérkezte egy örökkévalóságnak tûnik, feketekutyából áll a fogadóbizottság.


Bózsván (4:01) 200-as indulok fogadnak, kiállásuk után önzetlenül beálltak segédkezni, hagymát, krumplit pucoltak többek között, most pedig kedvesen tömik belénk a dinnyét. Köszönöm!




Lámpát
lassanként visszacsúsztathatjuk a mélybe, rövid erdei szakasz után, jönnek a hosszú Huták. Kishuta közepénél elköszönök Tomik Sanyitól. Elért ugyanis a reggeli idõ: sajt, paradicsom, kenyér, libamájpástétom. Hamár megálltam, a lábamat is rendbe pakolom. A két huta között van egy rövid átkötõ rész, aztán Nagyhuta végibe a szigethalmiaknál eszek dinnyét. Innen nem a Kéken, hanem szokás szerint a kaptatós, de nagyon szép kék négyzet jelzésen emelkedek Eszkáláig. Egyre több a szúnyog, nem célszerû megállni. Az egyik helyen egy fekete-felhõ támad rám. Tízet lecsapsz, nyolcvanan jönnek helyette anyóssal, nagybácsival, oldalkocsival. Még inni sem lehet megállni. Béla bácsinak köszönhetõen nem kell lemenni az erdészházig, az Eszkála-réten van Zsolt. Õ is megfordult már pár helyen az elmúlt napokban. Itt meg a hangyák támadnak agresszívan.




A kéken
két helyen állok meg villámgyors ivásra, a lábam, kezem, nyakam merõ csípésnyom. A terep jó, a környezet szép, Zsidó-rét meg gyönyörû. Cifra-kúttól Zsolt kiszalagozta a bábeli zûrzavart, nem kell gondolkodni merre. Kidõlt fák, gallyak, susnyás után végül 9 elõtt Makkoshotykára érek. Kéken fõútig, majd a kocsma mellett jön a Meczner-kúria. Jégzselé a talpnak, víz a szervezetnek. Mikiéknél töltök 25 percet.




Innen már jutalomjáték. Át a csodálatos napraforgók között, aztán mikor elérem az erdõsávot ismét támadnak a szúnyogok. Az itteni emelkedõ az elmúlt pár nap skálájához viszonyítva enyhének mondható. Eddig valahányszor erre jártam teremtett lélekkel nem találkoztam, ez most is így van. Lassan megkezdõdik a visszaszámlálás. Türelmesen végigkövetem a PT jelzést, majd 10:40-kor a Tengerszem alsó kilátójában rátalálok Helgára. Sanyi éppen szembe jön. Iszok a vizembõl, aztán indulok is tovább, Rákóczi-fáig, ami nagyjából 5 km, egy órát adok magamnak. Lejtõ, majd újabb frissítõpont. Magamhoz veszek egy paradicsomot, ez éppen elég lesz. A Kalajka-völgybe megint odapakolok a sípcsontomnak, ezúttal csak egy kiálló fadarab. Aztán balra a tûzõ napon fel. Tetõn sorompó, ezer szúnyog, sár, töbör, dzsindzsa, majd végül az erdõirtás után a Kék is megvan. 300 méter Rákóczi-fa, jobbra.




6,6 km,
290 m szint a célig. Nem is nyújtom a dolgot, rögtön indulok tovább, a jól járható, hangulatos úton. Utolérem Szendrei Ferit, kicsit belassult, de rendíthetetlenül halad elõre. Nem ittam capuccinot mégsem érzem magam álmosnak, a talpam sem ég, igaz az egész túrán másfélórát minimum a lábammal bíbelõdtem. A vicc az, hogy annyit kentem, hogy selymesebb a bõr a lábamon, mint amikor elindultam. Persze Lénáét meg sem közelíti. Megeresztek néhány telefont és mire végzek már a Bányi-nyeregnél vagyok. Az utolsó emelkedõ elõtt még iszok pár korty vizet.  13 óra elõtt már nem érek be, de így is sokkal jobb lett idõben a második százas. 2009, 2011 után harmadszorra sikerül elérnem a Kovács Villát. Végigpörög a fejemben az elsõ alkalom –olyan már sosem lesz- aztán a tavalyi beérkezés.  Betti, Judit,  Miki, Sanyi a kapuban várnak, köszönöm a fogadtatást! Betti ad kölcsön elemeket, aztán pár fotó után, hivatalosan is bejelentkezek. Így már biztos, hogy lesz még egy fekete pólóm (13:13)J. 52:08 perc és 55:08 perc alvás nélkül




Gyors mosdás, közben Tomik Sanyi is megérkezik, valahol mögém került. Már közösen falatozunk a paprikás krumpliból, valamint a dinnyébõl. Balázs pedig csak vágja nekünk rendületlenül, mint Diósjenõn. Ki tudja, ha Judit nem szól, hogy induljunk még most is eszem… Nincs más hátra, mint újból búcsút venni a Villától, és a még itt lévõktõl.Gratulálok minden résztvevõnek!


 


Köszönöm az elmúlt heteket Medveczky Gyurinak és csapatának, Baksa Józsiéknak, KohánBalázséknak , WehnerGézáéknak és mindenkinek aki bármilyen szinten hozzájárult ezen rendezvények lebonyolításához.





Péter


 


 A túra képei: http://kaz2002012.pesza91.fotoalbum.hu/


 

 
 
 Túra éve: 2011
pesza91Túra éve: 20112011.06.12 20:29:41
megnéz pesza91 összes beszámolója


Újra a Zemplénben- Kazinczy 200










Még
élénken él emlékezetemben 2009 június utolsó hétvégéje, mikor a Balaton 50 túrán egy kisebb szakaszon a Koloska-völgytõl nem messze, együtt haladtam a Siményi testvérekkel. Akkor még csak halvány elképzeléseim voltak eme tájegységrõl, sajnos addig méltatlanul háttérbe szorítottam, talán a nagyobb távolság okán is.   Szerencsére úgy alakult, hogy részt vehettem azon a természetjáró ünnepen, és azóta ez a mostani már a harmadik alkalom, hogy felvillanyozva, tele pozitív emocionális töltettel, felkerekedek egy számomra távoli, zegzugos, hazánk páratlan, néhol kietlen, izgalmas, megannyi érdekes formát, alakot öltõ hegységébe, a Zemplénbe.

 


Idén az eddigiektõl eltérõen nem júliusban, hanem májusban került megrendezésre a túra, így még érdekesebbé vált, a késõ tavaszi, kora nyári idõszakban más arcát mutató erdõ. A tavalyihoz hasonlóan, most is a vonatos logisztikai megközelítést választom. Reggel fél kilenckor lépem át a küszöböt, hogy a több órás utazás és kétszeri átszállás után, végre megpillanthassam a sátoros-hegyeket. Két nagy pakkal, de gyorsan közelítem meg a Villát, ahol egyenlõre még kevesen tartózkodunk a résztvevõk közül. Örömmel konstatálom, hogy nemzetközivé vált a túra, miután cseh és lengyel résztvevõkkel is gyarapodott az indulok sora. A csomagom elhelyezése után hamar nekilódulok a nagyjából két kilométerre található multinacionális élelmiszer-lelõhely felkeresésére. Útközben dinamikusan közlekedõ autós áll meg mellettem Wehner Géza és Siményi Miki. Ledobnak a célállomáson, majd sietnek tovább Makkoshotykára elvarrni a szalagos szálakat. A pénztáros hölgy azon értetlenkedik, hogy honnan jön ez a sok ember. Momentán én Pécsrõl, válaszolom, mire egy kissé meglepõdik. A vásárolt mennyiségek alapján inkább tûnik úgy, hogy a Kazinczy 300-ra készülök, s mire elkezdek pakolni, már Géza kopogtat is az ablakon, hogy kint vár. Jó nehéz a cumó, egy órába biztos beletelt volna mire visszaérek a másnapi kirajzási pontra, a Kovács-Villába.


Az este jó hangulatban folyik, szépen megtelik élettel a Villa és környéke, ahogy egyre többen és többen leszünk. Pálinka és sör is akad, de nem nekem, mert én józanul sem vagyok beszámítható. A már szokásosnak mondható pizza után, ezúttal nem teszek látogatást a város szívében, hanem maradok „bulizni”

23 óra körül elteszem magam másnapra, de elõtte még félálomban, Álmos interpretálásában meghallgatom az egy versszakos csodálatos énekkompozícióját, amiben a szerzõ kifejti, hogy tavaly a rendõrök igazoltatták, de ez neki nem tetszett. Ezután még egy bizonyos népcsoport is szóba kerül, majd rövid szünet után, mintegy katarzisként, hatalmas velõtrázó sikollyal szakítja meg az érdekfeszítõ elõadását. Legalábbis én ennyirõl tudok, mert a következõ momentum amit észlelek, hogy rezeg a lábam, na nem a magnézium hiánytól, hanem a mobilteflon ébreszt. Természetesen nem kelek fel, hanem alszok még egy órát.

 


Legközelebbi alkalommal már komolyabban állok a kérdéshez és még félig csukott szemmel, nagy erõkkel megkezdem a pakolást, mert az nekem sokáig tart. Az idõ gyorsan telik, de csak sikerül menetkésznek lenni, jóval idõ elõttre. Az idei rajt póló zöld, a kétféle méretbõl a kisebbet választom, mert nem akarom letaposni az alját. Nevezésnél most sikerül elkerülnöm a 13-as számot – éppen hogy, mert a 14-es jut- tehát elvileg már csak a horoszkóp és a környék fekete macskái keverhetnek bele a pakliba. Az idõjárás a szokásos napos, pont megfelelõ hõmérséklettel, na jó talán lehetne egy kicsit még melegebb. Felmérem ki érkezett meg az éj leple alatt, és lassan az is kiderül, hogy a gyermeksírást nem hallucináltam az este folyamán, a TT társadalom egyik legifjabb képviselõje is részt vesz édesanyával Dilennel az eseményen, pontõri minõségben és a Füzér 20 résztáv formájában. A cseh túratársam, Jiri Hofman térkép repertoárjának megtekintése után, megkezdõdik a transzport a rajthely irányába.

 


Furgon anyósülésén jutok Széphalomra, a tavalyi árvíznek már nyoma se látszik. Érkezés elõtt még a szokásos rajtkapuccsinómat benyomom, aztán nyomás fel a rajthelyre. A túra legszebb pillanatai ezek, még mindenki együtt van, van idõ a gondolatok megosztására is. A megemlékezés idén pontosan indul, néhány villáminterjú még lezajlik, többek között Bell Sanyival és pontban 10 órakor: rajt.




A menetoszlopot Álmos vezeti fel, aztán egy-két kanyar után elfut, mintha indítórakétáról robbanna le. Aztán lengyel barátunk, Puka is követi. Csodás felvezetõ, bevezetõ kilométerek következnek a sátoros-hegyek elõtt. Az elsõ pár km mindig nagyon gyorsan elröpül, mire magamhoz térek, már Rudabányácskát is elhagyjuk és az emelkedõn, mellettem Czimbalyval, kapaszkodok a Magashegy teteje felé. A felvonók között, alatt szerpentinezünk, és mire a csúcsra érek az Álmosék utáni Tinca, Sétálós bácsi, Rudi féle nagyjából tízes csapat eltûnik a látóterembõl. Na õket se látom többet (legalább is ezen a túrán), gondoltam és milyen igazam lett. Joeyline és Lestat bélyegzése után (11:11/ 7,3km) lecsorgok harmadmagammal a Zsólyomka-völgyhöz, ahol  a Wehner lányoktól is begyûjtöm a stemplit (9,8 km). 




Tovább a Magyar Kálvária felé, útközben Sátoraljaújhely látképe balról. Hamar Bettiéknél vagyok (11:48/11,2 km), aki az alkalomhoz illõ ruhában fogadja a résztvevõket: az eddig egyetlen nõi teljesítésért járó piros színû 2009-es pólóban. A kicsi most alszik, meglesem, majd máris visszatérek a Villába, egy Villás reggelire, amit pygmea szervíroz számunkra (12:03/ 12.1 km). 




Innen hol egyedül, hol társaságban teszem meg az utat, a tavalyinál szerintem lényegesen könnyebb terepen, a közel ideális hõmérsékletben.  A Fekete-hegyi kilátóban RitaB és Oláh Tamásék fogadnak(14:30/25,4 km). A szembeforgalom nem túl jelentõs. Szép erdõrészlet után Mikóháza jön, amelyet most parkettáznak. Molnár Gábor gyorsan mozog, az elõzõ frissítõponton is õ volt. Vadgesztenyefa gyönyörû virágjait csodálva a betonon haladunk néhány érdekes formájú felhõ társaságában. Körülöttünk a környezõ hegyek tündökölnek. Bandrás61 meg is mutatja, a most még távolabbi úti cél Felsõregmec templomát, amelyre rá is zúmolok gyorsan, félútra a sátoros hegyek és az északi zöld között.



Alsóregmecen (15:31/32,7km) ismét Bettiékkel találkozunk, vételezek almát az ellátmányból, majd a nemrég innen továbbálló Nagy Attiláék nyomába szegõdök. Az ezúttal nem ingoványos rét után, a betonon lehet javítani a részidõn. Felsõregmec elsõ artézi kútjánál vizezek egyet, aztán a falu csendes utcái között, szerpentinezve érem el az elõbb még 5x-ös digitális zoom-mal is távoli templomot, hogy északra fordulva nemsoká Attiláék társaságában, elérjem az ÉZ konszolidált részét. Az elsõ határkõ megtapogatása után, bevetem magam a határsávba. Attila a megtöretésnél ér utol, majd nemsokára ideiglenes elválunk, eléhezést megelõzõ határkõ bulit rendezek: érlelt trappista sajt, sósropival és mógyi csokival. Közben a mezõny néhány tagja elhalad mellettem. Energizálódva hamar Zsírosbányára érek (17:35,/44,8 km), ahol ismét a Joeyline-Lestat páros viseli gondjainkat.



Míg a többiek esznek, továbbindulok a 200 éves tölgy felé. A kaptató tetején ér utol Nagy Attila, majd innen együtt megyünk az elsõ szakasz végéig, de elõbb még tiszteletünket tesszük a mai nap már szintén látott pontõrhármasánál (Oláh Tamásék+ pygmea), Füzérkajátán (50,9 km/18:30). A faluból kivezetõ út bal oldalán ismét élvezhetjük a szép formákat, majd nemsokára jobbról elõtûnik a füzéri Vár is, amit a következõ hosszú órákban, minden oldalról körüljárunk, aztán a végkifejlet elõtt meg is mászunk. De addig még van egy pár óra.




Pusztafalut, mely egy hatalmas turistaút közlekedési csomópont, elsõ ízben a kék kereszten érintjük, miközben még teljesen világosban felmérhetem a terepet. Tolvaj-hegy és társai körülöttem díszelegnek, hogy ismét összebarátkozhassunk egy kicsit. 19.40-kor -57,2 km és 2120 méter szintemelkedés után- átmenetileg kikötök a füzéri kirajzási ponton, ahol a kerthelyiségben Siményi Miki sörözik, belül pedig Betti és a kis Léna immár harmadig helyen tûnik fel.



Eddig minden a terv szerint alakul, az eddigi (elõzõ kettõhöz viszonyítva) legjobb idõben sikerült ide érnem, nagyjából 80 százalékos motorteljesítménnyel, jó erõben, és még van idõtartalékom. A titkos tervem az volt elõzetesen, hogy végre a harmadik szakasz nagy része legyen meg világosban. Egyrészt sokkal könnyebb és gyorsabb így azon a bizonyos 7-9 árkon, Lipovecen túl jutni, másrészt, mivel eddig csak sötétben volt szerencsém arrafelé járni, erõs hiányérzet tombol lelkemben. A bába-hegyi kilátásra meg még nem is gondoltam, az az „ultraszuper lenne” kategóriába tartozik. Persze ezt úgy kell elérni, hogy no csoffadás – maximális vitalitás legyen, a kettõ feltétel között balanszírozva, a természet teljes kiélvezése mellett. A csomagom lecsekkolása, majd gyors felszíni tisztálkodás után, étkezem, idõt hagyva az emésztésnek az Északi Zöld buckái elõtt. Bíbor, Bálint, Tinca, Rudi, Never85, Cseh András már tovább tolják a szekeret, õket követi a Dani-Martye páros. Idén mindig volt készen meleg étel, ami nagyban segítette a sikeres végkifejletet.




Lábápolás, ruházkodás, az élelmi és a másfél-literes vízi tartalék feltankolása után, 20:15-kor 35 perc füzéri látogatás után indulok a betonon Senyánszki-rét felé, még világosban. Mögöttem ötven méterre bandrás61, Nagy Attila, és az õserõ Megyesi Balázs. Pusztafalu elõtt kapcsolok lámpát, majd a kocsmánál elköszönök a többiektõl, abban a reményben, hogy hamarosan találkozunk. Bedobok egy kóalát, miközben a kocsmáros hölggyel vitatjuk meg a túra részleteit. Nagyjából negyedóra után, egyedül, de jó kedvvel, bõséggel vágok neki az északi zöldre fordító célegyenesre, ami a Tilalmas határig tart. Nagy elõny a terepismeret, térképre, itinerre nincs most szükség, de ugrásra készen várják a bevetésüket. A lányokat megnyugtatom, hogy a lehetõ legbiztonságosabb helyen vannak, a vaddisznós rémtörténetek, a Jurassic Park kategóriájába tartoznak (Sokkal talpraesettebbek, mint a két évvel ezelõtt itt szolgálatot teljesítõ idõsebb és az állítólagos vaddisznó csordák elöl a fára menekülõ,  rocker srácok, akiket SzabóZé imádkozott le a fáról, hogy legalább a pecsételésig  lépjenek színre. Emlékszem még a rendõröket is kihívták, a vadásszal együtt:).




Sokat nem bíbelõdök, a 21:19-es (62,5 km) érkezésem után rögtön nekiesek a témának, azaz a Tolvaj-hegynek. Elsõ alkalommal ment, mint a nyíl, megállás nélkül sikerült abszolválni, ezzel szemben tavaly minden egyes határkõre le kellett, hogy huppanjak. Szerencsére most ismét az elsõ verzióhoz tértem vissza. A csúcson ismét határkõ partit tartok pár percben, amelyet a nagy sikerre való tekintettel megismételek Nagy-Milic elõtt is, bár most már azt is tudom, hogy nem árt figyelni, nehogy hányásba üljek.  Megörülve a kezdeti sikereknek, boldogan, továbbra is nagy kedvvel vágok neki a folytatásnak, egy pillanatra sem szem elöl tévesztve a határköveket. Közvetlenül a Tolvaj-hegy után van egy kis csalafintaság, ugyanis valaki jobb kéz felöl is felfestett egy zöld jelet a hatalmas sziklára, ami nem jó irányba visz, de ez könnyen észrevehetõ, mert gyanúsan lejt és levisz a gerincútról, ami persze egy gerincferdült gerinc, jó pár puklival. Nem tudom, ki hogy élte meg, szerintem most saját magához képest a szebbik arcát mutatta a zöld. Jól lehetett haladni, egyszer sem tartottam fel magamat:). Az egyetlen dolog ami meglepett, hogy mögöttem nagy volt a csönd, nem jött senki. Mindenesetre ez a szakasz is nagyon rendbe tett mentálisan, el tudnám viselni ezt a nyugalmat gyakrabban is. Azt hiszem tökéletesen sikerült eggyé válnom a természettel erre a rövid idõre. Pontosan ezért az érzésért szeretnék eljönni ide legközelebb is.




Molnár Gábor, Nagy-Milic, 23:05, 66,7km. Ellát instrukciókkal, kiderül Rushboyék nem messze vannak elõttem: Dani gyomra rakoncátlankodik. Suhanok tovább, energizer lámpám szépen világítja az utat, de a hold is besegít. Egy-két helyen látni a települések fényeit, nagyon hangulatos innen -számomra most a világ tetejérõl- letekinteni a sötétbe. Kevesebb, mint egy óra alatt 23:54-kor érkezek a XVII.18-as határkõhöz 69,8 km). Sokat itt sem tervezek dekkolni, maximum két korty vizet iszok a készletembõl, ami az elõzetesen kalkuláltaknak megfelelõen bõven kitart ameddig kell. Dani nincs jól, valamelyik határkõnél kidobta a taccsot. Bíztam benne, hogy ez átmeneti, majd valahol elsuhan mellettem, ahogy szokott, de ezúttal nem így történt. Martye csatlakozik hozzám, megkér, hogy egy kicsit vegyünk vissza az elején. Remélem nem tûntem hajcsárnak, talán sikerült kompromisszumot kötni és ezzel mindketten jól jártunk. A Szurok-hegyre eleve nem terveztem 5-6- km/h tempót, lesz még bõven alkalom rá. Így is, az eddigiekhez képest meglepõen gyorsnak tûnik az áthaladás a zöldön. Talán a májusi idõpont is nagy szerepet játszik ebben. Az eszkárosi útkeresztezõdés elõtti lejtõ is könnyen megy, a térdem is kiválóan bírja a kiképzést, sok tényezõ mellett, a Saucony cipõm, a térdvédõ jótékony stabilizáló hatása is segítségemre van. Továbbá különös figyelmet szenteltem neki, az elmúlt háromnegyed évben.




A lejtõn már a Szurok-hegyre való kapaszkodást tervezgetem, 10 perc Mikinél, majd kiadom az Ukázt, gyerünk tovább. Szembõl fényesség látszik, ez nem a fényvisszaverõ-szalagról jön, hanem Gyurján Tamás fejlámpájáról, aki visszasétál a pontra. Le az árokig, aztán nekigyürkõzünk az ÉZ maradék tilalmas szakaszi penzumának. Martye-val úgy beszéltük meg, hogy minden második határkõnél tartunk egy-két perc pihenõt, de végül is csak kétszer állunk meg útközben. Igazából az elsõ fele az ami vészesebb, a második szintes ugyan, de itteni mércével mérve sokkal jóindulatúbb. Végeredményben elégedett voltam a 2:03-as érkezéssel sokkal rosszabbra számoltam (76,3 km). Öt-tíz perc után, magára hagyjuk a pontõröket, hogy megkezdjük a következõ élvezetes részt Hálaisten-tetõ felé. A sárga jól látható, a mûútig nincs gond. A pontõr lányoktól vételezünk bodzaszörpöt, majd pár száz méterrel odébb kicsit nyomozzuk a jelet. Erõfeszítéseinket hamar siker koronázza, a tavalyinál sokkal jobb állapotban lévõ terepen. A számomra már jól ismert szakaszokon aránylag tempósan áthaladunk és mire Kéked után a pányoki „veteményes út” elérkezik, a fényviszonyok is sokkal barátságosabbak. Mivel május van, nincs a lábunk alatt, között futómûvet és általános energiaállapotot  erõteljesen csoffasztó tök termés.




A munkásoknak nehezebb a ponton (84,2 km), mint nekünk, jöttünkre felkelnek és megnyitják a kocsi végi kalóriaraktárat. Egy szelet kenyeret ugyan elfogadok, de inkább ismét magamhoz nyúlok, hogy a második etapra betervezett trappistasajt készletemet megritkítsam. Amennyit kell, annyit idõzünk. Telkibánya felé se töbör, se víz, se hordalék, se sár, mindjárt könnyebb így. Nagyon enyhe emelkedõ, jobb kéz felõl pár km-e a Hernád, hangulatos fenyves, fûrésztelep, majd Telkibánya széltében, hosszában, zárva talált kocsmával, amibe az a jó hír, hogy bizony idõben vagyunk. A falu végében máris ott a pont, (5:30/91 km).


Mûúton pár száz méter, bal kanyar, jobb kanyar, aztán lassan be az erdõbe, kicsit monoton szakasz jön, de a szép erdõrészlet kárpótol mindenért. A Hollóháza elõtti erdõs rész pedig a túra egyik legszebb része. A Pányoki-kúttól szépen begurulunk Hollóházára a verõfényes napsütésben, ahol angol trikolórba botlunk.  Reggel 7:34 perc van (100,5 km), Füzér és a meleg étel egy karnyújtásnyira tõlünk. Elõbb még megiszom a ponton, a szörpömet, amelyet a kedves pontõrlány kínál. Jó lenne megnézi a múzeumot, de ismét csak a kirakat jut belõle, zárva van. Na majd egyszer célspecifikusan felkeresem. Sokakkal ellentétben az aszfaltban nem az ellenséget látom, hanem a lehetõséget. Nó sár, viszont kiváló haladási felület, most pihentetõ is, ekkora mennyiségben. Persze aki a Hõsök Túráján szocializálódott, annak könnyebb dolga van.


Balra át, enyhe emelkedõ és a végén megvan a beérett mézédes gyümölcs: megpillantjuk a fenséges füzéri várat. Eddig mindhárom alkalommal felhõtlen körülmények között élvezhettem ezt. Nos Martyeval átvágunk a réten, elõrefotó, visszafotó, majd a végén balra át. Füzéren száz méterbizonytalankodás után hátraarc, még éppen látom amint Vándorköszörûs nagy sebességgel elhagyja a helyszínt, így a hangom se hallja meg. Mivel idén ponton nem találkoztam vele, így feltehetõleg valamelyik távot teljesítette. A második szakaszunk végén még Rushboy Dani bíztat minket, sajnos nem jött rendbe a gyomra, de így is elégedett és jókedvû, amin nem csodálkozok, mert a Zempléntõl egyszerûen lehetetlen depresszióssá válni.




Elégedetten konstatálom, hogy 8:30-ra sikerül visszaérni, ami azért jó, mert így lehetõség nyílik a harmadik szakasz problémásabb részeinek világosban való megtételére. Ráadásul egyenlõre se talpégés se semmi és a frissesség is megvan. A talpmosás, masszírozás, csipkebogyós-körömvirágos kezelés, majd friss zokni, póló, nadrág vétel után ez még hatványozottabban él. Most magamra veszem a jól ismert szlogent: tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés. Hát igen. Reggelire nem sokszor rakok a gyomromba fõtt ételt, de most nagyon jól esik. Nem kapkodunk, hagyunk idõt a fentebb említett fontos dolgok kivitelezésére, ez a szûk 1 óra késõbb nagyon meghálálja magát.




Az idõjárást rám szabták, meleg van és ebben általában lubickolok, a napfény sokat dob az amúgy sem rossz közérzetemen. Végre egyszer idõben indulok a harmadik körre, bõven maradék tartalék a rendszerben.  9:25-kor 105,5 km-rel a lábunkban elindulunk hát Martye-val. Elõttünk és mögöttünk is nagy a rés, a többiekrõl kapott infó alapján, de ezen sem lepõdök meg, ilyen nagy távon egy 24-es mezõny bizony óhatatlanul szétszakadozik. Eleinte talán óvatosabban, majd késõbb egyre tempósabban haladunk, a következõ cél a Panoráma büfé felé. Benyomok egy kólát Martyeval, majd elhúzzuk a csíkot a határ felé.




A srácoknál már éjszaka jártunk (10:56/112,2), amely tavaly Kerek Repkény-Kékdroid falva volt. A köves patakmeder kontúrjának mentén, elhagyjuk az országhatárt és nemsokára, az idén megkímélt Szlovák „déli „ Zöldön fölfordulva hamar a tetõn lévõ lelketmelengetõ rétre érünk. Elképesztõ milyen nyugalmat áraszt, érintetlennek, elhagyatottnak tûnik, ugyanakkor barátságos, biztonságot adó hely érzetét kelti. Az útvonal ismerete nagy elõny, bár a Malá és Velka Márovka közötti szakaszra nem így emlékeztem, nekem olyan száz méter rémlett, ehhez képest van az ötször annyi is. Miután megvan az ismerõs tábla, a sokak által nem favorizált, de az én szívemnek kedves aszfaltúton ereszkedünk Szalánc felé, jobb oldalt olykor panoráma lehetõségével.



Szaláncon, Fertõ-tó alakú gomolyfelhõ kíséretében közelítjük meg Szabó Józsit,  a kocsmát, illetve a Kofolámat(12:27/121,3 km). Öt deci hamar lecsusszan mindkettõnknek. Józsi kajája jól néz ki, ha jól látom valamilyen szárnyas élõlény foglal helyet a burgonya és az uborka társaságában.


Nagyjából 10 perc után indulunk is, hisz vár a vár. Mivel a kis tót gézengúzok leszedték a szalagokat, megint sikerül kihagynom a tavat, még szerencse, hogy a várat lehetetlen elmellõzni (13:09/122,5 km). A kilátás pazar, a vár nem különben és a „legáptudéjtebb” idõjárási helyzetképet is megkapjuk: sanszos, hogy sza..á ázunk. Nád Béláéktól még kapunk útravalót, óvatosan leevickélünk a vár tövébe, majd kihasználjuk a terep kedvezõ elõnyeit és átsiklunk a síkon Kalsa felé, hátunkba a fenyegetõ komoly, gomolyfelhõzettel, amely egyébként impozáns.




Siményi Miki, bezárt kocsma, de van pia, kaja és jó negyedóra (14:20/128,9 km). Lábápolás után, a tavalyi végkifejlet nyomába szegõdök, de most megint érzem a gyõzelem izét. Ettõl függetlenül az óvatosságból nem engedek. Tavaly óta vagy javítottak a jelen, vagy én voltam vak, mert a sárgát csont nélkül végigkövetjük. Idõközben megérkezik a monszun, pont a legrosszabb helyen kap el minket. A fejemrõl lecsorgó savas lé, kimarja a szememet. Rendületlenül megyünk a combos kaptatón, miközben zúdul az égi áldás, közvetlen körülöttünk cikáznak a villámok. Az jut eszembe, mit szólna ehhez Dani, mivel mi se érezzük túl megnyugtatónak a helyzetet. A haladásban nehezít a pillanatok alatt kis patakká és sárgombóccá váló talaj, de ami ennél is jobban zavar az a régi, gyerekkori, nyolcvanas évekbeli, csípõs samponhoz leginkább hasonló érzés, amely most a szemem kínozza és ami miatt semmit sem látok. Végre eljõ a hajtûkanyar és az esõházhoz közeledve megfutom az emelkedõt. Bevetem magam a fedett helyre és lekapom magamról a technikai pólót. Micsoda mázli, hogy ez van rajtam. A bõröm száraz és nem fázom. Szorgalmasan csavarom a vizet, aztán Martye is csatlakozik hozzám. Várunk vagy 20-25 percet, amit kihasználunk evésre, ivásra. Aztán mikor kicsit lankad az égi áldás, kitörünk. Át a mûúton, majd betörünk az erdõbe. Pár percig vacogok még, de a testem hõje szépen fölszárítja a pólót. Aztán nemsokára a Nap is besegít. Ezúttal nincs kecmec, sima ügy az út az izgató, Izra-tóig. Elõször üdvözlöm kedvenc rétemet, amelynek már szinte minden fûszálát ismerem, és anélkül, hogy hívogató pázsitszõnyegére lépnénk, befordulunk jobbra. Nem éppen kerékpárúton megyünk, de legalább most már tudom, tavaly mért szívtam akkorát. Azért Izra idén is „görénykedett”, de látta, hogy holmi özönvizes villámcsapással nem fog eltántorítani célomtól.




Izra (16:19/136,2 km). Ismét Pygmea. A következõkben bemutat egy túrázónak: „õ az a srác akinek nincs vádlija”:). Az lehet, de ami van, az pont elég. Vételeznek nekem kólát, majd pár perc ráncfelvarrás, aztán búcsúzóul még ledobom a zsírúj hónapos gépemet a betonra. Szerencsére, olyan mint a kistesója, meg se kottyan neki. Legalábbis egyenlõre.                         




Robogunk
Bodnár-forrás és a Chatorna felé, néhány ötvenes nyomában, majd lendületesen továbbmennek Tilalmas-határ felé, de visszatrombitálom õket. Hogy ezzel jót tettem velük, vagy rosszat, azt máig nem tudom. A következõ részrõl nekem is csak egyetlen tapasztalatom van. Akkor a korom sötétben, haladtunk páran a vizes árkokon át, hatalmas viharral a balunkon. Most minden nyugis, a vihar elült, valamivel több mint négy óránk van a sötétedésig. A küldetés ezen része teljesítve. Inspirál, hogy a világosban még soha nem látott részek végre megismerésre kerülnek. Tempósan haladunk a határkövek mentén. Jó pár megtöretésen, vizes árkon át. Így nagyon élvezetes és idõ spórolós. Most egyáltalán nem tûnik vészesnek. Mindenestre Martye megértette, miért szerettem volna ide világosban érkezni. A Lipovecen meglepõen jól haladunk fel. A tetõn alszanak a pontõrök (18:03/141,7 km). Jöttünkre elõször nem, aztán mikor pecsételni akarok, felébrednek. Kicsit csevegünk velük, elvégzem ügyes-bajos dolgaimat, majd megmásszuk, a nem is a meredeksége, hanem talán terepi sajátságai miatt kellemetlenebb Köves-hegyet.




1,5 km-el odébb átmenetileg magára hagyjuk az ÉZ-et, aztán a közelben lévõ Dávid-Ortás pontõrébe futunk bele (18:51/144,4 km). A Bába-hegyre vezetõ út igazi csemege és habár van benne szint bõven, szerintem elég jól el van osztva, így most sem éreztem különösebben nehéznek. Az odavezetõ út felé autóban ülõ vadászok kérdezõsködnek haladási irányunkról, így a mögöttünk jövõket nem golyózápor fogadja. Bába-hegy, jutalom kilátás, sajt, csokoládé, kóla, sunshine, minden ami kell. Teljesült az álmom, innen is kitekinthettem világosban. És még mindig van idõnk bõven naplementéig. A lejutás könnyebb, mint gondoltam. A vaddisznóskert néhány példányával megismerkedünk, majd az enyhén sáros talajon irányba vesszük Pusztafalut, ahol Hubert Puka próbál erõt gyûjteni a folytatásra. Pokrócba csomagolva, igen rossz állapotban találjuk. Közben a kocsmából gratis, nagyon gusztusosan szervírozott lilahagymás, pirospaprikás, jó és friss zsírospapit kapunk. Folyadékom még van bõven, így maradok a sajátnál. Puka marad, még regenerálódnia kell, mi viszont lendületesen belevetjük magunkat a piros háromszög által fémjelzett csúcsra vezetõ útba. Ezt itt most nagyon megnyomjuk, nekem nagyon jólesik. Ez spontán jött. Nincs se hideg, se meleg, kellemes szellõ járja át a fák közötti hézagokat. 21:02-re érjük el a Vaskaput, ahonnan rögtön továbbindulunk, most már végleg búcsút intve (legalábbis idénre) az ÉZ-nek (21:02/152,8 km).




Megnyugtató, hogy idõben és állapotban is nagyon jól állunk. A kellemes meglepetés mindig jobb, mint a kellemetlen. Aranyos, pihentetõ, jól követhetõ szakasz áll elõttünk, habár kétségtelen kissé monoton és elnyújtott. Viszonylag hamar elérünk a Füzéri Vár közelébe, ahol az etapunk utolsó kaptatója következik. A csúcsra menet találkozunk NagyonDinnyével, aki õszinte részvétét fejezi ki, majd Molnár Gábornál töltött két és félperc után, visszalépcsõzhetünk arra amerrõl jöttünk(22:15/158,4 km). Jó hír, hogy Puka újból magához tért, reméljük teljesen helyrerázódott. Pusztafalun nem mutatott túl jó képet, de sikerült magát helyzetbe hozni a helyiek kedvességének is köszönhetõen.


Lefele, kissé nem úgy sül el ahogy tervezzük és kicsit  többet sikerül Füzéren csámborogni, mint azt kellene, de ez még bõven belefér. Végeredményben 25 perc alatt sikerül megtenni a közel 1,3 km-t a vártól a plébániáig. Igaz ebben benne volt a köves lejtõs lemenetel is. A lényeg azonban az, hogy bõ idõtartalékkal, ami engem illett jó erõben és ami a legfontosabb atommotiváltam érkezem vissza a bázisra (22:45/159,7 km). Azt terveztem, hogy nem kapkodva, de a lehetõségekhez képest minél elõbb útra kerekedem Sátoraljaújhely felé. Evés, ivás közben, hallom a híreket. Közben Megyesi Balázs, Brigi, Vagdalthús már indul az utolsó ötvenesére. Álmos, Tinca, Sétálós Bácsi, Rudolf Rudi István már nagyon messze járnak. Never85 még vacilál. A többiekrõl pedig nincs infóm, majd csak a célban. Közben megérkezik Puka is, lassanként lábápolok, csomagolok, összekészítem a célba küldendõ cumómat.




Elõkotrom
a negyedik befejezõ etapra szóló leírást, a térképet, és a többi szükséges dolgot: víz, sajt csoki,ropi, kóla, csipkebogyó krém. Hideget jósolok magamnak és késõbb be is igazolódik, így a póló fölé polár és vékony dzseki megy, felülre vastag sapka. Nem reckírozok, berakom a poncsót is. Martye még sajnos messze van a menetkésztõl, de nekem muszáj indulnom, nem akarok lemerevedõs becsoffadást, elalvós elcsoffadást, valamint a kettõ eredõjének megfelelõ szanaszét tönkrecsoffadást.




Bízva benne, hogy utolérnek a lengyel Pukával, illetve a még terepen lévõ általam, akkor fogalmam sincs kivelmivan többiekkel, 23:49-kor elstartolok. Nos az utolsó szakasz legalább akkora szívás, mint az elõzõ kettõ, ha nem nagyobb. Ez a sötét rész kalandos volt annyi szent. Sikerül megtalálni a faluból kivezetõ ösvényt, az átkelés is oké a patakon, de valahol a mezõn jó lett volna jobbra tartani. Végül is, térkép és egyéb praktikákkal irányba korrigálom magam, és ha nem is olimpiai idõvel, de sikerül Füzérkomlósra jutnom, ahol a kéket árnyékként követem a számomra egyre hûvösebb körülmények között. A sapka is kell és még a polárban, a mozgás ellenére is kissé fázom. Lassanként sikerül bekeverednem a susnyásba, s a sötétben gondolataimba merülve, de a jelzést nem szem elöl tévesztve, haladok a monoton vágányon.



Bózsva nagyon lassan érkezik meg (2:13/168,6 km), pedig úgy érzem nem megyek rosszul. Ez a közel 9km-es szakasz, majdnem 2 és félórámba került. Az egyetlen pozitívum, hogy így legalább közel kerültem a nappali fényhez. A ponton csak pecsétet kérek a hõsiesen kitartó pontõrhölgytõl, majd Kishuta felé veszem az irányt. Ezen a szakaszon a jelnyomozás miatt lassabban haladok, de végül is, ha lassan is, de keverés nélkül elérem a lakott települést, ahol a kocsmából még utánam szólnak, hogy: kisasszony hova megy? Kis és Nagyhuta között találok egy buszvárót, ahol eszem, iszom és eközben  véletlenül bealszom vagy 20 percre, csak tudnám mitõl. Fázva és kissé berozsdásodva indulok tovább, s mire a Nagyhuta végét jelzõ kék négyzeten jobbra fordulok az elhagyatott frissítõpont mellett már újra minden a régi. Kedvenc emelkedõm után, a félhomályban lepacsizok egy vaddisznóval, de a vakut már nem várja meg. Lassanként új nap virrad, gyomrom jelez itt a reggeli ideje. Keresek egy szép helyet ahonnét messzi ellátni. A kivágott fák tönkjei közül megfelelõ ülõalkalmatosságot keresve, tönkremegyek. Sajt, csokismogyoró, ropi, magnézium pezsgõtablettával, persze mineralwasserban feloldva. Közben figyelem jön-e már végre valaki. 15 percet tönkön tökölök és a polárt mára becsúsztatom a zsákom mélyebb bugyrába. Ez a rész egyébként megint egy csoda, valószínûleg az ezzel nyert energiát alakítottam mozgásivá, új fejezetet nyitva a fizikába.




Eszkálára szép nyugisan legurulok, majd a pecsét és pár korty kóla után, visszatérek korábbi sikereim helyére a Kék sávra (5:25/179,6 km). 2 éve itt futni kellett, Tamási Gézával és Toperczer Andrissal kerülgettük egymást. Most magányosan, de kilépve indulok neki, a kissé monoton, de élvezetes kéken. A terep még mindig elfogadható. Szépen fogynak a méterek, miközben SZLA hív érdeklõdve, lokalizációm és általános állapotom felöl. Szerencsére jó hírekrõl számolhatok be neki. Zsidó-rét, majd Cifra-kút érkezik, majd cifra út, a fakivágások, növendék erdõ miatt. Itt ismét sasolni, tájékozódni kell. Végül, ha idõveszteség árán is, de zökkenõmentesen Makkoshotykára érek, ahol a központban, a buszmegállóban találom Szalánc után ismét a Szigethalmiakat. Ez feldob, no meg a péksütemény almával (8:03/189 km).




2 éve izgalmas befutóm volt negyedmagammal, most bõven van idõ, ráadásul az 53 órás szintidõ 55 órára ki lett terjesztve, amit ha nem muszáj, akkor azért nem használnák ki. A Tengerszem felé vezetõ út is eléggé inspiráló. Makkoshotyka után nyílt területen, enyhe dombmászással kezdek, majd szembõl rendezõi autó érkezik, kölcsönösen üdvözöljük egymást. Már kissé odébb megkezdõdik a hangulatos tingli-tangli a piros T jelzésen. Parkerdõ jellegû ez a rész, ennek ellenére senkivel sem találkozok. Elõször kisebb emelkedõk jönnek, majd már szintben ide-oda kanyarogva követem az egyedi jelzést. Végre Ciróka-nyak is eljõ, majd valamikor kilenc óra után 41 perccel a 195,1 km-nél lévõ Tengerszem stemplit is begyûjtöm a fiatal munkás sráctól, akivel már tegnap találkoztam a Lipovecen. Õ se sokat aludt.




Pár perc
nézelõdés után nekidurálom magam, az elviekben innen csak 5 km-re lokalizálódó Rákóczi-fa felé. A lejtõn lefelé elkezd kissé égni a talpam, az elmúlt pár óra köves akupresszúrás kezelése megtette hatását. Útközben még felfrissít egy kõmûves, aki egyetemben a többi munkással rutinosan és szakszerûen végzi a pontõri és egyéb teendõket, mintha évek óta ezt csinálná már. Az ébrenmaradást nem csak a kóla, hanem a táj változó arculata is elõsegíti ezen a szakaszon. Egy macséta jól jönne most, a  Kala(ma)jka-völgyi  gezemicésben. A széles dózerúton lendülettelenül kapaszkodva, türelmetlenül várom a Rákóczi-fa érkeztét. De az még jóval odébb van, csak az idõérzékem már nem az igazi. Már jóval fentebb végre megjelenik a letérõ egy újabb gezemicésbe, de elõször a szemben lévõ sorompón próbálkozok, hozzátéve a távhoz nagyjából plusz egy kilométert 150 méter szinttel és vagy félórát. De ez most szerencsére csak statisztikai probléma. Aztán végre jobbra fordulok, majd a susnyásból kiérve, a túloldali sorompót elérve nyílt részre jutok, ahol ismét értetlenkedek egy sort Rákóczi-fa ügyben. Végül felcaplatok az enyhe szerpentines emelkedõn, ahol végre megérkezik a kék. Csak hamar leesik, hogy a Rákóczi-fa nem érintkezik a piros jelzéssel, hanem az OKT mentén, innen jobbra 150 méterre található.




Agyilag
már nem vagyok egészen friss, így nagyon jól jön a kitelepült -Siményi Vili által vezetett- „kisbolt”, a most már életnagyságban jobb kéz felöl tündöklõ Rákóczi-fánál (11:40 körül/199,9 km). Házi sütemény, folyadék, kávékocka után, nem túl tempósan indulok neki, az amúgy jó terepi viszonyokkal megáldott, érdekes erdõrészlet felé. Igazából csak a kissé fokozódó talpégés zavar, na meg hogy az arcomra én is szõrköntöst öltöttem. Az alváshiány miatt megváltozott az érzékelésem, olyan mintha cdrõl hallgatnám az énekesmadarak hada által elõállított dallamokat. A vizuális hallucinációk viszont most elmaradnak. Nincs oroszlán, nem létezõ emberek padon ülve. Elvileg csak pár km a cél, de kicsit belekényelmesedek a túrába. A Bányi-nyeregnél még tartok egy rövid pihenõt, aztán a mai utolsó emelkedõn, újra felébredve meglátogatom a Nagy-Nyugodó nyerget, ahol pygmea és Nagyondinnye várja a befutókat. Még magamra öltöm a dzsekimet a 30 fok meleg ellenére, majd szépen legurulok az innen 1,5 km-re lévõ Kovács-Villába. Ez egy más beérkezés, mint két éve. Most nyugisan, egyedül, látványtalanul, de azért boldogan érkezem meg a már jól ismert helyre.




Végül is 51:10 perc és 206,5 km után landolok a Villában, agyilag kissé tompán, de fizikálisan rendben és ez a lényeg. A taps és a köszöntés jólesik. Az elõttem érkezõk már úton vannak hazafelé. Elmondom a tapasztalataimat, majd a finom tejszínes kukoricalevesbõl fogyasztok egy tányérral. Átcserélem a ruhát és várom a többieket. Martye telefonál, próbálok neki segíteni, de sajnos csak jóval késõbb a Rákóczi-fa pontõrétõl tudja meg a igazságot. De azért így is megcsinálta, nagy akaraterõ kellett hozzá, hatalmas teljesítmény. Sorrendben a lengyel Hubert Puka érkezik, már kissé belassulva, majd még késõbb Taskovics Attila és Jiri Hofman. A kettõ között még tévedésbõl megtapsoljuk a szomszédokat is:). Miután Puka megérkezik, ledõlök aludni, valami miatt rám tör az álmosság. Este 7 felé ébredek fel, Gézáék készülõdnek haza és a résztvevõk közül is csak hárman maradunk: Taskovics Attila, Puka és én. Vacsora paradicsom, sajttal, kétszersülttel, majd félórás tapasztalatcsere Attilával és Pukával. Aztán hamar elalszok.




Másnap reggel frissen ébredek. Reggeli után még megvárjuk a munkásokat, aztán Puka északnak, mi nyugatnak indulunk Pest felé. Attila eldob Pestig, ezer köszönet érte. Útközben még vetek egy utolsó pillantást a környék hegyeire, majd szépen lassan magunk mögött hagyjuk a Zemplént. Késõbb a Mátra vonulatai mellett elhaladva- ahol jövõ héten egy új történet indul- Attilától is búcsút veszek Békásmegyeren, majd kissé idõben megcsúszok a HÉV-en történt felsõvezeték-szakadás miatt. A Batthyányi-téren találok önkiszolgáló vegetáriánus éttermet, ahol kipróbálom a zöldborsópörköltet. Éppen annyi idõm marad, hogy kényelmesen elérjem az IC-t, amin jórészt alszok, és álmomban végig megyek egy képzeletbeli ötödik szakaszon is…               


 

Péter

 
 
efemmTúra éve: 20112011.05.26 21:54:22
megnéz efemm összes beszámolója

2011. évi Kazinczy 200 teljesítõi:


Vass-Eyssen Álmos 43 óra 2 perc

Nyakas Gábor 43 óra 30 perc

Õrsi Bálint 43 óra 30 perc

Rudolf István 43 óra 30 perc

Cseh András 47 óra 31 perc

Megyesi Balázs 47 óra 31 perc

Maszlik Brigitta 48 óra 36 perc

Dr. Szabó Péter 51 óra 10 perc

Hubert Puka   (PL) 53 óra 48 perc

Taskovics Attila 54 óra 43 perc

Jiri Hofman   (CZ) 54 óra 49 perc


Kazinczy 200 teljesítménytúra 2011-es indulóinak eredményei (az MSTSZ honlapjáról)


A 2011-es Kazinczy 200 teljesítménytúra indulóinak, valamint az összes eddigi 200 km-es teljesítõ eredményei a csatolt dokumentumokban találhatók.


Csatolmányok


Kazinczy 2011 eredmények


Kazinczy 200 eredmények 2009-2011

 
 
biborTúra éve: 20112011.05.24 15:25:01
megnéz bibor összes beszámolója
Kazinczy 200

 

 

Kevesebb, mint másfél kilométer és elfogy az itiner. Ledõlök a Nyugodó – nyeregben. Meghúzom a vizet, jó itt lenni. Csak le kell sétálni és akkor megvan a kétszáz. 200?! Értelmezhetetlen távolság, már nem is fontos mennyi km/m.

Csütörtöktõl vasárnapig egymást érik a napok. Visszagondolok, hogy kerültem ide..

 

Elõzõ hétvégén is a Zemplénben jártak gondolataim, hiába voltam a Mátrában. Mit vigyek, mi kellhet, milyen lesz a terep, hogy fog menni?

Csütörtök: korán le S.újhelyre, a MÁV sem késik, odaérek az ismerõs Kovács- villához. Estefelé szállingóznak az emberek, fokozódik a hangulat az elõkerülõ sör/hp pedig fogy. Tudatosan pihenni akarok, fél 10-10 körül elalszok. Álmos éneklésére még felébredek éjjel: )

 

I. Széphalom

 

Beszédek idõben elhangzanak a múzeum elõtt. Végre 10 óra, indulhatunk! Jó tempóban vágunk neki. Elõttünk a Hegyek magasodnak és húznak magukhoz. Álmos elõrekocog, úgy 6-8 –an nagyjából egyszerre vesszük be a Magas-hegyet. Jön a jól kocogható szakasz a Zsólyomka-völgyig, majd a szerpentin a szétszakított Magyarország emlékköveivel..

Kápolna, Betti és a baba, mint rejtett pont. Szép rajta ez a piros teljesítõi póló.. nekem is kell egy..

 

Le a Kovács-villához gaz és meredek. 12,1/ 620/ 1:53. Hú, nem is haladok rosszul! Nyomni kéne a nappali szakaszt! Bevizezem az arcom-kezem, 2 perc múlva száraz a déli melegben. Elkap a gépszíj, csak vizet kérek a th. frissítõpontjánál-17 km-. A fiúk maradnak enni, elindulok felfelé. Fekete-hegyi kilátónál vagyok 14:02-kor.Meglepõdök, hogy csak Álmos van elõttem. Lejtmenet a mikóházi borpincékig ahol frissítõpont nincs, építkezés és munkások vannak. Vizet nyom nekem a kútból egyikõjük, beszélgetünk, aztán jön a hosszú nyílt rész. Napsütés ezerrel, árnyék sehol. Kazinczy család sírhelye után száraz a tehenészet melletti füves rész, azért a szürkemarháktól tartom a tisztes  távolságot.. Alsóregmec-Felsõregmec aszfalt, lehet sietni, kell is mert fejbevág a nap.

 

Õsrög tanösvény, szerencsére emlékszek a csapásirányokra és a legendás ÉZ-höz elérek. Ez a beetetõ szakasz, alig van csalán és kavics. Zsíros-bányai elágazás elõtt a lengyel srác jön szembe, eltévedt szegény, szerintem sokadszor. Nemsokára megtaláljuk Joeyline pontját. Víz, kenyér, usgyi! A K+ útvonala csalán és szúrós bokrok között tekereg. Rövidnadrágban különösen élvezetes. Ha igaz a sztori, akkor reumás már nem leszek.. Alig várom, hogy leérjek Füzérkajatára. Pygmea&Olahtamas õrzi a pontot. Víz és egy banán. Ráérek, néhány perccel a hivatalos pontnyitás elõtt értem ide. A hátralévõ 6,3km / 240 m  egy órát sem igényel. Pusztafalu elõtt megpillantom a füzéri várat.. gyönyörû látvány. Plébániához érek, elsõ rész: 8:55/ 57,2 km/ 2120 m. Remek, összeszedtem annyi elõnyt, hogy legyen idõm éjjel az ÉZ-ön bénázni.

Pár kanál meleg leves-lé, újjászületõs zuhanyzás, hosszúnadrág, hosszú felsõ, citromos sör. A lengyel kolléga mosolyog egyéni frissítésemen:)

 

II. Tilalmas (Siralmas)

 

Pontban 20:00-kor indulok. Lámpa nélkül jutok át Pusztafaluba, úgyis rég voltam itt, van  vagy másfél órája: ) A falu után szétaszalódott róka teteme fekszik a Z+-en. Figyelmeztetõ jel, talán õ is az ÉZ-ön járt? A Tolvaj-hegyet látom magam elõtt, a meredek oldalával szemezek: aha, én ott fel..?! Tilalmasnál érjük el a határt.. ide kéne kitenni egy táblát és szögesdróttal körbekeríteni: Vstup zakázaný!

Mivel ilyen nincs, többedmagammal elindulunk a Magaslatra. Eleinte alig emelkedik, csodálom is talán ledózerolták? Pár perc múlva végre igazi lesz: ) Aki akar elõzzön!- szólok hátra, de nem akar senki. Könnyebb, mint tavaly nem kell négykézláb felmenni. Az avar hátráltat, kettõt lépek fel, egyet visszacsúszok miatta. Haladok, talán 1,5-ös átlagom is lehet: )

Van teteje! Felérek, káromkodok egy jót, Tolvaj-hegy a fél életerõm loptad el..  aztán belépek a határkövek birodalmába. Nem mondom, tehették volna igazán arrébb a nyavalyás határt.. Nagy-Milicig meglepõen normálisan járható a csapás. Nem nézek jeleket a fákon, csak a határköveket követem, nem számít mit firkáltak a fákra. Van ott sárga, kék ki tudja még mi..: ) Milicen pecsét, 2:10/ 9,5 km/ 810 m. Na igen, ÉZ-ön a négyes feletti átlagért már sietni kell: ) Iszok, csak fél liter van nálam, de azonnal 1 litert meginnék.. csakhogy a nincsbõl nem lehet.Marad egy deci kb..

Milic után jön a feketepályás szakasz, köves, csípõs, árkos. A terep mellékessé válik egyre szomjasabb vagyok. Elszomjaztam, kész. Utálatos tériszonyos lejtmenet után aszfalt, VÍZ! S. Mikiék életmentõ fp.-ja: ) Azonnal iszok, aztán iszok és iszok. Jön a Szurok (Szutyok) – hegy ami nekem minden hegyek legrosszabbika: ) Nagyvonalú gyök kettõ, köveknél a jobb lábam begörcsöl. Meglepõdök, hogy a csúcshoz értünk rövidnek tûnt. Benyomok 2 Mg-ot víz mellé és nem túl szomorú búcsú az ÉZ-tõl. Hálaisten-tetõig le. Mikor szekérutat érünk megállunk és rácsodálkozunk: lehet ilyen is?! Széles, sima földút. Semmi kõ, csalán, gödör, meredek borzalom. Hihetetlen: ) ennek örömére a S3 megtréfál minket és egy furán jelzett részén elindulunk visszafelé. Hamar észrevesszük és kiérünk a betonút keresztezõdéséhez. Frissítõpont ismét. Kissé leharcolva indulunk tovább. Pányok elõtt 3 lámpát a távolban 3 fejlámpás embernek nézek..:) Pányokon utolér minket N. Attila, vele megyünk Telkibányáig. Közben harmatos a fû, vizes a talaj, a cipõm se gore-tex többé..Telkibánya elõtt az Ósva-patak hídja körül cefreszag.. úh, gondolni se tudok a pálinkára. Egy kortyot se bírnék lehúzni. Szóval komoly a gond: )  A falu még mindig hosszú. Hollóházáig a rém unalmas piros, egy helyen bizonytalankodok. B. András jön utánam, õ gps-en nézi, tényleg arra. Pedig ha hallgattam volna a 2-3 átlátszó szalagra.. (tavalyról maradt kifakult) A falu elõtt még összeszedek némi vizet az aszfalt elõtti tisztáson. 6 óra múlt, írok egy smst Vagdaltnak, max. 1 óra és Füzérre érek. Attila beér, bíztat kocogjuk meg az aszfaltot. Nem akaródzik, de miért is ne? Hamarabb ott vagyok: ) Aztán a P betér az erdõbe, az utolsó 5 km / 150 m 35 perc lesz. Nagyon jó: ) Füzér, plébánia.

Túl az elsõ felén. 104 km/ 4060 m / 20:55 Zuhanyzás, átöltözés. Láb-ügyileg jól állok, a sarkam sajog+ a talpam elsõ része a kövek miatt, amikre mindig sikerül rálépnem..vízhólyag nulla. Újabb citromos sör. Áldom magam, amiért 3 sört, vagyis minden Füzérre érkezéshez egyet depóztattam. Nagy ötlet volt!:)

 

III. Szalánc

 

Reggel lett, Vagdalttal ketten vághatunk neki a 3. etapnak. Neki 10-ig lehet rajtolni, ezért is siettem elõzõ nap, hogy idõben odaérjek Füzérre. 8:22-kor startolunk. Bodó-rét, virágok.

XVIII. 18 határkõ, világosban mennyivel másabb, barátságosabb! Joeyline szandálban elhúz felfelé. Késõbb a Köves-hegyen lefelé gondoltam rá sokat, mekkora élmény lehetett neki szandálban..

Mala Márovka, Velka Márovka végtelen nyílt részek és bár reggel van, úgy érzem napszúrást kapok. Szaláncra beérni kész felüdülés, fõleg, hogy Sz. Józsi pontján vágott sör van. Nem volt szerencsém még ilyen nedût inni, de meg kell hagyni jó anyag!: ) Legalább fél óráig elsörözgetünk itt, majd nehéz szívvel továbbindulunk. A várhoz felsétálunk, aztán hallgatunk a jó tanácsra és csak a szalagokat követjük, a jelzett út ugyanis kutyákhoz vezet. Kalsán ismét frissülünk aztán a sárga jelzés játszik egyet velünk. 2-3 perc után meglesz a helyes csapásirány és semmi sem tarthat vissza minket az Izra-tó meghódításától. Vizes a fû, erre esett az esõ? Furcsáljuk. Pygmea&Ipi mesélik nemrég jégesõ volt. Leülünk a tó melletti ponton, szinte azonnal szakadni kezd az esõ. Mekkora mázli! Mármint nekünk, akik épp fedett helyen vannak. Nem is sietünk, megvárjuk amíg eláll. NeverFeri&Cs. András többször elindul-visszatér. Végül fekete kukászsákot kérnek a büfében ebbõl csinálnak esõvédõt. Viccesen néznek ki benne: ))

A lengyel srác mosolyog, alszik. Õ se siet. Talán sejti, most jön a mai szakasz „krémje”.

Tovaállok, Vagdalt geoládát keres majd utolér futva.

 

Vissza az ÉZ-re.. Óh, azok a határkövek.. a 7 vízmosás völgye.. esés és négykézláb nélkül le-föl. Csodálkozok is, magamhoz képest milyen jól megy. Mint egy elátkozott mesében: 7 vízmosás után jön a gonosz törpe, bocsánat óriás a Hársas-hegy személyében.

Addigra már alig vártam, hogy emelkedjen úgyhogy nagy kedvvel mentem neki. Kellemes emelkedõ, itt se kell a kezem használnom. Talán mégiscsak erõsödtek a lábaim és vannak benne izmok is? Gond nélkül felcaplatok, tudom, lefelé mindig rosszabb.

Nomen est omen: Köves –hegy ráadásul Északi Zöld is. Dávid-ortásnál frissítõpont. Szokás szerint víz és csalamádés-vékonyan zsíros-sós-kenyér. Ennél összetettebb élelmiszert a túra során képtelen voltam lenyomni a torkomon.

K3 a Bába-hegyig, a szalagozón kívül Árpád atyáink és a tavalyi teljesítõk járhattak csak erre.

Pusztafaluban a kocsma elõtt ismét frissítõpont, jó sûrûn voltak ezen a szakaszon. Vaskapu, annyit emlegették ahhoz képest pozitív csalódás. Belegondolva a Tolvaj-hegy gerincére kell felkapaszkodni.. na így rossz. Viszont felfelé menet semmi megerõltetõ, kellemesen lehetett haladni a P3-ön. Nosztalgia tegnap éjjelrõl, milyen más a határköves csapás nappal. Ha egyszer lenne rá alkalmam, akkor sem akarom hosszában a Tolvaj-hegytõl Szurok-hegyig megtekinteni világosban! Hagyjuk meg az illúziókat, ez a sötétség birodalma.

Vaskapu tehát meglepõen könnyû volt, utána igen jó tempóban indulunk a Csataréti eh. felé. Ekkor már lámpával felszerelkezve. P-on felmegyünk a várba, ahol egyik fordulónál meggondolatlanul lenézek. Pecsét, majd nehéz szívvel indulok lefelé. Végig a korlátba kapaszkodok, oldalt tériszonyos szörnyûség tátong. Igen megörülök tehát az egyenes talajviszonyoknak leérve. Pár perc és ismét a plébánián.  13:42 alatt lett meg ez a szakasz. A hátralévõ 46,8 km-re több mint 18 órám maradt. Annyi idõ alatt térden csúszva is..:) Viszont Vagdaltnak a 100-ason 25 óra a szintideje, tehát sietnem kéne.

 

Fürdéssel most nem akarom húzni az idõt, összepakolom a cuccaim, megiszom a sört, sajtos- sós chips, 3-4 gumimacit leerõltetek. Érdekes, az édes ízt abszolút nem kívántam az út során. Ahogy a meleg ételt sem. Víz és csalamádés kenyér jött be: ) A lábaim már nem állnak olyan jól, hátul a sarkaimnál az ín fáj, a térdeim környéke, 2-9 apróbb vízhólyagkezdemény. Láttam Feriék talpát, ezek után egy szavam sem lehet, sõt összetehetem a 2 kezem amiért ennyivel megúsztam!

 

 IV. Nyugodó

 

Füzérrõl 22:48-kor indulunk. M.Balázs, Cs.András, Vagdalt társaságában vetjük be magunkat az „õsdzsindzsásba”. Rosszabbnak gondoltam, alig pár helyen akarja kiverni a szemem némi csipkeág. Bózsván a tó mellett pont és pecsét 00:39-kor. Kishuta-Nagyhuta aszfalt, itt elég durvákat hallucináltam: ) Út szélén az árokból mászik ki egy feketeruhás alak. Nem, nem lehet.. még egyszer odanézek, megint .. tényleg mászik ki! Mondom Vagdaltnak, majd átölel és mondja nincs ott semmi. Ebben a pillanatban az árokból morgás, teljesen azt hiszem oroszlán és csörtetés hallatszik. Szívbaj kettõ pont nulla. Mondják a fiúk csak vaddisznók voltak.

Megyünk tovább az aszfalton, meglepõdök, még csak most lesz vége Kishutának.

Fejet lehajt, megy elõre. Szürke háttér, mesefilm hangyákkal. Kicsit lassú, talán diavetítés van. Hirtelen éles váltás, aszfalt. Hol vagyok? Áh, csak menet közben aludtál pár percet. Ja vagy úgy..próbálom összerakni: akkor nem mozi volt, hanem mentünk. Talán a szürke betonút kátyúiból-foltjaiból rakta ki az agyam a hangyás mese alakjait? Érdekes…:)

Nagyhutai ponton Cs. András megfelezi velem az energiaitalát, talán ennek köszönhetõen kicsit felébredek. Eszkála- felé végre emelkedik! Emelkedõ a barátom, s tényleg: felfelé oldalt lépve nem fáj a sarkam, térdem, egyáltalán, jó ez a mozgásforma! Végre valami változatosság. Rétrõl le a házig, vissza a K-re. Lépdelünk elõre és közben csoda ahogy feléled a Természet: elõbb megszólal a rigó, a kakukk, majd a többi énekesmadár. Virrad és egy új nap jön fel. Gyönyörû volt így átélni a napfelkeltét. Majd a Zsidó-rét környékén elõjön az „ott vagyunk már?” –érzés. Borzasztó monoton ez a szakasz Makkoshotykáig. A falu elõtt a fakitermelés jóvoltából kerülgetni, bújni-átlépni kell. András itt is a jeleket keresi, lehet kissé idegesen reagáltam le miszerint keresse a kivágott fákon.. Nem akaródzik megszólalni, magyarázni, hogy jó helyen vagyunk mindjárt itt a falu. Végre leérünk N. Béla- Sz. Józsi pontjára. 5:31. Már csak bõ 18 km.

 

Vagdaltnak be kell érnie 9:22-ig. Sietõsen elõremegy, bíztatom és remélem nem fog sehol eltévedni. Andrásék is mennek, maradok még eszegetem az almás-zabkekszem, egyedül akarok menni inkább. Ne kelljen beszélgetni, magyarázni hol a jel, jól jövünk stb. A piros tanösvényt felújították, vadonatúj jelzések virítanak. Elég kómásan sétálok, tudom a Ciróka-tetõ után lejt, nézem a földet magam elõtt, milyen hosszú ez az út..Forrás. Hoppá, mi a franc?! Térkép elõ: ja,egymás mellett két piros jelzésû tanösvény is van egy hegyen! Óh, aki kitalálta.. rájövök, hogy valószínûleg továbbmentem és rákeveredtem a másikra. Akkor vissza, fel a Tengerszem-kilátóhoz.. fent pecsét és kapásból a korlát mellett indulok tovább, még jó , hogy a pontõr rámszól: ) Elég k. o. már az agyam, nagyon nem megy a koncentrálás. Jelzést nem veszek észre? Lassan egy elefántot sem!: )

Károlyfalvi frissítõpontnál csak vizet kérek, kb. 20 perce mehettek el elõttem a srácok. Bozótharc, hiányzott már. Kiérek a nyílt szakaszra és kapásból melegem lesz. Tovább egyenesen, jól ismerem ezt a részt. A sorompó után viszont a mocsaras részen egy apró jobbra letérést nem veszek észre és felmegyek valahova. Hol a .. vagyok?! Kérdezem magamtól hangosan.. vissza le, itt a piros, hol a piros? Elég durva, hogy egy lényegében egyenes szakaszon tévedek el..: ) Kiérek a széles földútra, tudom ott fent lesz majd a K. S még azon is 300 méter. Te jó ég, mennyi idõt elszórtam az elõbb, csak most leszek 40,2-nél!

Rákóczi-fánál pecsét 9:45-kor. 6,6-ra maradt legalább 6 órám. 1-es átlag is elég: ))

 

De már nagyon be akarok érni, süt a nap és melegem van. Ráadásul nem akarom, hogy Vagdalt sokat várjon rám. Õ már biztos rég beért és sörözik, pihen..

Én próbálom meglátni a kékeket, nagyjából sikerül is. Hirtelen irányváltások, majd a mély vízmosás. Elcsúszok lefelé: Bancsi-gödör térkép szerint. Szerintem nyamvadt lyuk.

Szedres- csalános bozót a Bányi-nyereg elõtt hangulatfokozónak, majd végre aszfalt és nekimehetek a Nyugodónak. Kényelmes felfelé, majd mielõtt kiérnék a nyeregbe egy róka vág át elõttem. Eszembe jut döglött társa Pusztafalu után. Eljutottam tehát aszalt rókától friss rókáig. Ledõlök a nyeregben. Mennyi óra, emlék és élmény. Mindegyik csak akkor lesz teljes és a teljesítés is csak akkor lesz felfogható, ha majd megtisztulva, átöltözve aludtam vagy 10 órát. 1,3 km és vége, cél. A legjobb lesz a beérésben a sok menés után, hogy ülni lehet.

48 óra 36 perc  után nulla alvással túl 200 km-en és sok ezer szinten lényegtelenné válik ami mögöttem van: csak egy szék elõttem, csak ez a lényeg, megtanultam értékelni a pihenést: )

 

Nagyon összetett és bonyolult lehet egy ilyen mértékû túrát megrendezni, minden tisztelet a pontok õreinek órákig tartó strázsálásért, külön köszönet az életmentõ vízért az eszkárosi aszfaltnál Siményi Mikiéknek!

Gratulálok mindenkinek, aki valamelyik távot teljesítette!

 

..hozzátartozik az élményhez, hogy Vácon ülve- fekve az erkélyen némi édes vörös mellett rájöttem: még van egy óra szintidõm! Ez azért így az igazi öröm: ))
 
 
NeverTúra éve: 20112011.05.22 23:01:30
megnéz Never összes beszámolója

 Kazinczy 150


Már hetek óta nagyon vártam ezt a túrát,az év talán legfontosabb állomása volt ez a péntekkel megtoldott hétvége.Csütörtökön sima lejutás Sújhelyre,Pesten Õrsi Bálinthoz csatlakozva.Szerencsére Wehner Géza kijött elénk kocsival az állomásra,pedig állítólag belenyalt már vmi alkoholba aznap.:) Az aznapi jó hangulatból már csak a vége jutott nekünk,dülöngélõ Márton Dani,éneklõ Álmossal megfûszerezve :D Elég sokáig tartott elaludni,talán fél 1 is elmúlhatott már. 


Reggel már 6kor ébren voltam,de azért 8ig még feküdgettem.Már nagyon mehetnékem volt.:) A pakolászást sosem szoktam túlzásba vinni,de itt most eltököltem vele fél órát.Nem tudtam eldönteni,mit vigyek,mibõl mennyit,stb. Vittem pl. 3 szendvicset,de hogy minek azt nem tudom,mert egyet sem ettem meg belõl.Csak arra volt jó,h lássam,hogy néz ki,ha megromlik egy párizsi :D


Negyed 10 körül szakaszokban kiviszik az indulókat kocsival Széphalomra.Kicsit körülnézünk ott,én még sosem voltam ott.Meg úgy egyáltalán,a Zemplénben sem.:) Jönnek a köszöntõk,a Zemplén tévé is teszi a dolgát,láttszik,hogy a helyiek büszkék erre a túrára,teljes joggal.


Pontban 10kor útnak indítanak minket,irány a Magashegy.Elég erõs tempóban megy az élmezõny.Álmost itt látjuk utoljára a túrán,nem bírt magával :D Rudabányáskán át hamar elérjük a csúcsot,ahol Toplak Józsi adja a pecsétet.Én már itt fáradtnak éreztem magam,pedig csak 7 km-t mentünk. Gondoltam,majd visszaveszünk a tempóból,most,h legtöbben lemorzsolódtak rólunk.


Zsólyomka-völgyi ell.pont hamar eljön,pihenõs szakasz jön,tehát lefutottunk a Kovács-villához.Itt kaptunk enni-inni,a lekváros kenyér nagyon finom volt.Fényképezõt itt eltettem a Füzérra küldött csomagomba,úgy gondoltam,h ezen a túrán nekem nem fér bele a plusz súly,és a sok-sok perc,amit fényképezéssel töltök el.


Fekete-hegyig viszonylag sokat kocogtunk,mondtam is a többieknek,hogy ez a tempó jó lenne egy sima 50es túrán,de ez nem az :) A kilátónál eszembejutott,hogy az egész túra negyedének a felénél járunk.Gyorsan elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat,és inkább lesiettünk a tetõrõl.


Mikóházán kapunk frissítést,ami jól jön,mert jön egy nyílt,aszfaltos szakasz Alsóregmecig. Kazinczi-sírhelynél Betti és a baba ad nekünk pecsétet,és almát,kicsit pihenünkis,ha már abban a megtiszteltetésben részesültünk,h az eddig egyetlen nõi 200as teljesítõ ad nekünk enni.:)


Felsõregmecig ismét unalmas,napos aszfalt,maga a falu nem volt annyira veszélyes,mint ahogy kinézett elsõre.Itt már minden nyomós kútat kihasználunk mosakodásra,nagyon tûz a nap.Ezután jön a többiek szerinti virtuális tanösvény,ami nagyon cselesen van jelezve,vigyázva,nehogy az átlagember is tudja követni :D Kicsit megyünk az Északi zöldön is,itt még nem értettem,mire ez a nagy felhajtás... Zsíros-bányán frissítés és pecsét,azt hiszem,zsíros kenyér is volt,amit gondolom a hegybõl bányásztak ki.:)


Hamarosan Füzérkajata,és Füzér.Nagyon vártam már azt a pillanatot,amikor megláthatom a távolban magasodó Füzéri várat,elképesztõ látványt nyújt.Még világosban érünk be,több,mint hatos átlagsebességgel.Szóval akkor ezért éreztem a tempót gyorsnak.:) Kapunk fincsi levest,kicsit pihenünk is,többiek már tudják,mi vár ránk a következõ szakaszon.Én nem aggódom,gondoltam,ha eddig tudtam velük menni,ezután is megy.Õrsi Bálinttal még viccelõdtünk is,h gondolkodni kéne,melyik szombati vonattal menjünk haza.:) Ebbõl persze nem lett semmi.


Elindultunk a második szakasznak.Hozzánkcsapódot a lengyel srác,aki,mint mondta,Füzéren felejtette a lámpáját,úh velünk fog tartani.Nem kis bátorság kellhet ahhoz,h olyan messzirõl eljöjjön egy magyar 200 km-es túrára,de láttszott rajta,h nagyon masszív,kitartó ember.


Tolvaj-hegy elõtti ponton egy kis kutyasímogatás,jön is velünk a kutyus,amíg el nem kezd emelkedni.Ott visszafordult,ebbõl is láttszik,h több esze van,mint az embereknek.Sajnos még itt is világos volt,és így láthattam,milyen meredek az emelkedõ.6-7száz méterre jut 250 méter emelkedés.Próbáltam bottal feltolni magam,de az avaron állandóan csúszkált a bot.Próbáltam egy kézben fogva a botokat,és úgy menni,de ha 1et léptem elõre,kettõt csúsztam vissza.Próbáltam négykézlában,újjaimat a földbe vájva felkaparni valahogy magam,még talán ez volt a legjobb módszer.Az utolsó 1-2 határkõnél még meg kellett pihennem.Közben a lengyel srác vigyorogva ment el mellettem :D Az emelkedõ alján még bõven volágos volt,mire felértem elõ kellett kaparni a fejlámpát.Egészen idáig azt hittem,hogy én már láttam meredek emelkedõket,de nem. Fent próbáltam a fülemen is levegõt venni,többiek meg nevetgéltek,mintha mi sem történt volna.Nem tudom,hogy rajtam nevettek-e,hogy milyen vacakul nézek ki,vagy velem,hogy micsoda szívás ez az emelkedõ :D


Pedig ez csak megadta az alaphangulatot az Északi Zöldhöz.Hallottam én már róla sokmindent,tudtam,hogy vacak lesz.De hogy ennyire romboló legyen egy út,arról álmodni se mertem volna.Az út persze enyhe túlzás,mert az nincs.Köves-csalános,csapásféleségen kellett menni,ahol vagy egy ágban botlik meg az ember,vagy egy sziklába rúg bele fél percenként.Jelzés elég ritka,de igazából a határköveket viszonylag jól lehet követ.Ha az ember nem találkozik ilyennel 1 percig,akkol valószínû,rossz "úton" megy.


Milic elõtt jön a mélypont,mindkét lábam teljesen begörcsöl,összeesek egy határkõnél.Többiek bíztatnak,h hamarosan itt az ell.pont,de én inkább maradok fetrengeni,mert az olyan jó.:) Talán fél óra is eltelt így,a vizem is elfogyott.Testileg-lelkileg azt hiszem,ennél mélyebben már nem lehetek.Hamarosan jön egy srác,akinél víz ugyen nincs,de úgy gondolom,h vele felcímmogok valahogy a pontig.Ez sikerül is,de viet nem kérek,mikor meghallom,h a pontõrnek még meddig kell ottlennie.Következõ frissítõpont elvileg 8 km,iszonyú soknak tûnik,ezen a szakaszon.Szerencsére utolérnek Brigiék,megkapom az életmentõ vizemet.Velük megyek tovább,most már frissebben.Egyre jobban elegem van ebbõl a határ-útból,de nincs mit tenni,menni kell.A 18.-as határkõnél ell.pont,kérek egy pohár vizet a két sráctól.Frissítõpont már csak 5 km.Valahogy kibírjuk,merthogy a többieknek is elfogyott már a vize :D Egy patakban megmosom a fejem,jól esik.Itt már szalagozás segíti az utunkat,de még így is egy-kétszer elkavarunk.Nem akarunk hinni a szemünknek,mikor meglátjuk a frissítõpontot.:) Negyed óra regenerálódás,szitkozódás,h most jön a Szurok-hegy.Ez is elég komoly emelkedõ,ráadásul becsapós.Mikor azt hiszi az ember,h felért,újra elkezd emelkedni.Ezt eljáttsza háromszor,a negyedik lesz csak a csúcs. De engem már nem zavar,a lényeg,h vége az Északi zöldnek.Tulajdonképpen ezen a zöldön csak kb. 14 km-t megy az ember,de olyan az érzés,mintha harmincat menne.Nem néztem idõben mennyit mentem ezen,de sztem volt 5 óra is.


Szurok-hegyrõl lerongyolunk a sárgán,de az egyik keresztezõdést elvétjük,kicsit kavargunk.Mûúton frissítés.Sosem éreztem még ilyen jól a betonon gyaloglást,túra közben.:)


Viszonylag eseménytelen út Pányokig,kezdek álmosodni.Telkibányáig jön egy újjab szivatós út.Derékig érõ giz-gaz,vizesen.Fél másodperc alatt beázik az ezer sebbõl vérzõ cipõm,abban tocsogok.Sejtem,hogy ebbõl még baj lesz.Telkibányás pont sosem akar eljönni,ekkora falu a világon nincsen.:) Itt már elég vacakul vagyok,rámjött a hányinger,fáj a talpam,és álmos is vagyok.Enni nem igazán tudok,de azért legyûrök valamit.


Hollóházáig 10 km-es szakasz jön,én gyakorlatilag ezt átalszom.Néha azt hallucinálom a túrabotomra,h egy kutya jön mellettem,egyszer el is ugrok elõle ijedten :D Aztán felébredek,és rájövök,h éppen túrázom. Újjabb totális mélypont,hányinger,kiéhezés,alvajárás keveréke. A ponton lenyomok a torkomon egy sportcsokit,ez egy kicsit helyretesz,meg persze a gondolat is segít,h már csak 5 km Füzérig.Pontban reggel 7re értünk be,M. Dani már ott ücsörög,rosszullét miatt kiszállt.Hol máshol lett volna rosszul,mint az Északi zöldön :D


Viszonylag sokat pihenünk,de kell is.Az álmosság is kimegy a szemembõl,nem tudom,lehet,hogy koffein is volt a levesben :D Azzal próbáltam magam nyugtatni,h a felén már túlvagyok,és a legszivatósabb részen is.


A harmadik szakaszt egybõl rosszul kezdjük,de hamar rájünk a hibára.Vagyis inkább csak Megyesi Balázs veszi észre,akinek ez a harmadik teljesítése.Ennek örömére,innentõl vele megyünk,hiszen ismeri az utat.:) Az elsõ ponton megnézzük nappal is az Északi zöld egyik szakaszát,így nem tûnik olyan vészesnek.:) De szerencsére nem azon kell mennünk.Hamarosan viszont kiérünk a Szaláncra vezetõ betonúra.Tûz a nap,égeti a bõröm,ég a talpam a kemény betonon.Ezen a betonon kanyargunk jó ideig,gyilkos szakasz ez is.Közben arra ébredek,h az út mentén alszik a lengyel srác,táskáját párnának használva :D Jöttünkre felébred,kómás fejjel velünk tart kicsit.Nagyszaláncon betérünk a kocsmába,én iszok egy üdítõt.Sört is lehetett volna kérni,de sztem egy korty is fejbevágott volna.Szalánc várához még fel kellett menni.Itt figyelmeztettek,h Kalsán nem szeretik a magyarokat,és mindenképp a szalagozást kövessük,mert a jelzett út kedves kis rottweilerekhez vezet.Megfogadjuk a tanácsot,most nem hiszem,h el tudnánk futni elõlük.


Továbbra is gyilkos,napos szakaszon megyünk,minden árnyékot próbálunk kihasználni.Kalsán finom kenyér,elég sokat elvacakolunk itt is,olyan jó itt üldögélni.nagy nehezen elindulunk,mikor meghalljuk az elsõ dörgést.Innentõl kezdve szó nélkül átváltunk pára ötös átlagra az emelkedõn,senkinek sincs kedve megázni.Elérjük az Izra tót,pygmeáék mondják,h ott nemrég volt jégesõ.Negyed órát elücsörgünk,h elvonuljon fejünk felõl a vihar.Elindulunk,és fél perc múlva elkezd szakadni :D Négyünk közül csak kettõnknél van esõkabát,úh beállunk egy fa alá,mondván,h ez gyors esõ,hamar elmegy.Ezt mondogatva álldogálunk negyed órát,de csak nem akar elmúlni.Nekem elegem lesz,visszafutok a ponthoz,mert a fa nem sokat védett.Hamarosan a másik esõkabát-nélküli is visszarohan.M. Balázsék pedig továbbmentek.Andrásnak eszébe jut,h kérünk a szlovák boltos csajoktól szemeteszsákot,amit kabátnak használhatunk.Viccesen nézhettünk ki benne,azt hiszem,mindenki ezen derült.:)


Így jöttünk el a pontról.Egy szlovák család még megbámult minket,úgy tûnik,nem láttak még ilyet.Elkezdtünk futni,merthogy esõben úgy jobb,meg amúgyis utol kéne érni a többieket,hiszen õk tudják az utat.Azt hiszem,ez az esõs szakasz adta meg a kegyelemdöfést a talpamnak.Viszont én nagyon élveztem a zsákban-futást :D A futásnak köszönhetõen hamarosan utolérünk mindenkit,és felcaplatunk a Hársas-hegyre.Felfelé az volt a taktikám,h nem nem nézek fel egyszer sem,csak darálok.Viszont elkövettem azt a hibát,h egyszer visszanéztem,a meredekség miatt viszont meg is szédültem kicsit.A jó tempó miatt hamar elérjük a csúcsot,jutalmunk egy almaszelet.


Ezután jöhetett a Köves-hegy,egy újjabb rémálom.Mintha tûkön mentem volna,annyira köves volt.Mentünk 1-2 km-t még az Északi zöldön is,csakhogy teljes legyen a nap.Azt hiszem,itt kezdõdött a vegetációm,most már a legpuhább talaj is fájdalmat okozott.Felfelé furamód nem annyira fájt,de lefelé katasztrófa volt.Pusztafalu után kapunk megint egy kis Északi zöldet.Hogy miket gondoltam ekkora,azt inkább nem írom le,mindenki képzelje el.:) Teljesen bezombultam,elõregörnyedve,a botokat mankónak használva próbáltam tartani a tempót a többiekkel,de nagyon nehezen ment.Itt már nem fogtam fel semmit,ami körülöttem folyt,csakis a túlélésre koncentráltam.Az sem érdekelt,h felmehetünk a füzéri várhoz,pedig imádom a várakat.Természetesen oda is köves,sziklás út vezetett,lefelé mintha tûkön lépkedtem volna.Mozgásom már nem nevezhetõ gyaloglásnak,úgy nézhettem ki,mint egy hadirokkant.Vhogy beküzdöm magam a füzéri központba,eszek vmit,aztán rászánom magam arra,h lemûtsem lábaimról a cipõt.Sejtettem,h milyen lesz.A talpaim helyett csak egy összefonnyadt,ráncos vízhólyagot láttam.És mellékesen,a 10 lábkörmömbõl hat összetöredezett.Jó arány,hiszen a szintén 150-nél feladó(szintén vízhólyagok miatt) Börcsök András mesélte,az elsõ Kazinczyján 10-bõl 10 köröm pusztult el.Itt már tudtam,h nekem itt a vége.Az utolsó 20 km gyakorlatilag teljesen élvezhetetlen volt nekem.És bár a legkönnyebb szakasz jött volna,de nem tudtam elképzelni,h én még ma éjjel menjek 50 km-t


Többiektõl elköszöntem,õk mentek tovább nélkülem.Láttszott rajtuk,h simán teljesítik a maradék távot.Én megpróbáltam lezuhanyozni,de azt hiszem,inkább csak álltam a víz alatt,mint egy báb.Rettentõen zavart,hogy a talpamon kívül abszolút semmi bajom,álmos se vagyok,fáradt se,és mégis fel kell adnom.Így utólag is azt mondom,h jó döntést hoztam,bár azt megtehettem volna,h alszok 4-5 órát,addigra vmennyire helyrejön a talpam is,aztán újra elindulok.De ehhez nem volt lelkierõm már.Úgyhogy kerestem egy ágyat,5 percig beszélgettem,aztán elnyomott az álom.


Reggel már tudtam járni is,bár többen is megjegyzték,h fura a mozgásom.:) Hamarosan átvittek minket Újhelyre,ahol a cuccaink voltak.Itt gratuláltam a többieknek,és megreggeliztem.A 11-43-as vonatot értük el,szerencsére kocsival kivittek minket az állomásig.Vonaton többnyire alvás.Gyõr még mindig nagyon messze van Újhelytõl.:)


Végszóként,nem bántam meg egyáltalán,h elmentem a túrára,de a feladás miatt semmiféle büszkeséget nem érzek magamban.Pedig a 150 km amúgy szép is lenne,fõleg ilyen nehéz terepen.A szervezés nagyon jó volt,pedig egy 200 km-es túra lebonyolításába könnyen becsúszhat a hiba.Akármennyit is káromkodtam magamban a túra közben,akármennyit is szenvedtem,nem tudok rá rosszul visszagondolni.Ez pedig csak egyet jelent,h jövõre mindenképpen visszavágok a Zemplénnek!:)

 
 
 Túra éve: 2010
yoyoTúra éve: 20102010.08.16 19:02:29
megnéz yoyo összes beszámolója

Kazinczy 100 avagy egy hosszú hétvége a  zempléni kalandparkban !



Tavaly a váltó csapatban nekem jutott  a "legkönnyebb" ,vagyis az  utolsó szakasz .  Úgy döntöttem idén ,hogy egyedül megpróbálom a 104 es Regmecet . De közben váltóban is futom majd  az elsõ szakaszt ,Szilvivel,akit már régóta ismerek,és Judittal , Ildivel ,akiket viszont majd csak ott fogok megismerni .  Tudtam már milyen az Északi zöld, a Lefagyszból volt szerencsém megismerni télen ,és kíváncsi voltam nyárom milyen is . De kivel is menjek ? Stevéék váltóznak  szintén ,Talán Farkast felhívhatnám  !! igen ez jó ötlet ...Farkast fogom megkeresni :)  Felhívtam a bátor tûzoltót,és hát gyerekek,nyirmi nyirmi ,de elutasított. Ezért aztán írtam Bökinek egy szívhezszóló levelet .



" Nyirmi bökikém ,kemény szívos fasza gyereket keresek magam mellé a Kazinczy 100ra :)) 4000szint 104km

Meseszép tájak a Zemplénben az északi zöldön .

Farkast felhívtam, és nem hiszed el mit mondott ,hogy fél a viperáktól:O de hát egy tûzoltó nem félhet ilyesmitõl !!és még ha van is vipera ,  kit érdekel ? úgyse halálos a marása :)))

Nézd meg a kiirást ..én már neveztem :P



yoyoka aki egyedül is elmegy"



Hát ennyi volt az üzenet ,és a kérés eléggé szívhez szólt ,mert böki igent mondott .



Csütörtök délelõtt  utaztunk le Stevével ,és lányával  Krisztával  akit végig Katáztam a két nap alatt :P valamint Alowot is felvettük útközben ,mert õ Stevével volt váltóban ,de egyedül is megcsinálta az egész távot . Nagyon Gratulálok András!

A szállásról még írok néhány szót ,úgy volt ,hogy a Kovács villában alszom a padláson. Szilvi mesélte milyen isteni a hangulat.,de Steve mondta ,hogy van hely a szállásukon ,így mégis csak az ágy mellett döntöttem . Krisztával elfoglaltuk a királylány szobát a füzéri vár tövében .

Este kis borozás ,majd elég késõn ugyan de elaludtam .Reggel 5 kor ébredtem,pedig  a rajt csak 10 kor volt ..



Péntek reggel aztán  Bökit is elhozta Steve az állomásról, a rajt a  Magyar Nyelv múzeuma elõl indult ,elõtte beszédet mondott a Polgármester ,és a Magyar Nyelv Múzeumának igazgatója ! Ebbõl is látszik,hogy nem akarármilyen túrán vagyunk .



Egyszerre indult a mezõny 10 után nem sokkal ,rögtön az északi zöldön kezdtünk ,de ez még nem a Fekete pályás zõd ,az majd éjszaka jön , ez csak kellemesen dimbes dombos ,jó kis nyílt terep ahonnét megváltás lesz beérni az erdõ hüvösébe . Hamarosan elérjük Rudabányácskát ,ahol máris rácsapunk a kék kútra . A zöld szépen emelkedik Bökivel ügyesen fel is kocogunk .  Majd mikor már elég meredek akkor belegyalogolunk .Ítt találkoztunk elõször a festõ bácsival,aki éppen jelzéseket újított fel . A Sípálya központhoz,még egészen korán érünk ,akkortályt pakolnak a pontõrök. A Pályát meggyalogoljuk Bökivel, valahonnét folyik a víz,így a sárban tapicskolunk ,a meglehetõsen meredek úton ,aminek bármilyen hihetelenül hangzik  de az a neve,hogy Magas-hegy :)Alowékat itt láttuk utoljára ,mondták,is ,hogy menjünk fel a kilátóba ,mert érdemes megnézni a panorámát .



Lefelé a p3 szögön jöttünk ,lemaradtam ,nem mertem jönni lefelé ,mert a térdem mostanában igen akciós ,nem csípi  az ilyen lejtõket,rajtam volt  ugyan a térdgumi is,de éreztem bizony így is . A P3 után ,sajnos jól benéztük a jelzést ,Bár én mentem volna tovább,jó irányba de Böki észrevette a nyomorult szalagot ,és mivel eddig is ilyen szalagokkal volt megerõsítve a jelzés,hát elmentünk a piroson lefelé  . A  festõ bácsival megint talizunk  ,és hamar kiderült,hogy tettünk egy kört ,és újra a kilátó felé tartunk :) Itt még egy sima" vazze ezt jól benéztük " mondat hangzott el,estére már cifrábbak is lesznek cillagaim :P

A Bácsi értelmesnek nézett ki,így készséggel segített nekünk,mondta ,hogy a többiek is erre jöttek,ezért  2 x vissza mentünk a piroson ! Na ekkor durrant el az agyam,mikor ugyan az az ág harmadszor csapott fejbe :P  ,az öreg nem ért hozzá kiálltottam Bökinek,   elõ a térképet cillagom .Elindultunk megint visszafelé ,addigra a bácsi a festõ ecsetet is letette,és érdeklõdve jött oda a térképhez . Szerinte még mindíg rossz felé megyünk ,mert a nép erre jött,igen elõször mindenki arra jött ,de mutattam neki ,hogy nekünk az zõd kell ahol még nem jártunk .   Ezzel a kis kavarással,még vagy 3 túratársat vissza küldtünk,mert õk is benézték a szalagot . A Zsólyomka-völgyben értük utól a túrázók végét,a  vizmosásos dagonyába ,és  csodálkozott is mindenki ,hogy merre jártunk eddig.  A Magyar kálváriára szerpentines úton lehetett felmenni ,nagyon szép volt a kilátás is ebben a magasságban . Aztán a Trianon emlékmûnél várt egy ell pont . Még voltak elõttünk jó néhányan ,de szépen haladtunk lefelé , leváltunk a zöldrõl ,és egy  gerzemürzés csapáson  amit néhány kidõlt fa ,csipkebokor ,és szederinda tarkított  . Szerintem utoljára a vaddisznók jártak erre,illetve azok akik ezt ilyen ügyesen kiszalagozták :)



Aztán kellemesebb lett az út elértünk a lépcsõsorhoz,ami szintén szûk volt ,és hol a szilva fa ága szinte a szánkba lógott .Lakmároztunk is belõle. Leértünk a Kovács villába ahová majd csak 2 nap múlva ér vissza a 200as mezõny . Most még csak 12 kilinél járunk ,de már 2,5  órát elcsesztünk . Futni kéne ,mert a futóknak kevesebb a szintidõ ,és én vagyok a váltónk elsõ embere ezért a k+ amíg tudtuk nyomtuk . A Nagy -nyugodónál aztán mi is nyugira tértünk ,a pirosat még itt ott tudtuk kocogni. Minden kis pocsolyában aminek elég tiszta volt a vize mosakodtunk ,vagy ittunk nagyon meleg volt . Kiérünk a Vörös-nyeregbe ,ahol ismét belebotlunk  az öreg "Munkácsyba "  :) Milyen szépen halad a jelzésfestéssel,meg is viccel,mert végig lekaparta már a jeleket a fáról,de nem szólunk hozzá ,inkább eltününk gyorsan ,mielõtt észre vesz .Mocsári -rét Cseréptó  között egy döglött sikló napozik ,ami még véletlenül sem vipera :) Fekete-rét ,felé meg egy álmos varangy döcög le az út szélérõl . Steve is érdeklõdik merre járunk ,már vár minket a pincéknél .  Fekete-hegy jó meredek ,hatalmas mohás sziklák között feltoljuk magunkat a tetejére .Bökit irigyeltem lefelé ,én is szivesen futottam volna lefelé ,úgy mint õ ,de nekem nem  ment úgy . Azért lent bevárt,hogy aztán megint elhúzzon ,és felnyalja a Fekete-hegyi tanösvényt .Gyerekek csak azt láttam,hogy csúszik lefelé ,talán még söndörgött is egyet,és egy nagy kidõlt fa állitotta meg. Pedig ezek az esések az én reszontom szoktak lenni . Jól kiröhögtem a nyomorultat ,mert õ sem kímélt engem :)



Nagyon szép kis völgy volt ,még néhány kirándulóval is találkoztunk . Kiértünk a Borospincékhez ahol frissítõ pont is várt . kb 30 kilinél jártunk ,elég éhesek is voltunk ,Steve lekváros palit hozott nekünk azt ettem egyszerre a banánnal. ittunk egy kis sört is utána ,és kocogtunk is tovább,mert elég sok aszfalt várt ezen a szakaszon . A kék kútnál hüsöltünk egy kicsit ,mert ragadtunk a sós izzadtságtól . Extra szolgáltatásként Steve jött elõttünk kocsival,és szólt a zene is . 4 kilit mentünk így az úton ,és ez után értünk a Kazinczy család sírhejéhez,ahol frissitõpont is volt. Steve már nem tudott tovább jönni kocsival, mert elnyelte a dagonya ;) A szántás egy pillanat alatt lápmezõvé változott,a víz bokáig ért,és nem tudtuk kikerülni semmiképp. Böki kitalálta ,hogy csavarjuk ki a zokninkat ,ami tök értelmetlen volt,mert utána még jó párszor elmerültünk .

Felsõregmecig meginti  2 kili aszfalt . A vizes gyapjúzoknit itt cseréltem le  . Stevétõl,és Krisztától a nagyon szép románkori templomnál  köszöntünk el. Elindultunk felfelé a derékig érõ fûben , kerestük a szalagokat,amit elég ügyesen követtünk is ,,bár néha meg meg torpantunk ,mert a kórokra feltekeredett . Azt írta az itiner,hogy kövessük az õsrög tanösvényt !!! Nálunk a Szénáson van tanösvény , ezért valami hasonlóra számítottam :)szerintem évek óta nem járt erre ember . Kedves látogató bemutatjuk az Õsrög tanösvényt ,balra tekinthetõ meg a csalán elvadult változata, javaslom,hogy semmiképp ne kerülje ki,mert így az unokák sem lesznek reumásak,jobbra pedig a benõtt szederindába érdemes menni ,mert máshol úgysem lehet . Felértünk a Mátyás-hegyre ,és rátértünk az É zöldre ,ezen mentünk mendegéltünk árkon bokron sártengeren át,mikor elkezdett dörögni az ég,kaptunk egy gyenge kis zápor permetet .

Aztán elhagytuk a Z határt a XVII.40 határkõnél és  rátértünk a kék bicikli útra . Hát én  nem szeretnék errefelé biciklizni :)

A 6. ell pont a bányi elágazásnál várt ,ittunk egy keveset igazából semmit nem kívántam,,valami már nem stimmelt nálam , vártam a célt nagyon,és a babgulyást,igazából arra tartogattam a gyomromat .A  Szúnyogok,és böglyök után ,még a kék + is  szívta a vérünket felfelé , csupa víz volt minden ,de már nem esett.

Lefelé volt anéhány dzsungelharcunk egy fiatalosban,aztán végre kiértünk az erdõbõl Füzérkajatára. Itt sem ettem semmit ,csak ittam .Megyünk tovább a k+ on pár kili csak Pusztafalu ,de nekem soha nem akar eljönni. Kiértünk a gyönyörû  napraforgó mezõre ,kicsit már ment le a nap is és látni lehetett a füzéri várat. Közel már a cél,de mégis olyan lassan haladok.Muszály volt elõkotornom,valamit az övtáskámból,mert alig volt erõm futni . A térdeimet nagyon éreztem már. A sóderos úton Pusztafalu felé ,találhattam ki,hogy nekem ennyi elég volt,én az eslõ szakaszomat lefutottam ,nem fogok tovább menni. Azt gondoltam ,hogy majd  Böki is helyesel,de jól kiosztott a nyomorult :)

Füzéren  már várt minket Steve ,már csak 1 kili és bent vagyunk,szerencsére lejt az út ,futottunk  ahogy tudtunk .  Alig vártam,hogy beérjünk,és leüljek  átadtam az itinert ,és mondtam,hogy lehet én már nem megyek tovább,nem kell a 2 . szakasz leírás. Bementünk a népkonyhára,és vártam a levesre ,sajna már csak híg bableves volt,de az is jó lett volna ha lett volna étvágyam,kb 2 -3 falat után felfordult a gyomrom ,és hányingerem lett.  Na itt omlottam össze végleg .Hírtelen semmi nem volt jó,  mindenem sajogni kezdett,mikor levettem a térdvédõt ,és megláttam,hogy mindkét lábamat kidörzsölte a tépõzár ,ettõl mégjobban vérszemet kaptam a feladásra .  Tele voltam csípéssel ,és mindenkinek mutogattam, a szétázott talpamat ,és hogy milyen a lábam szára ,de senki nem sajnált :P

 Pedig én tényleg nagyon felakartam adni . Ekkor jött bemutatkozni Judit ,és Ildi .Szegény csapattársaim csak azt látták ,hogy hisztérika vagyok a kettesen ,és inkább nem mutatkoztak be,csak mondták,hogy õk a csapattársaim .  kb fél órát ücsörögtem így feltett lábakkal,mikor aztán mondtam Bökinek,hogy hánynom kell .Akkor mennnyé ki vazze ,ne itt hánnyál kb ez volt a válasz . De szerencsére nem hánytam ,csak az inger volt meg. Aztán mondtam,hogy  menjünk én lefürdök . A lányok is mondták,hogy ne engedjenek fürdeni ,mert akkor már nem megyek tovább tényleg, Nem is akarok cillagaim :) Elsétáltunk a szállásra ,úgy szédelegtem mint az õszi légy . Gabi is pont ekkor tud hívni,majdnem sírtam neki a telefonba ,de õ is csak azt mondta,hogy én akartam .

  A szálláson mindennel kínáltak a fiúk,de semmi nem kellett,csak feküdtem a konyha rongyszõnyegén,és vagy 10 x elmondtam ,hogy nem akarok a  Tolvaj -hegyre menni  .  Aztán fogtam magam ,és  lezuhanyoztam ,ültem a zuhanytálcába térdepelve  ,és tolvajhegyeztem . .Verettem az arcomra a vizet, a combfeszítõm szépen megnyúlt.Krisztának kikiabáltam,hogy hozza be a ruhámat. Segített felvenni a futócuccomat újra, utána még ültem a lépcsõn egy jó ideig,Steve kásáját megkívántam,de pár falat után már az sem kellett.  Mondtam Stevének kicsit gyúrja át a lábamat,de ettõl meg olyan hidegrázásom lett,hogy szinte ugráltam az ágyon,Steve betakart néhány szivacspárnával,de simán lepattogtak rólam :)Aztán egyszer csak feláltunk ,és elindultunk.Másfél óra kellett.  Elkértük a 2.szakasz itinerét,és elindultunk az éjszakába ,fel a fekete pályára .



Az itinerem Böki kezelte végig, rafinált volt a bitangja, Félt biztos hogy feladom  valahol . De már eszembe sem volt ilyen gondolat.érdekes ,de nagyon hamar észhez tértem ,jött vissza az erõm,volt kedvem az egészhez,és mondtam,is ,hogy tök jó hogy itt vagyunk,mert külömben most nem hallanánk a vaddisznó csörtetést . Rengetegen lehettek,szinte beleremegett  az erdõ csendje . A kék kockán kiértünk Pusztafalura ,és a Z +on emelkedtünk a Tilalmas felé . A hold hatalmas izzó korongja beragyogta ezt a fekete bársonyt. Milyen jó,hogy itt vagyunk ,kár  lett volna kihagyni ezt a látványt.  Elértünk az 1 ell pontra,és megkezdtük az emelkedést a Tolvaj-hegyre . Elõször ledöbbentem mikor Böki mondta,hogy ez a Tolvaj-hegy ,ugye õ olvas itinert nálam semmi nincs . alig hiszem el,a téli Lefagysz után.hogy ez uaz a hegy. De hiszen itt rengeteg a calán vazze ,és mintha még magasabb is lenne . Igaz így 65 körül már minden magas lesz . Szépen jönnek is a határkövek, XVII/29 el kezdünk és szinte mindegyiken megpihenünk. Négykézláb megyünk tényleg karmolom a a fõldet ,csúszik a lábunk is . Böki elõl húzza magát izomból ,én próbálok minden kis gyökérbe kapaszkodni,de  itt bakker semmi nincs rögzítve a fõdhöz ,mert minden a kezembe marad :) Látszik,hogy mások is kapaszkodtak,mert a páfrányok és a csalánok is megvannak tépázva. Böki talál 2 klassz botot,azzal tolja magát,nyirm nekem is kell , és talál is a bátor fasza gyerek egy hasonló klassz botot,igaz nehéz mint a  sár ,de a célnak megfelel.  Vissza nézünk ,és egy lámpafény jön elég jó tempót felfelé ,mondom is neki, mármint nem a lámpafénynek,hogy le a kalappal,de megvigasztal,hogy õ most kezdte a túrát.

Böki szerint itt kva jó lehetett járõrözni anno .Szinte látom is magam elõtt amint , fel alá posztonak a katonák . Felértünk az Északi zöldre a Fekete pályára .   a botoktól hamar megszabadulunk,mert dög nehezek voltak  ,pedig lefelé sem lenne rossz a támasztás,mert a kövek itt sincsenek rögzítve,úgy vágódik a bokánhoz,hogy szinte koppan a csonton .De ez még mind semmi ,a vaskos száraz  faágakra lehetetlen nem rálépni ,szinte vetve van vele az erdõ ,és ha valaki olyan ügyes, hogy úgy törik ketté akkor még a fejéig is felrepülhet,és jól fülön vágja mint engem . Bökivel keveset beszélgettünk,egyrészt folyamatosan káromkodtunk ,másrészt meg kellett a drága  levegõ másra. Most a "kis Dunakanyaron " elég jó áttudtuk menni  ,sok víz volt benne,de volt egy jó kis sziget amin átléptünk .

Mentünk mentünk mendegéltünk ,szó szerint árkon bokron kötengeren át .Míg egyszer a lámpa fényem megakad egy piros jelzésen Satufék be ,vazze Böki lejöttünk az É zõdrõl,hogy lehet ez ? Megmondom úgy hogy ez is szalagozva volt ,csak ez talán a 3.szakaszé. . Lényeg a lényeg,hogy mehettünk felfelé,ejj de mérges voltam . mondtam Bökinek olvassa hangosan azt a nyomorult itinert ,mennünk kell még nagyon sokat az É zöldön .Majd csak a Szurok-hegy  után jöhetünk le.  Ez után a  kis tévedés után ,újra a fekete pályán rongáltuk magunkat.  Olykor szûk  sziklák közt préseltük át magunkat ,azzal már nem is foglakoztunk ,hogy a csalán a hónaljunkat csípi. Pihenni keveset tudtunk,rengeteg szúnyog volt ,és rajtam ujjatlan top volt térgatyával.Bökin is uez,csak ru polóval. Így jól tartottuk ezen az éjszakán az erdõ vérszívóit . Követtük a Zöldet továbbra is a szalagok szépen világítottak ,jó volt megerõsítésnek,még akkor is ha tudtuk,hogy a Z sávot követjük .  A Nagy- Milicet is elhagytuk ,már órák óta gyalogoltunk ,a kövek közt,mikor egy szép már már "rét "szerû gericen elénk tárul valami meseszép kilátás. Nem tudom,melyik hegy volt,de talán a Nyerges -hegy lehetett. A hegygericrõl ,és akét oldal két Ország település fényei .Messze talán Sátoraljaújhelyig láttunk,mert az nagyon nagy volt . Ücsörögtünk kicsit a határkövön ,és ezután egy jó meredek hegyoldalba ereszkedtünk lefelé. Elhagytuk a Nagy -Hrabót is XVII/12  A Határkõ számok nagyon nehezen akartak fogyni tudtuk,hogy a XVII/8 as kõig menni kell . Ami a Szurok -hegy !!! *****   Tulajdon képpen Több Szurok-hegy is volt,ugyanis mikor már azt hitte az ember,hogy felért,akkor jött még egy Szurok-hegy ,és még 1 ,és még 1 . A  világító szalagokat most utáltam . Mutattam is bökinek,mikor épp egy határkövön próbáltam oxigénhez jutni ,Böki valami fatuskón  ült,onnak kiabáltunk egymásnak .

Te Bökiiii azt nézd meg ,létezik,hogy ott egy szalag világít ? . Vagy ebben a magasságban már inkább  a mûhold van ?   Ne nézz fel vazze jobb ha nem látjuk.  Igazad van. A tíz körmünkel kapartuk fel magunkat ,talán durvább volt a Tolvaj-hegynél is ,

 ,de igazából akkor sikoltottam fel ,mikor megnéztem az órámat,5:30 órája jövünk,és még csak  19 kilinél tartunk . A fekete pályás Északi zöldet ekkor hagytuk el.  Már a Sárga háromszögön kínlódtunk lefelé,mert itt is csak a kövek ,és a faágak közt tudtunk haladni. Végre Hálaisten tetõre értünk, ell pont tábortûz,kis patak nagy patak, kövek csalán bozót ,keresés a sárga jelzést,útvesztõ ,nem arra Böki , ere itt a sárga?  arra van sárga ? nincs.... akkor erre menjünk,vadak neszezése, baglyok huhogása ,világító szemek ,ivás ,és mosakodás egy  hideg vizû patakban .  Partoldalra lemenni ,partoldalon feljönni.Kéked határa Országút.Korom sötét,nem jólesõ aszfalt,jobbra letérés az ismeretlenbe,a végtelenbe ,és még annál is tovább.  Ez a sárga nagyon durva volt ,a csalán magasabb volt mint én. Böki elõttem ment ,de úgy borult be utána a növényzet ,hogy alig láttam . Néhány vizes csalán pofán is  vágott . Út sem volt csak egyszerûen erre kellett menni és kész.

 Aztán egyszer csak vége lett,és már az aszfalton ballagtunk. Volt egy frissító pont Kékeden ,ettünk májkrémes kenyeret,Böki lekvárosat,és elindultunk a csodálatos dinnyeföld felé :) A Dinnye vagy tök ,vagyis tök mindegy milyen fõd ,fény volt az éjszakában:)

Mert már virradni kezdett.Ha esetleg kipihentük volna az É zõdet,akkor itt megkaptuk megint a jó kis szivatást. A sáros agyagcipõbe mint a birodalmi lépegetõk úgy mentünk felfele a kilós sárcsimbókokkal . A tök indákba bele bele akadt a lábunk,és néhány testesebb darabba belerúgtunk. Még lámpával mentünk,de tiszta kínlódás volt,Aztán volt egy  kóró ösvény ahol természetesen  vállig ért a gaz,oda bementünk,és ez a vastag szárú  gaz elég jól letisztította a cipõnket,cserébe viszont jól elázott a lábunk . Az õzeket Pányok után láttuk , közel a házakhoz egy réten ,valahol itt kapcsoltuk le a lámpát. Igen az õzeket  már világosban láttuk .Meneteltünk a dülõn felfelé a  csupa szétázott cipõben  . Aztán a Z+ hosszú lefeléje a mély vízmosásban,ahol egy döglött borz illatát mélyen letüdõzve  felrázott az álomból :)   A nyomorult beleesett ,és  nem tudott kimászni belõle,illata még sokáig elkisért minket.Böki  szerint azért éreztük ilyen sokáig ,mert hozza a víz a  szagot :) Ha valaki azt gondolja,hogy Telkibánya megváltás volt,hát nem ,Ekkora falu nem létezik :) Csak megy az ember ,és megy és lát maga elõtt egy másik embert végre ,De szegénynek  tele van a lába vizhólyaggal,és segít rajta egy ragtapasszal,de kiderül ,hogy akkora ragtapasz nem létezik.

Aztán megyünk csak megyünk felfelé,és már nem tudjuk,hol hagytuk el a falut ,mert azt irja az itiner,ha elhagytad a falut,de már egy kilit is elmentünk ,vissza jövünk megint megyünk elõre.Aztán meglesz a szalag,és rátérünk a pirosra ami nagyon hosszú,és nagyon köves,és megállunk egy ragtapaszt feltenni. A lábam annyira össze fonnyadt,hogy egy  aggastyánnak sima bõre van ehez képest . Felteszek egy vízhólyag tapaszt a semmire ,mert vízhólyagom ugyan nincs ,viszont pihenni jóóó :) Böki addig vár õ is pihen ,az õ lába is fonnyadt,de az engem nem érdekel :P    Az én talpam sajog,ennyit életemben nem gyalogoltam,aztán még Hollóháza elõtt kapunk egy jó kis kõtengert ,és kiérünk a fõútra végre.Ellenörzõ pont ismét,és innen már négykézláb is beérek .

Az erdõbõl kiérve megpillantjuk a  Füzéri várat ,délelõtt fél tíz körül van ,süt a nap meleg van ,egy új nap,egy új szakasz  kezdõdött ismét . De nekünk már nem kell tovább menni , ennyi volt vége beértünk 22 óra 57 el .Bár elég nehezen ,de megcsináltam talán életem legnehezebb 106 kilijét közel 4500 szintel ,és számomra eddig ismeretlen feladási kényszerrel.

 Ebbõl is látszik,hogy a   zempléni kalandpark , nem játszótér cillagaim :)

 
 
LestatTúra éve: 20102010.08.12 21:46:43
megnéz Lestat összes beszámolója

 


Kazinczy 100 - Tövisek és virágok - avagy életem elsõ feladott teljesítménytúrája



Igazából Kékdroid tavalyi beszámolóját is bemásolhatnám ide, mert idén én jártam úgy,mint Õk, s bár elolvastam az irományukat többször is, a tanulságot sajnos nem szûrtem le belõle.



Nemigazán volt betervezve elõre ez a túra, egyrészt, mert nekem nagyon messze van, másrészt nekem túl hosszú (eddig az Árva Vince 70 volt a leghosszabb túrám), valamint még soha nem jártam a Zemplénben, a szint-terepviszonyokról sincs semmi fogalmam. Mindezek ellenére hirtelen ötlettõl vezérelve mégis elhatároztam, hogy elmegyek a túrára, ráadásul vinatti fuvart is ajánlott, így az út is meg volt oldva.



Péntek este mentünk le Füzérre, a mûvelõdési házban éjszakáztunk, majd reggel 7:10-kor rajtoltunk. Az már az elsõ métereken nyilvánvalóvá vált, hogy vinatti sokkal nagyobb tempóban halad, így hamar megegyeztünk, hogy nem hátráltatjuk egymást, különválunk. Az elsõ részen elég sunyin emelkedett az út, szemmel szinte alig észrevehetõ, de sokat kivett belõlem így az elején, pedig nem is haladtam túl gyorsan. Mivel a meteorológia esõt jósolt a hétvégére bepakoltam a zsákba a hosszúruhámat, amitõl igen nehéz lett a zsákom és már az elején baromira fájt a vállam, nem tudtam mi fog ebbõl kisülni a végére, késõbb a kulacsot kézben vittem, így kicsit könnyebb lett a zsák. A szalagokkal szinte az egész nap folyamán problémáim voltak, valahogy mindig olyan helyre voltak rakva, ahol nem láttam õket a keresztezõdésbõl, csak több-kevesebb bóklászás után. Az elsõ pontig félúton kb. volt az elsõ ilyen, kiértem egy elágazásba, nézem sehol semmi, elindultam élesen jobbra, majd mikor nem volt a kanyar után se jelzés, valamint egy másik túrázó zajait hallottam a másik irány felé visszamentem, s picit beljebb meg is lett a szalag és a jelzés, de a keresztezõdébõl nem nagyon lehetett észrevenni, mert pont az árnyékban volt. Az elsõ pont elõtti éles balra kanyarnál szerencsém volt, néhányan jöttek vissza szembõl, tudták, hogy valahol itt van a letérés, s pár méterre ki is szúrtam a szalagokat(magamtól nem hiszem, hogy észrevettem volna). A ponton gyors pecsét, viszonylag jó idõben is voltam, indultam tovább. Most már azért figyelmesebben nézegettem az itinert, s már vártam a következõ éles jobbost, így azt nem vétettem el, ellenben az elõttem haladó két túratárssal, de még idõben szóltam nekik. Itt egy nem túl meredek, de elég komoly emelkedõ várt ránk, ráadásul elég rossz volt a terep. Kiértünk egy rétre, néhány méterrel itt is elvétettem az ösvényt, viszont megláttam a szalagot a rét másik szélén, így átmászva csalánon, töviseken, virágokon újra a jó úton voltam. Ismét egy rét, majd ezután be az erdõbe egy négyes elágazáshoz. Itt az itiner szerint a P-on haladunk Velka Márovkáig, s mivel balra nem láttam semmi jelet, jobbra viszont szépen felfestett jelzések voltak, elindultam arra, annak ellenére, hogy nem voltak szalagok, de gondoltam biztos a jól kijelzett útra nem raktak plusz szalagot. A következõ elágazásnál megnyugodtam, ugyanis az itinerben lévõ jobbra fordulás megvan, szép aszfaltút, jó jelzésekkel. Ezután sokáig mentem az aszfalton, majd elértem egy kisebb tisztást egy magányos kis házikóval, gondoltam már elértem a leágazáshoz Szaláncra. Azonban mikor megnéztem az útjelzõ táblát nagyot kellett csalódnom: Szalánc 3 órányira volt a másik irányba!!! Gyorsan elõvettem a térképet, hátha félreértelmeztem a táblát, de a térkép alapján világossá vált, hogy balra kellett volna a piroson menni. Nézegettem egy kicsit a térképet, hátha sikerül elkerülnöm a visszamenetelt, de nem nagyon volt rövidebb út Szaláncra(ráadásul a falu már rajta se volt a térképen), ha továbbmegyek az úton, akkor másfél óra múlva az Izra-tónál vagyok, de akkor meg kihagyom a túra felét, így maradt a visszagyaloglás. Alig mentem pár métert jött szembe egy túrázó pár, elmondtam mi a helyzet, megmutattam a táblát, majd hárman indultunk visszafele. Útközben még egy hölgyet szedtünk össze aki erre jött, majd hárman úgy döntöttek inkább átvágnak, én inkább maradtam a biztos úton. Még a keresztezõdés elõtt Vaddinoék jöttek szembe, nekik is mondtam, hogy rossz felé jönnek, szerencsére nekik pár perc kiesés volt csak, nekem körülbelül 2 óra és +6 km. A keresztezõdéhez visszatérve megvizsgáltam a táblát, tényleg a másik irányba jelezte Szaláncot, a jelzés tényleg volt arra is, de csak egy régi, kopott jelzés, a felújított jel a szalaggal egyetemben csak bent az árnyékban, ami a keresztezõdébõl nem látható. Rövidesen meglett az igazi Velka Márovka és az igazi aszfalt, amin nagyon-nagyon sokáig kellett menni. Egy ideig még láttam Vaddinoék hátát, majd eltûntek elõttem, így sokáig magányosan voltam kénytelen haladni a hosszú aszfalton, ez nem nagyon tett jót tempót tekintve sem, valamint fejben sem. Amúgy is eléggé nehéz lett volna tartani a szintidõt, ezzel a kétórás kitérõvel egyáltalán nem biztos, hogy sikerül idõben beérni. Aztán végre beértem Szaláncra, akikkel eltévedtem õk is ott ültek, nem értek be sokkal elõbb az alternatív útvonalon sem. Itt megkóstoltam a pontõr unszolására a híres Kofolát, nekem nemigen ízlett, de legalább hideg volt és szénsavas. Kis pihenõ után pont délben indultam fel a várhoz, a leírás és a szalagozás számomra itt sem volt túl egyértelmû, de nagy odafigyeléssel nem volt probléma a feljutással. A várnál csak egy gyorsat pecsételtem, pedig jó lett volna megnézni a várat és a kilátást, de szorított az idõ. Azzal a túratárssal indultunk el lefele, aki a barátnõjével jött szembe a piroson, késõbb kiderült, hogy külön vannak, csak a rajtban találkoztak. Mielõtt leértünk a faluba megint keresgélnünk kellett, hogy merre kell menni, ott bóklásztunk összevissza, miután megtaláltuk a szalagot, kiderült egyenesen kellett továbbmenni, de úgylátszik valami fotoszintetizáló szalagokat rakhattak ki, mert csak mikor visszafele jöttünk vettük észre. Együtt mentünk egészen Kalsáig, itt jó volt az út, viszonylag egyenes is, de valamiért nem nagyon mentünk jó tempót, máig nem értem miért, pedig mentünk ahogy tudtunk. Itt pihentünk egy kicsit, ettem egy fél kolbászt, mert már kezdtem eléhezni, kaptunk vizet, majd megkezdtük a hosszú-hosszú emelkedést, elõször aszfalton, majd betértünk egy nemlétezõ ösvényre (szerencsére itt legalább volt jelzés meg szalag), majd kiértünk egy kimosott sáros földútra, utána egy balossal(amit szintén nemigazán lehetett észrevenni) egy erdei úton értünk fel. Innen már csak lefele kellett menni az Izra-tóhoz. Útitársam lemaradt felfele, én nem voltam olyan állapotban, hogy megvárjam, viszont utolértem a társát Helgát, így vele indultam lefele. Érdekes módon ott, ahol mindenki eltévedt mi simán megtaláltuk a szalagot, bár út ott sem volt, fától-fáig mentünk, végül megérkeztünk a tóhoz. Itt egy rögtönzött fürdéssel kezdtem, nagyon jó volt a víz, lehûtött, s feltöltött energiával, mire megettem a zsíros kenyeret le is száradtam, s folytathattam tovább a túrát. Mikor nekiindultam, mintha kicseréltek volna, újult erõvel vágtam neki az északi zöldnek, elõtte viszont a K-en mentünk, ami egy-két elágazásba nem nagyon volt se felfestve, se kiszalagozva, úgy találomra indultam el az egyik irányba - szerencsére most jófele. A Bodnár-forrásnál feltöltöttem a kulacsomat vízzel, ami jó hideg volt, s az is maradt egész sokáig (az íze viszont elég pocsék volt). Ezután megérkezett a hírhedt északi zöld, itt próbáltam kicsit tempósabban haladni, de az árokátkelések kissé akadályoztak ebben, fõleg az utolsók elég sárosak voltak, négykézláb is alig sikerült felmászni. Mikor már jó ideje haladtam a határkövek mentén elérkezett a Hársas-hegy, hát én eddig elképzelni nem tudtam ilyen hosszú és ilyen meredek emelkedõt. Szép komótosan nekivágtam, az aljáról belátható szakaszt egy szuszra megcsináltam, ekkor nézem, hogy még ennyi van hátra. Na ezt már több kisebb pihenõvel, de sikerült felmenni, itt kifújom magam és ahogy nézek felfele még mindig van hátra egy csomó. Láttam egy kis erdõs részt, gondoltam annak már a csúcsnak kell lennie, mert annál feljebb már csak a mennyország van, itt már csak kõtõl-kõig, folyton leülve tudtam menni ráadásul még ez sem a csúcs volt, még csak a 3/4-énél voltam. Ekkor már két határkõ között is meg kellett állnom, de lassan kezdett kirajzolódni valami pontszerûség, mintha egy embert láttam volna, s mellette pedig egy katonát véltem felismerni, egy picit meg is ijedtem, hogy ez mi, egyik pontõr eltévedt a Kitörésen vagy akivel nem végzett a hegy azt elintézik a katonák, ám ahogy közelebb értem láttam, hogy csak a pontõr akasztotta fel a ruháit a faágakra, azt néztem katonának. Megkaptam a pecsétet, kifújtam magam, majd elindultam lefele. Azt hittem lefele majd picit belehúzok, ám olyan köves talaj volt, hogy még lassabban mentem, mint felfele, nehogy kitörjem a lábam a köveken. Leértem Dávid-ortáshoz, megkaptam a pecsétet, ekkor már 18:10 volt, nagyon le voltam maradva, itt fordult meg a fejemben a kiszállás gondolata elõször. A K háromszög-ön kellett felmenni a Bába-hegyre, elõtte viszont tettem kis pihenõt a Fövenyes-kútnál, aminek nagyon finom hideg vize volt. Ezután megint jött egy kis meredek szakasz, amivel átvágtuk az út kanyarját, aztán szerencsére nem volt komolyabb emelkedõ, szép szerpentinesen ment föl a jel a Bába-hegyre. Már biztos voltam, hogy csak Füzérig megyek, de az is megfordult a fejemben, hogy kihagyom a Vaskaput és Pusztafaluról besétálok a célba, kezdett megfájdulni a combom, s éreztem nemsokára a vádlim is követi, valamint nagyon el voltam fáradva. Aztán a hegyrõl le még jobban megfájdultak az elõbb említett részei a lábamnak, ráadásul többször is elvesztettem a jelet, keresgélnem kellett, a szalag itt is olyan helyen volt, amit nem vettem észre. A Pusztafalu elõtti mezõn az egyenes úton is többször le kellett ülnöm, mert a fáradtság miatt nem bírtam menni. Pusztafalura már úgy érkeztem meg frissítõpontra, hogy kiszállok. Valószínûleg szép lassan fel tudtam volna totyogni a vaskapui ponthoz, de nem láttam értelmét még tovább gyilkolni magam, a 100 úgyse sikerül, az 50 teljesítése nem nagyon érdekelt, ráadásul annak is hússzor kicsúsztam a szintidejébõl, inkább átvágtam a Knégyzet-en, ami becsatlakozott a kékbe, így a túra végét még teljesítettem, csak a vaskapui kitérõt vágtam le. Itt találkoztam a helyi vadászokkal, akik elkezdtek nekem hõbörögni, hogy mi az hogy itt éjjel túráznak, õk itt vadászni akarnak, nekik senki nem szólt errõl. Mondtam, ebben nem én vagyok az illetékes, de az úriember úgylátszik a sok lövöldözéstõl picit nagyot hallott, mert mintha meg se hallotta volna a válaszomat, csak lökte a szövegét. Nagysokára különváltak útjaink, olyan sokáig tartott a konzultációnk, hogy ránkesteledett, így elõ kellett venni a lámpát. Kis emelkedõ után meglett a K, ezen indultam tovább, itt egész jók voltak a szalagok, egészen a Vár-forrásig, ahonnan nem voltak. Állítólag volt aki egy órát kóválygott mire feltalált a várba, nekem csak néhány percig kellett keresgélnem, persze Zemplén térkép nélkül nekem is tovább tartott volna. Fél tízre értem a várba, a pontõr kérdezte, hogy lepecsételje-e a vakapui pontot, én értetlenül néztem rá, hogy miért pecsételje le, ha nem jártam ott. Itt is tartottam egy hosszabb szünetet, már nem volt miért sietnem, közben megérkezett az elsõ(?) 200-as. A pontõr hosszasan próbált meggyõzni minket, hogy ne az itinerben szereplõ úton menjünk, hanem egy másikon ami rövidebb és könnyebb, ám mindketten az eredeti út mellett döntöttünk. A vár alatt a jelzett ösvényt csak jókora szerencsével sikerült megtalálnom, bóklásztam ott mindenfele, aztán belebotlottam egy ösvénybe, így már sínen voltam Füzérre. 22:10-kor értem be a célba, mondtam, hogy kiszállok, nem megyek tovább. Már kezdték volna írni az oklevelet, de mondtam, hogy hiányzik egy pecsét, így nem jár díjazás. Megkaptam a pólót, ami benne volt a nevezési díjban, és még elkértem az utolsó rész itinerét is, jó lesz felkészülni jövõre. Ettem egy tányér krumplilevest, aztán még kicsit beszélgettem az ottlévõkkel, néztük a beérkezõket/áthaladókat, majd átvonultam a kultúrházba pihenni. Másnap reggel vinatti átfuvaroztatta magát, s átvitt a Kovács-villába, ahol még idõztünk egy darabig, végül délben indultunk el hazafelé.



A feladás és minden egyéb ellenére semmi rossz emlék nem maradt a túráról, abszolút pozitív élményekkel jöttem haza, nagyon szép helyeken jártam (fõleg az az út a P-on, amerre eltévedtünk az volt a legszebb a túra során), kedves embereket ismerhettem meg és sokat tanultam a túrából, úgyhogy már készülök a jövõ évi visszavágóra!

 
 
biborTúra éve: 20102010.08.09 19:42:20
megnéz bibor összes beszámolója

Elõjáték


A leutazás S.újhelyre külön "élmény" volt: leszakadt felsõvezeték miatt este 9 helyett egy "gyors"vonattal éjjel 1 körül érkeztünk meg.Alig maradt idõnk aludni, ami nem túl szerencsés egy ilyen menet elõtt.


I. Széphalom


Reggel a szervezõk átvisznek minket Széphalomra. Megnézem a múzeumot, a megemlékezés késik,majd a polgármester a Caminót említi és az út spirituális vonatkozásait, erre felkapom a fejem. 10 percet csúszva mi is elindulunk a magunk zarándokútjára, a Zemplénbe. Hegyek magasodnak körülöttünk elõrevetítve milyen sors vár ránk a következõ 2 napon.

Szalagok,az északi zöld bemutatkozik most még szép arcát mutatva. Rudabányácskáig széthúzódik a nem túl népes mezõny, majd a temetõ után ismerkedni kezdek a Zemplén hegyeivel: a Magas- hegyre részben a sífelvonó alatt emberes emelkedõ vezet. A ponton Joeyline ír egy idõt: 11:27. Több mint egy és negyed óra kellett az elsõ bõ 7 km-hez és 400 szinthez. Innen pont olyan lejtõ vezet lefelé amit ki nem állhatok: meredek, kavicsos, seggreesnivaló. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy vége van és balra térünk egy szurdokszerû mélyúton. A mûutat megkoccanjuk Rushboy-jal a Zsólyomka -völgyig. A Szár-hegyre szerpentinezünk fel, minden fordulónál emlékkõ, rajta városok neveivel, oldalt gyönyörû kilátással. A Trianon-emlékmûnél újabb pecsét és megerõsítés a pontõröktõl, miszerint tényleg mennydörgést hallottunk.A kápolna mellett ismét meredek lejtõ kezdõdik, az elesésrõl beszélek ám nincs idõm végigmondani a mondatot: "ám az ilyen köveken.." zutty, ennyit errõl.. :) Kis bozótharc, majd a lépcsõkön leérünk a Kovács- villába S.újhelyre ahol a szállásunk is volt. Itt pizza, víztöltés és természetesen felfelé indulunk tovább a Nagy- nyugodó nyereghez. A Vörös- nyeregig még emelkedünk és kezd összeállni a spontán csapat: Rushboy, lépéshiba, Tinca, Czimbály, én. A lefeléket koccanva, ami nagyon jól ellazítja a lábam partokon megfáradt izmait. Aszfaltra érünk, e.p. és víz aztán nyíltabb részeken át jutunk a Fekete- hegyi kilátóba. Melegem van, pecsét után usgyi le. Mikóházáig elõrehúzok nagyon jól futható terep következik, amit néhol kidõlt fák törnek meg. A padoknál víz, banán,keksz, egyéb finomságok várnak ránk.Alsóregmecig az országút betonját koptatjuk majd a Kazinczy kopjafák mellett újabb frissítõ és ellenõrzõ ponton találjuk magunkat.Utána pedig valami tehénszagú, bokáig vizes területen ahol nem akarom megtudni miben gázolunk. Felsõregmecig megint aszfalt, útközben kapunk egy doboz sört ami a faluig el is fogy. Felsõregmec nem tûnik túl barátságos helynek, cigánycsaládok csüngnek a lépcsõkön és néznek minket mint a Mónika-showt. Gazosabb, ember alig járta helyeken fedezzük fel az Õsrög- tanösvény néhány jelét, majd az északi zöld visszatér, megismerkedek a határkövekkel, és kapunk pár csepp esõt. Fel- le és a K+-en érünk el vaddinóék pontjára. Pusztafalu után meglátom a lemenõ napban fürdõ füzéri várat. Igazán szép, ahogy a környék is az. A plébániára 19:58-kor érünk, egész jó tempóban letudva az elsõ etapot. Híg bableves pizzával, majd lefürdök és a melegvíz csodásan felfrissít.


II. Tilalmas


A fiúkkal indulok neki az éjszakának, tartva attól , hogy lemaradok hiszen elég szintes rész jön õk pedig velem ellentétben fellibegnek a partokon:) Hûvösnek tûnik a levegõ- egészen az elsõ buckáig. Pusztafalu után befordulunk az erdõbe és várom az oly sokat emlegetett rémhírû Tolvaj- hegyet. Elõtte még pont, majd elindulunk fel. Szerencsém, hogy sötét van nem látom mi van elõttem, csak érzem hogy nem haladok. Meredek kavicsok között kiköpöm a tüdõm párszor, majd rájövök sokkal könnyebb úgy haladni ha lehajolva kézzel is besegítek. Csurog rólam a víz, gyökkettõvel megyek, felnézek, bandrás61 felettem akár csillag is lehetne olyan magasan jár. Fény: András egy határkövön ül. Hát vége az emelkedõnek? A Tolvaj- hegy porig alázott, rájövök mennyire gyenge vagyok. A hegy csúcsán gyerekcsapatba ütközünk: a vezetõjüknél térkép sincs és eltévedtek, Pusztafaluba akarnak lejutni.. összezavarnak minket és eltévesszük a szalagozást, András gps-e segítségével akadunk rá a helyes útra. Jön az északi zöld, jobbra- balra települések fényei tolakodnak az éj sötétjébe, itt Szlovákia, ott Magyarország, kezdem elveszteni az érzékelést, hogy éppen felfelé vagy lefelé megyek, olyan mindegy a Tolvaj- hegy után ami viszonyítási ponttá válik: ami nem annyira meredek, az nem számít emelkedõnek. K. Koppány frissen elhúz mellettünk majd András kicsit lemarad és utolérek valakit akirõl meglepetten látom, hogy Rushboyom az:) Nagy- Milicen ismét összeáll a csapat:banrás61, Czimbály, Tinca, Rushboy, én. Az északi zöldön megyünk tovább ami jelképe lehetne magyar hazánk sorsának: csúcspontokkal és mély árkokkal tele, gödrökkel, úttalan utakkal, semmibe vezetõ meredekekkel, akadályokkal és burjánzó gazzal ám mindig folytatódik tovább és mikor már a szabadulás reménye felcsillan az eszkárosi mûútnál újabb kemény akadály gördül elénk a Szurok- hegy képében. A Szurok - hegy ami nekem a legnehezebb a hétvége során: elindulok felfelé. Meredek. Sose akar vége lenni csak emelkedik. Végre felérek, egyenes, hol a pont? Óh, még van feljebb. Ismét feljutok valahova, lámpámban fény csillan: csalfa remény csak egy fényvisszaverõs szalag az. Még egy emelkedõ. Kiakadok, sose lesz vége, káromkodok, hol van már? Alig kapok levegõt, nem állhatok meg megyek tovább. Hosszabban egyenes alattam a talaj. Na mi lesz hol a pont? Még egy meredek,felbotorkálok, lezuttyanok a pontõrök mellé és érzem ez a hegy nagy szívás volt. Magamat okolhatom, türelmetlen voltam, túl hamar akartam a csúcsra érni. Bélyegzés, a vizet felszívom mint egy szivacs majd irány a Hálaisten-tetõ. Lefelé a köveken meleget érzek az arcomon: az orrom vérzik, keresek egy zsepit. Kékedig kifújom magam, végre elbúcsúztunk az északi zöld rossz emlékû határköves próbatételeitõl. A Z+-en tök és dinnyeföld szélén megyünk Pányokig ahol újabb e.p. -on frissülhetünk. Tovább a Z+-en embermagas fûben ami a harmattól vizes átáztatja a cipõm, ruhám , bõröm, még tán az agyam is.Széthúzódunk, elõremegyek, kicuppanok a fûrésztelepre és Telkibányán keresek egy nyitva tartó kocsmát- boltot ahol vehetnék vmi energiaitalt, vagy kólát mert ásítozok mint a szamár. Ilyen hosszú falut is rég láttam.. nyitva semmi nincs, úgyhogy változatlan álomkórral pecsételtetem lapom a múzeum elõtt. Leveszem a cipõm, kicsavarom a zoknimat amibõl rendesen folyik a sárszinû víz. Lemondóan visszahúzom és nekiindulok Hollóháza meghódításának. Egy darabig óvatosan emelkedik az út, Tinca elhúz, elõttem valahol bandrás61 botjait hallom én pedig legszívesebben lefeküdnék a földre aludni egyet. Ugyanaz a szekérút ereszkedik végtelen csíkban a szálerdõben. Szép lenne, de most nem tudom élvezni a természetet. Nagy sokára utolérem Andrást, kibukkanunk a település szélére, majd bemegyünk egy boltba ami nem túl nagy választékkal bír de legalább nyitva tart és van benne másfélliteres energiaital. Lehúzok vagy fél litert a pontig, aztán ledõlök aludni a padra. Mondom a srácnak majd ébresszen fel ha legközelebb jön erre valaki. Épphogy elszunyókálok, Czimbály- Rushboy érkezik. Velük indulok tovább kómásan. Sokáig aszfalton megyünk majd az erdõben tekergünk és egyre nyûgösebben elérjük végre Füzért.  Reggel 8:47-kor a plébánián másodszor. Eszek valamit, kérem Danit, hogy továbbindulás elõtt hagy aludjak legalább 1 v 2 órát. Nem enged az elhatározásából, hogy majd a 3. szakasz után úgyhogy búcsút intek neki és eldõlök mint a zsák fent. Csütörtökön csak másfél órát aludtam meló miatt, pénteken is csak pár órát mivel a vonat késett, igazán kijár már a pihenés. Kb. 3 perc alatt mély álomba zuhanok.Félálomból rémlik , hogy mintha Tarsonyi Laci mondana valamit majd 12 óra után pár perccel kinyújtózkodok és lemegyek.Azóta senki nem érkezett a 200asok közül.. Egyedül nem akarok nekivágni az ismeretlen szlovák résznek, mert bár ki van szalagozva mégis sok helyen eltévedõs. Márpedig azt nem akarok, semmi kedvem szlovákiában ténferegni az utat keresve egyedül éjszaka. Majd jön Tamási Géza és Attila. Kérdezem õket, akkor majd velük megyek tovább. Összecsapom magam,a cipõm amit a napra tettem majdnem megszáradt, hurrá, várom hogy induljunk, de persze õk is pihennek az éjszaki szakasz után.


III. Szalánc


A plébániáról 14:09-kor indulunk. Tûz a nap melege a szikkadt túrázókra.. A Hideg-kútnál hûsölünk kicsit, majd Bodó-rétnél végre erdõbe fordulunk.Attila szegény le- lemaradozva követ minket, majd szekérúton megyünk az északi zöldig,ahol Kékdroidék õrködnek töretlenül. 15:35, a 6,7 km-t majd másfél óra alatt tettük meg. Számolok, még van több mint 100 km-hez és 3000 szinthez szûk 25 és fél órám. Ezzel a tempóval esély sincs szintidõn belül beérni, egyedül pedig tuti eltévedek és akkor is nyomni kéne a végét majd. S hogy 200 km-en teljesítõ legyek? Jól hangzik, de nem érzek motivációt. Nincs ami azt mondja: mutasd meg mit tudsz bébi! Csak kényelmesen, ez a hétvége a 2 hetes szabadság kezdete, a lazulásról szóljon! - na ez viszont van. Így bár fizikailag teljesen jól vagyok, mégis úgy döntök kihagyom a 3. részt. Maradok Droidékkal, találkozok Boszi72vel aki szegény a váltót futja és nagyon elkavart; majd a Panoráma büfében rövid megálló, aztán visszasétálunk a plébániához. Így a Szaláncból csak egy bõ 13 km-es séta lett az elsõ pontig oda- vissza. Nem érzem magam csalódottnak. Üldögélek, beszélgetek, majd felmegyek alukálni még.Az utolsó 50-esre mindenképp akarok menni, Nina szól éjjel, hogy õk most indulnak, kedves tõle de inkább megvárom Rushboy-ékat aki Remóval elég fáradtan érkezik meg. Szegénykémnek csupa hólyag a lába.. ledõlünk aludni és hajnalban dorombolásra ébredek. Mi a fene? Egy kiscica dörzsölõdik hozzánk:) Nem hagy minket aludni, de tündéri aranyos volt:)


IV. Nyugodó


Összekapom magam, reggelizek pár falatot és 5:32-kor elrajtolunk Rushboy-jal a plébániáról az utolsó menetre. Mivel volt idõm bõven pihengetni az elsõ 100 km után, frissen indulok neki hiszen ez csak 46 km alig több mint 1000 szinttel és nem fáj semmim, nincs vízhólyagom, izomlázam, az élet szép:) Szegény Danin viszont látszik már a megtett bõ 150 km;örülök neki, hogy mellette lehetek a végén és nyugodt lehetek, hogy jól van és bírja még a kilométereket:) A kék kivezet minket egy harmatos mezõre majd a patakon átkelve Füzérkomlósra. Egy bögöly végigkísér az úton, azt hiszem S.újhelyig körülöttem fog zsongani. Valahol megunja a döngést és Bózsván nélküle pecsételünk 7:40-kor a sziklák tövében. Enni- inni bõven kapunk majd egy szurdokos rész után megérkezünk Kishutára. A kocsma nincs nyitva, elõtte leülünk a padokon pihizni. Nagyhutáig aszfalt, Judit és Ildi autózik el mellettünk kétszer, bíztatnak minket.Majd W. Gézaék, és Nagyhután népesebb e.p. fogad minket.Remo is befut, õ marad még kicsit, mi pedig a KN emelkedõin felballagunk az Eszkála- rétig. A turistaháznál már nincsenek pontõrök, de a sok kaját és innivalót otthagyták: mintha mézeskalács házikót találtunk volna. Bélyegzünk magunknak, majd eltesszük és levisszük a bélyegzõt, a bólyát és amit tudunk megeszünk: mogyorós csoki, teasüti, sós mogyi, kóla.. de sajnos mindent nem tudunk és fájó szívvel hagyjuk ott a sok finomságot. Remó utolér és elhúz mellettünk,Makkoshotykáig jól futható szekérút visz le ám most nem tudjuk kihasználni. Danira bízom a tempót, nem akarom õt siettetni. Favágások, rövid bozótos, meredek lejtõ: megérkezünk.Remót utolérjük és a fiúk benyomják magukat a kút vize alá, nem hiába, melegszik az idõ. A Meczner- kúriánál Baksa Józsiék õrködnek.  Mellette a kocsmában Dani betölti a jól bevált csodaitálát és tényleg hat: sokkal frissebb lesz utána.A dombokon melegít minket a nap majd erdõben a jól hangzó Ciróka- nyakig emelkedünk, aztán a Tengerszemig. Danit a víz és vérhólyagok itt már eléggé kínozzák, ragasztgatok rá még egy réteget, sajnos mással nem tudok neki segíteni:( Remó már elment, így csak ránk vártak a pontõrök. Lemegyünk a kilátóból hosszabb lejtõvel. Alján frissítõpont ahol én hülye nem töltök vizet. Ennek késõbb lesz jelentõsége..a szalagok bujj-bujj zöldágas bozótosba vezetnek, de ha erre jön a piros hát erre jön.. fenyõfák mellett jutunk fel a pocsolyák nagy birodalmába. Ugrálni és kerülgetni a sok vizet.. sajnálom Danim, fájós lábbal derekasan végigküzdi magát itt is. Õ üdítõ-párti, én sima vizet szoktam útközben inni, úgyhogy csak ezt tudom neki adni a Rákóczi- fánál lévõ bólyánál. Innen már nem lenne messze a cél, ám a következõ 3,5 km-es és 130 m szintes rész a nyakamat rá, hogy hosszabb. Tekergünk fel- le a kis árkokon és buckákon majd nagy sokára kiérünk egy aszfaltra. Nem messze buszmegálló, elszaladok megnézni mégis hol vagyunk: S.újhely, Kácsárd - tetõ. Frissítõpont nincsen, biztos bementek már; pedig itt lett volna a legnagyobb szükségünk folyadék- utánpótlásra. Maradt vagy 3 deci vizem, iszunk és pár kortynyit elteszek "csúcsvíznek". Akkor irány a Nagy- nyugodó. Lassan fogy az emelkedõ, szomjas vagyok, melegem van. Felérve egy szintútra elõször nem merem elbízni magam, hogy a nyeregben vagyunk. Pedig de. A jelzések elágazásánál lehuppanunk a földre. Dani szerint ide kellett volna depóztatni egy rekesz sört. Van benne valami:) Ez volt az utolsó emelkedõ, a cél 1,3 km-re van és maradt egy óránk beérni. Ránézek, jó lenne átérezni milyen itt ülni 200 km után. Büszke vagyok rá, amiért ilyen kitartóan, türelmesen, fájdalmakat elviselve végül megnyugodhat a Nyugodó- nyeregben. Elindulunk lefelé, lábunk alatt szekérút, alattunk házak, kutyaugatás hangja, elõttünk az ismerõs K+, és mellettem legyen bármennyire is nyúzott és fáradt: Dani, akit így is szeretek:) Köves út, vízfolyás, házak és a Kovács- villa. Beérünk, a jelenlévõk tapsolnak és gratulálnak: megérdemli Dani, ez az õ pillanata.

Fürdés, evés- ivás után pedig a hazafelé tartó még hosszabb út vár, s tudom hogy a vége felé ebben a percben is ott magasodnak az imádott Börzsöny hegyei amikben olyan jó lesz tekeregni a következõ napokban.



Elismerésem a szervezõknek amiért hisznek a túrában és rengeteg munkát beleadtak elõtte- utána, és persze azoknak akik bármilyen távon végigmentek!




 

 
 
kekdroidTúra éve: 20102010.08.05 20:59:04
megnéz kekdroid összes beszámolója

Kazinczy – Nyugodó 50


A cím átverés, a következõ pár sor nem csupán a Nyugodó fedõnevû ötven kilométeres éjszakai mókázásról szól, hanem az elõtte a Zemplén hegyei között eltelt néhány óráról is.


Sátoraljaújhely vasútállomás, gyorsvonat érkezik alig tíz perc késéssel Budapestrõl, átszállók sétálnak kényelmesen a Borsod Volán részint modern, de többségében muzeális korú jármûvekbõl álló zempléni flottájához. Ritka kivétel ez a vidék, ahol a tömegközlekedés e két eszközének menetrendjét legalább ennyire összehangolják. Megtaláljuk a füzéri buszt, alig néhányan vagyunk túrázók rajta, egy ifjú putnoki leány élete második százas túrájára készül, próbáljuk egyszerre lelkesíteni és az útvonal várható nehézségeivel ijesztgetni. Kicsit ellentmondásos a helyzet. Pálházán kétszáz fõs gyerekcsoport tódul fel a szóló Ikarusra, Füzérig csínján kell bánni a levegõvétellel. 


Füzér, plébánia: rendezõk fogadnak, Kerek repkény nevének eredetére többen is rákérdeznek, õ az egyetlen a pontõri listán, aki a fedõnevén szerepel. Néhányan arra tippelnek, hogy a Repkény név egy fiút takar, el kell szomorítanom õket. :D Kapunk egy tányérnyi kiváló paprikás krumplit, összeszedjük a pontõri eszköztárat: bója, tintapárna, bélyegzõ. Lebeszélem az igen lelkes lányokat arról, hogy kenyeret is pakoljanak a zsákunkba, kapunk rétest, sósperecet, kekszet, vizet. Ez a frissítõpont készlete, egyedül a víz miatt aggódom, keveslem a tizenkét litert, de többet nem nagyon tudnánk kivinni. Nomád testvére fuvaroz el Bodó-rétre, ezer hála és köszönet ezért, végig gyalog haladva nem érnénk oda pontnyitásra. Elbúcsúzunk, nekivágunk az elõttünk álló bõ másfél kilométeres távnak, amelyet erõs negyven méter szint nehezít, az is lefelé. Bizony. :) Amire kisétálunk a XII.18. határkõhöz, egy dolog bizonyossá válik: a Zemplén este, az alkonyat fényeinél a legszebb. A határkõ környezete kissé megváltozott tavaly óta, fürge sodrású, ám koszos patak rohan a határsávban. Kinézünk egy megfelelõ helyet, amely az útvonalon is van, meg is lehet elõtte állni pihenni és a továbbindulás sem kétértelmû a túrázóknak. Amire felverjük a sátrat és kirakjuk a tájékoztató papírfecniket, besötétedik, várjuk az elsõ érkezõket.


21:20-kor megérkezik alow, nem sokkal késõbb vasssalmos is befut, szó szerint. Eltelik némi idõ, Repkény szolidárisan elalszik, megpróbálom a Gyûrûk Urával múlatni az idõt, de most nem kötnek le a hobbitok mindennapjai. Sebaj, enélkül úgyis túl könnyû lett volna a zsák. Éjfél körül jönnek páran, Remóra emlékszem, világítós ruhában, majd Tinca érkezik, bandrás61-gyel, Bíborral és DJ_Rushboy-jal, ha valaki még volt a társaságban, akkor az õ hangját nem ismerem fel, mert a fejlámpák fényénél inkább hang alapján sikerül azonosítanom a népeket. Nem sokkal késõbb pesza91 is meglátogatja szerény pontunkat útitársával, ittjárta után lepöckölöm az óriás kaszáspókot, aki a sátor ostromával próbálkozott, majd Nagy Attiláék is erre járnak. Utánuk hosszú szünet következik, KuJoMi és útitársa érkeznek, majd Cam Mogó – akit nem ismerek fel :( - és Tamási Gézáék, végül, már világosban befut a seprû Nomád és Siményi Mikiék is. Remélem, nem hagytam ki senkit, direkt felírtam a neveket, akit tudtam, ezúton is elnézést kérek attól, akit esetleg kihagytam volna. Ahogy telik az éjszaka, lassan megszokom a neszeket is: vadak nem járnak erre, a patak zúgása viszont néha mintha emberi beszéd hangját hozná, gyerekek nevetését, vidám beszélgetést. Lehet, hogy csak félálomban gondolom így. Igyekszem mindenkihez idõben felébredni, a lámpák fénye már jó elõre kivilágítja a sátrat, a korhadt ágak reccsenése a halkan suhanó talpak alatt pedig biztossá teszik, hogy nem a Hold világít be a ponyván keresztül. Mivel az egyes áthaladók között fél-egy-másfél órás szünetek telnek el, bõven van alkalmam aludni nekem is.


Felkel a Nap, nyitjuk a következõ pontot, a Szaláncon csak 6,7 km-nél vagyunk. A hosszútávosoknak ez már valahol 110 km környékén fekszik, ki tudja, miért, nem annyira az elcsigázottság látszik az arcokon, mint inkább a lelkesedés: féltáv letudva, új nap, új szakasz következik. Újabb száz kilométer nekik. Az élre törõ vasssalmos 7:50-kor érkezik, fél óra múlva befutnak a nemrég elrajtolt frissebb sporttársak: a vinatti, lépéshiba, moiwa trió. Befut Szendrei Feri és bajnai, nem sokkal utánuk beindul a nagyobb üzem, a Füzér 20-on is ellenõrzõpont vagyunk. Erre jár a pont elhelyezését dícsérõ Joeyline; a csokival kínáló Bell Sanyi – köszönet érte :) –; Vándorköszörûs, aki hátizsákot kap tõlünk, hogy legyen hová tennie a dm-es szatyrát; RitaB-ék és Siményi Vili, nem sokkal késõbb vaddinóék triója. Már épp kezdenénk hiányolni a többi hosszútávost – Álmos már rég elhúzott – amikor megérkezik Tinca és bandrás61, kicsit álmosabban, mint az elõbb. DJ_Rushboy is meglátogat még egyszer, majd Remo is. Ebédidõ tájékán pesza91 hiányolja a talpát, amelyet éppen pecsenyének süt meg valaki. Utána nagy szünet, alow már a futók idejében érkezik, beharangoz egy futó hölgyet, akivel aztán pontzárás után, de még találkozunk. Már kezdenénk összepakolni, amikor befut a mezõnyt záró Bíbor és Tamási Gézáék. Bíbor itt kiszáll: nehéz döntés, de logikus. Összepakoljuk a sátrat, leszereljük a pontot, a K+ elágazásnál találkozunk szegény eltévedt futó lánnyal – olvasva a beszámolóját, most már tudjuk, hogy Boszi72-vel -, aki három hete még a Szurdok seprûcsapatának egyik tagja volt, most azonban benézett egy kanyart és lelkesen elindult a Nagy-Milic felé. Lelkesedése azonban még van: továbbrohan, miután nagyvonalakban felvázoljuk a XII.18. határkõnél való helyes tájékozódást. Felmászunk a Panoráma-büféhez, kávé, kóla a menü, inkább diplomáciából, mint valós igénybõl. A rétrõl a Zemplén déli hegyei kéklenek, elsétálunk Hidegkút mellett: itt még csak fölfelé jöttünk, legutóbb tavaly ezen a túrán, azelõtt pedig Cam Mogóval, két esõ között. Füzéren leadjuk a pontõri holmit, megvacsorázunk, kérünk egy-egy itinert és hozzá rajtszámot: irány a Nyugodó.


Este negyed nyolc lesz öt perc múlva.


Az elejét, jó szokásunkhoz híven elfotózgatjuk: van mit fényképezni. Mögöttünk Füzér mesebeli vára, elõttünk az úticélunk, a Sátor-hegyek és a Zemplén óriásinak tûnõ központi tömbje. Füzérkomlós elõtt kicsi sárga buszt látunk begurulni a faluba, a motorfék bömbölése egy pillanatra megtölti a völgyet, majd újra elnémul minden. Füzérkomlós kellemes kis falu, ez nem meglepõ, az itteni falvak többségérõl el lehet mondani ugyanezt. Egyedül itt van azonban kiállított Mk45 sorozatú mozdony, a néhai Hegyközi kisvasút emlékeként, amely a háború elõtti idõkben a balsai Tisza-hídon keresztül összekötötte a Zemplént a Nyírséggel. A jelen: egy éppen kivehetõ fordítókorong-rom Füzérkomlóson, a még mûködõ erdei kisvasút Pálházán és az „ideiglenesen” üzemszünetet tartó Nyírvidéki Kisvasút. No meg az elõttünk álló susnya Bózsva széléig. A kisvasút töltésén vezetõ Kéktúra ezen szakaszával már ijesztgetett Repkény (is), én nem emlékeztem ennyi szúrós ágra, igaz, én október végén jártam utoljára itt, pár évvel ezelõtt. Kicsit kellemetlen, de örülök annak, hogy még egyáltalán világosban itt vagyunk. Megelõzzük az elõttünk induló Lévay Béláékat, kezd enyhülni a terep, már több a nyitott szakasz, mint a zöld alagút a sötétben. Bózsva elõtt visszafordulunk, lenyûgözõ látvány a jutalmunk, a Nagy-Milic uralja az egész tájat, a Tolvaj-hegy és a Hársas-hegy közötti széles medencére nézve eszünkbe jutnak a többiek, akik valahol azon a vidéken érnek most a Lipovec elõtti hét árokhoz...


Bózsva fõutcáján autó fékez le mellettünk, lépéshiba és moiwa utaznak hazafelé, kölcsönösen jó utat kívánunk egymásnak. :) Vendéglátóipar, kéktúráskocsma következik, tiszta nosztalgiautazás ez nekem. Kávé-kóla-keksz, hadd ártson a cukor meg a koffein, a mérsékelten lelkes, de mosolyogni próbáló pultosnõtõl még az OKT bélyegzõt is elkérjük, színesebb lesz tõle az itiner. Bózsván a sziklánál találjuk az elsõ ellenõrzõpontot, van ananászbefõtt, meg enni-innivaló bõséggel. Megérkezik KuJoMi és Bell Sanyi és még egy túratárs, Kerek repkény közben a szikla tetejérõl nézi a tájat. Elindulunk, elõkerül a fejlámpa, kár, hogy az akksik nem töltõdnek maguktól, mert most alig látok valamit, ha magam elé nézek. Pedig biztos nagyon szép a völgy, amelyen fölfelé kell kapaszkodni, csak kicsit sáros az alja. Valamelyest feljebb, amikor már járhatóbb az út és nem azt kell figyelnem, hogy mikor lépek bokáig sárba, végre alkalmam nyílik körülnézni Repkény lámpájának a fényénél. Óriási bükkfák között sétálunk, mellettük mély szurdokvölgy nyúlik el, mi ennek az oldalában ballagunk. Lassan Kishután vagyunk, vadonatújnak tûnõ aszfaltúton sétálunk a hosszú falu központja felé. Érintjük az alvó vasúti megállót és elsétálunk a meglehetõsen éber kocsma elõtt. Az út Nagyhuta felé lapos és hosszú, cserébe gyorsan lehet haladni és közben mégis nézelõdni. Én például menet közbeni elemcsere után azt nézegetem, hogy az egyutcás falu házainak a túlsó oldalán igen komor látványt nyújt a sûrû, sötét erdõ és a házak fölé magasodó dombság-hegység.


Nagyhután titkos pontba botlunk és vinattiba, aki rövidesen tovább is indul. Eszünk pár falatot, iszunk egy korty pálinkát, majd a kék négyzetre térve vinatti nyomába eredünk, akinek bõ ötven kilométerrel több van a lábában, mégis kell vagy fél óra, amíg utolérjük. Annyira sikerül utolérni, hogy végül hármasban tesszük meg a túra második, kevésbé szép, ám talán túlságosan is eseménydús felét.


Meredek emelkedõn talpalunk fölfelé, eleinte szûk árokban, lábunk alatt - félelmeimmel ellentétesen - alig van némi sár. Ez a túra egyetlen igazán komoly, hosszú kaptatója, el is tart a Pap-hegyig, ahová már széles szekérúton érkezünk. Mellettünk falvak, városok fényei világítják be az eget a hegyeken túl, Sárospatak egészen tisztán kivehetõ. Keresztezõdéshez érkezünk, a Zemplén 50 önkiszolgáló ellenõrzõpontjának maradványai mutatják helyzetünket, kicsit keresni kell a jelzést, az irányt. Fölsétálunk egy újabb emelkedõn, beleszaladunk az Országos Kéktúrába ismét: szalagok mutatják az utat, eleinte egyértelmûen vezetnek, majd trükkösen betérnek az Eszkálai erdészházhoz. Nem is mi lennénk, ha ezt a betérést észrevennénk, így jól túlmegyünk vagy száz métert, amikor az erdészház fehér épületének falai felbukkannak mellettünk. Itt kellene lennie valahol az ellenõrzõpontnak, visszamegyünk az utolsó látott szalagig, észrevesszük az árkon átvezetõ betérést.


Az Eszkála-réti erdészház kicsit leharcolt látványt nyújt az éjszakában, sûrûn körbenõtte a növényzet. Mintha nagyobb épületre emlékeznék, de most nem érünk rá az arányokon meditálni. Mivel pontõrt változatlanul nem lelünk, pecsételünk magunknak az OKT bélyegzõjével: ha egy ilyen helyre végül nem találtak embert vagy épp nem ért még ide, az egyáltalán nem zavaró. Vinatti tanácsára Repkény az igazolás után is betintázza a bélyegzõt, hátha nem szárad ki a párás éjszakában. Tovasietünk, vissza a Kékre, irány Makkoshotyka. Ez az út kissé eseménytelenül zajlik, látnivalók nélkül, egyszerûen kellemesen sétálgatunk, beszélgetünk az éjszakában. Egy ideig. Éles kanyart teszünk ugyanis kelet felé, onnantól az út - pontosabban az ösvény - követése körülményessé válik. Kivágott fák, nehéz jármûvekkel összejárt utak fogadnak, vélhetõen még nem volt idõ a tereprendezésre. Arra gondolni sem akarok, hogy esetleg nem volt szándék rá. Megpróbáljuk kikerülni az akadályokat, néhol kényelmi szempontok vezérelnek - nem akarok fát mászni a zsákkal a hátamon - néhol pedig fizikai szempontok, ti. nem lennénk képesek átmászni az akadályokon.


Végül, egy meredek lejtõ kényelmesebb terepviszonyainak örvendve, lesuhanunk Makkoshotykára. Csöndes utcákon sétálva érjük el a fõutat, már várva a következõ ellenõrzõpontra ígért frissítést. Székelyvándorék - a hosszú szolgálat után a Nagy-Milicen - itt is pontõrök, kenyérrel, üdítõvel kínálnak. Kellemetlen sajátossága az itteni pontnak, hogy a kocsma tõszomszédságában található, ami önmagában nem lenne gond, de per pillanat egy nagyjából tízfõs, nettó részeg banda randalírozik. Az egyikük leül hozzánk, kérdezi, honnan jöttünk, de még idõben elrángatják "Te nem hozzájuk tartozol, te hozzánk tartozol, te miközülünk való vagy." Az, amikor Tarzant játszva egy másik lény megrángat egy fát, meg a kerítést, szinte fel sem tûnik. Kellemes sajátossága viszont a pontnak, hogy hosszan elbeszélgetünk, mielõtt nekiindulnánk az éjszaka maradékának.


Nagyjából hajnali kettõ óra van. Fontos.


Elhagyjuk a falut, széles földúton haladunk, felettünk a csillagos égbolt, elõttünk a Király-hegy tömbje, oda kell felmászni majd, miután elhagytuk a patakot, átkeltünk a hídon, meg egy másikon és valahol fölmegyünk. Ez az elmélet. A gyakorlat: átkelünk a hídon, megyünk elõre a földúton, amelyrõl végül szalagok és jelzés hiányában, a térképre hagyatkozva visszavágunk egy mezõn a PT jelzés feltételezett helyzete felé. Átgázolunk valami növényzeten, talptól hasig vizes leszek a harmattól, pedig nem vagyok éppen alacsony. Újabb rétre érkezünk, ahol a patakot egy egészen valószínûtlen bozótos mögül halljuk csordogálni és már majdnem úgy döntünk, hogy hiábavalónak ítéljük ezt a kellemes kis húszperces kavargást, amikor egy oldalsó betérõn kilyukadunk arra a földútra, amelyet valamikor, valahol elhagytunk. Megtaláljuk a szalagozást, a túráét is meg valami hosszú vászonszalagokat is, amelyek nagyjából egyfelé mutatnak egy darabig. El is indulunk bõszen Sárospatak felé, ma hajnalban nem utoljára, de még idõben kapcsolunk, amikor egyre több lesz az épület és egyre távolodunk a térképen igen közelre jelzett éles kanyartól. Visszamegyünk, elõször kipróbálunk egy utat, de az elvész a fiatalosban, végül rálelünk az egyébként kiszalagozott letérésre. Egyetlen probléma adódik, hogy sötétben az érkezési irányból nem nagyon látszik. Elindulunk fölfelé, meredeken, fülledt idõben, de legalább a helyes úton. Megjelenik a piros tanösvény jelzés is, egyre sûrûbben.


Odafent becsatlakozik a piros sáv, kellemes, siethetõs, szintbéli úton trappolunk, széles földútra térünk, majd hirtelen vissza az erdõbe, szalagok erõsítenek meg a helyes irányba vetett hitünkben. Nem tart túl sokáig és korlátot látunk meg magunk elõtt, mögötte ismeretlen, mély sötétséggel. Ez a Tengerszem. A szakadék korláttal határolt peremén sétálunk el a pontig, két úriember pecsétel. Elindulunk a szalagok mentén, levisznek egy nagyobb térre, tájékoztató tábla ír a hely eredetérõl és egyéb érdekes dolgokról. (Nem most állunk meg olvasgatni, erre spec régebbrõl emlékszem.) Eltûnik a szalagozás, majd a piros sáv is, mi pedig töretlen lelkesedéssel haladunk újra (!) Sárospatak felé. Nem tudom, mi van ott, ami egyszerre vonz mindhármónkat. :) Idõben kapcsolunk, visszakapaszkodunk, elvileg az eredeti iránytól egy hajtûkanyar jelleggel vissza kellett volna fordulni, de csak nem találjuk meg az utat. A pontõrök sem tudnak túl sokat hozzátenni a helyzethez, a szalagok mentén viszont nem jutunk sehová, csak a tó melletti placcra. Rálelünk egy piros sávra, az irány nagyjából stimmel, de az a fránya lejtõ csak nem akar megérkezni, pedig már megyünk egy ideje. Hirtelen földútra érkezünk.


Ejnye.


Ez nem jó.


Itt már jártunk! Közmegegyezéssel nem térünk vissza a Tengerszem Bermuda-háromszögbe, ahol szinte minden irányban rosszfelé indultunk el. Nem, ennél sokkal-sokkal nagyobb butaságot teszünk. A széles földúton indulunk el, mert véleményünk szerint annak bele kell futnia a pirosba, vagy ha nem, hát a Kalajka-völgy végébõl majd lemegyünk az elágazásba. Vissza kellett volna menni. Egy ideig nincs probléma, hajnalodik, lassan elrakhatnánk a fejlámpát, sietünk. Az út iránya ennek ellenére határozottan északnyugat felé kezd ívelni, a tájoló tûje könyörtelenül mutatja a valóságot, bármennyire is bízom abban, hogy rövidesen kelet felé térünk. Egy irtás szélén veszünk észre végül egy ösvénykét, amelyrõl feltételezhetõ, hogy levisz majd a Kalajka-völgy aljára. Az út a következõképpen fest: száz méter aránylag járható szakaszt ugyanannyi akácos-szedres benõtt rész követi, ez megy úgy negyed órán át. Végül elérünk egy patakot, a térkép világosan mutatja, a Kala(ma)jka-völgy kellõs közepén, innentõl szerencsére egyre határozottabb, könnyebben járható ösvény, majd egész széles földút vezet vissza a helyes útvonalra. Megtaláljuk a piros sávot és az ellenõrzõpontot is, közben a szúnyogok minket találnak meg és az elsõ bögölycsalád is kezd ébredezni. Romantikus. A ponton iszunk egy pohár üdítõt, közben buzgón gyilkoljuk a minket támadó szúnyogfelhõk tagjait, minden célzás nélkül elég rávágnom magamra egy tetszõleges helyen, hogy megöljek 2-9 darab kis vérszívót. Tájékoztatnak, hogy mindezidáig, iszonyatos kevergésünk dacára mi vagyunk a mezõny eleje. Ez durva, tekintve, hogy Bell Sanyiék és Lévay Béláék sem éppen lassúak, vasssalmosról nem is szólva, róluk tudjuk, hogy kábé közvetlenül mögöttünk vannak. Elindulunk a szalagozáson, bele valami iszonyatos susnyába. Hardcore útvonalkövetés, a szalagok megvannak és a piros sávot is ide festette valami lelkes õrült. Az én lelkesedésem most dönt úgy, hogy fogja a batyuját és elindul hazafelé, majd követem, ha akarom.


Lassan ötöt mutat az óra.


Sûrû káromkodások közepette végigverekedjük magunkat ezen a szakaszon is, a zsák különféle növények egész nagy sorát zúdítja a nyakamra, hogy élvezzem is a helyzetet, közben megharap pár bögöly. Végül kizuhanunk valami széles földútra, útitársaim egyszerre jönnek rá Rákóczis emlékeikbõl, hogy hol is vagyunk. Kényelmesebb körülmények között, viszont folyamatos bögölyrohamban érjük el az elágazást Pusztadélõn, majd kelet felé fordulva az OKT-n a Rákóczi-fát. Siményi Vili mosolyog ki a sátorból, gyorsan megkapjuk a bélyegzést és már zúzunk is tovább. Nem a rovarzónából való mielõbbi kiszabadulás reménye biztat. A szintidõn belüli beérkezésért küzdünk.


Mély árkokon ereszkedünk le, majd kaptatunk vissza, kanyargós, oldalazós, benõtt ösvényen trappolunk, érzésem szerint borzasztóan sokáig. Dél-délkelet felé néha rálátni a Bodrog völgyére, az azon túl elterülõ Alföldre. Mûvelt táj felett járunk, tõlünk alig párszáz méterre szõlõk, gyümölcsösök sorakoznak, belegondolok, eszembe jut, mennyire jólesne most egy szép piros dinnye, egy ropogós alma. Kalciumos pezsgõtablettás vizünk van helyette, meg csoffadt zsemlénk, elõbbit megisszuk, utóbbit nem kívánom, kibírom a célig. Amikor már kezdem rettentõen unni az állandó kanyargást és a hullámvasutat, eszembe juttatom, hogy a hosszútávosok itt már jó 200 km-nél fognak tartani és valószínûleg úgy is kevésbé fognak nyavalyogni, mint én most. Elérjük a károlyfalvi országutat, kissé csoffadt az állapota. Még egy emelkedõ van elõttünk.


Szerencsénkre az országút keresztezésével a susnyást és a rovarhadat is magunk mögött hagyjuk, szépen, kényelmesen kaptat fel az út a Nagy-Nyugodó nyergébe. Innen már nincs másfél kilométer, betrappolunk a Kovács-villába.


Hat óra negyvenhét. Húsz percet hagytunk bent a szintidõbõl.


A miheztartás végett: eredetileg úgy terveztem, hogy az elsõ, de legkésõbb a második vonatot elérjük Sátoraljaújhelyen. Ezek már réges-régen Miskolc, illetve Szerencs környékén robognak...


Wagner Laciék fogadnak, lelkesen, vidáman, pillanatok alatt megkapjuk a díjazást és egy rendezõi jellegû pólót is. :) Bedobok két pohár friss kávét, amitõl hirtelen úgy érzem magam, mintha most ébrdtem volna. Vándorköszörûs hív, még Füzéren vannak, a táskát majd egyszer megkapom (már megkaptam, khmm), váltunk pár szót. Összeszedjük a másik nagyzsákot a sátorral és - immár kettesben Kerek repkénnyel - elrohanunk a vasútállomás felé. Itt a végén szeretnék gratulálni mindenkinek, aki bármelyik távon elindult és akár végig is ment. Nehéz, hosszú túra a Kazinczy, öröm volt itt pontõrködni és jó fárasztó volt túrázni: köszönöm a lehetõséget! Öröm volt ennyi elszánt, lelkes, jókedvû túrázóval találkozni, ennyi vidám emberrel összefutni akár a résztvevõk, akár a rendezõk körében. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Vinattinak!


A vonaton hazafelé, a Tengerszemet rejtõ Megyer-hegyet nézve az is eszembe jut, hogy végre lett egy teljesített túrám a Zemplénben. Nem adta magát könnyen, az biztos...


-Kékdroid-


Képek, de minek

 
 
Boszi72Túra éve: 20102010.08.04 09:59:09
megnéz Boszi72 összes beszámolója

4x50 nõi váltó







Rohanás volt a pénteki nap, jó 2 órás csúszással indultunk Jucival Pestrõl Füzérre. Tervek szerint este felmentünk volna megnézni a füzéri várat, de errõl a kultúr programról már lekéstünk. Kárpótlásul útközben Sátoraljaújhelyen megálltunk egy fagyizás kedvéért, és 7 óra környékén már Füzéren érdeklõdtünk a szervezõknél a tudnivalókról. Nõi váltóban indultunk Yoyo-val, aki akkorra már terepen volt és László Szilvivel. Juci és én sem jártunk még a Zemplénben, s amit hallottam róla, az egyszerre vonzott és megijesztett. Leírhatatlanul gyönyörû vidék, amit mindenképp meg kell tapasztalnia az embernek, másrészt könnyû eltévedni ezen a tájon és a nehezebben teljesíthetõk közé tartozik a pálya is.


Elhelyezkedtünk, és közben jöttek be az elsõ szakasz teljesítõi, Yoyo is köztük volt, kissé megviselte õt az elsõ 57 kili, de társa unszolására nekiment a második szakasznak is, igazán kemény csaj! Találkoztunk néhány ismerõssel is és valahogy mindig volt kivel csivitelni, nem sikerült korán lefeküdni. Juci ráadásul állandóan a kocsiban felejtett valami roppant lényeges holmit – legutoljára éjjel egy hajgumiért ment le, így másnap hajnalban kissé karikás szemekkel ébredtünk. 5-kor Juci Steve társaságában nekivágott a második szakasznak.


Délelõtt egy rövid séta, találkoztam Yoyoékkal, már sokkal vidámabb volt, megcsinálta a 100 kilit, gratula, nagy teljesítmény! Az örömködés után visszatérve továbbra is érkeztek be az éjszakai teljesítõk, szinte kivétel nélkül kiázott lábbal. Hûû, mi vár rám…Szilvi sürgött forgott, igyekezett mindenkinek segíteni, jól felkészült, tudta, min mennek át a hosszú távosok. Meglepetésként Attila, aki kiszállt 100-nál nekem adta a készlete egy részét, birsalmasajtot és térkép másolatot is kaptam tõle, akkor még nem tudtam, mennyire nagy értéket képviselnek majd a késõbbiekben - köszönettel tartozom neki.


Láttam a szenvedõket és idegesen vártam a 2 órát, elõtte pár perccel befutott Steve és utána kicsivel Juci is megérkezett, aki megsúgta nekem: számítsak rá, hogy el fogok tévedni. Na, ettõl még idegesebb lettem volna, de Lõw Andrissal már indultunk is. A faluból kifelé együtt haladtunk, de hallottam az eredményeirõl és tudtam, esélyem sem lesz vele haladni, így is lett. Bodó-rétre érve bíztatást és innivalót kaptam, majd a kék kereszten haladtam tovább. Aztán elkövettem a nagy gikszert, ami megpecsételte a futásom. Szalagokat követve áttértem az Északi zöldre, csakhogy az elágazásban 2 irányba mutattak a szalagok (ezt akkor nem vettem észre), s természetesen rossz irányban követtem a zöldet. Egyszóval nekiláttam a várva-várt elkavarásnak. Kerestem a megadott határkövet, ami csak nem akart eljönni, de mivel szalag is volt, a jelzés is stimmelt, mentem tovább, megmásztam egy 795m magas hegyet, fent  mentem egy darabig határkõtõl határkõig, mígnem leesett, fogalmam sincs, hol vagyok. A panoráma leírhatatlan szép volt, és gyanús volt, hogy nekem valahol lent a réten kéne nyargalnom... Elõ az ajándék térképpel, ott pont fent volt az egyik korábban látott határkõ, és akkor leesett, életem egyik legnagyobb kavarásában voltam éppen nyakig. Némi káromkodás után enyhe pánik, telefon, senki nem vette fel. Elindultam lefelé, de nem találtam visszafelé a szalagokat, totál össze voltam zavarodva. Talán ötször indultam lefelé, a harmadik szalag után nem láttam a negyediket, a belsõ kétségbeesés csak nõtt. Telefon, semmi. Végre Jucit sikerült elérnem, odaadta az egyik rendezõnek, aki nem tudta hirtelen belõni, hol vagyok pontosan, ám késõbb visszahívott hasznos infóval. Igazi megmentõm Solkima személyében érkezett, aki jól ismerte a környéket és rendkívül nyugtatóan és érthetõen irányított engem telefonon, míg biztosan vissza nem találtam a helyes útra, a számát is megadta, így volt egy biztos pont, s bizony a késõbbiekben is többször megerõsített. Ha õ nincs ott és nem kezeli ilyen higgadtan a helyzetet, talán még mindig ott lõdörögnék a zempléni rengetegben, megmentett, amit innen is köszönök neki. Utólag belegondolva eltévedtem már párszor, nem tagadom, de ennyire még soha nem sikerült tökéletesítenem az útvesztést.


A pontõrökkel és Bíborral már úton találkoztam, õk is elmagyarázták, merre tovább. Nagyon dühös voltam, hogy pont ott és akkor kellett ilyen emlékezeteset alakítanom, amikor csapatban voltam. Szívem szerint visszafutottam volna Füzérre, de a csapatot nem hagyhattam cserben és magamban is csalódtam volna, ha ilyen indokkal  kiszállok. Azzal bíztattam magam, hogyha megcsináltam a T100-at, akkor a Zemplén sem fog ki rajtam. Rohantam… Egy õzet ijesztettem meg, majd egy sikló kanyargott elõttem a betonúton Szalánc felé.


Szaláncra érve mentem a kocsmába, ahonnan a helyiek kitessékeltek, menjek lefelé az úton… Pedig ki voltam tikkadva és nagyon kívántam a beígért sört. Azt hittem, rossz kocsmába tértem be. A falu határánál megállt egy autó mellettem, benne a szervezõkkel, akik egy véletlen kapcsán találtak rám. Itt végre kaptam frissítést, pecsétet és hasznos útbaigazítást. Kedvesen felajánlották a fuvart is, de én a saját lábamon akartam becsülettel megcsinálni a távot, bármi is lesz. Nagyon köszönöm Nád Bélának a bíztatást és a tanácsokat, sokat lendített az akaratomon a bíztatásával. Ivás, alma a kézben, rohanás az Izra-tó irányába, hátha elérem a pontot. Tartottam attól a környéktõl, a szervezõ is említette a telefonban, hogy ott vigyázni kell… Rátaláltam Kalsán a sárgára, Solkima is megerõsített az útirány helyességében. A böglyök egyfolytában támadtak, nadrágon keresztül is csipkedték a combomat, úgy kellett lesöpörnöm õket. Érdekes, de talán azért, mert már fokozottan fogyeltem elkerülendõ az újabb kavarást, én a beharangozással ellentétben gond nélkül haladtam elõre. Tény, egyes szakaszok teljesen futhatatlanok voltak, de egyszer sem torpantam meg. Az egyetlen eltérést az itinertõl itt tapasztaltam, én a szalagokat követtem, s ez volt a helyes döntés. Lassabban tudtam haladni a tervezettnél a patak mentén a kerülõ úton, aztán vége lett a kanyargásnak és a tónál találtam magam. S láss csodát, bár az idõbõl kicsúsztam, a pontõrök ott voltak, elláttak, pecsételtek, feloldottak egy magnézium tablettát is. Feltöltöttem a tayómat is vízzel, a meleg miatt sokat ittam, már ki voltam tikkadva és sejtettem, a fent maradó szakaszon nem számíthatok frissítésre, magamat kell ellátnom. Itt tudtam meg, hogy vannak még mögöttem. A tó környéke szép volt, de nem volt idõ körbenézni, szaladtam tovább. Itt köszönöm meg még egyszer a birsalma sajtot, amit gyorsan befaltam, órák óta nem ettem szinte semmit, a sajt pedig meglepõen hosszú ideig hajtott elõre, nem is számítottam ilyen csodás hatásra.


A kéken már felkapcsoltam a lámpám, kezdett rám sötétedni, pedig még sehol nem voltam és megint vissza kellett térni az Északi zöldre. Brrrr… Jött a nem akármilyen Hársas-hegy, az a sohanemakareljönniacsúcs érzés, ráadásul felfelé kaptatva totál sötét volt, egyedül voltam, jobb oldalt pedig hangból ítélve valószínû vaddisznók lófráltak. Olyan közelinek éreztem a zajt az éjjeli csendben, hogy inkább betértem a fák közé, semmint a nyílt úton maradjak, aztán inkább felkapcsoltam ötödikbe és elhúztam onnan, tényleg ijesztõ volt. Na, ott egy kicsit egyedül éreztem magam.


Soha életemben nem láttam ennyi határkövet, mint azon a szakaszon. Köves-hegy, nos, számomra futhatatlan volt, erre a szakaszra egyébként is jellemzõek voltak a fû között megbúvó kövek, néhány komolyabb botlás után a hegy óvatos gyaloglásra késztetett. És még rám vártak az elõre beharangozott patakátkelések. Nem tartottam tõlük, de aztán néha kijött belõlem egy –két oda nem illõ szó, amikor megláttam egyiket-másikat, volt, aminek a medréhez guggolva csúszva jutottam le. Látszott az elõttem elhaladók küzdésének mértéke, hosszú csúszásnyomok figyelmeztettek a fokozott óvatosságra, de komolyabb gond nélkül sikerült abszolválnom ezeket a kihívásokat. A fényvisszaverõ szalagok sokat segítettek nekem, a lámpám messzirõl rájuk talált. Este 9 volt, amikor Solkima még megcsörgetett, hol járok, rendben vagyok-e. Akkor jöttem rá, hogy nagyon jól voltam, nem voltam fáradt, jó hangulatban voltam és tényleg élveztem a futást, már nem aggódtam jó ideje. Haladtam tovább, és fényképeztem a meghatározó határköveket, mint korábban, igazolandó az ott jártamat. Az a XVII.37-es kõ nagyon késõn ötlött a szemembe, pedig nagyon vártam már… Pá-pá északi zöld! Gondoltam rácsörgök Jucira, tudják hol vagyok, de a térerõ miatt csak késõbb sikerült beszélnem vele. Bába-hegyre fel hirtelen fényt láttam, Wágner András várt be engem, aki pontõrködött. Egyeztettünk gyorsan és együtt mentünk tovább. Jó volt beszélgetni vele a hosszú egyedüllét után. Kérdésére válaszolva akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a lötyögõ víz hangja a tatyómban a hosszú magányos órák alatt ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Wilson a Számkivetett c. filmben Tom Hanks-nek.


Pusztafalu elõtt egy útvillában a helyi vadászok mutatták a helyes irányt, s meglepetésünkre pontõrök vártak ránk a faluban. Frissítés, Pesza is ott volt, aki velünk együtt indult – de õ a rövidebb úton ment Füzérre, kiszállt. Ránk várt még a piros háromszög és 10 kili. Némi mászás a Vaskapu határkõhöz, majd jött egy szakasz, ahol nagyon hiányzott 1-2 szalag. Hosszú út, félig kész jelzéssel, s bár az itinerben jelezték ezt, bizony mi is elbizonytalanodtunk, jó helyen vagyunk-e. Telefonos megerõsítés, aztán már csak a Füzér-vár lépcsõit kellett megmásznunk, ahol szintén találtunk pontõrt, mesélt nekünk a várról, miközben megcsodáltam az éjszakai panorámát. A hold fénye sokat sejtetett az alattunk elterülõ csodás látványból. Nem várt úton értünk Füzérre és éjjel 2 elõtt 1 perccel megkaptam az utolsó pecsétet is. Juci ott várt rám, köszönöm neki a kitartását és a barátságát.


 Némi csivitelés, krumplileves kanalazás után a rendezõk tartották a szavukat, pálesszel koccintottunk egy jót. 2 óra alvás után keltünk Szilvivel, õ futotta az utolsó szakaszt. Lõw Andrissal és Steve-vel egyetemben indult 6-kor. Jucival épp visszafeküdtünk volna, amikor szóltak, hogy szedelõzködni kéne. Gyors reggeli, nyomás kirándulni. Kishuta után Rushboyt és Bíbort értük be, végül Kõhídon állapodtunk meg. Nagyon kedves kis település, ahol sétáltunk egy órácskát és a jutalom jégkrém is lecsúszott. Sátoraljaújhelyen igyekeztünk gyorsan megtalálni a Kovács-villát, de túl messze parkoltunk, s meglepõdve láttuk, Szilvi már befutott. Pedig nagyon ott akartunk lenni, amikor megérkezik, megörökíteni a beérkezését. Nagyon jó idõt ment õ is.


Gyorsan megmutatták nekünk a villa szép épületét, majd díjátadás következett. Fáradtan, de elégedetten indultunk haza Pestre.


Gratulálok minden táv teljesítõjének, mert igaz a mondás, a Zemplén nem viccel.


Nagyon jó rendezés, tekintve, hogy hányféle táv volt és a rendezõk 3 napon keresztül talpon voltak, le a kalappal elõttük. Mindig volt mit enni inni, kedvesek voltak és barátságosak, az õ jószándékú segítségükre is szükségem volt ahhoz, hogy végig tudjak menni a szakaszomon. Bár az eltévedésem okozott némi fejtörést, mégis csak pozitív élményekkel és összegzéssel zárhattam a Zemplénnel történt elsõ találkozásom. Szilvinek külön köszönöm a támogatást, a reggeli kávét, Jucinak, hogy végig mellettem állt és kapkodta a telefont hogy segítséget találjon, Solkimának hogy nem remeteként végeztem az északi zöld sûrû erdejében .


S bár a Zemplén nem adta magát könnyen és kis híján a földre nyomott, azért szívesen megküzdök vele a késõbbiekben.


 

 
 
 Túra éve: 2009
yoyoTúra éve: 20092010.06.28 15:12:37
megnéz yoyo összes beszámolója





Kazinczy 4x50 váltó

Épp egy hatalmas dobozban kotorásztam fejjel lefelé ,mikor csörgött a telefonom .

 Steve volt az  ,  érdeklõdött hogy nincs -e kedvem a Kazinczyn váltóban futni .

Elõvettem  a naptáramat  ,és ott virított a Fertó -tó kör . Szinte azonnal igent mondtam , feltéve ha pénteken szabit tudok kivenni .

Szerencsére simán ment  minden ,mert a Fertó tó a Zemplén közelébe sem jöhet ..

Hamarosan megalakult a csapat : Steve  ,Solkima ,és én  . Sokat emaileztünk, kinek melyik szakasz jut ,Steve két szakaszt  vállalt volna  .,és már egy privát bejárást is leszerveztünk .Aztán  egy pillanat alatt felborult minden ,Történt ugyanis ,hogy Veitschben László Szilvi ,elcsábított egy nõi csapatba :)

Ursika ,Szilvi,Eszter,és yoyo lenne a 4 fõs nõi csapat.

Erre a felkérésre viszont elsõre  nemet mondtam ,mégiscsak  eligérkeztem a fiúkhoz   ..

Szilvi viszont még másnap reggel is ,kérlelt ,hogy menjek hozzájuk

Abban maradtunk,hogy "elkéreckedek " a csapatomtól  :)

Volt is alkalom rá ,mert volt egy szûkebb (20fõs) UB after party nállunk . Rögtön nem mertük Stevet letámadni ..gondoltuk ,hogy  majd leitatjuk ,de ez  nem sikerült :))

Így mellé ültünk  a fotelba ,és kész tények elé állítottuk Ursikával !

Ursika kijelentette!  cillagom kell nekünk és kész :))

Mese nem volt az átadás megtörtént ,cserébe viszont kaptak,egy Löw Andrást ,és egy salikót  ,egy szavuk nem lehetett ;)

Ezek után  mi négyen csajok kezdtünk el szervezkedni  .

Szilvi futja az elsõ szakaszt mivel õ egyéniben is indult .

Elsõ szakasz:   rajt péntek 10 óra : 55km 1700m

Ursikának csorgott a nyála az északi zöldre,hát  övé lett a Második szakasz : rajt  szombat 5 óra:  47km 1400m

Eszti a bevállalta a legnehezebb hegyeket, övé lett a Harmadik szakasz :rajt szombat 14 óra : 53km 1400m (majdnem 60 lett ,és a szint is több )

Mire este belenéztem a mailembe ,már nem lehetett válogatni ,nekem maradt a legkönnyebb rész a Negyedik szakasz  : rajt  vasárnap 6 óra :47km 1000m

Így osztoztunk hát ezen a több mint 200 kilóméteres távon .

A bázis Füzér lett, ahová péntek délután indultunk . Ekkor Szilvi már javában futott! Késõ estére értünk le,mert Steve leszervezett egy sztapacska partyt Sátoraljaújhelyen ,amit anyukája csinált nekünk .

Mind a fiú ,mind a lány csapat, kegyetlenül bezabált a finomságból . Steve kitalálta,hogy szombat reggel lesz egy Kazinczy 20 as túra õ megy ,menjek én is ha van kedvem  , jó elmehetek nem bánom ,de nem igértem 100% ra ,mert féltem a vasárnapi szakaszontól,hátha majd nem bírom ,és eltévedek maradjon erõm . Elköszöntünk mindenkitõl ,és  kb fél 11 re értünk a szállásra Füzérre .Szilvi még mindíg fut..éjszaka van  ,de már a saját túráját,a csapat szakaszán már túl volt régen .

Szombat reggel Ursika folytatta a második szakaszt reggel 5 kor , alow  is ekkor kezdett a fiú csapatból,és mivel nállunk aludt ,így ketten sétáltak ki a rajthoz ami csak egy pár háznyira volt a szállástól.

Az álom kiment a szemembõl ,így kiterítettem a  térképet ,és nézegettem, hétkor úgyis Túra Stevevel ,majd a térképen feküdve elaludtam az egész Zempléni hegységen :)

Arra ébredtem,hogy csörög a telefonom ,azt sem tudtam hol vagyok.. a térkép alám gyûrve ,szerencsére a házinénié volt :P majd mondtam Stevenek,hogy alszom tovább ,de legyen ügyes!

Becsuktam a szemem ,és fél 9ig aludtam . Történelmi pillanat ! :) Reggel kezdtek szivárogni az emberek, a  másik szobában aludt Eszti ,és Andrea ,valamint Zoli (saliko)

Reggeliztünk,és kigondoltuk  míg Ursika fut , addig felmegyünk a füzéri várba . Kellemes sétával elértük az alját ,majd igen meredek sziklás kaptatón felértünk a hegyre . Mesés panoráma tárult elénk ,a messzeségben embereket láttam egy rét szélén gyalogolni .Nagyon messze voltak ,egészen aprónak látszottak ,és  valószínû a Kazinczy emberei voltak :)

A lefelé jövetnél a kövek közt egy Stevébe botlottunk , csupa mocsok volt mindene , ejj,hogy nemvigyáz a ruhájára :P   ...és az óra is leszakadt a kezérõl .  több helyen is elesett ,mert nagyon kemény túra volt ,még ez a huszas is . Engedtük tovább futni ,mi pedig gyalogoltunk lefelé .Az aszfaltos részen ,egy kulacsot láttam az út közepén ..hm ki hagyhatta el? majd abban a pillanatban megláttunk ,egy fának támaszkodó férfit ,vérzett a feje ,a válla félre volt fordulva,a térde kifehéredve a hatalmas ütéstõl ,könyökén ,lábán nem volt bõr,és vérzett.  Kicsit zavarodottnak is tünt ettõl a hatalmas biciklis eséstõl .

Mentõt akartunk hívni,de tiltakozott . Szerencsére elmondta,hogy a barátai,a kis kocsmában várják,ezért mi salikoval rohanni kezdtünk lefelé. Andrea ott maradt vele. A kiskocsmába toppanék ,és szólítottuk Lukácsékat (nem így hívták de mindegy :) szóval elmondtuk,hogy mi történt a barátjukkal, nem voltak vidámak,és attól sem amit láttak ,komolyan mondom,hogy még majdnem veszekedtek is vele ,hogy mi a .....csinált . Végül mentõt hívtunk hozzá ,és elvitték .

Lassan leértünk a falucskába ,és elsétáltunk a plébániára a rajthelyre .  Szilvi  sajnos kiszállt 110 nél ,tele lett hólyaggal a talpa ,és elhagyta a fott padját is . Meséli,hogy éjjel két pontõrt felzavart a fára egy vaddisznó társaság, Sokáig ücsörgtek egy egy fán, a disznók meg alul õrizték õket ,végül a rendõrséget hívták segítségül .

Ücsörögtünk még kicsit a hüvösben ,gondoltam,hogy Ursika elé futok biztos örülne neki ,Szilvi mondta,hogy a kék + en menjek elé . Elindultam nem siettem,kocogtam gyalogoltam  volt hogy leültem egy rét szélére ,aztán megint elindultam .vártam vártam ,és  csak néztem be a sûrû erdõbe,de Ursika csak nem akart elõkerülni,már már aggódni kezdtem, mikor felhívtam merre jár .Kiderült ,hogy már beért ,hû akkor fordulás vissza a plébániára . Ursika valóban ott volt ,kifordult a bokája ,délutánra csúnyán megdagadt neki . Eszti viszont mindjárt indul 2 óra és itt a rajt , kezdi a szakaszát jó meleg forróság jut neki . Solkima is most futja a szakaszát ,és egy másik szigethalmi fiú ,összesen három csapat volt versenyben .

Eszti elrajtolt mi pedig vissza sétáltunk a szállásra  ,és mivel Ursikának jól bedagadt a bokája ,kiültünk a szaletlibe pihenni . A  házinénni ezen a napon nem volt otthon , így miénk volt a ház :P Saliko bement egy délutáni szunyókára ,mi meg hárman odakint pihentünk . Felváltva hordtuk Ursikának a vizes borogatást a felpolcolt lábára ,Andrea valami papirt tanulmányozott épp,Ursika egy rongyal a fején kereste a hüvöset az árnyékban ,én meg  napon bróbáltam szét égetni magam ,mikor a kert végébõl füstfelhõt láttam . Elõsször ,csak gyenge kis füstöcske volt ,majd mikor már szürkébb lett ,akkor gondoltam,talán  mégsem szalonnát sütnek . Kinyitom a kertkaput ,és megyek hátra ,pattog ropog a tûz ,két telekkel odébb ég az egész kert ,és nagyon fúj a szél nagy a füst ,,,két köhögés közt gyorsan megállapítom,hogy a Zemplén pillanatok alatt  leég :)   ,mert az erdõ 200 méterre van ,és a házinéni nincs itthon ! jajj jajj Hívni kell a tûzoltókat  cillagaim  . szaladtam elõre a csajokhoz,hogy itt komoly tûz lesz.  Andreával még egyszer hátra megyünk,hogy megnézzük. Ursika nem jöhet õ kímélve van ! Megállapítjuk ,hogy komoly a tûz ,telefonáljunk,...közben Ursika is hátra sántikál, megnézni mi van .már hárman köhögünk,és mindenki szerint itt nagy a veszély  . A mellettünk lévõ telek tele van száraz kidölt fákkal elhanyagolt füves telek ,ide is mindjárt átér a tûz .

Közben Andrea kiszalad az utcára ,elszalad 4 háznyit ,mindenhová becsönget ,de senki nem jön ki,csak egy kamasz kölyök,!De sokra nem mentünk vele ..mert Kamasz :)

Mese nincs ,hívjuk a tûzoltókat . A hívás Miskolcra fut be ,majd onnan Sátoraljaújhelyre . közben fel s alá rohangálunk a kertben . Az izgalom a tetõfokára hág  ... fõleg akkor mikor a tûz kezd cillapodni .

Mikor utat talál a szél a füstben egy emberi alakot látunk ,lapát is van nálla . Tehát õ gyújtotta meg az azannyaúristenit ,szépen elsétál ,és hagyja ,hogy égjen tovább a gyönyörû Zemplén ? ,De nem baj a tûzoltók már úton vannak,és majd jól eloltják . Csak legalább égne jobban ,úgy mint az elején ,de már kicsit csillapodott azóta . Már már ,azon vagyunk,hogy vissza szólunk a központba ,ne jöjjenek,mikor mégis csak lángra kap egy újjabb adag gaz  .Örülni kezdünk ,ropog a tûz  :)



Soká jönnek nyirmi , vagy fél óra is eltelik mire szirénázást hallunk . De az autó simán elhúz a ház elõtt ,majd a következõ is ..

Ursika integet nekik ,de simán tovább mennek ,sánta nõvel nem foglalkoznak  :)Végül megérkeznek a ház elé , épp a hintában ültünk,mikor bevonultak vagy tizen ,rögtön mondtam nekik,hogy a lapát elég lesz :)  kellemetelenül éreztük magunkat ,mert addigra már csak füstölt a telek ,és lángolásról,meg ház égésrõl szó sem volt ,,,mert ,hogy ezt az infót is  kapták  ,hogy házak is veszélyben vannak .

Szóval ellapogatták a tüzet aztán õk is leültek a hintába , mert,hogy jegyzõkönyvet kell írni  . Az eggyik még a fejét is fogta ,hogy istenem ebben a melegben potyára kijöttünk . Különben jó fejek voltak nagyon mondták,hogy pest felõl már jön a vihar nemsokára ,lesz munkájuk biztos . aztán elmentek , mi meg magunkat nevettük,hogy mi jöhet még ma ,volt már mentõ délelõtt ,most a tûzoltók ,és a rendõrség az erdõben . Gondoltuk felhívjuk farkast és elmeséljük neki ,hogy a három pesti csaj ,lejön vidékre,és egy kis kert égetésre kihívja a tûzoltókat. Végül azt mondta,hogy helyesen döntötünk ,hogy vigyáztunk a Zemplénre . Gondoltuk jó tett helyébe jót kapjunk   ,vagyis ..kihoztam egy üveg bort ,2 féle sajtot ,olajbogyót ,és megünnepeltük magunkat .  Közben salikó is felébredt ,és kijött a kertbe , végig aludta a mûsort ,Eszti pedig még mindíg futja a szakaszát a vadregényes Zemplénben ....Nemsokára indulunk elé! (Szombat )

Ott tartottunk ,hogy a tûzoltók elmentek ,kicsit még borozgattunk majd kitaláltuk,hogy Eszti elé megyünk Pusztafaluba . Addigra már  közel 50 kili lesz a lábában, mivel kettõkor indult megszavaztuk,hogy 7 re már ott lehet ,persze tudtuk,hogy késõbb fog érni,de inkább legyünk ott korábban .  A  faluba vezetõ úton,  egy dûlõ oldalán a felégetés nyomait láttuk   . Még szerencse ,hogy akkor nem jártunk arra  ,mikor égett a tarló  :)

A pusztafalui ellenörzõ pont a falu központjában ,egy kocsma mellett volt . Szemben volt a polgármesteri hivatal ,és az orvosi rendelõ   ,elõtte egy piros traktor parkolt ,ami vagy a pogármesteré ,vagy a dokié volt :)  A potõröktõl  érdeklõdtünk mi van a futókkal ,megtudtuk ,hogy lassú a haladás,mert több a táv a kiirtnál,és a szint is több .Leültünk mi is a padra , vártunk ....közben ursika lábát  borogattuk a kék kútról . Beszélgettünk a pontõrökkel, vágtuk a dinnyéket az érkezõknek  , lassan szállingózni kezdtek ,mindenki kikészült  ezen a szakaszon ,Fõleg azok akik már 150 nél tartottak . Közben Stevéék is ide jöttek autóval  ,várták solkimát ,kezdett sötétedni,és csúnya felhõk gyülekeztek .   Aggódtunk Esztiért mostmár tényleg jönnie kellene . Megtudtuk,hogy elkavart valahol,és bevárt egy túrázót ,hogy ne legyen egyedül a sötétben .

Kezdtek felpörögni az események,mikor porfelhõvel ,erõs széllel közeledett a vihar . A pontõrök a buszmegállóba kerestek menedéket ,vitték az asztalt ,és a frissítõket is . Egy probléma volt csak,hogy egy részeg ember feküdt a padon ,kidobni meg nem lehetett ,mert totál kiütötte magát ,a kiskocsmában .  Már teljesen besötétedett,mikor egy villám valahol lecsapott ,és sötétbe borult az utca . Nem volt közvilágítás,így nagyon kellett figyelni,hogy a túrázók,megtalálják õket .  Közben solkima is befutott , mondta,hogy volt ahol már a pontõrök sem voltak ott ,az erdõben ,kiiírták egy papirra,hogy elmentünk ,mert jön a vihar .

Sokat kivett belõle is a szakasz ,de ment tovább ,már csak 9 kili volt a célig. Aztán rásbojék is megjöttek elcsigázva ,már vagy 150 kilit megtettek ,úgy ültek ott a kocsma falához dõlve ,mint két krumlis zsák :)

Tök sötét volt a faluban ,csak feljebb az erdõ aljánál voltak fények . Saliko elindult az erdõ felé ,hátha Esztibe botlik valahol ,aztán hírtelen egy újjab széllökés ,és gyorsan bemenekültünk a kocsiba , elkezdett esni ,de nem nagyon szerencsére ,inkább csak a szél miatt tünt úgy, mintha nagyon esne. Elindultunk a hegyre fel ,míg van aszfalt út addig megyünk ,saliko is szalad visszafelé gyorsan beült a kocsiba ,és jött velünk. Felértünk egy nagy tisztásra ,Ursika felkapcsolta a reflektorokat,és az erdõ felé világított ,Aztán kisvártatva ,két lámpafény bukkant ki az erdõbõl ,villogtunk,hogy erre,erre .Eszti szaladt ahogy csak tudott ,fél 11 volt már . Három és fél órája vártunk rá,de mi nagyon élveztük ezt a várakozást nem volt fárasztó , dinnyéztünk söröztünk ...otthon úgyis csak izgultunk volna .Így meg legalább van mit írnom :)



Vissza mentünk a mûúton a ponthoz .Egyre több túrázó is érkezett ,és egyre több részeg a kocsmából .

Már ketten ültek a buszmegállóban ,és össze ölelkezve a padon  teli torokból énekeltek valami lakodalmast :) Józsibácsi volt a hang adó keze lába járt  ,míg Sanyibácsi két csuklás közt ,ügyesen kibüfögött egy dallamot :)

Áram még mindíg nem volt a faluban ,csak a villámlás fénye világította meg az utcát . Eszti félt egyedül tovább menni ,nagyon sokan itt adták fel,és nem akartak felmenni az északi zöldre, pedig már csak 9 kili volt hátra,de az legalább 3 órás út lenne .  Minnyájan egyet értettünk,hogy ne menjen tovább ,kitudja milyen idõ kapja el ,lehet,hogy csendesedik,de lehet ,hogy olyat kapunk mint pesten volt . Fájó szívvel de belültünk a kocsiba ,rasboj is jött velünk ,de neki már csak a csomagtartóban jutott hely . Késõbb megtudtuk,hogy mivel nem volt nagy vihar vissza vitette magát ,és megcsinálta .

Éjfél elõtt már ágyban voltunk , és egészen jól aludtunk ,aztán fél ötkor csipogott a telefon .



 Vasárnap Reggel kilépünk a kapun ,sétálunk a plébánia felé ,pár percre a szállásunktól , a várat egy nagy párafelhõben látjuk. Egész éjjel csendesen esett az esõ .Hideg nem lett,pont kellemes futó idõ .  Mivel három csapat volt ...2 fiú,és egy lány ,ezért 3 fõvel 6 kor  indultunk . Steve rendes volt ,mert kijött megnézni  a tömegrajtot  :) Salikoval ,kifutottunk a plébániáról ,és elfutottunk a falu végéig ,majd a házakat elhagyva ,be az erdõbe ,elég sáros ,és ragacsos volt ,de lehett futni könnyedén .Néha ugyan kilós sárpacnikat szedtünk  össze ,olyankor mindíg megálltunk tisztogatni .

A kisvasút nyomvonalát sokszor bozótos ösvény keresztezte .A cipõfûzõm duplára volt kötve ,de állandóan kitépte a gaz .  A csalán a nyakamig ér ,de  nem zavart. A lábunk is cuppog a cipõben a vizes fûtõl,de ez sem zavart ,reméltem,hogy nem lesz vízhólyagom ,és nem is lett szerencsére .   Bózsván volt az elsõ ellenörzõ pont  egy buszmegállóban,mikor odaértünk  épp egy lakodalomnak lett vége , (jó sokáig hencseregtek azannyukúristenit ) és kaptak egy doboz süteményt a pontõrök ,kínálták nekünk is,de nem mertünk salikoval enni . Messze még a vége csak 9 kilit jöttünk . Futottunk tovább be az erdõbe ,ami egy szép szurdokba vezetett  ,jól futható kaptatón egyre meredekebb és egyre párásabb lett az erdõ . Pont olyan volt mintha õsz lenne . A Szuha-völgy felõl aztán Kishutára érkeztünk .Az egész falu egy utcányi ,a kis öregek már a kapuban álltak,és nézték ,hogy miért ugatnak ennyire a kutyák .

Elhagyva a falucskát egy országúton kocogunk felfelé ,elõttünk a hegyek sûrû párafelhõben. Aztán beérünk Nagyhutába  Steve elénk jött ide is   ,úgyan úgy mint Bózsvára. Saliko végülis a csapat tagjuk .

A kék négyzet jelzésen hagyjuk el a falut ,nagyon szép tájházak között kocogunk ,majd egy meredek emelkedõn ,egyre feljebb megyünk . Gyönyörû páfrányok szegélyezte  úton megyünk felfelé . Fujtatunk mit egy gõzmozdony  . Sok a gomba minden felé ,néhány kidõlt fa állja utunkat ,majd egy hosszú lejtõn ereszkedünk lefelé csúszkálunk a kövek közt ,a sáros úton . Eddig nagyon jól futható szakasz volt ,szinte már lelkiismeret furdalásom van,hogy nekünk nem kell négykézláb mászni ,mint a többi szakaszon . Egy gyors cipõkötés után megint felfelé megyünk Salikorol szakad a víz a ,én sem fázom tetõtöl talpig vizesek vagyunk a párától . Alattunk egy meredek völgy a fák belevesznek a ködbe . De nem fázunk kellemes az idõ ,és ha elég gyorsan futunk a ruha is simán megszárad  rajtunk :)Elhagyjuk a Matisz rétet,és a cifra kutat ,majd a köves dzsindzsás erdei úton kiérünk Makkoshotykára . Itt hírtelen nem tudjuk merre is kell tovább menni ,ezért egy helyi embert kérdezünk,hogy merre van a Meczner kúria . Mutatja ,hogy merre menjünk ,de persze nem arra volt .....ejnye ejnye  Miska  bácsi,a kocsmát biztos tudta vóna ugye ? :) ,mindegy....ezért belerakunk egy nagy kunkort a távba . Hamarosan megtaláljuk a pontot is .iszunk szörpöt meg ropit. Elsem hiszem,hogy már 30 kilinél járunk idáig ,csak enyhe emelkedõk voltak ,és tök jól megy . Sáros ragacsos úton megyünk a dombtetõre fel ,majd lefelé futni kezdünk ,és a Király -hegyi nyerget ,és a ciróka nyakat elhagyva a tengerszemhez érünk . Hatalmas sziklahasadékok közt ,kanyarog a zöldesbarna víz,Salikóval csinálunk néhány képet. A tengerszem után a meredek piroson ,lendületet vesz a futásunk a Kalajka-völgyig  nagyon visznek a lábaim,szinte belefutunk a frissitõ pontba . Egy keresztezõdést majdnem elnézünk ,de hamar korrigáljuk .és futunk egyenesen Pusztadélõ felé .  Rákoczi fa felé nagyon megnyomjuk a hosszú múrvás  emelkedõt , majd az öreg tölgy tövében szusszanunk ,és dugunk immár ötödször :) Negyven kilinél járunk ,semmilyen nyûgöm nincs ,hacsak az nem ,hogy érzem a bokámat ,meg viszket mindenem a bögöly , csalán és szúnyogcsípéstõl



Rákoczi fa után  jó futható hullámvasútba kezdünk .

Olyan nagy a lendület ,hogy szinte kirepülünk a bozótból a Bányi nyeregnél .Ahol is óriási meglepetés várt  Ursikáék elénk jöttek,az erdõ szélére . Nagyon örültünk a csapatnak .  Lecsatoltuk az övtáskáinkat ,már nem kell... innen csak 3 kili a cél ,és bent vagyunk . Még néhány méter emelkedõ felfelé majd egy köves lejtõt követõen kiérünk az erdõbõl,és a Kovács villa felé kanyarodunk . Már a villa elõtt nagy az ováció ,tapsolnak ,hajráznak kiabálnak. Bár az utolsó szakasz volt az enyém,de elsõ osztályú befutót kaptunk .

Hírtelen nagyon éhes lettem  ,bevágok  egy tényér babgulyást ,  azután két szelet lekváros kenyeret is ;) mesél mindenki az asztlanál . A legjobb storik persze az északi zöldön voltak ,így én nagy drámákat nem tudtam leírni, talán egy kicsit gyenge is így ,de a lényeg,hogy mindenki mindent beleadott ...hiszen a   csapatból Ursika 40 kilit kifordult bokával  futott ami szerencsére nem fájt neki,inkább csak a kinézete volt ilyesztõ . Szilvi is beleadta az erejét az elsõ brutál szakaszba ,a rengeteg patak átkeléssel,meg az eltévedéssel. Eszti megnyerte a Bába -hegyet estére ,viharostúl vilámostúl.. Nekem meg maradt ez a "könnyebb " rész.  .Az eredmény hírdetés kicsit foghíjjas lett ,mert Szilvi már haza ment ,de képzeljük csak oda,hogy négyen állunk a Kovács villa lépcsõjén ,és mind a négyen eggyek voltunk a csapatért !

Szép volt ,Jó volt ,Igaz volt !

 

 
 
gerardTúra éve: 20092010.06.02 17:11:25
megnéz gerard összes beszámolója

Kazinczy Szalánc50 


Sziasztok.


Minden tiszteletem az összes kazinczy (bármely táv vagy résztáv) teljesítõjének, és minden szombati túrázónak.


Mi (én és feleségem) a Kazinczy Szalánc 50-et néztük ki szombatra. Reggel korán kelés, mivel közel 2 ra az út... Majd a rajtban meglepetés, nem 1400 szint hanem közel 2000. Elindultunk. Mivel ez nekünk felkészülés lett volna a Rocky-ra, így a kezdeti meleg és izzadás már a Rocky-t idézte. A részleteket sokan leírták (volt olyan akinek a leírása majdnem a mienk is lehetett volna, még az érzések, és a döntési okok is). A lényeg: Izra tóig szuper volt, az állapotunk, a sebességünk, és a túra szépsége is. ott kicsit pihentünk (mondjuk jól esett volna a második kocsmában is a koffola ha nyitva van, ez kicsit visszavetett, annyira vártuk és "spóroltunk rá") a lényeg, hogy az Izra-tó után 500 m alatt kétszer tévedtünk el, egyszer, amikor kiderült, hogy a "tovább a kéken" szöveg nem kielégítõ információforrás, mert konkrétan 3 kék jelzés is volt. Mi az egyiken lementünk ahegyrõl, majd vissza..., a másik eltévedés innen 500 m- volt, ahol táblákkal jelzett útkeresztezõdés mellett  a balra vezetõ úton benn volt kb 10 m-re egy szalag (ráadásul vagy 2 méteres) emiatt mi elmentünk balra, újra le a hegyrõl, majd 20 perc múlva visszafordultunk és visszamásztunk. Ez a két eltévedés, és a viszonylag hosszú pihenõ a tónál (lassan szolgáltak ki a büfénél) megpecsételte sorsunkat. A következõ hegy ugye kissé kikészített bennünket (én konkrétan annyiszor haltam meg közben, amennyi vízmosáson átkeltünk elõtte). Hálistennek észrevettük, az akkor még létezõ pontot a köves hegyen, itt kicsit bizonytalankodunk ugyan (nem volt szalag, bár a határkövek ott voltak) de azért elég jó tempóban folytattuk.  Pusztafalun azután az alábbiakkal szembesültünk:


Napocska elbújt csúnya fekete felhõk mögé


Lámpánk nem volt, mivel még 50-es túrán sose csúsztunk bele az estébe


Vissza kellett volna érnünk legkésõbb este 10-re mivel Dávid fiunk még szopizik reggel és este... és hátra van közel 9 km....


Ez utóbbi miatt nem vállaltuk, bár Juli ment volna a várható vihar ellenére, és egy kedves lánytól kaptunk volna kb fél óra  múlva lámpákat is, de az utolsó érv a feladás mellett döntött, így normálisan hazaértünk. (nameg az, hogy akkor két órát úgy kellett volna vezetnem, hogy 11-körül tudtunk volna indulni...)


1., nagyon köszönjük annak a srácnak a mogyorót, aki a köves hegy után megkínált bennünket. Most utólag jöttem csak rá, hogy a sok izzadástól valószínüleg sóhiányunk volt azért voltam rosszul, és azért tudtam csak alig visszahozni magamat. Ilyet még nem éreztem, pedig megvolt már a rocky, kinizsi, örség75, lemaradás75, az ominózus 2005-ös bükkiki, stb túrák is. Nem a leghúzósabbak az igaz, de hogy 40 km alatt ennyire kikészüljek, ilyen még nem volt. Nemrég a kaptárkövek 50-esen (inkább 57-es nevet kellene adni neki) 50 km után még tudtam futni is. Most meg lépni is alig...


2., 1 kivétellel a pontõrök rendkívül kedvesek voltak, extra jókedvüek és segítõkészek.


3., Az ellátás szuper volt! a koffola (nem tudom helyesen 2 f-e?), a sör, a dinnye, sok helyen a víz mind szuper volt (még szalánc várára is vittek fel vizet....!


4., GYÖNYÖRÛ HELYEKEn vezetett a túra, minden tekintetben nagyon tetszett.


GÉZA! JÖVÕRE IS MEG KELL RENDEZNETEK.


Ami a nehézségét szemlélteti: egyrészt nekem az elsõ komoly vérhólyagom! Az elsõ túra, ahol sóhiány miatt kikészültünk, az elsõ túra, amit nem fejeztünk be mégsem volt hiányérzetünk (eddig csak a rockyt adtam fel, igaz az én már 3-szor), az elsõ túra, amelyen átléptük a határt!


Nekem még most is fáj a lábam!


Ilyen sem volt még!


Köszönjük minden rendezõnek, minden résztvevõnek,


Jövõre Veletek Ugyanitt.


Gerard

 
 
Pap GáborTúra éve: 20092009.07.23 00:42:24
megnéz Pap Gábor összes beszámolója
Kazinczy 200:

Az írás hossza arányos a túráéval ;)


Nyitány:
Zemplén még mindig mesze van. Még társasággal is, de az állomásról autó visz a szállásra, így nem kell azt keresgélni. A Kovács villában vidám a hangulat, módjával csipegetek a lepénybõl, és meglepõdve látom az elsõ és harmadik szakasz útvonalváltozását, illetve a szint jelentõs emelkedését az elõzetesen kiírthoz képest. A többségen arcára kiül a feszültség, Bálintéra viszont valami egészen más… Nem tettem volna egy lyukas garast sem az indulására, nem hogy a teljesítésére! Õ szememben a hétvége egyik hõse.
Könnyû alvás után reggel pakolászás, és irány Széphalom. Szétnézünk a parkban, és a mauzóleumban, a rajt kb. 10 percet késik. Ennyi bõven belefér, csak már nagyon indulhatnékom van.

I. szakasz

Laza kocogásba lépünk ki a mezõre, már most mindent áthat a forróság. Enyhe emelkedõket még futok, ennyi tartalék van a rendszerben. Remó hamar élre áll, úgy megy, mintha csak az elsõ 50-en indulna, pedig 200-ra pályázik. Tartósan nem tud elhúzni, mert gyakran eltéved. Taktikai okokból ahol kutat látok, azonnal mosakszom, a meleg nem viccel. Magas-hegy meredek, de az aljában a frissítõ állomás jókor jön. Nekem bejött a keksz vízzel. Nem lötyög a hasamban a lé, és késõbb is fel tud szívódni. Magyar kálváriát majdnem végig meg lehet futni, olyan kellemesen szerpentinezik, az akáccal kevert tölgyes Sokorót juttatja eszembe, szép a kilátás Sátoraljaújhelyre, és a Bodrog-közre. Hipp-hopp itt a Kovács-villa, mosdás, frissítés, és nyomás tovább. Remó valahol eltéved, így egyedül maradok, csak az aszfaltos út után a kék jelzésen elõz le. Nem megyek vele, ésszerûtlen a tempója, sokkal nagyobb energia befektetéssel halad nem sokkal gyorsabban. Legalábbis én így éreztem… A Fekete-hegy soká jött el. Nád Béla képes volt felcipelni ide is vizet, nem semmi. Frissítõm már fürdõvíz melegségû, kezdek gyengülni, de a kilátás pazar. Mikóházán kihasználom a frissítõt, és a kutakat. Sok alatt fürdök meg derékig, de kb. 10 perc és csont száraz vagyok. A faluban keverek úgy 10-15 percet, hiába meg kellene tanulni itinert olvasni…
Alsóregmecen újabb fürdés, és frissítõ. Jól esik a fûben futni a faluszélig, gyerekkorom jut eszembe róla. Kint az aszfalton már nem ilyen jó a helyzet, áll a levegõ és óriási a forróság. Alig várom a falu széli kutat. Az õsrög tanösvény tábláját követem, de nem ebbe az irányba kellett volna. 10 percet keverek Mátyásházán, végül a zöld kerékpár jelzésen jutok a kijelölt útra, így sajnos kimarad a románkori templom…
Nem egészen értem ezeket a tanösvényeket. Hogyan gondolják, hogy bárki el fog indulni rajta, ha ilyen pocsékul van fölfestve, ráadásul random jelleggel van elhelyezve rajta 1-1 információs tábla… Idõm lenne gondolkozni a feltett kérdés megfejtésén, de gondolataimat a meleg és a fáradtság tölti ki.
Szenvedek Zsíros-bányáig. Az erdõben alig van hûvösebb, mint a napon, és még kutak sincsenek. Az északi zöld itt a szebbik arcát mutatja. Ami folyadékot lehet kapni a ponton, azt mind benyakalom, persze módjával, hogy jusson a többieknek is.
Kellemetlen köves a kék kereszt eleje, nem sokan járhatják egyébként sem. Megint kavarok kicsit, a hegyrõl lefelé elvisz magával a szekérút.
Mindig lenyûgöznek az öreg tölgyek alakjukkal, tiszteletet parancsolnak. Elrobogok Erzsébet tanya romló épülete mellett, és már a Füzérkajtai ponton vagyok. Frissítés mosdás.
Pap-hegy felé két kutya ugat az úton, már kezdtem, lelkileg felkészülni a kutyás kalandra, de õk voltak a félõsebbek. Erdészeti murvás út kifejezetten jól futható, hamarosan kikanyarodok rajta Pusztafalu felé. Az lemenõ nap aranysárga fényében különösen szép a füzéri vár a Milic csoporttal Pusztafaluval, és a kaszálókkal. Meglátom 1-2 percre magam elõtt Remót gyalogolni. Õ is hátranéz, és azonnal futni kezd. Beérek a faluba, innen a Rákóczi 150-rõl ismerõs úton jutok el Füzérre. A plébániát könnyedén megtalálom. 56 kilinél járunk, de én legalább 100-nak érzem. András szól, hogy 7-tõl lehet továbbmenni, mert akkor mennek ki a pontok. Van addig 90 percem. Eddig nem tudtam, hogy tulajdonkép négy ötvenes szakaszt teljesítve tesszük meg a túrát. Eredetileg gyors zokni és nadrágcserét, és némi víz-energiapótlást terveztem, hogy minél tovább jussak az Északi-zöldön világosban. Az indítási idõkorlát teljesen érthetõ, irgalmatlan mennyiségû pontõr kellene különben, Ennek megfelelõen mosdok, eszek egy tányér gombás tésztát, meg paradicsomot, és beszélgetek a többi beérkezõvel. Érzem, ahogy gyorsan töltõdik vissza az energia.


II. Szakasz

Remó 6:45 felé elindul, nem érdeklik a pontnyitások, én Zsotyekkal csak 19:30-kor vágok neki. Nem megyünk együtt sokáig, nekem még mindig futhatnékom van. Tilalmas hamar eljõ, vele az elsõ rettegett mumus, a Tolvaj-hegy. Lefelé mintha durvább lett volna, bár errõl szegény pontõröket is meg kellene kérdezni, akik ott kepesztettek az oldalában sátorral. Milicig jön a reuma parti. Eleinte még megpróbálom elkerülni a csípést, aztán már nem foglalkozom vele. Csak közvetlen a csúcs elõtt kell lámpát oltanom.
Kõerdõt sikerül megtalálnom, van pár szalag is, látom, ahogy Remó rombol le a hegyrõl, de nem találok több szalagot. Várok, hátha jönnek a pontõrök, mert van az obeliszknél egy polifoam, aztán megpróbálkozom ismét a szalagokkal. Bejárom a fél hegyoldalt. A lenti falu fényei elõször fejlámpának néznek ki, mire rájövök a tévedésre, jócskán lemegyek. Visszatérek a csúcsra, jön Zsotyek egy nagyobb társasággal. 45 percet elvesztegettem… Továbbmegyek velük, és a pontõrök is meglesznek 1 km-el késõbb. Rossz helyre ütötték fel tanyájukat, de akkor még egyébként sem lettek volna fönn, amikor én érkeztem, pedig már 20 perce nyitva kellett volna lenniük. Minden esetre fölküldjük õket a csúcsra.
A magyar és a szlovák zöld találkozásánál már koromsötét van. Automatikusan a szalag mentén megyünk tovább, balszerencsénkre, mert az a 3. szakasz szalagja volt… Ez csak jóval lejjebb tûnik fel. Zsotyeknak a határkövek hiánya, nekem a patak megléte. Rövidesen beigazolódik balsejtésünk, az út derékszögben jobbra, Eszkáros felé tér.
Ezt jól benéztük, de mi vagyunk a hibásak, nem figyeltünk. Még jó, hogy van nálam térkép, egy erdészeti úton eljutunk a Drahosi rétig, de innen a szekérutak megszûnnek. Még jó, hogy van Zsotyeknak iránytûje, így iránymenetben átvágunk a határra vezetõ útra.
Nagyot néznek a pontõrök, hogy honnan jövünk, mi is nagyot nézünk, hogy még csak Remó ment el elõttünk. Szurok hegy ebbõl az irányból is hozza formáját, jól esik leülni kicsit kólázni a tetején. Hálaisten tetõig, sõt egészen Kékedig könnyû az ereszkedés, meg gyors is.
Elõször Kéked határában érzem elõször vizesnek a cipõm, de Pányok felé ázok el úgy igazán. A faluban beérjük Remót.
Telkibányáig se igazi szint, se nagy bizonytalankodás, csak beszélgetõs haladás. Hajnalodik. A Bányamúzeumnál lévõ õrök jókorákat ásítoznak. Egy jó adag vizet sikerül kicsavarni a zoknijaimból, amik így sokkal komfortosabbak.
Kánya-hegyig teljesen kivilágosodik, csak egy vaddisznó röfögése zökkent ki nyugalmamból. Fent a gerincen újból kocogni kezdek, még 6 elõtt beérhetek Füzérre, bár eredetileg még sötétben szerettünk volna. Csak pecsételek Hollóházán, és nyomulok tovább. 7-tõl lehet indulni, de inkább kivárok, ne legyen gond a pontnyitásokkal. Kockáztatok, lecserélem a bejáratott vizes mamuszt a vadonatúj szárazra. Zuhanyzás, burkolatcsere, és kajálás. Jól esett a töpörtyûs kenyér. Zsotyek hamarabb indul, mondván úgyis utolérem. Már csak kétszer látom futólag.

III. Szakasz

7:50-kor újra úton vagyok érzem, hogy meleg lesz, de az erdõben még hûvös van. A Hideg-kút most nem folyik olyan vehemensen. Bodó-réten frissítõpont, nem sejtem, hogy Pusztafaluig az itt megevett 3 kekszet, meg a reggelit kell beosztanom. Kocogok a hõn szeretett Északi-zöld felé. Mellém szegõdig GPS Zoli, jól jön a társasága, nem hagy elfásulni. A jelzések rendben, szép a Mala Marovka feletti rét, kicsit a Galla alatti tisztást juttatja eszembe.
Hosszú aszfaltozás jön Szaláncig, néha bele kell gyalogolni, de az új cipõ kifejezetten jól csillapít, csak valahogy nem haladunk. Ha lassan is, de elérkezik a falu csapolt kofolájával egyetemben. Kihasználjuk a kerti csapot, így egész frissen érünk fel a várba.
Kalsa felé hosszú és kitett az út, kissé megvisel. Jó lenne már valamit enni, de a ponton víz van csak. Zoli meghív egy üdítõre a boltban, amit nem gyõzök meghálálni. Izra tó felé egyértelmûen belassulok az emelkedõn hiányzik a kaja, összesen talán 5 percnyit bizonytalankodunk, elég jó a szalagozás.
A tónál ismét csak víz van, nálam pénz semmi, benyomom az elsõ vésztartalék gélem.

Hárman megyünk tovább a kéken, leérünk a táblához. Itt a Bodnár forrás irányozzuk meg. Az út 2 felé ágazik, azokon nem látunk kék jelet, viszont egy keskeny ösvényen a piros és a kék jel megy balra. Azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy Szlovákiában 3 felé ágazhat egy szín. Ide nagyon kellett volna egy pontosabb leírás az itinerben, vagy egy-két szalag.
Egy jó órát mentünk a jelen, ami már nagyon gyanús volt, de hát kék. Végül a kék elfogyott, maradt a piros. Láttam a fák fölött a Hársas hegy csúcsát, innen sejtettem, hogy jócskán túlmentünk. Elindultunk vissza egy szekérúton, majd toronyiránt be az erdõbe, a határ felé, úgyis belebotlunk majd az északi zöldbe. Találkoztunk néhány helyi favágóval, akik megerõsítették az útirányt, mi pedig mentünk tovább. Hatalmas árkok jöttek, ez tudtam, hogy jó jel. Zoli a második átkelés után elkanyarodott tõlünk. Én azt hittem, megharagudott ránk, és megy a maga feje után, így utána szaladt. Nem akartam, hogy szétszakadjunk. Szerencsére pont beletrafált a hátár egy kiszögellésébe. Épp ott ment rajta többek között Sanyi és Kulcsár Józsi. Rengeteget vesztettünk ezzel a kavarással, és még sok szint volt hátra. Átkelve az árkokon egyre gyengébbnek éreztem magam. Betolom a második, és egyben utolsó vésztartalék gélem. Lipovecig nem jön az erõ, a hegyre fel beállok autonóm üzemmódba, kérlelhetetlenül haladok elõre. A csúcson letámasztom magam a kõ tövébe, vércukorszintem valahol a hegy lábánál maradt. Kb. 10 perc múlva megjön Sanyi, és én lelejmolom egy sportszelettel, meg egy fél liter vízzel.
Köszönöm Sanyi! Ha akkor nem jössz, nekem reszeltek…
Négyen együtt megyünk Dávid Ortásig. Itt is víz a menü. Látom a pecsételõ lapon, hogy legközelebb Vaskapun van pont, addig meg még jó 500 szint. Bába-hegyig még elvisz a csoki, de lefelé már megint gyenge vagyok. Alig megy a kocogás a lejtõn. Elátkozom a Vaskaut, és a Füzéri várat is, de a faluban elszállnak a sötét gondolatok, titkos pont és dinnye vár ránk.
Hihetetlen milyen gyorsan reagál szervezetem a beérkezõ energiára. Jó erõben vágok neki az emelkedõnek, és hamar fenn is vagyok a XVII.27. határkõnél.
Ha valamit elrontok, akkor már legalább nagyon, elnézem az adatsort, és azt hiszem ennél a kõnél kell a pontnak lennie. Jó 20 percet és 1-2 km-et kavarok, mire rájövök merre kell menni…
A ponton senki, csak a szél fúj jelezve a vihar közeledtét. Kevés esélyem még van a este 8-as célba érésre, nyomom neki lefelé, egészen a vár nyergéig. Fölfelé meglehetõsen meredek, és a dinnye is kifogy alólam, le kell ülni a várban. Lefelé kicsit elkedvetlenedve megyek a pontra, nem jól alakult ez a szakasz.
Utoljára érkezem a plébániára. Zsotyek már elment, 10-ig lehet rajtolni, de figyelmeztetnek a viharra, és a lehûlésre. Elõveszem minden meleg holmimat, nincs sok. Eszem, kapok egy vastag nejlonzsákot, abból készítek esõköpenyt, és bepakolom a telefont is, ki tudja. Megérkezik a vihar, nagyon nem esik, de jobb kivárni. Beérkezik Remó, Dani, bejöttek a vihar elõl. Beszélgetünk, leragasztom a futómûvet, (Köszönöm a ragtapaszt!) 23:30-kor nekivágok.

IV. Szakasz

Alig indulok el, mindjárt szakadni kezd. Bemenekülök a buszmegálló bodegájába. Kemény lesz ez így… Fölveszem a zsákot, és amint csillapodik, újra elindulok.
Nem tudom mit éreztem azok a falusiak, akik este kinézve az alakon, a viharban egy koszos, futógatyás szõrös felõrültet láttak nejlonzsákban futni…
Füzérkomlós felé hihetetlen érzés volt látni a hatalmas villámokat a Sátoros-hegyek felé, de azért inkább szedtem a lábaim, hogy védettebb helyen legyek.
Gyorsan meglett a kisvasút nyomvonala, és eleinte le is volt nyírva az ûrszelvény. Már kezdtem reménykedni, amikor lekezdõdött az embermagasságú gazzal való küzdelem. Egy pillanat alatt átázott a nadrágom és a cipõm, tudtam, hogy ezért nagy árat fogok fizetni. Kiérve az aszfaltra eszembe sem jutott az aszfalton továbbmenni, ellenben elvesztettem a tájékozódási képességem. Iránytûm nem volt, így érzésre irányba álltam. Észre sem vettem, hogy azon az úton megyek, amin jövök... A hídnál már kicsit gyanús volt, végül egy Faágnál lettem teljesen bizonyos, hogy óriási bakot lõttem. Kioszthatom magamnak a tájékozódási citromdíjat. Nem volt még túra, amin ennyiszer tévedtem volna. Hátra arc, újabb fél óra késést könyvelhettem el, ráadásul a legáztatóbb dzsindzsában.
Azért mindig van lejjebb, mert még egy darázs is megcsípett a bal térdizületemnél. Elõször azt hittem, hogy egy tüske állt belém, amikor odavilágítottam, akkor láttam meg a dögöt. Még szerencse, hogy méhekkel foglalkozom, és így nem vagyok rájuk érzékeny…
Végre valahára kiverekedtem maga Bózsvára.
RitaB, Andi, és egy srác (sajnos a nevét nem tudom :S) várt a ponton, meg a lakodalom. Mennyei volt a süti. Jókedvûen kocogtam a Huták felé. Idén végig megfutottam az aszfaltot. Nagyhután Nád Béláék vártak frissítõvel. Kicsit ettem, aztán mentem tovább.
A kék négyzeten utolért az álmosság. Sehogy sem sikerült elhessegetnem. Idõnként arra eszméltem, hogy elaludtam, és kezdek letérni az útról. Néha szitált az esõ, és óriási köd volt. Csak négyre értem az Eszkála réti vadászházhoz. Csoffadoztam kicsit. Szerencsére Bubu szóval tartott, így nem aludtam el.
Makkoshotykáig a helyzet nem javult, továbbra is álmos voltam, és a talpam is egyre jobban fájt. Jó lett volna száraz cipõre cserélni. Gyakran álltam meg kiönteni a cipõm. A falu elõtt még kevertem kicsit, de végül meglett az út.
A ponttól már csak gyalogoltam. Hatalmas volt a köd, szalagok pedig nem egyenletesen voltak kirakva. Ez így fáradtan nekem elbizonytalanító volt, lassan is mentem, ezért a távolságadatok nem tûntek hitelesnek. 15 perc idõveszteséggel azért meglett a pont, de a tengerszembõl egy szemernyi sem látszott a ködben. Tiszta október.
Learaszoltam a piros négyzethez, ahol a frissítõ várt. Jól esett a barack, de már nagyon nehéz volt elindulni. Sebességem innen olyan 4 km/h körül állapodott meg. Rákóczi-fa felé még mellémentem 2-300 métert, ez már nem változik ma…
A fa alatt Siményi Vili aludta az igazak álmát, de a pecsét miatt kénytelen voltam felkelteni.
Innen már ha csigalassan is, de biztosan haladtam. Térképem a kezembe volt, így láttam mennyire van még a következõ lélektani cél. Bányi-nyeregnél már nem kértem semmit, éreztem a cél szagát, s bár a Nagy-nyugodó nyerge hosszabb volt a vártnál, végül 11 óra tájékában átléptem a Kovács-villa kapuján és véget ért hosszú utam. Megható volt, ahogy mindenki tapsolt és gratulált, többet ér ez mindennél.
Pihenés és zuhanyzás után már én is ott álltam a többiek között és tapsoltam a befutóknak

Összefoglaló:

Óriási élmény volt számomra ez a hétvége, egy igazi közösség jött lére Füzéren, és a Kovács-villában. Nem tudok olyan teljesítménytúrát mondani, ami hasonlítható ehhez.
Iszonyú mennyiségû munkát igényelhet egy ilyen összetett túracsokor leszervezése, hát még a lebonyolítása, így könnyen becsúszhat 1-1 hiba. A szervezõk, pontõrök lelkesedése és kedvessége, és az ellátás viszont mindent felülmúlt.
A túra végére az indulók, és a szervezõk fej-fej mellett küzdöttek a kié a legnyúzottabb fej címû verseny fõdíjáért.
Nekem egy kicsit kevés volt az információ a túráról elõzetesen. Ha van rá lehetõség, mindig átnézem a túra elõtt az útvonalat térképen. Jó lett volna, egy honlapon böngészhetõ leírás és a túra útvonaláról egy térkép, ám mivel ez elsõ szervezés volt, így nem vártam el.
Az elsõ két szakasz alapján nem számítottam arra, hogy ennyivel kevesebb ellátásunk lesz a szalánci szakaszon. Volt nálam két tartalék gél, de annyi kevés volt. Persze sok olyan túra van, amin ennyi ellátás sincs, és ha tudok errõl, jobban fel is készülök. Tudtommal jó esély mutatkozik arra, hogy jövõre is megrendezésre kerüljön a túra. Ezt csak támogatni tudom, ez egy igazi unikum a hazai teljesítménytúrázás területén. Igen szép emlékekkel tértem haza a Zemplénbõl, akár már most hétvégén is újra nekivágnék :)
Köszönöm a fáradságát minden a szervezésben bármilyen módon résztvevõnek!
 
 
suvidaniTúra éve: 20092009.07.22 17:04:52
megnéz suvidani összes beszámolója
Kazinczy 200 helyett 150.

A nagy távolság és a korai indulás miatt már csütörtökön leutaztunk Sátoraljaújhelyre Joe-val és Kockával. Szerencsénk volt, a szállás felé félúton felvett az egyik szervezõ, így megspórolt nekünk jó másfél km-t. Evi, ivi, fürdés aztán alvás.

A szállásról másnap reggel a szervezõk szállították az indulókat a rajt helyszínére, Széphalomra. Itt a Kazinczy mauzóleum és a magyar nyelv múzeuma elõtt Széphalom polgármestere és a múzeum igazgatója egy rövid beszéddel indította útjára a túrázókat. A nevezéskor láttuk, hogy a túranaptárban közölt táv és szintadatokat "pontosították": az 5500 helyett több, mint 7000m szintemelkedést kellett a 200km-en leküzdeni. (A hosszú távot 4 résztávban lehetett teljesíteni, a beszámolót e szerint tagoltam)

Széphalom 57km/2100m szint - Habár nagy lendülettel indultam neki az 57km-es elsõ szakasznak, valamivel több, mint 7km-után a teljesítés reménye egy pillanat alatt szertefoszlott: egy erõs meredek lejtõn lefelé haladva valaki felettem elindított egy ökölnyi követ, ami egészen pontosan telibe találta a bal bokámat. Jónéhány percen keresztül lábra sem tudtam állni. Úgy gondoltam, hogy az elsõ lehetséges helyen kiszállok. Szerencsére, mire lakott helyre értünk a bokám jobban lett és a túrát sem kellett feladnom mindjárt ez elsõ szakasz elején. Úgy gondoltam, hogy ezt a szakaszt mindenképpen teljesíteni kell, mivel a elsõ emberen már csak ne bukjon el a gyalogos váltó :-D Szerencsére ismertem a túra utolsó pár km-ét, ahol az ismerõs tájak sokat dobtak a lendületünkön! Ferivel, akivel azt a szakaszt toltam, az elsõk között értünk Füzérre! Végül a 32-33°C-os melegben, ~8l víz elfogyasztása mellett sikerült kevesebb, mint 10 óra alatt legyûrni az elsõ szakaszt. De nagyon elfáradtam... a bokám sajgott, totál kihajtottam magam.

Tilalmas 74km/1400m szint - A bokám állapotára való tekintettel módosítottam tervem: az éjszakai szakaszon nem indultam, ami a 200 feladását is jelentette. Bár, mire a 200as emberek beérkeztek, kezdtem volna meggondolni magam, mert minden fáradtság elszállt belõlem, de a józan ész döntött, maradtam. Este kerestem egy üres ágyat és aludtam egy jót.

Szalánc 51km/1900m szint: Másnap viszont új nap, új remények, örömmel nyugtáztam, hogy a bokámnak nincs nagy baja (nem dagadt be, nem lilult el :-), úgyhogy akár neki is vághatok a nappali 50esnek, ami a maga nemében kuriózumnak számított, ugyanis a Zemplén szlovák oldalával ismerkedhettünk, többek között Szalánc várát is útba ejtve. Az eredeti terv szerint Joe-val tartottam volna, ám amikor felhúztam a cipõm rettenetes fájdalmat produkált a MÁSIK bokám! Ekkora blamázst még az életben nem láttam... kb 20m után feladtam! :-D Bocsánatot kértem Joe-tól és visszaballagtam a plébániára. Megvizsgáltam a helyzetet és kiderült, hogy a másik cipõmet túl szorosra húztam és az dörzsölte sebesre még elõzõ nap... :-( Kértem tapaszt, ráhúztam két zoknit és kutya bajom se lett. (Azért ez enyhe túlzás persze) Megvártam Feriéket, de Õt az éjszakai szakasz annyira kikészítette, hogy már nem indult el. Végül 2 órával Joe után, Álmossal indultunk útnak. Az enyhe szél miatt kicsit kellemesebb volt az idõ mint tegnap, de a 30°C feletti meleg és a vízvételi lehetõségek hiánya/hézagossága nagyon megnehezítette a haladást. Szalánc elõtt Álmost saját bíztatására lehagytam. Igyekeznem kellett, mert tudtam, hogy Kockával vagyunk az
éjjszakai szakaszra, és már beígértem a 8as érkezért. Az Izra tó elõtt utolértem Joe-t, akivel sokáig haladtam, de aztán lehagytam, amíg Bubuval próbálták meggyõzni a Hársas pontõreit, hogy rossz helyen tanyáznak. Napközben már hallani lehetett a nyugati országrész felõl közelítõ pusztító viharokról, melyek a táv végére el is érték a térséget. Az utolsó ellenõrzõ pont, Füzér várára már úgy kapaszkodtam fel, hogy a nyugati horizont felõl folyamatos villámlás látszott. Az éjszakai party hangulat garantálva volt. Számomra rendkívül megdöbbentõ módon, annak ellenére, hogy teljes erõvel haladtam, 30-40perc futással is mindössze 20 percel a szintidõ lejárta elõtt sikerült csak beérnem, ez lelkileg nagyon megviselt. Rohadtul bekészültem... a nagy meleg, az iszonyatos szintek, a sok egyedül megtett kilóméter eléggé felõrölt mind fizikálisan, mind mentálisan. Feladni viszont nem akartam, ugyanis úgy lett beszervezve, hogy váltónk negyedik embere majd engem húz az utolsó szakaszon.

Nyugodó 47km/1100m szint: Mire összeszedtük magunkat és elindultunk már zuhogott az esõ és folyamatosan villámlott. De elindultunk, mert a vizes fûtõl pillanatok alatt úgyis átázott volna a cipõnk hiába várjuk meg a vihar elvonulását. A kezdetek elég aggasztóak voltak: az itiner alapján elindultunk a kéken a vár felé. Ez nem lehet jó... kb 1km után csak megnéztem azt a rohadt itinert, és akkor vettem észre, hogy a 2. szakasz leírását olvastam, nem a negyedikét!!!! Semmi baj, olvassuk el az aktuálisat, okés irány lefelé. Itt meg túlmentünk és elindultunk a piroson Hollóháza felé!!!! újabb kilómétereket buktunk. Ezután még többször rettenetesen elkavartunk, volt úgy, hogy halvány lila fingunk se volt, hogy hol lehetünk, és már vissza se találtunk volna, de aztán földöntúli szerencsének köszönhetõen mégiscsak visszakavartunk a helyes útra. Mondani sem kell, hogy ez milyen hatással volt a morálra. Kocka nagyon fáradt volt és maradt a pontõr csajokkal Bózsván. (Hát,
ezt valahogy rohadtul meg tudtam érteni ;-D ) Innen a táv hátralevõ 38km-ét teljesen egyedül tettem meg. Utólag sem értem, hogy lehettem ekkora hülye! Bár, mivel egyedül voltam, tudtam, hogy csak magamra számíthatok, nem nézi senki helyettem a jelzéseket. Talán ennek a folyamatos figyelemnek köszönhetõen nem kavartam el többet sehol, max 50-100m. A hegyen hajnalban hatalmas köd is volt, emiatt nagyon lassan
tudtam csak haladni de maga az érzés csodálatos volt... éjjel egyedül bolyongani a ködben. Habár nagyon vártam, a reggel nem hozott új lendületet: a táv vége felé szinte minden 100 méterrel meg kellett harcolnom. Stopperrel kényszerítettem magam, hogy csak 15 percenként álljak meg piheni, ami normál állapotban nevetségesen hangzik, de akkor 900 másodperc szinte végtelennek tûnt. A végére erõm utolsó morzsáit is fel kellett használnom. A beérkezõket az ottlévõk csapata hangosan megtapsolta... Olyan élmény volt, amit mindenkinek át kellene élnie! Fantasztikus volt, még úgy is, hogy nem teljesítettem a 200ast! Joe, Kocka, Feri már benn voltak. Félkómásan ettem, ittam, majd egybõl menni(!) készültünk, délutánra ígértem magam a barátnõmnek. De menni azt aztán nem tudtam! A kidörzsölõdés az éjjszakai esõtõl felázott bõrömet még jobban megette. Egy jó nagy nyílt seb éktelenkedett a bokám körül. Ha nem tud valamelyik szervezõ levinni a vasútállomásra, valószínûleg még most is ott haldokolnék! :-D

Nagyon kemény túra volt, el kell ismernem, hogy a 200as távot biztosan nem tudtam volna teljesíteni. Igaz ez aligmindössze 11 embernek sikerült a 42 indulóból. A szervezés maga szuper volt, csomó helyen kaptunk kaját, lekváros kenyeret, ropit,
perecet, dinnyét, mindenféle finomságot. A füzéri bázison csomó meleg kaját adtak, volt melegvizes tisztálkodás, szálláshely. Mindenki: szervezõ, segítõ, pontõr, túrázó nagyon segítõkész volt, igazi bajtársias hangulat uralkodott, amit a 3napos összezártság tovább erõsített.

Köszönök mindent, jövõre is biztosan megyek... valamelyik résztávon! :-)
 
 
turamanTúra éve: 20092009.07.20 20:30:04
megnéz turaman összes beszámolója

Kazinczy 100 – Tövisek és virágok

Egy õrült nap krónikája

Péntek este érkeztem meg Füzérre, hogy részt vegyek a másnapi Kazinczy Emléktúra 100km-es résztávján. A 200 km-es táv gladiátorai valahol a hegyek közt küzdenek, én pedig egy hideg sört rendelve kérdem a kocsmárost, merre találom a Kossuth utcát, szállásom színhelyét. Másnap a rajtnak helyt adó plébánia kertjében benevezem annak rendje és módja szerint. Neki az ismeretlennek, irány észak. Az itinert böngészve meglepõdve olvasom, az 52 km-es Füzérre visszaérõ kör szintemelkedése 1900 m a jelzett 1400 helyett. Hideg zuhany a nyári melegben. Közben telefonon érdeklõdöm a hosszú távon harcoló havertól; „csupán” a 73. km-t tapossa, és a nagyok megfogyatkozásáról illetve átnevezésekrõl számol be.

A nap ma is kegyetlenül tûz. Még nyolc óra sincs, de már gyöngyözök felfelé a nyílt terepen. Az erdõ mélyén elviselhetõbb mindez, és az elsõ pont sem várat magára sokáig egy patakmedernél a szlovák határnál. Átlépek a patakon és már egy másik országban próbálok tájékozódni, szerencsére a szalagok segítenek. Utolér egy kolléga, és ketten haladunk tovább be Szaláncra, ahol a kocsmában remek cseh-szlovák sörkombinációt kapunk: alul a barna szlovák sör, és rácsapolva a világos cseh remek. Gyönyörû átmenet a világos és sötét között, valamint ízre sem utolsó.

A kapott energiát remekül hasznosítva egy szusszal felérünk a falu fölött magasodó szalánci várhoz. Leereszkedünk a hegyrõl, és a szomszédos Kalsára nyílt terepen sétáltunk át. Rövid visszahûtés után hosszú felfelé szakasz következik, egyedül maradok, és jó tempóban emelkedem egy nagy rétig, melyet magas hegyek tartanak markukban. Majd jön az Izra-tó kálváriám elsõ stációja. Az ep. után csúnyán elkavarunk az elõttem haladó sporttársakkal. A kék jelzést követjük, amíg csak látjuk, ám késõbb derül majd csak ki, több felé is indult a jelzés, és mi a rossz irányt választottuk. A téves jelek megszûnése után a teljes bizonytalanságban a határ megcélzását tûzzük ki célul, és hogy a határkövek mentén visszaállunk a jó irányba. Eltévedt hármasunk Gábor nevû tagja, aki már 130 km-nél jár, teljesen a helyzet magaslatán áll és szlovák favágóktól érdeklõdik angolul a határ merre léte felõl. Toronyiránt mély vízmosásokon keresztül nagy nehezen meglett a határ, és vele a zöld jelzés.

Jó pár kilométer és vagy 40 perc plusz. Sose jó egy ilyen, pláne egy 100-as túrán. Átlagom lerombolva érem utol a már egyszer lehagyott kollégát. Tovább meredek vízmosásokba kell leereszkedni és onnan kikecmeregni. Közben magamban egyre jobban kitolom a Füzérre történõ beérkezésem határidejét. „Fél hat, hét, fél nyolcra beérek” – ezek a legutolsó magamnak szánt idõpontok, és akkor lesz idõ pihenni, és továbbindulni a második ötvenre. És jöttek az újabb stációk: szinte minden egyes határkövön megpihenni erõt gyûjteni, majd a következõ kõig elvánszorogva kicsit újból meghalni. Három-kilométeres szakaszon 355 m emelkedés, és a jelzett ep. sincs fent a Hársas-hegyen. Remegõ lábakkal indulok lefelé köveken botladozva, lassan az erõ is visszatér belém. A következõ pontnál feltöltöm magam vízzel, és neki az újabb emelkedõnek, a Bába-hegynek. Sokszor szakítom meg vánszorgásom pihenéssel.

Mire leérek Pusztafaluba, az átlagom 4-es alá csökken. Hát, ezen már többen is elgondolkozunk, hogy vagy ennyire nem menne ebben a melegben, vagy el lett mérve a szint meg a táv is. Az elmérésre szavazunk a kocsma árnyékában, és közben kapjuk a friss idõjárás-jelentést: már Pesten is keresztülrobogott a vihar, az országban pedig több helyütt károkat okozott. Nem túl fényes kilátások. Idõm nincs, és még ha esõ is lesz… nem tudom. Be kell jutni Füzérre. Újabb komoly szint a Vaskapuig. A pontõrök otthagyták õrhelyük, már csupán az eloltott tûz füstjét lehet érezni. Nyilván a közeledõ vihart nem itt akarják megvárni. Érthetõ.

Az utolsó pecsétet fent, a vár bejáratánál, annak is a legfelsõ lépcsõjén ülõ strázsától kapjuk, és vele a legújabb idõjárás jelentést; de már mondani sem kell, mert látni a távolban cikázó villámokat, és érezni a megélénkülõ szelet. Innen már tényleg rövid idõ alatt visszaértem a plébániához nem sokkal kilenc óra elõtt, és meghoztam a túrázók nehéz döntését: Kiszállok! Az ötvenes táv teljesítését elismerik, átveszem a kitûzõt, oklevelet. Szállást a plébánián kapok éjszakára, pár szót váltok a rendezõvel. Élményekben gazdag napon vagyok túl, kicsit csalódottan, és nézem a vihart a kocsma teraszán. Ám belül érzem, jól döntöttem.
 
 
kekdroidTúra éve: 20092009.07.20 12:06:47
megnéz kekdroid összes beszámolója
Kazinczy – Tövisek és virágok (feladtuk 40-nél, de ha csak egy ember is okul belõle, már megérte feltenni)

„Okos ember más kárán tanul, a buta még a sajátján sem.”

Szakad az esõ, suhanunk az autópályán hazafelé és próbálom lebeszélni édesanyámat az idõjáráshoz nem egészen illõ 120-as tempóról. Kerek repkény alszik mellettem, néha felriad, aztán alszik tovább. Reménykedem, hogy ez az esõfelhõ jól kiengedi magát itt, a Bükkalján és már nem éri el a Zemplént, mert sok kedves ismerõs van még úton, vagy éppen ponton. Aztán arra gondolok, hogy mi történhetett napközben velünk, mert reggel még minden olyan vidám és kényelmes volt. Aztán 12 óra múlva már egyáltalán nem éreztem magamat kényelmesen, pláne nem voltam vidám. Rá kellene jönni, hogy hol párolgott el a nagy melegben a vidámság.

Ébresztõ négykor, lázas készülõdés, bõséges reggeli. Eseménymentes út Füzérig, Vándor Csillag mutatja a rajt koordinátáit, különben sosem találnánk meg. Találkozás DJ_Rushboyjal, -Dilen-nel, Tincával, sétáLós bácsival, Nagy Attiláékkal. Lehet, hogy kevésbé frissek, mint általában? SétáLós bácsi és Tinca mindenesetre nem tûnik annyira fáradtnak, de lehet, hogy csak az arcukon nem látszik. Nevezünk, nyomtatás után kapunk itinert, adnak még mûanyag poharat is és pólót is, amire végre rá van írva, hogy miféle túrán adták. :) Rajtidõ fél kilenc, Füzéren még mosdunk egy kék kútnál, mert már most olyan meleg van, hogy folyik a homlokomról az izzadság. A K+ ösvénye nem éppen barátságos, megállunk pezsgõtablettázni, hogy ne a pollen üssön ki már a túra elején. Végre beérünk az erdõbe, az emelkedõ is megszelídül, a hõmérséklet is esik valamelyest. Elérjük a leírásban is szereplõ forrást, szépen csordogál, megnézzük, majd irány Bodó-rét. Kedves pontõrök vannak, pecsét itt nem jár, kapunk viszont vizet és ropit (és kisírunk egy pecsételést egy „semleges” papírra). Odabent kávé, nagyon finom, jusson majd eszembe, ha OKT-n majd erre járunk. Odakint még mindig pára, egyre nagyobb meleg, de újra bemegyünk az erdõbe, irány a híres-hírhedt Északi Zöld. Az úton látszanak a tegnapelõtti vihar nyomai, letört ágak mindenütt. Nemsokára elérünk egy papírlapot, mutatja az irányt az ellenõrzõpontra, itt két kislány pecsétel, mutatják, merre kell menni. Reméljük, nem eszik meg õket a szúnyogok napközben.

El is hagyjuk a határsávot, majd szépen elsétálunk az amúgy jól szalagozott letérés mellett, kereken tizenkét percig tart a visszaút. Eldumáltuk, na. :) Nagy Attiláék itt elõznek meg elõször, õk még száz km-en túl is jobban figyelnek a jelek szerint. Felkapaszkodunk egy vízmosáson, kiérünk egy enyhén susnyás, de szépen letaposott rétre. Elágazás, nagyon jó, lehet viszonyítani a kalauzidõkhöz, kicsit jobban megyünk, mint a szlovák papírforma. Gyerekcsoport jön szembe, elõttük pedig egy kerékpáros, aki angolul kérdezi, milyen messze van az Izra-tó. Nincs szívem azt mondani, hogy nem tudom, hát mondok egy kábé 5-6 kilométert, hátha bejön. Nem telik el sok idõ, amikor átkelve egy magasfeszültségû távvezeték alatt meglátjuk elõször Szalánc várát, kicsit kilépünk, elérjük a mûutat és mellette, földúton végül a falut is. Két dolgot veszek észre magamon: az egyik, hogy nagyon érzem a lábamat, pedig még alig jöttünk valamennyit, a másik, hogy álló helyzetben, árnyékban is szakad rólam a víz. Valami nem stimmel a futómûvekkel, de még nem tudom, mi. A faluban megleljük a kocsmát, van bója, a pontõr hozza ki a kért csapolt kofolát, nagyon finom és kellõen hideg. Repkény lefotózza Nagy Attila itinerébõl a távadatok táblázatát, mert olyat véletlen nem kaptunk a nagy sietségben a rajtnál. Eszerint kb. 16 km-nél járunk, három és fél óra alatt. Nem valami gyors tempó, de nem számít, majd este tudunk sietni, amikor már nem lesz meleg. Persze, ha megérjük az estét.

Éppen kifelé tartunk a faluból, amikor ismerõs fehér sapkát pillantunk meg közeledni és halálmegvetõ bátorsággal cikázni az autók között. A sapka gazdája Tinca, beszélünk egy kicsit, aztán megyünk tovább, sajnos nem tudunk együtt haladni, pedig alig vagyunk elõrébb tempóban, mint õk. Felkaptatunk egy nádas tóhoz, majd a Szalánc váránál õrt álló Nád Bélához, aki vízzel kínál, de meghagyjuk azoknak, akik nálunk rosszabbul állnak tartalékkal. Kisétálunk kilátást és romokat nézni, a hegyeket próbáljuk beazonosítani, nem sok sikerrel. Ez az oldal még annyira sem ismerõs, mint a túlsó. :) Lefelé kicsit meredekebben érkezünk, valami kanyar benézése után, de legalább van egy kis ügyességi szakasz is a túrában. (Lesz még, hohó, de mennyire, hogy lesz!) Visszatérünk a faluba, egy bácsi kérdezi, hogy merre tartunk, mutatjuk, hogy Kalsára, áthidaljuk a nyelvi szakadékot. Még jó utat is kíván, ha jól értem a dolgot. Vagy azt, hogy forduljunk fel. :) Következik a túra legmelegebb szakasza, innentõl egészen az Izra-tóig, nyílt, napos úton, szántóföld, meg valami repülõtér mellett sétálunk, van egy érdekes objektum is, sok szögesdróttal elkerítve, a földalatti gázvezetéknek lehet valami nyomásfokozó állomása. Kalsára érve fellelkesülünk, hogy majd a kocsmában milyen jó hideg üdítõ vár ránk. Nevezett vendéglátó létesítmény azonban mindenki nagy bánatára zárva van, a pontõr kínál vízzel, egy pohárkát elfogadunk, mert gyorsan fogy a saját készlet. Indulás tovább, még mindig nagyon meleg van. Ha itt tudom, hogy mi vár ránk a végén, akkor kisétálok a falu szélén húzódó széles nyomtávú vasútvonalhoz, vonatot fotózni, bár állítólag megcsappant az ércszállítás az utóbbi idõben.

Ehelyett nekivágunk a folyamatosan emelkedõ útnak Izra-tó felé, eleinte aszfalton járunk, majd letérünk egy nem létezõ ösvény létezõ jelzéseit követni. A helyiek láthatóan nem sûrûn jönnek erre. Más sem. Szerencse, hogy a susnya egészen csekély, a böglyök helyett is inkább szúnyogok vannak, de út, az nem sok akad. Emelkedõ annál inkább, néhányszor meg kell állni, a hõségben szakad rólunk a víz, inni kell folyamatosan, mert csúnya lenne kiszáradni egy százas túra elsõ harmadán is innen. Nagy Attiláék, akiket Kalsán hagytunk el, visszaelõznek, még Izrán találkozunk egy pillanatra. Némán kaptatunk felfelé, Repkény néha kér egy kis megállást, pihenõt, ez a meleg még nekem sem fekszik, pedig én jobban tûröm a napot, mint õ (cserébe õ esõ- és sárálló, én meg azt nem szeretem annyira). Amikor elérjük az esõházat, megörülünk, mert a befotózott táblázat alapján innen már nagyon közel van az Izra-tó, ráadásul szint is kevesebb van odáig, mint Kalsától idáig. Izránál aztán van minden: pygmeáék pecsételnek (aláírnak), a büfében pedig jó hideg a kofola. Belelógatjuk sajgó lábainkat a tó vizébe, közben chipset rágcsálunk, sópótlás céljából. Kellemes hely ez.

Induláskor egész vidámak vagyunk, énekelgetünk, valahogy a határig kellemes, hûvös a levegõ. Amikor Tilalmasnál elérjük újra az Északi Zöldet, még mindig tart a nagy jókedv, követjük a határköveket, még a Rákóczi 150 néhány kint felejtett szalagja is felbukkan itt-ott. Lefotózzuk a Tolvaj-hegyet, nagy boldogság, hogy most nem kell sem felmenni, sem lejönni nekünk azon a bizonyos emelkedõn. Elérjük a nevezetes árkokat, megvan mind a hét és végre bizonyosságot nyer, hogy jól tettük, hogy sötétben nem vállaltuk tavaly az átkelést. Némelyik árok egészen jól átmászható, némelyiknél eléggé le kell guggolnom, hogy egyáltalán valamilyen lépést találjak magamnak. Végül elfogynak az árkok és hirtelen ott állunk a Hársas-hegy alján. Már kevésbé volna meleg és szerencsére az emelkedõn az ízeltlábúak támadásától sem kell tartanunk, mintha õk sem szívesen repülnének errefelé. Így is elég nehéznek bizonyul a Lipovec, határkõtõl haladunk határkõig, a tavalyi krónikák leírása, miszerint ez a hegy egy piramis, teljesen helytálló. Meg is elõznek itt jópáran, köztük két sporttárs az ötvenes távon, a tetõn utolérjük õket, beszélgetünk, készítünk csúcsfotót, de a lelkesedésünk már enyészik elfelé.

A pontõr csapat egy heggyel arrébb vár, mondják, hogy nagy vihar készülõdik, remélem, lejutottak a hegyrõl, mielõtt odaért. Lelkesek és vidámak, mondják a követendõ irányt, mi pedig elhúzunk, immár egészen lefelé. Késõbb szalagok jelzik a mi utunkat, odahagyjuk az Északi Zöldet, elérjük a Dávid-ortás ep-t, kapunk némi vizet a kedves pontõröktõl és jókívánságokat az út folytatásához. Nemsokára kezdõdik is az emelkedõ a Bába-hegyre, találkozunk Siményi Mikivel, aki az elsõ százat söpörte, most is épp az utat keresi. Repkény megpendíti neki, hogy feladni készülünk, de biztat, hogy menjünk el legalább Füzérig, meg, hogy lehet, hogy szintidõt emelnek, akármi lehet, csak menjünk. Aztán továbbindulunk Bába-hegy felé, de le is szakadunk, reménytelenül fáradtak vagyunk és a meleg is alaposan lehúzta a lelkesedésünket. Pedig most jön az este, a hûvös, alig van a második ötvenesen szint, az elsõn is már „csak” Bába-hegy és Vaskapu. A 100-as teljesítése már elméleti lehetõségként sem merül fel, Repkény azt mondja, hogy kikészült, még meglátja, mennyire bírja az emelkedõt. Nekem meg nincs kedvem még az ötvenest se behúzni nélküle, pláne, ha ideér a vihar a következõ két órán belül. Körülbelül itt van a válasz a kérdésre: elfogyott a kedv és az erõ. Megette a nap. A hegyre felfelé utolér a két Szaláncos sporttárs és sétáLós bácsi és a -Dilen- - Tinca duó is. Tincáékkal megbeszéljük, hogy megkapják a túrára az idáig ballasztként cipelt esõkabátokat, mert Tincának csak Füzéren van kabátja, -Dilen-nek pedig még ott sincs, az átadás helyszínéül pedig Pusztafalut nevezik meg, mert még 100 km elõnnyel is sokkal lassabbak vagyunk, mint õk ketten. Bába-hegy tetejére öröm felérni, mert innen látszik, hogy mennyire jön a vihar – nagyon. A széle már elérte a Hegyközt, a messzeségbõl mennydörgés hallatszik halványan, fenyegetõen. Nem szívesen lennék kint, amikor ideér – gondolkodom, és megbeszéljük egymás között Repkénnyel, hogy Pusztafalun kiszállunk, történjen akármi is. Ezen felbuzdulva lesietünk – még így sem érjük utol Tincáékat – és 12 óra gyaloglás után megérkezünk Pusztafalura, az itiner szerint 42 km-hez.

A pontõrök kedvesek, bár az úriember kissé morcossá válik, amikor bejelentjük, hogy innen mi nem folytatjuk a túrát. SétáLós bácsi útra kel, átpasszoljuk a kabátokat ígéretünk szerint és megeszünk egy-egy szelet dinnyét. Már éppen azon meditálunk, hogy vajon a hosszabb, de nem erdõben vezetõ mûúton menjünk-e át Füzérre, avagy a K+-on, amikor a Lipovecen utolért két sporttárs (itt szintén kiszállnak) felajánlja, hogy átvisznek kocsival, nagy köszönet nekik! Egyikük felesége és két gyermeke teljesítették a Füzér 20 résztávot, nagy lelkesedéssel mesélik az ereszkedést a Tolvaj-hegyrõl, amíg átérünk Füzér szép falujába. A ponton zajlik az élet, fel sem tudom sorolni, kik voltak éppen ott, nem akarok kihagyni senkit. Kapunk egy 20-as kitûzõt, emlékül, azóta felírtam a hátuljára vékony filccel, hogy „feladásra”, vagy valami ilyesmi, a gesztus nagyon kedves. :) Leülünk, eszegetünk (háromféle meleg étel van és pizza a kísérõ!), beszélünk Joeyline-nal, majd amikor már kint várjuk a mentést, GPS Zolival is összefutunk. Egy sporttárs megkérdezi, hogy melyikõnk a Kerek repkény, kissé szomorúan mondja, hogy õ is kiszáll itt, 50 km után, pedig szerintem már az is nagy szó, hogy idáig eljutott. Végül, valami fél 12 körül csörög a telefonom, itt van édesanyám (aki amúgy öcsémért volt Simán, valami karate-táborban, vagy mifene), mehetünk.

Itt írnék néhány sort a rendezésrõl. Hallottam pár szót, hogy volt, ami nem klappolt teljesen, én ezeket személy szerint egyáltalán nem éreztem. A pontok megfelelõen voltak elosztva, ahol kértünk volna, mindenütt tudtak volna inni adni, Füzéren valóságos terüljasztalkám fogadott. Az útvonal jól volt kijelölve, bár néhol a szalagoknak csak a csonkját lehetett látni – lehet, hogy „kedves” kezek leszedték. A távok lemérésénél lehetett esetleg némi pontatlanságot érezni (a szinteknél viszont nem!), de ez bõven benne volt az elfogadható hibaszázalékban, különben is, nincsen mérés hiba nélkül, ezt mindenki tudja. A pontõrök mindenütt segítõkészek, vidámak, lelkesek voltak, mutatták, merre kell továbbmenni. Én személy szerint nem érzékeltem semmiféle hiányosságot, sõt, meg szeretném köszönni Nekik, hogy megrendezték ezt a túrát.


Végszó: lehet, hogy meg tudtuk volna még csinálni az 50 km-es távot. Az is lehet, hogy nem. A 100-as biztos, hogy szintidõn belül nem sikerült volna. Mégsem bánom, hogy elmentünk a túrára (azért néhány helyen, a 35°C-os melegben bántam), mert nagyon szép az útvonala, és ahogy a rendezõség mondta, egy igazán kemény, nehéz túrát akartak rendezni, amire joggal lehetnek büszkék azok, akik teljesítik – ez sikerült is. Nagy gratuláció és fõhajtás azoknak, akik megcsinálták a túrát (200-as, 100-as, 50-es, 20-as), és azoknak is, akik neki mertek vágni és küzdöttek a Zemplén meredek emelkedõin-lejtõin. Õszinte elismerésem mindenkinek!

Száguldunk a pályán, elhagytuk Mezõkövesdet és vele együtt az esõt is, a következõ lehajtó a miénk. Odakint 17°C-ot mutat a hõmérõ. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy irigylem-e azt a maroknyi túrázót, akik a terepen vannak még bármelyik távon, vagy ha az õ helyükben lennék, irigyelném-e magamat, hogy itt ülök a melegben...

-Kékdroid-

(u.i.: Megígértük a két sporttársnak a Lipovecen, hogy elküldjük a fényképeket. Ha olvassák, legyenek szívesek küldjenek egy e-mailt, hogy hová küldhetjük, mert a képtáram lehalt.)