Túrabeszámolók


Kaptárkövek

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2016 2017 2017
 Túra éve: 2017
kocázóTúra éve: 20172017.06.16 12:15:21
megnéz kocázó összes beszámolója

Polar Kaptárkövek Trail 15k






Életemben először mentem versenyre másokkal (mármint nem a családommal), és nagyon jó volt, rengeteget beszélgettünk, biztos nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Nagyon sokat segített a társas odaút, teljesen helyretettem magamban mindent. Mivel ők a hosszún indultak, jó korán érkeztünk, nekem még több, mint két óra volt a rajtig. Hirtelen elkapott a versenyláz, már nagyon szerettem volna indulni, teljesen bepörgetett a helyszín hangulata, a tavalyi emlékek. Megnéztem a hosszú rajtját, aztán kezdtem a bemelegítést. Volt rá időm gazdagon. Beültem bemelegítő masszásra is, az is nagyon jó volt, a szervezőknek jár az ötös ezért az ötletért. A frissítésen nagyon sokat agyaltam, végül a kis ivózsákom mellett döntöttem, amit 1 liter isóval töltöttem fel, így a frissítőponton nem kell majd megállnom. Ezen kívül még egy zselét ettem a rajt előtt, rövid ez a táv, ennél több nem kell. Valószínűleg egy kézi kulacs még jobb lett volna, mert a zsák nagyon melegít, és ezen a nagyrészt nyílt, napsütéses pályán ez nem túl előnyös, de a fél liter folyadékot kevésnek tartottam.



Az előzmények miatt teljesen el is engedtem már minden elvárást, de azért egy 80 percen belüli eredményt még így is reálisnak láttam. Rengetegen voltunk, viszonylag előre helyezkedtem a mezőnyben, és meg is lendültem a többiekkel. Ez persze azonnal a pulzusterv kukázását jelentette, de valahogy most egyáltalán nem izgatott, egyszerűen jól esett ott futni, látni azt a fantasztikus tempót, amit a menők tudnak. Egy idő után azért persze kénytelen voltam kicsit csökkenteni a pulzusomon, mert már iszonyatosan magas volt. Érdekes módon viszont egyáltalán nem úgy éreztem magam, ahogy az órán látott pulzusnál kellett volna, olyan volt mintha legalább 4-5 ütéssel alacsonyabb értékkel futnék. A meleg, a kialvatlanság, az utóbbi időben kimaradt edzések? Számtalan oka lehet ennek... Ebbe jobban belegondolva inkább meglepő, hogy egyáltalán ennyire megy a futás. Kicsit mégis előrébb álltam a kelleténél, jópáran megelőznek, ami viszont a legfurcsább, hogy többségében lányok. Mintha valami női futógálába botlottam volna :) Három kilométer után kezdődött az első emelkedő, ami mindjárt elég meredek is volt, bele is kellett sétálni. Viszont elég hamar, alig ötszáz méter múlva már fenn is voltunk a tetején, ami egyben az első ellenőrzőpont is volt. Ezen a részen változott tavalyhoz képest kicsit az útvonal, de nagyon jól volt jelölve, nem okozott problémát.



Jó kis kanyargós, egynyomtávú ösvény következett, nekem ez a kedvencem, sajnos ebben a pályában kevés van belőle. Van helyette viszont sok helyen remek kilátás. Egy lovas küzdött a dzsindzsában, mivel az ösvényt mi lefoglaltuk, kénytelen volt úttalan utakon keresztültörni. Némi enyhe hullámzás után szekérúton folytatjuk lefelé, legalább megint lehet kicsit ereszteni neki úgy, hogy közben a pulzusom is rendeződik. Ennek is hamar vége, nyílt terepre érünk, ami sunyin, enyhén emelkedve vezet el a frissítőpontig. Nem szeretem az ilyen enyhe emelkedőket, mert szemre szinte nem is látszik, közben meg a tempót síkhoz hasonlítom, és ostorozom magam, hogy mennyire elfutottam az elejét. Mondjuk persze ez igaz, de nem annyira, mint amire itt gondolok. A frissítőponton van minden, amit csak az ember megkívánhat, de én gyors dugókázás után meg is kezdem a pálya másik nehéz emelkedőjét. Hamar sétára váltok, és kicsit lassabban is megyek az indokoltnál, próbálom lenyomni a pulzust. Itt is csak pár száz méter a meredekebb rész, utána még ugyan emelkedik, de már futható nekem is. A Nap nagyon tűz, így hiába vettem vissza ennyire, egyre nehezebben megy, a tetejére érve síkon is már csak 5 percesek jönnek.



Nagyon szép innen a kilátás, az Ostorosi tó különösen tetszik ebből a szögből. Más szögből mondjuk még nem láttam :) Meredeken lejtő aszfaltos szakasz következik, amin eszeveszett tempóban kéne fussak, de most annyira fáj a jobb sarkam minden egyes becsapódásnál, hogy egyszerűen nincs kedvem erőltetni. 4:30 körüli tempóra vagyok csak képes, és a várakozásaimmal ellentétben nem is itt értem el a maximum tempót. Itt már kicsit, na jó, nagyon elengedtem a versenyt, és ha nem lett volna társaságom egy kedves lány személyében, lehet, hogy még jobban ellazáztam volna. Beszélgetve haladtunk szépen a cél felé, amin eléggé csodálkoztam, mert még mindig nem nagyon ment 170 alá a pulzusom, ami mellett nemigen szoktam tudni beszélni. A pálya vége eléggé idegtépő, először egy meredek, nagy kövekkel kirakott úton kell felkapaszkodni, majd szinte a célig nyíl egyesen murvás út vezet, a lehető legsunyibb szögben emelkedve. A verseny végén ez eléggé demotiváló tud lenni, főleg úgy, hogy az idén sajnos erőm sem maradt egy véghajrára, óvatos bekocogás lett belőle.



A szervezés az idén is remek volt, a hangulat fergeteges, a konferanszié hatalmas arc, remek a humora, és kellően harsány is a feladathoz. :) A verseny után szuper ebédet kaptunk, ami után szörp, vagy fröccs közül lehetett választani, bár nemigen iszom, most hogy nem kellett vezetnem, inkább a bort választottam. Az idén az eredményhirdetést is meg tudtam nézni, és hazaindulás előtt még egyszer átmasszíroztattam a vádlim, ami ismét nagyon jó volt.

 
 
 Túra éve: 2014
freeuserTúra éve: 20142014.06.23 11:31:49
megnéz freeuser összes beszámolója

És bevonzotta... (Kaptárkövek 55)


Az idõ jó, a szint nem sok, leginkább a tájékozódástól félek - mondtam páromnak Kerecsend után az autóban, hasítva a hevesi hajnalban Eger felé, elsõ Kaptárkövek túránkra érkezõben. Minden kezdet nehéz, gyakorlat teszi a mestert, ilyeneket mondott volna a hátsó ülésrõl O. Nagy Gábor, ha történetesen velünk utazik.


A rajt helyszínét (Eger, Leányka utca) könnyedén megtaláltuk, parkolóhely volt, hét óra elõtt nem sokkal el is indultunk. Az elsõ ellenõrzõ pontig (Nyerges-hegy) rendben is ment minden, fantasztikus panorámával köszöntöttek az elsõ kaptárkövek. Minden elég egyértelmûen volt jelölve, táblák, festések, szalagok segítették a tájékozódást. Annyira egyszerûnek és kényelmesnek tûnt ez "túravezetés", hogy az ember a saját képességeit (eszét, szemét, térképét, itinerét) el is feledkezett használni. Egy helyütt csodálatos szalag vezetett be a mezõbe, frissen lengette a reggeli szellõ... elcsábultunk, vele mentünk. A váratlan szembeforgalom kezdett gyanús lenni, majd már egy bõ kilométer megtétele után két bosszankodó túratárs adta tudtunkra, hogy "ha 55, akkor elba..." - és itt nem a nagy német folyóra gondoltak. Hát újra megtettük a jó kilométert, vissza a bûnös szalagig, ahol észrevettük a piros jelzést, amire át kellett volna váltanunk, majd egy pár méterrel - immár a helyes úton- tovább menve a földre felfújva ott volt az 55 km felirat és egy nyíl. Valószínûleg a trail útján mentünk a szalaggal. Figyelmetlenek voltunk, tény, de ha az a földre fújt 55 nem a keresztezõdés után, hanem elõtt van pár méterrel... de nem elõtte volt. Ilyenkor nemcsak az a probléma, hogy az ember idõt és energiát veszít, hanem az is, hogy a frusztráció a motivációt, a mentális összeszedettséget is kikezdi.


Mentünk tovább, a vizes-harmatos fû miatt immár teljesen elázott cipõben, jött a  Királyszéke kaptárkõ (2. EP) Szomolya elõtt, ez is nagyon szép volt.  Bogács elõtt, a Milleniumi kilátónál kialakított frissítõ pont (3. EP) jó hatással volt ránk, minden tekintetben.


De a vesszõfutás még nem ért véget. Ha mással történik, a túra legviccesebb része címet kaphatná a most következõ szakasz. De mi kevésbé tudtunk akkor még nevetni. Történt, hogy Cserépváralja elõtt  kiértünk egy mezõre, s nem is gyanakodtunk, hogy rögtön "jobbra el"-t kellett volna csinálnunk. Beszippantott a csodálatos látványával és friss illataival a rét, aminek a túlsó oldalán hosszasan keresgettük a pirosunkat, majd visszamentünk az utolsó jelzésig (a rét elejére), ahol ebbõl az irányból már látszott balra a következõ. Ami bement az erdõbe, s szépen csurgott a széles erdészeti út lefelé. Annyira megörültünk, hogy újra jó úton vagyunk, hogy meg is feledkeztünk a jelzés meglétérõl megbizonyosodni. Jó ideig mentünk lefelé, mikor már gyanús lett a hiány - mint utóbb kiderült, rögtön a mezõ sarkán, az erdõbe beérve a "balra el" lett volna a helyes, egy kis ösvény vitte el a pirosat.  Vissza fel, s a helyes ösvényen le.


Frusztráltan bár, de törve nem, végre leértünk Cserépváraljára (4. EP).  Egy újabb kaptárkõnél (Nagykúp) szúróbélyegzõ várt (5. EP). Ez után következett a túra tájékozódás szempontjából talán legnehezebb szakasza, de korábbi hibáinkból tanulva figyelmesek voltunk, és a nyomtalanul a cserjésbe tûnõ sárga, vagy a hosszú jelzetlen mezei szakaszok sem fogtak ki rajtunk. Így a 6. EP-n át (Ördögtorony kaptárkövek) beestünk Cserépfaluba, majd Bükkzsérc felé vettük az irányt.


A Pelyhe-pince (7. EP, 38 km) fantasztikus zsíros kenyere és laza fröccse újra életet lehelt belénk, így vágtunk neki a túra legmagasabbra (de csak 570 m köré) vezetõ útszakaszának. A Kövesdi-kilátónál (8. EP) egy újabb szúrópróba következett, majd alig egy kilométer múlva egy igazi (a 9.) EP, frissítõvel (Dobó vadászház). Az utolsó, 10. EP-nél (Nagy-Eged) fiatal srácok heverésztek, talán a napsütés és némi Zubrowka is fokozhatta az idillt, viccesen mondtam is nekik, hogy így ötven km tájban már érthetõ, hogy elfáradtak. Remélem, poénnak vették, mert annak szántam. De írígylésre méltó henyélésük már elõre vetítette, hogy hat km múlva ez már a mi osztályrészünk is lehet, s egy meredek, köves lejtõn leereszkedtünk Egerbe - hogy a tervezettnél kicsit hosszabb túra után, de annál jobban megérdemelten átvehessük csodálatos kitûzõnket és oklevelünket.


Összességében nagyon szép túra volt, jövõre (miután a gyakorlat megtette a mestert) már nagyobb helyismerettel vágunk neki e fanatsztikus tájnak... és természetesen jövõre sem marad ki a túra végeztével a Szépasszony-völgy és Tóth Feri bá' 46-os (Egri Borvár) pincéje... amit idén - csodák-csodája - itiner és szalagozás nélkül is valahogy egybõl megtaláltunk.


 


 


 

 
 
 Túra éve: 2013
KellyTúra éve: 20132013.06.28 22:12:22
megnéz Kelly összes beszámolója

Kedves Túratársak!


Az idei Kaptárkövek Túra képei egy csokorban,az én szemszögembõl:


http://www.youtube.com/watch?v=EU8d8SS5dtQ


 

 
 
marton4Túra éve: 20132013.06.16 22:06:22
megnéz marton4 összes beszámolója

 Kaptárkõ 55 teljesítménytúra beszámoló 2013.06.15


 


A túrán készült néhány fotó.


 https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/Kaptarko5555kmEsTeljesitmenytura?authuser=0&authkey=Gv1sRgCNGclZjA0dWu7QE&feat=directlink


 


Tóth Árpád: Ó, édes napsütés!...


Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul


 A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,


 Megannyi drága serleg, szinültig telt kehely,


 Melybõl a habzó, dús fény részeg bõséggel csordul -


 És részegít a látás, szeszéllyel kitalált


 Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,


 És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez


 Emelem az ömlõ fény egyetlen italát...


 


 


A szõlõhegyen felfelé


Haladok felfelé a szõlõhegyen. Magamba „iszom” a felkelõ nap fényét. Június reggel van. Újra itt a nyár. A Nagy Nyár. Ezért érdemes élni igazán. Ez a végsõ üdvözülés, a mindent betakaró, minden zugba beleselkedõ, szikrázó jó idõ, ami most beeszi magát az összes porcikámba. Tõlem balra, a tarka réten már felébredt a bakszakáll. Szelíd, aranysárga, sugaras virágai bársonyosan tükrözik vissza rám megannyi kis napocskaként a lelket gyógyító napenergiát. Használ a töltés, tényleg jókedvûnek és erõsnek érzem magam. Hívogat ez az 55km, ami elõttem áll, sok-sok csodájával és a mozgás örömével. De jó is élni egy ilyen szép júniusi reggelen, amikor egy várakozással teli, csodás napnak nézek elébe. Visszakacsintok még egy szép szál feketeökörfarkkóróra, ami, egymás alatt körben sorakozó, sárga virágaival, puhán lila „szõrõs” porzóival szemez a keletrõl jövõ életet adó áldás felé, és most egy pillanatra nekem osztja az áldást, majd befordulok az egri hegyközség szõlõsorai közé.


Via Szomolya


Itt azonnal társam akad, egy 30-as távon induló sporttárs személyében, akitõl majd az elsõ kaptárkövek megtekintése után válok el, itt válik szét a két táv útvonala. Addig társakká szegõdünk, és rögtön összebarátkozunk. Ez jó. Már társam is van. Közös erõvel navigáljuk magunkat a néhol tévesztõs szakaszokon, ami egy pici „malõrrel”, amit gyorsan korrigálunk, sikerül is. Aztán abban a kölcsönös reményben válunk el, hogy valamelyik túrán hamarosan találkozunk. Úgy legyen! Tovább indulok a Szomolya felé vezetõ Via Szomolya mészkõbe vált mély útján, lassan kezd beindulni a lábam. Hamar a Szomolya felé kanyarodó útra érek, ahol a piros jelzés és a Mária út jelzése mellett hívogatóan jelenik meg a szomolyai cseresznye piktogramja is a fán, amirõl méltán híres ez a település. Nem rég tudományos vizsgálatnak vetették alá ezt a gyümölcsöt, és megállapították, hogy különösen magas a flavonoid-tartalma, más hasonló gyümölcsökhöz képest is, és egyéb jó hatású anyagokban is bõvelkedik. Már a színe is olyan sötét, fekete, ami ránézésre sejteti a tudományosan is igazolt, komoly beltartalmi értéket. A flavonoidokat a növények saját védelmükre termelik, és választják ki minden szervükben. Ma már több ezer félét ismerünk belõle. Az elsõt egy magyar Nobel-díjas professzor, Szent Györgyi Albert izolálta citrusfélékbõl. A flavonoidok nem csak a növény, hanem azt elfogyasztó ember számára is nagyon hasznos anyagok tudnak lenni, hogy csak az antioxidáns, daganatmegelõzõ és jótékony szív-érrendszeri hatásai említsem, ebben a nem túrabeszámolóba illó fejtegetésben. Minden tudományos ténynél és bizonyítéknál meggyõzõbb erejû viszont, ha az ember kezébe veszi és megkóstolja ezt a rövid szárú cseresznyét. Többé garantáltan nem felejti az ízét, s a szervezet sóvárogva kívánkozik utána akár évekig is, mire a szükséges adagját megkapja, és végre belõheti magát a jóságos flavonoidokkal. Nekem egész gyermekkoromban megadatott, hogy ezzel a cseresznyével javítsam egészségi állapotomat, ugyanis egy szomolyai hobbitelken vagy tucatnyi ilyen cseresznyefát birtokoltunk, és hányszor, de hányszor ettem magam degeszre ebbõl a mézédes gyümölcsbõl, nem is tudom. Csak azt tudom, hogy soha nem untam meg. Dendrobiontaként (fafüggõ) csüggtem a fákon, alig lehetett leparancsolni róluk. Ez volt az én kalandparkom. Ismertem a jó öreg fák kellemes gyümölcsöt kínálgató rejtelmes zegzugait, a friss, földszagú vidéki levegõben olvadtak szét a számban a Bükk déli lábát simogató, napsütés hizlalta mézédes „arany-gyöngyszemek”. (A múlt héten volt egyébként a szomolyai Cseresznye Fesztivál. Véletlenül találkoztam miskolci természetjárók egy csoportjával a múlt héten, akik tracking-túrájuk során részt vettek rajta a Cseresznye Fesztiválon, Szomolyán töltöttek egy éjszakát. Az egyikük, a Sárospatakról induló zempléni Rákóczi-túrák fõszervezõje. Meghívást kaptam tõle a rendezvényre). Míg, megküzdök a cseresznye-ábra által kiváltott emlékrohammal, közben el-elgyönyörködve az erdõ szegélyén tömegesen virító lilás kakukkszegfûk virágoskertjében, hamar ledarálom a távot a szomolyai kaptárkövekig a töretlen jó idõben. Egy helyen meg kell állnom egy kicsit hosszabb idõre, mert egy szép szál csomós harangvirág kéklõen harsogja szépségét felém egy kisebb rét közepén árválkodva. Most egy kis társaságot nyújtok ennek a más dimenziókban élõ lénynek. Szemezve vele, valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy ez nem egy érzõ lény, hanem csak valami magot termõ automata. A szár csúcsán összetömörödve tülekszik a sok-sok öt szirmú harangvirág, érdekes módon mindegyiknek jut helye. Lent a levélhónaljakból elszórva újabb fejecskék készülnek virágba borulni, de a csúcsfej szépségén egyik sem képes túltenni. Ha elég mélyen hódolunk a növény szépsége elõtt, lent már a nagyobb, fûrészes szélû lándzsás leveleket tanulmányozhatjuk ezen az egészségtõl kicsattanó impozáns teremtményen. Én hódolatom jeléül mélyen meghajlok „virághercegnõ” elõtt. Sokáig emlékezni fogok erre a szépséges pillanatra, a nyárra. Tovább kell mennem, mert én egy helyváltoztatásra kitalált szerzet vagyok, és ez irányú ösztöneimet ma alaposan kielégítem ezzel a túrával.


Sok víz lefolyt a Dunán


A kaptárkövek alatti réten, itt az üde zöld közepén üldögélve, két szép „virághercegnõvel” idõzök, akiktõl pecsétet és jó szót kapok. Felelevenítem nekik, hogy szüleim, akik szomolyai születésûek erre a rétre jártak játszani, és jó idõben nem egyszer a tanórákat is itt tartották meg. Már megint az idõknek kútjába ereszkedem alá. Jó lenne visszatérni a jelenbe. A kaptárkövektõl kifelé indultomban végre felráz valami. Óriás sebességgel rohan le két futó a meredeken. Az egyikben rögtön felismerem Suvlajt, akivel a túra elõtt már levelezgettünk errõl a túráról. Örömmel üdvözöljük egymást. Sok víz lefolyt már azóta a Dunán, különösen az idén, amikor Suvlajjal volt egy emlékezetes közös túránk. A 2007-es Egri Bükk 50-en. Azóta csak két futó találkozásunk volt. Tovább indulok, mert látva az iramukat tudom, hogy pár percen belül lehajráznak majd valahol. De csak Cserépváralján találkoznunk újra, amikor is egy elfutás miatt majd én jövök hátulról. Átszelem Szomolyát, át a faluközpontot, elhaladok a temetõ mellett, ahol a nagyszüleim nyugszanak. De már nem nosztalgiázok tovább. Aki csodával határos módon további részletekre kíváncsi a gyermekkoromból, az olvassa el a 2009-es Kaptárkõ 50-es beszámolómat. (Úgy kell nekiJ!) Hamar a bogácsi „etetõpontra” érek, ahol Istvánnal és csapatával találkozom. Ezt a találkozást már borítékoltuk az Egri Bükk 50 túrán 2 héttel ezelõtt, így szinte már várt rám, és nem okoztam csalódást, jöttem. Elbeszélgetünk, miközben 3 óriási hagymás-zsíros kenyeret lényegít át. Kérdezi, hogy az a futópóló, ami rajtam van, hogy vált be, mert neki a hasonló márkájú összement. Minden relatív ugye. Két oka lehet, amiért egy ruhadarab kezd feszesebb lenni rajtunk. És az összemenés csak az egyik, ritkábban elõforduló ok. 3 zsíroskenyér után (én most csak picike darabot csócsálok be) nekem a legtöbb ruhám összemenne. Így türtõztetem magam. Együtt indulunk, de õk úgy döntenek, valahol folyékonyabb kenyér után néznek (csak nehogy megint összébb menjen az pólóJ), mint, amit a ponton kaptunk, így leválok róluk.


Bogácsa


Bogácson, aminek a neve a szüleim legendája szerint a bogácsa nevû népies formájú szóból származik, még egy idõs nénike szólít le egy kapualjból. Hova szalad, kérdezi. Egerbe, mondom. A buszhoz siet, kérdezi most még kíváncsibban. Nem, gyalog megyek oda. De honnan jön? Egerbõl, mondom. Nem nagyon érti, de elmagyarázom a lényeget. Gondolhatja, hogy milyen õrültek vannak, de nem mondja, inkább a közös ismerõsöket és rokonokat próbáljuk kideríteni, lévén Bogács és Szomolya szomszéd falu. De, sajna, most kevés az idõ egy mélyebb családfakutatásra, így nem jutunk sok eredményre. Nem baj, jövõre folytathatjuk a kutatást. Feltéve, ha a nénike is kint lesz a kapuajtóban. A faluból a 8-as pincénél egy kis borozgatásra invitál a gazda. Sajna túra közben absztinens vagyok, de majd jövök, mert jól jönne otthon egy kis termelõi bor. Bogácson máris van két kapcsolatom! Ha így haladok, rövidesen megismerem az egész falut. Igaz az egyik unokatestvérem itt lakik, de már vagy 15 éve nem láttam. Akár be is ugorhatnék hozzá. De azt sem tudom merre keressem. Cserépváraljáig magányos kocogás. Úgy látszik, nagyon elkalandoztak a gondolataim szokás szerint, mert elfutok elég rendesen, nem gyõzök visszajönni. Egy aszfaltút állít meg, ekkor kapom elõ a térképet, mert már gyanús a dolog. Ez az út a volt szovjet laktanya felé vezet. Állítólag rakétakilövõ állások is voltak itt, legalábbis srác korunkban ezt suttogtuk egymásnak. Na, de retróból elég, nyergelj, fordulj. Rátalálok a helyes útra, ami elõször nem látszik annak, azért futottam el mellette.


Végre futócsapatban


Cserépváralján már Suvlajba(=Lajos) ütközök, a boltot is megjárta. A bolttal én is megjárom, sokat kell várakoznom, ráadásul valami központ nem válaszol, vagy mi, a jégkrém már olvadozik a kosaramban. Nem baj, itt a sorban elvegyülök egy idõre a helyi lakosság, a nép közé. A jégkrém kiélvezése után végre útnak indulhatok, de felfelé kicsit belassul a lábam, mialatt a várhegyet leküzdöm. Remélem nem lesz tartós, és dolgozni kezd a jégkrém. A kaptárkõ körül az oda-vissza út miatt összekeveredik a mezõny, de ma utoljára. Lassan kitisztul a kép, elõl már nem sokan vagyunk. A lenyûgözõ természeti képet nyújtó Kõ-völgyben utolérem Lajost és társát, Zsoltot, akik a kezdeti nagy rohanás után most tartalékolnak egy kicsit a véghajrára is. Innentõl együtt haladunk, egészen Bükkzsércig, ahol megugrok majd és az élre török. A Dobi-rét után csatlakozik hozzánk egy maratoni futó lengyel lány (a keresztnevét mondta, de sajna képtelen voltam megjegyezni), aki egy magyar sráccal indult. A cucca is fiúnál maradt, de a lány leszakadt fegyverhordozójáról, így jutott el hozzánk. A 4 fõs csapat imponálóan dinamikus ütemet diktál. Még a Less Nándorról már ismert, állandó mocsár sem állítja meg a lendületünket, szinte élvezem, ahogy a sáros víz beömlik a cipõmbe. Ettõl, hogy semmibe veszem a kellemetlenséget, valahogy keménynek és legyõzhetetlennek érzem magam. Most kegyetlenül törünk tovább. Nagyszerû dolog egy ilyen futócsapat lendületét elcsípni. A társak energiája megsokszorozza a saját erõmet, s egy idõ után már nem érzem önálló személynek magamat, beolvadok, átlényegülök, és csak repülök, repülök, mintha súlytalan lennék, mintha nem is a talajon futnék, hanem suhannék fölötte akadálytalanul. Összemosódnak az út menti virágok, bokrok, fák, már nem bontja fel a szemem a tájat, s a lépéseim üteme adja a ritmust ehhez az erdei szimfóniához. Az Ördögtorony kaptárkõhöz való úton együtt megyünk elõre a lengyel lánnyal, és csak ekkor jövök rá, hogy Varsóban, ahol él, nem magyar nyelvû taniskolába járt, és egy szót sem tud magyarul. Lajossal folyékonyan, anyanyelvi szinten beszélgetnek angolul, miközben én igencsak elszégyellem magam, hiányos nyelvtudásom miatt. Elhatározom, hogy hazaérve leporolom az angol nyelvkönyveket.


Kaptárkövek már megint, hogy az ördög bújjon beléjükJ


Újabb kaptárkõ következik, ma ez az utolsó ilyen intézmény. Ebbõl az alkalomból kénytelen vagyok egy kicsit kitérni arra, mik is ezek a bizonyos kaptárkövek. Vulkáni hamuból készült, riolittufa képzõdmények, amelyeket a tûzhányó kitörést kísérõ kovás oldatok keményítettek meg helyenként. Késõbb a megkeményített részek közötti lazább rétegek erodálódtak, így maradtak meg ezek a különös, sokszor süveg formájú kaptárkövek. Jellemzõjük még, hogy elõdeink mindenütt sûrû négyszögletes vájatokat véstek beléjük, ami az egyik magyarázat szerint méhészkedésre szolgált. A másik magyarázat szerint rituális szerepe volt. Az elõzõ magyarázatból származik az elnevezésük. Hát ez minden, amit érdemes tudni róluk, a többin emésszék magukat a geológusok. Az Ördögtorony ellenõrzõpontnál egy hím szarvasbogarat találnak a pontõrök, ilyen tájban rajzanak egy rövid ideig, a rajzáscsúcs június közepén van. Rövid imágó lét (a kifejlett rovar a imágó), csökkenõ egyedszám, jellemzõen éjszakai életmód, így ma már lassan kivételes szerencse lesz megpillantani õket. Július közepétõl már fiút nem nagyon látni, mert a „sex” után 2-3 héttel elpusztulnak. Kegyetlen a világ. Oh, sorry! Persze õk biztosan így érzik ezt rendjén, ez alatt a rövid idõ alatt mindent megélnek imágóként, amit egy rendes hím szarvasbogárnak meg kell élnie. A Vörös Könyvben veszélyeztetett fajként van felsorolva, pedig nem túl sok ellensége van. A madarak nem nagyon szeretik, kicsit „rágós” nekik. A megritkulását az elvtelen tarvágások, az öreg és korhadó fák hiánya okozza ennek a teljes mértékig fafüggõ(dendrobionta) fajnak. Sajna a kisebbik gépem van nálam, nem sikerül egy épkézláb fotót készíteni róla, a duzzadó hormonoktól nagyon izgága „srácról”. A harci kedve magas, de mi nem vagyunk méltó ellenfelek neki. Remélem, azóta talált magában egy másik felajzott szarvasbogarat, és megküzdhet egy gyönyörû nõstény kegyeiért. Én rá fogadok. A harc lényege, hogy agancsával megragadja az ellenfelét és megpróbálja ledobni a fáról. Ha sikerül, nyert. A vesztes túléli a pottyanást, hiszen kemény burokban született. Visszamászik a fára, és újra szerencsét próbál, hiszen a szerencse forgandó, egyszer lent, egyszer fent, és „szarvasbogáréknál” ez a szó szoros értelmében így van. Ha kimerülnek a súlyos harcokban, a fák sebeibõl kibuggyanó édes nedveket (és az érett gyümölcsöket) nyalogatják ecsetszerû nyaló szájszerveivel. Fõleg a tölgyet kedvelik. (Természet Világa 2012 alapján). ( Ma, amikor ezeket a sorokat írom egy orrszarvú bogarat találtunk a teraszon. Különleges szép állat. Ahogy egy pár fotó után kitettem a kertbe, pillanatokon belül a puha, mohás talajba fúrta magát, mint egy fúrópajzs, csak egy kicsiny lyuk jelezte, hogy az elõbb még itt volt. Hát ezért van az, hogy gyakran nem túl sok állatot látunk a természetben, hiszen rejtõzködnek. Már messzirõl észlelik a közeledõ veszélyt és elrejtõznek elõlünk. Gyakran az éjszakai életmódra térnek át, mint a szarvasbogár például, így még kisebb az esély az észlelésükre. Itt vannak pedig körülöttünk. Még ezen a túrán Szomolya elõtt történt, hogy, egy szép példány erdei sikló próbálta felmelegíteni elgémberedett tagjait az út már langyosodó porában. Mire a gépemhez kaptam, már besiklott az erdõbe, és egy pillanat alatt eltûnt a járatában. Ezek szerint a járat körül sütkéreznek. Elbúcsúzunk a kedves pontõröktõl. (Bocs a minõsítésért, de itt jegyzem meg, hogy ezen a túrán minden ponton csupa kedves társasággal találkoztunk, és az ellátáson kívül mindenhol jókat beszélgettünk. Ez tovább fokozta azt a jó hangulatot, ami a Kaptárkõ túrákat átlengi. Köszönjük szépen!).


Ráadásul a hernyó él-hal érte


Irány Cserépfalu. Egy könnyed kocogás után a pincesornál érkezünk be a faluba. Hamarosan nagy szerencsében részesülünk, találunk egy mûködõ nyomos kutat, és egy kis „fejmosást” adunk egymásnak ebben a kánikulába hajló napban. Lubickolunk mint, hal a vízben. A kút felett még terülj-terülj asztalkám is fogad, egy Kínában õshonos, szerte a világon selyemhernyó tenyésztés céljából ültetett fehér eperfa (Morus alba). Gyermekkorom kedves emléke, amikor az utca hosszan ültetett eperfákra jártunk csapatostul. A járdát beterítette a ragacsosan édes termése. Az eperfa levele magas fehérjetartalmú, ami kedvezõ a selyemhernyó táplálásában, ráadásul a hernyó él-hal érte. Mást meg sem eszik. A levelekben még ekdiszteroid, egyébként ártalmatlan testépítõ hormonokat is találhatunk, ugyanúgy, mint a spenótban. Cukorbetegség elleni teák alkotója is. Hirtelen ez ugrik be róla, amíg a társaim, különösen a „lengyel”, láthatólag hatalmas élvezettel igazi dendrobiontaként szürcsölik be az édes gyümölcsöket, mint a szarvasbogarak. Kisebb bizonytalankodás után megtaláljuk a faluközpontot, toronyiránt kell csak haladni. Sanyiék futnak a másik oldalon, az Ördögtornyot keresik a faluban, de cseréptörés történt, mert a cserépfalui Ördögtorony nem a faluban található mûemlékféle, hanem egy kaptárkõ együttes. Uccu vissza nekik az uccán. De hamar leküzdik. A faluból kimenet újabb pincék sorakoznak, torok itt nem maradhat szárazon.


Ló, ami ló, én vagyok csak tehozzád való


Azután egy lovas-kaland következik. Egy csikó kezd bizalmaskodni az úton velünk, indulásként nekem mindjárt ad egy nagy nyelves puszit. Majd a „lengyel lányra” kezd nyomulni, (hiszen fiúcska az istenadta), bár vele vannak némi „nyelvi” nehézségei, mert a lány kedvesen, de eltökélten õrzi fiatalsága virágait, így nem hagyja magát a kis csõdõrnek. Aztán megszelídül a paci, és beáll a csapatba túratársnak, alig bírjuk lerázni, ugyanis a túra lóval nem teljesíthetõ. Eközben a csikó szülei közömbösen legelésznek a közelben, ügyet sem vetnek a zabolátlan kiscsikóra. Pedig némi nevelésre szorulna. Utólag egy túratárs mesélte el, hogy õket is lerohanta, de amikor erre a lókolbászt kezdték emlegetni, a csikó mintha értené a rasszista sértést, kiosztott egy-két ártalmatlan harapást. Nem tudom, jövõre itt  „kolbászol-e”, vagy máshol. Továbbhaladva, egy darabig jelzés és szalag, szalag, aztán már csak egy hatalmas mezõ, valami beérett repce vagy ilyesmi, és UV A és B minden mennyiségben. Sapka van rajtam, de érzem a sapkán, a koponyacsontomon is áthatol az erõs sugárzás. Sugárzó jó kedvemet azért nem töri meg, bár egy picit megfájdul a fejem, ami nálam nagyon ritka. Az idén ennyit még nem tartózkodtam tûzõ napon egyhuzamban, és egy évben egyszer, ilyenkor kapok egy nagyon enyhe napszúrást, azután többé soha, bármennyit legyek is kint. Úgy gondolom, hogy be kell hozni a 6 év kihagyást Lajossal, olyan fecserészõ hangulatom van (remélem, nem terheltem túl!) Balról nyomom neki magyarul, jobbról a lány nyomja angolul. Még jó, hogy két agyféltekéje van. Közben a lengyel lányt még istápolja is, eteti, itatja, amikor kell, látszólag szívén viseli a sorsát. Valahol a pusztában beérjük a korábban elindult 4 fõs élbolyt, akik irtózatos, szinte futó ütemben gyalogolnak, egy pillanatra sem vesztve a lendületükbõl egészen célig. Tisztelet nekik. Idõnként hozzájuk csapódom, beszélgetünk. Következik az üdítõ pont, ahol nagyszerû fogyókúrás tanácsot kapok az egyik pontõrtõl. Ha jól emlékszem almaecet oldatot kell innom nyakló nélkül. Kipróbálom. Közben õk fröccsözgetnek, igaz nem is akarnak lefogyni. Az egyik termetesebb túratársam végre visszatöltheti az út közben elvesztett esszenciális aminosavait a borból. Bükkzsércnek csak a nyugati felét súroljuk, ahol valami népünnepély készül.


Itt valami mindig repül


Aztán a falu után, egy emelkedõn felfelé megugrok mindkét csapattól, egy jó km-t kocogva felfelé. Ez nem használ a napszúrásomnak, de már nekem mindegy. Egy rövid válság után elég könnyen felérek a nyeregig, és az iszonyatos emelkedõ a Kövesdi kilátóig is hamar „elolvad” a melegben. Innen a kilátópontról visszanézek a távoli falvakra, és még nekem is olyan hihetetlen, hogy az elõbb még ott jártam lent a távolban. Várkútig csak egy iramodás. A ponton a vadászháznál újabb kielõadást tartok népes közönség elõtt a fogyókúráimról. Megadóan tûrik. Következik a véghajrá. Az Nagy-Eged hegyig tartó szakaszon van néhány sunyi emelkedõ, de darabra ismerem õket, sorban kipipálom, nem gond. Húzós-kanyargós, húzós-egyenes, egyenes-kanyargós, szerpentines és már fent is vagyok „Eger tetején”, a mi tanúhegyünkön. Még egy pillantás az egyedülálló panorámára, a lábunk elõtt, mintha egy siklóernyõn suhanva látnánk, ott hever egész az egész város, a „City”. A siklóernyõsök is gyülekeznek. Itt valami mindig repül. Ez egy ilyen siklós-repülõs hely. Itt minden arra késztet, hogy rugaszkodjunk el és szálljunk a magasba. Az egyik sráccal szóba is elegyedek, de siet, mert hamarosan „kidobják a gépbõl”. Késõbb a hegy lábától visszanézve már valószínû õt látom keringeni a hegytetõ felett társaival, lassan, lassan köröz, mint egy méltóságteljes hatalmas ragadozó madár, ami lecsapni készül prédájára. De még órákig is elkeringhet, amíg lecsapnak a mélyben várakozó depó-kocsira. A hegyrõl hamar leszaladok, persze egy néhány növényfotó is belefér a száguldásba. Valahogy, szinte élvezem ezt a köves vágtát, mert a lábam alól minduntalan kigördülõ kövek újabb nyomatékot adnak, így megállni, vagy lassítani nem érdemes, hanem inkább nagy sebességgel felveszem a hegy által kínált tempót. A végén, az utolsó emelkedõ, a Kis-Eged, mint mindig, rendesen megszívat. Felérve a nyakamba öntöm a maradék vizemet, ez feltámaszt. Aztán egy kis utcai kocogás, így kettesével véve könnyû, hamar elfogynak a házszámok az eleinte végtelen hosszúnak tûnõ utcán.


A cél halál az élet küzdelem, s az ember célja épp e küzdés maga”


A célba kicsit nyúzottan érek be, de késõbb még egy pár befutót látva, mondhatom nem csak én. Egy nagy szóda, és egy fél literes coca-cola újra programozza a szerveimet, és megszûnik a kezdõdõ rosszullét, percek alatt a ködbe vesznek a napszúrás okozta tünetek. Jól vagyok. Elbeszélgetünk a már beérkezett rövid távos túratársakkal, amíg bevárom a csapatomat. Néhány ismeretséget is kötök azokkal, akikkel a terepen valahol egy pillanatra összefutottunk. Itt van a lengyel lány partnere is, aki 55-rõl 30-ra váltott menet közben, vele többször találkoztam menet közben az elején. Egy idõ után befut a lány, fáradt, zaklatott, de hamar helyrejön õ is. Megjön Lajos. A Coca-cola õt is talpra állítja, és ez nem a reklám helye. Máskor meg ne innám a kólát, de most szükségem van a koffeinre, a cukorra és a folyadékra, és ezt mind a hármat egy csapásra megkapom. Rövidesen befut Zsolti is. Még egy kis beszélgetés, latolgatjuk a következõ túrákat. Talán a Szondi 50?. Õk mennek a strandra, én pedig a jól megérdemelt kádfürdõmrõl álmodozom, milyen élvezet lesz majd belecsobbanni egy kis só-oldásra.


 


Lassan elszállingóznak azok a kedves túratársak, akikkel olyan jót társalogtam a célban.


Mi is menni készülünk, ki-ki a maga útján tovább. Ma, egy pár órára egy ösvényen vezetett életünk vonala újra Suvlajjal, mint akkor 6 évvel ezelõtt 2007-ben. Lehet, hogy újabb 6 évet kell várni, hogy sorsunk fonala „összefonódjon”, de lehet, hogy csak egy hetet. 6 év, 1 hét majdnem mindegy. Mi idetartozunk, ez a lényeg. És jó idetartozni. Jó valahová tartozni.


 


 


Szegedi József


Pétervására


-marton4-


 


„És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez


 Emelem az ömlõ fény egyetlen italát...”


 

 
 
 Túra éve: 2012
BettiTúra éve: 20122012.06.24 11:36:55
megnéz Betti összes beszámolója
Kaptárkövek 55

 

Egy fárasztó hét után, de azzal a boldog tudattal, hogy végre hazai pályán túrázok és nem kellett korán kelni, elindultam a rajt felé. Útközben át is gondoltam, hogy a 30-as távot (harmadjára) minden gond nélkül letudom és fél 2-kor már a hideg sör mellett élmény beszámolhatok a szervezõ barátoknak.

A terv már a rajtban megdõlt, ugyanis a tarjáni túratársam közölte, hogy csakis az 55 km jöhet szóba. Így nekivágtam elsõ 50-es túrámnak!

Az elsõ km-ek lelkesen teltek, többször megálltunk és gyönyörködtünk a kilátásban, és ahogy gyûrtük a km-eket, az idõ is egyre jobban adta. Mivel elég családias a túra a létszám miatt, így nem gyakran, de összefutottunk sorstársakkal és kicseréltük tapasztalatainkat, hogy lehet a hõséget túlélni hideg sörrel vagy kútban fürdéssel. Négy ellenõrzõ pontot-hûen a túra nevéhez- kaptárkövek mellett helyeztek el, ami már önmagában is külön túraélmény és ehhez jött még a bükkzsérci Pelyhe-pince! Külön köszönet az ott kapott idegenvezetésért.

A bükkzsérci pihenõ után nekivágunk a túra legszintesebb részének, a Kövesdi-kilátónak, pontosabban kilátásnak, ami rögtön elfeledteti minden fáradtságunkat. (Annak ellenére is, hogy már rengetegszer láttam.) A Várkúton és az Egeden táborozó vidám pontõröktõl kellõ ösztönzést és frissítést kapva nekivágtunk az utolsó kilométereknek. Számomra talán ez volt a túra legnehezebb része, hiszen Egerbe beérve a két kilométer aszfalt már egyáltalán nem esett jól a lábaimnak. Annál jobban esett viszont a Leányka útra felérve a lelkes szervezõk fogadtatása és persze a megérdemelt oklevél és kitûzõ, ami végül is nem a harmadik 30-as hanem az elsõ 55-ös lett.

A hõségtõl és kilométerektõl meggyötörve, de szervezésben és hangulatban egy nagyon jó túra élményeivel -és jéghideg sörrel a kezünkben- zártuk a napot.

 
 
 
 Túra éve: 2009
mz/xTúra éve: 20092009.06.22 10:50:55
megnéz mz/x összes beszámolója
Kaptárkövek 30
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 29,5 km / 1000 m)

Kezdeném azzal, a TTT honlapon 29,5 km-nek volt meghirdetve a táv, a szervezõ egyesület honlapján kereken 31-nek, én a célba érkezvén 33,4-et mértem… Szóval nem tudom pontosan mennyi, mondjuk azt, hogy 30 körüli. :-)

Elsõ ránézésre kicsit szokatlannak találtam, hogy a túra Eger kellõs közepérõl indul, mert attól tartottam, hogy vagy egy óráig csak gyalogolunk majd kifelé a városból, mire végre kiérünk. Nos -nem akarnék a dolgok elébe vágni-, de ez a félelmem alaptalannak bizonyult, a belvárosi indulás egyik kézzel fogható hátrányát viszont még az indulás elõtt megtapasztalhattam: ha a kocsit a rajtnál hagytam volna, máris a túra nevezési díjának kereken 3-szorosát szórhattam volna be a parkolóautomatába! Szerencsére a jó indulatú helyi túratársak nekem is jelezték, hogy az Agria Park nagyon közel van és annak díjtalan a parkolója, így én is inkább átautóztam oda, majd visszasétáltam a rajthoz…

Mint már utaltam rá, tartottam attól, hogy a belvárosi indulás miatt egy nagyon hosszú egri sétával indul majd a túra, de a szervezõk dicséretére váljon, nagyon rövid idõ alatt kivezették a túrázókat Egerbõl, szinte meg is lepõdtem, hogy a belváros közepétõl alig 1,5 kilométer után már csak fák, bokrok és szõlõk között gyalogoltam és egri panorámában gyönyörködhettem…

Hat kilométer után értem el az elsõ ellenõrzõponthoz, amely a Nyerges-hegy jelzett utaktól távol esõ részén volt, de a szalagozást én kifogástalannak találtam. Az ellenõrzõponttól -a leírás szerint- jó kilátás nyílik a Mész-hegyi kaptárkövekre, így nagy izgalommal vártam, hogy odaérjek, de aztán a várakozásom kis csalódásba fordult, mert a Nyerges-hegyrõl csak annyit láttam, hogy a távolban van egy, a fák által elég sûrûn benõtt kõ, hogy egészen tárgyilagos legyek, sokat nem lehetett látni belõle… Ez lett volna a túra elsõ kaptárköve…
Kis kitérõvel elvileg közelebb is mehettem volna hozzá (kb. 1 km-es kitérõ lett volna), de mivel a túra útvonala nem érintette, gondoltam, biztos nem éri meg a kitérõt, s biztosan lesz még késõbb egy sokkal jobb másik…

A Nyerges-hegy után az út a via ad Szomolya történelmi útján, egy nagyon érdekes és néhol látványos mélyúton folytatódott tovább (egyes helyeken szinte ember magasságú „falak” között halad az út), majd kiértem egy meseszép fennsíkra, ahol aztán kettévált a 30-as és 50-es útvonal.

Én folytattam az utam észak felé, ahol a térkép szerint ismét találkoznom kellett volna néhány kaptárkõvel – de hiába meresztettem a szemem, csak sûrû bozótot láttam, nem hogy a kaptárkövek, de még sima kövek sem kerültek elõ…

Síkfõkútnál van egy takaros kis tavacska, a partján frissítõ vízzel és némi kis elemózsiával várták a túrázókat a pontõrök, majd az Attila-kútat is érintve bandukoltam tovább a Vasbánya tetõ felé. Innen délnek fordulva hamar a „Kövesdi kilátónak” nevezett pihenõhelyhez értem. Én kilátót ott ugyan nem láttam, de a kilátás ettõl függetlenül is nagyon szép volt. Miután azonban már megint kezdtek gyülekezni azok a fránya sötét felhõk, nem igazán volt kedvem sokat nézegetni, hanem inkább mentem, abban reménykedve, hogy hátha megúszhatom még esõ nélkül…

A Nagy-Eged tetején már kilátó is volt, felmenni viszont igazán felesleges lett volna, mert az ellenõrzõponttól önmagában is mesés kilátás nyílik Egerre és környékére. Nem is értem minek az a kilátó… :-) 15 méterrel magasabbról mennyivel látszik mindez jobban?

A hegyrõl egy nagyon térd- és bokagyilkos, köves út vezet lefelé, ezen legyalogolni nem volt egy nagy élmény, szerintem ezt a szakaszt nem csak én nem zártam a szívembe, de miután Egerbe szerettem volna jutni, hát muszáj volt leküzdeni… :-)

A célban igényes kitûzõ és oklevél, meg egy nagy adag prospektus várt, az összes Eger környéki kaptárkõrõl külön-külön kaptam prosit. Klassz, fõleg mert a túra alatt egyetlen kaptárkövet sem láttam közelrõl, így legalább képen… :-)

Összességében azt tudom mondani errõl a túráról, hogy a szervezés rendben volt, az ellátás sem igazán kifogásolható, amivel viszont nehezen tudok megbékülni az az, hogy a „Kaptárkövek” nevû túrán kaptárkövet egy darabot sem láttam! Egyet se! (na jó, azt a távolit leszámítva, ami állítólag az volt, de nem lehetett látni belõle szinte semmit) Ezzel a túrával tényleg minden rendben van, a Bükk mindig gyönyörû, csak én azért kaptam kedvet ehhez a túrához, mert kaptárköveket még sohasem láttam, érdekesnek tûntek, s gondoltam, ha megnézhetem a köveket és még túrázhatok is közben, az úgy nekem tökéletes… Hát biztos az is lett volna… :-)

Adalék: csakis azért, hogy a túra során kialakult kaptárkõ-éhségemet csillapítsam, a túra végeztével autóval átmentem Szomolyára és csak azért is megnéztem a kaptárköveket! :-) Ne már úgy menjek haza, hogy nem láttam egyet se... Szóval így már mondhatom, hogy a kaptárkövek nagyon érdekesek, érdemes megnézni õket! Túra közben is érdekesek lettek volna! :-)

Javaslatom a szervezõknek: a 30-as túrát jövõre úgy vezessék, hogy az érintsen kaptárkövet vagy ha ez nem megy, akkor nevezzék máshogy! Javaslatom a túrázóknak: ezen a túrán az 50-es távra menjenek, a túrabeszámolókat olvasva az az, amiért érdemes erre a túrára elmenni!


Táj/útvonal/feeling (szerintem): 4
(a Bükkben nagyon könnyû jó túrát szervezni, mert bármerre is megy az ember, mindenütt nagyon szép tájakon vezet az út, a kaptárkövek hiányát viszont én nem igazán tudom elnézni…az útvonalvezetés ezért csak 3, így jön ki összesítve a 4)

Szervezés (szerintem): 4,5
(a szervezés egy nagyon korrekt 4,5-es, nem igazán tudnék belekötni és nem is akarok, ez rendben volt)

Itiner/útleírás (szerintem): 4
(az itiner egyszerû, fénymásolt, de igényes, egy térképvázlatnak azért szerintem sokan hasznát vették volna, ha lett volna benne, s némi kis információ az útba esõ dolgokról (például a kaptárkövekrõl, hogy hol kell keresni õket) is hasznos lett volna, de magát az útleírást én jól követhetõnek találtam)

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 4,5
(e téren sem lehet panasz, nem volt magas a nevezési díj, minden olyan dolgot megkaptuk érte, ami elvárható)

 
 
marton4Túra éve: 20092009.06.21 18:59:27
megnéz marton4 összes beszámolója
Kaptárkövek 50

(Szomolya község: a település neve feltehetõleg a környéken található sombokrokból származik, eredetileg Somalja).

Ha valamilyen „isteni csoda” folytán rajtam kívül is elolvassa valaki ezt a túrabeszámolót, kérem bocsásson meg a helyenként igencsak személyes hangvételért. Több meghatározó gyermekkori élményem fûzõdik ugyanis ehhez a túraútvonalhoz. Bizonyos dolgok talán már nem is idetartoznának, de sajnos képtelen vagyok (vagy nem is akarok) kilépni önmagamból…

Könnyû helyzetben vagyok, mert lakásomtól csupán 10 perc könnyû sétára esik a rajt, amit várakozó hangulatban teszek meg. Kisvártatva azonban Eger fõutcája helyett már valahol az egri borvidék szõlõtõkéi között sétálgatok, népes társaságban. Leelõzgetek mindenkit, végül egy jó ütemben haladó gyalogos csapatot érek be. Örömmel veszem észre, hogy két régi túratársam is közöttük van, akikhez egy-egy nagyon emlékezetes túrám fûzõdik. A 2007-es Budai tájakon50 és az Egercsillaga50. Életem elsõ túraidénye volt, talán azért hagyott bennem annyira mély nyomot. Melléjük érve be is köszönök vagy kétszer, de valahogy bármit csinálok, nem akarnak észrevenni, annyira el vannak foglalva egymással. (Hozzátartozik az igazsághoz, ha szemellenzõs sapkámban a tükörbe nézek, én sem ismerek magamra.) „Amelyik szekér nem ismer fel, attól el kell futni”, hangzik az új közmondás, és elfutok. Késõbb az egyikükkel a szomolyai kaptárköveknél újra összesodródva, tisztázzuk a dolgot, s egy darabig együtt haladunk újra, mint a „régi szép idõkben”.
De semmi baj, rövidesen a Vidróczki61-en „szerzett” új ismerõsömmel akadok össze, akivel jó hangulatban haladunk együtt Szomolyáig. Mivel Õ gyalogosként „tengeti”, most együtt tengek vele, nagyon jó ütemben, s még jobb hangulatban. Az idõjárás kiváló, bár a Leány-tónál (száraz tónak, száraz partján), szinte leterít az érkezõ front elsõ szélrohama. Közben folyamatosan társalgunk, idõnként némi figyelmet szentelve annak is, hogy a helyes úton járunk e, az ösvényen és az életünkben egyaránt. Egy szarvasbogarat evakuálok az útról a bokrok közé, ma túl nagy itt a turistaforgalom. A kõzetbe vésett szekér mélyúton haladva tépelõdünk, vajon melyik korszakban vájhatták ki a sziklákat. Az Ókort csipõbõl elvetve eljutunk a XVIII.sz-ig. Szomolya (mint olvasom az itthon a célban kapott tájékoztató füzetbõl) az egri káptalané volt. Az Újkorban végzett templomépítkezések során rengeteg faragott kõre volt szükség, amelynek egy részét a szomolyai kõfaragó mesterektõl rendelték meg. Célszerûnek tûnt a súlyos köveket a legrövidebb úton Egerbe szállítani, hangzik az én teóriám a Via ad Szomolyáról.
Ez az út egyébként két további dologról nevezetes. Mivel mindkét szülõm Szomolyáról származik, gyermekkorukban Õk is ezen az útvonalon jártak be rendszeresen Egerbe, nem ritkán egy „hátyi” cseresznyét, vagy termést cipelve a hátukon, már 10-12 évesen is. Éjféltájt indultak, hogy kora hajnalra az egri piacra jussanak. Javaslom a Kaptárkõ Egyesületnek a nosztalgia Hátyi14 éjszakai teljesítménytúra megszervezését. Nem lenne rossz felkészülés a Himalájára (ha valaki mondjuk odakészül) több tíz kiló terménnyel a hátunkon kocogni, kérdés, hogy tolonganának e a jelentkezõk.
Két nevezetességet ígértem, de ez még csak az egyik volt. A másik, hogy életem elsõ teljesítménytúráját, úgy 11 éves korom táján, szintén ezen az útvonalon tettem meg, Egerbõl Szomolyára kutyagolva át szüleimmel (persze hátyi nélkül). Kevés dolgot élveztem úgy gyerekkoromban, mint ezt. Sajnos többé nem ismétlõdött meg, de így is életem egyik meghatározó élményévé vált. Nem teljesen ezen az útvonalon mentünk, már nem emlékszem pontosan merre, de a Király-kutat biztosan érintettük. Az ott eltöltött meghitt pihenõrõl még fénykép is készült, amit több évtizede nem láttam, de itt az idõ végre, hogy kiássam a családi archívumból.
Jó társaságban szinte pillanatnak tûnik, mire egy legyezõfüvektõl „legyezett” védett sztyepprétet megkerülve, a Kaptárkõ-völgy bejáratához érkezünk. Errõl nincs mit mondanom. Látni kell, bejárni kell, ismerni kell, élvezni kell! Újabb családi vonatkozás: édesapámék rendszeresen kirándultak a Kaptárkövekhez az iskolával, a völgyben húzódó tisztáson töltöttek el szép napokat. A tanárok viszont semmit nem mondtak akkor (1930-as évek) a Kaptárkövekrõl a tanulóknak (bár a szakemberek csak 1933-ban kezdték meg a kutatásukat). Egyszerûen megszokták, hogy ott vannak. Azért Õk is érezték, hogy ez valami, különben nem kirándultak volna rendszeresen oda. Anyáméknak, pedig a Kaptárkövek hegyén, a Vénhegyen volt szõlõjük és gyümölcsösük, Õ pedig ezért járt rendszeresen oda.

(Megjegyzés: én mindenkit jóindulatúan figyelmeztettem a bevezetõben!!!!)

A Kaptárköveknél akadok össze a fentebb említett egyik túratárssal, H.E-vel, akivel a 2007-es Eger Csillaga50-en, a teljesítménytúráimon produkált legjobb futóeredményemet értem el, amit azóta sem sikerült túlszárnyalnom. N.A-val húztak át a hegyeken, õt is mindenki ismeri szerintem. Most is láttam egy pillanatra, pont a mi utcánkban parkolt le reggel Egerben. Vártam, hogy utolér a túra során, ahogy szinte mindig történni szokott, de most talán inkább társaságban sétálgatott egy kicsit. Szóval újra a szekér után futok, s végre rádöbben H.E ki vagyok, s meglepõ, hogy arra is emlékszik, hogy én már 2 hetes csecsemõ voltam, amikor Õ megszületett 1958 egy szépi nyári napján. Bár azért duzzog egy kicsit, hogy a francba kellene neki emlékezni a több ezer túratársból mindenkire. Így megtörtént az egymásra találás végre, s futunk le a Vénhegyrõl közösen, érkezünk be a faluba, ahol már a helyi kocsma frissen gyártott késztermékei dülöngélnek az utcán.

Szomolyán újabb emlékrohamok törnek rám, így mindenkit kérek, ha lehet egy bekezdésnyi idõre, inkább kapcsoljon át egy másik csatornára. Beérünk a központba, ahol 10 éves koromban, 1968 táján, a I.vh-s emlékmû mellett latolgattam a helyzetemet, miután egy atyai dorgálás után úgy határoztam, hogy világgá megyek. A nagyszüleim házától (amirõl még mesélek!!) megtett 500 méter után, tanácstalanná váltam, úgy, pontosan, mint az egyik túratársam, mert az út elágazott, s nem tudtam eldönteni,merre induljak,merre van a „világ”. A pillanatnyi bizonytalankodást arra használtam ki, hogy felmérjem az anyagi helyzetemet. 2ft 80 fillér volt az összvagyonom. Egy kifli ára 40ft volt, egy zacskó cukorka 2ft. Vehettem rajta 1 zacskó cukrot és 2 kiflit, vagy 7db kiflit. Éppen azon tûnõdtem, melyik verzióval maradhatok tovább életben, amikor utolértek megrémült szüleim. Nem volt nehéz meggyõzniük, hogy térjek haza, mert idõközben rájöttem, hogy ez a világgá menés, felettébb bizonytalan vállalkozás. Azóta sem próbáltam meg újra. Mondtam, hogy visszatérek a nagyszüleim házára. A túra után olvastam a tájékoztató füzetben, hogy a két világháború között 172 lakott pincelakást tartottak számon Szomolyán (ma már védendõnek nyilvánították õket), amit a könnyen faragható vulkáni eredetû tufakõzetbe vájtak, s ahol általában a szegényebb emberek éltek. Az egyik ilyen pincelakás, amit inkább barlanglakásnak mondanék, mert nem a föld alatt van, hanem a hegy oldalába véstek, az apai nagyszüleimé volt, ahol 11-ed magával apám is felnõtt. Nagyapám,mint amolyan helység kalapácsa, kovácsként és mindenesként kereste a kenyérre valót. Mindent megjavított, lábast, szekeret, biciklit, motort, lovat patkolt, s amit csak kellett. Volt is ügyfele elég sok, viszont aki fizetni tudott volna annál kevesebb. A szegény emberektõl nem is igen fogadott el semmit, úgy vittek néha, egy kis babot, vagy más terményt ahogy került. Ebbõl nem nagyon tellett új házra. De végül tisztességben felnevelte mind a 12 gyereket, akik közül sokan értelmiségi pályán, sokszor magasabb vezetõi állásba is kerültek. Pedig nehéz volt az élet akkoriban, a 30-as években a gazdasági válság, akár csak most („de ja vu”), még tetézte a nehézségeket. Cipõre sem nagyon tellett. Nyáron nem volt gond, de télen, meséli apám, már jó korán felkelt, mert aki szemfülesebb volt, annak jutott cipõ, s így eltudott menni az iskolába. Nem tudom „a mai fiatalság”, vajon harcolna e a cipõkért, hogy iskolába mehessen? Gyanús. Kisgyermekkoromban, ha ellátogattunk a nagyszüleimhez, kifogyhatatlan játékforrást jelentettek az ismeretlen eredetû és rendeltetésû fémtárgyak, amik százával hevertek mindenfelé az udvaron és a mûhelyben, sokukat forgatni is lehetett, vagy összeilleszteni, folyamatosan bizsergetve gyermeki fantáziámat. Felnõttkoromban, amikor hosszú idõ után újra ellátogattam erre a helyre, az akkor hatalmasnak tûnõ udvar, most meglepõen kicsinek látszott, bár a hangulata valahogy mégis megmaradt. (S az egyéb történeteknek se szeri se száma!!! Világháborús is akad egy jó néhány!! De most megkegyelmezek..........)

Anyai nagyapámtól örököltünk két kisebb gyümölcsöst és szõlõt(szüleim elidõsödtek és már eladták), ahol a finom világhírû szomolyai rövidszárú cseresznye termett (,manapság még Brazíliába is szállítják!!!!) , az egyikben pedig 7 szilvafa is állt („bógyi szilva”), úgyhogy „7 szilvafások” is voltunk. Érdekesség, bárhol próbálják is telepíteni a szomolyai cseresznyét, ezt az ízt, zamatot, csak az eredeti termõhelyén produkálja. A talaj, a dombok, a napsütés, a mikroklíma, a pontosan az alföld és hegyvidék határán fekvés, mind-mind hozzájárulnak a máshol megismételhetetlen minõséghez. Ezt csak azért említettem meg, mert a múlt héten volt Szomolyán a Cseresznyefesztivál ( a fesztiválok korszakát éljük!!!), ami viszonylag komoly rendezvénnyé nõtte ki magát, tartalmas programokkal.
Közben elhaladunk a temetõ mellett, ahol sok más rokonom mellett a nagyszüleim is fekszenek. Béke poraikra! A társam közben folyamatosan kontaktust teremt a „bennszülöttekkel”, akik kellemes stílusa miatt, ezt nem veszik rossz néven, s lelkesen reagálnak. Az egyikük meg is kérdezi: mi vagyunk a „kaptárkövesek”? Jó érzés, hogy tudnak rólunk. Utolérünk egy másik csapatot, attól kezdve egy kedves túratársammal haladok Bogácsig, aki a teljesítménytúrázás egyik „doayenje” (örömmel láttam, hogy egyébként sok „ÁSZ” „ráugrott” erre a túrára). Fõ téma az energiafokozók. Õ a Cola-ra és/vagy a folyékony kenyérre esküszik. Nekem néha lecsúszik egy-egy energiaital, de megvagyok nélküle is. Most olvastam a creatin és a ribose hatásáról, természetes anyagok, mindkettõnek az ATP elõállításában ill. regenerálásában van szerepe. Talán ezeket egyszer kipróbálom. Persze vagyonokat nem fogok ilyen „lomokra” költeni, csak kíváncsi vagyok.
Bogácson aztán begyújtom végre a motorokat, leválok a gyalogosokról, akik „érzékeny búcsút” intenek nekem, hogy megkezdjem kissé magányosnak tûnõ, de nagyon élvezetes maradék 30km-em ledarálását. Nem terhelnek tovább az emlékek, csak az erdõ marad nekem és a futás, amit igazából nagyon szeretek. Az elfogyasztott hagymászsíros kenyér idõnként Ciolkovszkijt juttatja eszembe. Bogács után a szép kilátás és az ismétlõdõ szélrohamok határozzák meg a hangulatomat. Sok esemény nem történik, csak egy jól fejlett zsályabokor csalogat le a turistaútról, hogy jobban megfigyeljem. Rövid idõn belül beveszem Cserpéváralját, ahol ásványvizet vásárolok az ABC-ben, gondolva azt, hogy Egerig ez az utolsó könnyû, bõséges víznyerési lehetõség, ami nagyjából igaz is. Egy ilyen túrán mindenkinek a saját felelõssége a saját hidratációját megtervezni. Nem szabad csupán a rendezõségre hagyatkozni. Ki kell használni minden adódó lehetõséget, és én éltem vele. A nagy szél azonban jobban kiszárítja az embert, s az utolsó 10km-re valahogy mégis kifogyott a vizem, de nem volt vészes, a tapasztalatom szerint simán kibírok étlen-szomjan akár 30km-t is, de azért ha lehet nem kísérletezem. A vár kaptatóján lehúzok még 2 fiatal túratársat, akik a vásárlás alatt hoztak be, majd végleg egyedül maradok. Ezt követõen a Kövesdi kilátónál száguld át rajtam még egy futó („geribá+sió”?) gyorsvonati sebességgel, az Egedig egy „vicinálisnyi” idõt adva nekem, mert ott éppen akkor találkozunk újra, amikor visszaérkezik a keresztezõdésbe.
Na de visszatérve Cserépváraljára, elindulok a piroson lefelé. 2 évvel ezelõtt a Less Nándoron valahol itt hagytam el a lépésszámlálómat. Ösztönösen lenézek a földre, Nagy Shaw lenne ha megtalálnám! A Felsõszoros szurdokvölgy bejáratánál átkelek a „felemáskorláton”, az egyik kidõlt fát alulról, a másikat felülrõl hágom meg. A Szurdokvölgy fölött oldalazva haladó turistaúton idõnként lepillantok a félelmetesen tátongó mélységre. Majd leérkezek a völgybe, ahol helyenként több tonnás kõtömbök állnak az utamban. Felnézek, vajon onnan szoktak ezek idõnként leesni? Balra felnézve pedig egy álló Húsvét-szigeti szobrot pillantok meg, tökéletesen megvan minden rajta, még szájra, szemre is tellett, végre megtudhatjuk hová is távoztak oly hirtelen a szigetlakók.
A Dobi-réten kissé magamra hagynak a szervezõk a „kis ösvény” keresésében, amit végül is egy szekérút formájában találok meg, már-már felkészülve rá, hogy végigmegyek a piroson, ami szintén nem lett volna egy szörnyû tragédia. Beérve az erdõbe újra feltámad a szél, kezdi a fákat gyújtóssá aprítani. Kissé idegesen nézek az idõnként lehulló gallyakra. (Egyszer a Pilisben „túráztomban” történt ugyanis, hogy egy pillanatra valamiért megálltam, talán hogy térképet nézzek, s elõttem hullott le az útra egy mázsás gally a szélviharban. Kétségtelen, hogy ezt nekem szánták, de azóta az is bizonyos, hogy van Õrangyalom!!) Kellemeset kocogok lefelé a sárgán, idõnként azért oda kell figyelni a hogyan-továbbra.
Végre kiérek a bikalegelõre. Szerencsére a „fenevadak” most elrejtõztek valahol, de a friss aknatelepítés nyomait azért látom. A rét közepére érve hallok egy kiáltást a túloldalon lévõ kunyhó felõl. A bikapásztor szól rám, de a távolság miatt nem nagyon értem, mit mond. Elsõ reakcióm, hogy pontõrnek gondolom, s míg kiabálva beszélgetünk, próbálom is rásütni ezt a szerepet, de valahogy nem vállalja, miközben három ideges kutyát tart vissza a lábai között. Végül megértjük egymást, s kiabálom neki, hogy még jönnek utánam egy csomóan. Megelégedetten üvölt vissza, hogy jó, akkor kiengedem a bikákat, majd megnyugtat, hogy nem bántanak. Ez tényleg megnyugtató, de azért csak nem kellene a mezõnyön kísérletezni, de biztosra veszem, hogy csak tréfál. Tovább állok. Hamarosan egy vidám társaság fogad Túrbuckán, s jókedvre derülve rohanok fel a T-n, ahol a beígért szalagok helyett, csak nagy szemû, zamatos szamócát találok. Nem tehetek mást, kicsapom a bikát egy kicsit legelni.
A Hór-völgyben végszóra elolvasom melyik úton kell felmenni a várba, s örömmel tapasztalom, hogy nem a régin, ott a turistaforgalom TILOS!! Nem bánom, bevallom, szépség ide-oda, soha nem tartozott a kedvenc útvonalaim közé. A makadám úton kocogva, a gödröket nézve, jobb híján a világegyetem keletkezésérõl elmélkedem. Jó modell arra, hogy az õsanyagból, kisebb egyenetlenségek hatására, így alakulnak ki csomósódások, mint ahogy elõször a víz megkeresi a talaj legkisebb egyenetlenségeit, s abba belefagyva, egyre, mélyebb és mélyebb gödröket váj, kialakulnak az elsõ protogalaxisok, és végül a csillagok, … vagy valami ilyesmi.
Aztán megkezdem a kapaszkodást. A lábam ugyan némi kívánnivalót hagy maga után, de az emelkedõket, bár jól megdolgoztatnak, azért szeretem. Közben arra gondolok, amikor pár éves gyermekeimet terelgettem itt anno fölfelé, s rájövök, miért is utálták meg egy életre a kirándulást. Egy kõhöz érek amin egy szám áll: 1937. Azon tépelõdöm, hogy ez a magasságot jelenti e, vagy esetleg egy évszámot. Végül a hegyre felérve a szubjektív tények alapján, az elõbbi mellett döntök, igencsak átrendezve az ország geográfáját. Végül enyém a vár! Betérek az Ódor-csárdába, ahol zsíroskenyeret rendelek, hagymával, italnak málnaszörpöt gondolok. Szerencsére van is minden az étlapon, és a „szervírozás” is tökéletes.
Aztán kellemeset kocogok lefelé a Völgyfõ-házig. A csalánt már szerencsére letaposta a két elõttem futó, nekem csak a „füle” jutott. Innen a jól ismert terepet tekintve, már kirándulás ízûvé kezd válni a dolog. (Bár akárhogy számoltam a túra végén, a lépészámlálómat, a GPS-emet, és a lábamat tekintve a táv szerintem hosszabb lehetett egy ötössel, a máskor eléggé használható terveim dugába dõltek. Na de tök mindegy!)
Gyönyörû virágoskert vesz körül mindenütt, az erdõ kertésze erdei margarétákat hintett el szanaszét, még az aljnövényzetben is fehérlenek
Kölyök róka szalad át elõttem az úton. Nyár elején gyakran látni õket, amikor a kotorék közelében napközben is játszanak. Egyszer alkalmam volt hosszasabban megfigyelni egy réten játszadozó kölyök rókát. A távolból, a mozdulatai miatt elõször macskának véltem. A róka kölyök a macskához nagyon hasonló mozdulatokkal, ugra-bugrálással készül az életre, ami nem csoda, hiszen mindkettõjük fõ tápláléka az egér.
A Kövesdi-kilátónál betájolom a térképemet (a lelkes pontõr segítségével, aki elõbb szabódik, hogy csak beugró, errõl eszembe jut, Ez melyik, a Nap vagy a Hold…. kezdetû vicc és egy TV-sorozat, amit szeretek, de idõnként kiakaszt) majd közösen elnevezzük az alattunk húzódó házcsoportokat, hasonló szellemes neveket találva ki, mint pl. Bükkzsérc, Noszvaj, Bogács stb. Maguk a „látókövek” hemzsegnek a turistáktól, de a pontõrök 100% biztonsággal választják ki az érkezõ mezõnyjátékosokat, mi ugyanis „átszellemült arccal jövünk, nekünk küldetésünk van”, ami megkülönböztet a „civilektõl”.

Várkút már csak nevében az, víz egy „szál se”, csak a „szombati” turisták özöne. Rohanok tovább, nem messze már a vég. A piroson beérem elveszettnek hitt sokszor említett túratársamat, aki alaposan elfutotta magát, vize is elfogyott, inkább csak sétálgat. Bennem még van egy kis szufla, így hát robogok tovább, s az Eged csúcsáig meg sem állok, ahol az ország(?)(világ?) egyik legszebb panorámája fogad. Gyermekkori osztálykirándulások kedvelt helyszíne, ahol végül is örökre megszerettem a természetet. Emlékszem,amikor valahol a 60-as évek vége felé a szobám ablakából néztem a lángoló Egedet, a hatalmas tüzet, azóta a természet visszahódította, bár az arculata egy kicsit megváltozott. Mint Julian Sorel Párizsra, egy pillantást vetek erre az Eger-patak (és/vagy elõdjei) által vájt, mély völgyben fekvõ, a teraszokra is felkúszó, a hegyvidéktõl az alföldig elnyúló gyönyörû, nagy történelmû városra, a háttérben a Mátra sziluettjével, majd lassan kihátrálok a képbõl.

Leszáguldok az Egedrõl, a csormolyákról tárolva el emléket magamnak, majd bolyongok kicsit a szõlõk között, és végre, megérkezem a városba. Az erdei magányból furcsa hirtelen áttérni a nyüzsgõ városi létbe, ahol a vár környékén „dühöng” az idegenforgalom. „Aluljárók fiaként” bukkanok fel, nem kis látványosságot keltve a skatulyából kihúzott szombatdélutáni sétálgatók között. Majd beérek a célegyenesbe és vége.

A célban még némi nehézségünk adódik a suméroktól örökölt 60-as számrendszerrel, mialatt a szintidõmet közös erõvel kiszámoljuk. 9.16 lett. Ebbe persze benne van a 25km séta is.
Majd elhangzik a vesszõparipám: fájlalom, hogy a megyében rendezett teljesítménytúrákról egyetlen napilapunk sportrovatában sem elõtte, sem azt követõen nem jelenik meg egy sor sem. Ennek lehetne népszerûsítõ, mozgósító jellege is, de mindenképpen emelné a rendezvény rangját. A környezetünk mind szélesebb megismerése akár sportrendezvények segítségével is, hozzájárul a védendõ értékek megismeréséhez, társadalmi megbecsülésének emelkedéséhez (ez már egy szónoklatnak sem kutya!!). Aki ebben a legkevesebbet is teszi, az nagyon sokat tesz. Emlékezzünk csak arra, amit a szomolyai kaptárköveknél az információs táblán lehetett olvasni: az 50-es években elkezdték a kaptárköveket lebányászni, s csak a sajtóban megjelent felháborodott hangú cikkek nyomán hagytak fel vele. A bürökratikus döntés fölött gyõzött a közvélemény józansága!!!

Miközben Eger fõutcáján haladva a világ legfinomabb fagyiját nyalom el (2 csoki között egy eper), végiggondolom a napomat. Pár percre leülök egy kis téren, telefonálni szeretnék. Mellettem egy hajléktalan fekszik egy padon, torzonborz külsõvel, neki ez az otthona. Talán az egész élet pusztán illúzió, gondolom, vagy ki tudja, mi a valóság és mi az illúzió benne. Az élmények még nem tisztultak le teljesen bennem, de tudom, hogy ma megint nagyszerû napom volt. Nézem a hajléktalant és boldog vagyok, s láthatólag Õ is az. Miközben a lábam elfáradt ugyan, frissnek érzem magam, és a lelkem megpihent.



2009.06.21 Pétervására