Komoly fejtörést okozott számomra ez a szombat. Vasárnapra az Andezit 30 volt beírva a túra naptáramba, de valami még „kellett” elõtte. A számos lehetõség közül végül is azért választottam a Mackót, mert még senki nem írt róla beszámolót, pedig ez volt a 13. rendezés.
A Mendei vasútállomás elõtt hagytam a kocsimat és vonattal közelítettem meg a rajtnak helyet adó Sülysápot. Az állomásról élénksárga szalagozás és egy rögtönzött molinó mutatták az utat a Mûvelõdési Ház felé. A rajtnyitás után fél órával nem mondanám, hogy egymás sarkát taposták az indulók, de annál gyorsabban ment a nevezés. A rendezõi asztalnál egy szép 16-ost kanyarítottak a rajtszám felirat mellé, s már indulhattam is.
Leheletnyi városi szakasz után egy nagyon szépen karbantartott, kanyargós völgybe értem. A kellemes emelkedõ hatására hamar elértem az „üzemi hõmérsékletet” és a rajttól egy km-re lévõ elsõ ellenõrzõponton a polárom máris a zsákomban landolt. (Így meg fáztam persze, de lusta voltam újra felvenni). De sebaj, nézzük csak merre tovább?
A domb tetejérõl pompás kilátás nyílt minden irányba, bár az ég meglehetõsen borús volt, s a levegõ inkább hûvös, mint langymeleg. Mivel saját társaságomra voltam fanyalodva, volt idõm elgondolkodni a dolgaimról, s elég határozott tempóval apasztottam az eleve nem túl hosszú távot. A lankás, szépen megmûvelt mezõgazdasági táblák között haladva ismét elértem egy elágazáshoz, ahol megkaptam a második pecsétemet. Innét egy patakvölgy melletti úton haladtam lefelé. A meder idõszakos vízfolyás révén most éppen nem tartalmazott vizet, de a kísérõ növényzet (fûz, kõris, nád) elárulta, hogy itt bizony nedves élõhellyel van dolgunk. Az erdõsáv mellett haladva végig madártrilla szórakoztatott. Próbáltam rájönni a füttyös kedvû szárnyas nevére, kevés sikerrel. Az út itt-ott kisebb ívet vetett, de alapvetõen egyenesen haladtam az Úri-halastavak irányába. Útközben fent a domboldal tetején volt egy magányos fa, melynek olyan volt az alakja, mint egy akáciának az afrikai szavannákon. Hú, de bánom, hogy nem hoztam magammal fényképezõgépet. Nagyszerû téma lett volna.
Ez azonban nem vette el a kedvem. Sokkal inkább, hogy lassan el kezdett szitálgatni az esõ. Nem nagyon, szinte még az út porát sem verte el, de kellemetlenül hidegek voltak a cseppek. Legalább nincs melegem. Miután így megbarátkoztam a sorsommal elértem a tavakat, ahol elõször pecsételtek az itinerembe, s megmutatták a helyes utat. Ki gondolná, hogy ilyen szép nagy vízfelület található itt a löszdombok között. Üdítõ látványt nyújtottak a tiszta vizû tavak.
Itt értem rá a Z- jelzésre, mely innen – egy kisebb megszakítással- a célig vezetett. Az enyhén emelkedõ lankás völgy látványa elkápráztatott. Halványzöld gyep, bohókás bokrok, fakadó fák. Csend, nyugalom, békesség. A szemnek öröm, a léleknek felüdülés.
Amint szaporáztam a lépteim egy ismerõs habitusú túratárs kontúrjára lettem figyelmes magam elõtt. Csak nem? …., de igen. Ez bizony az a túratársam lesz, aki a leghangulatosabb beszámolókat szokta írni. L.L., a híres-nevezetes mackólány. Hát persze, hogy eljött. Hol is lehetne egy Mackó, ha nem a Mackó túrán. Elkezdtem nyújtani a lépteimet, de valahogy úgy tûnt, mintha nemhogy közelednék, de egyenesen egyre távolabb lenne tõlem. Aztán a kitartó üldözés mégis meghozta gyümölcsét. Mellé értve illedelmesen köszöntöttem Õt.
Kölcsönösen megállapítottuk, hogy egyikõnk sarja sem tartott ma velünk. Megbeszéltük a közelmúlt és az elkövetkezõ évszak tervezett túraprogramjait is. Ami lássuk be bõven ad témát két túra-fannak. Közben elértünk az alsófarkasdi csárdához, ahol a túra 3. ellenõrzõpontja volt. A pontõr bíztatott, hogy belül ásványvízzel és üdítõvel tölthetjük fel készleteinket. A túratársnõvel egymásra néztünk. Köszönjük, de még nem vagyunk szomjasak. Alig fogyott a hazai ellátmányból is. Azonnal továbbindultunk.
Egy horgásztó partjára értünk. Én azt hittem, hogy ebben a hûvös, szemerkélõ esõs idõben nem lesznek kint horgászok. Na, ebben nagyot tévedtem. Épp akkor gázolt a tóba egyikük, hónaljig érõ gumicsizmában, s igyekezett mindenkinél távolabb bedobni a csalival felszerelt horgait. Meg is jegyeztem útitársamnak, hogy: „Ezek után nekem ne mondja senki, hogy a túrázók mind meg vannak õrülve”. Ezen nem csak mi mosolyogtunk kiválóan, hanem a hallótávolságon belül „lógató” sporthorgászok is.
Hamarosan utolértünk egy fiatalembert, aki szembe jött velünk az úton. (Mondjuk így nem nehéz utolérni.)Vajh’ merre kell menni? Nagy magabiztossággal csörtettem elõre a GPS-sel a kezemben, mutatva a helyes utat. Hamar rájöttünk, hogy a GPS által mutatott út sehová nem vezet. Kis bizonytalankodás után visszafordultunk és innen a másik irányból már könnyen észrevettük a felfestett jelzéseket is. Hárman haladtunk együtt egy darabig, mígnem L.L jelezte, hogy õ szívesen menne lassabban, ha nem bánjuk. Így aztán elköszöntünk tõle.
A fiatalember érdekes társaságnak bizonyult. Egzotikus munkáját elmesélve egy kicsit kitárult elõttem a világ. Abban konszenzusra is jutottunk, hogy hamarabb összefutunk még egy másik teljesítménytúrán, mint egy óceánjáró fedélzetén, ahol õ dolgozik. Szó-szót követett, s hamarosan elértünk a Billei erdõbe. Ez az erdõ már majdnem olyan, mintha a középhegységben lennénk. Cseres-kocsányos tölgyesek, hársakkal, szilekkel, akácokkal. A fák alatt fürtös gyöngyikék kellették magukat. Idén most láttam elõször ezekbõl a kedves virágokból.
Az utolsó ellenõrzõpont ebben az erdõben volt. A pecsét mellé még kaptunk egy kis bíztatást a nagyon kedves pontõr lánytól, hogy már csak 3-4 km van hátra. A bíztatás sajnos ellentétes hatást váltott ki bennem, mert inkább sajnáltam, hogy máris vége van ennek a kellemes tavaszi sétának. Más dolgunk nem is volt, mint beereszkedtünk a célba. A célban több színû kitûzõ közül választhattunk, s kaptunk oklevelet is. Sõt! Meleg pizzával kedveskedtek a rendezõk. Nem azt mondom, hogy az a vékony szeletecske nagyon megfeküdte volna a gyomromat, de azért a jelképes összegért, amit nevezési díjként kértek, ez is nagyon kedves gesztus volt.
Jókedvûen vezettem hazáig. Örülök, hogy ezt a túrát választottam. Könnyed kis séta egy turisták által ritkán járt térségben. Az útvonal választása jól eltalált, a szervezés viszonylag rendben volt. Ugyan térképet nem kaptunk és az útleírás sem ütötte meg azt a mércét, amire azt mondhatnám, hogy színvonalas, de ez könnyen orvosolható lenne. Az út eleje vérprofi módon ki volt szalagozva, de jó lett volna, ha a szalagokból maradt volna a jelzésekkel kevésbé ellátott részekre is.
Remélem jövõre is viszontlátom a túranaptárban ezt a kellemes túrát. Ajánlom mindazoknak, akik nem a nagy kihívásokra, hanem egy kellemes sétára vágynak, akár családostól, akár egymagukban. Ha nyitott szemmel, nyitott füllel és szívvel látogatnak el Sülysápra, nem fognak csalódni.
Köszönöm, hogy itt lehettem, Remélem nem utoljára. ;-) |
