Túrabeszámolók
 | BTHE Olimpiai Ötpróba gyalogos teljesítménytúra a Börzsönyben |
| új túrabeszámoló rögzítése |
| Kiírások:2007 2008 |
|
| tomyy | Túra éve: 2008 | 2008.03.18 16:42:20 |
|
| megnéz tomyy összes beszámolója |
BTHE Olimpiai Ötpróba ttúra a Börzsönyben 30
Sikerült megint megúsznom a csalódást! A szervezés talán még a tavalyit is überelte - pedig az sem volt rossz. Az utolsó négy ellenõrzõpont mindegyikén kaptunk valami szolgáltatást és a célba is jutott müzliszelet. Az igazolófüzetet is tovább tökéletesítették (pontosították a távadatokat a tavalyihoz képest). A szöveges leírás kitûnõ és a szalagozás is elsõrangú volt (mindíg ott volt ahol nem volt jelzés ill. jelzésváltásoknál segítette a nehezebben tájékozódókat). Talán a kimondottan az Olimpiai Ötpróba rendezvény kedvéért ideutazó résztvevõk közül is sokan kedvet kaptak a rendszeres ttúrázáshoz. Úgy vettem észre hogy sok résztvevõ (fõleg a fiatalabbak) nem igazán voltak még ilyen jellegû túrán. Az idõjárás tökéletes volt - az már az én bajom hogy túlöltöztem. A túra igazi nehézsége szerintem a Hegyes-tetõig tartó emelkedõ. Követelek minél több BTHE-s ttúrát!
|
| | | | |
|
| Ottorino | Túra éve: 2007 | 2007.11.23 09:20:44 |
|
| megnéz Ottorino összes beszámolója |
BTHE OLIMPIAI ÖTPRÓBA GYALOGOS TELJESÍTMÉNYTÚRA A BÖRZSÖNYBEN 30 km 2007.11.11.
Zebegény vá. - Kismaros vá.
Kellett nekünk az a 4 pont az ötpróbás kiskönyvünkbe és a meteorológia is csak délutánra ígért égi áldást, így túra- és úszótársnõmmel elindultunk Zebegénybe. A vonaton kényelmesen megreggeliztünk, legalább enni nem kell majd trappban... A vasútállomás zsebkendõnyi helyiségében beneveztünk és 7:00-kor el is indultunk. Gyönyörû idõ volt; kék ég, néhány bárányfelhõ, kristály tiszta, friss, csípõs levegõ. Nyitásként, hogy egy kicsit felébredjünk és felgyorsuljon a pulzusszám, egy kanyargós, kövezett úton fel kellett menni a
Trianoni-emlékmûhöz 1. ep.,
A bélyegzés villámgyors begyûjtése után tovább indultunk és egy kálvária stációi mellett haladtunk el. Reméltük, hogy ez nem célzás akar lenni a ránk váró megpróbáltatásokra. Utunk hamar levezetett, vissza a faluba. Házak között haladva értünk az erdõ szélére, ahol némi gyaloglás után kiértünk egy karéjra, ahonnan már elõ-elõ bukkant a Duna változatosan szép látványa. Csak lassan tudtunk haladni a csúszós talaj, a keskeny lejtõs csapás és a gyakori fényképezés miatt. (Most már látom, hogy Szõnyinek lett volna témája bõven, ha még egyszer annyi képet föst is.) A csúszós ösvényen egyre magasabbról szemlélhettük a panorámát. Egyszer csak egy jobb kanyar után meredek emelkedõ következett. A torkunkban dobogott a szívünk, mire felértünk a
Borostyán-kõi pihenõhöz, ahol a 2. ep. volt
Szerelvény igazítás címén szusszantunk néhányat, majd folytattuk ugyancsak fölfelé. Különféle ormokat, hegyeket ostromoltunk, még »Vérpadra« is kerültünk, majd végre egy kis lejtmenet után megláttuk a jobbról felkapaszkodó OKT-t, amirõl már tudtam, hogy nincs messze a
Hegyes-tetõ a Juliánus-kilátóval a csúcsán 3. ep.
Ezt a látványt, amit a kilátóról lehet látni, még akkor sem szoktam kihagyni, amikor köldökig érõ nyelvvel érek a feljárójához, de most még kötelezõ is volt, mert a pontõr sem tudott betelni a Dunakanyar, és a kristály tiszta levegõben jól látszó távolabbi hegyek látványával. Fotó minden irányba, majd müzli szelet a kézbe és máris szlalomoztunk lefelé a kilátó meredek dombjáról. Kellemes, dumálós út vezetett tovább a kék sávon, néhol kisebb dagonya, de még egyáltalán nem vészes. Így hát hamar elértük
Kövesmezõt 4. ep.
Megkaptuk az igazolást, átvettünk egy csoki szeletet és mivelhogy ez a 7,5 km-es túra végcélja, megdöbbenve láttuk, hogy volt aki már itt abbahagyta 1 pontért. Mi azonban tovább folytattuk utunkat a zöld háromszögön. Már jócskán benn jártunk az erdõben, amikor egy kék szigetelõ szalagból kialakított kék sáv megzavart és a megszokott zöld háromszög is elmaradt. Gyorsan a Börzsöny térképhez folyamodtunk segítségért. Tovább mentünk egyenesen és hamarosan ismét mellénk szegõdött a zöld háromszög. Lehet, hogy az Eszperantó nyelv könnyen tanulható, de az Eszperantó-hegy igencsak megizzasztott. Az itiner szerint a Gubacsi-hálást is elháltuk és az így nyert magasságot rettentõ meredek és iszonyúan csúszós ösvényen, fától fáig szaporázva vesztettük el. Mikor leértünk, egy újabb emelkedõnek vághattunk neki. Ezt egy elnyújtottabb lejtõ követte és a ZL jelzés, amin nem mentünk be megnézni az Eszperantó atyjáról elnevezett kilátó romjait, mert még fel voltunk zaklatva az elõzõ csúszkálástól. Szegény Zamenhof biztos forgott a sírjában. Most már nem volt az a szikrázóan szép idõ, egybefüggõ felhõzet volt az égen és csak reménykedtünk benne, hogy a meteorológia az elõre jelzett délutáni csapadékon olyan 5-6 órakor eleredõ gyenge havazást ért, amit már otthonról vagy legalább is a vonatból fogunk szemlélni. Lassan elértük a Király-kutat, ahol kezet mostunk az iménti letenyerelések miatt. Hétvégi házikók között kiértünk a vasút mellé (erre zakatoltunk reggel) és elkezdtük figyelni az út bal oldalát. Nem hiába, mert megláttunk egy rönkfa épületet, amirõl rögtön sejtettük, hogy ez a
Gerendás büfé 5. ep.
Az itt kapott bónért "Duhaj kedvek Eldorádója..." ittunk egy-egy pohárka forralt bort. A mosdó meglátogatása és némi lazítás után tovább indultunk. Egy darabon visszafelé kellett haladnunk azon az úton, amelyiken jöttünk és egy kicsit meg is álltunk lamentálni, hogy meddig még, amikor is egy a büfé felé tartó sporttárs útba igazított. Enyhébb emelkedõvel kezdtünk, aztán egyre lazább lett az út, igaz a dagonyát egyre nehezebb volt kikerülni. Kiértünk egy mûútra, ami sárrázónak nagyon jó volt, de ha elõre tudjuk, hogy mi jön még, nem strapáljuk magunkat. A jelzett helyen letértünk a flaszterról egy mezõ kedvéért, ami lassan sáros erdei úttá változott. Sík volt a terep, de vigyázni kellett, nehogy farral beletoccsanjunk egy pocsolyába. Egy hiányos jelzésnél biztonság kedvéért megint elõkerült a térkép. Amíg nézegettük utol ért két ember, akiknél a mi túránk itinere volt. Megkérdeztem, hogy jó irányba megyünk-e, mire azt válaszolták, hogy nem tudják, õk csak mennek elõre. Öt méter múlva (!) megláttuk egy fán a megfelelõ jelzéscsoportot. Jött a tábla is, ami a törökmezei turistaház felé mutatott és amerre nekünk véletlen se volt szabad menni. Meredek lejtõ következett, amin le lehetett kocogni és hamarosan el is értünk egy kis tóhoz, a
törökmezei halastóhoz 6. ep.
A két figura, akiktõl az imént érdeklõdtem éppen akkor vette át az itinerét a pontõröktõl. Ennyit a segítõkészségrõl. Egy hídon átmenve ismét találkoztunk az OKT jelzéssel. Körülbelül dél felé járt az idõ és jobbra felfelé rátértünk egy meredek, rettentõ agyagos útra. Minden lépés majdnem oda csúszott vissza ahonnan indítottuk. Mire felküzdöttük magunkat ezen a dagonyás úton agyig sárosak lettünk és elkezdett szállingózni a hó. Mire kiértünk a Békás rétre a színpompás õszi táj varázsütésre totál behavazott téli tájjá változott. Az úton összeverõdött egy kisebb csapat, ami a rózsaszín szalagozást kereste a nagy hóban. Mi is beálltunk keresni és meg is találtuk egy alacsony kórón, a szél teljesen rácsavarta, alig lehetett észrevenni. Lejtmenetben dagonyázva és fokozottan csúszkálva lassan elértük a kóspallagi mûutat. Utálok mûúton túrázni, de ez most felüdülés volt a havas sáros út után. Elég sok hullámvasutazás és kanyargás után balra ráfordultunk egy köves útra amelyrõl megint balra a PL jelzésû ösvényre tértünk, ahol szó szerint felkapaszkodtunk a
Pusztatoronyhoz 7. ep.
A pontõrök behavazott kemping asztal mellett ülve bélyegeztek és osztották a két sütit per kopoltyú. Megkérdeztem, hogy tudtak ide feljönni a sok cuccal. Azt válaszolták, hogy akkor még nem esett a hó. Az igazi kunszt most következett, mert lefelé is arra kellett menni, amerre feljöttünk. Cirkuszba illõ jelenetek mellett sikerült visszavergõdni a vízszintesig. Innen aztán bevettük magunkat az erdõbe és nem is nagyon néztük a jelzéseket, mert a frissen esett hóban csak a mi túraútvonalunkon lehetett csoportos lábnyomokat látni. Egy tisztáson az itiner által jelölt két száraz fánál a bal kanyar nem volt jó, mert már jöttek visszafelé az elõttünk járó túrázók és így az eggyel feljebb lévõ ágban folytattuk utunkat. Mentünk vagy 50-100 m-t mire egy bokor behavazott ágai között megláttunk egy rózsaszín szalagot. Nemsokára teljesen megnyugodhattunk, mert elértük a zöld sávot és a csúszós talajra havazott úton felküzdhettük magunkat a Gál-hegyre. Dagonya kikerülés alkalmával, az útszéli havas füvön engem is elért egy fenékre huppanás. Innen már nem jelzett emelkedõt az itiner és így joggal gondolhattuk, hogy a nehezén már túl vagyunk. Nyugodtan ballagtunk az úton, néhány üdülõ épület is azt üzente, hogy már közel járunk a "civilizációhoz", ámde egyszer csak egy távvezeték alá vitt be a zöld sáv és ezen a túrán még nem látott, hosszan tartó meredeken kellett leereszkedni. Ami csúszkálást eddig leírtam az kismiska volt ehhez képest. Felázott, agyagos talaj, rajta falevelek, rajta hó. Lévén távvezeték, fák nem voltak, amikbe kapaszkodni lehetett volna. Minden egyes kisujjnyi ágacskát fel kellett használni a fékezésre. Egy kijárt helyen, tíz ujj vájatát láttam az agyagban; valaki biztos a tíz körmével küzdött az életéért és a lecsúszás ellen. Jókora térközt hagytunk egymás mögött, hogy az esetlegesen legördülõ sporttárs nehogy letarolja az elõtte csimpaszkodót. Én értem le elõbb és a túratársnõmre várva elõbukkant egy a szeme alatt vérzõ harcos. Mint kiderült egy tüskés ág csapott az arcába. A lejtõ alatt végre kemény burkolaton mehettünk ki a Kismarosra vezetõ útra. Egy darabon a kocsiúton kellett menni, az autósokat ez mit sem zavarta, verték ránk a latyakot, mintha ott se lettünk volna. Amint lehetett felmentünk a járdára és a kisvasút mentén vezetõ úton némi csattogás után elértük a "nagy" vasutat. A bukdácsolás ellenére is fél órával szintidõn belül értünk be. Jó hogy a cél a kismarosi vasútállomás fûtött várójában volt, mert így is amikor kimentünk a vonathoz, az átázott cipõnk és ruhánk miatt már igen csak vacogtunk. Megállapítottuk, hogy ez most felért egy 50 km-es túrával. Vác után már megállás nélkül repített a vonat az áhított Nyugatiba.
Ottorino |
| | | | |
| Múzsla | Túra éve: 2007 | 2007.11.13 06:59:54 |
|
| megnéz Múzsla összes beszámolója |
BTHE – Olimpiai Ötpróba – Börzsöny
Idén nem sok gyalogos teljesítménytúrán voltam, de úgy érzem ez a rendezvény nagyon jó választás volt, erre a napra. Hozzátartozik még a dologhoz, hogy egy régi barátommal (Matu) terveztük már hónapok óta, hogy újra gyalogtúrázunk együtt közösen. Utoljára ugyanis az 1994-es Hanák Kolos túrán gyûrtük együtt a távot.
Reggel az lett volna a logisztika, hogy Kismarosig megyünk kocsival és onnan vonattal át a rajtba. Amikor reggel hatkor kisétáltam az autóhoz már tudtam, hogy ez nem fog sikerülni, lévén nagyon jeges volt minden. Idõben felvettem Matut és 50-60-as tempóval araszoltunk a Duna irányába. Útközben több autót is láttunk az árokban ill. számos megpördülés nyom is utalt arra, hogy nem érdemes sietni. 7.50-kor voltunk Zebegényben. Papp Zsoltival megbeszéltem, hogy áthozzák a kocsimat a célba, amit ezennel is nagyon köszönök nekik.
8.15-kor indultunk el a verõfényes napsütésben. Nagyon-nagyon sokan voltunk, így az eleje kicsit tömegtúra hangulatot adott, de ez nem vehette el a kedvünket. A Trianoni-emlékhely meglátogatása szép ötlet volt a rendezõk részérõl. Kicsit visszamentünk Zebegénybe majd pedig megindultunk a Borostyán-kõ felé. Helyenként sáros volt az út, de nagyon nem csúszkáltunk. Az ellenõrzõ pont elõtti kilátót is megtekintettük és utólag meg is állapítottuk, hogy még jobb is volt innen a kilátás, mint a nevesebb Borostyán-kõtõl.
Utunk kissé sziklásabb, kövesebb és nem mellesleg meredekebb is lett. A mezõny itt már elég jól széthúzódott, jobban lehetett gyönyörködni a tájban. Vérpadon leültünk egy-egy fotó erejéig, majd irány Hegyes-tetõ, ahol a DINP munkatársa regisztrálta áthaladásunkat. Kicsit beszélgettünk, néhány fotót csináltunk és elindultunk lefelé.
Közben az ég beborult és kissé hidegebb is lett. Matu „rágyújtott” egy szendóra én pedig maradtam a bevált puszedlinél.
Köves-mezõn Csiba Ágoston és csapata fogadott. Itt tûnt fel igazán a profi rendezés. Mindenkinek rendezõi felirat a nyakában, gyors ügyintézés, nagyszerû ellátás és meleg, baráti szavak.
A zöld hsz. jelzésen még sohasem túráztam, így nagyon vártam már ezt a részt. Nem is csalódtam benne, mert igazán tetszett. A Gubacsi-hálás kissé sunyi emelkedõje azért megdolgoztatott, de eredményünket fent, egy-egy csúcsfotóval jutalmaztuk.
Innen egy nagyon csúszós és meredek ösvényen ereszkedtünk alá, ahonnan nagyon szép kilátásban volt részünk. Pont elõttünk volt a Szentendrei-sziget északi csücske. Ismét kapaszkodó következett az Eszperantó-hegyre, ahonnan egy hosszú lejtõvel leereszkedtünk a 70-es vasútvonal mellé, aztán gyorsan elértük a féltávot jelentõ Gerendás-büfét.
Matuval a teát szürcsölgettük, amikor megjegyeztem, hogy vajon merre is járhat most a kocsim. Erre Matu rávágta, hogy itt áll.
Micsoda???
Kinéztem a parkolóba és tényleg ott állt az autóm. Mindjárt le is csekkoltam a pontõr sráccal, hogy bizony õ van vele. Aztán fotót is csináltunk, ahogy az autóm mellett állok, ugyanis ilyen túrán sem voltam még, hogy a kocsim bejött velem féltávra is.
Kissé nehézkesen indultunk neki a hátralévõ kunkornak, de a beszélgetéssel jól teltek a kilométerek. Már éppen Törökmezõhöz közeledtünk, amikor elkezdett szállingózni a hó. Tudtuk, hogy ez a pillanat is el fog jönni, hiszen elõre jelezték, így annyira nem is lepõdtünk meg. Sõt, örültünk, hiszen esõ is lehetett volna.
Békás-tónál attól a nagyon-nagyon kedves lánytól kaptuk a jó kívánságokat, aki a rajtban is segített nevezési lapot szerezni nekünk. Az ezt követõ emelkedõ rendkívül csúszós volt, de nagy nehezen felevickéltünk rajta. Békás-réten pedig a zuhogó hóban szedtük a lábainkat tovább. Egyre komolyabban esett és kezdett megmaradni is a hóréteg. Pár embert utolértünk, majd pedig metszettük a kóspallagi mûutat. Innen jött a kitérõ a Pusztatoronyhoz, ami felfelé könnyebben ment, mint lefelé. A pontõrök szenzációsak voltak. Nagyon jó hangulatot és ellátást kaptunk tõlük.
Hátra volt még több, mint hét km és a Gál-hegy 376 méteres csúcsa. Egy kisebb csapat állt itt össze és együtt nyomtuk tovább a terepen. Közben néha meg kellett törölnöm a szemüvegemet, mert alig láttam már kifelé belõle. Hosszan mentünk egy kerítés mellett, amikor elértünk a Száraz-fák nevû helyhez. A réten egy nagyobb csoport kóválygott tanácstalanul. Szerencsére, én már jártam erre egyszer, így tudtam, hogy merre visz az út a Gál-hegy felé. (Utólag megnézve a leírást, itt tényleg egy kicsit félreérthetõ volt.)
Szegény Matunak itt már nehezen mentek a lépések, de azért nagyon kitartóan nyomta felfelé. Nagy nehezen fel is értünk a csúcsra, ahol természetesen képeket készítettünk egymásról.
A lejtmenet sem volt egy piskóta. A sáros, havas ösvényen akkora piruetteket vágtunk le, hogy öröm lett volna lefilmezni. A lényeg, hogy nem estünk el.
A faluban még megnyomtuk a tempót és végül 14.20-ra be is értünk, ahol a rendezõkön kívül az autóm is várt rám.
Nagyon-nagyon szép túra volt és csillagos ötös a rendezõknek!
Itt azonban nem értek véget a viszontagságok. A megérdemelt jutalmak után bepakoltunk és indultunk is haza. Szendehelytõl azonban olyan forgalmi helyzetekbe bonyolódtunk, hogy ilyenben még nem volt részem, pedig elég sokat autóztam már télen is. Nem akarok ezzel kapcsolatban senkit sem megbántani, de kérek mindenkit annyi önkontrollra, hogy ha a jármûve (téli gumi!!!) és õ nem alkalmasak a téli közlekedésre, akkor talán nem kellene erõltetni és ezzel sem magát sem másokat nem sodorná életveszélyes helyzetekbe.
Egyébként fél hatra sikerült hazaérni.
|
| | | | |
|
|
