Túrabeszámolók

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”

 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.

IV. Abaúj-Hegyközi teljesítménytúra

Megégette magát Gergely, a hegy. A Nap jobban bírta. Õszi lombhullást idézett, pedig senki sem írt senkinek, fõleg nem szerelmes levelet. Mészbe mártott ecsettel jelölik meg az utat, eltûnik hamar, de az alkalomnak tökéletesen megfelel. Rokonok lettünk e tájjal, e szenvedéllyel, a helyiekkel, a patakokkal, mik simogatják a köveket egyre. Még e száraz évszakban is. És még e nehéz dilemmák közt is, hogy akarod-e a szépet, kell-e háborúban az írás…

A történelemre toronydaru emel falat, a romok belesikoltanak az erõszakba. Még látom a távol Onnan. A leguruló köveket is látom, miket nem fog habarcs. És úgy jó nekik…

Edit komoly szervezõ, a családban mindenki a helyén. Tudják a titkot, hogyan kell adni. Mikor értelmet, élményt mondok, az ilyen napok jutnak eszembe.

Az augusztus 20-i hosszúhétvégét a Zemplénben töltöttük, megcélozva a szombati Abaúj - Hegyközi teljesítménytúrát.

Hárman indultunk reggel fél 8 tájban már kellõképpen melegben Fonyról, a Gergely-hegy irányába. Vajdaúr, Maci és jómagam. A falut elhagyva az útbaigazító táblák mentén értünk a hegy lábához, ahol elõbb-utóbb megtaláltuk a zöld jelzést. Innen már jó sokáig lehetett a zöldön haladni, ami rendben fel is volt festve. Elsõ ellenõrzõ pontunk egy mély völgyben Rezsõ bácsi kútjánál - egy forrásnál volt.

A srácok innen már húzósabb tempóban továbbálltak, mivel õk az 50-es távra jöttek. Magam maradtam a sötét erdõben, tömérdek gomba mellett.  Találtam egy vargányát, sajnos többet sem az úton, de egy tésztás feltéthez, vacsorára elég lett.

Lassan baktattam az emelkedõn, gombászkodtam, és állandóan a földet bámultam. Lelkemben volt a félelem, hogy a Zemplénben vannak kígyók. Szerencsére eggyel sem találkoztam, és az õ szerencséjükre, mert attól a sikítástól amit rendeztem volna, biztos megijed minden élõlény.

A Gergely hegy vízmosásos és simább erdei úton kínálta az útvonalat, aztán felértem a platóra, és izgatottan kerestem a következõ ellenõrzõ pontot. Már megtaláltam a piros sávot, de a kapott térkép szerint már az ellenõrzõpontnak elõtte kellett volna lenni. Tanácstalan voltam, próbáltam telefonos segítséget hívni, no persze nem volt térerõ. Hamarosan jöttek túrázók, és tudták hol az etap, így sikerült megtalálni a második pontot is, ami a Fehérkúti vadászház mellett volt.

Innen tovább aszfaltos út következett, jól jelzett piroson, nagy része az erdõn kívül haladt, a nap pedig túl melegen sütött. A Nagy Szamárkõ elágazása után hamarosan beértem Regécre, a következõ ellenõrzõponthoz. A pontõrök megitattak, aztán útbaigazítottak, és elkezdtem a Regéci vár bevételét. Minõ kicsi a világ, a várból lefele fehérvári ismerõsökkel találkoztam. (Igaz ebbõl is kiderül a fehérváriak mindenütt ott vannak).

A vár felé szépen emelkedett az út, sok kiránduló volt, mindig örülök ha az emberek a természetben töltik a szabadidejüket. A pontõrökön majdnem túlmentem, úgy kiabáltak utánam. Vártam már a találkozást a várral. :-)

Nem csalódtam, nagyon tetszett. Csodaszép panoráma, sok rom, Zrínyi Ilona keménykezû törvényei egy férfias világban. A várba belépõt kellett venni, talán ezért is nem hozták fel az útvonalat, de megérte a kitérõ. A büfében benyaltam egy hideg kólát, a reggeli szendvicsemet pedig panorámás környezetben fogyasztottam el. Csináltam néhány fotót, majd érdeklõdtem társaim hogy- és hollétérõl, mivel itt remek térerõ volt.  Õk még csak Telkibányán jártak, ebbõl is gondoltam, ráérek nagyon, még így is várnom kell majd rájuk.

A várból lefele csatlakoztam két kedves fiúhoz, Sándorhoz és Márkhoz, akikkel aztán majdnem a végéig együtt gyalogoltunk. Mogyoróska következett a völgyben, csendes kis falu, jó kirándulóhely.

Innen tovább a malom-patak völgyében haladtunk, már az országos kék jelzésen. A patak-völgy azt hiszem 16-szor kívánta a patakon való átkelést, a végén már profin belejöttem. Kezdõ túrázó koromban paráztam az ilyen helyzetektõl, ma már lazán veszem az átkelést, igaz, nyáron nem nagy dolog az sem, ha vizes lesz a cipõnk.

A patakvölgy nagyon vadregényes volt, látszott a nagy esõzések nyoma is. Elértük a vadászházat, ami inkább csak rom volt, de támpontot adott az ellenõrzõ ponthoz. Innen tábla irányított minket egy járatlan úton felfele a Ravasz-lyuk-i ellenõrzõponthoz,  ahol a hosszúhajú, nagy tõrrel rendelkezõ véres kezû fiútól majdnem megijedtem. No persze kiderült hogy festékes a keze, nagyon kedves, és egyáltalán nem kellett megijedni tõle. :-)

Innen az útbaigazítások szerint lefele mentünk, aztán a sorompó alatt átbújva már csak a szaglásomra hagyatkozva kerestem a helyes irányt vissza Fonyba.

Zabtáblán keresztül találtam meg, és egy-két km után be is értem a célba, ahol megkaptam a kitûzõmet, oklevelemet. Nagyon finom kajával fogadtak, plusz gyümölcs, süti, kávé, üditõ, sör, minden volt. Kellemes volt a várakozás a többiekre ilyen elkényeztetett kiszolgálással.

Talán annyi lenne a megjegyzésem, hogy az 50-es táv ugyanolyan kitûzõért küzdött sok-sok órán keresztül, és az õ oklvelük az enyémmel ellentétben nem keménypapíros, hanem csak puha egyszerûbb volt.

A sorompóhoz elkelt volna még némi útbaigazítás, de összességében nagyon kedvesek voltak, látszott hogy szívük-lelkük tették a szervezésbe. Jó 2 és fél órát vártam a srácokra, végül aztán õk is megérkeztek. Közben meg-megnézegettem Fony takaros házacskáit, szépen rendben tartott portáit.

Nem ígérem hogy jövõre is jövök, de ennek a távolság az oka, mert a táj gyönyörû, szinte érintetlen, és látnivalókban gazdag.