Túrabeszámolók


Trnavská stovka (Nagyszombati 100-as)

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2011 2012 2013 2014 2015 2016
 Túra éve: 2013
PlecsTúra éve: 20132013.06.06 15:55:12
megnéz Plecs összes beszámolója

Remek beszámolókban már bõvelkedünk, azok számát nem is szaporítom - a képek úgyis sokkal beszédesebbek!


Direkt a T-100-as képekért klikk ide vagy ha a fõoldalon keresztül szeretnél közelíteni, akkor ide: www.plecs.hu


 


 

 
 
LestatTúra éve: 20132013.06.05 21:59:54
megnéz Lestat összes beszámolója

40. Trnavská stovka (Nagyszombati Százas)

2013.06.01.



Italféle borokat kávézok reggel.

Az újmódi szépség bajszot ereszt.

A húsig-ázó, gomolygó fergetegben

A cigáré-szopkán még zárva a retesz.




Zserbót majszoló délutánban

Pagonyos, erdõs réteken

A belvilág lágy álomnak adná

Könyvbe ásító lassú zöld szemem.”


(Amorf Ördögök: Darth Vader dala egy bagatell randevúra)



Az idei fõ célom egy szlovák túramozgalom, a Slovensky Superdialkoplaz (SSD) teljesítése, melyhez 6 db szlovákiai százas teljesítménytúrát kell teljesíteni. Mivel ez a mozgalom 3. állomása, ezért nem volt kérdéses, hogy eljövök, meg amúgy is kíváncsi voltam a szlovákok nemzeti túrájára, a hazai teljesítménytúrázás elõdjére. Sajnos akivel terveztem a túrát végül meggondolták magukat és egy hazai túrára mentek, így ugrott az autós logisztikám, ez némi szervezési problémát okozott, azonban sétáLós bácsi segített egy meglehetõsen ideális logisztika kidolgozásában. Végül túratársam is lett, CsST személyében, akinek ez volt az elsõ igazi külföldi ttúrája. Az utolsó vonattal mentünk le Komáromba, ott bevásároltunk, megvacsoráztunk a Tescoba, majd szép kényelmesen átsétáltunk Komárnoba, s még egy rövid kitérõ is belefért megnézni a város sétálóutcáit. Mire megérkeztünk az állomásra már alig kellett várni a vonatra, sikerült elütni a 3,5 órás átszállási idõt. Megvettük a meglehetõsen olcsó, 2,55 Eurós jegyet Pozsonyba és felszálltunk az igen komfortos RegioJetre. Menet közbe aludtunk egy sort, majd megreggeliztünk érkezés elõtt. Nagyon pontosan érkeztünk meg a pályaudvarra, majd viszonylag könnyen megtaláltuk a pár lépésre lévõ rajthelyet. Kissé meglepett a sok ember, a szlovák túrákon inkább a családias hangulat a jellemzõ. Volt némi tülekedés a kis kocsma teraszán, ennek ellenére nagyon gyorsan lerendeztük az adminisztrációt. Egy kis cetlit kellett csak kitölteni, ráírni a nevet, címet, születési idõt és az egyesületet, majd ezzel és a 2 eurós nevezési díjjal a rajtoltató asztalhoz mentünk, ahol kaptunk cserébe egy A4-es itinert, ami egy rajzolt útvonalvázlat volt, mellette a négyzetek a pecséteknek, a lap szélén egy szintmetszettel. Gyorsan ráírtuk a nevünket és a rajtidõnket, majd 6:50-kor nekivágtunk a túrának.



A zöld jelzésen indultunk el, folyamatosan emelkedõ úton, eleinte szép házak között, majd beértünk az erdõbe. Ez jó is volt bemelegítésnek, szerencsére az emelkedõ dõlésszöge nem volt túlságosan magas így az elején, hamar fel is értünk az elsõ hegycsúcsra, a Kamzíkra. A túrával párhuzamosan egy futóverseny is volt nagyjából hasonló útvonalon, éppen építették az egyik ellenõrzõpontot. Itt tértünk rá a piros jelzésre, azaz a Szlovák Nemzeti Felkelõk Útjára, s kisebb eltérésekkel a célig ezt követtük. Ennek meglehetõsen örültem, ugyanis létezik egy túramozgalom, amihez ezt a szlovák nemzeti pirost kell végigjárni (hasonlóan az OKT-hez), s így a túrával jó néhány igazolást be tudtam gyûjteni a füzetembe (egyébként a jelzés ezen (Devín-Bradlo) szakaszát Štefánikov magistrálának hívják, a futóverseny is ezt járta végig). Egy rövid lejtõ után kisebb emelkedõket leküzdve haladunk, majd elérve egy mûutat kissé gerecsei tájon haladunk az elsõ ellenõrzõpontig, ami Biely krížnél található. Itt leültünk picit, a büfében vettünk két nagy pohár kofolát, szerencsére csapolt volt, s a legjobb fajtából. Innen elhagytuk az aszfaltot, erdei utakon haladtunk, hullámozva. Meglehetõsen sok ember volt körülöttünk, ezt nem nagyon tudtam megszokni a korábbi szlovák túrákon tapasztaltak után. Viszont pozitívum volt, hogy elég sok csinos fiatal lányt is láttunk, ez azért kissé kedvezõbb megvilágításba helyezte a tömeget a túrán. Somár csúcsa elõtt igen szép erdõben haladtunk, a csúcs elõtt (ahova a jelzés nem tért ki, s a túra elején még mi se akartunk plusz km-eket beletenni) némi kilátásban is volt részünk a felhõs idõ ellenére. Pezinská baba-nál volt a következõ pont, itt palacsintát is kaptunk a pecsét mellett. Itt terveztünk egy hosszabb pihenõt, meg, hogy vásárlunk valami ennivalót. Ahogy beszélgettünk, hogy is legyen, magyarul szólt hozzánk egy srác, hogy nagyon nagy sor van az étteremben, nem ajánlja a betérést. Valóban sokan voltak, így ki is fordultunk és elindultunk tovább, hogy hátha van más büfé is. Sajnos minden más egység üzemen kívül volt, így egy padra letelepedve elkezdtük elõvenni a hozott ellátmányt, de az nagyon nem volt ínyünkre, így mivel jól álltunk idõvel inkább visszamentünk az étterembe és a sor kiállása után vettünk egy sült kolbászt meg egy kofolát. Szerencsénk volt, hogy visszamentünk, mert míg ettünk, egy elég szép kis zápor zajlott le kint, de mire befejeztük az ebédünket az esõ is elállt. Így sem álltunk rosszul az idõvel, az itiner szerint 30 km-nél voltunk, s 13:00-kor indultunk tovább.



Egy meredek, de nem túl hosszú emelkedõvel indítunk a ?mel'ok csúcsára, ahol egy szélmalomhoz hasonlító radioaktív torony állt, majd azzal a lendülettel le is szaladtunk a hegyrõl. Újabb csúcs következett, a Skalnatá a 704 méterével, ahol csúcskönyv és nagyon szép kilátás fogadott. Innen legurulva értünk a K3-hoz, a ?ermáková lúka-ra. Az itiner 5 km-t írt az elõzõ ponttól, ezt kissé alulkalkuláltnak éreztük, mert a két hegy ellenére elég jó tempót mentünk, mégis majd' két óra alatt értünk ide, s a kalauzidõ is 2:45-öt ír a két pont közé. Ahogy megindultunk a pontról hirtelen nagyon fekete felhõket láttunk magunk elõtt, s mi épp az alá sétáltunk be. Sejtettük, hogy ebbõl nagy zuhé lesz, de ez nagyon sokáig váratott magára, végül Hubalovánál, aztán nem tudta tovább tûrtõztetni magát, s rákezdett a manna. Itt a mezõny nagyobbik része, nem jött föl a jelzésen a Horný vrch-re, hanem egy erdészeti úton átvágott egy nagy lezárt területen, amit a piros sáv megkerült. Emiatt kár bosszankodni, itt teljesen más a kultúrája a teljesítménytúrázásnak, õk máshogy állnak hozzá, fogják föl a dolgokat, mint mi. A Taricové skály-hoz felérve egy picit behúzódtunk egy fa alá, mert kitett rész következett, hátha csillapodik az esõ. Ez nem következett be, de legalább megszemléltük a szép sziklákat, szép idõben jól el lehetne itt szórakozni. Egy köves, az esõ miatt nagyon csúszós meredek ösvényen kellett leereszkedni, szerencsére nem túl hosszan, majd ugyanilyen meredek emelkedõ következett, de ez már legalább nem volt köves. Felérve a Horný vrch-re el is állt az esõ, s innen már a talaj is lejtett. A nyeregben visszatért a mezõny, aminek kevésbé örültünk, mert innen egy széles, eléggé felázott ösvényen kellett ereszkedni, amit elég síkosra tapostak a túratársak. Én a lendületbõl való ereszkedést preferáltam, folyamatosan koncentrálva, egyensúlyozva, hogy ne csússzak el, így elég hamar leértem, de jobban elfáradtam, mintha felfelé mentem volna. Néhány méternyi pihentetõ aszfaltos út után aztán elkezdõdött a mászás a Vápennára. Korábbi beszámolók kellemesként jellemzik az emelkedõt, hát ez úgy ahogy van NEM IGAZ!!! Ez egy felettébb kellemetlen, többlépcsõs, igen meredek és nagyon-nagyon hosszú emelkedõ! Kárpótlásul a csúcson nagyon szép kilátás fogad, a felhõk is arréb húzódtak, hogy ne takarják el a panorámát. Írunk a csúcskönyvbe, én felmászok a kilátóba, hogy megnézzem az égbolt alakulását a további útvonalon, de sokkal többet nem látok fentrõl, mint lentrõl. Ezután egy szûk, sziklás ösvény következik a forrásig, ahol a pont üzemel, azt hittem, hogy csak pár méter lesz, de elég sokat haladunk a gerincen mire leereszkedünk. Itt pár percre megállunk enni, valamint a forrásból feltöltjük a mostanra már teljesen lemerült ivóvízkészletünket. Még mindig jól állunk idõvel, még csak háromnegyed 7 van, így elkezdünk kicsit tudatosabban menni, mert elérhetjük a 6:15-kor induló közvetlen buszt Pozsonyba, így nem kéne átszállni. Ehhez úgy számoljuk, hogy fél 11-kor ráérünk elindulni Bukovából, ami papíron 17-re van innen, de kevesebbnek látszik.



Még egy kisebb hegyre felvisz a jelzés, a Kloko?-ra, szépen felsétálunk a csúcsra is a háromszögön, ám a csúcskönyvbe nem tudunk írni, mert a tartó dobozra teljesen rá van rozsdásodva a teteje. Innen a faluig lejt az út, gyorsan tudunk haladni. A Nap közben kezd lemenni, meg is állunk elõvenni a lámpát, de végül nem kell használni. Buková elõtt csodálatos látványt nyújt a falu víztározója a lemenõ nap fényében, körülötte a dombokkal, kár, hogy a fényviszonyok már nem teszik lehetõvé a fényképezést (pláne telefonnal). Aszfalton sétálunk be a faluba, ahol az 5. pontot találjuk. A hely étteremnek van írva, de inkább egy jobb kocsma, mert ételek nem nagyon vannak, de kint egy sátorban készítenek ételeket. Gulyást (levest) és egy cigánska pe?ienka fedõnevû szendvicset. Mindkettõt teszteljük, s mindkettõ kítûnõ választás, a leves forró, megfelelõ sûrûségû, a második pedig egy hatalmas zsömlében lévõ jókora szelet frissen sült hús mustárral, pirított hagymával. Úgy jól lakok vele, hogy még a célba se vagyok éhes. Már tízre befejezzük a kajálást, de kihasználjuk azt a plusz fél órát pihenésre. Közben egy helyi spori érdeklõdik, hogy tarthatna-e velünk, mert ez az elsõ százasa, nem akar egyedül menni, így Dobrá Vodáig hármasban megyünk.



Itt egy rövid jelzetlen szakasz következik, míg visszatérünk a piros sávra, de a térkép alapján elég egyértelmû, a falu fõutcáján elhagyjuk a települést, s azon haladunk a jelzésig. Közben egy bányát is elmellõzünk, ez éjszaka elég monumentálisan hat. Eszembe jut a tavalyi Brno-i túra, mely idén ugyanezen a hétvégén van megrendezve sajnos, ott is hasonló bánya mellett ment el az útvonal, hasonlóan éjszaka. Beszélgetve hamar eltelik az idõ (bár az én csekély angoltudásom miatt inkább csak CsST beszélget, én hallgatok), rálelünk a piros sávra, egy balkanyarral egy murvás útra váltunk, az út mentén mindig akad egy-egy ház. Picit furcsállom, hogy az itineren a pont nevét Sokolské chaty-nak írják, ám a térkép szerinti helyén nem találunk pontot, bár egy szép házat elmellõztünk, valami buli lehetett, mert látunk egy asztalon üres üvegeket, meg papírlapot a földön, késõbb attól félek, hogy esetleg ez volt a pont, de nem az még jóval odébb van. Kiérünk egy fõút és egy vasútvonal mellé, ezzel párhuzamosan haladunk, késõbb át is kelünk rajta. Kiabálásokat hallunk a távolból, sejtem, hogy ez már a pont lesz, viszont messzebb van, mint gondoltam. A fõút keresztezése után aszfaltra váltunk, ezen közelítjük meg a pontot, ahol a pontõrök már nagyon-nagyon részegek, de legalább magyar nyelvû pecsétet kapunk tõlük. Sokáig nem is idõzünk a kissé kellemetlen társaságban, megyünk tovább. Sokáig aszfalton haladunk egy völgyben, ez nagyon unalmas szakasza a túrának, késõbb emelkedni kezd az út és szerencsére a talaj is jó sáros lesz, így legalább nem alszok el menet közben, mert figyelni kell hova lépek. Mikor már sokat mentünk felfele kis pihenõt kérek a többiektõl, mert elfáradtam a mászásban, Õk támogatnak ebben. Vetek egy pillantást a térképre, elvileg nemsokára elérjük a sárga keresztezését, onnan lefelé a faluig. Nekiindulunk, s pár perc múlva tényleg elérjük a keresztezõdést, lejteni kezd az út. Kiérünk egy nyílt részre, innen már látjuk a falut. Egy szép keresztnél még tartunk egy szusszanásnyi szünetet, majd szép lassan lecsorgunk Dobrá Vodába. A falun belül már jól ismerem a járást, hiszen harmadszorra járok itt, odanavigálom a többieket a templom elõtti kocsmához. Pecsét után beülünk, a szlovák túratársunk meghív egy-egy kofolára (ezúton is köszönjük). Meglep, hogy a kocsmában még levest is lehet kapni, korábbi ittjártamkor elõször zárva volt, másodszor meg már csak egyféle üdítõt lehetett kapni.



Innen már csak aszfalton át kell menni a célba, ehhez a sárga biciklis jelzést követjük, de késõbb több (meglepõen újnak tûnõ) piros jelzést is találunk. Ez még a Buková-i résznél is monotonabb (bár még mindig százszor izgalmasabb, mint a jelzés kanyargása fent a gerincen), mindenkin úrrá lesz az álmosság, még a napfelkelte sem segít. Térképen megnéztem, hogy ahol egy másik mûút keresztez bennünket, ott kell balra fordulni, s akkor mindjárt elérjük az igazi pirost. Emiatt minden kanyarra azt hisszük, hogy az már az elágazás. Végül, ahol nem számítunk rá megérkezik, s tényleg egy rövid emelkedõt követõen elérünk Dlhé rovne-hoz, ahol a piros sávval újra egyesülünk. Az álmosság ellenére jó tempót mentünk, még csak háromnegyed 5 van. Szegény szlovák srác elindulna rossz irányba a piroson, mert csak abba az irányba látja a jelzést, próbálom neki elmagyarázni, hogy az visszavisz a faluba, nézze meg a táblát. Már csak egy hosszú lejtõ van hátra (megállapítom, hogy lefelé jóval kellemesebb ez az út mint szembe irányból), s el is érjük Brezová pon Bradlom határát, ahol már ki van táblázva a cél. A benzinkútnál még egy balkanyar, s meg is érkezünk az általános iskolába. A célban a Fõrendezõtõl megkapjuk az oklevelet (szintén helyi szokás, hogy csak oklevelet adnak a túrák végén, kitûzõt nem) és a gratulációt, valamint az SNP mozgalmi füzetembe végigpecsételik a túra teljes útvonalát, ennek nagyon megörülök, hogy nem kell otthon utólag még kódot fejteni.



Mivel 5:15-re beértünk van egy óránk a buszig, de negyed óra után elindulunk, mert két magyar spori is épp a buszmegállót veszi célba, s bár térképen megnéztem a buszmegállót, azért jobb lenne a magasabb helyismerettel rendelkezõk után menni. Aztán ahogy megindulunk rájövök, hogy a többiek (de a szlovákok se) annyira se tudják merre kell menni, mint én, sõt még a menetrenddel sincsenek felkészülve, az átszállásokat latolgatják, mikor negyed óra múlva megy a közvetlen járat. Sikeresen megtaláljuk a buszfordulót, kis várakozás után meg is jön a busz, s a társaság nagy részének még ülõhely is jut, így zötykölõdünk Pozsonyig. Ott sajnos esik az esõ, így a tömegközlekedést nézzük, azonban nem sikerül trolijegyet vennünk (az újságosnál 4 Eurós kirándulójegyet akarnak ránk sózni, az automatánál meg nem ismerjük ki magunkat a jegytípusok között), így végül úgy döntünk, hogy azt a 10 perces troliutat kihagyjuk, inkább átsétálunk. Visszamegyünk az állomásra, iszunk egy kávét, addig el is áll az esõ, majd szép kényelmesen átsétálunk, hiszen két óránk van a vonatig. Közben megállítanak a rendõrök igazoltatni, így már Szlovákia sem lóg ki a sorból (eddig Magyarországon és Csehországban igazoltattak, de ezeken a helyeken sokszor). A pályaudvaron megvártuk a vonatunkat, majd hasonlóan kedvezményesen, mint idefele visszazötyögtünk Komárnoba. Pont háromnegyed óránk volt átsétálni a Komáromi állomásra, ezt a 3 km-es utat kényelmesen meg tudtuk tenni ennyi idõ alatt, s délután háromra már otthon is voltam.



Képek: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.575567305799676.1073741834.100000392360466&type=1&l=704730b4bf

 
 
robborTúra éve: 20132013.06.03 23:01:55
megnéz robbor összes beszámolója

 Sógorral 6.15-kor parkoltunk le a pozsonyi fõpályaudvar mellett. 2 iil 3 Kinizsi után kíváncsiak voltunk, milyen lehet ez a túra, amely megihlette a Kinizsi100at. Nem csalódtunk...


6.45-kor rajtoltunk. Elsõ meglepetés, hogy nem írtak idõt a papírra. Teljesíti a túrát, aki beér, amíg vannak a célban ellenõrök. (mi persze erõsködtünk, így ráírták). A nevezési díj 2 euro, szolgáltatás szinte semmi. Az idõ kissé párás, ideális túraidõ. Az út meredeken ment fel a Zerge-hegyre, ez a pozsonyi Normafa. Innen hullámozva haladtunk a Fehér-keresztig (1.ep 13 km), az út jelentõs része egy betonút volt, kissé egyhangú. Az ellenõrzõ pontnál volt büfé, a szlovákok mind söröztek, mi megelégedtünk vízzel is:) 


Innen változatosabb lett a táj, az idõ is egyre szebb volt. Szint nem volt eddig veszélyes. A 2. ep a Vénasszony-hágónál (Pezinska-baba) volt, 27 vagy 30 km-nél, mást mondott az itiner, mást a kiírások a táblán. Kaptunk palacsintát, a turistaházban többen cigánypecsenyét ettek meg kolbászt (jó gyomruk van). Ezután egy 5 km-es szakasz jött az itiner szerint, amit egy kiadós zivatarban tettünk meg részben. Gyanús volt, hogy 2 óra alatt tettük meg, bár voltak meredek kaptatók és meredek ereszkedések, pl. az Ördög-hegyrõl (Skalnata, 704m), de nem ez volt az egyetlen rész, ahol kétségbe vontuk az itiner adatait. A 3. ep egy forrásnál volt, ahol lehetett vizet vételezni, jó hideget:)


Ezután jött a fekete leves: fel egy sziklás meredek hegyre, (ahova rajtunk kívül egy 70 éves szlovák fószer jött fel, a többiek valahogy kikerülték), lefelé eleredt az esõ, gyök2-vel bukdácsoltunk a csúszós sziklákon, majd hosszú, sáros lejtõ vezetett az esõtõl felázott domboldalon egy völgybe, 240 méterre. Estünk párat, meg szánkáztunk a sárban, de szerencsére az esõ lemosta rólunk a sárt:). Leérve a völgybe egy elágazónál egy pamat tanácstalan túrázó állt, és nézegetett elõre. Itt lehettünk féltávnál. Mi bátran továbbmentünk, és rájöttünk, miért adták fel sokan ott a túrát. A Vápenná 754 méteres csúcsára kb. toronyiránt ment fel az út. Gyorsan felszaladtunk (sicc!.), a kilátás gyönyörû volt, de mivel metszõ hideg szél volt, továbbmentünk a sziklás gerincen a következõ ep-ig. Itt a 3 pontõr rendkívül vidám volt (vö. seggrészegek voltak), és mondák hogy Bukova city 2 óra még. Persze ahogy Bikszárd (Bukova) nem city, úgy az út is csak futva lett volna 2 óra... Még világosba érkeztünk a faluba, ahol a kocsmában kofolát, teát izzunk. Lehetett venni gulyást, cigánypecsenyét (ami lehet hogy nem volt az, de az volt kiírva hogy ciganska pecenya) Itt 64 km-nél voltunk, és látszott, hogy idõrekord nem lesz a túrán:)


Sötétedéskor indultunk tovább, a következõ ep. az erdõben volt. Innen már csak 20 km. De milyen! Egy teljesen felázott, agyagos, traktorokkal szétgyúrt erdészeti út, amely lazán emelkedik 5 km-en át, majd le Jókõre. (Dobra voda) Brutális volt, egy lépés elõre, kettõt csúsztam hátra. Itt vmi elszakadt bennem, és erõsen kétségbe vontam ép eszemet, hogy eljöttem.


Jókõn a vendéglõben aztán erõre kaptunk, és elindultunk. Aztán visszajöttünk, mert az út nem volt kijelölve. A temetõn kellett volna áthaladni, de azt az utat nem találtam, pedig voltam már itt a várromnál. A vendéglõnél aztán mondták, hogy ne is keressem, inkább menjünk a sárga c-n. Na azt se találtuk, de végül jött két szûkszavu szlovák spori, akik monták hogy menjünk velük. Állítólag 8,5 km a cél. Ehhez képest 1,5 óra megfeszített tempó után kezdtünk lemaradni tõlük, még sehol sem volt Berezó.Aztán egy táblát találtunk, hogy még 1,5 óra! Ekkor lelkesen továbbhaladtunk, pár kidõlt embert magunk mögött hagyva végre 40 perc múlva beértünk. Sajnos kitûzõ nem volt, csak oklevél. Hiába, a válság... 6. 15-kor indul egy közvetlen buszjárat Pozsonyba, úgyhogy még 2 km a buszpályudvarig.


Összefoglalva, nagy élmény, csak az itiner pontossága megkérdõjelezhetõ. Például a szint megadása is ingadozik 3300-3800 méter között. 

 
 
 Túra éve: 2007
sétáLós bácsiTúra éve: 20072011.04.06 01:15:25
megnéz sétáLós bácsi összes beszámolója

Idõközben találtam olyan linket, ahol elérhetõ a beszámolóm szlovák nyelvû változata:


aladin.elf.stuba.sk/~soula/mkd/md08-07.htm


A lap közepe után kell keresgélni. Az benne a gyönyörû, hogy ez nem egy webfordítós írás, hanem ténylegesen le van fordítva a szöveg (kicsit rövidítve). Ha már valaki magyarul is tudó személy ennyit dolgozott vele, akkor igazán belefért volna egy válasz e-mail.

 
 
sétáLós bácsiTúra éve: 20072011.04.06 01:03:44
megnéz sétáLós bácsi összes beszámolója

Elõször 2003-ban az Érchegységi 100-ason hallottam errõl a túráról; akkor Toperczer Andris mesélt róla. Valami olyasmire emlékszem a beszámolójából, hogy annyira elfáradt hogy a vonatról úgy szedték le a határon. Aztán Grobáéktól hallottam ezt-azt. Idén zsotyek vetette fel, hogy el kéne rá menni. Kicsit keveset tudtunk a túráról a meglévõ kiírások alapján. Azt tudtuk, hogy csak a 100-as céljáig vannak rendes pontok, utána néhány helyen bélyegzéssel kell igazolni az áthaladást; majd az itinert postázni kell a rendezõknek, hogy küldjenek valami díjazást. Idei kiírást nem is találtunk a 168-asról; így azt sem tudtuk, hogy egyáltalán idén meg van-e hirdetve. E-mail címet nem adtak meg a rendezõk, máshogy nem érdeklõdtünk, így volt néhány bizonytalan pont. Grobától megkaptam a túra térképeit, ezek nagyon jól jöttek. 4 térképen volt rajta a teljes útvonal, (csak egy rövid csehországi rész nem volt lefedve). Az útvonal nagyjából a Kárpátok vízválasztó fõgerincét követi. A vége felé körülbelül 30 km-t Csehországban halad. Itt egy ponton 2 út közül választhatunk: az úti cél a csehországi Uhersky Brod, vagy a szlovákiai Trencsén lehet. Természetesen a szlovák verziót néztük ki, mert Trencsénbõl sok vonat megy vissza Pozsonyba. A csapatot zsotyek, Animanó, Pucútt-Nyul és én alkottuk; valamint 100-ig Vándorköszörûs is csatlakozott. A neten kerestem szállást. A legolcsóbb helyen, a Hotel Star-ban (fejenként 2000 Ft-ért alhattunk itt) zsotyek intézte a foglalást.


Péntek délután Gyõrben a Tesco-nál csatlakoztam a csapathoz. Rajka elõtt áttértünk az elhagyott régi fõútra, hogy ne kelljen autópálya-matricát venni. Pozsonyban is Tesco-ztunk egyet. A szállás gyakorlatilag egy munkásszálló. Azt leszámítva, hogy legalább fél órán át tartott, amíg felvették az adatainkat, más gond nem volt. Animanó névnapjára tõlem igen praktikusan egy fejlámpát kapott, ezt kicsit nehezen tudtuk csak beüzemelni. Vacsora után kicsit még molyoltunk. Este 10 körül a lakók is abbahagyták a kiabálást. Ennek ellenére nem aludtam sokat.


Reggel 6 elõtt már a rajtban értünk, ami a fõpályaudvar mellett egy büfé teraszán volt. A jelványárus már jóval a rendezõk elõtt a helyszínre érkezett; a nevezési díj ötszöröséért árulta (mint késõbb kiderült) a túra teljesítéséért járó jelvényt. Egész sok turista összegyûlt a rajtban, hazai ismerõsökkel is találkoztunk, többek között Bubuval, Vándor Csillaggal. 6 után kicsivel sikerült elrajtolni. Hamar feltûnt, hogy az itinerben szerepel néhány ablak a 168-as távnak is, tehát idén is meg van hirdetve az a táv. Vetettem egy pillantást a fõpályadvarra, majd az emelkedõn magunk mögött hagytuk a várost. A rajttól a gerincre a zöld jelzés vezetett; onnan végig a piroson kellett haladni az útvonalvázlat szerint. A túra elsõ fele nem volt igazán érdekes. A Kis-Kárpátok gerincén hullámoztunk; kilátóhelyek nem igazán voltak, de egyébként is párás volt a levegõ. Sok jó táborhelyet, forrást láttunk. Az elsõ ponton, a Fehér-keresztnél a túrajelentésre is bélyegeztünk, mire a pontõr elõszedett egy szatyornyi szép rajzos bélyegzõt. Mi is elég sokat foglalkoztunk vele, és kezdtünk aggódni Bubu miatt, hogy itt fog kicsúszni a szintidõbõl. A pont mellett egy vérdisznót is megörökítettünk. Újabb dombok jöttek; ritkultak az esõházak, itt-ott érdekes mocsarak mellett vezetett az ösvény. Kitaláltuk, hogy a célban az itiner címlaprajzát utánozva (amin egy nõ és 3 szõrõs, megviselt férfi látható) fogunk fotót készíteni. Az elsõ nagyobb hegy a 650 m magas Somár volt, itt a tarvágás miatt szétnézve már egész messzire látszódott mögöttünk a Pozsony feletti Kamzík, ami a jellegzetes tornyáról jól megismerhetõ. A második ponton süteményt is osztottak.


A Baba nyeregben egy országutat kereszteztünk, innentõl tagoltabb lett a hegység, nagyobb volt a hullámzás. A ?mel’ok 709 méteres csúcsán tízóraiztunk az általam kiválasztott lebilincselõ kilátóhelyen. A csúcson egy rakétasiló jellegû építmény is állt. Néhol egész hirtelen emelkedõk jöttek, oda-vissza elõzgettük egymást néhány szlovák turistával. A Skalatná füves tetején sokan pihengettek, innen már egész szép panoráma nyílt a közeli hegyekre, völgyekre. Nemsokára a ?ermák nevû nyeregben igazoltuk az áthaladásunkat. Kitérõt tettünk a közeli meseházikó jellegû forráshoz. Ezután nagyon kellemes, szintben vezetõ gerincúton jól lehetett haladni, egészen a Taricové sziklákig. Itt gyönyörû a kilátás a Vysoká sziklás gerincére. Sziklák között botorkáltunk lefelé (itt még zsotyek is lassabban halad mint általában). Kellemetlen lejtõ jött a Széleskút-völgyig. Rossz volt belegondolni, hogy ilyen sokat kell majd felmászni a következõ hegyig. A Vápenná csúcsa ugyanis már nem volt messze, de még kb 500 méterrel felettünk helyezkedett el. Szerencsére elég kényelmes út vezetett fel rá, a sziklás gerincról ismét nagyszerû volt a kilátás. A csúcs obeliszkjébõl szûkös kilátó készült, de anélkül is szép volt a látvány. Utolértek Börcsök Andrásék. Tartottunk egy kis pihenõt, fotózgattuk egymást és a kilátást, írtunk a csúcskönyvbe.


A gerincen tovább egy sziklás, bukdácsolós, mocorkás, de hangulatos ösvény vezetett, amit a többség egy vélhetõen jóval kényelmesebb szekérúton kikerült. Az ellenõrzõpont a csúcs helyett az utána lévõ nyeregben tanyázott egy kiváló táborhelyen. Forrásvízben hûtött sört osztottak. Néha kicsit széthúzott a csapat, majd újra összeálltunk és már heten meneteltünk együtt. A következõ nagy csúcs elõtt volt még egy pihentetõ szakasz, itt beszégetéssel ütöttük el az idõt. Errefelé elfogytak a korábban igen jó tempóban haladó szlovák túrázók. Megkezdtük a mászást a Záruby csúcsára, kb 450 m szintet kellett leküzdeni 3 km-en. Elõször nagyon meredek volt, majd egy szekérút vitt fel az Éleskõ várához. Kicsit nézelõdtünk a romoknál, majd a gerincen vezetõ ösvényen emelkedtünk tovább. Ismét nagyszerû kilátás fogadott. Elõbb-utóbb mindenki felért a 767 m magas csúcson lévõ kereszthez. A százas távnak ez volt a legmagasabb pontja. A csúcskönyvbe belevéstük az aláírásainkat. Éhesek voltunk, de nagyon hûvös lett az idõ, így rövid kajálás után hamar továbbindultunk. Különben sem álltunk jól az idõvel. Lefelé ahol épp nem volt sziklás a terep, próbáltunk gyorsan menni.


A pontnak a Bikszárdi étteremnél kellett volna lennie. Gyanús volt, hogy a piros csak


a falu szélét érinti, és az is, hogy egyetlen teljesítménytúrázóval sem találkoztunk a csúcs környékén. A falu szélén nem találtunk pontot. Valószínûleg rajtunk kívül mindenki kikerülte a hegyet. Az útvonal pedig a vázlat szerint határozottan átmegy rajta, és a vázlaton nincs is bejelölve Bikszárd község, sem pedig oda-vissza szaksz. Állítólag tényleg nem kellett volna felmenni, de nem tudom hogy honnan kellett volna ezt tudni. Vagy esetleg ez is olyan, mint a BEACon az ajánlott kispistázás? Részletkérdés; de az biztos hogy ez volt a túra talán legszebb szakasza. A következõ pontig jól haladtunk, csakhogy pontot ismét nem találtunk. A 2 egymás utáni pont kimaradása kicsit lehangoló volt. Késõbb megtudtunk, hogy mindkét pont pecsétjét a bikszárdi étteremben adták… Szerencsére sikerült vizet szerezni.


Errefelé megint lankásabb, kényelmesebb lett a terep; a nem túl meredek dombokon jól lehetett haladni, a jelzések, mint mindig, most is kiválóak voltak. Elõkerültek a fejlámpák. Egy völgyben néhányunknak az elsuhanó Bz hangja adott erõt a folytatáshoz. Elkezdett szitálni az esõ. Egész délután felhõs volt az ég, de eddig megúsztuk. Jókõn (Dobra Voda) hiába álltunk meg a forrás mellett, ki volt száradva, és Börcsök András hosszas elemzés során arra jutott, hogy ugyan kiszivárog a víz, de férgek úsznak benne, ezért inkább nem iszunk belõle. Cserébe fentrõl megnyitották a csapot, elõkerültek a poncsók, esõkabátok.


A vendéglõnél megleltük a pontot. Itt döntés született, a többiek azt mondták, hogy csak a 100-as táv céljáig jönnek. Ez már korábban is többször szóba került, de ezt hittem, hogy csak olyan átlagos nyirmogás. Kicsit próbáltak engem is lebeszélni, de nem sikerült. Semmi bajom nem volt, álmos sem voltam. Nálunk a Roki a leghosszabb tt, már régóta szerettem volna ennél hosszabb távra menni, csak nem rendeznek ilyet. Most itt volt a lehetõség, nem akartam újabb 1 évet várni rá. Egyedül az nem tetszett, hogy nem állunk jól az idõvel, (a menetidõt és az idõjárást is beleértve). Még az 5-ös átlagunk sem volt meg (papír szerint), és ezután nyilvánvalóan csak további lassulásra lehetett számítani. Aztán voltak még egyéb nehézségek is. Úgy terveztük, hogy Trencsénbõl legkésõbb vasárnap este az utolsó vonattal elmegyünk Pozsonyig, onnan kocsival „haza”. Egyrészt nagyon neccesnek tûnt az utolsó vonat elérése, másrészt még ha elérem is, akkor is csöveznem kell (Trencsén helyett) Pozsonyban. Az esõvel fõleg az volt a bajom, hogy a váltóruháim a kocsiban voltak; és tudtam, hogy a vasárnap éjszakát valószínûleg elég hidegben kell eltöltenem. Ezzel a lehetõséggel nem számoltam, mert abban teljesen biztos voltam, hogy legalább zsotyek végigjön. De õ már bizonyított két hete, nem akart még egy csomót menni vizesen. Azért ezek nem voltak életbevágó problémák; ha a kulcscsomóm is a kocsiban van, akkor lehet, hogy máshogy kell döntenem (nem tudom, miért vittem el a túrára, de nagyon jól tettem). Aztán tartottam attól is hogy késõbb nagyon beálmosodok, unatkozok, egyedül leszek. Idáig olyan jó volt társaságban menni.


Nagyobb kajálást már nem tartottunk a vendéglõben, pedig itt lehetett volna. Egy szlovák túrázó mondta, hogy Berezden nem lesz kaja, de Grobáék és Bubu is emlegettek valami levest, úgyhogy azért reménykedtem ebben. A 100-as céljáig együtt akartunk maradni, de Pucútt-Nyúl nagyon elfáradt, a lányok megvárták; egy ponton megbeszéltük, hogy zsotyekkal elõremegyünk; õ is minél hamarabb célba akart már érni. Az esõ csendesen, de folyamatosan esett. Nagyon kényelmes, de egy idõ után kissé monoton, enyhén hullámzó gerincen ballagtunk, még sár sem igazán volt. A város elõtt elállt az esõ. Berezd fõútját elérve gyökér voltam. Nem hallgattam a szlovák túrázóra, aki még az elõzõ faluban azt mondta hogy a benzinpumpánál balra kell menni. Azt hittem, hogy lesz egy másik kút is, mert az elsõtõl balra alig volt már város, és az iskolák nem a központtól több kb-re szoktak lenni. Pedig itt úgy volt. Egy kocsmában a takarító lány is megerõsítette ezt. Ez majdnem 2 km-es kitérõ volt, ezalatt a többiek elõttünk célba értek. Az iskola csarnokában disco volt, kicsit kóvályogtunk mire megleltük az emeleti teremben elrejtett célt. Papír szerint itt tartottunk 91,5 km-nél. Ehhez kb 19 óra kellett. Kíváncsi volnék, hogy valójában mennyit mentünk odáig. Térképrõl a Záruby hegyet érintve én is kb ennyit mértem, de a menetidõnk alapján jóval többnek tûnt. Jövõre meg kellene kérni Bubut, hogy tolja le mérõkerékkel. Kis sorbaállás után megkaptuk a rajtban árult jelvényt és az A4-es ötletes oklevelet. Volt rajta a Kinizsirõl ismerõs embléma, valószínûleg a Kinizsisek vették át innen, mert ez volt a 34. rendezés. A teremben már többen kómáztak. Kaja nem volt, könnyítettem a hátizsákomon. A többiek is kínáltak enni/innivalóval, de kajám volt még elég, így csak innivalót fogadtam el. Kicsit rendbeszedtem magam, megmosakodtam. Elköszöntem a csapattól.


Hajnal 2 elõtt nem sokkal kiléptem az ajtón, már esett is az esõ. Még 77 km volt hátra. Jól kezdõdik -gondoltam. Megmásztam a város-névadó Bradlo hegy nyergét. Berezd után egy bõ órával már teljesen eláztam a gyakran derékig érõ vizes fûben. A jelek viszont még itt is jók voltak. Egy sünivel találkoztam. Kivilágosodott. Az aszfaltot elérve Miava elõtt hirtelen szörnyen álmos lettem, már majdnem helyben jártam. A város szélén találtam egy benzinpumpát, ahol egy kis vacak automatás kávától azonnal -és egész napra- elmúlt az álmosság. Itt elég sok aszfalt jött pihenésre csábító buszmegállókkal, majd végre elértem a Fehér-Kárpátok erdõségét. Pár órán ár emelkedett az út; belemásztam a ködbe, sokat esett. A piros sapkás barátainkat elérve még jobban esett (az esõ). A határsávban emelkedtem tovább. Itt-ott elsuhanó vadak terelték el a gondolatomat a puritán rendezésrõl. Felértem a füves, széles hátú 970 m magas Nagy-Javorina nevû csúcsra. A füves gerincrõl egyszer jó lenne tiszta idõben is szétnézni (szerencsére azóta sikerült ezt az álmot valóra váltani). A csúcs alatti Holubyho menedékházában tartottam egy nagyobb pihenõt; vettem teát, káposztalevest. Nagyon kellett a forró folyadék, mert eléggá átfagytam. Éjszakára szárazon kellett tartanom a hosszúnadrágomat és a pulóveremet is. Reménykedtem, hogy legalább itt utolérem azt a 168-as figurát, aki Berezdrõl az odaérkezésem elõtt kb 10 perccel


indult el. A ködbõl elõbukkanó bokrokra, fákra gyakran hittem azt, hogy végre utolérek valakit, de nem találkoztam sem itt, sem késõbb egyetlen teljesítménytúrázóval sem; sõt gyalogos nyomokat sem láttam, pedig kellett volna pl a végén egy felázott szántóföldön. Örültem hogy a 100-as táv célja óta a pihenõkkel együtt is 4-es átlag felett voltam, pedig nem erõlködtem nagyon (és az éjszakai részen itt-ott bizonytalankodtam is).


Átléptem a határt. Elhagytam a több mint egy napja követett E8-as nemzetközi hosszútávú vándorutat. Megtaláltam a csúcsdobozt és benne a füzetet, de csöpögött belõle a víz, így nem írtam bele. Csehországból eleinte nem sokat láttam; csak azt hogy a táblákon idõ helyett km van megadva. Aztán egy füves gerincre érve nõtt a látótávolság, fogytak a felhõk. Telefonon keresztül lelki depót kaptam Animanótól. Az egyedül maradásnak az volt az egyetlen negy elõnye, hogy nem kellett senkihez sem alkalmazkodnom, a saját tempómban haladhattam; annyit pihentem, amennyi épp nekem kellett. Kis idõre szépen ki is sütött a nap. Az erdõben egyszer csak egy Posta turistu feliratú kél dobozzal találkoztam. Ebben is egy csúcskönyszerûség volt, csak itt egy teljesen semleges helyre rakták ki a dobozt. Lusta voltam beleírni. Újabb vadak suhantak át elõttem. Egy aljas aszfaltos emelkedõt követõen a Mykul?in Vrch  elõtt elkapott egy zápor, de ezt még átvészeltem egy buszmegállóban (olyan jó hogy minden kis vacak eldugott buszmegállóban volt fedett váró). Máshogy képzeltem el az "ellenõrzõpont" környékét, mint amilyen volt. Azt hittem, hogy itt is van egy menedékház, mint az elõzõ csúcson. Itt volt több is mindenfelé, de inkább vendéglõk. Volt egy az út mellett, de oda még nem mentem be, mert a térkép szerint tovább kellett még menni. Utána csak jó nagy kitérõvel találtam egy házat. Magyarul már meg sem próbáltam a társalgást, Szlovákiában is alig találtunk magyarul beszélõ embereket. Tehát angolul beszéltem, aztán a túrajelentést meglátva magyarul válaszoltak. Cseh pénzem nem volt, de a szlovák koronát is elfogadják; így kértem teát. Közben jól kifaggattak, örültem, hogy végre tudtam kommunikálni valakivel. Furcsának tartották a programomat, körbeadták az itinert, javasoltak mindenféle kispistázási lehetõséget. Végül nem fogadtak el pénzt a teáért. Megköszöntem a vendéglátást, és továbbálltam. Jó volt megint emberekkel beszélni.


Amint elindultam, elkezdett szakadni az esõ. Gondoltam hogy ezt is kivárom. Vártam kb 20 percet egy ház teraszán, kicsit csendesedett az esõ, elindultam. Újra rákezdett; teljesen szétáztam; jó hogy a hátizsákban mindenem nylon szatyrokban volt. Az országúton száguldozó autósok is alaposan lemostak. Felmásztam a gerincre, újra a határ mellett ballagtam. Nem tudtam hogy melyik oldalon kell menni, mindegyiken volt út és jel is. Határõrökkel is összefutottam, de még csak a személyit sem kérték. Errefelé elállt ez esõ, kisütött a nap, egész szép kilátás volt, viszont körbe sötét felhõk gyülekeztek. Az utolsó 22 km-t 5 db egyórás szakaszra osztottam fel, hogy még az utolsó vonat indulása elõtt legyen egy kis idõm az állomáson. Ezt a tervet végig éppen hogy csak tartani tudtam; pedig próbáltam sietni. Ha rosszul léptem, akkor erõs fájdalom nyilallt a jobb lábfejembe, de ez késõbb nem jelentkezett. Rövid kitérõt tettem (akármilyen furcsán hangzik is) egy sziklához. Nem bántam meg, szép kilátás és csúcsdoboz fogadott. A csúcskönybe beregisztráltam magam, ezzel is igazolva az áthaladást. Itt jó táborhely, forrás is volt. Az utolsó nagyobb domb végét derékig érõ vizes fûvel ünnepeltem. Ezután órisái lejtõ jött. Az oldalazó és meredek, frissen felázott ösvényen futólépésben térképet böngészve haladtam lefelé, és sikerült elvágódnom egy vizes gyökéren. Még mocskosabb lettem, de legalább a kezemben lévõ iroda sértetlen maradt.


Az erdõbõl kiérve keresgélni kellett a helyes utat, majd leértem Drétoma faluba, ahol a buszmegállóban megpihentem. A helybéliek alaposan megbámultak de még csak véletlenül sem volt mûködõ közkút, hogy lemosakodjak. A falu elõtt és után csodaszép panoráma fogadott. Hátul sötét "bármikor elkezdhet ömleni az esõ" felhõk voltak, elõre nézve (az utolsó dombot megmászva) Trencsén terült el a völgyben. Szépen látszódtak a nagy tömbházak, gyártelepek, és a vár is. Mögöttük többé-kevésbé ködbe veszõ, ezer méter feletti csúcsok, a Strázsa-hegység és a Povázsai-hegység látszódott. Áprilisban pont fordítva voltam: a Strázsa-hegységbõl néztem a Kis -és a Fehér-Kárpátok felé. A várható befejezés jutalmául elég szép látványt kaptam. Egy kis erdõben szénsavas kútból lemosdottam, és kicsit lemostam a cipõmet is. Az autópálya után hamar elértem a civilizációt, még egy órát kellett a városban menni. Pedig volt egy vasútállomás hamarabb is... Az aszfalt nagyon nem tetszett a lábamnak, így még 1-2 rövid pihenõt tartottam. A vasúti átjárónál is épp vonat jött -jó ürügy a pihenésre. A felduzzasztott Vágon átkelve a belvárosban vezetett az út. Megcsodáltam azt a pontot, ahol 3 felé ágazik a piros sáv, ez szépen ki is volt táblázva. Már csak egy aluljáró és egy rövid sétány volt hátra az állomásig. Ott megörökítettem az utolsó útbaigazító táblickát is. Nagyon elfáradtam, könnyebb teljesítésre számítottam. Valószínûleg az esõ sokat kivett belõlem, és nagyon nem tett jót a lábfejemnek. Kidörzsölõdött, és lett néhány vízhólyagom.


Leigazoltam az irodát, megvettem a jegyet hazáig. Érdekes, hogy Szlovákiában egy vidéki nagyvárosban nem csak munkanap napközben az állomástól több km-re lévõ jegyirodában lehet nemzetközi jegyet venni. És itt nem kézzel írogatták a nemzetközi jegyet. Az állomás elõtt lerogytam egy padra, telefonáltam néhányat; ledobtam a cipõt a lábamról. Sajnáltam hogy nem tudunk az itiner mintájára közös célfotót készíteni. Aztán összeszedtem magam. Büfé csak kb 150 m-re lett volna, azt inkább kihagytam. Tartottam a vasárnap esti kollégista-áradattól. A vasút is, hatalmas vonat jött, és üres fülkét találtam, persze hamar lett útitársam. Mielõtt leültem volna, megkerestem a kalauzt, hogy jó helyen vagyok-e, mert olyan kocsiba szálltam, ami nálunk legalább IC-kocsi lett volna. Eleinte próbáltam nézelõdni, de hamar bealudtam.


Pozsony elõtt ébredtem. Az állomáson nagy élet volt este 11 körül, reménykedtem, hogy talán nem zárják be estére. A pénztáros mondta, hogy bezárják. Még nem kezdtem el gondolkodni hogy hova menjek zárás után. Ruhám nem volt sok, a cipõm csupa víz. Kint megfagytam volna. Elõször is kerestem egy WC-t. Már fizettem volna, amikor mondták, hogy ingyenes. Tisztább mint a Keletis 100Ft-os; ráadásul nem a pályaudvar épületét piszkítják össze... Van mit tanulni a szlovákoktól. A csarnokban egy használaton kívüli virágtartó peremén helyezkedtem el, mivel (a lépcsõn kívül) más ülõalkalmatosság nem volt. Itt töltöttem a következõ 5 órát. Néha az egy lábam, néha 2 lábam volt a virágok helyén, sõt volt amikor egyik sem, vagy felkeltem nyújtózkodni. Szóval fõ a változatosság. Aludni nem nagyon tudtam, mert féltem hogy leborulok (ez egy lépcsõ oldalán volt, viszonylag magasan), és a fejemet sem tudtam kényelmesen hátrabillenteni. Közben a csomagomat is magamhoz öleltem a csarnokbeli társaságra való tekintettel. A 2 órát késõ Pannonia utasai után, már 90%-ban csak a csövesek maradtak. Volt aki meg/el akarta venni az mp3 lejátszómat valószínûleg nem tetszett neki az a 2 szám amit meghallgatott, így visszaadta. Itt az volt a jó, hogy nem értettem a nyelvüket, így annyira nem erõltették a társalgást. Persze volt akinek ez sem jelentett akadályt, és sok-sok fontos dolgot elmesélt. Aztán jött egy csöves néni akit már többedszerre zavartak el a néha felbukkanó rendõrök. Nem tudom, mi rosszat tehetett, mert csak csöndben összekuporodott a lépcsõ mellett és aludt; nem is kéregetett. Egyben tért el csak a többitõl, hogy magyar volt... Nekem kicsit kiöntötte a lelkét, és biztos volt benne, hogy a rendõrnõt Isten meg fogja verni. Végül a lépcsõ mellett, mögöttem keresett alvóhelyet, hogy kapásból ne vegyék észre. Volt egy csöves aki a mögöttem lévõ virágtartót foglalta el, és ott még a zoknijait is levette. Az én lábam büdösebb volt. Ez a fickó is akart valamit, biztos pénzt, de nem értettem. Egy másik koldusnak adtam 2 koronát. Volt hogy vagy 5 ilyen hajléktalan-zsebtolvaj körém telepedett, de hajnal 3 körül kezdtek eltûnni a csövesek, és megjelentek az elsõ utasok. Sikerült betekintést nyernem a pozsonyi pályaudvar éjszakai életébe.


Hajnal 4 körül kerestem egy büfét. Ettem egy hambit forró teával. Közben odajött a koldus, adott 25 koronát (ebbõl 2 az enyém volt) hogy vegyek neki rumot, mert neki nem adnak. Azt hittem, hogy ebben is van valami trükk, pl hogy több-be kerül vagy hasonló. Az árlistán láttam, hogy az ár stimmel, kértem is, de mondták hogy nincs alkoholos italuk. Így rum nélkül maradt a koldus. Kofolát is szerettem volna venni, de boltot nem találtam a bejárat 50 méteres körzetében. Közben már megérkezett a vonatom. Egy üres fülkében elhelyezkedtem, ismét levettem a cipõt. Pozsonyban még csináltam egy városnézést a vonatból, a határ környékén aludtam; Mosonmagyaróvártól viszont nem mertem aludni nehogy fentmaradjak a vonaton, mert Gyõr után csak Kelenföldön áll meg. Reggel fél 7 után nem sokkal értem Gyõrbe. Érdekes, hogy már nem voltam különösebben álmos. Délután azért eldõltem pár órára.


Így pár évvel a túra után pár gondolat... A rendezõk javaslata alapján a beszkennelt, lepecsételt itineremet egy magyar és egy angol kísérõ levéllel együtt elküldtem a szervezõk által megadott két e-mail címre. Azóta (már lassan 4 éve) sem érkezett rá válasz. Tehát semmilyen díjazást nem kaptam külön a 168-ért. Szerencse, hogy az itinert nem adtam postára. Kb 1,5 évvel a túra után, a túra honlapján (http://aladin.elf.stuba.sk/~soula/mkd/md07-07.htm) megtaláltam a nevemet a túra honlapján a teljesítõk között, az általam megadott célidõvel. Tehát az e-mail (is) célba ért. Érdekes, hogy elvileg elõttem 15 perccel is célba ért valaki :o) Továbbá ugyanezen a honlapon megtaláltam az index ttúra fórumra betett beszámolóm szlovák nyelvû fordítását; sajnos a linket a benne szereplõ szlovák karakterek miatt nem tudom ide beilleszteni.





 

 
 
(budai-)H.G.Túra éve: 20072007.06.04 17:32:23
megnéz (budai-)H.G. összes beszámolója
TRNAVSKÁ STOVKA, AVAGY NAGYSZOMBATI SZÁZAS

Szombaton reggel 3 órakor vett fel a Börcsök-mobil, amelyben ekkor már Vándor csillag túratárs is bent tartózkodott. Tatabányán felvettük ot. Szilviát, majd egy rövid benzinkúti tartózkodással, és háromszori határátlépéssel 3/4 6 körül érkeztünk a rajtba. A határállomáson megtudtuk ugyanis, hogy a régi úton, a kishatárátkelõn át juthatunk el a szlovák autópálya-matrica megváltása nélkül Pozsonyba, 2x10 km-ért pedig nem akartunk matricát váltani.

A rajt egy zárva tartó büfé kerthelyiségében üzemelt, a csövesszatyromat pedig rövidesen egy Škoda személygépkocsi csomagtartójában helyeztem el. Zsotyek csapata hamar elrajtolt, mi kb. 10 perccel utánuk. A 34. alkalommal rendezett túrán sikerült a 34. rajtszámot megkapnom. :o) Kb. 200-an indultak egyébként a túrán.

A túra elején a zöld sáv jelzést kellett követni, majd kb. 3 km múlva a Zerge-hegy nyergében elértük a Dévénytõl Dukla-hágóig vezetõ országos piros jelzést, vagyis a Szlovák Nemzeti Felkelõk Útját (Cesta hrdinov SNP). A továbbiakban elvileg már végig ezt kellett követni. Gyakorlatilag azonban nem, ugyanis az 5. ellenõrzõpontot (Buková községet) nem érintette a túraútvonal.

Az elsõ 25 km-t nagyrészt szép, de kissé egyhangú bükkerdõben teljesítettük. Kisebb tisztások, források, és turistaút-elágazások irányítótáblái jelentettek fõbb változatosságot, illetve az 1. ellenõrzõpont (Fehér-kereszt) elõtti 5 km-es erdészeti aszfaltút. Az elsõ ponthoz (13 km) érve elõször egy cirkuszkocsi-büfénél álltunk meg, ahol sört, kofolát (nemzeti üdítõital) és virslit lehetett vásárolni. Frissítés után a pecsételõ asztalhoz fáradtunk, ahol a pontõr elõvett egy zacskót, ami tele volt különféle szebbnél-szebb bélyegzõkkel (volt közte vonatos, és söröskorsót ábrázoló is :o). Itt ért utol bennünket Nomád csapata, majd innen idõnként együtt, idõnként egymást elõzgetve haladtunk tovább.

A 2. ellenõrzõpont egy újabb tisztáson volt, majd onnan 5 km-re a Baba-hágóban várt minket a következõ vásárlási lehetõség. A turistaház zárva volt, de kicsivel lejjebb, a hegységet átszelõ mûút mellett egy motelt, és egy kis büfét találtunk, ahol káposztalevest, sült kolbászt, és krumplis palacsintát, valamint jégkrémet és kofolát tudtunk vásárolni.

A következõ szakaszt meredek emelkedõk és lejtõk, de változatosabb erdõk, szép kilátópontok és kevesebb forrás jellemezte. 7 km múlva egy tisztáson várt a következõ ep. (35 km-nél), itt kis letérõvel egy szépen kiépített forrásnál tudtunk vizet venni. Innen 12 km-re következett a következõ ep.

Eleinte kõzúzalékos erdei úton, késõbb erdei utakon haladtunk, majd hirtelen nehéz terepszakaszhoz értünk: egy meredek, rendkívül sziklás oldalon kellett lemászni, majd utána ismét erdei rész következett. Lejtõs részre értünk, ahol hosszasan ereszkedtünk le egy völgybe. Ezen a szakaszon több helybéli turistát is utolértünk. Egyébként úgy tûnt, hogy az ottaniak sokkal nyugodtabbak, mint a magyarországi teljesítménytúrázók, stabil 4-5 km/h közötti tempóban haladnak, a lejtõkön nem kezdenek el trappolni, nem nézik folyton az órájukat, nem érdekli õket az idõeredmény, nem versenyként fogják fel a teljesítménytúrázást.

A lejtõ végére érve 250 m tszf. magasságba értünk, innen kellett egy kb. 3 km-es szakaszon az 500 m-rel magasabban lévõ Vápenná csúcsát megmászni. Menetközben egy kilátópontot is érintettünk, ahonnan megcsodáltunk néhány villámot, és a közeli zivatart. A csúcson pihenõ turistákat találtunk, azonban az itinerben szereplõ ellenõrzõpontot nem. Bejegyeztük ottjártunkat a csúcskönyvbe, és felmásztam a kilátóba, miközben Vándor csillag lent pihent.

A csúcsról lefelé sem volt könnyû az út, ugyan felfelé meredekebb volt, lefelé viszont egy meglehetõsen sziklás-mocorkás ösvényen botladoztunk, amit tovább nehezített, hogy az elõttünk áthaladó zivatar rendesen feláztatta a terepet, így a sziklák különösen csúsztak. 2 km-rel a csúcs után találtuk a 4. ellenõrzõpontot egy forrásnál, ahol sör volt a szolgáltatás (ez volt az egyetlen szolgáltatás a teljes útvonalon, a sört viszont nem szeretem. Igaz, a nevezési díj is igen baráti volt, 20 SK - ugyanannyi, mint az 1996-os ttúra naptárban).

A forrás után már könnyebben járható szakaszok következtek, itt nagyobb sebességre tudtunk kapcsolni, mégis 21:15-kor, 15 órával az indulás után értünk az itiner szerint 64 km-nél lévõ Buková falu vendéglõjéhez. Itt találkoztunk ismét Nomádékkal, akik szintén majdnem felmentek a 760 méter magas Záruby csúcsra, csak meg kellett állniuk és gyanús volt, hogy sokáig nem jön egyetlen túrázó sem. Zsotyekék mint kiderült szintén felmásztak a csúcsra (ahogy az itinerben lévõ útvonalvázlat is jelezte) - így viszont kihagyták az 5. ellenõrzõpont, ahol a 6. ep. pecsétjét is megkaptuk. Itt lehetett ismét vásárolni, gulyás, virsli, jégrém és kofola volt a menü. Ja és rendes kávé is.

Itt kezdõdött számunkra a túra éjszakai szakasza, szitáló esõben, eleinte 2,5 km-t mûúton. Ismét lemaradtunk Nomádéktól, miközben elkapott a holdkórosság. Egy kõbánya után befordultunk balra, majd egy tanyacsoportnál eltévesztettük a jelzést és egy rossz úton indultunk tovább. Ott, ahol a 6. ellenõrzõpontnak kellett volna lennie. Hamarosan feltûnt a jelzés hiánya, azonban a turistatérkép erre jelezte a túraútvonalat. Rövid tanakodást követõen visszamentünk az utolsó jelzéshez, és megkerestük a továbbvezetõ utat.

A dombon átmászva egy vasútállomáshoz értünk, majd balra fordulva elértünk egy mûutat. Itt ismét helyi túrázókat értünk utol, akik a mûúton balra indultak tovább, azonban ismét feltûnt a jelzés hiánya, így megnéztük a térképet, és visszafordultunk (a jelzés a mûúton az ellenkezõ irányba indult, majd balra letérve tovább, eleinte a mûúttal párhuzamosan, de egy mély völgy másik oldalán). Az esõ általában szitált, de nem túl erõsen, viszont borzasztó sûrû volt a levegõ, rosszabb volt, mint egy pálmaházban, így még a kisrádió mûködtetése mellett is idõrõl-idõre bealudtam. Csilla jól bírta a monotóniát, de már nem tudtunk mirõl beszélgetni.

Felértünk egy nyeregbe, ahonnan egy borzasztóan sáros úton csúszkáltunk lefelé a következõ falu, Dobrá voda irányába. A sár a felsõ részen inkább síkos, lejjebb inkább süppedõs volt. A faluban ismét a vendéglõnél találtuk az utolsó, 7. ellenõrzõpontot. Itt ismét beértük Nomádékat, pihentünk és ittunk kofolát.

A pontról eleinte jobbra indultunk tovább, a többi túrázó után, de hamar feltûnt a jelzések hiánya, így visszafordultunk és visszamentünk a vendéglõhöz. Megtaláltuk a piros jelzés folytatását, erre azonban nem jött rajtunk kívül senki. A jelzés meredeken vezetett fel egy gerincen, majd egy hosszú, véget érni nem akaró hullámvasutazás következett (a bükki Török útra emlékeztetett). A hullámvasút végén jobbról egy murvás útról csatlakoztak be a túrázók, ekkor azonban már elég rosszul álltunk az idõvel, így a végén kénytelenek voltunk futásra kapcsolni. No nem is a 24 órás teljesítés, hanem a buszmenetrend miatt. A faluba leérve ugyanis egy iskolában volt a cél, majd innen még be kellett gyalogolni a központba 2 km-t az autóbusz-állomáshoz, mivel az iskola elõtt bár elmegy, de ott nincs megállója. Csilla a lejtõn lemaradt, de amikor a buszhoz indultam, akkor ért be õ is a célba és vált immáron századossá.:o)

A vége nagyon nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Az utolsó szakasz ugyanis jóval hosszabb volt a megadottnál, a célban is csak épp a díjazás átvételére maradt idõ., átöltözésre, gratulációra, a rendezõkkel való eszmecserére sajnos nem. Egy A4-es oklevelet, és tavalyról megmaradt szép, ámde nem pont a rendezvényre szóló tûzzománc jelvényt kaptunk (Malokarpatský superdia¾koplaz - 3x100 km 2006 - Trnavská stovka + 2x50 a došt + Pochod Špch).

A buszon persze ülõhely már nem jutott, de a középsõ, üres részen a hátizsákok között kényelmesen el tudtam helyezkedni (lásd zsotyek fotoalbumában az utolsó képet).

Ez volt hát a 750. teljesítménytúrám, a végére sikerült fõleg szellemileg elcsoffadnom. Fizikailag nem fáradtam el, de az iszonyatosan sûrû, párás levegõ nagyon megviselt, és emiatt meglehetõsen nyûgös voltam. A sapkát is sikerült valahol menetközben elhagynom. Szóval Vándor csillagtól bocsi a dulifuli üzemmódért, és gratula még egyszer az elsõ százasodhoz!

Képek a túráról: http://www.fotoalbum.hungarotel.hu/bubu/1081#2